SIMOR ANDRÁS
Vízió
A NATO- bombák hullanak
a tehetetlen ég alatt,
albán a szerb elõl szalad,
a gyûlölet magasra csap.
Európa, rémült
juhakol,
ahol az élõ haldokol,
védtelen védtelent okol,
hazájuk tiprott hangyaboly.
Mibelõlünk lép
ki a Rém,
és körbejár e féltekén,
dúlt csont magaslik énelém:
Nincsen remény! nincsen remény!
Aki gombot nyom odafönt,
annak megint célpont a Föld,
öreg fészkünk, a meggyötört,
hol ma halál madara költ.
Bûnös lelkekkel ki
vitáz,
õ szól ismét,
Ésaiás.
Költõ segíts, ha
senki más,
ki most születik, nem hibás!
Jövevények
Crna Gora- i Radovan Zogovic versciklusa,
amelybõl két éneket közlünk, 1937- ben született,
tiltakozásul a metohijai albán lakosságot sújtó
irtóhadjárat ellen. Önálló kötetként
elõször 1958- ban jelent meg, majd szerb- horvát- albán
kétnyelvû kiadványként 1968- ban, Pristinában.
Ali Binak énekei
(Hatodik ének)
Fehér nyájaink szétsorjáztak,
mint fogak a szájban,
hegyre futó ösvényeinket
benõtte a fû.
Jönnek, s mennek a forró
nyári napok, eltikkadt utasok,
nem száll felhõ a tenger
fele, s nem száll felõle.
Dél van. Égnek
a déli verõk. Lankadtan lógnak a lombok,
kövek gõzölögnek
kaparó kénszagúan.
Három formátlan birka
támolyog végig az utcán,
mintha vakok lennének egymáshoz
kötözötten.
S bármerre jártam, a
kutyák mindenhol nyöszörögnek,
gödröt kaparnak, nyüszítenek
a mélyén,
nyínak a szomjtól, meg
szomjától a hegynek.
És jönnek és
mennek a tikkatag napok,
nem száll felhõ a tenger
fele, s nem száll felõle.
Dél van. Égnek a
déli verõk. Csermely vize csorg a hegyekben,
füvek harmatoznak és térdig
nedves a fenyves,
vályúkba csobban a víz
a csobogókból,
csapdos a szélben, leng, loccsan
az itatókra.
És zúgnak a fák,
mint barlangok s hóviharok,
az idõtlen,
õsõöreg
vadonnak hangján, a hegyekben.
Micsoda hegy ez, amelyik néma?
Ím a tedimnek nincs szava, néma.
Nem hall többé csaholást,
nem hall beszédes baltát,
szekercét, énekeket,
öklelõdõ bikákat.
Itt a gyökerek fölkelnek,
ellepik a néptelen esztenákat,
s a föld elrágja a karámok
karóit bokában
s füvek döfik át a
deszkákat meg a póznát.
Fehér nyájaink szétsorjáztak,
mint fogak a szájban,
fû nõtte be sorra az utat,
meg az ösvényt.
Fenn, hegyi legelõinken, a zsenge,
harmatos fûben,
farkas mossa csecsét, szoptatja
kölykét,
kölykét szoptatja
a puszta pázsiton, hegyeinkben.
(Nyolcadik ének)
Ránk zúdultak, orvul
rajtunk ütöttek,
ránk zúdultak kora reggel
a hársfa alatt.
És ledöntöttek minket,
szétszórtak, megtapostak,
mint ellenség az idegen gabnát.
Rajtunk ütöttek az árnyas
hárs fája alatt,
mely lombjával hatfele futó
útra borul,
csúcsa meg magasabbra nyúlik
a kéményfüstnél.
Rajtunk ütöttek, rajtunk,
éppen a hársfa alatt,
hol nagyapáink ültek nyári
hajnalokon és esteleken,
és szóbakerült az
egészség, meg a szénakaszálás,
tüzet csiholtak, nézték,
hoznak- e esõt a felhõk,
lovakat mustráltak, és
kaszát kalapáltak.
