A szegénység balladája
Izgatottan s mohón nyúl
a mocsokba
kesztyû nélkül, mintha
egy középkori lovag
pusztán hõs szívével,
kard nélkül rohanna
ellenfelének mutatva késõi
koroknak;
Õ most kesztyû nélkül,
de bizakodva nyúl
az ismeretlen mélybe. Világot:
sörösüveget, száraz
kenyérdarabot, rossz, kicsorbult
fülû edényt
s még annyi más drága
kincset lel majd itt.
Látod! Belemarkolni a mocsokba,
szennybe nem is olyan nehéz,
- mondja fiának, ki ott áll
mellette az utca közepén
pirulva. S kutat, kutat egy forintnyi
kincs után.
S mint egy bûvész könnyû
kezében, az övében is hirtelen
egy tyúktojás ovális
rajza fehérlik hüvelykujja s a
mutatóujja közt. - Nézd,
fiam! Egy ép tojás! S mint egy
trófeát bámulja-mutatja
önfeledten, s büszkén mondja
gyermekének: Tedd el! Tedd el!
S míg kibomlik a piszoktól
szürke szatyor szája, a
fiú csendben motyogja: Megzápult
ez már, apám. Büdös.
S bár halkan, tisztelettel mondja,
azonnal széthull az élet
minden értelme az apai szívben.
Egy perc alatt eltûnik az öröknek
hitt apai tekintély.
A felszállhatatlanok
A felszállhatatlanok.
A metróállomás
három felszállhatatlanja.
A pad szélén ülõk.
Az egyik újságot böngész,
a másik bóbiskol,
a harmadik néz,
sehová néz, a sínekre
néz,
a múltba néz, a jövõbe
néz (?),
az esti kajára néz, ami
talán lesz,
az utasokra egyik se néz,
az utasok olyanok nekik,
mint nekem a hollywoodi filmcsillagok,
vannak, élnek, mi közöm
hozzájuk,
nem kell a villájuk, az autójuk,
az uszodájuk,
hát így nem néz
az utasokra a Három,
a metróállomás
három felszállhatatlanja,
A vonat elõtt toluló
szél felébreszti a bóbiskolót,
és csak amikor a boldog utasok
(agyondolgozottak, gondterheltek)
belecsoszogtak a kocsiba,
belenyomoszolódtak a gyatra
fénnyel
az alagút fele távozóba,
akkor néz fel a Három,
a metróállomás
három felszállhatatlanja,
és súrolja tekintetével
a valahová igyekezõket.
Igen, a házastársnak...
Igen, a házastársnak nagyon
fáj házastársa halála,
Összefonódnak õk,
nagy a hiány, ha eltávozik valamelyik.
De a két testvér olyan,
mint a kétszárú cseresznye az ágon,
mely ül késõ tavaszon,
nyárelõn a zöld levelek közé belapulva,
S elõcsillogva onnan, és
ha egy ujj az egyiket lecsavarja,
jön, pottyan vele a másik
is, hisz összenõtt száruk
miatt csonka marad, a gyerekkor tündér
zöldjébe lapulva
így szervült, nõtt,
szárasult életem össze a tiéddel,
S pottyanok én is a halál
buta, mohó csavarintása nyomában.
A madárhangú
Pest környéki mesterséges
tó partján heverésztünk. Én a májusi
napot élvezve nyújtózkodtam, rokonom egy bokor árnyékában
feküdt, félkönyékre dõlve. Rég voltam
nála, s most, hogy lomjaim között kotorva rábukkantam
egy bibliai idõkben õneki szánt csibukra, eszembe
jutott az öreg, és kirándultam hozzá.
A tó medrét
évtizedekkel korábban muködõ téglagyár
közelében vájták. Ma már fûzfák,
bokrok, cserjék szegélyezik a partot, egy szakaszon pedig
megtelepült a sás és a nád is. Hajdanán
a gyáriak birtokolták a tájat, most valamilyen horgásztársaság
tulajdona a tavacska, és nyugdíjas rokonom a halõr.
Annyira örült
a pipának, hogy zavarba hozott.
- Jót
cselekedtél, öcsém! - ismételgette vállveregetõn.
