Pálfordulók
A karakán
Éljen Rákosi helyett féljen
Rákosi - mondtad?
Mondod! Ezzel akarsz élni ma
eftelenül.
A navigátor
Mindig a Kormány mellett álltál,
s állsz örökétig,
bárki tekergeti azt, bármi
felé kanyarít.
Spórolós Saulus
Sokba kerülne, hogy ott menetelj
a damaszkuszi úton.
Pálfordulni neked jó
ez a pesti körút.
A napraforgó
A napraforgó napfogyatkozáskor
töprengett, mit tegyen:
- Várjak- e, hátha
nem tart már sokáig,
vagy változtassam meg nevem?
Az elsõ utolsó
A sor végén állt
azok közt, akik
a Golgotán leköpték
az Urat.
Így került élre
a hívõk sorában,
mikor jöttek a kereszteshadak.
Svédcsavar
- Na, gyere ide, édes fiam...!
- mondta a mama. Mivel ez úgy hangzott, ahogy ez a gyengébb
nemet képviselõ szülõtõl általában
elvárható, odamentem, és az ölébe telepedtem,
s még egy gyermeki puszira is vetemedtem. Biztosan tudom, hogy az
a precíziós szerkezet, amit anyai léleknek hívunk,
az ilyen nüánszoktól sokkal olajozottabban mûködik.
Nyugodtan megtehettem, mert a mamától nem terjed a híre
az osztályban, ahol minden bizonnyal közröhej tárgyát
képezném, ha ez kitudódna. Mert a hülye Liszkai
szerint mi már komoly és érõ félbe levõ
fiatalemberek vagyunk, akikhez nem illik az elérzékenyülés
és a gyengeség, még az anyák irányában
se... Kíváncsi lennék rá, hogy õ miket
csinál az anyujával, az elvei mellett. A biztonság
kedvéért megsimogattam a mama buksiját, és
megdicsértem a frizuráját, mert ez a nõi hiúság
érzékeny pontja, ami tutira bejön mindig.
- Jól
érezted magad az osztálykiránduláson? -
kérdezte, és teljesen megnyugodtam, hogy mostan egy érdekes
élménybeszámolót akar belõlem kiszedni,
a gyermekkel való mindennapi kommunikáció tárgykörében.
Ez mindenképpen jó, mert azt nem szeretem, ha õ is
elkezdi az unalomig ismert Apucimókus- szöveget a tanulásról
és a bizonytalan, ámde annál rohamosabban közeledõ
jövõmrõl.
- Nem tudod,
hogy a Sós miért nem ment veletek? - kérdezte,
és én hülye, ennek is bedõltem, mert nem tudtam,
hogy a mama is tud hátulról mellbe közlekedni a gyermeki
szeretet széles mezsgyéjén. Az igazsághoz tartozik,
hogy valóban nem tudtam. Mert amikor kérdõre vontam
a Sóst, az osztály soraiból való kilógás
tárgykörében, csak"hímzett és hámzott",
nem vezette elõ a tényeket. A mama szemében valami
furcsán villant, de nem lökött le az ölébõl,
mert anya csak egy van, és õ nem taszít el engem magától.
Még talán azt is megérdemelné, hogy közöljem
vele a tényt, amit mindenki tud, hogy: "mama, szeretlek", de nem
vagyok egy amerikai emlõn nevelkedett gárgyult filmhõs,
tehát nem tettem. Ám a gondolataim hiába kalandoztak,
a kérdés ott lógott a levegõben, és
nem hagyott nyugodni. Miért nem jött el a Sós...? Fogós,
ravasz kérdés.
- Találkoztam
a Becseivel... - közölte édes szülõm,
és ez egy kicsit ridegen hangzott, de nem találtam semmi
összefüggést a Sós és a Becsei között.
Azért, mert a Becsei összefutott a mamával, én
miért tudjam, hogy a Sós miért maradt otthon? Hát
nem igaz?
- Hányas
leszel földrajzból? - kérdezte a mama, és
egy világ omlott össze bennem. Hát õ is...? Nemcsak
Apucimókus...? Ráadásul ilyenkor, amikor közel
a nyár, a jól megérdemelt nyaralás, a nap heve
melegíti a diákok pihenni vágyó szívét,
és alig van egy hét az iskolából? És
én még az ölébe ültem, bár nem elvtelenül,
hiszen akkor mit se tudtam a céljairól, és megdicsértem
a frizuráját is... Ez a köszönet érte! Naná,
hogy azonnal rájöttem, hogy mi az összefüggés
a Becsei és a Sós között, mert az eszem éles,
annak ellenére, hogy nem fedeztem fel az anyai kunkort idejében.
Ugyanis a Sós ugyanúgy áll földrajzból,
mint én. Azaz kétesre. Ez a legrohadtabb jegy a világon.
A kétes. Nem hármas, nem négyes, hanem valahol a kettõ
között, félúton, és inkább közelebb
a hármashoz, mint a logikusan kiérdemelthez. A tanár
azt mondja, hogy "na, fiam, máskor egy kicsit jobban, ez bizony
csak háromnegyed...", és én kepeszthetek, hogy az
egy darab hármast és egy darab négyest valahogyan
összehozzam, egy elfogadható jeggyé... Ez az álnok
Sós inkább otthon maradt, mint hogy velünk bámulja
a segges csajokat és a Rebarbarát. Ennek az a rohadt földrajzkönyv
inkább számít, mint az önfeledt ökörködés!
Közösségi ember az ilyen? Ezt bizony nagyon megkajoltam,
óh anyám!
- Nem láttad
a Celesztinát? - kérdeztem, mert a nyanya nagyon az
anyám bögyében van, és ha szóba kerül,
akkor mindig ráharap, és órákat tudja szapulni.
Ugyanis a Celesztina, annak ellenére, hogy távoli rokon,
mindig emeli a hárfaórák tarifáját,
és a kormányra hárítja a felelõsséget,
amiben van valami, ha csak a piaci árakat nézzük, akkor
is. Ugyanis a Celesztina vegetáriánus, és még
köszönõ viszonyba sincs a hentessel, mert büdös
az állandó vérszagtól, és az áporodott
hûtõtõl, amiben a húsokat tartja. A hárfaóra
púp a hátamon. Nem tudom, kinek volt az az elvetemült
ötlete, hogy hárfázni tanuljak? Komoly ember lévén
eddig sikerült titokban tartanom, de mit hoz a jövõ? Lelki
szemeimmel látom a Liszkait, amint a Kléber haját
pengeti, és közben virágdalokat énekel, és
az osztály rajtam röhög. Meg kell szabadulnom a púpomtól,
ha másképp nem, a Celesztinát be kell mártani
a mamánál, vagy hirtelen romlást mutatni a zenei tanulmányok
terén. Hogy ez az öreglány miért nem furulyát
örökölt a nagynénikéjétõl?
Ám, most
nem jött be a svédcsavar, ami a helyzet komolyságát
mutatja. Bár nem hinném, hogy a jogi karon valaha is megkérdik,
hogy melyik a legjelentõsebb magyar- japán határátkelõhely,
az anyámnak van egy rögeszméje, és ez az átlag.
