ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal három latin-amerikai író „egypercesét" közöljük, az uruguayi Mario Benedetti (1920) és Eduardo Galeano (1940), valamint a salvadori Roque Dalton (1935-1975) írásait. A prózaíró Benedettinek és Galeanónak egy-egy kötete jelent meg magyarul („Köszönöm a tüzet, uram!"), illetve („Latin-Amerika vérzõ erei"), a költõ Daltonnak pedig számos verse antológiákban („Kígyóölõ ének , „Fegyverek szomorú éjszakája").
 

MARIO BENEDETTI

Beatrix (a repülõterek)

A repülõtér olyan hely, ahová sok taxi érkezik, és néha tele van külföldiekkel és folyóiratokkal. A repülõtereken olyan hideg van, hogy mindig mûködtetnek egy gyógyszertárat, ahol ellenszereket árulnak a hidegre érzékenyek számára. Én már kiskorom óta érzékeny vagyok. A repülõtereken az emberek szinte annyit ásítoznak, mint az iskolában. Mivel a repülõtereken a bõröndök mindig húszkilósak, meg lehetne spórolni a mérlegeket. A repülõtereken nincsenek csótányok. Az én házamban viszont vannak, mert az nem repülõtér. A jólfésült focistákat és elnököket mindig lefényképezik a repülõtereken, de a torreádorokat sosem, és még kevésbé a bikákat. Talán azért, mert a bikák jobban szeretnek vonaton utazni. Én is nagyon szeretek vonaton utazni. Azok az emberek, akik a repülõtérre érkeznek, nagyon barátságosak. Ha valaki kezet mos a repülõtéren, akkor a keze sokkal tisztább, de ráncosabb lesz. Van egy barátnõm, aki el szokta lopni az egészségügyi papírt a repülõterekrõl, mert azt állítja, hogy azok sokkal puhábbak. A két legszebb dolog a repülõtéren a vámhatóság és a csomagszállító kocsik. A vámhatóságnál ki kell nyitni a bõröndöt és be kell csukni a szájat. A légikisasszonyok mindig együtt sétálnak, nehogy elvesszenek. A légikisasszonyok sokkal szebbek, mint a tanítónõk. A légikisasszonyok férjeit pilótáknak hívják. Amikor egy utas késve érkezik a repülõtérre, megjelenik egy rendõr, aki elveszi az útlevelét, és rányom egy pecsétet, melyen ez áll: Ez a fiú késve érkezett. Azok közé, akik néha a repülõtérre érkeznek, tartozik például a papám. Az érkezõ utasok mindig hoznak ajándékot szeretett kislányuknak, de az én papám, aki holnap érkezik, nem hoz nekem semmilyen ajándékot, mert öt éven át politikai fogoly volt, és mert tudja, hogy én nagyon megértõ vagyok. Mi sûrûn látogatjuk a repülõtereket, legfõképpen akkor, amikor a papám érkezik. Amikor sztrájkolnak a repülõtéren, sokkal könnyebb taxit szerezni a repülõtérre. Vannak olyan repülõterek, ahol a taxikon kívül, repülõgépek is vannak. Amikor a taxik sztrájkolnak, a repülõgépek nem tudnak leszállni. A taxik a repülõterek legfontosabb részei.

HOLLÓ JÁNOS FORDÍTÁSA


ROQUE DALTON

A bizonyosság

Négyórányi folyamatos kínzás után az Apacs és a másik két pribék leöntötték egy vödör vízzel a foglyot, és így szóltak: „Az Ezredes úr azt üzeni, hogy ad neked még egy esélyt az életben maradásra. Ha kitalálod, hogy melyikünknek van üvegbõl a szeme, nem kínozunk tovább." Miután végigtekintett hóhérjai arcán, a fogoly rámutatott egyikükre: „Neki. A jobb oldali szeme üvegbõl van."
     És a meglepõdött pribékek így válaszoltak: „Megmenekültél! De mégis, hogyan jöttél rá? Az összes többi rabtársad tévedett, mert a szem amerikai, tehát tökéletes."
     „Nagyon egyszerûen – mondta a fogoly, miközben úgy érezte, hogy újból elájul -, az volt az egyetlen szem, mely nem gyûlölettel nézett rám."
     Természetesen tovább kínozták.