- És tudod-e igazán, hogy mit jelent a jóság?
Már többször kicsi választott el, hogy ennek az
értelmérõl üzenek a kormánynak. Nem jó,
ha újabban csupán a nyerészkedésre oktatják,
meg biztatják az embereket! Nem gyõzik magasztalni a befektetést,
de tudják-e, hogy a jóság az a befektetés,
ami leginkább kifizetõdik?! Tartok tõle, hogy ezt
kevesen tudják a nagyokosok! Te... látod-e, a jóság
befektetõje vagy, és bizonyos lehetsz, hogy megsiratnak majd
az emberek holtodban. Még a temetkezési vállalkozó
is megsirat majd, pedig neki haszna lesz a halálodból...
Na, sok zagyvaságot beszélek, de tiszta szívembõl
mondom.
- Azt mondja
inkább: lehet-e itt fürödni?
- Nincsen
rá tiltó rendelet, de szerintem itt hideg. Itt hirtelen mélyül.
Amarra, a nád felé... Tudod-e, mit gondoltam? Nem kell nekem
két pipa! Most, hogy újat hoztál, eladom a régit.
Vevõ is van rá. Mindenki abból él, hogy elad
valamit, de amíg csak egy van valamibõl, addig ragaszkodunk
hozzá. Részletre akarná megvenni az illetõ...
Az öregem által
ajánlott partszakaszhoz mentem. Igaz, itt emelkedett legmagasabban
víz fölé a part, viszont omladékos volt, és
a legördülõ göröngyök szelíd lejtõt
képeztek s a tóba is öt-hat méterre be lehetett
gyalogolni. Nem akartam beúszni, csupán megmártakozni,
csöppet lubickolni vágytam.
Csalapálás
közben megérintettem valami furcsát a víz alatt.
Elõbb megborzadtam, de azután legyõzte bennem a gyávaságot
a kíváncsiság, és tapogatózni kezdtem
a sártól zavaros víz alatt. Üggyel-bajjal sikerült
megmozdítanom egy titokzatos valamit, amit vesszõkosárnak
láttam, amikor félig kiemeltem. Alja is, meg fedele is volt
és a hasadékain bekukucskálva jókora pontyokat
fedeztem fel. Alaposabban vizsgálódva azt is észrevettem,
hogy erõs madzag van a kosárhoz kötve, amely madzag
a part irányába feszül.
Helyére eresztettem
a kosarat és a spárga mentén egy terebélyes
bokorhoz ju-tottam. Itt végzõdött a madzag, de rögtön
megláttam egy másikat is, amelyik egy csorba vasfazékhoz
vezetett. Ott ágyazódott az edény a pocsolyába,
ahol a leomló göröngyök és a víz találkoztak.
A fazék belsõ, zománcos oldalán tavi rákok
próbáltak felfelé kapaszkodni, de reménytelenül,
mert a síkos zománcon mindig visszacsúsztak.
Mozdult mögöttem
a bokor és riadtan kaptam oda a tekintetem, a látvány
azonban megnyugtatott. Igaz, merõ borosta meg szúrós
tekintetõ, de kicsi termetû ember bújt elõ.
Nem láttam további okot a riadalomra, annál kevésbé,
mert õ beijedtebbnek tetszett.
Megtanított
az élet, hogy jól válogassam meg ellenségeimet,
mielõtt rájuk támadok, meg arra is, hogy bátorítsam,
akiket barátaimnak vélek. Mindkét kezemet a fejem
fölé emeltem, akárha megadásra szólító
utasításnak tennék eleget, s tõlem telhetõen
barátságosan kérdeztem:
- Maga fogta
ezeket? - és megpiszkáltam a fazékban tornászó
egyik rákot.
Guggoltában
meglepõ gyorsasággal jött mellém az ember. Talán
attól tartott, hogy meg akarom dézsmálni az õ
zsákmányát. Továbbra sem szólt azonban
a kis vénség. Vagy néma volt, vagy nem akart barátkozni.
- Miképpen
lehet ezeket fogni? - érdeklõdtem legszelídebb modoromban,
szinte gyerekesnek tüntetve fel kíváncsiságom.
