CSEPELI SZABÓ BÉLA

Szeretettel köszöntjük a 75 éves költõt.
Ezt a korai, emlékezetesen szép versét nemrég megjelent
"Életszomj" címû életmûkötetébõl választottuk ki.

Emberként élni

Élni szeretnék, élni,
                       kis csárdákba betérni,
tiszta asztalnál ülni,
                       jókedvben elmerülni,
menni, dalolva egyre,
                       Nap-aranyozta hegyre,
rónán, erdõkön által,
                       néhány hû jóbaráttal,
élni: felemelt fejjel,
                       vívni fergetegekkel,
pásztortüzeknél állni,
                       kovácsként kalapálni,
leülni hidak alján,
                       makadámkövek halmán,
élni: félelem nélkül,
                       esõt várni az égbül,
pirult kenyeret szegni,
                       folyóknál tekeregni,
eldõlni nagyszerûen,
                       s hemperegni a fûben,
megbámulni a várost,
                       a párától homályost,
õszi avarban járni,
                       békés egekbe szállni,
óvni kisfiam, lányom,
                       s anyámat: meg ne fázzon! -
Élni szeretnék, élni,
                       fészkembe hazatérni,
lesni a naplementét,
                       vetkõzõ párom keblét,
s úgy ölelni, hogy benne
                       Õ is örömét lelje, -
élni, vágyban lobogva,
                       vénen is mosolyogva.
Élni! Emberként, szépen,
                       s meghalni hóesésben!

                                                            1958

 


KOHÁRI CSABA

Memento mori

    Az asztalon röhögõ, kövér Buddha. Azt mondják szerencsét hoz, ha simogatják a hasát. Kopasz feje tompán fénylik, és lapos olvasót tart a kezében. Mosolyog, önelégült torz vigyorral, hájasan. A jólétet és talán a boldogságot is szimbolizálja ez a kis formázott, tucat cserépdarab.
    Vagy csak a boldogság utáni vágyat?
    A vágyat az után a valami után amit mi itt mindannyian kergetünk, s ha már azt hisszük elértük, mindig rádöbbenünk, hogy újra és újra kicsusszant a kezünk közül, kifolyt ujjaink kalickájának hézagjain.
    Talán nem a kezünkkel kellene.
    Rossz nekünk hitetleneknek. Csak futunk állandóan valami után, és mintha mindig odébb lebbenne elérhetetlenül. Így haladunk elõre egyre, vagy várunk körbe-körbe valami megfoghatatlan - nem e térbeli, ördögi Mõbiusz - szalagon.

