RÁCZ GÁBOR

A kétkedõ hit

Szonettkoszorú

„kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített."
             Szabó Lõrinc

1.

Szerintem elviselni épp elég,
hogy annyi földi lom hazája lettem...
Ma tévhitemnek égi istenét
ezernyi érv karolja át helyettem.

Megértem: így lehet, „csak így tovább!",
de mégse hagy nyugodni kétkedésem,
pedig tudom, hogy így a tétovább,
s tudom, hogy épp ezért talán lekésem

a perceket, mikért feszült az ész.
Ne hagyj magamra! Látod, itt a kétely:
szeretsz-e majd, ha itt maradsz, ha mész
lidérces álmaim facér tüzével?

S te félsz-e, mondd? Tagadni lenne merszed
e félszavakba bújtatott szerelmet?

2.

E félszavakba bújtatott szerelmet
figyeltem épp, milyen, ha nyelvet ölt.
Esett utána, hullt a gyenge permet,
s magába szívta õt a néma föld.

Zavarba jöttem egy kicsit miatta.
A táj ma este visszatükrözött,
s a tükre megmutatta és kiadta
mi én vagyok. S akár egy üldözött

rohantam át a városon. Hiába,
az ember így vagy úgy, magába lát.
Elõle futni túl kevés a lába
s feledni úgyse tudja önmagát.

Tehát örökre megmaradt e kép:
kimért ütemre lépkedek feléd.

3.

Kimért ütemre lépkedek feléd,
bejárom ezt a kétkedõ vidéket...,
ha kérdi, mintha csak te kérdenéd:
mi lenne, hogyha elveszítenélek?

Te sem tudod, mi jön, mikor s miért.
Te sem, kiért tagadni megtanultam,
kihez remélni és pihenni tért
jelenbe átmenõ jövõm s a múltam.

A külvilág csupán fazonra vág,
te döntöd el, mi lesz mi meghatároz,
a gond, a félelem, netán a vágy,
mi, mint az ész, imát motyog magához,

miközben én, feladva minden elvet,
a Napba nézve látni elfelejtek.

4.

A Napba nézve látni elfelejtek,
de élvezem s teszem szokás szerint.
Vagyok, miként a fájdalom s a sejtek.
Szemem, ha lát, a Napba néz megint.

Magamba fojtva azt, mit általában
kitüntetett halottak élnek át,
jelek között szilárdan állt a lábam,
s egész valóm becsülte önmagát.

A szó az ajkamon pihen kizárva.
Minek kutatni, mint a tébolyult?
Jelenti azt, hogy elbukott, ki árva.
Ezért ilyen lezárt egész a múlt.

Mi bánt, kimondom – úgyse mondanád -,
feledni szoktak így a dédapák.

5.

Feledni szoktak így a dédapák
ahogy megállok, és a tájra nézek.
Kihallgatom bolond rigók szavát,
s megízlelem daluk, miként a mézet.

Amit tudok, de elfelejteném!
Magamba kéne inni ezt a tájat,
ahogy szerelmedet, mi úgy enyém,
ahogy hibáim és a sok bocsánat.

Ki itt, e bûntelen világban él,
kinek fogalma sincs, mi bõn s mi vétek,
ki úgy szeret, hogy álma nem remél,
az én vagyok – ki azt hiszem, hogy élek,

kinek te vagy, s a szó maradt a társa,
megérve már halálra, tisztaságra.

6.

Megérve már halálra, tisztaságra
gyönyört keresve jött a testiség.
Haraptalak, s az ész is azt zihálta,
hogy „újra!" és megint csak „újra még!".

Piszok nehéz szerényen elviselnem,
hogy épp velem szeretkezel s szeretsz.
Lehet, hogy ölni fogsz, lehet, hogy engem,
de – bánom én – az ördög is lehetsz.

Szeretkezünk: az összevisszaságban
a biztosat keresve kétkedünk.
(E tett mögött is elhatározás van:
szeretkezünk, akármi lesz velünk.)

Vakon kutatni indulunk tehát,
kidobva sok szerelmes éjszakát.
 

7.

Kidobva sok szerelmes éjszakát,
az öncsalás után ölelni jöttem,
de téged is csak úgy ölellek át,
ahogy hazudni kell a kínörömben.

Pedig nem így akartam. És te, mondd?!
Mikor fogam fogaddal összekoccan,
lihegve, mint egy épeszû bolond
kapaszkodom beléd s te egyre jobban

ölelsz magadba, mintha értenéd
amit magam se tudhatok, nem értek,
hogy én miért vagyok?, miért beléd?...,
de jaj! miért, miért e vak miértek?

S ha kérdezek, te csókot adsz a számra,
a fürge perceket remegve várva.

8.

A fürge perceket remegve várva
szavamra nem felelt se hang, se csönd...
Beszéltem álmosan, de nemsokára
a hangom is sietve elköszönt.

Szeretsz, szeretlek és szeretni hagylak -
a szó hiánya így beszélt nekünk.
Szabály szerint szeretni, ez maradt csak.
Szabály szerint ragad le szûk szemünk.

Az ablakot kinyitva jött a reggel,
(a ránk szabott idõ hamar letelt)
s az öltözés után a félkezemmel
cigit kerestem. És az óra vert.

- Mikor találkozunk megint? Na, mondd!... -
Megyek, s az izgalom körülrajong.

9.

Megyek, s az izgalom körülrajong...
Sokat kerestem eddig ezt a percet,
mikor lehullt a fák alá a lomb,
s mikor felém se nézve énekeltek

a nyári ég alatt, füvek között
a tücskök és rigók s talán a bokrok -
nem is tudom, de most kiütközött,
hogy az van ott, mit itt magamba fojtok.

A vágy röhögve csalni kergetett
mikor szerelmem elhagyott (a másik),
Mesét kerestem önmagam helyett,
de eljutottam így egy állomásig

ahol szeretsz. S azért, hogy így maradjon,
világra, nõre már nem is haragszom.

10.

Világra, nõre már nem is haragszom.
Ha lenne bánatom se mondanám -
közönybe mártva kell, hogy elrohadjon,
ahol találtam egyszer, ostobán.

Amíg lehet, hazudni kell magadnak,
közönyt, dühöt (mikor melyik való,
melyik segít, melyik vagy...), és ha hagylak,
hazudj nekem, hisz arra kell a szó.

Beszélgetünk. Ne nézd, mi van mögöttem!
Hajamra nézz, ahonnan ér a szél,
ha félve is, de nem hiába jöttem.
Nekünk a vágy ma titkokat beszél,

s örülni kell, hogy újra összefont,
hiába félelem, hiába gond.

11.

Hiába félelem, hiába gond,
becézlek, ébredek veled, te kedves,
de mint madárhad õrködik s jajong
felettem õ, hajamba kapva repdes,

akit nevén nevezni túl kevés
vagyok, pedig talán ez itt a lényeg:
nevén nevezni, szóba fogni és
legyõzni, hogy hibátlanul becézzek.

Türelmesen mosolygok én, ha már
nevetve kell viselnem ezt az átkot,
s tanítanálak is, de hogy tanár
lehessek, állni kéne némaságod,

de addig ébredek, s ha ébren alszom,
a kényszer is mosolyba gyõri arcom.

12.

A kényszer is mosolyba gyõri arcom,
de akkor is, ha épp lesújt a lét.
(E telt mosoly mögött terád gyanakszom.
Ha lenne máshogy, úgy se volna szép.)

Van úgy, hogy arra ébredek, hogy állok
a hegytetõn s egy árva kéz legyint -
közönybe ugrom és ezernyi átkot
üvöltök. És felébredek megint.

Nem is tudom miért, mitõl, de félek.
De csak ha nem vagy itt. Ha nincs remény.
Ilyenkor elhiszem, hogy elveszett a lényeg.
S csak egyre számolom, mi volt enyém.

S az álmom (így a „biztos" és a „tényleg")
a kétkedést levetve újra éled.

13.

A kétkedést levetve újra éled
a fájdalom, s e semmiség után,
ha máshogy is lehet szeretni téged,
szeretlek úgy. De ennyi kell csupán?

Vagy azt hiszed talán, hogy ez csak annyi,
hogy így meg úgy szeretlek és szeretsz?
A kínokat lehetne így szavalni,
ahogy ma így vagy úgy felém nevetsz!

Ha bántalak, ne bánd! De tudjad azt, hogy
ha szólok áld s magasztosít a szó,
hiszen magamban áldom ezt a harcot!
(Na, most is én vagyok megalkuvó!)

De mit tegyek, ha hinni hív a méreg,
a hit, hogy érdemes szeretni téged.

14.

A hit, hogy érdemes szeretni téged
a létezésnek úgy adott pofont,
hogy azt hiszem ma már, hogy itt a létnek
a kétkedéseimmel összefont

alapja van, s tudom: lehetne máshogy -
lehetne millió egyéb varázs:
a béna közhelyek s a látomások,
a „mennyi minden" és a „mennyi más".

De biztos egy lehet csupán: a forma.
Nem én! S te sem! De így van ez helyén.
Hiszen különben összevissza folyna,
amit csak így neveztem el, hogy: én.

Lehetne bármi itt, s lehetne szép,
szerintem elviselni épp elég.
 

Mesterszonett

Szerintem elviselni épp elég
e félszavakba bújtatott szerelmet.
Kimért ütemre lépkedek feléd,
a Napba nézve látni elfelejtek.

Feledni szoktak így a dédapák
megérve már halálra, tisztaságra,
kidobva sok szerelmes éjszakát,
a fürge perceket remegve várva.

Megyek, s az izgalom körülrajong.
Világra, nõre már nem is haragszom,
hiába félelem, hiába gond,
a kényszer is mosolyba gyõri arcom,

s a kétkedést levetve újra éled
a hit, hogy érdemes szeretni téged.
 

József Attilához

Kihez beszélni már hiába volna,
(beszélni, persze, másnak is minek),
ki életét halálba átdalolta,
remélve, hogy nem érti senki meg,

akit megölt az öntudat-betegség,
hiába tudta, minden egyre megy,
s akit legyõztek öntudatlan eszmék,
talán megérti még a verseket.

Talán. Ha vannak élni bátor álmok.
Az ész zavart, az ösztön üldözött.
Ezért van az, ha néha szólni vágyok
ezernyi érv meg ellenérv között.

Erembe tolja még magát a múltam,
ha tervezek, ha nézem önmagam.
Segíts nekem te, halva, tébolyultan!
Mutasd meg azt, s csak azt, mi hátra van!
 

ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal három latin-amerikai író „egypercesét" közöljük, az uruguayi Mario Benedetti (1920) és Eduardo Galeano (1940), valamint a salvadori Roque Dalton (1935-1975) írásait. A prózaíró Benedettinek és Galeanónak egy-egy kötete jelent meg magyarul („Köszönöm a tüzet, uram!"), illetve („Latin-Amerika vérzõ erei"), a költõ Daltonnak pedig számos verse antológiákban („Kígyóölõ ének , „Fegyverek szomorú éjszakája").
 

MARIO BENEDETTI

Beatrix (a repülõterek)

A repülõtér olyan hely, ahová sok taxi érkezik, és néha tele van külföldiekkel és folyóiratokkal. A repülõtereken olyan hideg van, hogy mindig mûködtetnek egy gyógyszertárat, ahol ellenszereket árulnak a hidegre érzékenyek számára. Én már kiskorom óta érzékeny vagyok. A repülõtereken az emberek szinte annyit ásítoznak, mint az iskolában. Mivel a repülõtereken a bõröndök mindig húszkilósak, meg lehetne spórolni a mérlegeket. A repülõtereken nincsenek csótányok. Az én házamban viszont vannak, mert az nem repülõtér. A jólfésült focistákat és elnököket mindig lefényképezik a repülõtereken, de a torreádorokat sosem, és még kevésbé a bikákat. Talán azért, mert a bikák jobban szeretnek vonaton utazni. Én is nagyon szeretek vonaton utazni. Azok az emberek, akik a repülõtérre érkeznek, nagyon barátságosak. Ha valaki kezet mos a repülõtéren, akkor a keze sokkal tisztább, de ráncosabb lesz. Van egy barátnõm, aki el szokta lopni az egészségügyi papírt a repülõterekrõl, mert azt állítja, hogy azok sokkal puhábbak. A két legszebb dolog a repülõtéren a vámhatóság és a csomagszállító kocsik. A vámhatóságnál ki kell nyitni a bõröndöt és be kell csukni a szájat. A légikisasszonyok mindig együtt sétálnak, nehogy elvesszenek. A légikisasszonyok sokkal szebbek, mint a tanítónõk. A légikisasszonyok férjeit pilótáknak hívják. Amikor egy utas késve érkezik a repülõtérre, megjelenik egy rendõr, aki elveszi az útlevelét, és rányom egy pecsétet, melyen ez áll: Ez a fiú késve érkezett. Azok közé, akik néha a repülõtérre érkeznek, tartozik például a papám. Az érkezõ utasok mindig hoznak ajándékot szeretett kislányuknak, de az én papám, aki holnap érkezik, nem hoz nekem semmilyen ajándékot, mert öt éven át politikai fogoly volt, és mert tudja, hogy én nagyon megértõ vagyok. Mi sûrûn látogatjuk a repülõtereket, legfõképpen akkor, amikor a papám érkezik. Amikor sztrájkolnak a repülõtéren, sokkal könnyebb taxit szerezni a repülõtérre. Vannak olyan repülõterek, ahol a taxikon kívül, repülõgépek is vannak. Amikor a taxik sztrájkolnak, a repülõgépek nem tudnak leszállni. A taxik a repülõterek legfontosabb részei.

HOLLÓ JÁNOS FORDÍTÁSA

ROQUE DALTON

A bizonyosság

Négyórányi folyamatos kínzás után az Apacs és a másik két pribék leöntötték egy vödör vízzel a foglyot, és így szóltak: „Az Ezredes úr azt üzeni, hogy ad neked még egy esélyt az életben maradásra. Ha kitalálod, hogy melyikünknek van üvegbõl a szeme, nem kínozunk tovább." Miután végigtekintett hóhérjai arcán, a fogoly rámutatott egyikükre: „Neki. A jobb oldali szeme üvegbõl van."
     És a meglepõdött pribékek így válaszoltak: „Megmenekültél! De mégis, hogyan jöttél rá? Az összes többi rabtársad tévedett, mert a szem amerikai, tehát tökéletes."
     „Nagyon egyszerûen – mondta a fogoly, miközben úgy érezte, hogy újból elájul -, az volt az egyetlen szem, mely nem gyûlölettel nézett rám."
     Természetesen tovább kínozták.

