OLVASÓLÁMPA

Az Eötvös József Könyvkiadó új köteteirõl

PREDRAG STEPANOVIC

A legromantikusabb szerb romantikus

Dura Jaksic: Versek

Dura Jaksic (1832-1878), a legromantikusabb szerb romantikus, ahogy egy irodalomtörténész találóan jellemezte, eddig gyakorlatilag ismeretlen volt a magyar közönség számára. Néhány verse ugyan megtalálható magyar fordításban, különbözõ antológiákban elszórva, de ez minden. Pedig a magyar olvasónak több oka is lett volna megismerkedni a szerb romanticizmus e jeles alakjával, aki festõként, dráma- és prózaíróként is jelentõset alkotott, bár mûvészete kétségkívül költészetében, azon belül is lírai költészetében csúcsosodik ki. Az elsõ és legfontosabb ok természetesen maga a mûvészi élmény, amit Jaksic verseinek olvasása nyújt, de a recepció szempontjából talán az sem mindegy, hogy a szerb költõ több szállal kötõdött a magyarsághoz, a magyar kultúrához. S hogy a dolog még érdekesebb és összetettebb legyen, elõrebocsátjuk, hogy ezek a szálak nem mindig és nem feltétlenül pozitív elõjelûek.
    Dura Jaksic az akkori Magyarország területén, a Bánátban született, Szegeden járt gimnáziumba, Temesvárott és Pesten tanult festészetet, hogy késõbb Bécs, majd München felé vegye útját. A földrajzi kötõdésnél is fontosabb azonban az a szellemi kötõdés, amely Petõfihez fõzte. A szerb népköltészeten és a szerb romanticizmus elsõ nagy költõjén, Branko Radicevicen kívül ifjúkorának legmeghatározóbb példaképe Petõfi volt. S bár költészetébõl, amelynek kifejezésmódjára leginkább az eredetiség, a sajátos képalkotás és a zeneiség jellemzõ, ez a hatás közvetlenül, néhány korai bordalt leszámítva, nem mutatható ki, mégis, õ maga vall róla apjához írt egyik levelében. A jelek szerint azonban Petõfihez nemcsak annak költészete, hanem forradalmisága is vonzotta. S e vonzódását egy csöppet sem zavarta, hogy 1848 nyarán, alig tizenhat évesen, beállt a délvidéki szerb felkelõk közé, szembekerülve ily módon a magyar forradalommal. Õ ugyanis a maga forradalmát vívta - ahogy Petõfi is a magáét -, s vívta egész életében, minden rendû és rangú tirannus ellen. Akkor is, amikor áttelepedett Szerbiába, ahol nyíltsága, szókimondása és igazságszeretete miatt szüntelenül szembekerült a hatalommal, mert népének végtelen szeretete, nemzetének imádata arra sarkallta, hogy a saját vérébõl való tirannusokkal is szembeszálljon.
    Hogy Petõfin kívül a magyar irodalom részérõl költõnket egyéb hatás is érhette, arról a szerb irodalomkritika és irodalomtörténet nem szól, Spiró György azonban igenlõen válaszol erre a kérdésre. Jaksic Jelisaveta, kneginja crnogorska (Jelisaveta, crnagorai fejedelemasszony) címû drámáját elemezve az alábbi következtetésre jut: "Hogy a Bánk bánt ismerte, az számomra - noha erre adataim nincsenek - igen valószínûnek látszik. Úgy tûnik, a Bánk bánt újragondolva, bizonyos motívumokat pedig egy másik mûbõl, Petar Petrovic Njegos Gorski vijenac címû drámai költeményébõl merítve, Jaksic létrehozta a legtökéletesebb közép-kelet-európai politikai tragédiát, amely mûvészileg feltétlenül a Bánk bán felett áll." (Spiró György: A közép-kelet-európai dráma, Budapest, 1986. 94. old.
    Jaksic lírai költészetének jelentõs része a szabadság és a szerelem jegyében fogant, s akárcsak Petõfi esetében, e két motívum nála is gyakran összefonódik, elválaszthatatlanul eggyé válik. Elég ha csak Szerelem címû versfüzérét említjük, ahol az imádott nõt nemcsak férfiúi vágyakozással szereti, hanem azért is, mert gyermekeket szül neki, akik ugyanúgy fognak harcolni népük szabadságáért, mint õ maga.