Nem az átlagéletkor vagy az átlagfizetés, hanem
a bizonyítvány átlaga. Hiába tartottam kiselõadást,
hogy az mit se számít, mert a lényeg az, hogy magyarból
jó vagyok (bár csak a Rebarbaránál lehetnék
ennyire jó, személyesen!), és töribõl
is ötös leszek, ez mind smafu. A szülõk szûk
látókörrel lettek megáldva, s ez fõleg
a Sósnak köszönhetõ, aki nem jött el kirándulni,
hanem otthon biflázta egész hétvégén
a föcit. Ez nem ért volna meglepetésként a Liszkaitól
vagy a Vakarcstól, de a Sóstól mindenképpen
váratlan.
Szóval a
mama nem ugrott a Celesztinára, hanem szomorúra vette a figurát,
és elkámpicsorodva kérdezte:
- Miért
nem tanulsz, kisfiam...?
Ezt nem szeretem.
Mármint azt, ha a mama kókadozik belõlem adódóan.
Mert a mamám igazán jó fej. Atyám helyett is
anyám, mert Apucimókus pénzkeresés miatt elfoglalt
ember látszatát kelti, és csak akkor dörgedez,
ha nagyon csehül állok. Hiába a célzatos kérdés,
drága szülém, én tanulok. És ki is javítom
azt a rohadt kétest, feltéve, ha a mama csinál egy
gyümölcstortát, eperrel a tetején, mert azt nagyon
szeretem. Egy tejszínhab elég is lesz hozzá. Legfeljebb
a kosártól átpártolok a súlyemelésre.
Az viszont azért nem jó, mert a nagyi szerint azért
alacsonyak a súlyemelõk, mert a dög nehéz vasak
belenyomják õket a földbe, és nem engedik, hogy
nyalkásodjanak.
- Látod,
a Sós inkább választotta a tanulást, és
nem ment veletek kirándulni, mert a Sós egy lelkiismeretes
gyerek.
A Rebarbara szerint
tök jó vagyok magyarból - bár nem szokta
ennyire szabatosan kifejezni a véleményét rólam
- , de még én se tudtam, hogy a dögnek a lelkiismeretes
a szinonimája... Majd alaposan utána kell néznem az
Akadémián. Meg a Sósnak is, aki nem átallott
engem a slamasztikában hagyni.
- Tudod, mama,
azért maradt itthon, mert õ sokkal kétesebbre áll,
mint én. Ugyanis az õ kétese közelebb áll
a hármashoz, mint a négyeshez. Nekem viszont van két
négyesem, és két hármasom, de ezek nem is igaziak,
mert amikor az elsõ hármast kaptam, akkor mindenki egyest
kapott, csak én feleltem közepesre, és direkt ki lett
emelve, hogy csak én készültem az órára,
erre egy átlagosan normális tanár már meg kell
hogy adja a négyest, nem? Elvégre aznap osztályelsõ
voltam. És ha így nézzük, akkor van egy hármasom,
két négyesem, és egy darab osztályelsõ
értékûm... - Kíváncsian vártam,
hogy mit szól a mama, mert álmában se gondolná,
hogy valóban így történt. Jelzem, én se
gondoltam akkor, hogy ki tudok nyögni két értelmes szót
is. De a mama nem volt vevõ az eszmefuttatásomra. Nem volt
más hátra, be kellett dobni a legvégsõt...
- Nézd
mama... - mondtam. - Az igaz, hogy a földrajz nagyon fontos
(a Sósnak sokkal fontosabb, mint nekem), és az igazat megvallva
itthon akartam én is maradni (fúj, de disznó vagyok!),
de hát... - és itt hatásszünetet tartottam,
a szememet csillogósra kerekítettem, úgy folytattam.
- ...ott volt a Tari Zsuzsi is a kiránduláson, és
nem hagyhattam... - és itt jelentõségteljesen
elhallgattam.
- Valóban?
- kapta fel a fejét a mama. - Kicsoda...? A Zsuzsi?
És...? Na, mondjad, már... Ne úgy kelljen minden szót
kihúzni belõled! Milyen lány a Tari Zsuzsi?
- A Zsuzsi...,
a Zsuzsi... - mondtam bepárásodott szemmel -
nagyon helyes. - Jézusom, ha ezt a Liszkai hallaná.
Azonnal rohanna, és telekürtölné az összes
srác agyát, hogy: Lképzeljétek, a Zümzümbogár
szerint a Tari Zsuzsi nagyon helyes... Hát normális ez az
egyén? Még hogy a Tari!" Pedig igenis, az! Ráadásul
nagyon! A szeme is az..., és már kezd mellesedni, és
igenis jól áll neki még a durugklumpa is. A strandon,
ha nem a Rebarbarát bámultam, és nem is a segges csajokat,
meg nem a Liszkaival mentünk topless ügyben sétálni,
akkor állandóan a Zsuzsit figyeltem. Igaz, nem sok idõm
maradt rá, de akkor is. Nem tudom, hogy a Liszkai mit van annyira
oda a Kléberrel. Mert legalább mi a Zsuzsival jól
mutatunk, nem úgy, mint õk! Nem tudom, mit szólna,
ha cikizném õket, mert alig ér fel Dóri válláig!
De ennek a megalkuvó lénynek az esztétika nem a kenyere,
azt hiszem, még nem álltak kettesben tükör elõtt,
mert akkor mindkettõ rosszul lett volna a röhögéstõl.
- Aztán
a Zsuzsi szeret...? - kérdezte a mama, és úgy
néztem rá, mint egy ufóra. Hogy jön ide ez a
kérdés? Honnan a jó fenébõl tudjam?
Mi vagyok én, dobostorta? Most menjek oda, és kérdezzem
meg, hogy: "ugyan, kedves Zsuzsi, te szeretel- e engemet?". Hogy milyen
kérdések jutnak a felnõttek eszébe. És
egyáltalán, miért szeretne a Zsuzsi? Minek néz
minket a mama?
- Aztán
vigyázz ám vele, mert sose lehet tudni... - mondta
az édes jó anyám, és olyan furcsán csillogott
a szeme. - Nem tudod, hogy mennyi baj leselkedik manapság
a rendes fiúkra. Behálóz egy nõ, aztán
csak nézel...
Jézusom,
ezt fel se tételeztem a Zsuzsiról! Majd jól odafigyelek,
hogy tudni lehessen, hogy mennyi baj leselkedik rám. És miért
baj, ha egy ilyen rendes fiúra, mint én is vagyok (pl.),
leselkedik a Zsuzsi? Arra mindenképpen kíváncsi lennék,
ahogy a Zsuzsi behálóz, mint egy nõ. Mert azon kívül,
hogy kezd mellesedni, még nincs túl sok köze egy igazi
nõhöz. Példát vehetne, teszem azt a Rebarbaráról.
