GÁNGOLY ATTILA
A cinkos apostol
Amikor este lett, asztalhoz telepedett
a tizenkét tanítvánnyal. Evés közben így
szólt: "Bizony, mondom néktek, hogy közületek egy
el fog árulni engem." [...] Megszólalt Júdás
[...], és ezt kérdezte: "Én vagyok-e az, Mester?"...
(Máté evangéliuma 26,20-25)
- Ezrek és ezrek haltak meg
ártatlanul [...], az emberek mégsem okultak! Mért
okulnának épp a te halálodból?!
- Azért, mert te fogsz elárulni
engem!
(Ördögh Szilveszter)
Az Olajfák hegyén, az
évszámra lomha egykedvûséggel csörgedezõ
Kedron-patakon túl talpalatnyi kert lombja zúgott a szélben.
E lombok alá sántikált Jézus, olyasforma mozdulatokkal,
mintha égõ sajgás nyomorítaná meg a
bokáját, holott nem látszott rajta sem tályog,
sem zúzódás. A tizenegy tanítvány nyomon
követte, tolvaj mód sugdolódzva, pörlekedve, majdhogynem
hajba kapva azon, miféle titkos gyötrelem emésztheti
a Mestert.
Minekutána
megállottak, Jézus rájuk parancsolt: - Imádkozzatok,
hogy kísértésbe ne essetek!
A tanítványok
buzgó imádságba kezdtek, ámde kisvártatva
ájulásszerû bódulat vett erõt rajtuk,
s attól fogva jó ideig csupán hortyogásuk reszketett
elõ a kora esti homályból.
Jézus ekkor
odabicegett az egyik mirtuszbokorhoz - virágai szûzfehéren
ragyogtak a sötétségben is -, széthajtogatta
a dárdaformájú ágakat, s ekképp szólt
a mögöttük lapuló emberhez: - Te még mindig
itt vagy?
-Nem egészen
értem, mit vársz tõlem, Mester - mondotta erre Júdás,
s nagyot sóhajtott, mint akit lázas betegség lankaszt.
A hold elõbújt
a szétszabdalt felhõk rongyai mögül, s ezüstfénnyel
árasztotta el a Gecsemáné-kertet. Most látszott
csak, mennyire sápadt, holtravált mindkét arc.
-Nem érted?
-Oszintén...
szólva... - hebegte Júdás szörnyû zavarában.
Jézus egy
leckeadásba fásult, falusi tanító hangján
kezdte sorolni:
-Elmégy a
fõpapokhoz és vénekhez, s megkérded tõlük:
"Mit kapok cserébe, ha a kezetekbe adom õt?" Amazok harminc
ezüstöt fognak megállapítani neked. Tisztes vérdíj,
úgyhogy ne fecséreld az idõt holmi ostoba alkudozásra.
Azután idevezeted a templomszolgákat és egyéb
fegyvereseket, majd elkerülendõ minden félreértést,
egyenest hozzám lépsz, s megcsókolsz balfelõl...
-Megcsókollak
balfelõl - ismételte Júdás kábán.
-Mihelyt pedig látod,
hogy elhurcolnak, szerfölött röstelkedni kezdesz, mint aki
szánja-bánja tettét. Visszaviszed a harminc ezüstöt,
utolsó tallérig a templom küszöbére hajítod,
azután fölakasztod magad...
-Fölakasztom
- mondta fahangon az apostol.
-Meg kell értsd,
elkerülhetetlen és tovább már nem halogatható,
hogy elárulj engem! - kiáltotta Jézus, oly módon,
ahogy mennydörgés csap le az égbõl. - Ki tudja,
meddig tart még a farizeusok fékeveszett dühe? Addig
üsd a vasat, amíg forró, mondja a földmíves
is...
-Amíg forró
- szajkózta Júdás eszement módjára.
-Térj magadhoz,
atyámfia! Nincs vesztegetni való idõnk. És
ne feledd, ezúttal is a közös cél érdekében
cselekednél! Minden korábbi tettedet elhalványítva
szolgálnád szent ügyünket... Gondolj Péterre,
Tamásra és a többiekre! Zebedeus fiai is mily örömest
cserélnének veled.
Tudom, gondolta
az iskárióti, de ajka most néma maradt.
-Ne töprengj
tovább! - dörögte Jézus. - Árulj el, amíg
nem késõ!
-Magam is gondoltam
már rá elégszer. - Ahogy kimondta, Júdás
elpirult, mint a gyümölcslopáson kapott gyerek. - Mióta
Jeruzsálembe jöttünk, folyvást ez jár az
eszemben, aludni sem tudok tõle. Egész méhkas már
a fejem, csak zsong, zümmög benne a sok buta gondolat... De akkor
sem tudom megtenni!
-Meg kell tenned...
Jézus szavai
valósággal beleszúrtak Júdás bordái
közé, s a szerencsétlen olyanformán kezdte kapkodni
a levegõt, mintha máris a kötél végén
himbálódzna. A hold fakó korongja visszacsúszott
a felhõrongyok mögé. Akárha a mindenség
fojtaná magába lélegzetét, elült a szél
is.
-Hiszen ez bõn
lenne veled szemben, Mester - jött meg az apostol hangja. - Halálos
vétek, amiért elkárhoznék... Gondolj bele,
amilyen megátalkodott Kajafás meg a többi farizeus,
még tán keresztre feszíttetnek vakságukban.
Pilátus és az összes római légió
sem védelmez meg tõlük, ha egyszer a markukba kaparintottak...
Nem lehet egyéb e sugallat, hidd el, csakis az ördög muve!
-Tévedsz,
Iskáriótes. E sugallat, amiképpen te nevezed, az Atya
muve, nem másé...
Júdás
erre betapasztotta mindkét fülét, hogy ne kelljen hallania
Jézus rettentõ érveit. Ám vacogó testébõl
csakhamar kifutott az erõ, s kezei szárnyaszegetten hullottak
alá a sötétbe.
-Az Atya kívánná
hát kárhozatomat? - kérdezte alig hallhatón.
-Vésd eszedbe
jól: a hitszegés is küldetés. S cserébe
tettedért végtelen dicsõség lesz majd osztályrészed...
-Ugyan hol?