    Mi végre gyûjteni az erõt, és nézni a múlt kútjába, a hátam mögé, túllátni születésemen, messzebbre, mint én vagyok, bele szüleim, nagyszüleim életébe?
    Mi végre látni az elmúlt nyarakat?
    Mert a nyarak messzire mentek.
    Messzebb a meg nem írt meséknél.
    Nagyapám élete benneremegett a gyertyalángban, amit akkor gyújtottunk érte ott, a hegyek ölelte város temetõjében, a napon amely csak az övék volt. A láng vadul táncolt a szélben, amely így estefelé már nem hozta magával a fenyõk erõs, fûszeres illatát. A csillagok ott a magasban ragyogtak felettünk hangtalanul és a sápadt Hold hideget lehelt a Földre.
    Nagyanyám élete is ott táncolt a lángban, ami imbolygó, torz árnyékot vetett a márványra, hogy idõnként hirtelen összeölelkezzenek még így is, örök szerelemmel.
    Nagyanyám 14 évig várt árvagyerek nagyapámra és õ 14 évig udvarolt neki.
    Régi, megfakult, barnás kép õrzi mindkettõjüket.
    Nagyanyám sovány, komoly-mosolygós riadt fiatalasszony, fehér egyszerû ruhában, a kezében egy csokor virág. Fején szövetté vált fátyol. Nagyapám délceg, fiatal legény. Árva és bátor. Félig magyar, félig szlovák-lengyel.
    Apját egy megvadult bika taposta össze egy tanyán, fenn Szlovákiában Tornalján a hegyek alatt. Hogy véletlenül, vagy virtusból mérte össze erejét, már sosem fogjuk megtudni. Anyja szlovák volt, s szlovákul mondott nekik esténként szelíd, lágy meleg mesét tündérekrõl és manókról, akik mind ott laktak a fenyõk között a patak partján. Esténként hófehér, puha párnákat rakott szét a kicsi szobában, amit a füstölgõ petróleumlámpa rajzolt tele különös, múltbeli figurákkal. Volt, hogy a kisjézus némán belépett az ajtón, vagy csak belesett az ablak fatábláinak résein át az alvó emberekre.
    Szerettem volna ismerni azt az asszonyt, aki világra hozta nagyapámat, kinek meleg, fehér, puha karja volt, meg finom, langyos, habzó tejszaga. Szõke, göndör fürtjei kacéran bukkanhattak elõ egyszerû, színes kendõje alól, amit bogra kötött hátul a tarkóján ha dagasztott, vagy ruhát mosott. Két fiút hozott a világra a nagy fekete embernek a két lány után, s esténként vagy napos délutánokon mosolyogva nézte, hogy tartja az ég felé férje a kisfiát. Elõbb Józsikát, majd évek múlva Pistukát a tornaalji kis cselédház poros udvarán, s közben égkék szemébe gyûlt valami sós nedv - talán a boldogságtól - s elindult lefelé fiatal, pirospozsgás arcán telt, puha ajkai felé.
    Férje sötétzöld szeme vidáman csillogott, háta mögött a letaposott poros udvar, fakerítés, feje felett a kisgyerek, fehér pendelyben, azon túl az ég kéken, ragyogón, mint Mázik Zsuzsanna kék szeme.
    Olyanok mint esküvõjükkor a falu templomában.
    Nézi az asszonyt, az õ asszonyát, akihez idõnként lengyelül beszélt, de mivel az megtanulni sose tudta, így maradtak a magyaron, a szlovákon.
    – Az én szép, és szomorú édesanyám - mondta a nagyapám - egy idõ után csak egyre fogyott egészen, és már egyre kevesebbet beszélt arról a másik világról, ahová hamarosan követte bikával küzdõ férjét.
József Zelenszky a lecsúszott lengyel nemesi család sarja, szûk, nyersfakoporsóban várta szûke, kékszemû asszony jöttét, aki 1916 õszén szívbetegségét és négy gyermekét a kis fehérfalú házra hagyva leszállt a kékvérû férje mellé, hogy most már örökre elmerüljön azoknak a sötétzöld szemeknek mély, bûvös tavában.
    A gyermekek sírtak a mese után, ami nem volt már soha többé, mint ahogy nem volt többé puha, meleg tejszag sem.
    A mama elment, mint ahogy elmennek õsszel a nyarak.

    Képek, melyeket itt hordozok belül, mert örökül hagyták rám a régiek, mint ahogy talán majd én is örökül hagyom õket.
    Nagyapám, néhai ifjabb Zelenszky József (a felszabadulás után Zelenszki) és menyasszonya, nagyanyám, néhai Zeke Erzsébet (anyja neve: Sulyok Mária, apja neve: Zeke Sándor, pásztói lakos) megilletõdve álltak az üvegszemû, barna letakart fadoboz elõtt, s nem is gondoltak arra, hogy az a kis fényérzékeny üveg, majd a papírdarab, túléli õket.
    Nem tudom nagyapám, néhai Zelenszky Józef (õ írta így) emlékezett-e a néma mesékre, de anyja arcát egész életében hordozta ott belül, mélyen a homloka mögött a már nem is fényérzékeny anyagon.
    A sok mese is ott bujkált benne, meg néhány finom, lágy mosoly, szûke hajszál, mondatfoszlányok, illat, hangzene - mely egy számára békés, boldog idõben vette körül.
    A kisjézus ült némán a neki kintfelejtett párnán és nézte az alvó gyerekek arcán a még nedves barázdákat.
    Átérezte õ is a kint?
    A vágyat az édes után?

    Nagyapám élete valamikor 1910 nyarán indult egy júniusi éjszaka, amikor idõsb Józef Zelenszky fáradtan és vággyal telve odabújt szûke felesége mellé, mintahogy negyedszázadok múlva az ifjabb - akkor már idõsebb - Zelenszki József is testével melegíti rákos feleségét, az én kékkötényû, tündér nagyanyámat, hogy annak halála után egy rövid év alatt mindent teljesen feladva, halálra igya magát.
    De errõl, akkor, ott senki sem tudott semmit, mert egy éjjel, az esti elmaradhatatlan ima után (Mázik Zsuzsanna hívõ katolikus volt) a kis fehérfalú szobában, az öreg, repedezett, kormos feszület alatt álló nehéz faágyban, az egy évben csak egyszer tömött szalmazsákon a sötétben, két ember átölelte egymást a puha dunyhák alatt, beszíva mélyen a másik fûszeres verítékszagát, hogy létrehozzák õt, akitõl közvetve én is vagyok.
 