Ami késik, nem múlik, ebben igen erõsen reménykedem,
és akkor kezdek vigyázni csak a hálózásra.
- Nincs oka
az aggodalomra - nyugtattam meg a mamát. - Nem egy szobában
aludtunk. Az igazság az, hogy nem is nagyon aludtunk az egész
kirándulás alatt.
- De akkor
mit csináltatok egész éjszaka? El nem tudom képzelni!
Nem mondtam ki hangosan,
hogy azért van ez, drága mamikám, mert elég
régen voltál tizenöt éves gimnazista... A másik
variáció, hogy pontosan tudja, hogy mit is lehet csinálni,
de ezt mélységes titokban szeretné tartani elõttem.
Azért elmondtam,
hogy mit csináltunk az éjszaka: hát ezt, meg azt...
Dumáltunk, röhögtünk, rohangáltunk a sötétben
a faházak között, rázörgettünk a csajokra,
de a Kovács nem volt velünk. Tudd meg mama, a Becseivel se
osztotta meg az álmát, hanem belógott a lányokhoz,
miután kivárta, hogy az osztály porkolábja
elaludjon. Ebbõl se lehet túl nagy botrány, mert több
csajnak is van tablettája, ez hírlik az osztályban.
Azt nem tudom, hogy ki terjeszti, de tény, hogy elég hamar
kiderült. Így hiszem, ez amolyan bátorítás
a mi irányunkba, ergo, mit rinyálsz, mama?
- Nem lesz
senki terhes attól, hogy a Kovács bemászott... -
mondtam meggondolatlanul.
- Te jó
ég, már ott tartotok...? - csuklott nagyot a kedvenc
szülõ.
Ne, mama! Rossz
helyen tapogatózol, ez nem erkölcsi fertõ, hanem csak
egy osztálykirándulás volt, amibõl a Sós
kimaradt, de ezért még meglakol, hogy az okát hírül
adta. És semmi se történt, a tudomány mai állása
szerint... Na, jó, amennyire én tudom. Egy biztos, hogy a
Vakarcs, a Liszkai, a Selesztyák és én nem vettünk
részt a lamúrban (csak a Kovács), mert tudod, ezek
olyan csajok, hogy csak a harmadikos és negyedikes srácokra
hajtanak, tõlünk csak az idõnket és a leckét
rabolják... Ha ló nincs, a szamár is jó alapon
megy az osztályban. De az igazság az, hogy a Tari Zsuzsinak
még a szamarat is elnézném...
Versek
I.
Fogyasztói kultúra
Fogj szótölcsért,
s szerte hirdesd:
"Minden szinten szinte mindegy!"
Népfilm
Rõt rózsák közt
a tisztjelölt
a parancsnok nejével:
a lumpenvágy, ha testet ölt,
a giccsvirág, ha ével.
E link világ sosem halott,
megél, mint mûvelõje.
Halált is hajtogat, holott
nincs hõs, ki fõbe lõje.
Élvezetéért megfizet
a kiszolgált közönség
-
mûvész méricskél
vért, vizet,
nép kedvét hogy betöltsék.
Szociofilm
Kitárulnak a lelkek, kivirulnak
a sorsok,
mind szerény vadvirág,
mind. Oly sok
remény támad újra
s újra, színes
illúziószirmok, mind
lepkét hív... Hess!
- szól közbe más
törvénye mindig.
Semmi sem esik meg velük másként,
mint így.
II.
Esti rend
Lenyugszik a világ, fölfakad
az élet,
csöndes árnyék terjeng,
a fény semmivé lett,
néz a nép magába.
S ahogy reményt vesztett, reményre
is úgy kap:
álmában nem gyötri
család, munka, lúdtalp,
képzeletben könnyû
mindent elrendezni. Amíg horkol,
boldog.
Horkanva ha ébred, ábrándból
ábrándul,
ki félig, ki végleg.
Átkozódó
Essen nagyot vízesésben!
Itala élvét vesekõ
kövesse!
Kapjon defektet a lába!
Csapja fejbe õrszekerce!
Hízzon száján
hideg harmat!
Bánat akassza el szavát!
Halál helyezze kényelembe!
Hideg halál
Itt van a nagy hideg, itt van,
rendet is vág soraidban:
rendvédelmi közegként
jár
úton, utcán, és
nem tréfál,
hatóság, sõt fennhatóság!
Dermeszt lelket, fagyaszt tócsát
-
meg is fagytak tizennégyen
egy hét alatt BAZ- megyében.
Õ mondta
Ó,
mondta õ,
beleámulva a nagypolitikába.
Érdekes, mi?
Hogy mindig mi,
hatalmon hintázók
szabjuk meg a szabályokat:
mi ér, mi nem.
Hogy ki legyen,
és ki ne legyen
mostanában
rest
vagy kába -
ki legyen,
és ki ne legyen
hivatalos
az óperenciás
Amerikába.
Tárgyalásos
Rettentõen pártolja folyvást
a tárgyalásos megoldást
a fegyvergyártó fõország
fõképviselõje.
Nem is múlik máson már
a földkereki béke -
csak egy zárócikkely
végre,
hogy a jó népbe,
ha lázadni próbál,
a sortüzet
hol
és ki lõje.
Egy tegnapi törpe
Nádszál hajlik, szól
rajta a szél.
Emberünk szóra hajlik,
ám nem beszél:
hangoztat.
Épp most azt:
õ aztán világéletében
a népért fõtt
levében,
hát ezért
mindig baloldali volt, van, lesz.
Jó, hogy mondania tetszik!
Mert tetteibõl ugyan ki nem
tetszik.
Pedig tehetett azt- ezt
éveken át
vezetõ állásban-
ülésben,
s volt pártja is, nyerésben,
s persze, tettre készséges
jobb és bal keze is volt szép
szám:
hirtelen hatalmi ötleteit
véghezvinni de lesték!
Hol vannak már e fényes
nappalok, esték...
Most már azt sem tudni,
e tegnapi törpe mit óhajt:
dicsekedni- e, vagy
mentegetõzni akar?
III.
Itt tartunk
Használt szavakat szór
el a század,
s még többet évek
ezrede,
a lét hisz változóban
folyvást,
és fejünk már mással
van tele.
Haladni hisszük enmagunkat,
mert változik oly sok eszközünk,
holott céljaink távolodnak...
(Pedig hát: lótunk, küszködünk!)
Nyújtózik ám a
lét létrája
mind följebb, új nõ
fokra fok,
s míg hágunk följebb
folyton- folyvást
- mindegy, ki elszánt,
ki nyafog -
emberiségünk szapora egésze
csak teng, s még mit sem nyer
vele:
lassan halódik - nem halad
- , halomba
öli õt fajunk- nemünk
elõtörténete.
Mi is lenézett múltba
csúszunk,
mint csúsztak minden õseink.
(Világ közepe voltak õk
is egykor,
miként jómagunk, jószerint.)
Egy hajdani szakállasra
Ki volt, mi volt
néhai Karl Marx?
Elsorolni bizony
az volna csak
hosszú lista.