- Húsra
jön - közölte a cimbora. Ahogyan mondani szokták,
a hangjában nem volt se csont, se szálka, vagyis ellenségesnek
baráti, barátinak ellenséges. De legalább megszólalt.
Az, hogy beszélni tud, további érdeklõdésre
ösztökélt.
- E-e-ez?!
- játszottam a kételkedõt. - Ez nem húsevõ!
Ez planktonokkal táplálkozik! Tudja, mi a plankton?
- Húsra
jön - ismételte szõrmók emberem az elõbbi
tónusban.
- Szeretném
én azt látni! - ingattam hitetlenkedve a fejem, s jó,
hogy nem pillanthatott csalárd lelkembe az illetõ, akit lépre
akartam csalni, miként õ a rákokat. - Hiszem, ha látom!
Foszlott-koszlott,
vizes nadrágja zsebébe nyúlt, húsmaszatokat
markolt ki, és a vízbe szórta.
- Megszokta,
hogy kap, és azért jön - világosított
fel.
- Maga kicsoda?!
- dörrent ránk az öregem hangja. Fent állott a
magas parton, és igen mérgesnek látszott. A megrettent
kisember sûrûket pislogott fölfelé, és azok
módján, akik hozzászoktak az örökös
felelõsségre vonáshoz, mondta a leckét:
- Állami
megrendelõknek fogom a rákot. Igazolványom is van
róla.
- Nézd
meg azt az igazolványt! - utasított az öregem.
Az emberke sebesen
elõkotort gönceibõl egy sárga kartonlapot, és
arcom elé tartotta. Rögtön láttam, hogy olyan cédula,
amelyet repülõgépen utazók bõröndjeire
szoktak rögzíteni. Azt is felfogtam azonban, hogy az általam
ellenõrzött személy nem viccelni akar velem, hanem hiszi,
hogy érvényes igazolványa van. Azok vicceltek õvele,
akik elhitették, hogy érvényes igazolvány a
poggyászcédula.
- Na? - türelmetlenkedett
fentrõl a rokonom.
- Rendben
van az igazolványa - feleltem.
- Pecsét
is van rajta? - okvetetlenkedett az égi hang.
- Van! - kiáltottam
és visszanyújtottam a kartont a rákásznak,
egyszersmind felszólítottam: - Lássuk, hogy fogja
meg a rákokat.
Gondosan ruházata
bugyrába rejtette a kis ember az igazolványt, és lát-hatóan
felengedett irányomban, mert készséget mutatóan
felgyûrte nadrágját, a pocsolyás vízbe
gázolt, lemerítette két karját és lassan
himbálta õket, mint a harang nyelvét szokták.
Kisvártatva kiemelte két kezét, és négy
rák csüngött rajta.
Elismerõen
bólintottam, és cinkosan rákacsintottam.
- Hát
halat mivel fog? - biccentettem a víz alatt lapuló kosár
irányába.
- Halat? -
kérdezte bizonytalanul, majd gyorsan tovább védekezett:
- Én csak rákot fogok...
Ekkor vettem észre,
hogy utóbbi szavait már nem is nekem szánta, hanem
a mögöttem álló, öreg rokonomnak. Valami alkalmas
terepen lemászott hozzánk, de mégis feladata magaslatán
maradva, diadalmas gõggel tekintett a rákászra.
- Halra nem
is lehet igazolványa, mert a horgászokat mindet ismerem!
- Nem is szoktam...
Csak rákot...
- Elhisszük
- jelentettem ki, és rokonomat is leintve folytattam érvelésemet.
- Miképpen is foghatna! Hiszen ahhoz hiányzik a horgászfelszerelése!...
- Színpadiasan rokonomra mutattam: - Öreg bátyám
itt a halõr. Tapasztalt ember. Nemigen lehet halügyekben félrevezetni.
- Miután láttam, hogy mondandómmal messzemenõen
egyetért az öregem, visszafordultam a kis emberhez és
a korábbihoz hasonlóan ráhunyorítottam. - Senki
nem gondolja, hogy maga itt halat szokott fogni. Csupán kíváncsiak
vagyunk, hogy ha mégis fogna, miképpen tudná megtenni,
horgászfelszerelés nélkül?
