ABLAK  - FEREASTRÃ
 

    Május végén a bukaresti Nemzeti Színházban kerül sor az EGYÜTT-
ÎMPREUNA címu romániai kétnyelvû lap és az EZREDVÉG közös költõi estjére, az Együtt-
Împreuna Mûvelõdési és Baráti Társaság rendezésében. Ennek az estnek a mûsorából közlünk
elõzetes, kétnyelvû ízelítõt.

    La sfîrsitul lunii mai a. c. la Teatrul National din Bucuresti va avea loc seare poeziei
româno-ungare productie comuna a revistei bilingvã EGYÜTT-ÎMPREUNA si EZREDVÉG
organizata Asociatia Culturala si de Prietenie Együtt-Împreuna. Din programul acestei seri va
publicam anticipat un detaliu.

BARANYI FERENC

Petõfi utolsó (feljegyzett) szavai

                                     Alföldy Jenõnek

Potomság a dzsidások rohama,
már nincs se rác apa, se tót anya,
csupán magyarmód komponált halál,
amely mindig csak fejbõl s falból áll.

És potomság, hogy ez a hõsi vég
kétségessé lett mára némiképp,
hisz nem számít, ki mint végezte be,
csak az, hogy milyen volt az élete.

És potomság a pesti agypenész,
a beskálázott bolhaköhögés,
a bújtogató sandaság, ami
egy kétbalkezest hajt a harcba ki.

És potomság, hogy oly oktondiak
a léprement szabadszállásiak,
az út - fõképp, ha meg vakon teszik -
hosszú a csebertõl a vederig.

De az, hogy már az európai
csendet Héjjasfalván is hallani -
az is potomság? Sándor, válaszolj,
akárhol vagy!
                    Isten se tudja, hol.
 

BARANYI FERENC

Ultimul cuvânt (consemnat)
al lui Petõfi
                             Lui Alföldy Jenõ

Zadarnic e iuresul lãncierilor,
când talca cel sârb si mama slovacã au plerit;
rãmâne doar obisnuita moarte a maghiarilor
ce constã-ntr-un cap de parete lovit.

Zadarnica-i si-aceastã apoteozã,
învãluitã, oarecum, într-o ceatã,
cãci nu conteazã deloc nici-o exegezã,
ci doar ce-a facut într-a sa viatã.

Si zadarnicã-i pecinginea pestanã pe creier
ca tusea de purice drept mare rãsplatã,
iar viclenia ascunsa in lupta e-un suier,
menit nevolnicii-n luptã sã-l scoatã.

Naivilor le e la fal de zadarnic
si libertinilor prinsi în capcanã
mersul orbeste ce nu li-i prielnic
chiar de-i de la ciubãr, pân' la budana.

Dar sã auzi europeneie unde
chiar sin-n sãtucul ce e Vulturesti,
o fi tot zadarnic? Sándor, rãspunde!
oriunde-ai-fi!
                 Nici Domnul nu stie unde esti.

TRADUCERE DE SMARANDA BURDEA
 
 

Harc és játszma

"Fáj, gyönyörû ez az irigység,
mi vigasztalanul ölel át:
- Október! Honvédõ Háború!
Nem voltam katonád!
De nem!
Nem érkeztem ide késve!"
(Jevtusenko: Tartsatok kommunistának)

De igen, Jevgenyij. Már késve jöttél.
És késve jöttünk mi mindannyian,
hisz régen eldõlt minden, amikor
döntõ játszmáról kezdett sustorogni
minden jövõt kockáztató hazárdõr
az elsikkasztott "végsõ harc" helyett.
Ha Tizenhét lett volna az iránytõ
harminchétben s kilencvenegyben is:
nem volna zátonyunk a barrikád, mely
hajónk alá került a könny-erecskék
vízözönné dagasztott óceánján,
kedve szerint felbérelt ríkatóknak.
Nem lehet harcot játszmává alázni.
Mi késve jöttünk, mert harcolni jöttünk
oly korban, amikor a VENCEREMOS-t
elnyomta már a hangos FAITES VOS JEUX.
Mi vesztesként halunk meg, Jevgenyij,
de nyert velünk még így is a jövendõ,
amely sosem világnyi kaszinókban
nyerészkedõk játszmái közt fogan meg,
hanem bukni is bátor harcosoknak
végsõt is érte dobbanó szivében.
 

Lupta si joc

"Dureroasã-i, sublimã-i invidia
Ce mã încearcã neîncetat:
- Octombrie! De apãrare al patriei rãzboi!
Nu v-am fost soldat!
Dar nu!
Nus deloc un întîrziat!"
(Evgheni Evtusenko: Considerati-mã comunist)

Desigur Evgheni. Ai venit prea tîrziu
noi toti sîntem niste întîrziati
fiindcã totul a fost decis de pe vremea cînd
se soptea despre "înfruntarea finalã"
pe care si-a adjudecat-o hazardul
riscînd orice viitor.
Dacã busola indica Saptesprezece
si în treispte si patrusunu:
baricada nu ne-a fost viiturã
pe oceanul umflat a potop
din pîraiele noastre de lacrimi.
Lupta nu poate fi dezonoratã prin joacã.
Noi am sosit tîrziu, spre a lupta
în epoca-n care VENCEREMOS a fost
înlocuit cu îndemnul: FAITES VOS JEUX.
Noi vom muri învinsi, Evgheni,
dar, prin noi, a cîstigat viitorul
care nu-l deslusim
printre cîstigatorii cazinourilor lumii,
ci în inimile luptãtorilor curajosi,
însufletiti si capabili de jertfã.

TRADUCERE DE MIRCEA MICU
 
 
 

CSALA KÁROLY

Kicsorbult illúziók

Távolodnak a hõsi horizontok,
nyomukba csak sóhajaink érnek.
Menekülnek elõlünk,
más népnek, nemzedéknek
mentik már magukat.
Halad a jövõ-karaván,
a kutya-jelen ugat.
Napszálltát élünk délidõben,
világunk fejreállt -
vagy pusztán csak fogyatkozván
lélegzõ erõben,
kicsorbult illúziókkal hadonászva
érdemeljük ki éppen
az utánunk jövõk
utálkozó sajnálatát?
 

CSALA KÁROLY

Cioburi de iluzii

Orizont eroic
Scufundat în neguri
doar vaierele noastre
te pãtrund
Cum fug de noi
de-un sânge generatii
cãutând aiurea
cerul mai rotund.

Cum trece-n ceatã
caravana-Mîine
Prezentul-cîine
urla si latrã
într-un amurg
în plinã amiazã
lumea rãsturnatã
e-o satrã!

Sau poate doar
Sleitul elan vital
jonglând iluzii-cioburi
si silã
ne rãsplati-vã
desigur fãrã sã vrem
cu a urmasilor scarba
si milã.