HOLLÓ JÁNOS FORDÍTÁSA

EDUARDO GALEANO

Krónika Caracas városából

     – Azt akarom, hogy valaki meghallgasson! – ordította.
     – Folyton csak azt mondják nekem, hogy jöjjek holnap! – ordította.
     Elhajította az ingét. Majd a zokniját és a cipõjét.
     José Manuel Pereira egy caracasi épület tizennyolcadik emeletének a párkányán állt.
     A rendõrök el akarták kapni, de nem tudták.
     Egy pszichológusnõ a legközelebbi ablakból beszélt hozzá.
     Majd egy pap vitte el neki Isten szavát.
     – Nem akarok több ígéretet! – üvöltötte José Manuel.
     A Torre Sur nevû vendéglõ nagy ablakaiból látták, amint a párkányon áll, kezeit a falhoz tapasztva. Ebédidõ volt, és minden asztalnál ez volt a beszédtéma.
     Lent az utcán összetömörült a sokaság.
     Hat óra telt el.
     Végül az emberek megelégelték a dolgot.
     – Határozza már el magát! – mondták az emberek.
     – Ugorjon már le végre! – gondolták az emberek.
     A tûzoltók egy kötelet eresztettek le neki. Eleinte nem törõdött vele. De végül kinyújtotta az egyik, majd a másik karját is, megmarkolta a kötelet, és lecsúszott a tizenhatodik emeletig. Megpróbált bemászni egy nyitott ablakon, de megcsúszott, és lezuhant a mélybe. Mikor a földre ért, a teste olyan hangot adott, akár egy felrobbanó bomba.
     És akkor az emberek elmentek, és elmentek a fagyiárusok és a kolbászárusok és a sör és dobozos üdítõk árusai.

HOLLÓ JÁNOS FORDÍTÁSA

KOSZORÚ

MOLNÁR GÉZA

Az irodalom temetõkertjében

László Gyula halálára

Az irodalmi életbe, az irodalomba bejutni nem könnyû vállalkozás. Vegyük csak a társadalmi eredezést. Nyilvánvaló: nem mindegy az, hogy valaki bankigazgató gyermekeként cseperedik fel, vagy magányosan élõ mosónõ fiaként törekszik az írói életpálya felé. Mások az otthon körülményei, az iskolázás lehetõségei, a házikönyvtár, a német vagy francia nevelõnõ, a társadalmi légkör, az egyetemek felé megnyíló utak az egyik oldalon, mások a megélhetés súlyos gondjaival viaskodó család, a kenyérkeresõ robotra korán rákényszerült ifjú sikerlehetõségei a másik oldalon.
Nem szeretnék igazságtalan lenni, az itt találomra választott „bankigazgató" gyermekének is megvannak a maga gondjai, éppen Vas István, a kiváló költõ nyújt szemléletes képet önéletírásában arról, hogy a nagy francia-magyar textilvállalatot igazgató apa hogyan igyekezett fiát az irodalomtól elütni, „normális", „tisztességes" polgári egzisztenciát biztosító kereskedelmi pályára kényszeríteni. Mondhatnánk, minden írónak, költõnek megvan a maga gyötrõdése-küszködése, míg csónakját bekormányozza az irodalom beltengereire, ám mégis bizonyos, hogy az ugyancsak példaképpen említett mosónõ gyermeke eleve hendikeppel indul kedvezõbb körülmények között született pályatársával szemben. (Ami persze se nem érdem, se nem bõn, egyik oldalon sem, mindössze az egyéni életsors kedvezményei vagy nyomasztó tehertételei közé sorolhatóak.)
László Gyula, kinek emlékezetére írom ezeket a sorokat, 1915. október 6-án a fõváros proletárvilágában, a Külsõ-Ferencvárosban született egy kétemeletes bérkaszárnyában. Korán megözvegyült édesanyjának már gyerekfejjel segítenie kellett a család eltartásában, s abban, hogy õ maga legalább a négy polgárit elvégezhesse. Sok mindent megpróbált a kenyérkereset lehetõségeiben, volt pékinas, könyvárus, kifutó, raktári munkás, cégtáblafestõ, templomi aranyozó és bõrdíszmûvestanonc.
Hihetnénk, a munkásélet megpróbáltatásai természetes úton, törvényszerûen vezették õt a munkásmozgalomhoz, a szocialisták táborába – ám ez korántsem volt így, az egyéni életsorsokban nem érvényesül az automatizmus. Gondoljuk meg, hány proletár maradt távol még a szakszervezetektõl is, vagy hányan lettek tömegével tagjai a nyilaspártnak, netán éppen pártszolgálatos fanatikusai a szélsõjobboldali eszméknek. A munkás számára is adva van a választás lehetõsége, meghúzhatja magát a politikamentesség, a társadalmi mozgalmaktól elzárkózás biztonságában, néha azonban éppen egy öreg szaki eligazító, bölcs szavai, a kezébe adott könyvek, újságok igazítják helyet, irányt keresõ lépteit a szocialista eszmék felé. László Gyulánál megkülönböztetõ jelentõséget kell tulajdonítanunk korán bontakozó költõi tehetségének, s annak, hogy a Népszava közölte elsõ versét, itt kapott helyet a gyermekeknek írott meséivel, elbeszéléseit is e lap hasábjain publikálta. A harmincas években külsõ munkatársa volt a Népszavának, de ez-idõben az illegális kommunista párt gyermekszervezetében is dolgozott.
Szellemi tájékozódásában meghatározó fontosságú volt az a két év, melyet 1936-37-ben a Vértes György által szerkesztett Gondolatnál töltött. A folyóirat a kommunista párt népfrontpolitikáját képviselte, László Gyula itt ismerkedett meg a hazai irodalmi progresszió olyan kitûnõ személyiségeivel, mint Bálint György, Darvas József, Donáth Ferenc, Erdei Ferenc, Fejtõ Ferenc, Féja Géza, Gelléri Andor Endre, Illyés Gyula, Radnóti Miklós, Schöpflin Aladár, Veres Péter és Zelk Zoltán – hogy csak néhányat említsünk a lap szerzõi közül.
A harmincas évek vége felé megalakult a Munkásírók csoportja fiatal munkásírókból, költõkbõl. Programszerûen vallották hivatásuknak a munkások életének ábrázolását, ennek az osztálynak bevitelét az irodalomba. A csoport a Könyvkötõk Szakszervezetében tartotta összejöveteleit, ahol a titkár Földeák János volt. Mellette ott találjuk Benjámin Lászlót, Kis Ferencet, Vaád Ferencet, Szüdi Györgyöt, Rideg Sándort és természetesen László Gyulát is, 1942-tõl pedig az erdélyi Nagy Istvánt. Elsõ közös kötetük Tollal és szerszámmal címmel, 1941-ben, Darvas József elõszavával jelent meg.
A Munkásírók tevékenységét országosan ismertté tette 1943-ban Zilahy Lajos folyóirata, a Híd, melyben József Jolán (József Attila nõvére) írt meleg rokonszenvtõl fûtött, fényképpel illusztrált cikket Földeák Jánosról, Vaád Ferencrõl és László Gyuláról, s közölte írói vallomásukat is.
László Gyula Budapest felszabadulásának elsõ napjaitól kezdve tevékeny és lelkes részt vállalt az új társadalom építésébõl. Megjelenésétõl kezdve munkatársa volt a Szabadság címû napilapnak riportjaival, késõbb a Természetbarátban, majd a Pajtásban folytatta újságírói-szerkesztõi munkáját.
Az élet tragikus fintora, hogy Lukács György összehívta a Munkásírók csoportját, s közölte velük, hogy a formálódó demokratikus rendszerben a Munkásírókra nincsen szükség. Magyarán szólva: kiütötte kezükbõl a tollat. Nagyon nehezen gyógyuló sebet vágott mindnyájukban: írói önbizalmukat is megrendítette, ezek után közéleti pályákra mentek, ki vállalatigazgató, ki hivatalnok, ki köztisztviselõ lett. Ám mégis, szétszóratva, a csoport összetartó ereje nélkül is, mondhatni, magányos farkasokként írták regényeiket, verseiket, meséiket.
László Gyula se tette le a tollat, miután elvégezte a Népmûvelési Minisztérium kultúrpolitikai iskoláját, újságírói munkája mellett a Látóhatár olvasószerkesztõjeként dolgozott Mesterházi Lajossal és Horváth Bélával.
Életútjának, tevékenységének fontos idõszaka volt a Mûvészeti Alapnál végzett munka, Bölöni György és Földeák János nyomdokaiba lépve lett az irodalmi szakosztály vezetõje. Hat évig végezte ezt a munkát az írótársadalom közmegelégedésére. Az õt jellemzõ humanizmussal gondoskodott a szükséget látott írók segélyezésérõl, ösztöndíjaikról, volt szíve és füle, hogy meghallja az özvegyek panaszát, rajta tartotta szemét az alkotóházakon.
Mindezen közben lejárt az Ormánságba, írta tényfeltáró szociografikus riportjait. Jónéhány novellisztikus írása született a szigligeti alkotóház életérõl, az ott dolgozó írókról, ezeket Szigligeti árnyak címmel szerette volna kötetben is megjelentetni, de az elõrehaladott életkora és a társadalmi változások ezt ugyanúgy meghiúsították, mint ahogy összegyûjtött verseinek, novelláinak publikálását is.
Dolgozó, szüntelenül tevékenykedõ ember volt, a közéleti munka, a közéleti szerepvállalás elválaszthatatlan része volt életének. Részt vett a Nagy Lajos Társaság létrehozásában, haláláig tagja volt az elnökségnek, s éveken át dolgozott az alapítvány kuratóriumában is.
A rendszerváltással domináns elemmé vált, hatalomhoz jutott irodalmi gazdák, a szerkesztõk egy része, sokadmagával együtt õt is kiszorította a lapokból, folyóiratokból. Nevét, mûvét már csak az objektív becsületességgel, tárgyszerû hitelességgel összeállított lexikonokban, irodalomtörténeti kötetekben találjuk.
    Hosszú betegeskedés, szenvedés után az elmúlt év végén, november 2-án halt meg. A napilapokban aprócska hír tudatta a szomorú eseményt. Tevékenységét, életét felmérõ nekrológok sehol sem jelentek meg, pedig László Gyula halála véglegesen lezárta a hazai irodalmi élet egyik érdekes és fontos vállalkozásának történetét: elment a Munkásírók csoportjának utolsó, élõ tagja is.
 

MÉRLEG

SZIGETI JÓZSEF

Egy poeta doctus szenvedései és szenvedélyei

Simor András „Balga Prométheusz" címû kötetérõl

Talán nem felesleges a kötelezõ rövidséggel számot adnom magamnak s az olvasónak arról, miért veszem kézbe ismét az irodalomkritikusi tollat oly hosszú, csaknem fél évszázados hallgatás után. Hiszen lett volna éppen mondanivalóm más, elvontabb általános filozófiai és elvi esztétikai kérdésekkel foglalkozva is, egy-egy tüneti értékû új mûalkotással kapcsolatban. De úgy láttam, megszólalásom pusztába kiáltó szó maradna, mint az 57-es Tavaszi Tárlattal foglalkozó képzõmûvészeti cikkem hivatalos agyonhallgatása mutatta, jóllehet benne volt az egész követendõ mûvészetpolitika (a monopolhelyzetrõl való lemondástól a hegemónia szükséges kivívásáig, nem adminisztratív úton, hanem „az irányzatok szabad versenyén át", amely még a polgári és proletár erõ harca s nem csupán stíluskérdés stb.). Úgy láttam, megszólalásom több kárt okozna, mint amennyi hasznot hajtana egy olyan önkényesen funkcionáló irodalom- és mûvészetpolitikai közegben, amelynek bajszos diktátora segédei segítségével a kezdetben képmutatóan és csak elvontan hangoztatott „marxista" elvek ellenére, aztán már nem is hangoztatott, hanem ezek helyébe állított közönséges polgári kiadói elvekkel, a három nagy T-vel (Támogatás, Tõrés, Tiltás), „felsõbb hatalmak" segítségével elérte azt, hogy a szocialista mûvészeket, lehetõleg már elsõ jelentkezésüknél, „jobb"-ról körözzék le, s árnyéklétre, ha nem rosszabbra, juttassanak minden valóban szocialista s valóban mûvészi értéket, mint ezt legvilágosabban a Tûz-tánc és a tûz-táncosok – idõnként látszatgesztusokkal enyhített, valójában – egyértelmûen mostoha sorsa fejezi ki. Ma persze, az új közegben, az agyonhallgatás taktikáját sokkal nyíltabb és durvább formákban alkalmazzák, ha szocialista vagy egyáltalán baloldali mûvészetrõl van szó. „Inkább jég-táncos, mint tûz-táncos idõket élünk mostanában" – idézi egy ízben Simor -Csepeli Szabó Béla találó látleletét a mai helyzetrõl. Ilyen körülmények között pedig csak a valódi értékek igazi -természetének felmutatása segítheti elõ – többszörös áttétellel persze – az olyan szabadabb légkör elérését, ami a polgári demokráciában is lehetséges és szük-séges.
Simor András költészetét – teljes joggal – a baloldali, sõt kifejezetten szocialista mûvészi értékek legjelentõsebbjei között tartják nyilván. De – én legalább így látom – találó szavak és megfigyelések ellenére költõi arculatának megrajzolásával még adósai vagyunk. Ebbõl az adósságból igyekszem valamit törleszteni.
Verseit már régen közelállónak éreztem, talán erõsen intellektuális jellegük miatt. Poeta doctusnak tartottam és tartom, a fogalom még közelebbrõl meghatározandó értelmében. Semmiképpen nem abban a közkeletõben, amely a doctusságot az életidegenséggel, s ennek következményeként a másodlagossággal, a „kölcsönfényõ Holddal" azonosítja. Azzal, hogy versekbõl csinál verset, ismert, bejárt költõi utakon, mások nyomdokain barangolva, vagy botladozva, mint ahogyan a humanisták újlatin költõi többnyire elengedhetetlennek tekintették tudományuk fényének csillogtatására a klasszikus antikvitás auktorainak felidézését, soraik és strófáik beiktatását saját verseikbe. Így azonban e tudós költészetnek nem csupán a romantika értelmében vett eredetisége, azaz a minden szavában és fordulatában unikalitásra igényt tartó újszerûsége vált kétségessé, hanem valódi értelemben vett eredetisége, sõt hovatovább érthetõsége is.
Ahol a baloldali lírikusok újabb nemzedéke, fõleg az utóbbi idõben hasonló eszközökkel él, ott ennek értelme, tartalma és eredménye egészen más. Nem eredetiségük elvesztése, hanem erõsítése! Mert plasztikusan mutatja meg összefonottságukat a nemzeti lét különbözõ szinteken visszatérõ problémáival, és ezek költõi kifejezésével. S egyben elhatárolja õket a magyarkodók táborától. Azoktól, akik Kossuth- vagy jobbára Tisza István-szakállukkal és Deák-bajuszukkal, Széchenyi-florilégiumokból kihalászott idézeteikkel és 48-as nosztalgiáikkal, valójában csak a Tisza Kálmán-féle „48-as" vonulatot követik, miközben mûvészi és közéleti eredetiség-igényüket, mondjuk, drámák írása helyett, legszívesebben a Bíborbanszületett Konstantin emlegette „hetu moger" (= hét magyar) eleinktõl való leszármazás konstruált családfáinak megrajzolásával elégítenék ki.
Nagy és erõs költészetté válik a múltat idézõ s a jobb jövõt keresõ magatartás Simor sok-sok versében. Mert mindig a rossz jelenbõl kiindulva a magáét mondja olyan formában, amelyben a kölcsönvett ékkõ nem egyszerûen költõi szavak, formák, gondolatok kölcsönvétele, hanem a történeti folytonosság és különbség megjelenítése. A költõi-mûvészi eredetiség valódi útját járja, azt, amit Shakespeare követett, amikor nem kizárólag saját leleményét dolgozta ki, hanem létezõ alkotásokat, drámákat, jeleneteket, dialógusokat, képeket és metaforákat ragadott föl és alakított újjá fantáziájában, a történelmi idõ és egyéni élettapasztalatai változásainak megfelelõen. Ennek kiemelkedõ kortárs képviselõje volt Brecht. S ezt fogalmazta meg egy ízben Goethe, a rá jellemzõ gondolati tisztánlátással és szókimondással. Elméleti kifejtés helyett hadd idézzem föl felfogását, nem tekintélyérvként, hanem egy bonyolult tényállás szemléletes megvilágításaként. Eckermann veti fel 1825. január 18-i beszélgetésükben, hogy mindig furcsállotta azokat a tudósokat, „akiknek... az a véleményük, hogy a költészetben nem az élet, hanem a könyvek felõl vezet az út a költeményhez. Örökké azt mondogatják: ezt innét vette, azt meg amonnét... Lord Byron maga sem bizonyul sokkal bölcsebbnek, amikor ízekre szedi az ön Faust-ját, és úgy vélekedik, hogy ezt innét, azt meg amonnét vette..." „Lord Byron csak akkor nagy – válaszolja Goethe -, amikor költ; mihelyt elmélkedni kezd, gyermekké törpül. Így azután saját magán sem tud segíteni, amikor ilyesféle támadások érik [...] keményebb kifejezésekre kellett volna ragadtatnia magát ellenük. Ami itt van, az az enyém! – ezt kellett volna mondania, és hogy az életbõl vagy a könyvbõl merítettem-e, egyre megy, a lényeg csupán az, hogy jól használtam föl! Walter Scott fölhasználta Egmont-om egyik jelenetét, joga volt hozzá, s mivel értõn bánt vele, csak dicsérni lehet érte. Mignonom alakját is újramintázta egyik regényében; hogy ugyanannyi bölcsességgel-e, az más kérdés. Lord Byron átváltozott ördöge továbbfejlesztett Mefisztofelész, s nincs vele semmi baj. Ha az eredetieskedés szeszélyébõl el akarta volna kerülni, óhatatlanul rosszabbul csinálta volna. Ugyanígy az én Mefisztofelészem el-énekli Shakespeare egy dalát (a Faust I. részében Ophelia dalának „Holnap Szent Bálint napja lesz  átdolgozása szerepel. Sz. J.), és miért ne? Miért fáradtam volna azzal, hogy saját magam találjak ki egyet, ha egyszer a Shakespeare-é éppen jó volt, s éppen azt fejezte ki, ami kellett? Ha tehát a Faust-om expozíciója Jób könyvével mutat némi hasonlóságot, ez megint csak teljesen rendjén való, ezért inkább dicséretet érdemlek, semmint megrovást."
Egyik szonettjében Simor – ez kivételesen shakespeare-i: 14 sorának 4/4/4/2 formatagolása két zárósorában kötelezõen párosrímû – Vörösmarty a vesztett forradalom és szabadságharc rásúlyosodó árnyékában egy emlékkönyvbe írt, Shakespeare Learjéhez hasonló feldúlt verse azonosan átvett képébõl indít („Miért én éltem, az már dúlva van") és a megelõzõ sor („Kiáltozom be a nagy végtelent") parafrázisának jelenünkkel adekvát bõvítésével zár egy tökéletesen eredeti, nagystílõ verset (Idézõ):
Miért én éltem, az már dúlva van,
de tovább dúlják, hogy a képzelet
se lelje föl ezentúl soha már
a darabokra tépett képeket.
A jövõbõl, mint dühös vadkanok
kiszaggatják a még nem volt idõt,
letépik a virágot, mely a fán
bimbó se volt. Álmodtuk, hogy kinõtt.
És pöffeszkedve járják kertjeink. -
Virít a gaz, terbélyes a gyom.
A mulandóság szellõje megint.
Elpusztítanak holnap, ha hagyom.
Bekiáltozom hát a végtelent:
Vegyétek el a nem-kívánt jelent!
A kezdet és a vég között ott feszül a jelenkor manipuláns pszichotechnikájával létrehozható kaotikus mozaiktudat halálos szorongatása elleni elemi erejû tiltakozás egy emberhez méltó jövõ érdekében. Mert a  mozaikká tört tudat elemei a mindenkori választási szükségleteknek megfelelõen csoportosíthatók, csak éppen pénz kell hozzá, ami, ha az adózó honpolgárokból már nem préselhetõ ki, elõteremthetõ a nemzetközi érdekeltségek segítségével. Mindebben a fejlett polgári demokráciák nagy gyakorlatra tettek szert, mint évszázados baloldali, sõt tisztes konzervatív kritikájuk is megmutatja. A tiltakozás simori távlata viszont olyan demokrácia felé mutat, amelyben saját egyéni, népi és nemzeti sorsunk formálói lehetünk, amelyben a dolgozó népnek súlyosan latbaesõ szava van saját életének alakításában. Valami, amire egy polgárian polgári Polgár-Magyarországban, amely kiiktatja az állampolgár fogalmával együtt az állampolgári öntudatot is, aligha van esély.
Simor társadalmi távlatából világosság derül még az olyan apró, a politikától látszólag távol esõ „48-as" tényre, s ennek valódi értelmére és tartalmára is, amilyen teszem Petõfi holttestének „kutatása" volt. Szatirikus témává tehetõ, mert az a Petõfi, amely így elõkerül, mindannak ellentéte, az elénk rakott porhüvelytõl a neki tulajdonított szellemiségig, ami az igazi Petõfi volt, s amit republikanizmusával képviselt. Simor András maró szatírája szellemtõl szikrázva ezt leplezi le (Alekszandr -Petrovics verse):