HOLLÓ JÁNOS FORDÍTÁSA



   

KOSZORÚ

MOLNÁR GÉZA

Az irodalom temetõkertjében

László Gyula halálára

Az irodalmi életbe, az irodalomba bejutni nem könnyû vállalkozás. Vegyük csak a társadalmi eredezést. Nyilvánvaló: nem mindegy az, hogy valaki bankigazgató gyermekeként cseperedik fel, vagy magányosan élõ mosónõ fiaként törekszik az írói életpálya felé. Mások az otthon körülményei, az iskolázás lehetõségei, a házikönyvtár, a német vagy francia nevelõnõ, a társadalmi légkör, az egyetemek felé megnyíló utak az egyik oldalon, mások a megélhetés súlyos gondjaival viaskodó család, a kenyérkeresõ robotra korán rákényszerült ifjú sikerlehetõségei a másik oldalon.
Nem szeretnék igazságtalan lenni, az itt találomra választott „bankigazgató" gyermekének is megvannak a maga gondjai, éppen Vas István, a kiváló költõ nyújt szemléletes képet önéletírásában arról, hogy a nagy francia-magyar textilvállalatot igazgató apa hogyan igyekezett fiát az irodalomtól elütni, „normális", „tisztességes" polgári egzisztenciát biztosító kereskedelmi pályára kényszeríteni. Mondhatnánk, minden írónak, költõnek megvan a maga gyötrõdése-küszködése, míg csónakját bekormányozza az irodalom beltengereire, ám mégis bizonyos, hogy az ugyancsak példaképpen említett mosónõ gyermeke eleve hendikeppel indul kedvezõbb körülmények között született pályatársával szemben. (Ami persze se nem érdem, se nem bõn, egyik oldalon sem, mindössze az egyéni életsors kedvezményei vagy nyomasztó tehertételei közé sorolhatóak.)
László Gyula, kinek emlékezetére írom ezeket a sorokat, 1915. október 6-án a fõváros proletárvilágában, a Külsõ-Ferencvárosban született egy kétemeletes bérkaszárnyában. Korán megözvegyült édesanyjának már gyerekfejjel segítenie kellett a család eltartásában, s abban, hogy õ maga legalább a négy polgárit elvégezhesse. Sok mindent megpróbált a kenyérkereset lehetõségeiben, volt pékinas, könyvárus, kifutó, raktári munkás, cégtáblafestõ, templomi aranyozó és bõrdíszmûvestanonc.
Hihetnénk, a munkásélet megpróbáltatásai természetes úton, törvényszerûen vezették õt a munkásmozgalomhoz, a szocialisták táborába – ám ez korántsem volt így, az egyéni életsorsokban nem érvényesül az automatizmus. Gondoljuk meg, hány proletár maradt távol még a szakszervezetektõl is, vagy hányan lettek tömegével tagjai a nyilaspártnak, netán éppen pártszolgálatos fanatikusai a szélsõjobboldali eszméknek. A munkás számára is adva van a választás lehetõsége, meghúzhatja magát a politikamentesség, a társadalmi mozgalmaktól elzárkózás biztonságában, néha azonban éppen egy öreg szaki eligazító, bölcs szavai, a kezébe adott könyvek, újságok igazítják helyet, irányt keresõ lépteit a szocialista eszmék felé. László Gyulánál megkülönböztetõ jelentõséget kell tulajdonítanunk korán bontakozó költõi tehetségének, s annak, hogy a Népszava közölte elsõ versét, itt kapott helyet a gyermekeknek írott meséivel, elbeszéléseit is e lap hasábjain publikálta. A harmincas években külsõ munkatársa volt a Népszavának, de ez-idõben az illegális kommunista párt gyermekszervezetében is dolgozott.
Szellemi tájékozódásában meghatározó fontosságú volt az a két év, melyet 1936-37-ben a Vértes György által szerkesztett Gondolatnál töltött. A folyóirat a kommunista párt népfrontpolitikáját képviselte, László Gyula itt ismerkedett meg a hazai irodalmi progresszió olyan kitûnõ személyiségeivel, mint Bálint György, Darvas József, Donáth Ferenc, Erdei Ferenc, Fejtõ Ferenc, Féja Géza, Gelléri Andor Endre, Illyés Gyula, Radnóti Miklós, Schöpflin Aladár, Veres Péter és Zelk Zoltán – hogy csak néhányat említsünk a lap szerzõi közül.