-A mennyekben, hol
másutt? - Jézus olyan hangon beszélt most, akár
egy körmönfontan mérlegelõ, mézédes
szavú kufár. - Az Atyaisten jobbján fogsz ülni
velem együtt az idõk végezetéig. Fénye
beléd hatol majd, megtisztít minden szennytõl, ami
reád tapadt. Atyám házában a legfõbb
hajlék lészen hát jutalmad... Mi többet akarhatnál
ennél a mennyben?
-És a földön?...
Hiszen ha megtenném, amit parancsolsz, emlékemet örök
megvetés mocskolná be az emberek között. Nevem
eggyé forrna az áruló névvel... Nem! Nem kívánhatsz
tõlem ekkora áldozatot!
-Nem én kívánom,
hisz mondtam már... Nyakasabb vagy még Péternél
is, pedig mennyit szapultad õt keményfejõségéért!
Júdás
csökönyösen hallgatott.
-Ó, Atyám
- kiáltott az égen sûrûsödõ fellegeken
túlra Jézus -, miért nehezíted meg ennyire
a dolgom?! Talán bizony nem elég teher magamat meggyõznöm?!
Az apostol erre
már szégyenkezve horgasztotta le fejét.
Körülöttük
úgyszólván teljes némaság ülte
meg a júdeai tájat. Egy egész perc is eltelhetett,
mialatt csak az alig kõhajításnyira mélyen
alvó tizenegy tanítvány szuszogása hallatszott
(Simon Péteré volt mind közül a legreszelõsebb),
no meg az egerészõ baglyok surranó röpte.
-Ha én kész
vagyok a kínhalálra is - folytatta Jézus, friss erõre
kapva, jószerével újjászületve -, te gyönge
lennél arra, hogy elárulj a nagytanácsnak, s aztán
felkösd magad egy fára? - Biztatón, lángoló
szemekkel ragadta meg legkedvesebb tanítványát, s
a vállánál fogva közelebb, mind közelebb
húzta a szíve felé; leheletük láthatatlan
füstje egymásba keveredett. - Mosolyogva ringsz majd a kötélen,
ígérem!
-Az öngyilkosság
bõn - morogta még Júdás, de már érezte
a zsigereiben, hogy elveszett.
Jézus hatalmasra
nyílt szemével nézte, csak nézte a másikat,
türelmetlenül lesve a végsõ válasz rebbenését,
s gyötrõ nyugtalanságában a szája szélét
harapdálta. Hideg fuvalom kélt a fák közül,
megrázta a zörgõ leveleket az olajfák ormán,
s libabõrt csalt mindkettejük karjára.
-Legyen meg - suttogta
végül Júdás Iskáriótes, mereven
a föld felé szögezve tekintetét. A következõ
szempillantásban egy kuvik suhant el fekete koponyája fölött.
-Véghez viszed
hát? - könnyebbült meg Jézus, s jóformán
eltaszította a boldogtalant. - Akkor eredj utadra, és vissza
se nézz többé! Helyesen cselekszel, szemernyi kétséged
se legyen felõle, és háborgó lelked megbékél
majd az Atyában. Higgy benne s bennem!... No, eredj már!
Júdás
botladozó léptekkel, ahogyan a csapszéktõl
csapszékig tántorgó föníciai hajósok
szoktak a tengerparti városok sikátoraiban, vágott
neki az ösvénynek. Mikor elnyelte görbe alakját
az éjszaka, a Mester térdre roskadt, s így imádkozott:
-Atyám, ha
akarod, vedd el tõlem ezt a keserû poharat, mindazonáltal
ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!...
Addig-addig imádkozott
így, mígnem érezte, hogy veríték helyett
vér serked ki a bõrén. Micsoda kín ez, gondolta,
micsoda kín...
Nagy sokára,
mikor már belefáradt az imádkozásba és
a félelembe, föltápászkodott, s visszasántikált
a békésen horkoló tanítványokhoz. Kósza
denevérek cikáztak felettük, ám jöttére
eltûntek.
-Keljetek föl
- mondotta csöndesen, s amazok kinyitották szemüket, majd
csodálkozva pillantottak körül, borzas fejüket vakargatták,
csipájukat dörgölték, s nem gyõztek mentegetõdzni
álomszuszékságuk miatt.
-Elég - vetett
gátat szabadkozásuknak Jézus, hogy õk is meghallhassák
a hegy lába felõl közeledõ, botokkal és
kardokkal fölfegyverkezett, szörnyeteggé heccelt sokaságot,
akiket a fõpapok, vének és írástudók
tüzeltek fel a Názáreti ellen.
A fáklyákkal
hadonászó tömeg élén Júdás
lépkedett, keserves képpel tekergetve a fejét, s csitítgatva
a sarkában acsarkodókat. Midõn a Gecsemáné-kertbe
vezetõ nyiladékhoz értek, megtorpantak, összetorlódtak,
s egymást taszigálva, nyálukat fröcsögtetve
szórták szidalmaikat a riadt nyájként Mesterük
köré sereglõ tanítványokra. Ekkor Júdás
elvált a többiektõl - azok tovább átkozódtak
és rázták vadul az öklüket -, majd lesunyt
fõvel, akár a veszett eb, odasompolygott Jézushoz,
s megcsókolta a bal orcáján.
-Köszönöm
- lehelte Jézus a minden ízében reszketõ iskárióti
fülébe, azután fejedelmi mozdulattal hordozta végig
tekintetét a hirtelen elnémuló bámész
sokadalom fölött, s a beállott síri csöndben
messze zengõn, tökéletesre sikeredett feddõ hangsúllyal
azt kérdezte: - Hát csókkal árulod el az Emberfiát?
Júdás
megvonaglott, s ha Jézus nem tartja keményen széles
bõrövénél fogva, alighanem a földre roskad.
Végül összeszedte magát, s oldalvást lépett,
mintegy utat engedve a templomurség pribékjeinek, hogy szõrös
kezükkel megragadják és elcipeljék a Messiást.
A felindultságtól habzó szájú Péter
ugyan még lemetszette ócska kardjával Kajafás
egyik szolgájának fülét, de ez már mit
sem változtatott a dolgok állásán...
A tanítványok
idejekorán szétszaladtak, Júdás pedig az éj
hátralévõ óráiban minden tekintetben
úgy járt el, amiképp a Mester meghagyta neki.