TRADUCERE DE TOMA
GEORGE MAIORESCU
 

Kívánság

Ó, színtelen láng,
szürke szerelem,
segíts földhöz tapadni,
ne röpködj,
maradj velem.

Éljünk túl együtt
kort, vígat, keserveset -
színeink immár ellopvák,
te szárnyad is nyesett.

Mulassunk hát csöndben.
Légyen másé a zaj.
Munkáljunk magunkban.
Mindegy már, hogy fejünkön
így, másként vagy akárhogy
tapad-e a haj.
 

Dor

O, flacãrã palã
iubure cenusie
ajutã-mã sã cobor în glie
nu mai zbura
rãmîne-mi mie.

Sã supravietuim împreunã
epocii, bucuriei si-amarurilor
deja culorile ni s-estompeazã
iar aripile tale dor.

Deci sã sãrbãtorim în liniste.
Zarva fie a altora.
Sa trudim singuri.
Chiar dacã pãrul necade
în albe valuri.
Acum, e totuna...

TRADUCERE DE MIRCEA MICU
 


   
SIMOR ANDRÁS

Palacküzenet

Don Quijote? Hamlet? Hagyjuk a példálódzást.
Ez nem Dánia, és szélmalmok sincsenek.
A teljes emberi történelem
hever a roncstelepen.
Van-e újrakezdés? Nem tudom.
Ezt illetlen így kimondani.
A költõ fessen a nemlétezõ égre is reményt.
Az a dolga, állítólag.
Mialatt ébredéstõl elalvásig
attól érzi magát senkinek,
hogy nincs remény.
Kizökkent idõ van. Széttört lándzsa.
Mûvelhetetlen csillagok hunyorognak.
Ez nem világfájdalom, kritikus urak!
Elveszett az egyetlen lehetõség.
Az ember fáj a földnek. És én
a vereségét jegyzem le.
Ha úgy tetszik, Hamletét, Don Quijotéét.
 

SIMOR ANDRÁS

Mesaj în sticlã

Don Quijote? Hamlet? Sa ne lepãdãm de exemplificãri.
Asta nu-i Danemarca si nu-s nici mori de vânt.
Întreaga istorie a omenirii
zace în tãndãri.
Vã fi existând un nou început? Nu stiu.
Poate limbajul e nepotrivit.
Deseneze-si poetul speranta pe-un cer inexistent.
Zice-se cã asta i-ar fi menirea.
În timp ce, de la trezire pân' l-adormire,
se simte un nimeni,
nemaiexistând speranta.
Sunt vremuri aparte. Ca o lance frântã.
Pâlpâie stele fãr de culturã.
Asta nu-i o durere a lumii, domnilor critici!
Irositu-s-a unica posibilitate.
Durere-a pãmântului este omul. Iar eu
îi consemnez înfrângerea.
Dacã vã e pe plac, a lui Hamlet si-a lui Don Quijote.

          TRADUCERE DE SMARANDA BURDEA
 

Monológ

A helyzet
nem jobb,
mint a kilenc évvel ezelõtti,
amikor
megrendült verseimet írtam,
hiszen
elvették tõlem
az elképzelt rend
lehetõségét is.
Megrendült verset most mégsem írok.
Nem vagyok
megrendültségre berendezkedett
rímgyáros.
Nemzetsirató sem akarok lenni,
úgyis
annyi a mû- és álmagyar,
hogy talán saját versét is
megutálná, ha élne, Vörösmarty,
ráadásul
a sírt
nem vennék népek körül,
a népek
leginkább egymásra acsarkodnak,
albánra szerb,
orosz csecsenre,
mi több,
keletnémetre nyugatnémet.
Szép új világ ez,
az Európának nevezett szálló
vendégei sandán méregetik egymást,
melyik honnan jött,
netán az egyik ferdeszemu,
a másik bõre gyanúsan sötét,
még nemzete sincs,
emez pedig országtalan,
fel is út, le is út,
te kurd!
Régi dicsõséged
hol késik az éji homályban?
Vén Európa,
utált, rossz hirü szálloda vagy.
Ismétlem,
ilyen a helyzet,
megrendült verset mégsem írok,
még õ is unná,
aki egy pillanatra
benézett az intenzív osztályra,
aztán
"ez még nem az enyém" -
gondolta, és sietve tovább ment.
Ennyi elég is,
rögzítem hát, tényszerûen,
kedves feleim,
csak semmi pánik,
isa,
por
és hamu leszünk.
 

Monolog

Situatia
nu-i mai bunã
decât cu nouã ani înainte,
când
mi-am scris versurile de revoltã,
deoarece
m-au privat
chiar si de posibilitatea
unui regim imaginar.
Totusi, acum nu voi scrie liricã de revoltã.
Eu nu sunt
o fabricã de rime
predispusa la revoltã.
Nu vreau sa fiu nici tânguitorul natiunii
deoarece, oricum,
exista atâti maghiari artificiali si calpi,
incat Vörösmarty si-ar urî,
dacã ar trãi,
chiar si propriile versuri;
în plus,
mormântul
nu i-ar fi înconjurat de popoare,
ci mai degrabã se asmut unii asupra altora,
sârbul pe albanez
rusul pe cecen,
mai mult,
vest-germanul pe est-german.
Frumoasa mai e lumea asta noua,
acest hotel denumit Europa,
ai cãrui clienti se mãsoarã cu suspiciune
care de unde-a venit, de n-o fi vreunul cu ochi piezisi,
iar pielea altuia e suspect de neagra,
încat n-are nici natiune,
iar ãsta e fãrã de tarã,
asa cã ia-o în sus sau în jos,
mai kurdule!
Unde ti-e falã de odinioarã,
în negura noptii?
Bãtrânã Europã,
esti un hotel scârbos cu rãu renume.
Repet,
asta e situatia,
dar versuri de revolta tot nu voi scrie
cã s-ar plictisi
chiar si cel care
 


 
 
 
 
MAGYAR SORSOK

CZIGÁNY GYÖRGY

"Hatéves koromban adott apám hegedût a kezembe..."

Beszélgetés Tátrai Vilmossal, 1987-ben (1998. február 2-án, 87 éves korában hunyt el Tátrai Vilmos Kossuth-díjas, Kiváló és Érdemes Mûvész, a Tátrai-vonósnégyes alapítója és elsõ hegedûse, az Állami Hangversenyzenekar koncertmestere, a Magyar Kamarazenekar alapítója és elsõ hegedûse. Ez a beszélgetés 75. születésnapján készült, és most elõször, lapunkban kerül nyilvánosságra.)

