NAGY ANDRÁS
Még egyszer az inflációról
Kritikai észrevételek Stuber Ervin írásához
Nehéz Stuber Ervin rövid
írására hasonlóan röviden reagálni,
hiszen e rövidség részben oka, részben következménye
annak a túlzottan leegyszerûsítõ szemléletnek,
amely már annyi kárt okozott a munkásmozgalom elméleti
megalapozásának (gondolok itt mindenekelõtt Sztálin
hírhedt „Rövid Tanfolyamára"), s amely tetten érhetõ
az Ezredvég 1999/1 számában megjelent esszében
is. A leegyszerûsítések könnyen a tézisek
szintjérõl a (megfellebbezhetetlen) tételek rangjára
emelkednek, amelyekkel nemcsak nagyon nehéz – szinte lehetetlen
– vitatkozni, de amelyekbõl súlyos következményekkel
járó gyakorlati döntések születhetnek.
Stuber Ervin leegyszerûsíti
az infláció fogalmát, pontosabban alkot egy végletekig
leegyszerûsített „polgári" infláció fogalmat,
majd ezzel vitába szállva megadja az infláció
„valódi" fogalmát, ami nem kevésbé végletesen
leegyszerûsített.
„Ha több pénz kerül
forgalomba változatlan áru és szolgáltatásmennyiség
esetén, akkor egységnyi árura több pénz
jut, ára tehát emelkedik. Ebben az esetben a pénz
vásárlóereje csökken, az árak emelkednek,
de nem azért, mert nõttek a termelési, forgalmazási
ráfordítások (költségek). Ez az infláció.
[...] E folyamatok akkor jelentkeznek, ha változatlan a pénz
forgási sebessége" – írja Stuber Ervin.
Stuber Ervin Marxra hivatkozik, amikor
cáfolni próbálja Surányi György MNB-elnök
bérkiáramlásra alapozott inflációfelfogását.
Nos, ha Marx, legyen Marx.
Marx egyik alapvetõ közgazdasági
tétele szerint a kapitalizmus az általánossá
vált árugazdaság, ahol minden áruként
jelenik meg, ezért és elsõsorban áru a munkaerõ
is. Ha ezt figyelembe véve -alkalmazzuk Stuber Ervin infláció-megközelítését,
akkor a következõ gondolatmenethez jutunk: több pénz
kerül forgalomba (mondjuk 10%-kal) változatlan áru és
szolgáltatásmennyiség (többek között
változatlan foglalkoztatás – változatlan munkaerõtömeg)
mellett, vagyis egységnyi árura 10%-kal több pénz
jut, ára tehát 10%-kal emelkedik. Természetesen a
munkaerõ-áru ára, a munkabér is. Vagyis a reálbér,
a pénz vásárlóereje változatlan marad.
Ez nem infláció! Ez csupán a pénz-mérce
10%-os növekedése.
A modern pénz
Természetesen egy olyan rövid
írásban, mint amilyen a Stuber Erviné, nem is lehet
az infláció rendkívül bonyolult fogalmát
akár megközelítõen kimerítõ formában
leírni. Erre én nem is vállalkozom.
Ha mégis szeretném az
olvasót közelebb vinni e fogalomhoz, akkor néhány
szót kell ejtenem a modern, belsõ értékkel
nem rendelkezõ pénz természetérõl, forgalomba
kerülésének módjáról.
A klasszikus
pénzt az aranybányákban keserves munkával kitermelt
sárga fémbõl verték több-kevesebb állami
felügyelet mellett. Mivel maga az arany igen értékes
áru, azért az aranypénz értékállóságát
nem az államnak kellett biztosítania, az állami felügyelet
– a pénzüzletbõl való állami részesedés
biztosítása mellett – a pénzhamisítás,
az arany minõségének rontása, az érme
súlyának a névleges súlyhoz (font, tallér,
libra, rubel!) képest való megcsonkítása megakadályozására
szolgált. Egészen addig, amíg maga az állam
nem kezdte el meghamisítani a pénzt, pótlólagos
bevételt biztosítva ezzel a költségvetésnek.
A monopolkapitalizmus fejlõdése
tette szükségessé az aranypénzrendszer felcserélését
a modern, belsõ értékkel nem rendelkezõ pénz
rendszerével.
Az állami pénzhamisítás
legszélsõségesebb, nyílt formája a papírpénz,
a kincstárjegy kibocsátása. A papírpénz
egyáltalán nem biztos, hogy papírból készül
– például II. Rákóczi Ferenc rézgarasa
tipikus papírpénz volt. De a papírból készült
pénz sem mindig papírpénz – a valódi bankjegy,
a bank váltója nem papírpénz, hanem hitelpénz.
A papírpénznek az a kellemetlen
tulajdonsága, hogy kibocsátása pillanatában
rohamléptekkel kezd el inflálódni, és vásárlóerejét
igen rövid idõ alatt elveszti. Ez a klasszikus infláció.
(Lényegében ilyen volt az 1946-ban tetõzõ magyarországi
infláció is.) A modern államok ezért igen ritkán
fordulnak ehhez az eszközhöz. Helyette meglehetõsen bonyolult
technikákat alkalmaznak. Itt röviden az egyik legegyszerûbbet
ismertetem, amelyet ma már ebben a direkt formában szintén
ritkán alkalmaznak, de amelyen bemutatható a modern pénzügytechnikák
lényege.
