CSALA KÁROLYRegény a nem túlzó józanságról
Dacia Maraini: Marianna Ucría hosszú élete
Örülünk neki, hogy Marianna Ucría, a háromszáz évvel ezelõtt élt (csakugyan élt, dokumentálhatón) szicíliai hercegné, Dacia Maraini regényének fõhõsnõje, nem élte le egész életét túlzó józanságban. Pedig minden oka meglett volna rá. Süketnéma volt. Mindennel és mindenkivel szemben védekeznie kellett egész életében. Kitalálnia jó elõre, mi leselkedik rá a körülötte izgõ-mozgó világban. Többet kellett tudnia minden hallónál, minden beszélõnél. Neki, aki csak írásban volt képes érintkezni az emberek világával (dehogyis! érzékei az egészségesek számára olykor fölfoghatatlan meglepetésekkel is szolgálnak, annyi mindent ki tudott találni, meg tudott érezni, ki tudott „olvasni a külvilágból, de még az emberek lelkébõl és agyából is!), olvasmányaiból is többre kellett jutnia környezeténél. Nõ létére, Szicíliában, háromszáz évvel ezelõtt, filozófusként kellett gondolkodnia – miközben (vagy éppenséggel: azért, hogy) megközelítõleg „normális nõként, asszonyként fogadtathassa el magát világával.
„Az õrület túlzásba vitt józanság, nem? – gondolja egyszer magában a David Hume szkepticizmusán és szenzualizmusán mûvelt elméjû, süketnéma hercegasszony. Neki mindenesetre akár viselkedési vezérelve lehetett volna ez a gondolat. „...elég, ha szó szerint és minden kételkedés nélkül mereven alkalmazzuk a megfontoltság szabályait, máris az õrület poklában találjuk magunkat... Õ bizonyára az õrület poklába süllyedt volna – ha legalább egyszer az életében nem sikerült volna elvesztenie a fejét. Egy vadító, reménytelen vonzalomban egy nála sokkal fiatalabb, barbár fiúteremtés iránt. Leküzdötte, igaz, ahogy értelme és illeme kívánta, de csak miután megkóstolta a szerelem igazságát. Ha úgy tetszik: az igazi, testi-lelki szerelmet. (Lelkinek talán csak az õ oldaláról nézvést volt az nevezhetõ...)
Marianna Ucría csak vénebb fejjel jött rá, nagyon körülményes környezet- és lélekkutatással, hogy õ nem is volt mindig süketnéma. Ámde valami történhetett vele kiskorában. Valami nagy-nagy megrázkódtatás érhette, amit nem véletlenül hasonló élmény elõidézésével próbált visszafordítani, gyógyítani apjaura. Elvitte a kislányt egy brutális nyilvános akasztás ceremóniájára. De persze nem használt a sokk.
Mellesleg mondva, Dacia Maraini pedig ilyen szót nem használt. „Sokk – ezt már csak azért sem írta le könyvében, mert valódi szómûvészként, csakis a hõsnõje korabeli olasz szókinccsel dolgozott.
A hosszú életû szicíliai hercegnét vén nagybácsikája megerõszakolta ötéves korában, ennek bénító hatására vesztette el halló és beszélõ érzékeit. Tizenhárom éves korában ugyanehhez a nagybácsikájához adták férjhez. De senki sem mondott neki (vagyis hát senki sem írt le beszélgetõfüzetébe, papírkáira) semmit. Csitriként férjhez adatni pedig korszokás volt, helyi szokás volt Szicíliában.
Marianna Ucría hercegasszony kedvenc filozófusa, a gunyoros angol David Hume azt írta egy helyütt: „Az ész soha nem lehet önmagában az akarat bármilyen megnyilvánulásának mozgatója. A hercegné ezen fájdalmasan mosolyog a regényben, s azt gondolja magában: „David Hume úr nagyszerû elme, de mit tud Szicíliáról? De azért megkísérli saját tapasztalataival egyesíteni a leg-frissebb bölcseleti tanításokat. Marianna Ucría személyében egy önerõbõl felvilágosult nõ nagyszerû alakját rajzolta meg tucatnyinál több olasz kiadást igen rövid idõ alatt megért regényében Dacia Maraini.