Annyi szent - maga is mondta
- :
nem volt "marxista".
Még kevésbé volt
Marx- Isten.
Bár effélét is
sejtelmeztek róla
népámítólag
számos
szélhámos "Marxisten".
Esetlegesség
Idõhöz és korhoz
vagyok kötve,
mint egy kolhoz.
Korabeli vagyok,
akár hajdani nagyok:
Fintor, Fényes, Toka,
Máz és Csiper,
a régi igricek.
Vagy mint rim- romos
borzasztó városok
jólét elõtt,
háború után,
híradóban
vagy Heinrich Böllben.
(Különben
jártam egyszer Kölnben.)
Macskatavasz
Hó havon nem marad, hirtelen
olvad,
boldog macska szalad, lehel lelket
az útra,
kényes lépésekkel
kerülgetve a tócsát.
Csak buta szó, hogy a magányban
leli kedvét!
Társat várni rohan, vagy
üdvözölni az embert.
Több nyelven közleni tud,
ért szót, szagot és gesztust,
sõt nagy kegyesen oktat is,
elmagyarázza, mi kéne,
ha macskául csak dadogó
gazdái nem értik.
Cicmírnek hívjuk ez ifjú
kandúrt;
vedlés elõtt van, s érzi:
a létnek
változó örömei
várják, ha itt a tavasz!
Bújócska
Magyarországon akkoriban az volt
a divat, hogy senki sem lakott a saját otthonában, mindenki
ismerõsök vagy ismeretlenek lakásában érezte
magát biztonságban. Kinek- kinek megvolt a maga oka a rejtezésre.
Én anyámmal és gyermekeimmel egy Füvészkert
melletti kis lakásba költöztem Vilma nénémhez,
aki tisztában volt azzal, hogy kockázatot vállal.
Itt éltünk vagy két hétig, amikor felkeresett
egy ismerõs fiatalasszony, akinek a férje tartalékos
tiszt volt valahol az ukrán fronton, s õ félt a saját
lakásában egyedül maradni. Így gondolta, hogy
én a két gyerekkel biztonságot nyújtok neki.
Megkért, költözzünk hozzá az õ lakásába
az Örökimádás templom környékére.
A költözködésre
1944. november elsején került sor. Én nagyon örültem,
mert néhány percnyire kerültünk ahhoz a pincemûhelyhez,
ahol férjem rejtõzött. Így szinte naponta lesz
alkalmunk találkozni! Ködös õszi este volt, a sötétben
még a házszámokat sem láttam, találomra
mentem végig a Tûzoltó utcán - kérdezõsködni
senkitõl sem mertem - , nem akartam gyanúba keverni magamat,
míg végre rátaláltam. "Konspirációs
okokból" hazafelé kerülõvel villamoson tettem
meg az amúgy néhány perces utat. A megállóban
egy férfi álldogált. Óvatosan megvártam
két- három járatot. Õ sem szállt föl.
Mégis feltûnõ lett volna, hogy én álldogálok,
elindultam. Gyalog. Kínos meglepetés várt: az ajtó
elõtt összetalálkoztam ugyanezzel a férfival.
Nem lehetett visszavonulni, az illetõ már becsöngetett.
Ígyszólván együtt léptünk be a lakásba.
Az ajtót a háziasszony nyitotta. A férfi, akit én
spionnak véltem, a sógora volt. Egyetemi hallgató,
aki a behívó elõl szökött el lakásából.
Így életünk
rettegések közt telt. Minden csöngetésre pánikba
estünk. Senki sem mert ajtót nyitni, én voltam mindig
a vállalkozó, aki megtagadva máskülönben
szerény és tartózkodó, kissé félénk
alaptermészetemet, rendkívüli biztonsággal léptem
föl, mint aki jogosan tartózkodik itt, és semmi kétség
nem fér személyéhez. Végre egyszer nappal is,
9 éves kisfiam kíséretében felkereshettem az
esztergályosmûhelyt, ahol apja tartózkodott. A gyereket
kioktattam, hogy semmin sem szabad csodálkoznia, nem szabad kérdeznie.
Hát így rövid idõre összekerült a család.
Hogy kik voltak
a pincemûhely lakói? Többek között egy vidéki
egyetem fiatal professzora, akinek a felesége német, egy
híres és tekintélyes professzor leánya a nagynénjével
és az elsõ házasságából származó
kislányával. Továbbá egy fiatal zeneszerzõ,
aztán a professzornak egy tanítványa, egy fiatal teológus,
egy idõsebb hölgy, akirõl annyit tudtunk, hogy Veronikának
kell szólítani, a fiával is megismerkedtünk késõbb.
Ugyancsak illegalitásban volt másik búvóhelyen,
de idõnként meglátogatta anyját. Voltak átmeneti
lakók is. Róluk közelebbit nem tudok, hisz itt nem volt
szokás a bemutatkozás. A házigazda, amikor saját
rokonai látogatták, úgy mutatott be, mint a felesége
rokonait. Az asszony, akit ugyancsak idõnként fölkerestek
rokonai, úgy mutatott be, mint újdonsült férje
rokonságát.
Hogyan tudtuk magunkat
ilyen körülmények közt fönntartani? Hiszen ennünk
kellett, sõt másokon is kellett segíteni. Ami az anyagi
forrásokat illeti: férjem munkaszolgálatba vonulása
elõtt egy könyvkiadónak volt a munkatársa, ennek
a kiadónak az akkori igazgatója egy kitûnõ festõmûvész
volt, aki párizsi biztonságát adta föl azért,
mert apja halála után a sok embert foglalkoztató vállalat
dolgozóit nem akarta szélnek ereszteni. Ez az ember, amikor
már tudta, hogy az õ sorsa is meg van pecsételve a
zsidótörvények következtében, magához
hívta a férjemet (aki mellesleg fia volt az õ egykori
gimnáziumi tanárának), és egy akkoriban elég
komoly összeget adott neki arra az esetre, ha megszûnik a vállalat.
Karácsony elõtt az utolsó papírpénzemet
is kénytelen voltam beváltani, hogy magamon, s egy költõ
barátomon segítsek. Utóbbi a város másik
pontján, Zuglóban ugyancsak mint szökevény rejtõzött
lakásának szenespincéjében. Pénz nélkül,
élelmiszerkészletek nélkül. Két hónapon
keresztül másodnaponként meglátogatott minket
a felesége, s mindig egy kétkilós kenyérrel
tért vissza. Így segítettünk egymásnak
segítségre szorulók, ismerõsök és
ismeretlenek. Jómagam is csak évekkel késõbb
ismerkedtem meg személyesen azzal a tudóssal, akinek a lakásán
korábban 1- 2 hétig otthonra talált a férjem
(a tulajdonos tudta nélkül), aki ugyancsak nem a saját
lakásában lakott abban az idõben, hanem valahol egy
Balaton- parti nyaralóban rokonainál. Egy alkalommal mégis
hazatért, hogy megnézze, megvan- e még a lakása,
s ott találta a fürdõszobában a férjemet.