Az állam „törvényes
pénzhamisítási" jogait korlátozott formában
átengedi a tõle formálisan független jegybanknak,
egyben széles pénzügyi hatalommal ruházza azt
fel. Ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy a jegybank számlát
nyithat az összes többi banknál és kötelezheti
a bankokat, hogy betétállományuk egy meghatározott
százalékát (ez a kötelezõ jegybanki tartalékráta)
átvezessék erre a jegybanki számlára és
csak a fennmaradó részt hitelezhessék ki. Ha ezen
feltételek mellett a jegybank kibocsát meghatározott
mennyiségû jegybanki pénzt, az ugyan ugyanolyan papír-
(tehát hamis) pénz lesz, mintha az államkincstár
bocsátotta volna ki, de nem ugyanazt a hatást váltja
ki. A jegybank ugyanis – ellentétben az állammal – a hamis
pénzt nem a forgalomba dobja, hígítva a pénzt,
hanem a többi (kereskedelmi) banknál helyezi el betétként.
Ebbõl a bankok a jegybank számlájára elhelyezik
a kötelezõ jegybanki tartalékot, a többit kihitelezik
vállalkozó ügyfeleiknek. Azok persze nem a párnájuk
alá rakják a hitelt, hanem elköltik. Azok a vállalkozók,
akiknél elköltötték a hitelt, maguk is a bankok
ügyfelei, így a hozzájuk került pénz bankszámláikon
mint betét jelenik meg. Ebbõl a betétbõl a
bankok a jegybanki számlákon elkülönítik
a kötelezõ tartalékot, majd a többit kihitelezik.
A folyamat jó néhányszor megismétlõdik,
miközben a forgalomba egyre több pénz kerül törvényes
úton hitelpénzként, a jegybanki számlákon
pedig egyre több tartalék halmozódik fel. Csekély
matematikai ismeretekkel belátható, hogy a forgalomba került
pénztömeg nem lesz több egy meghatározott, a kötelezõ
tartalékráta nagyságától függõ
összegnél, a jegybanki számlákon pedig éppen
a jegybank által kibocsátott „hamis pénz" fog felhalmozódni
– és kivonódni a forgalomból. Vagyis ez a mechanizmus
formálisan kiküszöböli a „törvényes hamis
pénz", a papírpénz forgalmát, anélkül,
hogy aranyra lenne szüksége.
Mi lesz ugyanakkor
az állam azon az adóbevételen felüli kiadásaival,
amit korábban az aranypénz hamisításával,
illetve kincstári papírpénzzel fedezett? Az egyik
lehetõség, hogy az állam saját tekintélyével
garantált kötvényeket bocsát ki. Ezeket jó
esetben kis- és nagybefektetõk veszik meg – ezzel azonban
most nem foglalkozunk, mert ez önkéntes adózásként
is felfogható (persze nyitva hagyva az egyáltalán
nem mellékes visszafizetés és kamat problémáját).
Ha más nem veszi meg, akkor megveszi – a jegybank. Természetesen
a jegybank az államnak ugyanazzal a jegybankpénzzel fizet,
amivel a fent leírt folyamatot elindította. Az állam
ezzel a „törvényes hamis pénzzel" fizeti ki tartozásait,
felhígítva a forgalomban levõ hitelpénzt, inflációt
gerjesztve. Ez az infláció azonban nem lesz olyan viharos,
mint a kincstárjegy okozta klasszikus infláció, mert
a papírpénz itt mintegy feloldódik a hitelpénzben.
Az olvasó a zsebében levõ pénzrõl nem
tudja megállapítani, hogy az hitellel vagy államkötvény-vásárlással
került-e a forgalomba.
Inflációt azonban ebben,
s az ehhez hasonló rendszerekben nem csak az állam közvetlen
költekezése okozhat. A fent leírt hitelpénz-mechanizmus
csak ideális esetben mûködik a leírtak szerint.
Például feltételeztük, hogy a hiteleket rendben
visszafizetik. Elhúzódó hosszú lejáratú
hitelek maguk is „pénzteremtõ" forrássá változhatnak
(ez volt a 70-es évek végén megindult infláció
egyik fontos oka), infláció forrása lehet a vállalatok
„körbetartozása", a csõdhullám stb., stb. Mindez
természetesen szoros összefüggésben van az állam
mindenkori gazdaságpolitikájával, de nem abban a végletesen
leegyszerûsített formában, ahogyan azt Stuber Ervin
elõ-adta. Egyben Stuber Ervinnek feltétlenül igaza van:
az infláció a legkevésbé származhat
a bérkiáramlásból. Nincs itt mód a „bér-ár
spirál" versus „ár-bér spirál" tyúk-tojás
típusú vitájában elmélyedni.
Inflációs várakozások
Nem tudok egyetérteni Stuber
Ervin azon állításával, mely szerint ma Magyarországon
nincsenek inflációs várakozások. Ismét
alapos leegyszerûsítés, hogy „ha lett volna (inflációs
várakozás – N. A.), a lakosság is, és a termelõk-forgalmazók
is, pénzüket aranyba vagy valutába mentették"
volna. Stuber tényadatok közlése nélkül
jelenti ki, hogy „ehelyett azonban nõnek a beruházások
(gyorsabban, mint a lakossági fogyasztás), folyamatosan nõ
a lakosság megtakarítása (takarékbetét-állomány)...".