- Kezdjük a lexikon adataival. 1912. október 7., Kispest. Megvan-e az a ház,
ahol születtél?
  - Megvan, de én nem Kispesten, hanem Wekerle-telepen születtem, a Szent István krt. 21-ben. Az unokáimmal pár évvel ezelõtt elmentünk megnézni ezt a házat, s megint megcsodáltam, hogy a század elején a munkásoknak, tisztviselõknek milyen nagyszerû telepet építettek.
Gyermekkori alapélményeim is gazdagok, egy ilyen kis házban - ma úgy mondják, lakóközösség - nagyon jó baráti hangulat volt. Esténként kiültek a padokra, beszélgettek, a kertben minden lakónak volt egy kicsiny parcellája, ott mindenki azt termesztett, amit akart. Ott ismertem meg a fáról lehulló vagy leszedhetõ gyümölcs frissességét, a földbõl kihúzható hagymának a remek ízét. Sõt még egy másik ízélményem is van; egy kátránypapírral fedett sufniról télen csorgott le a víz és megfagyott, és mi, gyerekek ezeket a jégcsapokat szopogattuk... Ilyen fagylalt állt rendelkezésünkre...
    Hatéves koromban adott apám hegedût a kezembe. Õ a MÁVAG szimfonikus zenekarnak volt a tagja, mely nagyszerû társaság volt, meleg szívvel emlékezem rájuk vissza. A kolónia zeneiskolájában kezdtem hegedût tanulni.
    Ötéves koromban viszont már szerelmes lettem az óvó néni kislányába, és rettenetesen elkeserített, hogy õ nem engem kedvelt, hanem a Jóskát, aki ugyancsak a házban lakott. Nagyon szép, dús csokornyakkendõje volt; anyámtól követeltem, kértem, hogy nekem is csináljon ilyen nyakkendõt, mert gondoltam, a Józsi azért tetszik az Évikének jobban, mert ilyen nyakkendõje van. Komoly szerelem volt, emlékszem rá, alig tudtam elaludni. Az ilyen veleszületett érzékenység adott, akár tetszik, akár nem.
    Tizenkét éves koromban kerültem a MÁVAG-zenekarba, ami egy kicsikét nevetséges is volt, de elég ügyesen megállhattam a helyemet a második hegedûszólamban, mert évekig megtartottak. És itt van egy epizód, ami felötlik; amikor a fiatalabb József fõherceg odajött a zenekarhoz, engem külön megszólított, csodálkozva, hogy én ilyen fiatalon a zenekarban vagyok. És erre a többi zenekari tag bizonygatta, hogy ez egy ügyes gyerek, és nagyon jól megfelel. Utána pedig azt mondták, hogy látod, fiam, hogyha szorgalmas leszel és tanulni fogsz, akkor minden ajtó megnyílik elõtted. (Ugye, egy fõherceg megszólít valakit azért, mert muzsikus!) A belga anyakirálynõ villájában, amikor meghívta (itthon már neves) vonósnégyesünket, eszembe jutott a mondás, hogy a királyok ajtaját is megnyitja a muzsika.
    - Van-e egy vonósnégyesnek meghatározható arculata? A Tátrai-vonósnégyes miben különbözik, mondjuk, a Julliard-kvartettõl, amelyik pont akkor alakult, 1946-ban, amikor ti?
    - Nahát, ezt magad is tudod, óriási a különbség. Más az Egyesült Államokban elindulni, és más a felszabadulás utáni, szegény Magyarországon kezdeni. Ezt szinte összevetni sem lehet. De lehetne a Smetanáékat is említeni, azok is 46-ban kezdték. Épp azt csodálom, hogy milyen hit, milyen lelkierõ volt bennünk, amikor ezt elkezdtük. Azt a mai ember számára nehéz elmondani, mit jelentett az óvóhelyekrõl feljönni. Én pláne a nyilas uralom alatt szökött katona voltam, akkor a felkoncolás volt a parancs. És minden nyomorúság, minden éhezés ellenére valami sugárzó erõvel kezdtük meg a munkát, már addig nekem volt két vonósnégyesem, sõt a felszabadulás után is volt újabb kettõ. Kísérletek. Amikor a Rádiózenekar koncertmestere voltam, mivel Lajtha László is és Ferencsik is azt kívánta, hogy ide jöjjek (hiszen tudod, hogy kezdetben Ferencsik volt ott a fõzeneigazgató), akkor rögtön alakítottam egy vonósnégyest, igen ám, de rögtön beláttam, hogy házi használatra ez jó lesz, és megszínezi az életemet, de távlati célkitõzésekre nem alkalmas. Az összes szereplõk már halottak. Novák, a brácsista híres alakja volt a zenekari életnek, Friss Antal csellózott. Nagyon jó hangversenyeink voltak, fel is írtam, hogy mi mindent játszottunk. Elsején volt a zenekar ünnepélyes megnyitója, 4-én már Petri Bandival szonátáztam, és (felteszem a szemüvegemet) július 20-án játszottuk már a Martinu-szextettet, Roussel hárfa-kvintettjét, aztán César Franck zongoraötös, Goldmark-kvintett... Mindebben volt valami diplomácia, mert azért a zongorás kvintettben nem érzõdik meg annyira a vonóshangzásnak esetleges gyöngesége. Utána még egy vonósnégyest alakítottam, amelyiknek Varga Tibor volt a csellistája, aki a New York-i Filharmónia szólistája lett, Lukács Pali brácsázott, és Pintér barátom volt a második hegedûs. Csak a próbákig jutottunk el, mert Varga megkapta a New York-i meghívást. Én pedig (ebben semmi sértõ nincs) megbizonyosodtam róla, hogy Pali barátom túlzó romantikájával nehezen tudom összeegyeztetni az én - hogy úgy mondjam - klasszikus fogalmazásomat. Nem ártott nekem, hogy ennyi vállalkozásban részt vettem, mert a kvartettalapítás nagyon súlyos, komoly, felelõsségteljes ügy, és minél több tapasztalattal fog hozzá az ember, annál több reménye lehet
arra, hogy siker koronázza a munkáját.
    -Van-e vonósnégyes, amelynek hasonló, vagy ilyen nagy repertoárja van?
    -Úgy tudom, hogy nincs, és ez a nagy repertoár a szomorú bezártságnak az egyenes következménye. Mi ebbõl a kényszerhelyzetbõl valami jót akartunk, nem keseredtünk el, nem duzzogtunk, hanem hétrõl hétre újabb muveket vettünk elõ. Mai rádiós helyzetünkben évente, ha egy szereplésünk van, a többi mind régi felvétel. Talán el se hiszi egy mai kolléga; volt olyan esztendõ, hogy havonta huszonkét szereplésünk volt, persze élõ adásban.