Parolázok, parolázok,
cár atyuskát szeretem,
két dolog, mit ki nem állok,
szabadság és szerelem.

Vár engem a magyar ember,
nem fogok itt porlani,
kiás majd az öröklétbõl
kazánkirály Morvai.
[...]
Nagy buli a feltámadás,
többet hoz, mint a kazán,
itt a csontom, hol a csontom,
ütök egyet a hazán.

Az új poeta doctusság elüt még a nagy eredetiségû, nagy tanultságú és nagy költõi képességû babitsi magatartástól is, amely a liberális-demokratikus individualizmusban gyökerezett. (A feudális elemekkel átszõtt viszonyok elleni magatartás visszájaként jelent meg nála az elefántcsonttorony, a „Gyûlöllek: távol légy, alacsony tömeg!" gesztusa, ahol tömegen nem csupán az értetlenek siserahadát érti, mint Horatius, de képes belelátni ebbe József Attilát is.) Az új doctusság viszont az egyéni lét és a társadalmiság egysége kiéneklésének tudatos vállalásában fogant. S ez aligha valósítható meg a költõ Marxon, Leninen, Che Guevarán való orientációja nélkül. Saját sorsában a dolgozó tömegek sorsát s annak változásait és változatait éli meg. És viszont, a tömegek történelmi sorsfordulataiban saját életének egy-egy lehetõségét vagy lehetetlenségét látja óriási méretekben megvalósulni. Individualizmusa a kollektivizmusban ver gyökeret, a kollektivizmusról viszont tudja, hogy akkor hiteles közösségiség, ha az emberegyedet nemcsak személyiséggé teszi, azaz társadalmi erõk personifikátorává, hanem ezen az alapon igazi képességeiket kifejlesztõ egyéniséggé. Az ilyen folyamat sem az átfogó történelmi egységeknél, sem hordozó egyediségeiknél nem egyenletes. Megindulhat máról holnapra, de nem mehet töretlenül végig máról holnapra. Nagy, világtörténelmi törekvések új formábaömlése még nem ment végbe átmeneti deformációk nélkül. A tragikus csak az, ha nem küzdenek ellene s a deformálódás látszólag minden határon túl megkövesedik.
Simor azok közé tartozott, akik párton kívül is, sorstársaival, az új baloldali költõkkel, írókkal – Ladányival, Györével, Baranyival, Tabákkal, másokkal – összefogva küzdöttek mind a történelmi, mind az egyéni roll back (az idõ kerekének visszaforgatása) ellen, mint ezt versei s esszéi egyaránt megmutatják. Amikor Ladányi Mihályról szóló írását elolvastam, ezt írtam neki (1994. III. 8. keltezésû levelemben): „Végre valaki, aki kimondja az igazságot, hogy milyen politikai és mûvészetpolitikai körülmények között élt és írt egy jelentõs, meggyõzõdött kommunista költõ a Kádár-féle szocializmus Magyarországán. Miért kellett (Ladányinak) visszavetett helyzetében kommunista Villonná válnia – a Villonsággal persze nem egy hivatalos poeta laureatusságot (hivatalos koszorús költõ) állítok szembe! -, neki, aki lelke legmélyébõl sóvárgott az igazi közösségre, a kommunista közösségre és értékeire, amelyek belsõ mértékként ott világítanak és melegítenek a meglévõt legélesebben kritizáló verseiben is."
Társadalmi és mûvészi problémák bonyolult, egymásba fonódó összefüggéseinek egységbe látása és fölfejtése, s még inkább hiteles költõ megjelenítése megkívánja azt az erõs, világnézetileg megalapozott intellektualitást, amit említettem. Ha intellektusról, pláne intellektualizmusról mint költõi magatartásról és tendenciáról hallanak, akkor ma még inkább, mint tegnap, de már tegnap, sõt tegnapelõtt is, a berzenkedõk elvi tartalmatlanságában jól összehangolt kórusa gyújt rá egy régtõl ismert elkopott nótára. Mi köze az intellektusnak a mûvészethez? Az értelem lehûti és megfagyasztja az intuíciót, az irracionális szenvedélyeket! A költészetbe az irracionális löki bele az ösztönök diktálta poézist. Márpedig a mûvészet kizárólag erre a spontaneitásra épít.
Elõször is jellemzõ e felfogásra az intellektus, az ész közvetlen, tautologikus azonosítása az értelemmel. Márpedig az értelem a rationak, az ész az intellectusnak felel meg. Nem kell sok filozófiai iskolázottság ismeretéhez. Sõt, az intellektuális költõk értõ olvasójának ez sem kell feltétlenül, legfeljebb az a baleset történik vele, hogy nem képes adekvátan kifejezni azt, amit a mûvészi átélésben adekvátan sajátíthat el. Az értetlenségtõl a tudatos hamisítás formájáig több mint egy évtizede tart már az a szép szokás, hogy „hivatott" és hívatlan versmagyarázók hamisan fejtik ki József Attila Ars poetikájának ama sarkalatos hitvallását:
Én túllépek e mai kocsmán
az értelemig és tovább!
S itt aztán megállnak, mintha a költõ faképnél hagyva az értelmet, valami túlvilágba lépne, az értelemmel felfoghatatlan misztikumba, nevezzék azt Semminek, Istennek vagy Õsvalaminek. Nem zavarja õket, hogy nemcsak egész költészete, de már hitvallása kiteljesítõ tartozéka az elõzõt közvetlen követõ, versszakzáró két sor is csattanósan rácáfol vélelmeikre:
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.
    Tehát ide, a szabad észhez lép tovább, azaz az értelemtõl az észhez, a rációtól a par excellence szabad intellektushoz. Mert ennek szabadsága éppen az, hogy azt, amit a ráció, lévén a valóság szellemi elsajátításának analitikus szakasza széttagol (egy halmazba vagy osztályba helyez el, esetleg számmal is ellát, megmér), azt az elsajátítás szintétikus szakaszában az intellectus összeköti. (Etimológiailag a szó az inter"ligere-bõl ered, ahol a likvidákból az r olvad bele az l-be). Teszem az értelem az anyagi pont mozgását széttagolja térre és idõre, azután a széttagolt mozzanatokat az ész egymással összeköti; mérõszámaik viszonyából pedig (a térben ennyi utat tett meg, ennyi és ennyi idõ alatt) megkapja az anyagi pont mozgásának mértékét, a sebességet. Értelem és ész ily módon egymásrautalt különbségében és ellentétességében is. Hiszen nincs mit szintétizálni, ha az eredeti egységes jelenséget nem tagoljuk szét, és megfordítva: nincs mit analizálni, ha nem egy elõzetes, tõlünk független szintézis tenné lehetõvé a jelenség (rejtett) összetevõinek egységét. De a – relatív – záró mozzanat, az analizált elemek tudatos szintézise. Ezért beszél József Attila továbblépésrõl az értelem után. Továbblépés ez a tudatos szintézisig. A ráció és intellektus viszonya ily módon dialektikus, amelynek eminensen dialektikus fordulata a tárgyi összetevõk egybefogása. Tétel – ellentétel – összetétel. A nagy költészet is ebben a dialektikus formában mozog, ahol persze a kiemelkedõ pontok között még számos, sõt aktuálisan végtelen számosságú összekötõ elem léphet fel, mind a mûvészi, mind a tudományos alkotásban, ugyanígy a dolgok vagy a gondolkodás belsõ dialektikájának jegyében.
    Ha egyáltalán van értelme a poeta doctusok rokonításának, amikor mindegyik szuverén ura a maga költõi területének és kora alapvetõ mûveltséganyagának is, akkor Simor nem a babitsi, mint mondjuk Vas István, hanem a József Attila-i vonulathoz tartozik. Ész és értelem dialektikus viszonyának tekintetében éppen úgy, mint átfogó mûveltséganyagában. (Elsõ tájékozódásként elég, ha a Balga Prométheusz olvasója egy pillantást vet a munkáit felsoroló lapokra, ahol a 22 verseskötet mellett, tanulmányainak, mûfordításainak, egyedül vagy társakkal készített gyûjtemény szerkesztéseinek mintegy 45 kötetét látja felsorolva. Itt a magyar történelem és irodalomtörténet forradalmi fejlõdési folyamatai és nagy alakjai méltatója mellett fõleg a spanyol nyelvterület forradalmi lírája szerelmeseként áll elõttünk. Impresszív képet kaphat a doktus poéta átfogó tudásáról. Simor – a spanyolnál általam bizonyára jobban ellen-õrizhetõ – magyar költészetben mindent ismer. Minden költõt és szinte – már amennyire ez lehetséges – minden verset, még Végh Gyuri egykor derültséget és együttérzést keltõ versét, a Nyelvöltögetõsdit is, amelyrõl azt hittem, hogy a valahai szerelmi vetélkedésben szereplõ triász mindhárom tagjának végleges elköltözése után végleg elfeledték magát a verset is, legfeljebb szellemi ön-életrajzomat írogatva én idézem fel hébe-korba néhány tragikusan komikus fordulatát.)
Az antiracionalizmus és antiintellektualizmus hívei, közös nevükön az irracionalisták nemcsak balog azonosításaikban, de balog ellentétkonstruálásaikban is zátonyra futnak, teszem, amikor az affektív élettõl, érzelmektõl és szenvedélytõl üresnek tekintik a magasrendû szellemi költészetet. A materialista Diderot és az idealista Hegel egybehangzóan hangoztatták, hogy soha semmiféle nagy tett, jelentõs alkotás nem született még – az érzelemvilág legmagasabbra hatványozott formája – a szenvedély nélkül. A kettõ egysége és összefüggése a jellemzõ feltörõ korokra, s szétesésük és szembekerülésük a -hanyatlókra. S a lélek szenvedélyei a szenvedésbõl születnek, amely a világ kellemes, de fõleg kellemetlen ellentmondásainak passzív befogadásából átfordul az aktív alakításvágyba, a szenvedélybe. Minél nehezebben elviselhetõ az ellentmondás, annál inkább. Simor költészete gazdag és árnyalt érzelmi életet fejez ki, szemernyi szentimentalizmus nélkül. Nemcsak az igenlés vagy az elutasítás pátosza él benne magas hõfokon, hanem az együttérzés képessége a megalázottakkal és megszomorítottakkal, az életben reménykedõkkel és megcsalatottakkal („ki boldogságot remél, könnyen téved" – írja és szemlélteti a költõ nagy szonettkoszorújában), akik védelemre szorultak, mert önmagukat egymagukban, barátok és szövetségesek nélkül nem tudják megvédeni egy ármánykodással, képmutatással és árulással teli világban. A szûk(ös)ség, mint szükség kényszeríti ki a szolidaritást és szervezettséget, a tudás átcsapását a tudatos cselekvésbe. Ilyen jövõt vár, ilyet idéz, ezt a költõileg megformált tartalmat, mint tartalmas formát tekinti igazi hagyatékának (Hagyaték).