Bevégezve
feladatát egy látomást vitt magával a túlvilágra,
miközben lankadó porhüvelyét szelíden hintáztatta
a szél a hatalmas, recsegõ cédruság alatt,
és a sivatag felõl körébe gyûltek a dögkeselyûk.
A napokkal késõbb megfeszített Jézus Krisztus
jelent meg ekkor lelki szemei elõtt - az igaziak üvegén
már a hajnal fényei tükrözõdtek -, olyasformán
lógva a keresztfa irdatlan magányában, akár
egy vásott kölykök által lécdarabra szögezett
hófehér galamb: latrok közt az ártatlanság...
Bauciszom, jó utat
A függönyön át
lesem lépteid
s csizmád csoszogását
vélem hallani,
ahogy igyekszel; nehogy a HÉV
deres szerelvénye nélküled
induljon útjára. Munkába
igyekszel,
hogy némi pótlék
csöppenjen ahhoz,
ami maga kevés a megélhetéshez.
Elõtted még az utazás
gyötrelme.
A szorongók között
az ülõhely
az ököljog és a testi
térfogat
uralma alatt - s a rebbenéstelen
neveletlenség kiszolgáltatottja.
Idáig eljutni is a sors kegyelme
kívántatik: a jéggel
borított
járdaszigeten startot venni
a beszálláshoz; tülekedõk
között
besorolni síkos lépcsõfokokon,
hogy csukló- és combnyaktörés
nélkül
sikerüljön bepréselõdni
a korábban
beözönlött - úgymond
- törzsbeliek
közé.
Ekképpen kezdõdnek hát
napjaid,
nyughatatlan
Bauciszomnak, kinek Philemonja
túl van minden férfiúi
rátartiságon,
csak nem a papucs szerepét
vállalva, igyekszik a kezed
alá
adni, amit maga elvégezni képtelen
igényeid szerint, s ez nem kevés;
kezdjük a nagyján: a nagymosást,
ami pedig gyakran nem halasztható,
hogy fogytán ez vagy az, ami
váltást igényel:
ágy és fehérnemû.
Mert kopik minden és tönkremegy
velünk együtt. Csak hitünk
marad.
Mindez nem panasz, csupán számvetés,
hogy mi fontos-sürgõs és
nem
halasztható,
amit a férfi éppen úgy
meg kell értsen,
mint az elõretekintõ
gondoskodást;
azt, hogy a családban élõ
ember
fõzõcske nélkül
utcán kódorgó
hajléktalanná lenne.
Akár a fél város.
Reszortom épp ezért a
konyhabeli
teendõk sora. És elõkeríteni
a mindennapok szerény lakomáinak
kellékeit: a tejet-kenyeret,
krumplit,
no meg némi fehérjét
és vitamint,
hogy napi étrendünk úgy-ahogy
teljes legyen. És nyugton alhassunk.
Mily kicsinyes igények és
körülmények
lajstroma állt össze e
versezet
soraiban, amit ezennel kirakatba rak
a Parkinson-szindrómában
szenvedõ
kéz, amint ez tõle telik.
De mindenekelõtt jó utazást
kíván, s a túlzsúfolt
kocsiban
ülõhelyet Neked, kedves
Bauciszom.
Angyalföldi triptichon I.
Héjóember
A környéken mindenki pontosan
tudja, mikor és milyen körülmények között
bolondult meg Stankovics elõször. (Azóta persze többször
is, amit szintén számon tartanak.) Az történt,
hogy a Hafner és Társát államosították,
amikor eljött az ideje. Maga Stankovics is sejtette, hogy ez lesz
a vége, le is fogadta többeknél, fõleg pohár
sörökbe, de a bulgárnál (Semcsev nevõ uborka-
és tökspecialista, mindenki így ismeri, õ maga
is így mutatkozik be, bár ez ritkán fordul elõ),
szóval a bulgárkertésznél Stankovics két
száraz lopótökbe fogadott. Megnyerte, és a következõ
õszön meg is kapta, viszont akkoriban már széltében-hosszában
beszélték, hogy Stankovics teljesen bezsongott.
Elõször
is, az államosítási bizottságban nem volt hajlandó
részt venni. Ha még Hafner úr és Társa
itthon lenne, mondta, akkor talán igen, annak lenne teteje, de nincs
itthon. Egyesek tudni vélték, hogy a céget odakint
újraalapították, naná, hiszen a három
nagy szappanfõzõ kazánt a németek közbejöttével
elvitték, õk meg itt eldobálták kezüket-lábukat,
amíg összehoztak egy valamire való kócerájt.
Másodszor:
Stankovics az államosítás utáni évben,
amikor pedig a kormánybiztos új kazánokat ígért,
felmondott, és elment magánszektornak. Három vashordót
talált a Duna-parton, sufni volt a kert végében, kormot
több gyárban is gyûjthetett (örültek, ha elvitte),
egyszóval boxfõzõ lett Stankovics, és évekig
egzisztált. Folyton kormos volt a képe, fekete ragacs a két
keze, de még a lépte is fekete nyomokat hagyott, ha kitette
a lábát otthonról. Márpedig üzleti ügyek
gyakran kivezényelték a negyedbõl, idegenek, üzletfelek
közé, akik bizony nem nézték jószemmel,
hogy Stankovics folyton fekete. De a box kellett, az ügynökök
fõleg vidékre szállították, a szitás,
aki a dobozokat gyártotta, meggazdagodott, egyedül Stankovics
koldusodott le, míg ki nem jelentette: másnak õ nem
lesz kapitalista, ha neki magának nem éri meg.
Stankovicsot a két
bátyja és apja több ízben kézbe kapta
(mindhárman kemény kezû drehusok, a legifjabb fiúból
is csak azért nem faragtak esztergályost, mert az öreg
Stankovics szerint jó, ha legalább egy személy más
szakmán van a családból, sztrájk idején
mégis csak keres valaki), és ellátták a baját.
Stankovics égre-földre esküdözött, hogy õt
ugyan semmiféle kapitalista szellem nem mételyezte meg, csupáncsak
a gazdaság hiányosságain szeretne segíteni.
Nem tûrheti például, hogy box hiányában
tönkremenjen a szegény munkásember cipõje, meg
a parasztok csizmája, de érveit a család nem respektálta.