A könyv nemzetközi sikerének része a magyar is. Székely Éva fordította le nyelvünkre ezt az átültetni nem könnyû regényt. Kiváló regénynek kiváló fordítása született. (Helikon Kiadó)
FRIDECZKY FRIGYESHazatért a „csodaszarvas
Solti György: Emlékeim
Ifjúkorom óta büszkeséggel tölt el annak tudata, hogy a világ nagynevû tudósai közt annyi kiváló hazánkfia akad: Békésy György, Gábor Dénes, Hevesi György, Kármán Tódor, Lánczos Kornél, Neumann János, Polányi Károly és Mihály, Pólya György, Szent-Györgyi Albert, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenõ; s nemkevésbé azért, hogy az Egyesült Államok legnevesebb karmesterei: Doráti Antal, Ormándi Jenõ, Reiner Frigyes, Solti György, Széll György magyar származású. Legtöbbjüket az itthoni kirekesztõ, ún. zsidótörvények kénysze-rítették hazájuk elhagyására.
Solti György saját életét, miként Bartók Béláét, a szarvassá lett kilenc fiú sorsaként értelmezte, akik már soha nem fértek be a számukra szûkké lett házba. Pedig mennyire rajongva szerette hazáját: „Szerencsém, hogy Magyarországon nõhettem fel, egy olyan országban, amelyik a zenében él, zenét lélegez, és szenvedélyesen hisz a zene, mint az élet ünnepének hatalmában , s amely ország „annyi muzsikust és oly sok kiváló zenemûvet adott a világnak .
Városokhoz kötõdik életének egy-egy fontos állomása, e városok adják hát az egyes fejezetcímeket. Budapesten született, hétévesen megélte a kommünt, majd a fehérterrort. Elõször zongorázni tanul a Fodor-zeneiskolában, majd tizenkét évesen a Zeneakadémia tanulója: Székely Arnold, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Weiner Leó, Dohnányi Ernõ növendéke. 1931-tõl (19 éves!) az Állami Operaház korrepetítora, ám zsidóként semmi esélye sem lehetett, hogy operát vezényeljen, sõt 1939-ben állását is elvesztette az újabb zsidótörvény következményeként. Elbúcsúzott családjától – apját soha többé nem láthatta – s Zürichbe utazott. 1942-ben megnyerte a svájci zongoraversenyt; koncertezett, dirigált s megismerte elsõ feleségét.
A háború után szeretett volna Budapesten dolgozni, de ajánlatára az Operaház igazgatójától a következõ választ kapta: „Nincs szükségünk Önre. Maradjon ott, ahol van. 1946-1952 között Münchenben, majd azt követõen Frankfurtban dolgozott 1961-ig. Ezalatt bemutatkozhatott San Franciscóban, -Chicagóban, New Yorkban, Los Angelesben, Bécsben és Salzburgban. Megismerkedett sok nagyszerû karmesterrel és zeneszerzõvel. 1961 õszétõl 1969-ig Londonban, 1969 õszétõl 1991-ig Chicagóban dolgozott. Tíz évet töltött a londoni Covent Gardennél: 33 operát mutatott be, ott lett brit állampolgár, 1972-ben lovaggá ütötték, ott ismerte meg második feleségét, ott lett apa 57 évesen, s 1992 októberében 80. születésnapját a Buckingham palotában ünnepelték.