    -Látom, hoztál egy könyvet magaddal...
    -Igen, ez a mûsornapló.
    -Mióta vezeted?
    -1946 óta. De minden noteszom megvan 1931 óta. Itt megvannak az élõ adások adatai, minden, minden benne van. A legtöbb elsõ szereplés elõtt ott van az "R" - ez a rádiót jelenti. Mert a Rádió volt a mi legfõbb munkaadónk, ami persze roppant kevés pénzt jelentett, de mégis azt a felelõsséget, hogy az egész ország elõtt játszunk. És állandóan újabb és újabb darabokat rendeltek meg. Ebben persze Lajthának is nagy része volt, azt sokszor elmondtam már, hogy Lajtha László volt, aki döntõen erre az útra terelt. Senkitõl annyit nem tanultam. Nagyszerû kamarazene-tanár volt. Az új zene felé is Lajtha László terelt, mert a négy, illetõleg öt nemzeti zenedei évemben majdnem minden kamarazene-órán játszanom kellett. Akkor még nem órarend szerint játszottak a tanítványok, hanem három óra alatt egy-két vagy három együttes, és a többiek hallgatták. Ez nagyon jót tett. Most a növendékek szemellenzõvel élnek egymás mellett, egyik sem hallgatja a másikat.
    - A Végh-kvartett anekdotája az, te biztos tudod, hogy remekül muzsikáltak együtt, de a személyes kapcsolatuk a lehetõ legrosszabb volt. Ha utaztak, akkor külön-külön kupéba váltottak jegyet, hogy ne is kelljen látniuk addig egymást, míg a koncerten nem találkoznak.
    - Sajnos, ez igaz. Amikor Münchenben elõször találkoztunk velük, mindegyik ajtaján ott lógott az a szállodai cédula, hogy ne zavarjanak. Hát erre mindre - magyarul - ráírtunk valami kedveset, és én végül Zöldi Sanyihoz mentem be, aki egyik legjobb barátom volt, ragyogó hegedûs, de Janzer Gyurival és a Szabó Palival is nagyon jó barátságban voltam. Ok hárman igen sokszor voltak nálunk vendégek, a feleségem, ma is csodálom, hogy a nehéz körülmények között, 45-ben, 46-ban, hogyan szerkesztett meg szendvicseket, és hogyan tudta megvendégelni ezeket az embereket. Végh Sanyi soha nem járt nálunk.
    Egy-egy vonósnégyes híres a feszültségkitörésekrõl, ezen azonban nem kell csodálkozni, mert a munka, a munka feszültsége, a rengeteg utazás, a kimerültség, ez mind robbanóanyag. Súlyos emberi hiba, hogy egy idõ után megszokjuk a jó tulajdonságokat, de a legkisebb rossz tulajdonság miatt felháborodunk; ez barátokra, házastársakra is eléggé szomorúan jellemzõ. De a mi kvartettünkben mind a négy embernek nagyon jó humorérzéke volt, és az hihetetlen segítség válságos órákban. Egyetlenegy ember tartott haragot (azon nem is tudtunk soha változtatni), de az sem olyan veszélyes, hogyha a másik három vidám és feloldódik. Nagyszerûen dolgoztunk együtt. Máig emlegetjük azt a három hónapot, amikor Bartók V. vonósnégyesét tanultuk, mert ez volt a legnehezebb feladatunk, vagy azt az egy hónapot, amikor a Beethoven cisz-mollt; minden nap jókedvvel érkeztünk meg és minden nap örültünk a megtett haladásnak. Aztán volt néhány robbanékony, elviselhetetlen óránk is, de hát ez elsõsorban a túlterheltségbõl fakadt.
    Elsõ idõben Dénes Veráéknál próbáltunk, mert az õ lakásuk volt erre a legalkalmasabb, meg annyi lovagiassággal tartoztunk, hogy a hölgytaghoz mi menjünk, és nem õ hozzánk, késõbb pedig Banda Ede lakásán. Most is nála próbálunk, ami elég problematikus, mert messze lakik. De kis szobában, kemény akusztikában nem lehet kvartettezni. Az együtthangzás, a színérzék nem fejlõdhet ott, ahol fémesen, keményen szólal meg minden, tehát döntõ szerepe van a próbahelyiségnek.
    - A régi szalonok alkalmasak voltak a házimuzsikálásra, a mai otthonokból pedig kivész az amatõr zenélés. Miért?
    - Ne szaggasd a szívem a házimuzsikálással, mert sok száz emlék bojdul fel bennem, és egyszerûen drámainak látom a helyzetet amiatt, hogy megszûnt a házimuzsikálás, legalábbis Budapesten. Bendorfer Adolf barátom volt az utolsó orvos, akinél még hetenként összejött vonósnégyes, a többi helyen mindenütt megszûnt, nem is tudok már róla. Ma zavarban vannak a házimuzsikálók, mert mindenkinek van otthon magnetofonja, televíziója, lemezjátszója, és a világ legjobb produkcióit tudja meghallgatni. Azelõtt ez az igényesség nem volt meg, a házimuzsikát szeretõ emberek örültek annak, hogy megismernek egy-egy mûvet. Én úgy gondolom, hogy a zenét a laikus akkor élvezi csak, akkor kezdi élvezni, mikor már ismeri. Ezt nem szabad elfelejteni. Hiszen korunk zenéjének is ez a drámája, túl azon, hogy hetet-havat összeírnak, és elriasztják az embereket a zenétõl.
    Minden nap reggel nyolckor próbáltunk, és tízre mentünk a zenekarba. Amikor nem volt zenekari próba, akkor tovább próbáltunk. Ha lehetett, akkor délután is, és ennek évekig így kellett lenni. Ezt az irdatlan musormennyiséget másképp nem is lehetett volna megtanulni.
    -Vannak statisztikák is?
    - 406 mû, de a Sebestyén Jancsi felhívott, hogy ebbõl a listából hiányzik három olyan mû, amit
velünk játszott, tehát négyszázhatnál is több.
    Csak a hiábavalóság, visszatekintve ezekre az évekre, csak a fölösleges küzdelem szomorít el! Nagyon sok kvartettet csak a bemutatóig tudtunk elvinni. Akkor ez bennünket nem bántott, mert mélyen meg voltunk gyõzõdve arról, hogy egy szerzõnek meg kell hallania a mûvét, meg kell éreznie, hogyan hat a zenehallgatókra. De volt egy korán elhalt fiatal zeneszerzõ, akinek mind a négy kvartettjét mi mutattuk be, és a bemutató után többé nem játszottuk egyiket sem. Az új generáció lesöpörte az elõdöket.
Kezdetben igen nagy érdeklõdéssel fordultunk a szovjet zene felé, nagyon keveset tudtunk a