Összeterelte, ím, a század
köpenyegfordítók hadát,
mindegyik azt beszélte, lázad,
noha maradtak tétovák...
......

Kevesen volnánk, mit se számít,
verekedni azért lehet,
halálig és halál utánig
megõrizni a lelkemet,
erre való a versezet...

        *
Tudom, hogy vissza úgy se térek,
a végsõ útra indulok,
ne tétovázzon hát a lélek,
mondjam ki azt, amit tudok...
Hat esztendõ még ez a század,
azután végleg sírba rogy,
csak az éli túl, aki lázad,
neki nyílik meg a titok...

        *
Másképp végzõdik, sejtve sejtem,
a nincsbõl születik a lesz,
ezt súgja, míg él, minden sejtem,
és e sejtelem végleges:
megoldást a hiány keres,
olyat, milyet még nem találtak,
messzi jövendõnek jelez,
s fügét mutat az árulásnak.
Vannak, akik komornak találják Simor költészetét vagy legalább annak túlnyomó részét. Nos, valóban vannak végtelenül keserû versei, strófái, sorai – hogyne lennének egy keserves világban, amelyben a rosszra még rosszabb jön – hol az emberfajban a sárkányfog veteményt sejti, még a dolgozó ember, a nép esett kiábrándultságában, vak és értelmetlen reményeiben is. Mint ezen a pillanatfelvételen: „Fagyoskodnak, munkára várnak, / és közben egymást lesik sandán. / Cigaretta a szájuk sarkán... // magukba roskadnak egy padkán. / Mosoly egyiknek sincs az arcán, kivetettjei a hazának... // Éhezõi a vak reménynek, / unják, útálják az egészet, / magyar és nem magyar utat  (A nép). Vagy: „Bujunk az éjben, mint ijedt nyulak, / nem találunk menedéket, utat, / és futásunkat kopóhad lesi" (Péter).
    De a költõt a tiltakozás és lázadás éthosza élteti. Tudatos költõi tapintattal ezt csak ott szólaltatja meg, ahol valóban odakívánkozik, mert tudja, látta és tapasztalta, hogy néha olyan mélyen rejtezik, mintha nem is létezne. De tud többet is. Tudja, hogy mégis van, s az út nem a sehonnan sehová nihilje. „Értelme egynek van: nemet kiáltva / arra, mi tegnap s ma egyként hazug, / az égre tõzni a Napot s a Holdat" (Régimódi), s ami ennél is több, megkeresni és megtalálni a néppel együtt azt a vezérlõ csillagot, amely József Attila három királyának lépteit még segítette, s amit Simor Gáspár, Menyhért és Boldizsárja már csak keres. Ám nem a Három Királyok az õ hõse, mint ahogyan József Attilánál is csak játék volt egy hiedelemmel, mit a nép széles körei teljes naivsággal a magukénak véltek. Latin-Amerika önfeláldozó harcos forradalmárai adják a bátorító, jövõt igenlõ példát.
    A szeretõ együttérzés a vele egysorsú, egyívású – élõ vagy halott – emberekrõl és harcos-társairól írt versekben, vagy sokszor abban a módban nyilatkozik meg, ahogyan adott összefüggésben megemlíti, vagy egyszerûen csak megszólítja õket. Talán legsokszínûbb, legárnyaltabb megnyilatkozása ennek a szeretetnek az az életrajzi vonásokkal telített szonett-ciklus, amelyet édesanyja sorsának szentel, aki középszerû családi boldogságából kiszakítva „volt nincs, akár mesében a varázslat / gonosz manó int, s megint egyedül van / csillagos házban két ijedt gyerekkel". Élete égõ gyertyája ott is alszik el, mikor még „alig élt, pedig vágyott élni". S a költõ itt személyesre fogja a szót. Azt jelenítve meg, hogyan hatott ki egy gyûlöletes világ kegyetlensége a gyermekekre és felnõttekre. A magyar irodalom legszebb versciklusai közé tartozik ez a „Szonett-album". Azzal a ritka sajátossággal, hogy egy 14 soros (4/4/3/3 tagoltságú) szonett sorai a maguk egymásrakövetkezésében adják alapját ennek a 14 szonettbõl álló albumnak, amelynek 15. darabja ily módon a szonettek szonettje, ahogyan Simor András József Attilával nevezi, a „Mesterszonett". Mind a 14 szonettben az bomlik ki külterjes gazdagságban, ami az indítósorban potenciálisan benne van. Továbbá minden következõ szonett elsõ sora a megelõzõ szonett utolsó, zárósora.
    Simor Mesterszonettje nem ciklusnyitó, hanem cikluszáró darab. Összefoglalása a már versbe bomlott kezdõsoroknak. De helyezhetné elõre is, tehetné verskoszorúja elsõ darabjává, mivel az összefoglalás egybeesik az elõlegezéssel. Hasonlít azokhoz a középkori oltárképekhez, triptichonokhoz, amelyek két külsõ szárnya becsukható és csukva elfedi a középoltár gazdagabb és kidolgozottabb festményét, ám maga is képet hordoz, mint Hieronymus Bosch oltárképe Das Tausendjährige Reich (Az Ezeréves Birodalom), amelynek összezárt külsõ szárnya „A világteremtés harmadik napját" ábrázolja, azt a termékeny napot, melyen a kemény és puszta Földön a felhõ, pára és víz az életet teremti meg langymeleg, szitáló esõjével, a különbözõ intenzitású szürkét a szürkére festõ, végtelen gyengéd átmenetekkel telített, egyszínû képen. Ha aztán kinyitod, az emberiség életútja három nagy stádiumának ragyogó, mélytüzû színes képeivel ámít el és döbbent meg az emberiség üdvtörténeti sorsát faggató nagymester. A Paradicsom (jobb szárny) boldogságával, amelynek csúcsa férfi és nõ Krisztus-megáldotta egyesülése, utána a bûnbeeséssel, azaz itt az emberi nem egyszerû dolgozókra és elnyomó fegyveres uraikra való kettészakadásával és ennek minden iszonyatos következményével, a Földi Pokollal (balszárny), majd a Poklon túljutott, a saját szörnyûségeit önerejébõl leküzdõ emberiség csodálatos, boldog életével az Ezeréves birodalommal (középoltár). Hogy a külsõ kép, A teremtés harmadik napja Boschnál nem összefoglalás, csak érzelmi, áhítatos elõlegezése annak, ami az oldalszárnyak kinyitására következik, nem szükségképi adottsága a kor triptichonjainak, Matthias Grünewald Isenheimi oltárán külsõ és belsõ egészen más viszonyát láthatjuk. Simor Mesterszonettje viszont éppen annyira kezdõ, mint záródarabja Szonett-albumának, akkor is, ha feladatának teljes átértésével de facto az egyes szonettek után helyezi. Mert éppen az album végére helyezett összefoglaló mivoltában kapja azt az új funkciót, hogy egyben nyitódarab legyen – fölvezetõ út és ellenállhatatlan csábítás a verskoszorú ismételt végigolvasására, mélyebb és teljesebb megértésére az újraolvasás varázsában. Voltaképpen végig kellene mennem a cikluson, hogy az általánosságban mondottakat a konkrét versek elemzésével igazoljam és föltárjam részletszépségeiket. Minthogy más fontos dolgokról kell még szólnom, rábízom ezt az elmélyült vizsgálódásra hajlamos olvasóra, biztosan örömére szolgál.
Ennyibõl is látni, hogy ebben a ciklusban éppen úgy, mint a mesterdalnokok nemegyszer szonettformájú dalaiban, szigorú szabályok és megkötöttségek érvényesülnek a versre, s ha van, a dallamra is. A szabályokat a régiek Tabulatura címû könyvekben kodifikálták. A szonettek formáit, így a szonettciklus alapját, a mesterszonettet is (trubadúr kezdetek után) a reneszánsz találékonyan variáló szelleme alakította ki. Nagyon az eddig jellemzett dialektikus szellem legbelsõbb logikájának megfelelõen, attól hajtva. Ismerkedjünk meg e kapcsolattal, lehetõleg rövid, de fontos logikai kitérõ árán, hogy közelebb kerüljünk Simor Szonett-albumának s egyáltalán a mûvészi alkotás logikai fundáltságának megértéséhez. Voltaképpen nem is igazi kitérõ ez, hiszen mindenképpen a költõ dicséretére szolgál, mûve magas értékét bizonyítja, hogy alkotása igényli a mûvészetfilozófia egyik döntõ kérdésének vizsgálatát. Azt, hogy hogyan játszik bele logikai gondolkodásunk a mûvészi alakításba?
    Valódi gondolkodás csak az embernél van. A magasan fejlett emlõsök „gondolkodása" – az ösztönmeghatározáson túlmenõ tapasztalata – csak a dolgok hasonlóságából, vagy tér és idõbeli érintkezésébõl eredõ képzettársításokon nyugszik, ami nagyon elégtelen, és látszatoktól megtévesztett magatartásra és cselekedetekre vezet, ha csak a veleszületett ösztön nem korrigálja a szerzett képzeteket. Ösztön-nem-korrigálta tévedés, amikor a tüskés píkó nevû édesvízi hal a nõsténye színeire festett, durva utánzatként kifaragott fadarab láttán ívás idején hasztalanul engedi ki nedveit a fajfenntartás érdekében. Nagy Frigyes katonái legalább tisztában voltak azzal, hogy nem igazi nõkkel van dolguk, amikor a kantinban erre a célra felállított bábukat látogatták meg nemi izgalmuk könnyítésére, kiknek egyetlen valóban közös tulajdonsága az eleven nõkkel az volt, hogy a korban ismert venereás betegségek bármelyikét elkaphatták tõlük.
    Az emberi gondolkodás fundamentuma az alap/következmény viszony, amelyben nem csupán képzettársítás, hanem fogalom, ítélet (kijelentés, állítás), egybefogva a következtetés különbözõ szintû formáiban szerepel. Ez gyökeres szakítás a külsõdleges képzettársítással. Ha Frigyes zsoldosa gyereket akar, nem a fababához fordul, míg a tüskés píkót egy festett fadarab bírta rá spermái elpocsékolására.
    Semmit sem tehetek és állíthatok alap nélkül. „Ez a vers szonett." „Mért lenne az?" „Mert a szonett többnyire 11 szótagot meg nem haladó, 14 jambikus lejtésû, változatos rímelésû sorból álló, 4/4/3/3 strófatagoltságú vers.  A két kijelentést alap/következmény viszonyba egyesítve elõttünk áll a következtetés rövid formája. Ez a vers, lévén 14 jambikus lejtésû, rímes sorból álló, 4/4/3/3 strófatagoltságú, szonett. Megvizsgálva az állításban, ítéletben kibomló egyes fogalmakat – hiszen az ítélet nem más, mint a logikai alanyba és állítmányba kinyílott fogalom, a fogalom pedig e kettõ összecsukódása saját névszóformájába -, a következõ eredményre jutunk. Ez a vers – egyedi (E) fogalom, rámutató, deiktikus. 14 jambikus lejtésû rímes sorból álló 4/4/3/3 strófatagoltság – különös (K) fogalom, mivel az általános fogalom sajátos jegyét adja meg („differentia specifica"); szerepe a következtetésben a közvetítõ középé („medius medians"), hiszen a két szélsõ fogalmat E-t és Á-t kapcsolja össze. Szonett – általános (Á) fogalom, amely meghatározza az egyedi fogalom nemét, azt, amelyik legközelebb esik („genus proximum") az adott területen, a vers szférájában, hozzá. A következtetés a szélsõ fogalmakat kapcsolja össze, mégpedig kifejtetlen, „rövid" formában, vagy kifejtett „hosszú" formában.
    A fogalmak kapcsolata a rövid következtetés elõzõ példájában általános szkémában kifejezve ez: E – K – Á, ami semmivel sem bonyolultabb vagy nehezebben érthetõ, mint a poétikában használatos verslábak jelölése, mondjuk a fent szereplõ jambusé, amely így fest Ê „, vagy az öt vonalban, négy vonalközben történõ hangjegyírás. Ám a rövid formát kibontakoztatja hosszabb, szabatosabb és könnyebben ellenõrizhetõ formává a gondolkodás fejlõdése. Oly módon, hogy a közvetítõ középfogalmat, a mediánst megkettõzi, és így két állításból, ítéletbõl vonja le a következményt. Vagy más mûszavakkal: két elõtételbõl (altétel, fõtétel) a zárótételt. Jelöljük a középfogalom megkettõzését, azaz az elõtételek elválását ponttal '.', a következmény rákövetkezését az elõtételekre kettõsponttal, ':' felírva egyben a közvetítéssel összezárt szélsõ fogalmakat E-t és Á-t. Ezzel megkaptuk sorba írva a következtetés szkémáját. Célszerõ alája írni az elõbbi példát is.
      E – K . K – Á : E – Á
Ez a vers – 14 jambikus stb. sorból ál. A 14 jamb. stb. – szonett: Ez a vers – szonett.
    Most már a sort oszlopokba kell tördelni, hogy a szillogisztikus következtetés ma használatos normálformájának állványzatához, szkémájához jussunk. Ez a forma abból a szempontból is elõnyös, hogy ciklikusan továbbfejleszthetõ. A kiinduló forma (a ) megalapozza az elsõ (*-gal jelölt) zárótételt. Ám megalapozatlan marad két elõtétele. Megalapozni csak új szillogizmussal (b) lehet, úgy, hogy a már megalapozott E – Á-ból indulunk ki, ami maga után vonja, hogy a középfogalom megváltozik, nem a K, hanem az E lesz. A következtetés gondolatformájának ama sajátosságára is fény derül ezzel, hogy a középfogalom funkcionális tulajdonság, nem azonos a különös K természetével, éppúgy variálhatjuk, ahogyan a versláb elemeit „ és Ê átalakíthatjuk pl. trohaeusszá: „ Ê, vagy többszörös ismétlõdésekkel komplex alakulatokká. Az így felírt következtetés rövid szkémája: K – E – Á. Ennek K – Á (**) zárótétele a kiinduló (a) szillogizmus második elõtételének megalapozása. Amibõl már az is következik, hogy kiinduló (a) elsõ tagjához hasonlóan utolsó Á tagja lesz egy harmadik (g) szillogizmus középfogalma, rövid sorba írva: E – Á – K-é, s ez az (a) szillogizmus elsõ tételét kell hogy megalapozza, amely a (***) zárótétel lesz. De vajon minek lesz ez a (***) zárótétel az elõtétele? Látjuk majd, két lehetõség is adódik.
Írjuk fel most már egymás után és egyvégtében, oszlopba tördelve az a, b, g szillogizmusokat. Az áttekinthetõség kedvéért oly módon, hogy zárótételüket meghagyjuk mindjárt a következõ alakzat elõtételének, amit azzal jelzünk, hogy a szillogizmus sorszámát jelzõ görög betût kiegészítjük a mögéje írt aszterikszekkel (*...)
E – K Ez a vers – 14 jambikus lejtésû rímes sorból álló, 4/4/3/3 strófatagoltságú.
K – Á  A 14 jambikus lejtésû rímes sorból álló, 4/4/3/3 strófatagoltság – szonett.