Ezen állítások egy része nem felel meg a valóságnak,
de ha elfogadjuk õket, az sem bizonyítja a várakozások
hiányát. A magyarországi nemesfémpiac sajátosságai
miatt az aranyfelvásárlás elmaradásával
nem is érdemes foglalkozni. Pénzmentés azonban igenis
volt és van. Mindenekelõtt államkötvények
vásárlásával. A magyar gazdaság egyik
legérzékenyebb pontja a „kiszorítási effektus"
rendkívül durva érvényesülése, hogy
tudniillik a bankok a kis és középvállalkozások
finanszírozása helyett államkötvényekbe
fektetik betéteseik pénzét, mert csak ezzel látják
biztosítva a betétek viszonylagos stabilitását.
Persze ez maga is – a fentebbiek miatt nyilvánvalóan – inflációt
gerjeszt. A valutafelvásárlás 1988-89-ben megindult,
de azután alább maradt (jóllehet a lakosság
valutatartalékai igen jelentõsek). Ennek oka a rendszeres
(csúszó) valutaleér-tékelés, illetve
a devizakamatoknál nagyságrendileg magasabb forintkamat.
Hiába tartalmazott ez a magas forintkamat valójában
negatív reálkamatot, a lakosság veszteségminimalizálási
megfontolásokból (inflációs várakozás!)
növelte/növeli banki forintmegtakarításait.
Az inflációs várakozásokat
nem tagadni, hanem elemezni kell. Egy többé-kevésbé
egészséges gazdaságban a várakozások
és azok érvényesítése stabilizáló
hatású. A gazdaság szereplõi arra számítanak,
hogy az infláció mértéke x százalék
lesz, ennek megfelelõen cselekszenek és ennek következtében
az infláció valóban x százalékos lesz.
A baj akkor van, ha a gazdaság lázas, az infláció
kiszámíthatatlan. Ekkor a várakozások szükségszerûen
túlbecsülik az infláció gazdaságilag indokolt
mértékét és a túlbecsült inflációhoz
való alkalmazkodási kísérletek valóban
az infláció meglódulásához vezethetnek.
Az adókról
Stuber Ervin inflációról
szóló írásába mintegy kakukktojásként
került bele az ÁFA eltörlésének általa
nem elõször hangoztatott tézise. Így én
is kénytelen vagyok az eddigiek gondolatmenetétõl
elszakadva ezzel a kérdéssel foglalkozni. Mivel Stuber Ervin
más írásaiban részletesebben foglalkozott ezzel
a kérdéssel, így néha az ott leírtakra
is hivatkoznom kell.
Tudni kell, hogy egy adórendszer
ötféle adónemet tartalmazhat:
közvetlen személyi jövedelemadót,
közvetlen nyereségadót,
közvetett jövedelemadót – fogyasztási, forgalmi
adó formájában,
vagyonadót,
egyedileg szankcionált speciális
adókat.
Az SZJA az elsõ, az ÁFA
a harmadik típusba tartozik. Stuber írásaiban a többi
adónemet nem is említi, ami egy marxista közgazdász
részérõl eléggé furcsa, hiszen az osztályviszonyok
az adórendszerben egyfelõl a személyi jövedelemadó
és másfelõl a nyereség-, illetve a vagyonadó
ellentétében tükrözõdnek. De nem ez az igazi
probléma.
A közvetlen
és a közvetett jövedelemadók között lényeges
különbség van.
A személyi jövedelemadó
– ahogyan azt Stuber Ervin is egy helyütt nagyon helyesen jegyzi meg
– alapvetõen a bérbõl és fizetésbõl
élõket sújtja, hiszen a vállalkozóknak
mindig egyszerûbb eltitkolni jövedelmüket. Minél
nagyobb a jövedelme egy vállalkozónak, annál
rafináltabb adószakértõket tud megfizetni azért,
hogy azok találják meg az adózás alól
való kibújás útjait.
A forgalmi adók
ezzel szemben a tényleges fogyasztáshoz kapcsolódnak,
így sokkal demokratikusabbak, mint a személyi jövedelemadó
– aki sokat fogyaszt, az sok forgalmi adót fizet, aki keveset fogyaszt,
az keveset is adózik. Továbbá a progresszív
jövedelemadó elsõsorban nem a szociális egyenlõtlenségeket
enyhíti, hanem a teljesítményeket fogja vissza. Ezzel
szemben a jól differenciált (az alapvetõ fogyasztási
cikkeknél, az egészségügyi alapszolgáltatásoknál,
a kulturális javaknál alacsony, a luxus fogyasztási
cikkeknél -magas) forgalmiadó-kulcsok valóban alkalmasak
a kirívó szociális egyenlõtlenségek
csökkentésére. Az ellenõrizhetõség
szempontjából is az ÁFA az elõ-nyösebb
az SZJA-nál. Míg az SZJA -bevallásában az adóalanyok
eleve ellenérdekeltek, ezért az adóalap eltitkolása
racionális viselkedés, addig az ÁFA adóalapjának
bevallásában (abban a bizonyos számlaadásban)
az ÁFA-visszatérítés (feltéve, hogy
jól szervezett, nem túlbürokratizált és
tisztességes mértékû) bizonyos érdekeltséget
teremt, így az adóbevallás nem kizárólag
a nyers (és általában nem hatékony) hatósági
erõszakon alapszik. Nem igaz tehát, hogy az ÁFA eltörlése
visszaszorítja a feketegazdaságot és javítja
az adómorált.