Miután megpillantotta, a villanyt leoltotta és szó
nélkül távozott.
A hamis papírokat,
igazolványokat egy fiatal író segítségével
szereztem meg, akinek a VII. kerületi Damjanich utca egyik bérházában
volt a búvóhelye, és akihez ismerõseim közvetítettek.
Tõle kaptam elõször a férjem részére
keresztlevelet, amelyen egy alföldi protestáns lelkészi
hivatal pecsétje volt. A lelkész aláírásával.
A lelkészt persze nem ismertük, azt se tudtuk, hogy egyáltalán
létezik- e ilyen nevû lelkész, de a papír néhány
napi biztonságot adott. Az írót ágyban fekve
találtam. Hogy miért? Õ sem saját lakásában
lakott, a már ismert okokból. A betegség látszatával
próbálták igazolni huzamos ott- tartózkodását.
Megkaptam a nyomtatványokat, igazolványokat - ezek
egy illegális csoportban mûködõ színészhez
vezettek, akinek a nevét, persze, csak késõbb tudtam
meg. Ezentúl rendszeresen foglalkoztam e papírok beszerzésével
és továbbításával. Olykor arra is sor
került, hogy saját papírjaimat dobjam be a játékba.
Például amikor tudomásomra jutott, hogy a házban
azt firtatják, hogy vajon mi miért is vagyunk ott. Korábban
bevált módszeremhez folyamodva, lementem a ház légóparancsnokához.
Egyesek firtatnák, kik vagyunk és miért tartózkodunk
itt? Íme, magammal hoztam az irataimat a származásomról,
tessék, tekintse meg ezeket, gyõzõdjön meg arról,
hogy minden iratom hiteles, és ne adjon teret arra, hogy kétségbe
vonják hitelességét. Az asszony elhárította
ajánlatomat, azt mondta, legyek egészen nyugodt.
Egy napon a kora
esti órákban becsöngettek. A szokásnak megfelelõen
én nyitottam ajtót. Egy idõsebb asszony állt
ott nagy bõrönddel. Így mutatkozott be, mint a háziasszony
sógornõje. A háziasszony rokoni csókkal igazolta
a jövevényt. Én is megnyugodtam. A hölgy kicsomagolta
bõröndjét. Csodálatos dolgok kerültek elõ!
Disznótoros! Hurka, kolbász, pogácsa, aminél
soha jobbat nem ettem. A sógornõ egy elõvárosi
iskola igazgatójának volt a felesége. Az iskolába
azokban a napokban költöztettek be egy német egységet,
mire õk veszélyeztetve látták kis gazdaságukat,
sürgõsen levágták a disznót, mire a hívatlan
vendégek megérkeznek. Jobb helyet nem találván,
ide, a rokonokhoz költöztek át - az élelmiszerekkel
együtt.
Aznap este más
vendégünk is akadt. Megérkezett az igazgatóék
fia, besorozott katona. A Várból szökött meg, látván,
hogy milyen kilátások várnak az ott elhelyezett magyar
alakulatokra. Eggyel többen lettünk. Papírt neki is tudtunk
adni. Már nem tudom, milyen adatokat írt rá. Engem
az érdekelt, hogy családneve Tímár volt. Ez
megegyezett anyám családnevével. Így az újonnan
beköltözött Tímár- család is többé-
kevésbé biztonságban érezhette magát
a velünk való "rokonság" alapján. E névvel
õk is, meg mi is fedezve voltunk némileg. Hogy a családfõ
hogy került oda? Miután a német egység elfoglalta
az iskolát s beköltözött a tantermekbe, a tornatermet
istállónak rendezte be, akkor õ is úgy érezte:
itt az ideje, hogy átköltözzön rokonaihoz. Én
nyitottam neki ajtót, és az elsõ pillanatban meghûlt
bennem a vér, mert az ismeretlen férfi kalapján kakastollat,
a csendõrség ismertetõjelét véltem felfedezni.
Szerencsére, a toll ezúttal nem ezt jelentette, hanem egyszerûen
azt, hogy az iskolaigazgató leventeoktató volt. Az ijedelem
elmúlt, de az egyszobás garzonlakás illegális
lakói megint eggyel többen lettek.
Hogy teltek napjaink? A ház asszonyával reggelente elindultunk titkos útjainkra. Fölkerestük ismerõseinket, jóbarátainkat, élelmet vittünk nekik s hamisított iratokat. Egész nap távol voltunk. Csúf esõ, havas esõ esett. Lucskosan, sárosan, éhesen, fázva érkeztünk esténként haza, ahol rettegve vártak a többiek. Leültünk a matracok szélére, mert már a fekvõhelyeken nem volt hely számunkra. Elmeséltük, hol jártunk, mit végeztünk. És mindezeknek a végeztével görcsös nevetésben törtünk ki, annyira tragikomikusak voltak az események, a helyzetek, amelyekbe a napok folyamán kerültünk. Ezen már csak nevetni lehetett.
Damjanich utcai látogatásaim
egyikén szegõdött hozzám a zuglói költõ
felesége, akinek ugyancsak papírokra volt szüksége,
hogy férje kimerészkedhessen az utcára. Amikor beléptünk,
és elmondtuk a kívánságunkat, észre
sem vettük, hogy még egy fekvõhely van a szobában.
Be volt ágyazva, gondosan letakarva ágyterítõvel.
Nagy rémületünkre megmozdultak a dunyhák és
vánkosok, és fölemelkedett egy férfialak. Én
nem ismertem idáig õt. A költõfeleség
nagy meglepetéssel és nagy örömmel üdvözölte.
Kiderült, hogy régi barátunk rejtõzködik
itt. Hamis papírokkal.
Ilyen körülmények
közt határoztam el, hogy felkeresem sógornõmet,
akirõl csak annyit tudtam, hogy elköltözött a lakásából.
Nem önszántából. Csillagos házba kellett
átköltöznie. A ház a Berlini (a késõbbi
Marx) tér sarkán állt, a Nyugati pályaudvar
közelében, ahol egy városszerte ismert gyógyszertár
volt akkoriban. Így tudtam, hogy a tulajdonos ad menedéket
a sógornõmnek és kislányának. A kapott
címen egy 3. emeleti lakásba becsöngettem. Az ajtón
táblácska függött. Magyar, angol és német
nyelven az volt olvasható, hogy az itt lakó személy,
a lakás bérlõje angol állampolgár és
legálisan tartózkodik itt. Egy hölgy nyitott ajtót.
Bemutatkoztunk. Róla megtudtam: mint angol nevelõnõ
áll alkalmazásban. A család ismeretlen helyre költözött,
s õrá bízta a lakást. A Miss elmondta, hogy
a házban az elõzõ nap nyilas csoport jelent meg, elrendelték,
hogy a férfiak teljes felszerelésben jelenjenek meg az udvaron
- majd sorbaállítva el is vitték a csoportot.