Stankovicsnak elsõ ízben csak az orrcsontja tört el
egy közbülsõ pofontól, amelyet két elfogadhatatlan
érve között kapott (orrsövényferdülése
azóta is szembetûnõ), második ízben viszont
úgy helybenhagyták, hogy három bordája megrepedt,
egy ezek közül valószínûleg el is tört.
(Stankovics azóta is fájlalja idõváltozásos
napokon.)
Amikor abbahagyta
a boxfõzést, kis idõre azért kibékült
a családdal. Az anyja hálából megnõsítette,
testvérei meg a sufni mellé lakószobát húztak
fel az új pár számára. (Késõbb
le kellett bontaniuk, mert valami muemlék köveit lovasította
meg a legidõsebb Stankovics fivér, aki egy ideig teherautót
vezetett. A múzeumi egyesülettõl viszont kijárták,
hogy Stankovics húgának, aki épp akkoriban szült
hármas ikreket, egy tûrhetõ lakást utaljanak
ki.) Stankovics és felesége egyébként nem sokáig
használta a sufni végébe ragasztott szobát,
mivelhogy az asszony nem ismerte a hõség fogalmát.
Annyira nem, hogy kézzelfogható magyarázatul Stankovicsnak
a sufniba költöztetett hímringyót, úribb
kifejezéssel élve, selyemfiút meg kellett fosztania
fél fülétõl és férfias díszei
közül frizurája jobb oldali tincseitõl. A látványtól,
amit a félig megnyúzott selyemfiú nyújtott
(tûzkõvel és szaharinnal feketézett, amit Stankovicsék
nem is tudtak!), Stankovicsné rögtön kiábrándult,
de fájt nagyon az ínye (Stankovics a nagyobb nyomaték
kedvéért fél tucat fogát kiverte), azonban
ez sem volt elég, férje elkergette.
Valamivel elõbb
Stankovics felújította többéves szakszervezeti
tagságát, és elvállalta egy sörgyárban
az üzemi bizottság vezetését. (Természetbeni
juttatásból szombatonként minden családtag
részegre itta magát, és még vasárnapra
is jutott.) Az apja ugyan nem békélt meg teljesen Stankovics
funkciójával, de végül azt mondta, igaz, hogy
a szakszervezetet fel kellene oszlatni, mert már semmi szükség
rá, de a szemében még egy szakszervezeti funkció
is rendesebb foglalkozás, mint boxfõzõ magánszektornak
lenni.
Stankovics a tagság
félévi tagdíját elsikkasztotta, de mivel csak
egy év múlva jöttek rá, megúszta egy fegyelmivel,
amely szerint kizárták a szakszervezetbõl. (Apjára
és fivéreire való tekintettel úszta meg ilyen
olcsón.) Így aztán megszûnt a funkcióra
való jogosultsága is, kiásta hát a sikkasztott
pénzt a sufni földjébõl, és kijátszva
a férfi családtagok figyelmét, egy bõröndre
való holmijával elszökött hazulról. Nemsokára
zsibvásári handlé lett, UNRRA- és Joint-rongyokra
specializálta magát, de igen sok katonai holmihoz is hozzájutott,
amíg a raktárakat fosztogató banda le nem bukott.
Ekkor ismét
megtért bárányként jelentkezett családja
kebelén. Igaz, kissé késve dadogta ki, hogy mit akar,
egyik bátyja akkorára a szívgödrébe talált,
úgy hogy Stankovics tikácsolva nyöszörgött:
várjanak, valami fontosat akar mondani. Leöntötték
fél pohár állott sörrel, ettõl magához
jött, és elmondta, hogy felszámolta az üzletet,
s megpróbál ismét becsületes munkásember
lenni. Azzal a bõröndjébõl kiszedte a zsiben
megmaradt négy nadrágot (ezeket senki nem vette meg csukaszürke
színük miatt), két csíkos lakájmellényt
és egy bokán köthetõ nõi bugyogót.
Idõsebb Stankovics rögtön lecsapott a nõi bugyogóra,
mert mint mondotta, nehezen bírja már reumás lába
a téli hideget, és mostanában nem lehet hosszú
gatyát venni. A nadrágokon is megosztoztak, Stankovics pedig
elállt anyagbeszerzõnek az étolajgyárba.
A Stankovicsok igazság
szerint erre is csak morogtak: nem rendes szakma az, ahol csak szotyolát
lehet lopni, sõt: muszáj lopni, hiszen az ilyen apró
holmi valósággal lopatja magát. Végül
is elfogadták az újdonsült anyagbeszerzõ érvét,
hogy nem egykönnyen szokna hozzá az egy helyben való
álldogáláshoz, õ amolyan járó-kelõ
természet. Meg aztán, ha nem is éppen sörgyár
az új munkahely, minõségi étolajat kaphat természetbeni
járandóságként, aminek a mama örülni
fog, annyi róseibnit süthet, amennyit csak akar, és
utána nem kell visszacsurgatni az elhasznált olajat az üvegbe,
hanem kiöntheti a lehúzóba.
Stankovics majdnem
másfél évig birkózott az anyagbeszerzés
nehézségeivel. Utazott, vásárolt és
meglehetõs ügyesen lopott (senki nem jött rá, mert
csupán a minõség megítélésénél
volt egy kis eltérés), összejött, amire vágyott,
egy háromkerekûre való. Akkor már az egész
Stankovics család szotyolát rágott, még Stankovics
húgának másfél éves kisfia is folyamatosan
tudta a bal szája szélén bevett napraforgót
a jobb szájaszélén eltávoztatni, úgy
természetesen, hogy a magja bent maradt. (Az ikrekrõl nem
is beszélve!) Stankovicsné és Stankovics húga
meghízott, mivel a napraforgó köztudomásúan
hizlal, valamint a róseibni is, ami egyedül a család
férfi tagjainál nem okozott elhízást, mert
csupán borkorcsolyának használták.
Stankovics házi
egzisztenciája így megerõsödvén, elõ
merte terjeszteni újból való maszekosodás tervét:
triciklit vásárol. Szerinte a tricikli a család felemelkedését
fogja szolgálni, végre gépesített üzemággal
is számolhatnak. Na de piaci hordár?! Akármilyen gépesített,
mégis csak tróger! Nem egészen, replikázott
bátyjának Stankovics, mert a pénz beszél, a
kutya ugat. Ez olyan alapigazság, amely elõtt meg kellett
hajolnia mindenkinek, még akkor is, ha egyelõre csak a reménye
volt meg annak a pénznek.