Mindezek alapján egy, a munkások,
a bérbõl és fizetésbõl élõk
érdekeit szem elõtt tartó gazdasági programnak
éppenhogy a jól szervezett és jól kezelt ÁFA
mellett és a személyi jövedelemadó ellen (pontosabban
annak radikális csökkentéséért) kellene
fellépni.
Ezenkívül semmiképpen
nem lenne szabad megfeledkezni a vállalati nyereségadóról
és a vagyonadóról sem. Követelni kellene a külföldi
tõke elvtelen pozitív diszkriminációjának
megszüntetését (már megvannak az elsõ
példák arra, hogy a külföldi tõke azonnal
megkezdi kivonulását, mihelyt az adókedvezmények
határideje lejárt). Differenciált nyereségadózási
rendszert kellene követelni, amely segíti a helyi igényeket
kielégítõ, munkahelyeket teremtõ vállalkozásokat
és lefölözi a spekulációs nyereségeket
(lásd a fentebb említett „kiszorítási hatást").
Stuber számításai
is erõsen vitathatóak. Egy korábbi írásában
kiszámította, hogy az ÁFA eltörlése 17%
adóbevétel-kiesését egy egységes 17%-os
SZJA ellensúlyozná a költségvetés számára.
Az ÁFA eltörlése tehát átlag 17% fogyasztásra
költött adó megtakarítását jelenti
(az alacsony jövedelmûeknél kevesebb, de a teljes jövedelem
után, hiszen ez a réteg alig vagy egyáltalán
nem takarít meg és nem folytat felhalmozást sem. A
magas jövedelmûeknél nagyobb a 25%-os Áfájú
termékek aránya, de ez a réteg csak jövedelme
egy részét költi végsõ fogyasztásra).
A Stuber által -javasolt általánossá tett 17%-os
SZJA az alacsonyabb jövedelmûek (akik eddig alig vagy egyáltalán
nem fizettek SZJA-t) teljes ÁFA megtakarítását
elvinné, a magasabb jövedelmûek adóterhei viszont
jelentõsen csökkennének, hiszen az eltörölt
ÁFA mellett a korábbi 17%-nál jóval magasabb
SZJA-juk is alaposan lecsökkenne. A középosztály
valóban nyerne az ügyön, de a vesztes az államkassza
lenne, ami az államot inflációgerjesztõ intézkedésekre
sarkallná.
*
Mivel az infláció kérdésérõl lapunkban nem kívánunk vitát nyitni, Nagy András írásával a témát lezártnak tekintjük hasábjainkon. (A szerk.)
SZERDAHELYI ISTVÁN
Csapongó gondolatok a félelemrõl
Hevesi Gyuláné mesélte
nekem, hogy a férje 1919-ben, a Tanácsköztársaság
népbiztosaként részt vett a gyárak szocializálásában.
Egyebek között egy olyan üzemet is õ államosított,
melynek tulajdonosa igencsak nehezményezte ezt az intézkedést,
mondván, hogy a saját két keze munkájával
hozta létre azt, amije van. Hevesi Gyula azonban leintette:
- Sajnálom, mindent szocializálni
kell.
Éjféltájban aztán
csengetés ugrasztotta ki ágyából a gyárost,
aki rémülten tántorgott a bejárathoz; akkoriban
az ilyen szokatlan idõben beállító látogatók
nem voltak mindig békés szándékúak.
Ezúttal azonban Hevesi Gyula állt az ajtóban, aki
látván, mekkora ijedelmet keltett maga is zavarba jött:
- Elnézést kérek,
hogy ilyen késõn háborgatom... mostanáig nem
jutottam hozzá. Pedig igen fontos mondanivalóm lenne: felkérem,
hogy vezesse tovább a gyárat úgy, mint eddig. Ön
kiváló szakember, tegyen mindent a saját legjobb belátása
szerint, semmibe nem fogunk beleszólni.
A történet
hallatán Marx gondolata jutott eszembe, aki valahol azt írta,
hogy a termelõeszközök társadalmi tulajdonba vétele,
mint az egész emberiség boldogulásához vezetõ
lépés, voltaképpen a tõkéseknek is érdekük
lenne, csak nem tudnak róla. Meg az, hogy miként is tudhatnának
errõl, amikor ezt nemcsak elfelejtették világosan
kifejteni nekik, hanem mindig olyan formában vették a termelõeszközeiket
társadalmi tulajdonba, hogy attól a frász jött
rájuk.
Errõl
pedig az jut eszembe, hogy a rendszerváltás idején
milyen divatos volt az a Bibó Istvántól vett citátum,
miszerint „demokrata az, aki nem fél". Egyszer már megírtam,
hogy ez alighanem értelemzavaró formában kiszakított
idézet, Bibó nem lehetett olyan buta, hogy ekkora szamárságot
komolyan vegyen. Az azóta eltelt esztendõk pedig éppenséggel
azt bizonyították, hogy ennek éppen a fordítottja
igaz, a demokratáknak folyton félniük kell. Sõt,
ha jobban meggondoljuk, a nem demokratáknak is.