a* E – Á Ez a vers – szonett.
        E – Á Ez a vers – 14 jambikus lejtésû rímes sorból álló, 4/4/3/3 strófatagoltságú.

b** K – Á A 14 jambikus lejtésû rímes sorból álló, 4/4/3/3 strófatagoltság – szonett...
         E – Á Ez a vers – szonett.

g*** E – K Ez a vers – 14 jambikus lejtésû rímes sorból álló, 4/4/3/3 strófatagoltságú.
    Láthatjuk, hogy utolsó g szillogizmusunk zárótétele az E – K visszavezeti a véget a kezdetbe, az elsõ szillogizmus kiinduló tételéhez, az elsõ elõtételhez, amely ugyanez az E – K Ez a vers – 14 jambikus lejtésû rímes sorból álló, 4/4/3/3 strófatagoltságú. Bizonyos értelemben ez az utolsó következtetési forma hatványozott erejû. Benne az elõtételekben szereplõ konkrét egyetemes, az Á zárja össze az egyest és különöst, E és K-t. Tehát általa a legközelebbi nem szüli meg saját különösét, a genus proximum a differentia specificát. Tökéletesen úgy vezet itt vissza a vég a kezdethez, ahogyan Simor Szonett-albumának XIV. szonettje zárósorával („Ül a kislány a kezét karba téve") visszavezet az elsõ I. szonett azonos kezdõsorához. Nem tekintve, hogy Simornál ugyanakkor tovább is vezet a Mesterszonetthez, amelynek kezdõsora ugyanez, csak zárósora változtat annyit a kezdõn, hogy megõrizve az értelmet, felcseréli a szórendet, amivel esztétikailag hatásos, enyhe cezurát teremt a Mesterszonett és az újraolvasás között.
    Visszatérve g szillogizmusunkhoz. Vegyük észre, hogy ez már a szillogizmusok szillogizmusa, a megalapozás megalapozása, hiszen a kiindulótétele addig csak formális megalapozás volt, levezetetlenségében önkényes kiinduló pontként úgyszólván a levegõben lógott, míg g zárótételével el nem nyerte igazi érvényességét, azzal, hogy a/1 = g/3-mal, ha számokkal jelöljük a következtetés tételeit. A felcserélhetõségnek a következtetés egyes ítéleteinél is megvan a maga jelentõsége, ám itt nagyobb, mint a szonettben, mert egyáltalán nem szórendi és hangulati kérdés. De ennél fontosabb számunkra, hogy kifejezett strukturális azonosság van a szonettkoszorúra támaszkodó mesterszonett és a szillogizmusok szillogizmusának struktúrája alapján létrehozható – nevezzük így – „mesterszillogizmus" (d) között. Mondottuk, hogy a szillogizmusok szillogizmusának zárótételébõl két lehetõség is adódik a továbbmenetelre. Az egyik a tárgyalt visszamenés g-tól a-ra. A másik az elõremenés g-tól d-ra, tehát a mesterszillogizmusra. Ez a sorbafejtett rövid E – Á – K, illetve hosszú E – Á . Á – K : E – K szkéma alapján hozható létre. Konkrétan úgy kapjuk meg, hogy a három megelõzõ szillogizmus a, b, g zárótételeit formáljuk mesterszillogizmussá. Íme: Ez a vers, lévén szonett, 14 jambikus lejtésû rímes sorból álló, 4/4/3/3/-ra tagolt strófa. S még szemléletesebb lesz a strukturális egyezés, a kifejtett és tördelt, hosszú sor alapján, ahol a tördelést akár szó szerint is vehetjük, mivel a görög verseket, a homéroszi eposzokat például nem sort sor alá aprózva, hanem egyvégtében írták le, csak a középkor kezdi a sort sor alá írni, amit a nyomtatás véglegesít.
        *E – Á Ez a vers – szonett.
**K – Á A 14 jambikus lejtésû rímes sorból álló, 4/4/3/3 strófatagoltság – szonett.

*** E – K Ez a vers – 14 jambikus lejtésû rímes sorból álló, 4/4/3/3 strófatagoltság.
Annyi különbség mindenesetre van a mesterszonett és a mesterszillogizmus között, hogy a mesterszonett egyben a szonettek szonettje, a mesterszillogizmus viszont nem a szillogizmusok szillogizmusa, mert szerkezetét már a megelõzõ E – Á – K megadja, míg a mesterszonett és a megelõzõ szonett között nincs ilyen összefüggés, ott az elõzõ 14 szonett kezdõ és zárósora határozza meg a mesterszonett szerkezetét. Ezért a mesterszonett egyben a szonettek szonettje is, míg a szillogizmusok szillogizmusa elnevezés már megilleti a megelõzõ szillogizmust, amelyhez képest a mesterszillogizmus nem hoz új struktúrát.
    Simor – sokféleképpen megmutatkozó – „reneszánsz" találékonysága, vagy inkább költõi leleménye itt teljes frissességében érvényesül, játékos, ám a formajátékkal mindig a melankolikus tartalom kiemelését szolgáló komolysággal, s a játékban is benne rejlõ logicitással. Azzal a dialektikus logikummal, amely minden mûvészetet átjár, jóllehet egymásra következõ, szemléletes ké-peivel egyetlen mûvészi alkotás sem a fogalmi gondolkodás következtetési formáiban valósul meg, hiszen át meg át van szõve véletlen elemekkel és a logikai fonal megszakításaival. Ám szembeállításuk a fogalmi gondolkodással merõ képtelenség, hiszen végsõ soron a mûvészet érzéki megjelenítésének mélyén is a dialektikus logikum munkál átfogó ívekben, kiirthatatlanul. Platónnak tökéletesen igaza volt, amikor a Phileboszban kimondotta, hogy a dialektika az alapja minden jelentõs emberi érték felfedezésének és megalkotásának. „Ez az az út, amelyen át napfényre hozunk mindent, amit a mesterségek – mûvészetek – tudományok terén valaha is felfedeztek." (16c.)
Simor költõi leleménye a szituációteremtésre is kiterjed, nemcsak a formai alakításra és alakításformákra. Utóbbiakhoz számítom a kompozíciós formákon túl a ritmusalakítást, így a szabályos és szabálytalan verslábak szintézisét, a rím-, illetve asszonánc elosztások meglepetéshozó változatosságát, vagy akár a szórendet s a szavak és fordulatok affektív és intellektuális telítettségi fokát stb. Ilyen helyzetteremtõ leleménye az, ahogyan Gorbacsov szájába ad egy öndicsérõ epigrammát, disztichont, amely menten önleleplezéssé válik, akarva-akaratlan még azok szemében is, akik önmagukat féltve felháborodva utasítják vissza (Gorbacsov).
Életem egyetlen nagy terve ma teljesülõben,
mit rejt még a jövõ, egyremegy
                          énnekem az.
Szovjet nincs már, és unió sincs, ezt
                                 cselekedtem,
Hruscsov híre-porát ködbe borítja
                                     nevem.
    Pedig Gorbacsov tervteljesítésével még elsõ nagy patrónája, Thatcher asszony sem volt igazán elégedett. A magyar olvasók nemigen tudják, mivel hírközlõ szerveink nem törõdnek az ilyen apróságok közreadásával. Tervkivitelezését Thatcher túlteljesítésnek érezte szíve fájdalmára – jobb soha, mint késõn! – fordította meg a közmondást az angol nép nagy költõje, Chaucer már a XIV. században, amikor pedig nem volt még olyan kényes a helyzet, mint napjainkban -, mert -elõbb-utóbb rá kellett döbbennie arra, hogy õ maga, a „Vas-lady", borította fel Anglia hagyományos külpolitikáját, a nagyhatalmak között létrehozandó vagy megõrzendõ európai „erõegyensúly-politikát", amely pl. a cárizmussal próbálta ellensúlyozni a vilmosi Németországot, amikor szívvel-lélekkel támogatott egy paranoid, cezaromániás, a reális egzigenciák (a valódi sürgetõ szükségletek) felfogására képtelen politikust.
    A tudós költõ Prométheuszhoz hasonlítja önmagát. Balga Prométheusz – ez kötetének címe. Mert prométheuszi kínokat kell elszenvednie abban a világban, amelyben naponta többször is meglátogatja a máját tépõ keselyõ. Szenvedései lényegileg szenvedélyébõl erednek, a társadalmi és mûvészi igazság szenvedélyes szeretetébõl. Az érettük folytatott bátor kiállásból és harcból. De vannak békésen és nem csak harcosan szép pillanatai, amikor „a nap áttöri a jeget / nem kérdi, lehet, nem lehet, / elég pár röpke pillanat, / élni erõt és kedvet ad." Azt kívánjuk, sok ilyen pillanat fogja körül és óvja õt. Nem úgy és nem azért, hogy megbékéljen a jelenvalóval, hanem azért, mert erõt és kedvet ad élni és a szükséges harcot végigvívni. Balga-e vajon ez a Prométheusz? Nem balgaság olyasmiért harcolni, aminek gyümölcseit magunk már nem élvezhetjük. Vagy ha igen, akkor ez a balgaság, amelyben vannak elõdeink s magunknak is van gyakorlatunk benne, hiszen vagyunk jónéhányan, akik elmondhatjuk Stormmal: „Aus eignem Herzen geboren, / Nie besessen, dennoch verloren" („Saját szívembõl született / Nem birtokoltam, mégis elveszett"), a legnagyobb dicséretre méltó! Kitüntetõ érdemnek számít, ha nem is a bibliai Kréti és Pléti, vagy napjainkban Akárki úr és Nagyon-Nagy úr szemében.

Bp., 1998. december 14.

1848-1849

Mészáros Lázár altábornagy (1796-1858), az 1848-i elsõ felelõs magyar minisztérium hadügyminisztere, a szabadságharc egyik katonai vezetõje angliai számûzetése idején, Jersey szigetén fejezte be törökországi internálásáról írt naplóját, néhány hónappal azután, hogy a cs. kir. hadbíróság ítélete alapján, a pesti Újépület mögött in effigie felakasztották.
A „Törökországi Napló" egyike a legérdekesebb, máig kéziratban maradt emlékiratoknak. A nagyon is kényes ízlésû és mindenkor kritikus Gyulai Pál például így írt róla a Budapesti Szemlében: „Mészáros Lázár hagyományait olvasva, önkénytelenül Mikes Kelemen jut eszünkbe." Gyulai szerint a Napló egyszerre becses irodalmi mû és értékes történeti forrás, amelyet hol mélységesen keserû hangulati hullámzás, hol iróniába hajló jóakaratú humor itat át. Egyébként mindazok, akiknek módjukban állt a kéziratba betekinteni (pl. Arany János, Szokoly Viktor, újabban Kosáry Domokos), lényegében osztoztak Gyulai véleményében.
Felvetõdik tehát a kérdés, hogy a Napló mind ez idáig miért nem jelent meg? Alighanem az az oka ennek, hogy Mészáros feljegyzései részint roppant szubjektívek, részint igen sok olyan elemet, tényt és vélekedést tartalmaznak, amelyek – ha más-más oldalról és elõjellel is – kényelmetlenül érintették az elmúlt 150 év különbözõ hivatalos köreit, mozgalmait és irányzatait.
De bármint történt is, a „Törökországi Napló" most elõször jelenik meg a Zrínyi Kiadó gondozásában, a Terebess Kiadóval közös kiadásban. A Napló keletkezését és hányatott sorsát a hadtörténész, Ács Tibor elõszava ismerteti, õ a szöveg sajtó alá rendezõje is. A Zrínyi Kiadó hozzájárulásával a Napló bevezetõjét közöljük, szöveghûen, az eredeti helyesírás megtartásával.
 

MÉSZÁROS LÁZÁR

Törökországi Napló (1849-1850)