És ledöntöttek
minket, szétszórtak, a füvön megtapostak,
ott, hol nyáron kora reggel
és súlyos árnyú alkonyokon
ültünk, és szorongatott
minket az ínség,
kapánk tompa volt, kaszánkat
elköszörültük -
s megosztottuk kaszaverõnket,
a dohányt meg a gondot,
és szájról- szájra
adtuk tovább a remény szavait,
mint reggel a tegnapi szikrát
tûzhelytõl tûzhelyig.
Most a hárs magában
búsul. Hozzá vánszorgok naponta,
ha árnyéka elönti
az utcát, s hevét lehûti,
leülök lombja alatt keresztbe
vetett lábbal a gyöpre,
szólok a szomszédokhoz,
kik nincsenek immár.
S ülök csak, ülök.
Ágakkal beszélgetek
a lombok nyelvén. A madarakat
megértem.
Azt mondják: nem azért
fújnak szelek az ágra,
hogy a sok madár meghaljon,
földön törjön el szárnya,
de, hogy az ágak
oltalmat adjanak minden madárnak.
GYÖRE IMRE FORDÍTÁSA
Ebben az évben ünnepeljük
Johann Wolfgang Goethe (1749- 1832) születésének 250.
és Erich Kästner (1899- 1974) születésének
100. évfordulóját. Emez századunk német
irodalmának jeles, sokoldalú és igen népszerû
írója, költõje volt, amaz az egyetemes literatúra
egyik óriása.
Van két vers, amely összeköti
õket. Goethéé - mely "Mignon" címmel
is közismert - a "Wilhelm Meister tanulóévei"
címû önéletrajzi fogantatású regény
egyik betétkölteménye, Kästneré pedig a
"Lírai házipatika" címû verseskötetébõl
való.
Mindkettõt Tandori Dezsõ
új, folyóiratunk számára készült
fordításában közöljük.
JOHANN WOLFGANG GOETHE
(Tudod, hol a hon, citrom hona)
Tudod, hol a hon, citrom hona,
Lomb- sûrûn ég a
narancs aranya,
Szelíd szél száll
kék ég felõl,
Babér áll, mirtusz a
csöndbe dõl:
Ismered?
Oda, oda vágyom én,
Kedvesem, véled legyen ez enyém!
Tudod, hol a ház? Oszlop s tetõ,
Terem, kis kamra, derengetõ;
És márványszobrok,
kõ szemek
Kérdik: Mit tettél, szegény
gyerek?
Ismered?
Oda, oda vágyom én,
Védõm, véled legyen
ez enyém!
Tudod, hol a hegy? Felhõ- foka?
Ködön öszvér
törtetne, hova?
Barlangján sárkány-
fatty kuporog,
Szikla szakad, vele víz zuhog.
Ismered?
Oda, oda vágyom én,
Atyám, megyek! Véled
legyen ez enyém!
1796
Ismered a hont, hol ágyú virul?
Ismered a hont, hol ágyú
virul?
Nem ismered? Megismered, barátom!
Ott áll sok prokurista s nem
pirul,
mint ha kaszárnyákban,
az irodákon.
Káplárgombok nyakkendõrejtekekben.
Láthatatlan sisak dudorodik
pofák felett. Arcát látsz,
fejeket nem.
S aki ágyba bújt, már
szaporodik!
Elöljáró, ha ott
bármit akar
- és azért jár
õ elöl, hogy akarjon! - ,
feszít az ész, cselekszik
is hamar.
Jobbra nézz! És a gerinc
- az guruljon!
Sarkantyúsan választékkal
hajában:
így jön ott már
világra a gyerek.
Civilszemély nincs az ágyúk
honában.
Pofa be! S lesz elõmeneteled.
Ismered? E hon boldogság lehet,
lásd.
Boldog, s ott teremnek a boldogok.
Kõ és acél a szántón
termi egymást,
erõ forr, szorgalom, más
szép dolog.
Még kis szellem, kis jóság
is akad!
Hûhós hõsiesség.
Bár ritka már ma.
Minden második férfi
megmarad
kölyöknek. És csak
ólomkatonázna.
Szabadság ott nem nõ.
Csírába fúl csak.
Építs bármit -
kaszárnya lesz e tájon.
Ismered a hont, hol ágyúk
virulnak?
Még nem? No, majd megismered,
barátom!
1928
TANDORI DEZSÕ FORDÍTÁSAI