Fél
itt szinte mindenki, akinek állása van, hogy kiteszik onnan,
de félnek természetesen a munkanélküliek is,
attól, hogy nem jutnak álláshoz. S hiába esnek
már kívül az effajta gondokkal küszködõk
körén, félnek a nyugdíjasok is, attól,
hogy a járandóságuk – amint ez nemcsak félelem,
hanem gyakorlati tapasztalat – fokozatosan elértéktelenedik.
Ám aki még így-úgy tartani tudja magát,
olyannyira, hogy megspórolt pénze is akad és azt bankban
gyûjtögeti, az is félhet attól, hogy a bankot
csõdbe juttatják a bankárok, s futhat a pénze
után. A bankárokat viszont, mint tudjuk, Bécsbe szokta
kergetni ilyenkor a félelem. Aki pedig otthon dugdossa a pénzét,
az a betörõktõl, rablógyilkosoktól retteghet,
akik a lebukástól félnek, bár nem eléggé.
Rémületet
okoznak itt a gáz-, villany- és vízszámlák,
s reszketõ kézzel szokás kitölteni az adóbevallásokat,
amelyeket eleve úgy állítottak össze, hogy félelmetesen
érthetetlenek-kitölthetetlenek legyenek. Damoklész kardjaként
függ fejünk fölött a csõtörés, bojlermeghibásodás
vagy szobafestési kényszerûség rémsége,
mert ha vállalkozót hívunk, elõször attól
félhetünk, hogy a megbeszélt idõpontban egyszerûen
nem jön, ha pedig eljött, akkor attól, hogy a pénzt
számla nélkül zsebreteszi, de fusermunkát végez,
s kezdhetünk mindent elölrõl. A vállalkozó
viszont az adóhivataltól fél, s okkal, hiszen jobbára
adócsaló, mert ha nem lenne az, a horribilis adók
miatt értelmetlen lenne a munkája.
Minthogy a honi
rablótõke gengsztermilliomosaival és a politikusokkal
nem tartok fenn társadalmi kapcsolatokat, nem tudom, õk mennyire
félnek. Az elõbbiek bizonyára igencsak, mióta
agyonlövetésük-felrobbantásuk szokássá
vált. Az utóbbiak pedig, ha nem félnek eléggé,
igencsak botorul gondolkodnak. Mintha csak a mi közállapotainkról
írta volna József Attila:
Retteg
a szegénytõl a gazdag
s a
gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos
félelem igazgat
minket
s nem csalóka remény.
Pedig most már a választások
idején nem „cicáznak a szép csendõrtollak",
demokrácia van, általános és titkos a szavazás
– de ugyanilyen általános és titkos a félelem,
s a nép ma is
magával
kötve, mint a kéve,
sunyít
vagy parancsot követ.
Ám a kévék – tudja
az, aki látott már ilyen egzotikus dolgokat – könnyen
széthullanak. S bomlásuk idejére valóban áll
a Bibó-idézet: „demokrata az, aki nem fél".
Errõl meg az jut eszembe, hogy
most van a Tanácsköztársaság kikiáltásának
nyolcvanesztendõs évfordulója. Apám a Székely
Hadosztály hajdani toborzótisztjeként egyben a Vörös
Hadseregnek is tagja volt, s igen kalandos történeteket mesélt
azokról a kévebomló idõkrõl. Mit mondjak,
neki sem adatott békés fiatalkor. József Attila látott
megoldást, hogyan lehet elkerülni az ilyen turbulenciákat:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértõ,
dolgozó
nép
okos gyülekezetében
hányni-vetni
meg száz bajunk.
Amirõl pedig az ötlik fel
bennem, hogy sose nézem a televízió parlamenti közvetítéseit.
A kabarémûsorok nem vonzanak, én krimikedvelõ
vagyok.
Töprengés demokráciáról – havazásban
Egy elmaradt hozzászólás
Decemberben aznap havazott elõször.
A meteorológusok elõre jelezték a havazást,
az illetékesek készültek rá, mégis, mint
minden évben, felkészületlenül ért mindenkit:
autósokat, közterületfenntartókat, tömegközlekedést,
járókelõket, szállítókat. Mintha
az illetékesek, ahogyan ez a politikában is lenni szokott,
nem vették volna komolyan a figyelmeztetéseket, helyzetüket
rosszul mérték fel, túlértékelték
erejüket és lehetõségeiket.
Reggel még sima volt az utunk.
A fõvárosból pontosan a megbeszélt idõre
érkeztünk az északi iparvárosba. A déli
órákban elkezdett havazni. Még szerencse, gondoltuk,
hogy idejében keltünk útra ahhoz, hogy odaérjünk
a Budapesten délután 4 órára meghirdetett ankétra
„demokráciánk állapotáról". Mivel a
meghívottak hosszú listáján az én nevem
is szerepelt, becsületbeli ügynek tekintettem, hogy részt
vegyek az ankéton és hozzászóljak a vitához.