A harmincas évek vége felé megalakult a Munkásírók csoportja fiatal munkásírókból, költõkbõl. Programszerûen vallották hivatásuknak a munkások életének ábrázolását, ennek az osztálynak bevitelét az irodalomba. A csoport a Könyvkötõk Szakszervezetében tartotta összejöveteleit, ahol a titkár Földeák János volt. Mellette ott találjuk Benjámin Lászlót, Kis Ferencet, Vaád Ferencet, Szüdi Györgyöt, Rideg Sándort és természetesen László Gyulát is, 1942-tõl pedig az erdélyi Nagy Istvánt. Elsõ közös kötetük Tollal és szerszámmal címmel, 1941-ben, Darvas József elõszavával jelent meg.
A Munkásírók tevékenységét országosan ismertté tette 1943-ban Zilahy Lajos folyóirata, a Híd, melyben József Jolán (József Attila nõvére) írt meleg rokonszenvtõl fûtött, fényképpel illusztrált cikket Földeák Jánosról, Vaád Ferencrõl és László Gyuláról, s közölte írói vallomásukat is.
László Gyula Budapest felszabadulásának elsõ napjaitól kezdve tevékeny és lelkes részt vállalt az új társadalom építésébõl. Megjelenésétõl kezdve munkatársa volt a Szabadság címû napilapnak riportjaival, késõbb a Természetbarátban, majd a Pajtásban folytatta újságírói-szerkesztõi munkáját.
Az élet tragikus fintora, hogy Lukács György összehívta a Munkásírók csoportját, s közölte velük, hogy a formálódó demokratikus rendszerben a Munkásírókra nincsen szükség. Magyarán szólva: kiütötte kezükbõl a tollat. Nagyon nehezen gyógyuló sebet vágott mindnyájukban: írói önbizalmukat is megrendítette, ezek után közéleti pályákra mentek, ki vállalatigazgató, ki hivatalnok, ki köztisztviselõ lett. Ám mégis, szétszóratva, a csoport összetartó ereje nélkül is, mondhatni, magányos farkasokként írták regényeiket, verseiket, meséiket.
László Gyula se tette le a tollat, miután elvégezte a Népmûvelési Minisztérium kultúrpolitikai iskoláját, újságírói munkája mellett a Látóhatár olvasószerkesztõjeként dolgozott Mesterházi Lajossal és Horváth Bélával.
Életútjának, tevékenységének fontos idõszaka volt a Mûvészeti Alapnál végzett munka, Bölöni György és Földeák János nyomdokaiba lépve lett az irodalmi szakosztály vezetõje. Hat évig végezte ezt a munkát az írótársadalom közmegelégedésére. Az õt jellemzõ humanizmussal gondoskodott a szükséget látott írók segélyezésérõl, ösztöndíjaikról, volt szíve és füle, hogy meghallja az özvegyek panaszát, rajta tartotta szemét az alkotóházakon.
Mindezen közben lejárt az Ormánságba, írta tényfeltáró szociografikus riportjait. Jónéhány novellisztikus írása született a szigligeti alkotóház életérõl, az ott dolgozó írókról, ezeket Szigligeti árnyak címmel szerette volna kötetben is megjelentetni, de az elõrehaladott életkora és a társadalmi változások ezt ugyanúgy meghiúsították, mint ahogy összegyûjtött verseinek, novelláinak publikálását is.
Dolgozó, szüntelenül tevékenykedõ ember volt, a közéleti munka, a közéleti szerepvállalás elválaszthatatlan része volt életének. Részt vett a Nagy Lajos Társaság létrehozásában, haláláig tagja volt az elnökségnek, s éveken át dolgozott az alapítvány kuratóriumában is.
A rendszerváltással domináns elemmé vált, hatalomhoz jutott irodalmi gazdák, a szerkesztõk egy része, sokadmagával együtt õt is kiszorította a lapokból, folyóiratokból. Nevét, mûvét már csak az objektív becsületességgel, tárgyszerû hitelességgel összeállított lexikonokban, irodalomtörténeti kötetekben találjuk.
    Hosszú betegeskedés, szenvedés után az elmúlt év végén, november 2-án halt meg. A napilapokban aprócska hír tudatta a szomorú eseményt. Tevékenységét, életét felmérõ nekrológok sehol sem jelentek meg, pedig László Gyula halála véglegesen lezárta a hazai irodalmi élet egyik érdekes és fontos vállalkozásának történetét: elment a Munkásírók csoportjának utolsó, élõ tagja is.
 