„A Chicago Symphony Orchestra fõzeneigazgatójaként eltöltött éveim, szakmai pályafutásom legboldogabb idõszakát jelentették. Elõdje, Reiner Frigyes kitûnõ „elõkészítõ munkája nyomán egy „nagyon profi zenekart örökölt, benne igazi zenei „vezéregyéniségek dolgoztak, s az itt eltöltött 22 év amolyan „zenei mesteriskola lett számára. E zenekarral nemcsak az Egyesült Államokban turnézhatott, hanem Európában, Japánban és Ausztráliában is.
A továbbiakban Solti szól azokról a kiváló komponistákról, karmesterekrõl, hangszeres és énekes szólistákról, akikkel megismerkedhetett. Hasznos gyakorlati tanácsokat ad fiatal mûvészeknek a kompozíciók – szerzõik szándéka szerinti – eszményi megszólaltatásának zenei problémáiról, hiteles megoldásáról. Hosszú operadirigensi pályafutásának egyik konklúziója: „nem lehet elsõrangú operakarmester az, aki nincs tisztában a színrevitel minden egyes elemével.
Emberi hitvallása pedig ez: „Egy zenésznek nem szabad hallgatnia a politikai elnyomásról... Bartók elhagyta hõn szeretett hazáját, ily módon tiltakozva az elnyomó politikai rendszer ellen. Toscanini is szembe mert fordulni Mussolinivel és a fasizmussal. A fajüldözés és minden más diszkrimináció a Gonosz mûve, ami az emberi haladás útjában áll. Amikor 1997-ben, apja szülõfalujában, a zsidó temetõben, õsei sírjánál állt, ezt mondta: „Hatvan év után elõször ismét úgy érzem, hogy tartozom valahová. Magyarország újra elfoglalta helyét Európában – a határok eltûntek. A szarvas hazatért, agancsa immár átfér az ajtón, mert amíg távol volt, az ajtó magasabb és szélesebb lett.
(Seneca Kiadó)
Három Zrínyi-kötet
Caroline Hanken: Királyi szeretõk
Gerald Suster: Generálisok
Markus Wolf: Az arc nélküli
ember
A Zrínyi Kiadó e három
kötete nagyon sok szempontból különbözik, egy
fontos területen azonban minden erõszakoltság nélkül
is lényegi hasonlóságot mutat: mind a három
tárgya a történelem, még ha annak más-más
szegmense is.
Caroline Hanken könyve, a Királyi
szeretõk – Tandori Dezsõ fordításában
– elsõsorban a 17. és a 18. századi francia királyi
udvar világába vezet. Bemutatja a hivatalos és nem
hivatalos királyi szeretõk életét, az udvarnál
elfoglalt helyét, küzdelmét a királyi kegy megszerzéséért
és megtartásáért, belebonyolódásukat
az udvari intrikákba, tündöklésüket és
bukásukat.
Jóllehet, a téma erre
is csábíthatta volna, Hanken könyve nem hálószobatitkok
kifecsegésével akar hatni, hanem a királyi szeretõ
mint jelenség érdekli az abszolút monarchia fejlõdésének
egy bizonyos szakaszában. A könyv ugyanakkor korántsem
száraz, tudományoskodó mû, a holland szerzõnõ
igazi szépírói erényeket csillogtat, a legmagasabb
rendû ismeretterjesztést mûveli. Egyúttal megkérdõjelez
sok máig élõ elõítéletet, elsõsorban
azt, hogy a világ sorsát valójában a háttérbõl
a szeretõk irányítják. Bebizonyítja,
hogy bár egyik-másikuk, elsõsorban személyes
rátermettsége, eszessége miatt, mint Madame de Pompadour
bele is szólhattak a politikába, az eseményeket korántsem
az õ akaratuk, szeszélyeik irányították.
A könyv legterjedelmesebb és
legkidolgozottabb része, ahogy említettem, a 17. és
a 18. század francia királyi udvarába kalauzolja el
az olvasót. Ehhez képest elnagyoltnak, vázlatosnak
tûnik az „Epilógus, avagy áttekintés napjainkig
címû utolsó fejezet, amely Mitterrand francia elnökig
folytatja a téma tárgyalását, a királyokról
császárokra és elnökökre áttérve.