No, Stankovics az
egész környék véleménye szerint megbízható
és belevaló tróger lett. Ettõl kezdve egyre
kevesebbet beszéltek arról, hogy így megbolondult,
úgy megbolondult az a szegény Stankovics, mert dolgozott,
mint az eszement. Éjjel-nappal a piacon ácsorgott a triciklijével,
és hol gyakran, hol ritkábban, ha héjóember-jöjjön-csakkal
szólították, ott termett, meg-fogunk-egyezni-csókolom-a-kezéttel
rakodott, tekert, dinelt emeletre, pincébe, mikor hogy hozta a munka.
Ekkoriban ragadt rá a jóember név, hiszen egy piacon
annyi a jöttment, akik nem ismerték Stankovics családi
múltját (mondhatjuk: tisztes családját), hogy
nem csodálkozhatunk rajta, ha csak héjóembernek szólították.
(Egyébként Stankovics szerette a jóember nevet, még
õ is úgy beszélt magához, ha gyakori és
hosszas monológjaiban önmagát említette, hogy
jóember, most elmész ide vagy oda, és így tovább.)
Jóember Stankovics
kiegyensúlyozottan és mondhatni, boldogan élt, megtalálva
végre passzintos életformáját. Még a
hobbyját is dédelgethette kevéske szabadidejében.
Tökgyûjteménye úgyannyira felszaporodott, hogy
már a sufni ereszcsurgójában is füzérben
lógtak a különféle kerek és hosszúkás,
vékony nyakú és minitökök, tarkák
és egyszínûek, rücskösek és simák.
Piaci ügyködése sok alkalmat teremtett a kofákkal
és termelõkkel való cserekereskedelem révén
a tökgyûjtésre. Kézügyessége pedig
egyenesen fenomenális volt, amellyel szárasztani, tartósítani,
kikészíteni, vájni és alakítani tudta
a tököt. Mogorvább bátyja, aki képtelen
volt belenyugodni a tróger szakmába, Stankovics gyûjteményét
egyenesen marhaságnak minõsítette, öccsét
tökkolopkirálynak kezdte hívni, aki ettõl boldogan
kivirult, akár a tökvirág. (Hogy hasonlatainkban is
a tárgynál maradjunk!)
Az utolsó
esemény, amely felkavarta jóember Stankovics életét,
és amely beláthatatlan következményekkel járt,
mert felidézte az egész múltat, Stankovics minden
botlását, a tricikli miatt következett be. Igaz, a tricikli
passzív szereplõje volt az eseményeknek, Stankovics
azonban kezdettõl fogva olyan bizalmas és emberi kapcsolatban
állott a masinájával (dédelgette, beszélt
hozzá stb.), hogy a bennfentesek egyáltalán nem csodálkoztak
azon, ami történt.
Éspedig az
történt, hogy egy délután Stankovics a Duna partján
hevert, a lábát áztatta, elformátlanodott lábfejeit
(a sok pedálozás erõs bütyköket és
szarulemezeket növesztett legfõbb munkaeszközére),
közben triciklije, hõséges társa fent álldogált
a rakpart kövein, békén sütkérezett, és
idõnként letekintett Stankovicsra, aki szinte hallotta a
kedves biztatást lelki füleivel: áztasd csak a lúdtalpadat,
jóember Stankovics, megérdemled ezt a kis örömet
az élettõl. Stankovics kéjesen nyögdécselt,
és ami igaz, igaz, elszunyókált egy cseppet. Mire
felébredt, a tricikli nem volt a rakpart kövein. A poros útfélen
látszott néhány méternyi nyom, tétova
sündörgés nyoma, mint amikor valaki kihasználva
a más álmát, óvatosan lopakodni kezd, s csak
amikor biztonságban érzi magát, mer megiramodni. A
megiramodás nyomai már nem is látszottak, de nyilvánvalóak
voltak. Stankovics elõtt legalábbis.
Késõ
estig ott csellengett a Duna-parton, nem mert eltávolodni a helyszínrõl,
éppen csak néhány pohár sörre és
egy kis olcsó kolbászra ugrott be a közeli csárdába,
de a szeme lent járt a parton. Ki tudja, miben reménykedett?
Hogy meglátja triciklijét, amint visszakanyarodik a rakpart
szélsõ köveire, és megbánva tettét,
lesüti a kormányát? Jóval sötétedés
után, amikor Stankovics már bizonyos volt a tricikli hûtlenségében
és áttért a boritalra (lehet, hogy látomásai
voltak), több tanú elõtt kijelentette: õ szerette
elsõ feleségét is (második feleségrõl
egyáltalán nem beszél a krónika, de Stankovics
következõ szavaiból ki lehet hámozni, miért
tartotta elsõnek azt a feleségét, és hogy ki-mit
tartott második élettársának), de amikor megfogta
a tûzkõ- és szaharinfeketézõvel, távolról
sem érzett a szíve táján ilyen nyilallást,
mint most, amikor ez az áldott jó természetû
és csapodárságra képtelennek hitt társa
tûnt el az életébõl.
A tény viszont
tény maradt. Stankovics árván és búsan
kószált hetekig, látták elegen a piac környékén,
a kricsmik és csárdák táján, de még
a tökkolop fürtök is végighallgatták italtól
kusza panaszkodásait az eltûnt triciklirõl. Stankovics
legidõsebb bátyja, aki éppen nyugdíjba vonult,
annyira meghatódott Stankovics árvaságán, hogy
maga is vállalkozott a tricikli felkutatására. Igyekezetét
az öreg Stankovics is helyeselte, aki egész nap egy tolószéken
üldögélt a ház elõtt, s csak akkor
ugrott fel, ha a környékbeli kölykök azzal csúfolták,
hogy báró Stankovics. (Valami filmben láttak egy fehér
hajú, tolószékes urat, akit bárónak
szólítottak, innen volt a kölykök ötlete.)
Majdnem három
hónap telt el, amikor Stankovics bátyját, aki annyira
szívére vette öccse bánatát, hogy a nagy
kutakodás közben naponta a sárga földig leitta
magát, beszállították elvonókúrára.