 

 
 

 
TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

Úttörõ szerepe vitathatatlan a radarcsillagászatban

Bay Zoltán (1900-1992)

„Vigyázat! Tízezres mehet! Kész!
Az antennához vezetõ tápvezetéken kigyúl a piros lámpa...
    Drámai pillanat. Dr. Bay Zoltán -telefonon adja ki az utasítást a tetõre: – Az antennasíkot átfordítani a Hold felé!
Következõ pillanatban zúgva indulnak meg a magasfeszültségû áramfejlesztõk... harminchat antennán röpülnek ki az ultrarövid hullámú sugarak a Hold felé, és két és fél másodperc múlva már visszaérkeznek a rádiólokátor felvevõkészülékbe."
Így írt a Képes Figyelõ és hozzá hasonlóan valamennyi napi- és hetilap, 1946. február 9-én, az elsõ magyar holdszondakísérletrõl.
    A közvetlen kapcsolatteremtés a Föld és a Hold között egy 1944 óta folyó repülõtámadás-elhárító kísérlet sikere volt. Bay Zoltán nevét ekkor ismerte meg a tudományos világ. Eredményét üdvözölte Gábor Dénes, Neumann János, Szent-Györgyi Albert és barátja, Németh László.
Maga Bay nem tartotta kísérletét akkor még radarcsillagászatnak, csak „radarholdászatnak", ám úttörõ szerepe vitathatatlan a radarcsillagászatban.
    A tudós a Békés megyei Gyulaváriban született 1900-ban. Református pap édesapját már tízéves korában elveszítette. 1926-ban a budapesti tudományegyetemen doktorrá avatják. Szerencséjére a Tungsram gyár vezérigazgatója, Aschner Lipót hamar felfedezi, és Szegedrõl felviszi az Izzóba, a magyar modernizáció akkori fellegvárába.
Életútján minden lépcsõfokot megjárt. Így aztán kiválóan megválaszthatta munkatársait. Az Eötvös-kollégiumi évek sokoldalú tudást biztosítottak neki, soha nem volt szakbarbár.
A háború alatt három munkaköre volt. Egyetemi tanár Szegeden, majd az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumának és a Budapesti Mûszaki Egyetem atomfizikai tanszékének vezetõje. Munkatársait akadémikusokból, a legjobb szakemberekbõl válogatta össze.
Együtt dolgozott Szigeti akadémikussal gázkisüléses kísérleteken, majd a lumineszcencia témáin. Nagynyomású -higanygõz lámpákat, Bródy Imrével krypton- és xenonlámpákat állítottak elõ. Szigeti és Bay szabadalmat szereztek a világító kijelzõkkel, melyek korszakos jelentõsége csak a számítógépek idején derült ki.
    Bayt már 1936-ban foglalkoztatta a televízió. 1937. június 21-én már képátvitellel is kísérleteztek. Az elsõ kép egy Miki egér volt, majd késõbb a gyár emblémája. A háború miatt a kísérleteket félbeszakították, és a magyar rádiólokációs eszközökkel kellett foglalkozniuk. Ez 1946. február 6-án fejezõdött be.
A kísérletekben fõmunkatársa Dallos György volt, akit letartóztattak, és Sopronkõhidán öngyilkos lett. Mellette maradt Budanovits Andor és dr. Vámbéry Lõrinc, többen elhagyták az országot.
    Bay Zoltán meghitt kapcsolatot tartott fenn a munkásokkal, antifasiszta elkötelezettsége közismert volt. A zsidó tudósokat a gyár egyik épületében rejtegette. Nagy Pál Jenõvel, a szakszervezet vezetõjével baráti kapcsolatba került.
Munkatársával, Barta Istvánnal, 1937-ben Baumann-kábelek segítségével zártláncú közvetítést hozott létre a Gellért Szálló két terme között.
    1948 márciusáig, az államosításig, vezérigazgatóként vezette a gyárat. Augusztusban amerikai meghívást kap, és kint marad. Egyetemi tanárként dolgozik. Az amerikai tudományos körök rendkívül sokra becsülik 1946. februári eredményeit, melyet az addig ott használt energia századrészével ért el.
Nagy jelentõségõ munkát végzett a Mariner-program irányítástechnikai részében.
Akkor már a világõr problémái felé fordult. Radarcsillagászati kísérleteivel az általános relativitás elméletét kívánja ellenõrizni. Foglalkozik a Naprendszer méreteinek pontosabb meghatározásával. A távolságmérésnél pontosabbnak tartja a fény sebességét. Tudvalevõ, hogy a fénysebesség (a rádióhullámé) a gravitációs potenciál függvénye. Ebbõl vezette le Einstein 1916-ban, a fénysugaraknak a nagy test, a Nap közelében való elhajlását.
Bay Zoltán 1973-ban ismét magyar földre lépett. Elõadásokat tartott, és interjút adott a Magyar Televíziónak. Így beszélt hazatérésérõl: „Ha én hazajövök, ez alatt csak szülõhazámat értem."
Ezután többször is hazalátogatott.
    1992. október 4-én hunyt el, Washingtonban. Tudományos hagyatékát özvegye hazahozta, és 1993. március 31-én hamvait a Ferihegyi repülõtéren a Magyar Külügyminisztérium vette át, hogy utolsó kívánsága szerint hazai földbe helyezzék örök nyugalomra.
 