lengyelekrõl, a románokról. Az egyik elsõ rádióelõadásunkon Andrecu zongorakvintettjét játszottuk Antal Pistával. Nagyon sok jó bolgár zeneszerzõ van, és jugoszláv - azt hiszem, Kristu Odakot játszottuk elõször, és Péterffy Pista bácsi nagyszerõ méltatást írt róla. Aztán egy hét múlva jött a "láncos kutya"-dráma. Végül Jugoszláviába jutottunk el a legkésõbb.
    - Hát akkor, ha már kimondtad, hova jutottatok el, akkor errõl egy-két szót, természetesen ez manapság már nem olyan csoda, hogy a vonósnégyesek és operaénekesek beutazzák a világot. De ha már külföldrõl van szó, kérdezem a legkorábbiakat. Buenos Aires, Ankara... hogyan kerültél oda fiatalember korodban?
    - Buenos Airesbe a szalonzene virágkorában kerültem. A mai fiatalok nem nagyon tudják már, hogy mi a szalonzene.
    -Talán most megint divatba jön.
    -Kicsikét divatba jön; akkoriban a Mándics-szalonzenekar volt a leghíresebb és legszínvonalasabb. Az Ostende kávéházban játszottak, és Pikler Róbert volt a vezetõ hegedõsük, aki kiment Ausztráliába, ma õ az ottani vonósok doyenje, nagyszerû Hubay-növendék volt, aki lemondott a szólistakarrierrõl, és ezt az életmódot vállalta. Mindjárt hozzáteszem, hogy Garay Gyuri, aki ragyogó szólista volt, szintén kávéházban játszott, mert egyszerûen csak ott lehetett pénzt keresni, és ott is "szólózhatott". Egy szalonzenekari "stehgeiger"-nek a világon mindent tudnia, mindent ismernie kellett. Ez is olyan, ami nagyon hiányzik ma. Azelõtt minden kávéházban volt szalonzenekar, a legutolsó azt hiszem a Ross Emil szalonzenekara volt a New York kávéházban. Szóval, a szalonzene az egy nagyszerû intézmény volt, és végtelenül sajnálom, hogy megszûnt, mert mindenesetre színvonalasabb szórakoztatózene volt, mint a mai - tisztelet a kivételnek. Egy ilyen szalonzenekarnak hétszáz-nyolcszáz darab volt a birtokában. Én így mentem ki Dél-Amerikába. Pikler Róbert helyébe hívtak, én akkor már nyáron gyakran játszottam szalonzenét. Mi, a szegényebb sorsú gyerekek, télen a Budapesti Hangversenyzenekarban voltunk, de nyáron feltétlenül szalonzenét játszottunk, mert ott jóval többet lehetett keresni. Így jutottam el Dél-Amerikába, miután láttam, hogy ott a komoly zene felé nem fordulhatok; a Teatro Colón-ban az olaszok voltak érdekelve, ott bármi pótlásra került sor, olasz hegedûsöket hoztak.
    Másfél évig csináltam a szalonzenét és a dzsesszt, én nagyon jól trombitáltam, szívesebben trombitáltam a dzsesszben, mert a dzsessz nagyon árt a vonónak. A hottolás, amit sohasem tudtam jól, éppen az egyik hangversenyzenekari kollégámnak sajátja volt (most nagyszerû a televíziós adása), azt hiszem, õ tudja ezt a mûfajt a legjobban Magyarországon.
    - Deseõ Csaba?
    - Deseõ Csaba, aki ugyanakkor az ÁHZ tagja. Hát, ez a kettõsség ez egyáltalán nem kizárt, mint ahogy egy nagyszerõ operaénekes is énekelhet operetteket.
    - És az ankarai idõszak?
    - A Gal kaszinóban játszottunk 1940-ben. Nagyon elõkelõ étterem volt, az összes diplomaták odajártak. Sokszor az angol, a francia vagy a német követ felküldött egy cédulát. S én akkor szégyelltem magam a legjobban, amikor a Rózsalovag-keringõt kérték tõlünk. Eszembe jutott, hogy
csupán az elsõ hegedûben nyolcas divizi (osztott szólam) van, és mi ott öten vagyunk. Igaz, hogy zongorával és harmonikával, de - eljátszottuk.
    - Azután, persze késõbb, következtek a vonósnégyes nagy útjai...
    - Te megint provokálsz. Elõször is tíz évig nem utazhattunk, illetõleg volt egy osztrák utazásunk, és utána lehúzták a rolót. Sajnos, az életünk virágkora ment el, lett áldozata ennek az utazási tilalomnak, amiben végül is az a legkeserûbb, legfelháborítóbb, hogy ezt se a lengyelek, se a csehek, se a románok, se a jugoszlávok nem tették. Egyedül Magyarországon tiltották meg az utazást.
Fischer Annie volt az egyetlen, aki kimehetett, és Antal Pistának volt egyetlenegy svédországi utazása, egyébként senkit nem engedtek ki. Ezzel fölbecsülhetetlen kárt okoztak, nemcsak anyagit, hanem erkölcsit is. Amikor aztán kezdhettünk utazni, akkor valóban bõven utaztunk. Csak egyre nem voltunk hajlandóak. Csillag Miklós Hollandiából hozott egy szerzõdést, miszerint hat hónapig kell úton lennünk, és akkor körbejárhatjuk a világot. Mi addig annyit küzdöttünk, és annyi gondunk volt a családunkkal, hogy a családi életrõl nem akartunk lemondani. Ott, ahol kisgyerekek vannak, hat hónap végtelen nagy idõ. Devich Sanyi barátom mondta mindig, hogy néha úgy jött haza, hogy a gyerekei alig ismerték meg, és õ is majdnem más gyerekeket látott viszont.
    - Elõbb már beszéltünk a próbákról, most is mindennap próbál a vonósnégyes?
    - Nem, nem, amióta megszüntették a szerepléseinket itthon és külföldön, azóta nincs értelme. Ez a veszélye az öreg vonósnégyeseknek. Próba nélkül nem lehet játszani. Megdöbbentett, amikor találkoztunk a Végh-kvartettel, Hildesheimben, és megtudtam a gyerekektõl, hogy õk már soha nem próbálnak, csak koncerteznek. Ez persze egyrészt amiatt is volt, mert a Sanyit nem tudták elviselni, nem voltak vele beszélõviszonyban, beszélgetés nélkül pedig próbálni nehéz. Másrészt tényleg annyit szerepeltek, annyit utaztak, hogy megcsömörlöttek már a próbamunkától. De hogy ez a - nem akarom misztifikálni - rejtélyes együttérzés, együtthangzás, korolálás nem születik meg az elsõ próbán, az biztos. Mindig a második vagy harmadik próbán szólal meg az a kvartetthangzás, ami után az ember vágyódik.
    - Életed során mint kamaramuzsikus, tanár, szólista és zenekarteremtõ muködtél, és azt hiszem,