Ezután Stankovics ismét egyedül rótta a zegzugokat,
a kricsmiket, és újra meg újra a Duna-partnak azt
a részét, ahol elhagyta élete jobbik fele.
Egy csütörtök
hajnalom itt következett be a váratlan és meglepõ
esemény. Maga Stankovics is csak hosszas szemdörzsölés
után hitte el, hogy nem a szeme káprázik, ugyanis
szakasztott azon a helyen, ahol õ leállította (amikor
lábát áztatni a vízhez vonult), meglátta
a triciklit. Úgy állt ott, mintha nem is lett volna távol
hónapokig (pontosan kilencvennyolc napig!), talán egy kicsit
-görnyedtebben, ami viszont érthetõ, leverte a bûntudat,
és kétséges volt a fogadtatás is.
Stankovics egy pillanatig
úgy érezte, hogy nem telt el semmiféle kilencvennyolc
nap, hogy õ éppen most jön fel a víz mellõl,
és a megszokott módon mindjárt ráteszi tenyerét
hõ társa kitárt karjára, de aztán mérsékelte
örömét. Nem, jóember Stankovics, álljon
meg a menet, a dolog nem ilyen egyszerû! - így kezdte filozofikus
merengését. Hamarosan fel is fedezte az elmúlt kilencvennyolc
nap nyomait a tricikli egész habitusán. A bûntudat,
amely csak úgy sugárzott róla az volt a legkevesebb.
Egykori társa külleme olyan lett, mint a legutolsó riherongyé,
akit boldog-boldogtalan megkaphat, használ üptre, tipor, hajszol
és végül félrevet, miután utálatosan
elhasználódott. Stankovics efféléket konstatált
aránylag rövid szemlélõdés után,
s nyomban elfogta a vakdüh (szemtanúk szerint aznap még
nem is ivott), dülöngélõ léptekkel megközelítette
szegény párát, s egyre üvöltözött:
menj oda, büdös ribanc, ahol eddig voltál, eredj ahhoz,
akivel mostanáig töltötted az idõt! És heves
mozdulatokkal belerugdalta egykori társát (úgymond,
második feleségét) a Dunába.
Õrjöngõ
dühe csak akkor csillapodott, amikor a sárhányó
csücske is eltûnt a víz alatt, majd egy lomha hullám
láthatóan a közép felé libbentette az
alkotmányt, hogy valahol a mélyben örök nyughelyet
adjon neki.
Stankovics sárosan
és latyakosan botorkált haza. Két napig egyfolytában
aludt, nem zavarta senki, a családnak is tudomására
jutottak a történtek, s csak miután felkelt és
megmosakodott, kérdezte meg az anyja, hány tojásból
kéri a rántottát. Stankovics megmondta, hogy hatból.
Az apjának viszont, aki azt kérdezte, most mi lesz, nem válaszolt
semmit, hanem megette a rántottát, és elment hazulról.
Késõ este tért meg. Bejelentette, hogy munkát
vállalt a Csapszegüzemben, anyagmozgató lett, ma már
dolgozott is. Nyugdíjas állás, elege volt ezekbõl
a bizonytalan egzisztenciát jelentõ maszek marhaságokból.
Apja, bénaságát feledve ugrott fel a tolószékbõl
és kezet rázott legifjabb fiával. Lám, mondta,
mégsem fajzott el egyetlen Stankovics se, lehet, hogy fiatal korukban
mindenféle kalandokba hajtja õket a vérük, de
nem tart ám az örökké.
Jóember Stankovics
azóta megállapodott, és derék életet
él, mozgatja az anyagot, a fizetését hazaadja az anyjának
(régebbi éveit rendben beszámították
a nyugdíjhoz), és soha senkivel nem hepciáskodik,
csendes és visszahúzódó, pedig nemrég
választották meg szakszervezeti bizalminak. De néha
elcsábítja a kocsma, és szédülõ
fejjel végigbotladozik a Duna-parton, belegázol a vízbe,
csúszkál a nyálkás köveken, miközben
éktelenül szitkozódik, ribancnak és csavargónak
nevezi az egész világot.
(egyszer így lenne jó)
Jó lenne egyszer olyan természetességgel
ébredni, ahogy a nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva
ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva
a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk
éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne
törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk,
határidõnaplónk, bankkártyánk, karóránk...
hogy cipõt se kelljen húzni
és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel
engedni a csodát...
vándorolni hatalmas mezõkön
és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mezõ zöldjét,
a virágok színét,
illatát,
a szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség
elõtt, egy idegen õszinte kíváncsiságával,
készen új
értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot
a világgal és magunkkal
és nem válogatni, csokorba
kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba
valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki
a föltört dió héját nem dobja el, hanem
vízreereszti, mint kis hajót
és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap
gondja nélkül pihenni térni,
hogy ne bizseregjen bennünk a
lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába
jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe...
végre kinyújtózva
önmagunkban.
Egyszer így lenne jó.
(ha)
Ha egy napon eljössz,
megkínállak kandírozott
szeretettel
és borsmentateával.
Ha eljössz,
és ha lesz teám.
Tanka
A fények hûlnek,
szobámból kék
lyuk az ég,
színek ürülnek;
mohaszerû, puha kép:
bútorrá vált a
sötét.
Légvárépítõk
Miután a munkaközvetítõben
figyelmeztették P.-t, hogy hamarosan lejár a segélyen
tölthetõ ideje, lázas munkahelykeresésbe kezdett.
Nem mintha korábban nem ezt tette volna, de akkor még válogatott.
Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy olyan elismert szakember,
mint õ, ne találjon munkát a saját szakmájában.
Hiába mondta neki a hölgy, akinél havonta jelentkeznie
kellett, hogy ötven év fölött szinte reménytelen
az elhelyezkedés, csak a fejét rázta, és azon
töprengett, kit nem keresett még fel a régi ismerõsei
közül.
Egyik alkalommal
egy csomó nyomtatványt tettek elé, hogy töltse
ki. Nem sürgõs, ráér visszahozni a következõ
jelentkezésnél, ugyanis ez majd a jövedelempótló
támogatáshoz kell. Jobb elõre felkészülni,
így nem kell hónapokat várni az elbírálásra.