Bizalmatlan maradt
a rákász és igen bizonytalanul mondta:
- Inggel szokta,
aki szokta... De én soha...
- Mutassa.
A bátyám nevében is ígérem, hogy semmi
bántódása nem lesz, ha megmutatja, hogy mások
miképpen fognak itt halat - az ingükkel...
- Hát
én csak... másoktól tanultam... de nem csináltam...
- Tanítsa
meg nekünk is.
Lehúzta ingét,
görcsöt kötött a két ujjára és
egy mozdulattal összehúzta azt a madzagot is, ami az ingnyakba
volt fõzve, ami elárulta, hogy ez az ing bizony halfogásra
is fel van készítve. Víz alá nyomta az inget
s húzott vele egyet, mint hálóval szokás. Miután
kiemelte, mindkét ujjából elõvarázsolt
egy-egy tátogó halat. Élvezte, hogy ámulunk
s hirtelen elhatározással egyik halat bátyámnak,
másikat nekem nyújtotta. Rábeszéltem tiltakozó
öregemet, hogy fogadja el. Azt mondtam: nekem okoz vele örömet,
miként én okoztam neki a pipával.
- Ebbõl
él? - kérdeztem a vízi embert.
- Meg a madárból.
- És
azt miképpen?
Odébb ment
és megbújt a bokor mellett. Leguggolt, a fejét a térdei
közé szorította, s olyan hangot adott, ami a parti zöldesbõl
többfelõl hallatszott:
- Prû-prû-prû...
prü-prüpp...
Hamarosan feje fölött
keringett két madárka. Felnyúlt a levegõbe,
s egyik már a markában pihegett. Hosszan gyönyörködtünk
benne, de aztán kérésemre elengedte.
Azt mondtam neki,
hogy kifizetem, de inkább pöfékelõ rokonomra
nézett és alázatosan kérdezte: - Adna egy pipa
dohányt?
Öreg rokonom
nyújtotta neki a zacskót, majd kis vívódás
után a régi pipáját is. A mozdulatot kiegészítette
azzal a szóval, hogy: örökbe... "Nocsak! - villant fel
bennem a gondolat -, barátkozik a haltolvaj meg a halõr...
" Azt is észrevettem, hogy jól megnézte egymást
a két ember. Feketére égett arcbõrükön
nyugalom, sõt: derû honolt. Olyanok voltak, mint akik ráleltek
az élet értelmére.
Sírhatnékom
támadt, ezért leguggoltam, térdeim közé
dugtam a fejem, és utánozni próbáltam a madárhangút.
Most lenne százéves
Tamás Aladár (1899-1997) költõ, a magyar szocialista
líra egyik jelentõs
úttörõje, az illegális kommunista párt
legális folyóiratának, a 100% címu lapnak egykori
szerkesztõje.
Egyik kései
versével idézzük meg emlékét, amelyet
"Parázsló alkony" címû kötetébõl
választottunk ki.
TAMÁS ALADÁR
Ne fájjanak...
Ne fájjanak a sárga falevelek,
homokba tûnt léptek,
kegyetlenül megtépázott
bokrok
s a messzeség fakuló
arca.
Rád fér a pihenés,
s figyelheted majd
szíved kihagyó dobbanásait.
A nemlétezõ ember nemlétezõ
szívének.
Aggódom: szenvedéllyel
szerettem az életet,
mosolygok: nagyon sok titok oldódik
a
sötétben.
Hol voltam valóban otthon? -
kérdem majd
az utolsó elõtti éjszaka
magasan
szálló madaraitól.
Mindenütt, suttogom alig-alig
mozduló ajakkal, és
megremegek. Mindenütt, ahol emberség
fénye lobbant, mindenütt,
ahol
visszhangot vertek fel lépteim.
Nem vallok róla, de valamikor
gyötört a
pusztaság, hiány és
némaság. És a sok
üres tekintet, amelyben nem tükrözõdött
arcom, de a szabadság vágyának
fényjele sem.
Mintha számadást végeznék,
úgy mozdul
remeg most az ajkam.
Ó, forradalom színeiben
égõ zászlók, sohase
haggyatok magamra!