köztudott, valami szenvedélyes igazságszeretet is társul a zenei kvalitásokhoz. Mi a titka ennek a sok energiának, ami benned van, és mi az, ami ezt táplálja?
    - Én nem érzem magam túl sok energiával telítettnek, nálam a szellemnek nagyon sokszor kellett gyõznie a test fáradtsága fölött. Ez nagyon sokszor hangversenyeken is megnyilvánult, voltam olyan fáradt, hogy azt hittem, nem gyõzöm a koncertet. De az elsõ tíz perc után mintha vérátömlesztést kaptam volna! Talán jó lett volna, ha kevesebb igazságérzettel születek, mert jóval kevesebb konfliktusom lett volna a nehéz idõkben. A nácizmus idején annyira meg voltam gyõzõdve róla, hogy ez csak az összeomlásukkal végzõdhet, hogy minden kockázatot vállaltam. Ezzel nem akarok dicsekedni, magától értetõdõ volt az akkori viselkedésem. De amit aztán a Rákosi-rezsimben kellett átélnem, azt nem könnyen tudtam elviselni.
    Ha itt látod ezt a rengeteg koncertet, ezekhez még hozzá kéne tenned a zenekari szerepléseket, nagyon sok színházi közremûködést, mert hajszolni kellett a pénzt, akkor kérdezhetnéd csodálkozva, hogy mindezt hogyan gyõztem. Mert volt olyan fegyelmi tárgyalásom, amit szándékosan a koncert elõtt bonyolítottak le, és ahol nekem frakkban kellett megjelennem. Az utolsó percben estem be a Városi Színházba - csak egy emlék -, s Polgár Tibor a szünetben odajött, hogy "Vili, mi van veled, valami bajod van, hogy reszket a vonód?" Szemmel láthatóan reszketett a vonóm. Még annyira forrt bennem a tehetetlen felháborodás, s ez nagyon ártott, és tulajdonképpen csoda, hogy hetvenöt évesen itt vagyok, így állok! De mint fiatal gyerek sokat sportoltam, kerékpároztam, és...
    - ... és futottál is.
    - Hogyne, középtávfutó voltam, négyszázas. És valahogy azért nagyon hálás vagyok a sorsomnak, hogy akár a Wekerle-telepen, akár a MÁVAG kolóniában, akár Felvidéken, ami a második hazám - szüleim Breznóbányán születtek -, olyan derék, szorgalmas iparosok társaságában nõttem föl, hogy elõttem nem volt más, csak jó példa. Emberi magatartásukban is nagyszerûek voltak. Nem devalváló, hogy azt mondom, ezek cipszerek voltak, hiszen a Felvidéken azokat a gyönyörû kisvárosokat õk építették, és az a furcsa - mindig vizsgálom -, hogy én mitõl vagyok olyan végzetesen magyar, amikor egy csöpp magyar vér nincs bennem. Egyik szülõm cipszer, a másik szlovák. Csak a Jókai-regények járnak a fejemben, az Ankerschmidt komplexusok... Én azt hiszem, hogy a szülõföld, a történelem, a munka, a küzdelem az az elszakíthatatlan kapocs, ami ideköt véglegesen. Nagyon sok növendékem ment el. Én senkit sem tartottam vissza, de mindig azt mondtam, hogy a pedagógiában a példamutatás a legfontosabb, és én itthon maradok...
    Ez alkati kérdés. Akit az anyagiakon túl más nem nagyon érdekel, az jól érezheti magát idegenben. De aki átérzi egy népnek, egy közösségnek a sorsát, annak már nincs olyan nagyon könnyû dolga. Hogy bennünket itthon maradottakat elhallgattattak, de sorban hazahívják - ami helyes - a kiátkozott, disszidens muvészeket, egy kicsikét furcsa. Nem értem, hogy annyi átok után most miért vonnak glóriát a fejük fölé?
    - A vonósnégyessel van-e olyan terved még, hogy új darabokat is tanuljatok?
    - Nincsen. Általában a szerzõk hozták a darabokat, most annyira kikerültünk a zenei életbõl, hogy ilyen javaslat nincs. Láttad, hogy mennyi magyar bemutatót rendeztünk! Szervánszky, Sugár, Járdányi, Horusitzky, Kadosa. Rengeteg nevet mondhatnék. Sajnos, ezek közül csak nagyon kevés kompozíciómaradt meg a hangversenyéletben.
    - Jó mûvek voltak, szerették õket?
    - Ó, ezek között nagyon jó darabok vannak! A Szervánszky Bandi özvegyét hívtam föl - nemrég volt valami Szervánszky-emlékhangverseny -, és õ is azt mondta, hogy ami arany, az arany marad akkor is, hogyha befedik. Szervánszkyt rendkívül nagy zeneszerzõnek tartottam. Ugye, az egész oeuvre-jét, az I. és II. vonósnégyesét, fuvolatrióját, népdalkvartettjét mind mi mutattuk be, és bár elhatároztam, hogy jókedvûen fogunk beszélgetni, a Szervánszkyról eszembe jut, hogy az volt az elsõ állami megrendelésre készült vonós hanglemezfelvétel. Akkor még magánhanglemezgyár volt, Újpest felé. Nem tudom, ismerted-e azt a kis gyárat; Kelen volt az igazgatója, aki a Rádiónak is a felszabadulás után. Nagyon jó felvételt csináltunk, olyan jót, hogy még mi is meg voltunk elégedve. Megcsinálták, nem tudom hány száz lemezt lepréseltek, és akkor jött ez a zsdánovi téboly: egy bizottság szállt ki a hanglemezgyárba, lehallgatták, és azonnal zúzdába küldték az egészet, úgyhogy nekem már csak egy ilyen kerek cédulám maradt meg emlékül, amit a hanglemezre szoktak ragasztani. Ez nagyon fájt, nagyon rosszul esett Szervánszkynak is. A II. vonósnégyesét sokszor ajánlottam azóta a hanglemezgyárnak, de nem hajlandók fölvenni.
    - Voltak-e - ugye, most divatos ez a szó - "sorsfordító" barátságok, vagy ellenségek, vagy mesterek? De hát mondtál egy párat. Emlegetted már Lajtha Lászlót...
    - Bízvást mondhatom, hogy õ sorsfordító, vagy legalábbis sorsirányító volt, mert végül is az õ befolyására, az õ hatására döntöttem a kvartettezés mellett. Kezdetben szólista voltam, akkor még a régi cipszer nevemen szerepeltem, a régi kritikák még megvannak. A Faragó Gyurival játszottam, de ki kellett vinnem a kottát, mert hirtelenjében azt se tudtam, hogy milyen hangon kezdõdik a darab. Egyszer pedig Ferencsikkel játszottam a Vigadóban, amikor is a versenymû codájában mintha kijött volna minden vér az agyamból... Odafordultam a partitúra felé, Ferencsik rögtön megértette, hogy mirõl van szó, és a bütykös ujjával rámutatott a helyre, ahol tartottam, hogy ne keresgéljek soká a partitúrában, és az utolsó három-négy sort úgy játszottam le. Azt hittem, hogy meghalok. Akkor határoztam el, hogy többé nem szerepelek: nem tudok kívülrõl játszani.