 
 
  
MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Kutyaharapási szenzációk

Esztendõk óta serénykedek egy igen terjedelmes, több kötetes mûfajelméleti monográfián, s még mindig nem látom a végét. No de nem effajta gondjaimmal akarom traktálni az olvasót, s még attól is megkímélem, hogy olyasféle töprengéseimmel terheljem, amilyen az, hogy a destruktív hermeneutika vagy a dekonstruktivizmus teoretikus alaptételeibõl miféle mûfajelméleti konzekvenciák adódnak. Amit elmondandó vagyok, egyszerû és világos, mint minden abszurdum.
    Az 1970-es évektõl a magyar irodalomtudomány fõ célkitûzése az volt, hogy – korábbi lemaradását behozva – a legmodernebb külhoni irodalomelméleti irányzatok fejlõdésével lépést tartson. Az effajta buzgalmak derekas sikerre is vezettek, voltunk mi is strukturalisták, posztstrukturalisták, hermeneutikusok, recepcióesztéták, posztmodernek, dekonstruktivisták és még a beszédaktus-elmélethez is illett hajazni valamelyest. Jó dolog, szép dolog, végtére is európaiak lennénk, vagy mik.
Mostani, tüzetesebb mûfajelméleti vizsgálódásaim azonban igencsak fura tényekre világítottak rá. Ilyen például az, hogy a magyar köztudat az irodalomelmélet elsõ képviselõit Platónban és Arisztotelészben tisztelve úgy tudja, hogy e kiemelkedõ elmék nemcsak az úttörés érdemét mondhatták magukénak, hanem az antik közgondolkodásra általánosan jellemzõ nézeteket dolgozták ki, sõt a líra-epika-dráma felosztás máig érvényes alapjait is õk fektették le, s ez azóta folyamatosan – Kanyó Zoltán szavait idézve – „úgyszólván valamennyi irodalomelméleti munka alapvetõ elméleti és módszertani kiindulópontja maradt".
Ez a gondolatsor – a klasszika-filológia képviselõinek kivételével – a magyar szerzõk körében szinte közhelyként elfogadott alaptétel, jóllehet minden egyes állítását rég cáfolta a tudománytörténet. A klasszika-filológia már a XIX. században kimutatta, hogy Arisztotelésznél a líra fogalma hiányzott, s a mûfajelmélet-történet kutatói is félévszázada bebizonyították, hogy a mûnemi felosztás hagyománya csak a XVIII. századra alakult ki. Amibõl viszont az világlik ki, hogy ez a mi irodalomtudományunk igencsak féloldalas érdeklõdésû. Egyfelõl mániákusan szimatol minden új teória után, másfelõl a legdohosabb legendákat is hajlamos változatlanul ismételgetni.
A rejtély kulcsa akkor kerül a kezünkbe, ha arra is felfigyelünk, hogy a magyar irodalomtudományt leginkább akkor érdekli egy-egy új elmélet, ha ez arra törekszik, hogy – a dekonstruktivista Riddelt idézve – „megdöntse azt az illúziót, hogy az irodalomban lehet valamilyen igazság", és azokkal a tudományos eredményekkel szemben érzéketlen, amelyek tényekre alapozott tételekkel cáfolnak dohos legendákat. Ez – kevésbé ildomos, de lényegremutatóbb megfogalmazásban – azt jelenti, hogy irodalomtudományunk igen hajlamos szenzációként elfogadni minden marhaságot, de az igazságok nem érdeklik.