    Költõi pályájának második szakaszában byroni hatás figyelhetõ meg, de a byroni lázadás és büszkeség nagyon is összecsengett Jaksic veleszületett forradalmiságával és nyughatatlanságával. Ekkor írja legszebb elégiáit, melyek közül a Liparban és az Éjfél a szerb romanticizmus csúcsaiba emeli a költõt, s amelyek a tragikus életérzés és az elvágyódás motívumaival gazdagítják líráját.
    Mint említettük, Dura Jaksic festészetet tanult, s bizonyos jelek szerint elsõsorban festõnek tartotta magát. Költészetében ez többféleképpen is visszatükrözõdik. Néhány versének, mint például a jelen válogatásban is megtalálható Õrház a Farkastisztáson címû költeménynek, vásznon is elkészítette a megfelelõjét, vagyis ugyanazt az eseményt, motívumot, amit megénekelt, meg is festette. Másrészt verseinek sokat emlegetett szuggesztív és plasztikus képszerûsége is összefüggésbe hozható festõi tehetségével. Ez a képszerûség az irodalomtudósok szemében gyakran elhomályosította költészetének másik erõsségét, az ugyancsak magával ragadó zeneiséget, amely többeket verseinek megzenésítésére ihletett, s amely elsõsorban költeményeinek ritmusából, az alliterációk és asszonáncok gyakori használatából fakad. A képszerûség és a zeneiség összefonódása talán szinesztéziáiban válik a legteljesebbé, mint például a Néma éjfélen... címû versben: "Látni, a csillag milyen halkkal jár". A korabeli szerb költészetben újszerûen ható expresszív, szintetikus-emocionális jelzõit lehet ugyan byroni hatással magyarázni, hozzá kell azonban tenni, hogy nem Byron jelzõit veszi át, hanem azok mintájára alkot teljesen újakat, eredetieket.
    Többen észrevették, s le is írták, hogy Dura Jaksic élete és költészete olyan szerves egységet alkot, amilyen ritkán fordul elõ. Amilyen temperamentumos, dacos, ugyanakkor érzékeny volt az életében, olyan a költészete is. Vagy fordítva: úgy élt, ahogy verselt. Talán ezért is olyan életszerû minden, amit leírt. És eredeti. Õ valóban az élet iskoláit járta ki, és a forradalomban vált költõvé. S az élet, amely számára a meg nem értések és összeütközések sorozata volt, tartogatott egy utolsó, egy hihetetlenül groteszk fricskát a számára. Már súlyos betegen, de hazafiúi hévtõl vezérelve, részt vesz az 1875-1878-as szerb-török háború ütközeteiben, s az eseményeket több elbeszélésben is megírja. A Ranjenik (A sebesült) címû novellájában ki merészelt gúnyolni egy tehetségtelen tábornokot, akinek a hibái miatt a szerb csapatok sok felesleges veszteséget szenvedtek el. A dologból per lett, s a bíróság húsznapi elzárásra ítélte a költõt "a felszabadulás és a szerb egyesülés szent nemzeti céljának" elárulása miatt. A sors azonban úgy intézte, hogy Jaksic elkerülje a börtönt. Tüdõbajtól gyötörten meghalt, mielõtt még beidézhették volna büntetésének letöltésére.
    Ismerek olyan szerb nyelvõ Jaksic-válogatást, amelynek szerkesztõje nyíltan elismerte, hogy csak az általa legjobbaknak és legidõtállóbbnak ítélt verseket választotta ki. Csala Károly más megközelítésmód mellett döntött. Dura Jaksic teljes költõi pályáját tartotta szem elõtt, s a magyar olvasó ezért átfogó képet kap egy lírai életmû alakulásáról, a pályakezdéstõl az utolsó költeményekig, a zsengéktõl és a gyengébbre sikeredett versektõl a legjobbakig.
    Magáról a fordításról a legnagyobb elismeréssel kell szólni. Csala Károly végtelenül gondos és alapos munkát végzett. Jaksic úgy szólal meg magyarul, hogy mit sem veszít verseinek már felsorolt erényeibõl, a ritmusból, a képszerûségbõl és a zeneiségbõl, ugyanakkor a fordítások, amennyire versek esetében csak lehetséges, hûen követik az eredeti szöveget. A magyar olvasók ennek köszönhetõen remélhetõleg örömüket fogják lelni a szerb romanticizmus e kiemelkedõ alakjának megismerésében, verseinek olvasásában.