Nem nagy összeg az a néhány ezer forint, de az éhenhalástól
megmenti az embert. Aztán meg ha már benne van a segélyezési
listában, elõfordulhat, hogy kijelölik közhasznú
munkára is. Egy kis utcasepréstõl, parkgereblyézéstõl
nem esik le az aranygyûrû az ujjáról...
- Igazán
nem mondhatják rám, hogy kevés fantázia szorult
belém - mondta P. keserû fintorral -, de arra soha sem gondoltam,
hogy vén fejjel azok elõtt a házak elõtt kell
majd söpörnöm a mások szemetét, amelyeket
fiatal koromban én terveztem.
- Hja, mérnök
úr, ilyen a piacgazdaság - mondta a hölgy a következõ
ügyfél aktáit nézegetve. - Ami tegnap még
kurrens cikk volt, holnapra a kutyának sem kell. Öt-tíz
évre már senkibe sem érdemes beruházni. Én
a maga helyében megpróbálnám leszázalékoltatni
magam. Igaz, hogy az se valami nagy üzlet, de legalább biztos
pénz.
- Nem vagyok
beteg. De abba biztosan belebetegednék, ha nap mint nap egyedül
kellene téblábolnom a négy fal között.
- Hmm... -
ingatta a fejét az ügyintézõ. - Amilyen bõkezûen
fizetik manapság az orvosokat is, néhány ezer forintért
bárkinél találnak olyan betegséget, amivel
le lehet százalékolni az illetõt. Utána meg
majd csak akad egy olyan ismerõs vállalkozó, aki odacsúsztat
néhány ezrest fõ alatt az önzetlen segítségért.
Gondolom, maga is el tudja viselni, ha nem a tébé meg az
adóhivatal hízik a pénzén...
- Hát...
elviselni éppen el tudom, de...
- Ne mondjon
most semmit! Gondolkozzon el azon, amit mondtam, és amikor majd
visszahozza a segélykérõ nyomtatványokat, folytatjuk
a beszélgetést.
De nem folytatták.
Amikor P. hazaért, egy gyászértesítést
talált a postaládájában. Pintér Ferkó,
egykori gimnáziumi osztálytársa hunyt el tragikus
hirtelenséggel. Felhívta telefonon közös ismerõsüket,
Patajit.
- Se nem rák,
se nem infarktus - mondta Pataji. - Már három éve
nem dolgozott. Az önkormányzattól kapott valami alamizsnát,
no meg kijárt az emberpiacra. Néha elvitték egy-egy
napra valami alkalmi munkára. Állítólag ha
ivott, kötekedõ lett. A feleségét is megverte.
Ott is hagyta az asszony. A lánya mosott rá.
- Nem értem...
- hebegte P. - Legutóbb, az érettségi találkozón...
Ha jól emlékszem valami kísérleti osztályt
vezetett...
- És
nem is akármilyen gyárban. De hát a gyárat
eladták egy külföldi cégnek, amelynek nem volt
szüksége kísérleti osztályra. Folytassam?
Altatót vett be pálinkával. Mire megtalálták,
már nem lehetett visszahozni... Hát veled mi van? Évek
óta nem jelentkeztél. Mit építesz mostanában?
- Légvárakat.
Épp most jár le a munkanélküli segélyem...
- Ne folytasd,
és fõleg ne keseredj el! Lehet, hogy jobbat tudok ajánlani.
Holnapután gyere el a temetésre, ott majd megbeszéljük
a dolgot.
A ravatalozó elõtt gyülekeztek
a régi ismerõsök, barátok. Pataji elésietett
amikor meglátta, s fontoskodva magyarázta, hogy a család
elõtt egy szóval se említse az öngyilkosságot,
mert nagyon szégyellik azt, ami történt. Különösen
a vejének zsenánt, aki vállalkozóként
munkaerõ-közvetítéssel foglalkozik. No, de hát
tele van az élet rossz viccekkel... A régi cimborák
közül meg ha netán valaki az iránt érdeklõdne,
hogy hol dolgozik, térjen ki a válasz elõl, vagy mondja
azt: éppen most változtat állást, mert különben
úgy ráakaszkodnak, hogy le se tudja vakarni õket.
P. csak állt, és nem értette, miért kellene
színészkednie a régi barátok elõtt.
- Hosszú
- legyintett Pataji. - Érd be annyival, hogy ilyen az élet,
és bízd rám magad!
- Rendben
van - mondta P. - De miért érjem be ennyivel, és miért
éppen rád bízzam magam?
- Azért,
kispajtás, mert ennyi maradt a játéktered. Ha még
nem vetted volna észre, manapság a dolgok csak úgy
megtörténnek a magunkfajta kisemberrel. Vagy azt akarod, amit
mondanak, vagy azt mondod, amit akarnak. Máskülönben éhen
döglesz. Talán ez a szerencsétlen Ferkó se jutott
volna ide, ha rám hallgat...
- Most már
igazán kíváncsivá tettél. Ki vele! Mit
tudsz, amit mi nem?
- Oké,
haladjunk kronológia szerint. Tudod, hogy én a vámhivatalnál
dolgoztam. Finánc voltam, afféle simlis finánc. Tudom,
sokan lenéztek az ügyvéddé meg orvossá
lett régi osztálytársak közül, de megbocsátok
nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Szóval, volt néhány
érdekes akciónk. Olaj, kábítószer, cigaretta,
satöbbi. Nyomozgattunk itt, nyomozgattunk ott, sõt idõnként
még amott is, míg a kezünkre meg a pofánkra nem
ütöttek. Mert ugye, kiderült, hogy az ukrán maffia
dolgozik, meg lövöldözik, meg minden, de valahol a vonal
végén mindig magyarul szóltak. Olykor nem is akármit...
No, szóval a lényeg az, hogy az egyik ilyen akciónk
után fölajánlották nekem a korkedvezményes
nyugdíjat. Ha elfogadom jó, ha nem - átlyukasztják
a kabátomat. Megvallom, utálom az ólmot. Egy hónap
múlva új állást is ajánlottak. Portás
lettem, a nyugdíj mellett. Meg fõ alatti szaktanácsadó.
Mondták, hogy nagyon unalmas lehet otthon, és haverok között
mégiscsak jobban telik az idõ...