A megyeszékhelyt az autópályával
összekötõ fõúton, a sûrûsödõ
hóesésben, óvatosan kígyózott elõre
a hosszú kocsisor – személyautók, kamionok, vontatók
vegyesen. Megperdülõ, csúszkáló, az út
szélére sodródó autók figyelmeztettek.
A jégbordás úton, a rossz látási viszonyok
között elõzésre még a gyorsabb kocsik se
igen gondolhattak. Sebaj, gondoltuk, fõ a biztonság, az ankét
kezdetére úgyis odaérünk.
Addig is, legalább van idõ
átgondolni a tervezett hozzászólást. Milyen
is „demokráciánk állapota"? A lassú cammogás
közben a gondolat elkalandozik. Van idõ bámulni a környezõ
tájat. Az út két oldalán egybemosódó
behavazott hegyoldalak fárasztják a szemet, szürke-fekete
hófelhõk nehezednek a közeli hegyekre. A sûrû
havazásban önkéntelenül a Vén ló
– hószakadásban címû Tabák-novella hószakadással
dacoló vén lovát keresem. A novellában a hószakadással
dacoló vén ló a szabadság költõi
metaforájává válik. A témánál
vagyunk. Szabadság és demokrácia. Szabadság
nélkül nincs demokrácia. A szabadságért
pedig mindenkor meg kell küzdeni. Sokszor mostoha körülmények
között, hószakadásban is.
A freskó
jut eszembe, amelyet délelõtt láttam. Annak az eredetileg
bányászotthonnak készült, most iskolai célokat
szolgáló épületnek egyik termét díszíti,
ahol megbeszélésen vettünk részt. A képrõl
az egykori bányásztelepülés -lakói tekintenek
le, büszkén és öntudatosan. A kép elõterében
egy kisfiún (lám, akárcsak Tabák novelláiban,
itt is van kisfiú) a megbeszélés egyik résztvevõjének
arcvonásait fedezzük fel. A reneszánsz festõk
itáliai városkák, községek (communale!)
tanácstermeit díszítõ – többnyire történelmi
vagy egyházi vonatkozású – képeikre a városi
tanácsosokat, céhpolgárokat, mûvészetük
helyi pártfogóit festették rá. A németalföldi
festõk lövészegyletek tablóin jelenítették
meg a szülõföldjük függetlenségére
büszke polgárokat. A magyar bányásztelepülés
festõje jó ötven évvel ezelõtt bányászokat
örökített meg, akik saját kezükbe vették
sorsukat. Hogyan is írta a munkásság nagy költõje?
„Papok, katonák, polgárok után / így lettünk
végre mi hõ / meghallói a törvényeknek..."
A freskón két szó:
„Jószerencsét" és „Szabadság". Jószerencsét
a bányászok nehéz és veszélyes munkájához.
Szabadságot – jogokat és a jogok gyakorlásának
reális feltételeit – a dolgozó embernek és
közösségének. Munka és szabadság
– két nélkülözhetetlen talpköve a demokráciának.
Megvannak-e ezek mostani „demokráciánkban"? S vajon mit mondanának
errõl, ha tudnának beszélni, a freskó büszke
és öntudatos bányászai? Egyáltalán,
hol van, -hova lett egykori büszkeségük és öntudatuk?
Mivé lett álmuk, hogy végleg kezükbe vegyék
sorsukat? József Attila sorait mormolom:
Ha beomlanak
a bányát
vázazó
oszlopok,
a kincset
azért a tárnák
õrzik
és az lobog.
És
mindig újra nyitnák
a bányászok
az aknát,
amíg
szívük dobog.
Már közel
két órája úton vagyunk. Mindegyre havazik.
A kilométerek csak lassan fogynak, az idõ annál gyorsabban.
Talán még odaérünk. Legfeljebb nem fogjuk hallani
az elõre felkért vitaindítókat. Így
persze nehezebb lesz bekapcsolódni a vitába. Magamban próbálom
kikövetkeztetni, mi hangozhat el, mihez lehet kapcsolódni,
mivel kell vitába szállni?
A meghívó „demokráciánk
állapotáról" invitál vitára, de kié
is ez a demokrácia? Mindenkié? Azoké is, akik hatalomra
kerültek, a rendszerváltás nyertesei és haszonélvezõi?
Meg azoké is, akik a hatalomból kiszorultak, kimaradtak a
tulajdon szétosztásából, akik vesztesei a rendszerváltásnak?
Munka és szabadság mindenkinek biztosít-va van? Egyre
inkább elválik egymástól az, ami a freskón
látható bányászok számára még
elválaszthatatlanul összetartozott. Vannak, akik szabadságukat
munka nélkül szerzett tulajdonnal vásárolják
meg. Mások munkájukkal sem tudják azt megszerezni.
Szabad-e a munkanélküli, a munkahelynek elvesztésétõl
rettegõ munkás, a kisnyugdíjas, aki nem tudja a szükséges
gyógyszert kiváltani, szabad-e a mezõgazdasági
kistermelõ, aki nem jut hitelhez, s képtelen értékesíteni
a termést?