Részlet

Dacára annak, hogy eddig legjobb szándékaim s szolgálataim füstbe mentek, dacára annak, hogy amihez nyúltam ha arany volt is, elemmé vált, dacára annak, hogy a rossz szerkezetû társadalom által jellemem, tulajdonaim belbecse iránya ellen hajtottam, s ott használtattam hol legkevesebb jót mûvelhettem, mint p. o. [példának okáért] a hadi minisztériumságban. S ott hol hasznot hajthattam volna, a körülmények nem engedték, mint p. o. a nevelésnél, 1-õr sírok most is ha meggondolom, hogy kedvenc gyermekem, a Ludoviceum, vagyis elsõ Magyar Hadi Fõtanoda életbe és ténybe léptetését nem sikeresíthettem, mert öt napi lét múlva Windisch-Grätz szétkergette. 2-szor pedig Haynau et Compagnie, a muszkák sem engedték, sem az osztrák ítéletes kegyelmû!!! kormány nem engedi, legalább nem magyar s szabad fejletû szellemben.
     Dacára sok más itt elmellõzendõ akadályoknak, mellynek utolsóját ide teszem, mégis t.i. dacára annak hogy 18 éves koromban, midõn katonává lettem; fiatal képzelettel, elsõ beköszöntésemet a világba s abbani kirándulásomat Morva, Cseh, Szlavonia, Bajor, Würtemberg, Baden, Helvécia, Franciaországba; ottani híres s hírtelen tetteimet, onnént Napoleonnal szembe találkozásra tett utamat, hol Julius Caesar óta katonát nem láttak. Nizzábani tartózkodásomat, és Piemonton, Lombardián, Velencén, Stájeren keresztüli utamat Aradig, onnant 1815-ben visszafordultamat Olaszországba, Bolognaig, onnént újra déli francia részben tett hadjáratomat, onnénti visszafordultamat hazámba, Németországon, Ausztrián keresztül Zomborig, onnént a 7-dik huszárezred-beli beosztásomkor szlavoniai életemet egész 18/22-ig leírtam, melly otthon nem létemben meg ázván, több hétig elpeniszesedett s elromlott. Tovább másodszor is meg kezdvén 18/23-tól vittem, le írva a végét szlavoniai életemnek, onnénti menetemet Horvátországon keresztül a boszniai szélekig, és Zágrábon keresztül Carniolián egész Arconáig s onnént vissza Cremonáig, 18 évi olasz életemet, mondom napi könyvemet írtam egész az 1848-diki március 18-diki forradalom kiütéséig, amikor minden bútorommal Milánóban maradott. A 3-dik szakaszát mint hadi miniszter nem is folytattam jóformán, de ez is Magyarhonban maradt, s így dacára ezen visszás sorsbeli beavatkozásnak életem leírására, és legutolsó dacára, annak, hogy 14-dik augusztus óta török kenyeret eszem és eddig nem jött azon gondolat fejembe, hogy érdektelen személyemmel bibelõdjem, még is, mivel egy óévet, s reám nézve még többet szegény zsarnokolt, kiszívandó, elnyomott hazámra nézve gyászosat végzem, és mivel a közel álló Sylvester napján számolást szoktam tenni magammal. Tehát újra neki fogtam remélvén, hogy ennél kevesebbet fogják a körülmények hátráltatni folytatását, mint a sors elhatározott keze fogja kettévágni azon fonalat amellyel szöve voltam a világhoz.
     S így menjen a világba, vagyis lészen egy olly világszögébe, hová a polgárosodás még be nem csempészte magát, és ahol most a legfõbb vezetõje sorsának, több emberséget, több nagyszívûséget mutatott hitetlen létére, mint mindannyi apóstoli s öregebb hitü nem apostóli koronás szereplõk. Isten éltesse s áldja meg õtet, népeivel, kiknek jobb sorsukat létbe hozni igyekszik és talán létbe is hozandja.
     Hogy pedig életem ezen utolsó szakaszának feje is legyen és az lássék minden vajudás nélkül s összeköttetés nélkül egyszerre betoppanám a számkivetés szakaszába, tehát röviden s bevezetéskép elõszámlálom, hogy midõn Magyarhon furcsa csillaga jónak látta egy hazugsággal az ország függetlenségét, a dinasztia országlási végeztét az igen hajló országgyûléssel kimondatni, s e tárgyba a reformátusok templomában ünnepélyesen a világ elõtt kijelenteni, mellynek velem együtt annyi sok okos ember ellene volt.
     Miniszterségemet ott hagyván, csak képviselõ maradtam, Mezõhegyest, a nagyváradi hadiszertárt meglátogattam, Bémer püspöktõl, Csernovicstól, Wenckheimtõl és másoktól traktáltatva, visszajöttem Debrecenbe májusban. E hó végén utolsó gyõzelmünk Budavár bevétele következtében, az országgyûlés Pesten fagylaltot, több kényelmet keresvén, Debrecenbõl eloszlatott, és július 2-ra dolgait tovább folytatni halasztotta. Június elején Orczy László barátomhoz egypár napra rándultam, s onnént Pestre barátaimat, barátnéimat látogatandó. Baján testvéremet is talán utoljára láttam, onnént fel Pestre új quartélyt fogadván, s bent lakván is, utolsó kényelmes életemet éltem barátaim köre közt. Egy belsõ ösztön mondá ugyan, hogy nem sokáig fog tartani, az ész szinte támogatta, de a könnyelmûséggel felejteté velem, s így a napba éltem.
    Azomban a muszkák bejövetele, seregeink visszanyomulta, készület násztól, Görgei kétes viselete, a sok tábornok önkényes eljárásai, egy fõt kerestek, melly alatt ha nem is gyõzelmet, legalább egy kibékítõ pontot találhassanak. A legokosabbat, a legbiztosabbat, ki egyedül képes vala menteni Dembinskit, Görgei véget nem akarván választani, reám került a sor, és én jószívû szamár elfogadtam. Azomban a sors büntetni akarván a hont kevés sikert engedett. Július 3-dikán; minek után egy ülés után az országgyûlés Szegedre ment, fõvezérnek neveztek ki, és én Dembinskit fõhadiszállás mesteremnek, az az dolgozó fejemnek. Budáról Komáromba kétszer akartam menni, nem lehetett, a sereg Komáromból két parancsra sem akart lejönni. Budát 10-én elhagytam és végbúcsút vettem mindenkitõl.
     Egész július végéig Abony, Szolnok, Ujszász, Nagykáta körül forgolódván, Turánál egy lovasütközetben résztvevén, melly szerencsétlenül ütött ki. Onnént vissza Abonyba, ott Perczel rakoncátlansága miatt letevén fõvezérségemet, és még azért, mivel Kossuth jezsuáskodott és hamisan kártyázott. Dembinski vette által és én mellette maradtam mint önkéntes és ez Szegeden történt. Ott egy nagy komédiai elõadás után történt, hol Perczel dantonoskodni vagy robespiereskedni akarván, elállt tõle és a sereget ott hagyta. Noha szándéka volt a kormányt elkergetni és magát diktátornak kinevezni.
     A sok kormánybeli beavatkozás és ezáltali hamis katonai, hadi mozdulatok az ellenséget hamar nyakunkra vonták. Szegeden 2-kán, 3-dikán otthagytuk, 3-án, 4-én és 5-én Újszeged és Szõreg közt derekasan tartván, végre ezt is otthagytuk. Dembinski lovát alatta elvesztvén õ vállba sebesülvén, naponkénti hátvédütközet mellett a Besenyõn, Csanádon, Kisbecskerekig értünk, Kisbecskereknél a három hét elõtt kinevezett Bem altábornagy, mint fõvezér (mily szép egyenes eljárás, aznap midõn én kineveztettem, Bemnek is ajánlotta a fõvezérséget Kossuth. Jobb jezsuita a világon nem létezhetett, aznap mellyben Dembinskinek legfõbb hatalmat ád, másnap megérkezik az új fõvezér, mit tõle elveszi. S illy ember csillagnak tartatik és máig is az csak, hogy fekete) megjelenik és a harcolni nem akaró sereget csatába viszi, ott egy darabig sikerrel látszik mûködni, hanem elérkezvén az ellen tartalékserege és egypár ágyulövés, egy lovasütközet után hátrálni kezd a sereg elég jó rendben. Noha az új fõvezér semmi rendelvényt nem adott és maga Dembinski, ki a fõvezérnek a csata elõtt nyersen megmondta, hogy oktalanságot akarsz elkövetni, kövesd el magad, ellene volt mégis midõn a hátrálást látta csak adott irányt, egypár késõbbi lövése a követõ ellennek, szétporlasztotta a sereget és hanyatt-homlok az erdõnek tartott. Én összetalálkozván Dembinskivel, gróf Biestyakovszky, Ramoyszkivel és másokkal, Vécsey fõhadi tanyájába mentünk, ott összetalálkozva Bemmel, újra megkínált a vezénylettel, de én megköszöntem és még azon este, az az augusztus 11-én egy oláh faluban háltam, honnént 12-kén Lugosra mentem. Ott átadván mindent, és újabb könnyelmûségem mellett elfelejtvén intõ kötelességet, az ottani fináncminisztertõl kérni egy párszáz arannyat, Dembinski társaságában Karánsebesre, onnént Mehidiára, s onnént Orsovára indultam. És 14-én könnyes szemekkel talán végbúcsút vettem szegény hazámtól, barátaimtól és minden hozzám hajlammal viseltetõ egyénektõl, amint szinte 20 évig becsületesen, hiven szolgáló úgyszólván barátommá vált Szalay Jánosomtól, nem akarván õt szegénységem mellett az övéitõl megfosztani.
     S így egy friss határozat után Dembinskivel a töröknek átadtuk magunkat, és azon estén Turnu-Severinbe, contaminatioba aznap szállottunk 5 nap alatt sokat szenvedtünk. Kossuth is megérkezvén Perczel, Gorove s mások. 6-dik nap Vidinbe szállítattunk, de elõbb a híres Mehemet pasa (krajovai) által lovainktól szép szóval megfosztattam. Vidinbe töltött két havak alatt félig fogva, félig szabadon tartattunk, ennünk volt törökös, de rossz. Késõbb pénzzel láttattunk el, elegendõvel, hanem az élet aggodalmas volt, a lélek szenvedett, a test is mellette. Dembinskivel egy szobában voltam. Ritka ember, derék, igazságos, emberséges jótevõ jellem. Egy kissé felpattanó véralkata és idegalkat mellett, hamar felizgatható, ingerlékeny, hanem hamar a jó modorba visszaszálló. Kár, hogy rossz emlékezõtehetségem az õ bõ és kiapadhatatlan emlékezeti, tapasztalati és katonai hadviseletei raktárából magamnak oly keveset tarthattam meg. Tele anekdotákkal, az valódi életben találkozottakkal, tele párizsi életében 18 év alatt tapasztaltjával, a sok híres koronás koronátlan nagy és kis tekintélyõ olyas egyénekkeli társalkodásbóli merítettekkel. Teli önmaga mechanikai, fizikai, kémiai feltalálásaival, tele az emberi nem szabadságát, jólétét, józan haladását lehelõ nagyszerû gondolatokkal, melynek minden pillanatban kész egész valóját feláldozni. Tele avval, hogy képes a háborút háborúval, nagyszerû hatályos fizikai és kémiai kompozícióiból álló romboló, s pedig ellenállhatatlan romboló erejével véget annyira vetni, hogy egy kis ország képes egy nagy ellen is magát védelmezni. Tele annyi hasznos más, az ipart elõmozdító találmányaival (miket azonban nyilvánítani szándékozik). A velei együttlét, egyedüli vigasztalás volt a számkivetésben.
     A többi emigránssal, kivéve gróf Batthyány Kázmért derék nejével, Gorove, Makay és másokkal igen keveset bibelõdtem, mivel sem jellemük, sem tulajdonok nem voltak hasonszerûek.
    Egy darabig bízván a török nagyszívûségében, hogy tovább eresztend, de nem sokára, az ügyetlen és talán a muszkáktól megnyert Faik efendi török biztos hamiskodása által Vidinben marasztaltatván. Az átadásról is volt szó, és a fiatal diplomata, gróf Andrássy Gyula, a török hit becserélését írta egyedüli menekvésnek. Ennek egyenesen ellene szegezvén magamat, mindent mint sem vallást változtatni kijelentettem. Azonban a szultán határozott ellentmondása ettõl felszabadított s így ettõl kezdve további rendeltetésemet béketûréssel várom.
     A sok fáradság utáni renyhe és semmittevõ élet, a durva és a tisztátalan török városi kipárolgással, a rossz ésszel, a szellemi elfogultsággal összekötve csakhamar hideglelõs beteggé tõn, egy hóig tartván, ki nem gyógyulhatván, halva a zsarnokságot, a vérengzõ eljárást, az alacsony bosszúállást, az orkivégzéseket, úgy mint Batthyány Lajos volt elsõ miniszter, Csányi, Perényi, Kiss tábornok, Damjanich és több másokat. A nemtelen eljárását a gyõzelmes ausztriai kormánynak, mely még Törökországra is visszahatni minden alantas módon igyekezett ezen számkivetettek pangó s gyenge lábon tartottak, és csak tovább szállításunk által Sumlára, bírtam a fáradságos menetben kissé felüdülni.
     (Október 31-kén), 31dik o-berben kiindultunk Viddinbõl Plevna, Lves és több más helyeken keresztül ide Sumlára 17-kén érkezvén. Bolgárország, az Úr Istentõl áldott ország mert egyrészrõl a Dunától, másrészrõl a Fekete-tengertõl, bent hegységek által képzett vizes folyós völgyekkel, jó földdel, termékeny lehetne, ha a birtok biztosítás és a kíméletesebb bánás többet dolgoztatna velük, mint sem épannyit, mi szükséges az életre és a csekély adó kifizetésére. Bár rosszak a házak, hol 3-4 nap alatt putrikban laktunk, mégis sok marhával bõvelkedvén, vagyonosak. És bár a török kormány kissé biztosította õket és jogokat adott, és bár katonákat nem adnak, mégis a papok által vezetett nép, a muszka után sovárog kevés kivétellel. Mit nem tesz a rosszul terjesztett nevelés, a bizonyosat egy bizonyára kevesebb jóval kész megcserélni, csak hogy bosszút állhasson az elõbbi barbár bánásmódért.
     Sumlára érkezvén, szebb a helyzet, jobb levegõ, jobb víz és a változás, és a közeledés Stambulhoz, honnént várhatjuk megalapítását sorsunknak kissé felfrissített. Ha nem az itteni hírek, az engedékenység a török részrõl, az angol és francia közbenjárással, melyek a török határozott fellépéssel és dacolásával a muszka cárnak, a háborút minden módon mellõzni akarták, végre a belföldrei elszállíttatásunkkal fenyegetett. Az itteni élet kevés különbséggel a vidini volt, csak hogy itt még kevesebbet lehet találni az Európában szokott szereket és eszközöket az élethez. S így itt is nem sokára megbetegedtem és midõn ezt íróm kezdek csak fellábalni.
     Mennyire megy a muszka cár és a nem jobb osztrák császár bosszúvágyuk, következtethetni abból, hogy elkergetni, vasalni, bezárni s tudja Isten mit kíván irányunkban a töröktõl. Ez ugyan ellenáll, és talán kész lenne fegyverhez is fogni, hanem az angol befolyás az ennek árnyékától, a francia követtõl adott támasz, az emigrációért nem akarván kockáztatni az európai békét, bár vizi hadi erejét a Dardanellákon bevezetette. Sorsunk elhatároztatott 30-dikán, midõn jött a hír, hogy a magyar emigráció Ázsiába vándorland Kutahiába, 40 óra Brussatól, hol a török-egyiptomi béke a niceai csata után köttetett. A muszka lengyel emigráció Franciaországba vitettik, az ausztriai lengyel szintén Kutahiába. Ez nem lenne baj, ha az ember végét tudná. Nekem lesz a legrosszabb, mivel Dembinskitõl meg kell válnom.
     Egy alávalósággal több Ausztria részérõl, gyilkosokat külde ki Kossuthot, Batthyányt, Dembinskit, Bemet és engemet jó móddal kivégzendõket.
     Mást nem tudok, mivel az itteni élet egyformasága, unalma, elszigetelése Európától, gyéren újságolvasás, semmi levélkapás, noha 8-at írtam csak haza, rossz étel, rossz élet, szellemzavar, nem érdemel feljegyzést.