    - A vonósnégyesnél nem tört rád ilyen idegizgalom?
    - Idegizgalom mindig volt.
    - Jótékony és természetes.
    - Nem volt az se mindig jótékony! Kétszer fordult elõ, hogy az elsõ ujjam görcsöt kapott, elõször Londonban, egy Beethoven-sorozat - egy nemzetközi Beethoven-sorozat - befejezõ estjén. Boldog voltam, na vége van, még egy pár taktus, és "kattant" egyet az ujjam - s nincs tovább... Akkor bámultam meg az angolok türelmét. Talán félóra múlva tudtam csak visszamenni a dobogóra. A másik ilyen elsõ ujjbalesetem a berlini zeneakadémia nagytermében történt, a cisz-moll kvartettben. Utána hónapokig féltem a koncertezéstõl, mert úgy gondoltam, hogy ez valamiféle végzetes defektus. De aztán az egyik nagy zenebarát orvosprofesszorunk, Châtel Andor azt mondta, hogy egy futballista is kap néha görcsöt, de azért nem kell neki abbahagyni a futballozást. Mindenféle masszírozást kaptam, azóta minden este tornászom is, úgyhogy többé nem fenyegetett, azóta nem fordult elõ. De ez a két eset nagyon megviselt, a szívemet jobban, mint az ujjamat. Weiner Leó mondta: nem a drukkolásról szoknak le az elõadók, hanem megszokják azt, hogy drukkolással is tudjanak szerepelni. Az ember elõször elveszít mindent, elveszíti az uralmát önmaga felett, és akkor meg kell keresni azokat az eszközöket, amelyek révén ilyen állapotban mégis csak tovább kormányozhatja önmagát.
    - Zenélésednek sok pártoló híve volt. Mûvészek, orvosok, jóbarátok...
    - Hát, elsõsorban orvosok. A legelsõ Szent-Györgyi Albert volt. Az elsõ hangversenyt õ rendezte nekünk. 1945 elején, s naptárom tanúsítja, hogy 1946 januárjában már másodszor játszunk a Szent- Györgyiéknél.
    A másik, a Tudományos Akadémia egykori elnöke, Rusznyák professzor volt, aki elkezdte, bevezette velünk a tudományos akadémiai hangversenyeket. Évek múlva kértem, hogy ne csak mi játsszunk, jöjjenek mások is. Most már viszont mi egyáltalán nem játszunk ott.
    Aztán Châtel és Véghelyi, aki nemrég halt meg. Szerintem senki a zenéhez úgy nem értett, mint õ. A nála való házimuzsikálás - Szervánszky Petivel, Solymos Péterrel, sok más muzsikussal rendszeresen kamaráztunk náluk - s a hozzá társuló diskurzusok életem nagy szellemi gyarapodását jelentik. Hihetetlen, hogy mennyire értette a zenét, és milyen fogékony volt az új zene iránt is. Amikor Szervánszky Péter gyakorolgatta a Hegedûversenyt, én néhány passzusnál tanácstalanul hallgattam õt, és akkor éreztem, hogy mekkora Véghelyi progresszivitása. Nem röstellem megvallani, nekem nagyobb utat kellett ehhez bejárni. Viszont az is az életemnek gazdag emléke, hogy a Szervánszky gyakorlásánál ott voltam órák hosszat, együtt beszéltünk meg vonásnemeket, ujjrendeket is, tudod, õ mutatta be Kolozsvárt a Bartók-hegedõversenyt, és aztán itt Pesten is. Csak mondom, voltak ilyen emberek, akiken megmérhettem, hogy mennyivel hátrább vagyok, mint kellene, fõleg az új zene befogadását illetõen.
    Azután a nagy karmesterek! Minél öregebb vagyok, annál többet gondolok rájuk. Hát az csodás idõ volt! Hetenként jött egy-egy nagy karmester, Bruno Walter, Furtwängler, Klemperer, Kleiber!
Toscanini kivételével mindenkivel játszottam. Õtõlük kaptam a tempó és tartalomfogalmazás legszebb példáit. A legnagyobb hatással Klemperer volt rám az utolsó pesti tartózkodásakor. Már nem voltam gyerek, érett fejjel tudtam befogadni és megítélni azt, amit csinál. Elképesztõ volt a tempóérzéke.A tempó az nem metronóm, a tempó: tempó és tartalom együtt. A metronómra akkor van szükség, ha valakinek nincs tempóérzéke, és összevissza kalandozik, rapszodikusan, megfontolatlanul, de egyébként az, hogy valamit 120-as metronómmal, vagy 126-ossal, vagy 110-sel játszunk, az nem döntõ. Bartók kétségbeesetten, szinte neurotikusan metronomizált taktusonként, õ nem érte meg a jóelõadásokat. Ha arra gondolok, hogy Waldbauerékkel hogyan játszottuk mi a II. vonósnégyest, akkor megint azt kell mondjam, nem kegyeletsértés, hogy a kor embere egyszerûen nem tudta még felfogni ezt a zenét, és ehhez a hegedûtechnikát kellett átalakítani. A hegedûn nem lehet kromatikusan játszani. Kromatikus játékmodort kellett megtanulni, ahhoz kellettek az új, modern ujjrendek, és ettõl lehet Mozartot és Beethovent is sokkal jobban játszani.
    Az írók közül Kassák volt az egyik legrégibb látogatónk, õ is, én is furcsa szeméremmel néztük egymást a szünetben, de egyikünk sem közeledett a másikhoz. Végül aztán találkoztunk, és attól kezdve gyakran jártunk hozzájuk.
    - A Bécsi útra?
    - Igen, ahol nagyszerû társaság volt együtt. Kassák aztán az 50. születésnapomra egy képet festett, nem a legmodernebb korszakából, és úgy éreztem, hogy igazán szeretett, és a többiek mindig irigyeltek, hogy egyedül velem tegezõdött. Karinthy Ferenccel nagyon jó kapcsolatom van, de Hegedõs Gézával és Keresztury Dezsõvel is, aki az elsõ gazdánk volt és nagyszerû támogatónk.
     - Tekintsük ezt a rögtönzött beszélgetést vázlatnak. Bevezetésnek a késõbbiek elé. Folytassuk majd öt, tíz év múlva. Addig jó muzsikálást és egészséget kívánok - örömteli együttlétet sok évtized megszelídült emlékeivel!
 