    Képek a múltból és hangfoszlányok.
    Megfoghatatlan és érthetetlen cserepek egy gyorssodrású hegyipatak kristályvizében.
    Izzadt, már-már erõszakos ölelkezés a csörgõ szalmazsákon. A szobában megáll a levegõ a kormány mennyezet alatt.
    József a szegénységben keresett pénzbõl néha leissza magát, ilyenkor pörben van még önmagával is, nem tudva kit okoljon, de most némán fekszik asszonya mellett a meleg dunyhák alatt, félig kitakaródzva, hogy a hûvös éjszakai levegõ kicsit lehûtse izzadt mellkasát, s látja a sötétben is kimerült, fáradt, szerelmes Zsuzskája arcát, halántékán az odatapadt szûke szálakat, s lehunyt szemhéjai alatt is csillogó kék szemét.
    Nem tudja még, hogy úgy hat év múlva ez a szerelmes, szép asszony soványan és egyszerû ruhában szép, szomorú asszonnyá válva követni fogja õt. Követni, mert szerelme nem ér véget a felszínen, s nem tudja majd elfelejteni azt a varázsos, zöld szemet, s az izzadt éjszakák emlékeit, így gyermekei helyett inkább a nagy, mosolygós, fekete embert választja.
    Lassan õ is meséi hõse lesz, nyirfává változik és a hideg õszi, szeles éjszakákon behallatszik zokogása a hegy lábánál megbúvó szláv falvak apró házai közé.
    Nem tudom, idõsebb Zelenszky József beszélt-e kékszemû, szûke feleségének apjáról, nagyapjáról, dédapjáról s azoknak apjairól, akik talán még lovon és kék, zöld, vörös ruhákban jártak, vagy hintón és kardosan Krakkó körül, lengyelül beszéltek sápadt asszonyaikkal és nagyokat mulattak az õszi, tavaszi vadászatokon. Mulattak és katonáskodtak, megnézték a szláv cselédlányokat, mígnem elduhajkodták utódaik reménységeit is.
    Mázik Zsuzsanna szép lány volt és bizonyára vigyázatlanul belészeretett a tengerzöldszemû, fekete legénybe, aki elvette, mert a lány biztonságot, esetleg némi vagyont is adhatott neki. Mindenesetre többet mint ami neki volt.
    Évtizedek múlva fia ifjabb árva Zelenszki József is megházasodik Magyarország északi részén, hogy elveszett családja helyett újat teremtsen magának. Elveszi nagyanyámat a bankárék cselédjét, hogy szeretõt és anyát találjon magának, s mivel mást nem tud majd adni, szerelme mellé, erejét ajándékozza az asszonynak, hogy annak soha többé ne kelljen dolgoznia.
    Talán még élt benne - mélyen elrejtve génjeiben - valami az õsei erejébõl, vagy csak egyszerûen túl büszke volt ahhoz, hogy feleségét dolgozni lássa?
    Az édesanyját látta talán benne? A szép, szomorú asszonyt, aki olyan korán otthagyta õt és aki csak az övé volt?
    Apjáról keveset beszélt.
    Nem nagyon szerethette.
    Ám örökölte õsei génjeit, bennük azokat az elmaradhatatlan, eldugott, rejtélyes információkkal, amelyeket magában hordozott, amíg csak élt.
    Nem becsülte a pénzt, de ugyanúgy szeretett, mint szláv õse szerettek kandallók tüzénél vagy csörgõ szalmazsákokon, füstös, fekete gerendák alatt.