(December 31-én) 31-dikén X-ben

Mivel minden ferdén megy ebben a legjobb világban, úgy én is évvégi eszméletemet este helyett reggel kezdém, mivel Csia Ignác új székely legényem jónak találta, hamarabb beadni reggelimet. Tehát mit mondjak, gondolkozni eltanulok, eszmélni nem tudok, kevés, úgyszólván parányi képzeletem kiaszott, az egyévi miniszteri állapotom butává, oktalanná, tudatlanná és ami rosszabb, rosszabbá, bizalmatlanabbá, az embereket lenézõvé, önségessé tett. Ha visszanézek az elmúlt két évre, midõn Olaszhonban a legmelegebb barátság és valamivel több közt számoltam magammal. Elõrelátásom vagy jóslatos tehetségem elõre nem pótolhatta ki, hogy a legbékésebb ember, ki inkább magának kárt tenni engedett, mint sem pörlekedjen, azon ember ki a fegyvert s annak oktalan használatát gyülölte; ki az egész emberiséget átölelni, éltetni szerette volna, hogy az jelleme, szelleme, egész valója ellenére, ép azon állásra hivatassék, melyet úgyszólván megvetett, és amely azt irtást, a rombolást, a vérengzést tüzte ki célul. Igaza és milliószor igaza van Fouriernek, míg használni nem fogjuk tudni azt mit a teremtõ belénk öntött, míg vélt okosságunkat ellenkezõ térre nem visszük, mivel a mostani szokotton nem boldogulunk, addig mindig inség, nyomor, szerencsétlenség, nyugtalanság, zürzavar, vérengzés s ily több akadályokkal fogunk küszködni és az egynyolcad rész féligmeddig boldog egyének, félni, reszketni, tartani fognak a kétnyolcad rész boldogtalanok közt.
     Hanem úgy van és lesz is mind addig, míg a vezetõk von- és rakhajók helyett vontatókká nem válnak, és míg meg nem tanulják, hogy elejét venni mindennek az az igazi bölcsészi kõ, melyett keresni tartoznak, hogy elõre készíteni, emelni, oktatni kötelesség, és el nem várni még egy nagy szerencsétlenség vagy elkerülhetetlen esemény nem kényszeríti õket a cselekvésre; mert így mindig hálátlanokra talál, és nem is érdemelnek hálaadatosságot, mivel kényszerítve tevék azon kis jót is melyet engedni köteleztettek.
     Ha visszatekintek a múlt két évre, lelkiismeretem nem vett szememre semmi olyat miért pirulnom kellene. Jellemem tiszta maradt, lelkületem egyenes eljárása tiszteletet vivhatott ki, emberséges bánásmodorom még az ellenféltõl is becsülést aratott, és ha még egyszer kellene végig futnom, mitõl az Isten óvjon meg, pályámat mint én Lázár, máskép nem tenném mint miniszter mit tehettem, és többet s jobbat is teszek, ha nem hátráltattam, és a tulbuzgó hazafiság mely nagy szavakat hordott nyelvén, de kevés elõrelátást több bizalommal viseltetik irántam, és midõn bízni képes akkor elnyüve eljárásomban, az oktalanságtól körül szárnyalva nem tehetem. Türtem, szenvedtem, hazámért és még sem tehettem vele azon jót, amelyet szívemben hordoztam.
     Sajnálom hazámat, hanem szerencsétlenség nélkül soha sem lett volna nemzet, mert sok jó tulajdonai közt, annyi rossz volt mi nagyságát mindig hátráltatta volna. Ha a gondviselés egy szerepet tartott fenn neki és ha õt mostani nyomorult, elnyomott, szolgaállapotából újra a szabad népek közé emelni meg engedendi, úgy a mostani szomorú látogatás talán végre szellemét s jellemét annyira megedzendi, hogy önbecslése mellett, másokat is becsülni megtanulandja, és állhatatosságot nyerend, minek hiányával volt. És végre a hamis prófétákat, a nyegle kormányzókat elmellõzendi, hogy alapos, higgadt vérû és bár lassubb, de bizonyosabb lépéssel járó vezetõket választand, kikkel egyedül fog boldogulni.
     Személyemre nézve sajnálom, hogy kedvenc gyermekemet, a Ludoviceumot, hol paradicsomot akartam a fiatalságnak teremteni, és ahonnént valódi, hasznos gyakorlatos és tudományos egyének jöttek volna ki, kikbõl mint egy faiskolából vagy növénytárból, a haza szükségeit mérnöki, táborkari, tüzéri, gyalogsági és lovassági tekintetbe pótolhatta vala, mit életbe nem léptethettem. Evvel az intézménnyel akartam magamnak nevet, hírt és öröklést szerezni, a gondviselés azonban máskép akarta, Isten neki. A többirõl nem beszélek, mert tiszti és hivatali állásom annyi surlódásoknak, észrevételeknek, meg be és leszólásoknak volt kitéve, hogy vádolnom kellene ha többet szólnék. Egyet azonban mondhatok, hogy utánam jobb nem jött és ha én nem is neveltettem tudományosan, de az élet és egyenes gondolkozásom, telhetõ igazságszeretettel párosított természetes eszem, annyit adott hogy lehetõleg legjobban töltém ki helyemet, adjon Isten hazámnak jobb s lelkiismeretesebb hivatalnokot.
     Mint ember a régi maradtam, csak hogy a kor kezdé mutatni hatását, hidegebb, egykedvûbb levék, az irónia, a humor, a szatíra növekedett és hideg külalakuvá tevé, anélkül hogy belsõmben változtam volna. És amibe változtam azt a hivatalnak tulajdonítom, mely a munkával meg ölt és amit most sem fogok fel, hogyan bírtam kitartani. Mi vigaszamul szolgál, az hogy a leghevesebb ellenzékiem barátommá váltak és késõbb minden javaslatomat készek lettek volna elõmozdítani, ha a körülmények megengedték volna. Úgymint Nyáry, Patay, Pálffy János vezetõi az úgynevezett ellenzéki pártnak. A többiek ugyis barátaim voltak és maradtak, Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Irinyi, Gorove, Hunfalvy, Tóth Lõrinc, Somogyi József, Pálóczy, Jeykek, Almassy, Vörösmarty, a költõ s. t. mások. Két ember volt, ki ellenségeskedésekkel megtiszteltek, ez volt Petõfi, a költõ, Csernátoni, a volt bankócsináló, meg Pálfy Albert, ki Marczius Tizenötödike lapját örömest nyitotta személyeskedésekre irántam. Az aki legjobban vagyis legtöbbet alkalmatlankodott, mérgesített, vitázott, álszenteskedett ellenem, és aki legkedvesebb barátjának hívott, az Kossuth Lajos volt, a fináncminiszter, a kormányzó, a nyegle status férfi. Isten fizesse meg nekik.
     Már most tehozzád fordulok bátyám! Nem tudom mit fog mondani az utóvilág, közömbös is lesz hogy mit mondand halálom után, hanem azt meg nem fogja tagadni tõlem, hogy becsületes ember voltam, és hogy ahol lehetett, mindenhol jót tettem és még a rosszat is jóval viszonoztam. Családunk nem utolsó tagja és elsõ históriai embere, avval mit mutatott, mit tett, remélem becsületére fog válni. Isten veled, áldjon meg, tarts meg emlékezetedbe, mert mi e világon nem látandjuk egymást. Ha fiadnak, Jóskának kezébe jutnak ezen levelek, emlékezzen meg arról, hogy mások körében is becsületes ember maradjon.
     Legfõbb Barátnémnak honomban legyen meg itt az emlékezete, sajnálom, hogy jobban, bõvebben nem viszonozhattam érzéseit, hanem Isten látja szívemet, amit csak a baráti kebel érezhet, eszmélkedhet, azt mind éreztem, tettem, tovább nem mehettem, mivel a körülmények nagyon lefoglaltak. Isten hozzád meglátlak-e a sorskönyvébe van írva, de meglátlak azon embert találandod, amelyik elvált tõled. Ti többiek is, hozzám rokonérzelmûek Isten veletek.
     Olaszhoni barátaimat nem szabad elfelejtenem anélkül, hogy minden jókat ne kívánjak, és hogy ne óhajtanám, hogy írt leveleimet megkapják, jeléül annak, hogy hálás szívvel emlékezek rájuk; és Te kit nevezni nem akarok felejts el, mert ebben az életben alig jövünk össze.
     S ekép elvégeztem és befejeztem a rám nézve legrosszabb évet, melybe ha a Padisah jótékony kezét bezárja, koldusbotra jutok. Nem sajnálnám súlyos sorsomat, ha édes Hazám nem veszett volna velem együtt el. Hanem így sírunk egyik a másikért és nem tehetünk mást mint hogy a jobb sorsért a gondviseléshez folyamodjak, hogy mások bûneit rajta ne bosszulja, mert a nép magában felségesen viselte magát s így isten veled 49. 1850 hozzál jobbat és vesd meg alapkövét, hogy legalább inségben ne töltsem el végnapjaimat.
 

 

 
TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

Úttörõ szerepe vitathatatlan a radarcsillagászatban

Bay Zoltán (1900-1992)

„Vigyázat! Tízezres mehet! Kész!
Az antennához vezetõ tápvezetéken kigyúl a piros lámpa...
    Drámai pillanat. Dr. Bay Zoltán -telefonon adja ki az utasítást a tetõre: – Az antennasíkot átfordítani a Hold felé!
Következõ pillanatban zúgva indulnak meg a magasfeszültségû áramfejlesztõk... harminchat antennán röpülnek ki az ultrarövid hullámú sugarak a Hold felé, és két és fél másodperc múlva már visszaérkeznek a rádiólokátor felvevõkészülékbe."
Így írt a Képes Figyelõ és hozzá hasonlóan valamennyi napi- és hetilap, 1946. február 9-én, az elsõ magyar holdszondakísérletrõl.
    A közvetlen kapcsolatteremtés a Föld és a Hold között egy 1944 óta folyó repülõtámadás-elhárító kísérlet sikere volt. Bay Zoltán nevét ekkor ismerte meg a tudományos világ. Eredményét üdvözölte Gábor Dénes, Neumann János, Szent-Györgyi Albert és barátja, Németh László.
Maga Bay nem tartotta kísérletét akkor még radarcsillagászatnak, csak „radarholdászatnak", ám úttörõ szerepe vitathatatlan a radarcsillagászatban.
    A tudós a Békés megyei Gyulaváriban született 1900-ban. Református pap édesapját már tízéves korában elveszítette. 1926-ban a budapesti tudományegyetemen doktorrá avatják. Szerencséjére a Tungsram gyár vezérigazgatója, Aschner Lipót hamar felfedezi, és Szegedrõl felviszi az Izzóba, a magyar modernizáció akkori fellegvárába.
Életútján minden lépcsõfokot megjárt. Így aztán kiválóan megválaszthatta munkatársait. Az Eötvös-kollégiumi évek sokoldalú tudást biztosítottak neki, soha nem volt szakbarbár.
A háború alatt három munkaköre volt. Egyetemi tanár Szegeden, majd az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumának és a Budapesti Mûszaki Egyetem atomfizikai tanszékének vezetõje. Munkatársait akadémikusokból, a legjobb szakemberekbõl válogatta össze.
Együtt dolgozott Szigeti akadémikussal gázkisüléses kísérleteken, majd a lumineszcencia témáin. Nagynyomású -higanygõz lámpákat, Bródy Imrével krypton- és xenonlámpákat állítottak elõ. Szigeti és Bay szabadalmat szereztek a világító kijelzõkkel, melyek korszakos jelentõsége csak a számítógépek idején derült ki.
    Bayt már 1936-ban foglalkoztatta a televízió. 1937. június 21-én már képátvitellel is kísérleteztek. Az elsõ kép egy Miki egér volt, majd késõbb a gyár emblémája. A háború miatt a kísérleteket félbeszakították, és a magyar rádiólokációs eszközökkel kellett foglalkozniuk. Ez 1946. február 6-án fejezõdött be.
A kísérletekben fõmunkatársa Dallos György volt, akit letartóztattak, és Sopronkõhidán öngyilkos lett. Mellette maradt Budanovits Andor és dr. Vámbéry Lõrinc, többen elhagyták az országot.
    Bay Zoltán meghitt kapcsolatot tartott fenn a munkásokkal, antifasiszta elkötelezettsége közismert volt. A zsidó tudósokat a gyár egyik épületében rejtegette. Nagy Pál Jenõvel, a szakszervezet vezetõjével baráti kapcsolatba került.
Munkatársával, Barta Istvánnal, 1937-ben Baumann-kábelek segítségével zártláncú közvetítést hozott létre a Gellért Szálló két terme között.
    1948 márciusáig, az államosításig, vezérigazgatóként vezette a gyárat. Augusztusban amerikai meghívást kap, és kint marad. Egyetemi tanárként dolgozik. Az amerikai tudományos körök rendkívül sokra becsülik 1946. februári eredményeit, melyet az addig ott használt energia századrészével ért el.
Nagy jelentõségõ munkát végzett a Mariner-program irányítástechnikai részében.
Akkor már a világõr problémái felé fordult. Radarcsillagászati kísérleteivel az általános relativitás elméletét kívánja ellenõrizni. Foglalkozik a Naprendszer méreteinek pontosabb meghatározásával. A távolságmérésnél pontosabbnak tartja a fény sebességét. Tudvalevõ, hogy a fénysebesség (a rádióhullámé) a gravitációs potenciál függvénye. Ebbõl vezette le Einstein 1916-ban, a fénysugaraknak a nagy test, a Nap közelében való elhajlását.
Bay Zoltán 1973-ban ismét magyar földre lépett. Elõadásokat tartott, és interjút adott a Magyar Televíziónak. Így beszélt hazatérésérõl: „Ha én hazajövök, ez alatt csak szülõhazámat értem."
Ezután többször is hazalátogatott.
    1992. október 4-én hunyt el, Washingtonban. Tudományos hagyatékát özvegye hazahozta, és 1993. március 31-én hamvait a Ferihegyi repülõtéren a Magyar Külügyminisztérium vette át, hogy utolsó kívánsága szerint hazai földbe helyezzék örök nyugalomra.
 

 

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Kutyaharapási szenzációk

Esztendõk óta serénykedek egy igen terjedelmes, több kötetes mûfajelméleti monográfián, s még mindig nem látom a végét. No de nem effajta gondjaimmal akarom traktálni az olvasót, s még attól is megkímélem, hogy olyasféle töprengéseimmel terheljem, amilyen az, hogy a destruktív hermeneutika vagy a dekonstruktivizmus teoretikus alaptételeibõl miféle mûfajelméleti konzekvenciák adódnak. Amit elmondandó vagyok, egyszerû és világos, mint minden abszurdum.
    Az 1970-es évektõl a magyar irodalomtudomány fõ célkitûzése az volt, hogy – korábbi lemaradását behozva – a legmodernebb külhoni irodalomelméleti irányzatok fejlõdésével lépést tartson. Az effajta buzgalmak derekas sikerre is vezettek, voltunk mi is strukturalisták, posztstrukturalisták, hermeneutikusok, recepcióesztéták, posztmodernek, dekonstruktivisták és még a beszédaktus-elmélethez is illett hajazni valamelyest. Jó dolog, szép dolog, végtére is európaiak lennénk, vagy mik.
Mostani, tüzetesebb mûfajelméleti vizsgálódásaim azonban igencsak fura tényekre világítottak rá. Ilyen például az, hogy a magyar köztudat az irodalomelmélet elsõ képviselõit Platónban és Arisztotelészben tisztelve úgy tudja, hogy e kiemelkedõ elmék nemcsak az úttörés érdemét mondhatták magukénak, hanem az antik közgondolkodásra általánosan jellemzõ nézeteket dolgozták ki, sõt a líra-epika-dráma felosztás máig érvényes alapjait is õk fektették le, s ez azóta folyamatosan – Kanyó Zoltán szavait idézve – „úgyszólván valamennyi irodalomelméleti munka alapvetõ elméleti és módszertani kiindulópontja maradt".
Ez a gondolatsor – a klasszika-filológia képviselõinek kivételével – a magyar szerzõk körében szinte közhelyként elfogadott alaptétel, jóllehet minden egyes állítását rég cáfolta a tudománytörténet. A klasszika-filológia már a XIX. században kimutatta, hogy Arisztotelésznél a líra fogalma hiányzott, s a mûfajelmélet-történet kutatói is félévszázada bebizonyították, hogy a mûnemi felosztás hagyománya csak a XVIII. századra alakult ki. Amibõl viszont az világlik ki, hogy ez a mi irodalomtudományunk igencsak féloldalas érdeklõdésû. Egyfelõl mániákusan szimatol minden új teória után, másfelõl a legdohosabb legendákat is hajlamos változatlanul ismételgetni.
A rejtély kulcsa akkor kerül a kezünkbe, ha arra is felfigyelünk, hogy a magyar irodalomtudományt leginkább akkor érdekli egy-egy új elmélet, ha ez arra törekszik, hogy – a dekonstruktivista Riddelt idézve – „megdöntse azt az illúziót, hogy az irodalomban lehet valamilyen igazság", és azokkal a tudományos eredményekkel szemben érzéketlen, amelyek tényekre alapozott tételekkel cáfolnak dohos legendákat. Ez – kevésbé ildomos, de lényegremutatóbb megfogalmazásban – azt jelenti, hogy irodalomtudományunk igen hajlamos szenzációként elfogadni minden marhaságot, de az igazságok nem érdeklik.
Hogy ez mennyire így van, erre akkor jöttem rá, amikor Tõkei Ferenc Mûfajelmélet Kínában a III-VI. században címû könyvét kijegyzeteltem magamnak. Megjelenésekor, 1967-ben még költõi ambíciókat tápláltam magamban, s nyakig ültem a mûfordítói munkákban, nem sok érzékem volt a kínai írásjelekkel tarkított szöveg értékeinek élvezetéhez. Annál meglepõbbek voltak ezek most, több mint három évtized és több száz mûfajelméleti publikáció elolvasása után. Mert az még valamennyire ismeretes, hogy a kínai kultúra jó néhány felfedezéssel (puskapor, porcelán, selyem, könyvnyomtatás stb.) az európai elõtt járt. Ám azt, hogy az ókor végén és a középkor elején a kínai irodalomelmélet – Tõkeit idézve – „éppen ilyen, az európait több vonatkozásban jóval megelõzõ vívmánya a kínai civilizációnak", ezt még a legszakszerûbb mûfajelmélet-történetek se tudják mindmáig, minthogy szerzõik nem tudnak kínaiul, a magyar nyelv létérõl pedig talán tudomásuk sincsen.
    Tõkei hatalmas tudományos apparátusra támaszkodó monográfiája azt bizonyítja, hogy a kínai mûfajelmélet felismerte, hogy a költõi tartalmak és ezek formái a történelmi változásokkal együtt változnak. Ebbõl pedig azt a következtetést is levonta, hogy a mûfajok, noha általános szabályokkal is rendelkeznek, az egyes alkotásokban mindig egyedi vonásokkal lépnek elénk, sõt azt is, hogy a mûfajcsoportok, mûfajok, mûfajváltozatok és almûfajok stb. száma elvileg végtelen, a mûfajelméleti gondolkodásnak a mûfaji rendszer elméleti és gyakorlati nyitottságával, lezárhatatlanságával kell számolnia. Tudván, hogy mindez az én olvasóim számára éppúgy nem jelent semmit, ahogyan engem sem hozott lázba 1967-ben, hozzá kell tennem: olyan felismerések ezek, amelyekhez az európai poétikai gondolkodás csak a közel másfél évezreddel késõbb tudott elérkezni. S ebbõl következõen – korrigálva szemellenzõsen Európa-központú elképzeléseinket – a mûfajelméleti gondolkodás történeti fejlõdése is egészen másként fest, mint ahogyan korábban elképzeltük, itt az unos-untalan ismételgetett „már az ókori görögök tudták  refrént fel kell cserélni arra, hogy „a kínaiak már az ókorban tudták, de mi csak a XX. században jöttünk rá".
Ez a – bízvást minden posztstrukturalista és posztmodern szenzációnál sokkalta figyelemreméltóbb – felfedezés nálunk annyi visszhangot sem keltett, mintha egy magyar recepcióesztétát megharapott volna egy kutya. A mi irodalomelméletünket csak az érdekli, ha a teoretikusok harapják meg a kutyákat. Pedig hovatovább – lévén a harapdálási düh a veszettség jele – az utóbbi eset lesz a gyakoribb.
 