A biztonságot nem tudja szavatolni. A sógornõmet megtaláltam
ugyan, de kitûnt, hogy innen menni kell. A házmester csöngetett
be, közölte, hogy a nyilasok megint itt vannak, sikerült
beterelnie lakásába, és megpróbálja
szóvaltartani õket. De figyelmeztetett: nem vagyunk biztonságban.
A Missnek az az ötlete támadt, hogy minket átkísér
a szomszéd lakásba. Megkérte az ittlakókat,
fogadjanak be lakásukba. Azok nem nagy örömmel fogadták
a látogatókat, de az emberség felülkerekedett
bennük. Hagyták, hogy a Miss bevezessen minket a szobájukba,
õk meg kivonultak a konyhába. Ezzel jelezték, nem
az õ meghívásukra érkeztünk oda. A szoba
hideg volt, a villanyt nem mertük bekapcsolni. Itt töltöttünk
egy jó órát, amíg a házmester nem jött
a Missnek jelenteni, hogy a nyilasok a lakásában italoznak.
A földszinti házmesterlakásból fölhallatszott
a danolásuk. Ettõl indíttatva megköszöntük
a vendéglátást, visszatértünk a Misshez
a gyógyszerész lakásába, és azonnal
elkezdtünk csomagolni.
Sógornõm
nagyon óvatos, félénk volt, nem merte vállalni,
hogy elhagyja a lakást és kimenjen az utcára. Erélyes
föllépésemre mégis elszánta magát.
Késõbb átnéztem csomagját, kiderült,
hogy olyan dolgok is voltak benne, amikre belátható ideig
nem lesz szüksége, így például egy szakácskönyv.
Ezt kiemeltem a csomagból, de egy újabb kutatáskor
- már az indulás elõtt - mégis
ott találtam. Íjból kiraktam, de már úgy,
hogy ne vegye észre. Majd eszébe jutott, hogy a kabátján
nincs sárga csillag. Nehezen tudtam õt meggyõzni arról,
hogy mostani akciónk szempontjából ez így helyénvaló.
Elindultunk. Kimerészkedtünk a folyosóra. Aztán
a lépcsõházba, s egy sötét csigalépcsõn
elindultunk lefelé. Tapogatózva, lépcsõrõl
lépcsõre hágva jutottunk le a földszintre. Rémületemre
a kaput zárva találtam. A sötét kapualjban megjelent
egy nõ, nem is láthattam, csak a hangját hallottam.
Azt kérdezte: maguk azok? Mit lehetett válaszolni? Azt, hogy
igen, mi vagyunk. Szó nélkül kinyitotta a kaput és
mi kiléptünk. A kapu mellett egy katona állt. Se akkor
nem derült ki, se késõbb, miért is állt
ott. Õrségben? Randevúja volt? Tény, hogy nem
állta utunkat.
Kézenfogva
a kislányt, gyorsan az ún. Banánszigetre cipeltem
õt anyjával együtt. Több villamosjáratnak
volt ez végállomása. Szerencsés véletlen
kedvezett nekünk, köd volt, sûrû köd. Az alakokat
nem lehetett kivenni. Elsötétítés volt, esõ
is permetezett. Az elsõ odaérkezõ villamosra föltuszkoltam
rokonaimat, magam is fölszálltam. Mindjárt az ajtó
mellett volt egy üres hely. Velem szemben egy asszony ült, aki
megjegyezte csöndesen.
- A Pozsonyi
utat kiürítik, a zsidókat mind elviszik.
Hogy az asszony
mibõl következtetett arra, hogy mi menekülõk vagyunk,
nem tudom.
A villamosról
egy megállóval korábban szálltunk le, attól
tartva, hogy esetleg valaki megfigyel minket, és követ. Gyalog
érkeztünk a tömegszállásra. Ismét
kettõvel többen lettünk.
Hosszas tanácskozás után
eldöntöttük, hogy vendégeinket hová tesszük
éjszakára. Csöngettek. Szokás szerint én
nyitottam ajtót. Sógorom állt ott. Róla úgy
tudtuk, hogy Szentkirályszabadján munkaszolgálatos.
Elbeszélésébõl értesültünk
arról, hogy századát tovább akarják
indítani - Budapesten keresztül. A századparancsnok
a Kálvin téren egy óra eltávozást engedélyezett
a fõvárosiaknak. Sógorom a Misstõl megtudta
címünket. Így talált családjára
a józsefvárosi tömegszálláson. Újabb
lakótárssal szaporodtunk? Az egyórás kimenõt
arra használtuk fel, hogy lebeszéljük a visszatérésrõl.
Õ visszament. Világéletében törvénytisztelõ
ember volt. A túlzott törvénytiszteletben nem vette
észre, hogy társadalmunk kiesett a törvényekbõl.
Hiába próbáltuk lebeszélni. Elbúcsúzott,
útnak indult felkeresni századát, amelynek találkozója
valamelyik pályaudvaron volt, de már nem találta.
Kénytelen volt visszatérni. Sikerült rábeszélni
arra, hogy a hamis papírt töltse ki, ne keresse elveszett századát,
maradjon veszteg. Nehéz ügy volt. Alig volt rávehetõ
arra, hogy Lokiratot hamisítson".
Közben egyéb
dolgok is történtek. A pincemûhely gazdája csöngetett
be (újabb rémület) azzal a kéréssel, hogy
a férjemnek tudnék- e egy éjszakára helyet
biztosítani. Ugyanis a házban (amelynek pincéjében
voltak a menekültek) házkutatás volt, mert valami lopás
miatt egy lakó feljelentést tett.
Aztán légiriadó
miatt le kellett vonulni a pincébe. Férjemnek is, akit kisfia
keresztapának volt kénytelen szólítani, hiszen
a hamis papírok errõl szóltak. Ám sógorom
elhatározta, hogy megnyiratkozik. A szomszéd házban
volt egy borbélymûhely. Miközben a mester a kozmetikai
mûveleteket végezte rajta, újra megszólalt a
légiriadó. Erre õ, ahelyett, hogy ott maradt volna,
a borbély keze alatt, ahol senki sem kereste volna õt, kifutott
az utcára és visszatért a lakásba. Ott viszont
valaki észrevette. Jött a házmester, hogy idegen férfit
látott a lépcsõházban. Férjem utánament
a lakásba, jól legorombította a bátyját,
aztán õ is bennmaradt a lakásban, mert a házmester
és a légóparancsnok is utánaindult. A vége
az lett, hogy csengetésükre férjem kinyitotta az ajtót,
s elkezdett ordítani, káromkodni.
- Micsoda
disznóság, hogy már szarni se hagyják az embert!
Most jöttem haza Ukrajnából a frontról (akkor
dúlt az Lukrán betegség", mindenkinek hasmenése
volt), és nem hagyják békibe a haza hõs védõjét!
Erre azok megszeppenten
eltakarodtak. Másik embert nem kerestek, a két testvér
nagyon hasonlított egymásra.
A helyzet viszont
tûrhetetlenné vált a lakásban. Hányan
is voltunk? A háziasszony, az iskolaigazgató, felesége,
két gyereke, én negyedmagammal, sógorom feleségestül,
gyerekestül, a férjem. Nem volt hely a kis lakásban.