Mérhetõ-e
ugyanazzal a mércével a demokrácia ellentétes
társadalmi helyzetû emberek számára? Annak,
aki birtokon belül van, a legfõbb mérce a magántulajdon
szentsége, a banktitok, a vállalkozás szabadsága,
a (tõkés) társadalmi rendszer konszolidált
és biztonságos – természetesen az õ számára
biztonságos – mûködése, a hatalmi hierarchiában
elfoglalt helyek kiegyensúlyozott elosztása (mármint
a hatalmon levõk között). De lehet-e ugyanez a mérce
a hatalomból kirekesztettek, a tulajdonból kisemmizettek
számára is?
Végre elérjük az
M3-ast. A változatosság kedvéért az autópályán
vastag hókása nehezíti a haladást. Nem látszanak
a nyomvonalak, óvatosan keressük az alkalmas sávot.
A vakmerõbbek erõsebb kocsijaikkal a kásás
havat szétspriccelve húznak el mellettünk. Akadnak,
akik a közlekedési szabályokra fittyet hányva,
közveszélyesen szlalomozva igyekeznek elõnyt szerezni
maguknak. Így látszik, itt is az erõsebb kutya elve
érvényesül.
Apropó, a szabályok!
Szabályok a demokráciában is vannak, például
a parlamenti játékszabályok. De jók-e ezek
a szabályok és megtartják-e õket? Némelyek
úgy vélik, ameddig a parlamenti játékszabályokat
(5%-os bekerülési küszöb, a parlamentbe jutott pártok
frakcióalakítási joga, lásd MIÉP, a
bizottsági helyek arányos elosztása, a házszabály
elõírásai) többé-kevésbé
megtartják, addig, mondják, nincs nagyobb baj, a demokrácia
mûködõképes és stabil. Így van-e
ez? Az tapasztalható, hogy a példátlan hatalmi koncentrációt
megvalósító Orbán-Torgyán korány,
ha hatalmi törekvései és érdekei úgy kívánják,
könnyedén átlép a parlamenti játékszabályokon.
Megsérti a hatalmi ágazatok megosztásának klasszikus
elvét. Nem tart meg és félredob hatályos törvényeket.
Korlátozza az ellenzék házszabály szerinti
jogainak gyakorlását. Az ellenzék zajosan tiltakozik,
demonstratíve kivonul a parlament ülésérõl.
Mindhiába. Az ifjú miniszterelnök hetykén vágja
oda: a parlament és a kormány ellenzék nélkül
is mûködik. Vadul szlalomozik a parlamenti pártok között.
Az autópályán,
nem messze elõttünk, két hómaró bukkan
fel. A rövid idõre megtisztított úton mögöttük
összetorlódott kocsik lassan araszolgatnak elõre. Mindinkább
csökken a remény, hogy idejében megérkezünk.
A meditálást azonban folytatom.
Mi a baj a mi „demokráciánkkal"?
Vannak hatalmon lévõk, birtokon belüliek és vannak
kirekesztettek. Mint minden politikai hatalomnak, a mostaninak is, vannak
elkényeztetett édesgyermekei és vannak mostohái,
sõt árvái. Jelenlegi formájában a demokrácia
elkényeztetett édesgyermeke a hatalmi elit és klientúrája,
a privatizáció vámszedõi, a parlamentben otthonosan
berendezkedett politikai pártok. Õk vannak a napos oldalon,
ahol magukat jól érzik. A napos helyeket nem akarják
feladni. Számukra ez maga a demokrácia.
Az árnyékosabb
oldalon vannak a demokrácia elhanyagolt mostohagyermekei: az önkormányzatok,
a civil szervezetek, a kárpótlásból nem részesült
kistulajdonosok, a kis- és középvállalkozók,
a közalkalmazottak szélesebb rétegei. Forma szerint,
szavakban, papíron a demokrácia áldásaiból
persze õk is részesülnek, de nekik csak morzsák
jutnak. Annyi, amennyit maguk számára ki tudnak lobbyzni.
Szavazataikra a demokrácia látszatának fenntartásához
szükség van, ám deklarált demokratikus jogaik
gyakorlásának valójában nincsenek meg a feltételei.
A hatalom róluk nélkülük dönt. Meg kell elégedniük
a demokrácia illúziójával. Helyzetükkel
elégedetlenek, de még reménykednek. Szeretnének
õk is a napos oldalra kerülni.
A legsötétebb
árnyékban a rendszerváltás vesztesei vannak:
a munkanélküliek, a rosszul fizetett, a tõkéseknek
védtelenül kiszolgáltatott bérmunkások,
a nyugdíjasok, a szegények, a létminimum alatt tengõdõk,
a leszakadó, elmaradó térségek lakói,
vagyis a többség. Róluk a demokrácia megfeledkezett,
nekik morzsák se jutnak, a demokrácia illúzióját
is elveszítették. Õk maradnak távol a választásoktól
a legnagyobb arányban. Nekik nincs semmiféle képviseletük
a parlamentben. Õk már nem is reménykednek. Õk
a demokrácia számkivetett, magukra maradt árvái.
Négy óra körül
végre elérjük Budapest határát. A centrumba
igyekvõ kocsisor lelassul, majd megáll. Így látszik,
a közlekedésben a lehetetlent is lehet -fokozni. Beáll
a teljes közlekedési csõd.
A kormányokra
vonatkozóan is igaz: a rossz után is jöhet még
rosszabb. Az új jobboldali kormány csillapíthatatlan
hatalmi éhséggel kezdett hozzá hatalmának kiépítéséhez.