OLVASÓLÁMPA

WITTE CECÍLIA

Egy tizenéves szenvedélye

Jankowska Radoslawa: Kard, test, toll

Kezdem egy pici kis bizonyítással, demonstrációval. Négysoros versike a Telik: „Telik az idõ / Mi álljuk a sarat / Egymásét / Másokét". Ennyi a vers, ami véleményem szerint annyit mindenképp bizonyít, hogy aki ilyet ír, arra érdemes odafigyelni. Mert szokott gondolkodni, s mert versben kezd gondolkodni.
Nem tudom, kicsoda Jankowska Radoslawa. Tizenkilenc évesen jelentette meg verseskötetét, ennyi kiderül utószavából. Majdnem egyetlen szerelmes szenvedély élteti mindahány itt olvasható költeményét. Ritka õszinteség (magában véve még nem költõi, „csak" emberi erény), s figyelemre méltó eredeti észjárás jellemzi.
    Hogy mivé érik, az még rejtély. Most ugyanis holmi nyelvi bizonytalanság vegyül verseiben valami hihetetlenül merész, mondhatni, hályogkovácsos képi biztonsággal. Meglehet, maga a költõnõ is visszariad még majd egykoron ettõl a saját merészségétõl. De ez csak spekuláció.
Most: itt vannak a szép versek, rímtelenek, beszédritmusosak, komponáltak, gondolattal telítettek. Magánélet? Igen. A világtól való idegenkedéssel egyetemben. (Vö. „a világ megokolt utálata", jeles költõ-elõdnél.) S ez utóbbi sok mindenre magyarázatot – ha nem is adhat, de – sugallhat.
A nyelvi bizonytalanság a mai fiatal magyaroké, velük osztozik a lengyel nevû költõnõ. Például a „lenne" és a „volna" megkülönböztetésérõl fogalma sincs, éppúgy, mint sokezernyi kortársának, sajnos. Merész képi biztonságára azonban számolatlanul idézhetnénk verssorokat. Például ezt: „Csak egyszer néznél talpad alá, / hogy lásd, mennyire szeret az a féreg, / akin taposol.  Vagy enne szinte a fordítottja egy másik költeménybõl: „Kukac vagy / és én szeretlek. / A fülemen át / berágtad magad / agyamba, / gerincembe kúsztál, és lecsúsztál belsõmbe / és ott élsz ma is. / Nincs boldogabb / kukac rágta lény / nálam. / (És te hogy vagy?)
    Azt mondottam: a világtól való idegenkedés, tehát a tágabb külvilág elutasítása jellemzi Jankowska Radoslawa verseit. De a társadalmi külhidegség akarva-akaratlan bekúszik ezekbe az érzelmekkel fölfûtött, kemenceizzású, szenvedélyes szerelmi-magánéletes versekbe is, természetesen. Az efféle versfantáziálás példának okáért (Eltöprengtem) aligha íródhatott volna akárhol és akármikor – csakis erre tájt és mostanában: „Mi lett volna, ha te nõ vagy / és én a férfi, / s így futunk össze valahol. / Én megkívánlak, / te félénk vagy. / Te meghalsz szégyenedben, / én meg a börtönben.
Várjuk, várhatjuk, van okunk rá: vajon mi lesz utóbb Jankowska Radoslawából?
 
 (Hungarovox Kiadó)
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

A történelem eleven egysége

Molnár Géza: A katedrális fényei

Molnár Géza minap megjelent mûve keretes regény. A kerettörténet az 1990-es évek elején játszódik, Ervin, a „gebesovány, magas, szemüveges, kiálló ádámcsutkájú, idegességében mindig raccsoló , „véleményeiben, rögeszméiben hajthatatlan, tündöklõen okos filosz , és Eszter, a negyvenes éveiben járó egyetemi professzornõ fanyarul illúziótlan beteljesülésbe torkolló szerelmi históriája. A keretbe foglalt elbeszélés a XIII. századi magyar szerzetes, Rugács fia Máté, magyar klerikus latin nyelvû beszámolója a tatárjárásról, melyet Raimond de Monfort-nak, Chartres püspökének vetett papírra, s az ehhez csatlakozó, magyarul írt feljegyzés chartres-i, különös szexuális kalandjairól.
A két történet nyílt kapcsolódási pontja az, hogy a kéziratokat Ervin fedezi fel francia barátja segítségével, s Eszter fordítja mai magyar nyelvre. Van azonban e két eseménysornak egy finoman rejtett, ám szervesebb kapcsolata is. A kerettörténet a rendszerváltás esztendõiben játszódik, de – egy-két, a tudományos életre vonatkozó megjegyzésen túl – a magánélet körén belül marad, az ekkor társadalmi megrázkódtatások a horizonton sem jelennek meg. Rugács fia Máté viszont annál részletesebben és szenvedélyesebben szól a tatárjárás apokalipszisének politikai és erkölcsi válságairól is, és az ekkori árulások, „damaszkuszi utak , taktikus megalkuvások óhatatlanul felidézik bennünk a rendszerváltás tipikus magatartásformáit, közéleti alternatíváit.
A középkori sík kiépítésének strukturális feladata tehát az, hogy – mintegy kimondatlanul – jelenkori világunk élethelyzeteit, konfliktusait történelmi dimenzióban világítsa meg, felvillantsa azokat az azonosságokat, amelyek a hasonló döntési szituációkba kerülõ hõsök reakcióiban kimutathatók. E szerkezeti modell rendkívül elõnyös lehetõségeket nyújt a mondanivaló árnyalt, dialektus kifejtéséhez, ugyanakkor azonban igen kockázatos is. Író legyen a talpán, aki ilyenkor el tudja kerülni a mesterkélt, anakronisztikus párhuzamokat, az üres analogizálást, s ami még veszélyesebb: a didaktikus-illusztratív „lólábakat .
Molnár Géza regényének egyik legfõbb erénye, hogy ugyanakkor, amikor felsejlenek benne a múltbeli és jelenbeli események közötti kapcsolatok, tehát nem egyszerûen egymás mellé állítja vagy összeeszkábálja a két idõsíkot, hanem ezek a nemzeti történelem eleven egységében élnek a mû kompozíciójában, mindkét sík hõsei a maguk autonóm életét élik. A mû történelmi fejezetei nem parabolák, „áltörténelmi modellek , amelyekben – mint Szentkuthy Miklós II. Szilveszter második élete címû regényében – a középkori pápa apostoli pénzbõl harisnyanadrágot vásárol szeretõinek és Coca-Colát iszik. Molnár Géza a történelmi idõsík kidolgozásakor különleges gonddal tanulmányozta a hajdankor kútfõit, táj- és városleírásai, enteriõrjei nemcsak festõiségükkel, hanem hitelességükkel is megragadóak, a személyes élmény erejével állítják elénk a múltat, melynek hõsei a valódi történelem csapdáiban vergõdõ valódi hús-vér emberek. A történelem nála nem kulissza, s figurái, élethelyzetei nem analogikus elõképei, allegóriái a jelenkoriaknak, ám sorsuk mégis asszociáltatni tud mai sorsunkra. Hogy ezt el tudja érni, ez annak eredménye, hogy ábrázolásában a történelem alapvetõ erõit mutatja fel, epizódjaiban a hatalmi mechanizmusok és ideológiai struktúrák közös vonásai öltenek történelmileg konkrét formát. Rugács fia Máté kortársainak megpróbáltatásait átélve így érezni tudjuk, hogy utódaik, rokonaik vagyunk, s nemcsak földrajzilag élünk azonos helyen, hanem – minden történelmi különbség ellenére – hasonló erkölcsi dilemmákkal kell farkasszemet néznünk.
    Hogy Molnár Gézának a keretes kompozíciós modellt ilyen jelleggel sikerült kiviteleznie, ez annak is köszönhetõ, hogy hõseit a bahtyini „polifonikus regény  dialektikus módszerével állítja elénk. Kiiktatja hõseinek ábrázolásából azokat a megvilágítási effektusokat, fényeket és árnyékokat, amelyek pusztán az író személyes világképének aspektusából vetülnének rájuk; figurái autonóm lények, akik – a „tatár-kollaboránsok  is – saját világnézetük logikájából következõ belsõ meggyõzõdéssel, morális hittel cselekszenek. Nemcsak, hogy nem az írói ideologikus -feltevéseknek megfelelõ „jó  vagy „rossz  megtestesítõi, szócsövei, hanem moralitás és intellektualitás szempontjából még csak nem is rangsorolhatók egy bármennyire is árnyalt-realisztikus típushierarchiában. A mindig ellentmondásos történelmi helyzetekre adható individuálisan ellentmondásos válaszlehetõség vezérli gondolkodásukat és cselekedeteiket; a történelem hol igazolja, hol cáfolja õket, de ez az igazolás is csak abból áll, hogy elképzeléseik, életstratégiáik sikeresek vagy kudarcba fulladóak-e, mert Molnár -Géza regényében maga a történelem sem a „jó  manifesztációja. (Belvárosi Könyvkiadó)

MÉHES MEDÁRD

A nyúl is ember, illetve a nyulacska is emberke

Predrag Stepanovic-Lázár Ervin: Nyulacska huszonöt meséje

Meseregény huszonöt elbeszélésben: ez volna a közelebbi mûfaji meghatározása Predrag Stepanovic mûvének. Eredetileg szerbül jelent meg Jugoszláviában (Prica o malom zecu címmel, 1996-ban), a Budapesten élõ és munkálkodó író negyedik prózai köteteként. Az ELTE bölcsészkara szláv filológiai tanszékének docensét már jó három évtizede szépíróként ismerhetik a belgrádi -olvasók. Egyébiránt eredetileg nyelvésznek készült és indult, Hadrovics László professzor volt a mentora, de utóbb az irodalomtörténet történetének oktatása és kutatása vonzotta inkább. S az egyetemi tanárkodás mellett alkotóként is mûveli szerb anyanyelve irodalmát.
    Ez az állatszereplõk reális – talán bocsánatosnak minõsülõ képzavarral azt mondhatni: hús-vér hitelességû – jelmezeibe öltöztetett hõsökrõl írott meseregény társszerzõként tünteti föl magyar kiadása címlapján Lázár Ervint, az ismert és sokak által kedvelt, jó humorú mesélõt. Sády Erzsébet nyersfordítása nyomán õ ültette át Stepanovic könyvét nyelvünkre. Remekül. De azért nem árt tudni, a szerb eredeti is olyan hatásos, hogy egyik belgrádi recenzense egyenesen a kisiskolások kötelezõ olvasmányai közé javasolta besorolni Szerbiában.
Tavasztól télig tartó történet, ám ez az emberi világban nyúlfarknyinak számító idõ nyúlvilágban születéstõl családalapításig száguld el a meseregény fõhõsével. Aki – ez csak a történet vége táján derül ki róla és számára – egy leánynyuszi.
Családi történet. Nevelésregény. Erkölcs- és világisme, régiesebben szólva. Szól arról, hogy a szülõi szeretet kevés az új generáció felelõsségteljes fölneveléséhez, érvényes útmutatások nélkül nem sokra viszi vele a gyermek, a kamasz, az ifjú.
    És természeti történet is a Stepanovic regényében kibontakozó történet. Cselekménye a környezet hasznával és veszedelmeivel egyaránt megismerteti hõseit. De legfõképpen a társadalmi környezet hasznával és veszedelmével.
Szól a világ s a benne lakók sokféleségérõl, ennek elfogadásáról. (Amit manapság oly szívesen emlegetnek a publicisták a „másság  kifejezéssel.) Kisnyulunk megtanulja, hogy a süni is ember (illetõleg hát nyúl), de még a kutya is. Csak más-más mindegyik. No, persze, meseregényrõl, meseáttételrõl lévén szó, nincs ebben a könyvben említés muzulmánokról, horvátokról, albánokról, szerbekrõl és magyarokról. De effélékre is illik gondolnia a kicsiny olvasónak, akit ez a huszonöt elbeszélésbõl füzérébõl összeállított regény egyebek mellett – de nagy nyomatékkal – a másfajták iránti türelemre, toleranciára tanít.
Tehát ilyesmi van benne, a mesében. Mert mindamellett, hogy okítja olvasóját, vérbõ mese. Sõt, legelsõsorban is az: derûs, fordulatos föl- és elolvasni való.
(Etnikum Kiadó)