A Generálisok, az angol Gerald
Suster könyve a világ legjobb és legrosszabb hadvezéreinek
arcképcsarnokát mutatja be makedóniai Nagy Sándortól
az 1991-es Öböl-háború amerikai tábornokaiig.
A könyv – melyet dr. Barabás Miklós fordított
– egyúttal egyetemes történelmi tanulmánynak
is tekinthetõ, hiszen témája, igaz, lényegében
egy szempont alapján, szinte az egész történelmet
átfogja. S bár elsõsorban csaták leírása,
stratégiai tervek elemzése áll az elõtérben,
a szerzõ fölvázolja az események gazdasági,
technikatörténeti hátterét is, sõt a katonai
gondolkodásmód, erkölcs fejlõdését
szintén nyomon követhetjük a könyvben.
Egyúttal pedig – elsõsorban
tetteik alapján – ragyogó portrékat is ad az író
két és fél évezred többé vagy kevésbé
kiemelkedõ személyiségeirõl, akiknek többsége,
ha nem is mindig szándéka szerint, rajta hagyta keze nyomát
világunkon.
Markus Wolf önéletrajzi
könyve – mely Striker Judit fordításában jelent
meg magyarul – ugyan szintén történelmi ihletésû
írás, ha sok szempontból el is tér az elõzõkben
tárgyaltaktól. Az arc nélküli ember, maga a szerzõ,
az egykori NDK hírszerzésének kiemelkedõ személyisége,
„szuperkém , akinek szinte egész élete a hidegháború
elsõ vonalában, a hírszerzõ szervezetek küzdelmében
telt el.
Ahogy a Királyi szeretõk
nem csiklandós titkok közlésével akar hatni,
Markus Wolf is sokkal igényesebb annál, semhogy kémsztorikkal
kápráztassa el az olvasót. Nem bocsátkozik
egyes ügyek részletes elmesélésébe, nincsenek
izgalmas üldözési jelenetei, hõsei nem hajtanak
végre emberfeletti tetteket. Ennél sokkal fontosabb dolgokról
szól a könyv, a két világrendszer harcáról,
amelynek a titkosszolgálatok nem is legfontosabb résztvevõi.
Persze vannak meglepõ
„leleplezések is, például igen magas rangú
nyugatnémet államférfiakról vagy közvetlen
munkatársaikról, akik önként vagy tudtukon kívül
az NDK hírszerzésének dolgoztak. Szó van nagy
sikerekrõl és kudarcokról, kicsinyes személyi
torzsalkodásokról, azonos oldalon álló hírszerzõ
szolgálatok vetélkedésérõl, az amerikai
„atomtitok megszerzésérõl, és még
sok más szenzációról, bár vannak dolgok,
amelyeket a könyv sem tár föl, a szerzõ védi
korábbi munkatársait.
Természetes,
hogy minden önéletrajz-író önmagát
igyekszik kedvezõ színben feltüntetni, azért
az is árulkodik, hogy ki milyen képet tart kedvezõnek.
Markus Wolf kétségektõl nem mentes kommunista meggyõzõdése
a leghatározottabb vonás a képen. Érzékeny,
intelligens és humanista, ez sikereinek is egyik titka, ugyanakkor
kételyeinek is forrása. Ez vezeti végül arra
a szakmájában példátlan felismerésre,
hogy a hírszerzés valójában az államok
fölösleges és költséges luxusa, mert nem képes
befolyásolni a történelem alakulását.
Haszna legföljebb a nemzetközi bûnözés és
terrorizmus elleni harcban lehet. Ez a felismerés azonban nem kétségbeesést,
fölöslegességérzést kelt benne, nem érzi
eltékozoltnak az életét, inkább megnyugszik,
mint aki sikeresen lezárt egy korszakot az életében,
s majdnem hetvenévesen megkezd egy újat.
(Zrínyi Kiadó)