 
 
  
SZERDAHELYI ISTVÁN

Hiánypótló klasszikusok

Cesare Beccaria: A bûnökrõl és a büntetésekrõl
Chrétien de Troyes: Az Oroszlános Lovag
Gustavo Adolfo Bécquer: Rímek - Rimas

Felborogatva az idõrendet, elsõként a sorozat huszadik kötetére hívnám fel a figyelmet, Cesare Beccaria A bõnökrõl és a büntetésekrõl címû mûvére. A szerzõ a felvilágosodáskori jogelmélet kimagasló képviselõje, "az olaszok Rousseau-ja". Valaha, amikor a liberalizmus még liberalizmus volt, és nem valami egészen más, nálunk is igen nagyra becsülték, e fõmûve már a XIX. század végén két magyar fordításban s megjelent, sõt a Kádár-rendszer sem átallotta 1967-ben, majd - immáron egy negyedik tolmácsolásban - 1989-ben kiadatni. Hogy a mai magyar italianisztika vezetõ egyénisége, Madarász Imre most másodszor is megjelenteti 1989-es szövegét, ez kétszeresen is indokolt. Egyrészt azért, mert - mint maga írja - "a mûfordítások esetében ennyi idõ is hosszú lehet, kivált, ha közben alapvetõ történelmi átalakulások változtatták meg a befogadói« közeget és mentalitást". Ha célzását jól értem, arra gondol, amire én: manapság, amikor a liberalizmus, mint említettem, valami egészen más, nem árt felmutatni hajdani, igazi arculatát. Fordításának korábbi kiadását pedig - s ez szerintem a másik indok - az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum jelentette meg, ami hozzáférhetõségét igencsak korlátozta.
    E mû pedig nemcsak jogtörténeti, hanem irodalomtörténeti jelentõségõ is. Beccaria 1770-es Kutatások a stílus természetérõl címû munkájával is kitûnt, melyben - a maga korában forradalmian új gondolatokat hangoztatva - a retorikus modor dohszagú cirádáival szemben a természetes beszélt nyelv használata mellett bontott zászlót. S ez a stílus jellemzi A bûnökrõl és a büntetésekrõlt is, melyet az irodalmi lexikonok is regisztrálnak, s melynek újrafordítását Madarász Imre éppen a stiláris hõség miatt látta szükségesnek: "Óvakodtunk attól - írja bevezetõjében -, hogy Beccaria tüzes könyvecskéjét azoknak a tudós jogász doktoroknak a hideg, ezoterikus és orrhangú szakzsargonjába költsük át, akiket Beccaria mindig gúnnyal említett."
    E tüzes könyvecskében egyébként olyan gondolatmenetek olvashatók, amelyek a mi lelkünket is felforrósíthatják. "A szolga emberek élvetegebbek, kicsapongóbbak, kegyetlenebbek a szabad embereknél - írja Beccaria. - Ezek a tudományokkal törõdnek, a nemzet érdekével, nagy célokat tartanak szemük elõtt és követik azokat; míg azok, megelégedvén a jelen nappal, a kicsapongás lármájában keresik, ami eltereli figyelmüket pusztulásuk látványától; hozzászokván minden dolog
kimenetelének bizonytalanságához, bûneik kimenetele is problematikus lesz számukra, erõsítvén a szenvedélyt, mely uralja õket."
    Beccaria konok haladáshite megerõsítheti azokat, akiket - mint e sorozat kiadóját, szerkesztõjét és szerzõit - mûfordítóit - a nemzeti kultúra fejlesztésének célja vezérel ezekben a züllött és ricsajos esztendõkben. Akik nem az újgazdagok és politikai klienseik köreiben forgolódva keresik szerencséjüket, hanem esztendõkön át dolgoznak egy-egy klasszikus alkotás méltó magyar tolmácsolásán, anélkül hogy tudnák - hiszen ez manapság teljesen kiszámíthatatlanná vált -, lapozgathatják-e majd munkájuk eredményének nyomtatott példányát.
    Vajda Andrásnak, aki Chrétien de Troyes Az Oroszlános Lovag címû, ófrancia verses udvari regényét adta át a magyar fordításirodalom kincsesházának, ez nem is adatott meg. Tudnivaló, bár nálunk ez kevéssé köztudott, hogy a Chrétien de Troyes által kidolgozott udvari regény mûfaja legalább olyan kiterjedt hatással befolyásolta az európai irodalom fejlõdését, mint a homéroszi eposz, de remekeibõl mindmáig egyetlen egy sem volt magyarul is olvasható, noha ófranciául nyilván kevesebben tudnak honunkban, mint görögül. Különösen fontos feladatra vállalkozott tehát Vajda András, amikor Az Oroszlános Lovagot - Szabics Imre elõszavát idézve - "kiemelkedõ tartalmi és formahõséggel, érzékletes, árnyalt és csak a szükséges mértékben archaizáló magyar nyelven  tolmácsolta. (Halála megakadályozta a munka befejezésében, s azt fia, Vajda Lõrinc öntötte végsõ formába.)
    A sorozat mostanság megjelent kötetei közül a harmadik Gustavo Adolfo Bécquer költõi életmûvét bocsátja közre Rímek - Rimas címmel, Simor András mûfordításával és utószavával, valamint (nyelvoktatási segédanyagként való hasznosíthatósága végett) az eredeti spanyol szöveggel. A költõ sorsa sok vigaszt nyújthat számunkra. Életében csak itt-ott publikálták egyes verseit, s a legkülönfélébb csapások sújtották, a tüdõvész mellett a házasság és a regénycenzori állás is. Kötete egy évvel halála után, 1871-ben jelent meg, s akkor mindjárt kiderült, hogy az évszázad legkiemelkedõbb spanyol költõje, aki - szemben más XIX. századi nagyságokkal - ráadásul napjainkig népszerû tudott maradni.
    A mûfordító munkájáról - lévén e folyóirat fõszerkesztõje - nem illik értekeznem. E helyett - egyben Bécquer költõi egyéniségét is érzékeltetvén - álljon itt egy rövidebb idézet, a VI. versé:

Mint szellõ, amely a vért felüdíti
sötét harcmezõn, hol elér a végzet,
harmóniával s illattal telítve
mély csendjében a csatangoló éjnek:

Jelképe a gyöngédségnek és kínnak,
végdrámája angol bárd énekének,
az édes Ophélia, a bomlott agy,
virágot szedve és dalolva lépked.