A férjem
másnap visszament a mûhelybe. Én kikérdeztem
a sógoromat: ismerõsei közül kitõl remélhetõ,
hogy befogadja õket? Õ az ismert bibliográfust nevezte
meg. Elõször õt kerestem föl. Megkérdeztem,
el tudná- e helyezni sógorom családját. Röviden
tanácskozott feleségével, majd azt mondták:
hozzam. A következõ este, sötétedés után
átvittem õket és nyugodtan hazatértem. Évek
múlva tudtam meg, hogy akkor nekik már volt egy másik
vendégük, politikai magatartása miatt veszélyeztetett
személy, magas rangú katonatiszt rejtõzködött
náluk.
A ferencvárosi esztergályosmûhely, amely 10-15 menekülõnek adott átmeneti szállást, olyan volt, mint általában a pincemûhelyek. 5- 6 lépcsõn lehetett lejutni. Gazdája bátran vállalta a kockázatos szerepet, sõt némileg élvezte is a veszélyt meg az érdekes értelmiségi társaságot. A pincemûhely kényelmet nem tudott nyújtani hetekig és nagy biztonságot sem, de akinek nem volt más lehetõsége, annak jó volt búvóhelyül. Volt azonban egy fogyatékossága. Megfelelõ komfortberendezéssel nem rendelkezett. Ez nagyon kényelmetlenné tette az ott- tartózkodást, mert amikor múlhatatlanul szüksége volt valakinek a megfelelõ komfortra, akkor kénytelen volt kimenni az utcára, a kapun át bemenni a ház udvarára, s ahogy ez a város külsõ kerületeiben szokásos volt, az udvaron keresztül kellett menni a közös vécéig. Egy ilyen alkalommal férjem a kapu alatt ismerõssel találkozott. A Széchényi Könyvtár munkatársával, aki finnugor nyelvész, a felesége észt nõ, akit mint magyar diák ismert meg, s hozott Magyarországra. Mindkettejüket meglepte a váratlan találkozás. Nem volt szükség hosszas magyarázkodásra, a kolléga hamar megértette, mirõl van szó, felajánlotta saját otthonát. A házaspár napközben a munkahelyén tartózkodott, férjemnek ilyenkor mozognia sem lehetett, nehogy az alattuk lakó felfigyeljen a zajra, meghallja a lépéseket. Teljes nyugalomban, némaságban teltek itt az órák, napok.
Anyám mindeddig hõsiesen
viselte a megpróbáltatásokat, a karácsony közeledtével
saját otthonára gondolt és sírva panaszolta,
hogy "miért kell nekünk idegen helyen bujkálnunk, amikor
nekünk otthonunk van?" Elhatároztuk, hogy mégiscsak
hazamegyünk kelenföldi lakásunkba és ott várjuk
be az elkövetkezõ eseményeket.
Hazatérésünk
karácsony bõjtjének délelõttjén
történt. Amikor a közeli környékrõl
hallottuk a lövéseket, tudomásul kellett vennünk,
hogy a frontvonalba kerültünk.
Az ablakhoz léptem.
Figyeltem az ablak rezgéseit és próbáltam megállapítani,
milyen irányból jönnek a lövések. Egyre
sûrûbben jöttek.
Század- és ezredvégi fohász
Kuczka Péter "Seregek Ura" címû verseskötete elé
Az Ezredvég 1999. januári
számában írtam egy recenziót Kuczka Péter
Határvidék címû tanulmánykötetérõl,
amelynek két fõ gondolata volt: az egyik, hogy Kuczka sok
mûfajban, sokféle területen alkotott kimagasló
mûveket; a másik, hogy írásai kettõs
vezérlés alatt születtek: érvrendszerüket
az okos, körültekintõ, mûvelt, józan ész
irányítja, s a problémákról alkotott
véleményét, megoldási javaslatait érzékeny
idegrendszere és hangos, izgatott lüktetésekkel dobogó
szíve. Azt hittem akkor, hogy már ki- és megismertem
Kuczka Pétert.
De nem így
van: Kuczka még mindig meg tud lepni. Néhány hete
átnyújtott nekem egy kéziratot, hozzá levelet
mellékelt, amiben leírja: ezt csinálta, hosszú
idõn keresztül, gyötrõdve- önkínozva,
itt áll egy kötet vers, és tulajdonképpen nem
tudja, mit hozott a világra. Már elsõ olvasásra
is döbbenetes élmény volt. 111 darab 9 soros vers, a
kilenc sorok három- három strófára tagolódnak,
s a 9 soros egységek legtöbbje az elsõ szótól
az utolsóig egyetlen mondat, egyetlen zihálva feltörõ
ordítás. A versek a történelem egy évtizedét
ölelik fel, az 1935 és 1944 közti vészkorszakot,
a náci- , majd a nyilasuralom kezdetétõl a kivégzõtáborok
utolsó akcióiig - ám a versek nem voltak idõrendbe
állítva, sem tematikailag csoportosítva, csak úgy
zuhogtak egymás után a papírokon hullák, temetõgödrök
rögei, sikolyok - minden rendszer nélkül.
Többszöri
olvasásra világossá vált, hogy a mindössze
111 szakaszból álló ciklus teljes panorámája
nemcsak a magyar történelem adott idõszakának,
hanem eljut - a magyar sorsokon keresztül - mindazokra
a tájakra, országokba, ahová a sors a magyarokat vetette,
vagy ahonnan a létüket meghatározó rendeleteket,
törvényeket irányították: a náci
Németországba, ahonnan a Führer kiáltja világgá
emberpusztító terveit, eljutunk a munkaszolgálatok
színhelyeire, Ukrajnába, Lengyelországba, pesti gettókba,
ahonnan a deportáltakat követhetjük kiindulási
helyükrõl, régebbi otthonaikból a gázkamrákig.
A sokféle helyszínen sokféle ember él, dolgozik
vagy dolgoztatják, s nemcsak Magyarország minden társadalmi
rétege kerül színre, de a munkaszolgálatosokat
terelõ idegen katonák, vagy éppen a megsemmisítõ
táborok emberhulladékait eltakarító, gondolkodásban
nem, már csak fizikai létében emberként szolgáló
tábori alkalmazott is.
A magyar társadalom
legszélesebb spektruma tárul fel: értelmiségiek,
mûvészek, egyszerû kispolgárok, egymást
szeretõ öreg házaspárok, nagyanyját féltõ
unoka, menekülõ zsidók és zsidómentõ
magyarok egyaránt szóhoz - pontosabban: sóhajhoz
vagy kiáltáshoz - jutnak ebben a kötetben, a nekik
szentelt miniportré 9 sorában. A zsidók sorsát
imáik kísérik, meg perlekedésük az õket
elhagyó prófétákkal és Istenükkel,
a Kimondhatatlan Nevûvel; van német röpiratszöveg,
állami határozat, francia kiáltvány -
egy rettenetes évtized sok mindent felölelõ, sokfelõl
megszólaló dokumentumai.