- Kissé
zavaros a meséd, Pataji. Ki az az õk, és mi volt a
te szereped ebben a maffiaügyben?
- Felejtsd
el! Addig jó neked, amíg meg nem tudod. Csak afféle
példaként hoztam fel arra, hogy mennyire nincs befolyásunk
a sorsunk alakítására. A lényeg az, hogy most
portás vagyok egy gyárban, és ha akarod, szólhatok
néhány jó szót az érdekedben.
- Én...
mint portás?
- Még
mindig jobb, mint az altató pálinkával. Köszönni
tudsz, a górékra meg a csajokra mosolyogni is tudsz, a többire
pedig majd megtanítalak. Nekem sem ártana egy megbízható
ember... Tedd le a csokrodat és gondolkozz! Holnap este hívj
föl a válaszoddal.
Otthon magára
zárta P. a szobaajtót, s órákon át fel-alá
sétált a rajztábla elõtt. Aztán elõvett
egy csavarhúzót, szétszedte az állványt,
darabjait belerakta szépen egy dobozba, és feltette a szekrény
tetejére.
- Ne haragudj
- simított végig a doboz oldalán -, de éhes
gyomorral az álmok is kifakulnak...
Aztán felhívta
Patajit és megígérte neki, hogy másnap reggel
hat órára ott lesz a portán.
Elõször meglehetõsen
hülyén érezte magát a portásfülkében
hajlongva, de az határozottan jólesett neki, hogy visszamosolyogtak
rá a nõk. Az utóbbi években annyi gondja-baja
volt, hogy egészen megfeledkezett róluk. Csak Irén
tett-vett körülötte. Õ volt az egyetlen, akihez egyáltalán
szólhatott. Õ volt a feleség, a szeretõ, a
barát, minden. Rázúdította világfájdalmát
is, és nem értette miért fontosabb neki a tej meg
a kenyér ára, mint a nagy, világpolitikai összefüggések.
És közben alig látta mosolyogni. Szinte el is felejtették
már, milyen az önfeledt nevetés. Csak a lefelé
futó ráncok mélyültek a szájuk sarkában.
- Látom,
annyira még te se vénültél meg, hogy a nõket
ne vennéd észre - mondta Pataji. - Ha akarod, összehozlak
valamelyik macával. Annyi itt az elvált asszony, hogy Dunát
lehetne rekeszteni velük. Csak a mosodában van vagy három,
a szereldében pedig legalább tizenöt. És egyik
jobb, mint a másik...
- Tudom, hogy
csak a nyálad csorog, vén kujon, de azért csak folytasd,
hosszú a szolgálat...
- Miért
is hagyná ki õket az ember? Ha már azt nem csinálhatjuk,
amit szeretnénk, szeressük azt, amit hagynak. Tudod, hogy fuvarlevél
nélkül semmit se szabad kivinni a gyárból. No,
de mi van akkor, ha valamelyik csaj elvisz egy flakon mosószert?
Az van, hogy nekem hozza el a párját. Azt hiszed, hiányozni
fog valakinek? Ugyan... A fõnök kocsijába én
rakom be a maradékot. No, és akkor mi van? Rég elmúlt
már az az idõ, amikor azt mondtuk: "antilop". Manapság
csak a hülye nem lop. Úgyis eladják a gyárat
valami nagy külföldi konszernnek bagóért, a visszajáró
aprót meg a fejesek vágják zsebre. Nekik õrizzük?
Meg se tudják köszönni... A csajok meg olyan hálásak
érte... El is megyek a kettesbe, mert lefõzték a kávémat.
Ha netán keresne valaki, egy óra múlva itt vagyok.
- Mondja,
az a majomképû portás, a Sanyi, az mikor lesz szolgálatban?
- hajolt be az ablakon egy olajos képû férfi. Tudja,
az, aki gépészmérnök volt.
- Holnap.
Üzen neki valamit?
- Nem. Majd
személyesen szorongatom meg a torkát. A jó édesanyját
hitegesse, ne engem! Már két hónapja tartozik tízezer
forintommal. Mert hogy aszongya: bánatában iszik. Oké.
Az õ dolga. Meg az is, hogy a félkarú rablón
meg a kártyán akarja megnyerni az árát. De
az én pénzemet adja vissza, mert kitaposom a belit!
- No, ekkora
marhát se láttam még, mint ez a Gyurka - tért
vissza vigyorogva Pataji. - Képzeld, új pártot akar
alapítani.
- Lelke rajta!
De ki az a Gyurka?
- A hátsó
portán székelõ kolléga. Tudod, aki tanácselnök
volt valahol Borsodban. A doktor Béli. Arra agitál mindenkit,
hogy lépjen be a pártjába. Nekem már az elnökségi
tagságot is felajánlotta. Azt mondja, hogy ha összejönne
néhány tíz, vagy száz tag, megkérhetné
az állami támogatást. No persze, csak a hivatalos
bejegyzés után.
- Gondolod,
hogy bejegyzik?
- Én
azt gondolom, hogy manapság minden lehetséges, és
annak az ellenkezõje is, csak elég pénz vagy megfelelõ
kapcsolat kell hozzá. Az biztos, hogy ha sikerül, úri
módon megél az elnöki fizetésébõl.
Én meg az alelnökibõl. Mert ha netán meggondolom
magam és mégis belépek, ez lesz a legalacsonyabb beosztás,
amit elfogadok.
- No és
ilyen pártnak lennél az alelnöke?
- Hát,
nem mindegy az, ha jól megfizetik?
Este, amikor bezárták
a kaput, Pataji elindult, hogy körbejárja a gyárat.
Mert ugye, egy jó portás mindenütt ott van, mindent
lát, mindent tud, és mindenrõl hallgat, amirõl
hallgatni érdemes. P. meg csak nézte fülkéjébõl
a néptelen, sötét gyárudvart, míg le nem
csukódott a szeme.
Álmában
egy egész várost tervezett. Széles utakat, hatalmas
tereket, szellõs ligeteket. A nagy ablakos házak között
parkok, játszóterek, az erdõn túl hatalmas
gyár, ahol minden embernek jutott munka. Minden volt abban a városban,
amire embernek csak szüksége lehet. Csupán egyetlen
épületet húzott át vastag, piros vonallal. Azt,
amelynek a homlokzatán ez állt: PÁRTOK HÁZA.