 
 
  
TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

Mérhetetlenül gazdag életet élt
Germanus Gyula (1884-1979)

    Hadzsi Abdul-Karim Germanusz - ez a név igen jól cseng mindenütt az arab világban, hiszen Germanus Gyula akadémikus élete, munkássága hazánkon kívül is elismert. A magyar tudósok mindig is megkülönböztetett érdeklõdéssel fordultak a Távol-Kelet és a Közel-Kelet világa, õsi kultúrája felé. Már Julianus barát, Kõrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, a lordi címet is kiérdemlõ Stein Aurél, továbbá Lóczy Lajos és Baktay Ervin is hittek abban a feltevésben, hogy a magyar nép elõdeit kettészakította a besenyõ támadás, és egy részük keleten maradt, csak a másik fele jutott el Pannonia földjére. Ezek a tudósok és késõbbi követõik ezért sajátították el a vélt õshaza népeinek nyelvét, ezért kutatták kultúrájukat. A gyarmatosító nagyhatalmakon kívül egyetlen más európai nemzet sem fordított ennyi figyelmet erre a térségre.
    Az ifjú Germanus Gyulát is a közös történelmi gyökerek iránti tudásszomj vezérelte az orientalista tudomány területére.
    Germanus Gyulát az is érdekelte, hogy miként látják többek között a hódoltság korát a török történetírók, ezért tanult meg törökül. Errõl is beszélt abban a televíziós interjúban, amelyet vele készítettem annak idején. "Mikor egyetemre kerültem, már folyékonyan olvastam törökül és kissé tudtam perzsául, de sokkal kevésbé arabul." Nyolcvanhat éves korában már azzal büszkélkedett, hogy közel hatvan arab nyelvjárást ismer és lektorál. 1903-ban nyelvtudása tökéletesítésére Konstantinápolyba ment, ahol belekeveredett az akkori forradalmi mozgalmakba. Két év múlva elõbb halálra ítélték, de végül csak kiutasították. Visszatért Budapestre, ahol Goldziher Ignác irányításával folytatta arab stúdiumait.
    Kutatásai eredményeit tanulmányaiban írásban is közzétette. Még bécsi egyetemi hallgatóként írta meg német nyelven Az oszmán költészet története címû mûvét.
    Megtanulta a régi török írást is, amelyet 1928 óta Törökországban sem használnak.
Német, angol, magyar nyelven szószedeteket készített. "Körülbelül negyven ilyen füzetem van, úgyhogy az egész arab, török irodalom kivonatolva megtalálható jegyzeteimben." Tudósi munkájának elismeréseként a bagdadi, a kairói és a damaszkuszi akadémia tagjául választotta. Halálakor már tíz akadémia tiszteletbeli tagja volt.
    Rendkívül sokat utazott. "Tizennyolc éves koromtól kezdve minden évben elhagytam Magyarországot, és vándorútra indultam. Elsõ utam Boszniába, Hercegovinába vezetett, késõbb Ausztriába, Franciaországba, éveken át éltem Angliában. Beutaztam Bulgáriát, jártam
Spanyolországban, meghívtak Norvégiába, Svédországba, Finnországba elõadni. Majdnem minden télen Kairóban és Damaszkuszban vagyok. Elõadásokat tartok és részt veszek a szótárbizottság munkájában."
    Mindig vonzotta India, ahova szintén eljutott eredményeinek híre. Haiderabad fejedelme, Nizamal Mulk tanszéket alapított a szankinketánai egyetemen, aminek elnöke Rabindranath Tagore volt. Germanus nem volt sem angol, sem hindu, mégis rábízták a muzulmán kultúrtörténet tanszékének professzori tisztét, amelyet három évig be is töltött. Ez nagy lelki hatást tett rá. Az indiai egyetem sajátos légköre, a tanár lábainál ülõ tanítványok, melynek megvan a maguk jelentõsége, az hogy európai létére a nagy delhi mecsetben imát vezethetett, döntõ elhatározást érlelt meg benne. Áttért a muzulmán hitre és ezzel jogosultságot szerzett a mekkai zarándoklatra. A zarándoklat kemény, embert próbáló vállalkozás, nem mindenki képes végigcsinálni. A holdújév, amely hol nyárra, hol télre esik, a zarándoklat vallás szerint megszabott ideje. Germanus két törölközõbõl összetõzött szegetlen, varratlan ruhában tette meg az utat. Õ is, mint a többi zarándok, egész idõ alatt csak imával foglalkozhatott. Õ is körüljárta a Kába követ, mely valószínûleg egy tízméteres, kör alakú, fekete meteorit. Elvégezte a futást a két oszlop, a Szaba és a Marva dombok között. Utána elvonult a többi zarándokkal Mina völgyébe, ott részt vett az áldozati állatok levágásában. Inge alatt egy nemzeti zászlót hordott, nem törõdve azzal, hogy ha felfedezik európai kilétét mint kémet megölik. Medinában aztán nagyon súlyos betegség tört rá, így az utat meg kellett szakítania. A háború kitörése akadályozta meg a zarándoklat megismétlésében. Az elsõ világháború idején már ötvenhat éves volt, ekkor beállt matróznak egy Duna-tengeri hajóra, ahol sok kalandot, tengeri vihart élt meg.
    A matrózkodás után újabb utak következtek. Medina, Rijad, mindez háromhetes karavánúton, végén már félig eszméletlen állapotban, a sivatagi megpróbáltatások következtében.
    Rijadban azonban már Abdul-Azid vendégszeretetét élvezte, aki nagy szeretettel fogadta, az arab nyelvet kiválóan beszélõ magyart. Germanus lelkesen beszélt errõl a vendéglátásról, mely során gyönyörû arab csõdörökön lovagolhatott. Ez az élmény aztán szenvedélyévé vált. Hetvenhét
éves koráig versenyszerûen lovagolt, és foglalkozott a lótenyésztés ügyével. 1948-ban a magyar lótenyésztésért kifejtett munkája jutalmául díszoklevelet kapott.
    Germanus Gyula rendkívül büszkén beszélt világszerte ismert nagynevû emberekkel való találkozásairól. "Megfordultam szegény emberek házaiban, beduinok sátraiban is, s ha a sors akarta, fejedelmek is fogadtak vendégül. [...] A török szultán, Mohamed Resat külön kihallgatáson
fogadott, mert én voltam az egyetlen külföldi, akivel törökül tudott beszélni. Fogadott Enver pasa hadügyminiszter. 1934-ben Abul-Aziz Ibn Szaúd, a Szaúd-dinasztia megalapítója látott vendégül.
Indiában kapcsolatba kerültem Motilál Nehruval, majd fiával, Dzsaváhárlal miniszterelnökkel, Radhakrisnan indiai államelnökkel, a perzsa sahhal, és az író Nazim Hikmettel, aki késõbb jó barátom lett."
    Különös élmény volt számomra három évig egy iskolában tanítani Rabindranath
Tagoréval, aki mint jelenség is rendkívüli ember volt. 1930-ban az is megadatott, hogy diákjaim kíséretében hosszan elbeszélgethettem Mahatma Gandhival.
    Germanus Gyula túl a nyolcvan évén is rendkívül aktívan foglalkozott az arab irodalommal, melynek muveit véleményezésre és fordításra elküldték neki. Õ viszont arabra fordította Arany Jánost, József Attilát, Tompát, Adyt. Egy látogatásom alkalmával elmondta az arab Petõfikötetbõl a Minek nevezzelek? címu verset. Élmény volt csengõ-bongó arab szavakkal hallani a bûbájos költeményt. Élete fõmuveként megjelentette arabul Madách Tragédiáját is.
    Egészen 1979-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. Mérhetetlenül gazdag életet élt. Tudományos munkássága nemcsak hazáját, de Közel-Kelet és India kulturális értékvilágát is gazdagítja.