A zaklatott ihletettségben
írt, rendezetlen verseket idõrendi sorba állítottuk,
az egymással összefüggõ mini életképek
egymás mellé kerültek, a sokféle emberi sorsot
bemutató szakaszok sokféle hangon szólalnak meg: egyes
szám elsõ, második és harmadik személyben,
illetve többes szám elsõben és harmadikban, attól
függõen, hogy az elbeszélõ költõi
Én (õ az elsõ számú megszólaló)
miképpen viszonyul a bemutatott portré szereplõjéhez-
szereplõihez.
Az évtized
látleletével, úgy látszik, Kuczka Péter
elsõsorban önmagának tartozott, élményeit
feltétlenül meg akarta örökíteni. De tartozott
a magyar irodalomnak és költészetnek is, amelyben a
háború kataklizmáját - túlélõként
- már sokan, sokféleképpen feldolgozták,
de ilyen nagy rátekintéssel, ennyiféle szemszögbõl
vizsgálva kevesen. S páratlan a munka abból a szempontból
is, hogy a Holocaustról nem annak áldozata vagy valamely
áldozatának rokona tesz tanúságot. Pilinszky
attitûdje volt hasonló, de õ sokkal kisebb területrõl,
csak az áldozatok oldaláról mutatta be az õ
érzékeny személyisége által sosem feldolgozható
rémtetteket.
Kuczka század-
és ezredvégi visszatekintésében mintha azt
a mágikus erõt kívánná mûködtetni,
ami a szómágia lényege: még egyszer összefoglalni,
kimondani és ezáltal megsemmisíteni mindazt a borzalmat,
amit a szavak közvetíteni tudnak, s ha úrrá leszünk
rajtuk a szó erejével, talán mindentõl megtisztulva
léphetünk át a következõ évezredbe.
Ez Kuczka 999 soros (a misztikus ezredvéghozó szám!)
fohászának óhajtott célja.
A sajátos
oratóriumként is felfogható (mert minden szakasz más
szereplõ szájából hangzik el) versciklusból
most csak részleteket tudunk bemutatni, a kötet mielõbbi
teljes kiadásában reménykedve. (A kilencsoros egységek
fölötti számok a ciklusban elfoglalt sorrendre vonatkoznak.)
(Utóirat: Miközben ezt
a cikket gépelem, éppen harmadik hetébe lép
a szerb háború. Mégse tudunk megtisztulva átlépni
2000- be?)
Seregek Ura
Részletek
1.
Ülök az idõ partján,
sötét vizeknél, fekete ég alatt,
Odüsszeuszként a homokba
vájt, az alvilágba vezetõ mély
gödörnél, jönnek,
tódulnak, tolonganak az árnyak,
milliók és milliók,
asszonyok, férfiak, gyerekek, sírnak
némán, hangtalan kiáltoznak,
mutatják véres sebeiket, csonttá,
bõrré soványult
testüket, golyók sötét nyomát, szólani
akarna mind, frontokon elesett katona,
lágerben megölt,
elégetett zsidó, végtelen
menet kezdet és vég között, azt
mondják, beszélj, elég
a hallgatás, mondd el, amit tudsz.
2.
Elvesztették értelmüket
a színek, nincsen fehér
kéz, zöld fû, piros
málna, rózsás naplemente, nincsen
lila akác, patakok vizén
reszketõ fény, sápadt Hold,
villanó penge, barnára
változott minden, barnák az
õrök, a fegyverek, a tiltott
utcák, a kiáltások, a
halál elõtt könyörgõ
szavak, lábak döngõ dobogása, a
szörnyû rettegés,
eltompult elme, semmibe süllyedt
lélek, a "zum Tode verurteilt",
nem maradt meg más
szín, csak a fekete kabátok
mellén a csillagforma sárga.
4.
Nem akarom kimondani nevét,
árnyéka a világra borul,
milyen erõ kavarog benne, szavaiból
ágyúk, tankok,
gépfegyverek lesznek, dübörgõ
menetek, õrjöngõ, éltetõ
tömegek, gyerekfarkasok, háborúkra
kész gyilkos seregek,
ártatlanokat lemészárló
hadak, pusztítás vad démonai,
halálfejes, fekete ruhás
hóhérok, beszédeivel beléjük
hatolt, milliószámra sokszorozta
akaratát, már csak õ
létezik, a leendõ Birodalom
vezére, egyetlen ura, segíts
Istenünk, jöjj, Mindenható,
hárítsd el ezt a Sátánt.
32.
Kiált Zakarjá: jaj, Sion,
mentsd meg magadat,
mert ezt mondja a Seregek Ura, az õ
dicsõsége küldött a
népekhez, amelyek kifosztottak
titeket, mert ha valaki
hozzátok ér, olyan, mintha
a szempillámhoz érne, nézzétek,
kinyújtom kezem ellenük
és õk saját szolgáik prédájává
lesznek, ti pedig megtudjátok,
hogy a Seregek Ura küldött
engem, örülj és ujjongj,
Sion leánya, mert nézd, máris jövök,
hogy nálad lakjam, mondja az
Ír, sok nép az Írhoz tér majd
azon a napon, és az õ
népévé válik, Júda az Íré
lesz.
40.
Áram fut a láger körül
a drótokban, gyilkos tiltás,
figyelmeztetés, hogy nem szökhetsz
rajtuk keresztül,
nem érintheted villámló
õreidet, a halált hordozzák,
nem a fényt, nem lámpák
emlékét egykori szobád
örömében, bezár
a futkározó elektromosság, eltakarja
az egész világot, csak
a bent van és a kint, nem
üzenhetsz, nem adhatod életed
jelét, de ha nem
bírod már, ha minden
mindegy, egy mozdulat és megadja
neked önkéntes halálod
ajándékát a drótban futó áram.
66.
Széjjel oszlasz, találkozol
ott fönt az éggel,
köddel, magad is köddé
váltan, bárányfelhõkkel,
sûrû párákkal,
szélben gomolygó esõkkel, hideg
áramlatokkal, beléjük
olvadsz hangtalan, pedig
jajszó voltál, sikoly,
rángatózó, élõ, betonra
dobott meztelen test a kemence kék
lángjában,
kikkel repülsz, kik kísérnek,
testvérek, szülõk,
barátok, ismeretlenek veled
eggyé váltan a
kéménybõl, hogy
hívtak, füst, mi volt a neved?
69.
Hol vagytok, próféták,
bíztató, segítõ hangotok
szólaljon a láger éjjelében,
jelenj meg nékem
meztelen szívemben, halljam
szózatodat, beszélj,
Jeremiás, itt vagy, hallom
hangod: vajon rabszolga- e
Izrael, tán szolgaságra
született, miért lett hát
prédává, oroszlánok
ordítanak fölötte hangosan
bömbölve, pusztasággá
tették országát, városai
elhamvadtak, senki sem lakik bennük,
mind fogságra
jutnak, férj, feleség,
gyerek, õszhajú öreg.