Hogy ez mennyire így van, erre akkor jöttem rá, amikor Tõkei Ferenc Mûfajelmélet Kínában a III-VI. században címû könyvét kijegyzeteltem magamnak. Megjelenésekor, 1967-ben még költõi ambíciókat tápláltam magamban, s nyakig ültem a mûfordítói munkákban, nem sok érzékem volt a kínai írásjelekkel tarkított szöveg értékeinek élvezetéhez. Annál meglepõbbek voltak ezek most, több mint három évtized és több száz mûfajelméleti publikáció elolvasása után. Mert az még valamennyire ismeretes, hogy a kínai kultúra jó néhány felfedezéssel (puskapor, porcelán, selyem, könyvnyomtatás stb.) az európai elõtt járt. Ám azt, hogy az ókor végén és a középkor elején a kínai irodalomelmélet – Tõkeit idézve – „éppen ilyen, az európait több vonatkozásban jóval megelõzõ vívmánya a kínai civilizációnak", ezt még a legszakszerûbb mûfajelmélet-történetek se tudják mindmáig, minthogy szerzõik nem tudnak kínaiul, a magyar nyelv létérõl pedig talán tudomásuk sincsen.
    Tõkei hatalmas tudományos apparátusra támaszkodó monográfiája azt bizonyítja, hogy a kínai mûfajelmélet felismerte, hogy a költõi tartalmak és ezek formái a történelmi változásokkal együtt változnak. Ebbõl pedig azt a következtetést is levonta, hogy a mûfajok, noha általános szabályokkal is rendelkeznek, az egyes alkotásokban mindig egyedi vonásokkal lépnek elénk, sõt azt is, hogy a mûfajcsoportok, mûfajok, mûfajváltozatok és almûfajok stb. száma elvileg végtelen, a mûfajelméleti gondolkodásnak a mûfaji rendszer elméleti és gyakorlati nyitottságával, lezárhatatlanságával kell számolnia. Tudván, hogy mindez az én olvasóim számára éppúgy nem jelent semmit, ahogyan engem sem hozott lázba 1967-ben, hozzá kell tennem: olyan felismerések ezek, amelyekhez az európai poétikai gondolkodás csak a közel másfél évezreddel késõbb tudott elérkezni. S ebbõl következõen – korrigálva szemellenzõsen Európa-központú elképzeléseinket – a mûfajelméleti gondolkodás történeti fejlõdése is egészen másként fest, mint ahogyan korábban elképzeltük, itt az unos-untalan ismételgetett „már az ókori görögök tudták  refrént fel kell cserélni arra, hogy „a kínaiak már az ókorban tudták, de mi csak a XX. században jöttünk rá".
Ez a – bízvást minden posztstrukturalista és posztmodern szenzációnál sokkalta figyelemreméltóbb – felfedezés nálunk annyi visszhangot sem keltett, mintha egy magyar recepcióesztétát megharapott volna egy kutya. A mi irodalomelméletünket csak az érdekli, ha a teoretikusok harapják meg a kutyákat. Pedig hovatovább – lévén a harapdálási düh a veszettség jele – az utóbbi eset lesz a gyakoribb.