    Zsuzsannának - ha módosabb volt - talán szöknie kellett zöldszemû, fekete emberével.
    Tornaljára egy cselédlakásba.
    Vagy már itt születtek mind a ketten a faluban?
    A faluban, mely lassan elsüllyedt a világ forgatagában?
    Eltûnt a fehérfalú kicsi ház, a magas öreg tornáccal, a letaposott földû poros udvar, a düledezõ deszkakerítés, a kút, a diófa a szomszéd kertjében, a sárga, elszáradt, szélben imbolygó fûszálak a ház elõtt az árokparton.
    A múltat, a családot eltaposta a bika.
    Még emlékezett ahogy anyjához rohantak jajveszékelve, õ nem értette miért, de megrémült, ahogy látta a síró, kiabáló embereket. Még erõsebben szorította édesanyja kilúgozott kezét, és talán utoljára belefúrta fejét a színes szláv szoknya anyaszagú ráncai közé. Mellette a poros, korhadozó, öreg lépcsõn ott ült Pistuka és szûke, rövid haját felborzolta a kósza szellõ.
    Nemsokára a kis, beteges Zelenszky Istvánka eltûnik a Lelenc intézményének kísérteties forgatagában és soha többé nem kerül elõ.
    Õ még állt egy darabig a lépcsõn és nézte anyja elvékonyodott alakját ahogy karjait a melléhez szorítva rohan kibomlott hajjal a szélben, át a kiszáradt, poros udvaron, ki az utcára, ahol már hozták zöldszemû, nagy, fekete emberét.
    Csak állt némán, legörbedõ szájjal akkor is, amikor nõvérei - néhány hónappal anyja halála után - otthagyták a nagy épület szürke udvarán, az idegenben, hogy várjanak, amíg elmennek cukorkáért.
    Zöldkalapos nagyapám nagyon sokáig várta azt a kis cukrot, és tudom, az a kisfiú ott a forgatagban üvölteni szeretett volna a hiány kínjától, miközben kiszáradt, gombócos torokkal szorongatta két évvel fiatalabb testvére kezét.
    Nem értette az egészet.
    Lehet, hogy valahol szlávul ott bujkált benne a mondat, a kétségbeesett dühös, bibliás kérdés: Miért hagytál itt engemet?
    De ennek, akkor, ott már semmi jelentõsége nem volt.
    Kép, ahogy állnak és várnak. Szürke ruha, sápadt arc, mélyen ülõ fekete szemek. Rövid haj. Fekete és szõke.
    Két gyerek egymás mellett.
    Kéz. Motyó. Üres udvar. Hangzene.

 

 
 


   
 

BODA MAGDOLNA

(bolond világ)

Fekszem a fûben,
nézem, ahogy a szél belekap a szálakba,
incselkedik,
... s a fûszálak játszadozva, cinkosan
összenevetnek az orrom elõtt:
... bolond ez a világ.
Mosolyog a tinta is a papíron:
... kéket mosolyog...
... mert olyan jó eltévedni,
aztán csöndesen hazamenni,
nevetni,
megbánni.
szép nagy könnyeket sírni,...
... mert bolonddá tesz e bolond világ,
és olyan jó bolondnak lenni.
Olyan jó, hogy van nekünk
a cseresznyefán
pirosszemû elefánt,
amitõl nem szakad le az ág,
és nem szakad le az ég sem.
Nem is kérdem,
hogy miért nem.

Ott vársz majd rám,
zöld tekintetbe öltözve,
... és szép lassan majd
helyére fordul a világ,
s állok majd fürkészõn, izgatottan
esetleg
esetlen,
fejem fölött a fû zöldjével,
talpam alatt az ég kékjében.
 

(Idegen madár)

Idegen vagyok. Igaz már tudod, hogy két cukorral iszom a kávét
és hogy reggelente nem fésülködöm. Tudod, hogy tudom: jó a
világ és rossz. Hogy néha úgy megyek, hogy állok.
Idegen vagyok.
Tudod, hogy erõs vagyok, néha mégis sírok, ha elbukni látszom.
Hogy bátorságomban félek és hogy sokat beszélek, de igazából
már én sem figyelek magamra.
Idegen vagyok.
A bizonyosságok elhagytak. Idegen tenyerekbõl idegen mosolyokat
szemelgetek,
mint egy folyton éhes madár.
Mint egy folyton éhes idegen madár.
Vajon meddig tart az idegenség sivatagja, vajon meddig tart e
tikkasztó vándorlás?
Mikor mondod, hogy isten hozott?


 
 

 

 ROZSNYAI ERVIN

Macskadal

Az egyik önként áll a falhoz,
más eltûri, hogy odacsapják.
Van, aki ujjaival malmoz,
amíg vesszõzik anyját-apját.

Ez mereng, az szót szóra halmoz,
menedéke a mímelt vakság,
nincs hangolódva harci dalhoz,
minek hagyná el bélelt vackát.

Nem akar ébredni a reggel,
elbillent fejjel éjszakázik
déltájt is, kampóra akasztva.

Teli a világ egerekkel,
mohó szemekben láng cikázik,
hátat görbít egy éhes macska.