Mindenütt – az üzleti életben, az állami hivatalokban,
a médiában – egészpályás letámadással
látott hozzá az erõviszonyok radikális átalakításához,
a hatalom és vagyon újrafel-osztásához. Saját
maga és kliensei számára igyekszik minél nagyobb
szeletet kihasítani, kiszorítva mindenünnen a konkurenciát.
Rokonokat, barátokat, pártkatonákat, saját
embereit ülteti az igazgatótanácsokba, felügyelõ
bizottságokba, kuratóriumokba. A legjobb helyeket igyekeznek
elfoglalni a napos oldalon. Akik eddig ezeken a helyeken voltak, természetesen
vonakodnak megszokott helyeiket átadni. Kiélezõdik
a konkurenciaharc a hatalom és a vagyon birtoklásáért.
Riasztó jel, hogy a parlamenti sáncokon belülre, hatalom
közelbe jutott egy ordas eszméket valló szélsõjobboldali
párt. Polgárjogot kapott és terjed az idegengyûlölet,
a rasszizmus, a burkolt és nyílt antiszemitizmus. A demokrácia
álarcában jobboldali diktatúra van készülõben.
Még
mostohább helyzetbe kerültek az önkormányzatok
és a civil szervezetek. Elsõ lépésként
a tb-önkormányzatokat – és ezzel a társadalombiztosítás
társadal-mi ellenõrzésének minden lehetõségét
– szüntették meg. A helyi önkormányzatoknak a miniszterelnök
leplezetlenül azt a szerepet szánja, hogy a kormány
meghosszabbított kezei legyenek. Az ellenzéki renitens önkormányzatokat
az állami támogatások csökkentésével
büntetik. Széles rétegeket érzékenyen
érintõ kérdésekben – bérpolitika, adók,
nyugdíjak – az érdekeltek véleményének
meghallgatása nélkül, az érdekegyeztetés
mellõzésével döntenek. Megszüntetik a fölöslegessé
vált Érdekegyeztetõ Tanácsot. Növekvõ
politikai és anyagi-gazdasági nyomást gyakorolnak
a civil szervezetekre. Támadják a szakszervezeteket. Politikai
szempontoktól vezérelve avatkoznak be társadalmi és
sportszervezetek, kulturális alapítványok mûködésébe.
A hatalomra
törve választási programjában a jobboldali koalíció
vezetõ pártja polgárosodást, a középrétegek
felemelkedését ígérte, felcsillantva elõttük
a reményt, õk is a napos oldalra kerülhetnek. Az ígért
felemelkedés és polgárosodás azonban üres
szó maradt. A hatalomra került jobboldali kormány áldásos
tevékenysége csak kevesek, a legtehetõsebbek helyzetén
javított. Õk a kedvezményezettjei az adótörvény
módosításának, az új költségvetésnek.
Miközben szõkül a demokrácia édesgyermekeinek
köre, az elhanyagolt mostohák köre bõvül.
Mélyül az édesgyermekeket és a mostohákat
elválasztó szakadék.
A legnagyobb vesztesek
ismét a leg--elesettebbek, legszegényebbek, leginkább
-kiszolgáltatottak – a demokrácia kitaszítottjai és
árvái. Az õ helyzetük még kilátástalanabbá
és reménytelenebbé vált. Érdekeik védelmére
és érvényesítésére a hivatalos
intézményrendszer keretében semmi esélyük.
Szervezettségük alacsonyfokú. Az aktív dolgozóknak
csak kis része szakszervezeti tag, tagságuk többnyire
formális. A munkanélkülieket, hajléktalanokat,
létminimum alatt tengõdõket már nem is említve.
A kisemberek, a dolgozók, a nyugdíjasok többsége
tartósan a demokrácia bástyáin kívül
rekedt. Ez a rendszer nem az õ demokráciájuk. Nem
a dolgozók demokrá-ciája.
A sötétség beálltával
egyre kilátástalanabbá válik eljutni a belvárosba
és Budára. Az autópályáról érkezõk
összetalálkoznak a szokásos péntek délutáni
csúcsforgalommal. Most már biztos, hogy a négy órakor
kezdõdött vitára nem érünk oda, tervezett
hozzászólásomat nem tudom elmondani.
Néhány
autós egérutat keresve próbálkozik, hogy céljához
a fõutakon kialakult dugókat megkerülve jusson el. De
a mellékutcákon is mindenütt álló jármûvek
akadályozzák a haladást. Többen visszafordulnak,
ami a zûrzavart csak fokozza. Ebben a zûrzavarban töprengek
tovább. Mi is a kiút a demokrácia jelenlegi szomorú
állapotából? Az igazi megoldást a dolgozók
demokráciája jelentené, azaz olyan demokrácia,
amelyben a dolgozó többség van hatalmon, nemcsak szavakban,
hanem valóságosan is. Ez pedig csakis a széles dolgozó
tömegek politikai aktivitásával lehetséges. A
dolgozó osztályok nagyobb politikai aktivitása nélkül
nem valósulhat meg a dolgozók demokráciája.
Demokrácia nélkül viszont nem növekedhet a dolgozók
politikai aktivitása. A kör látszólag bezárult,
egy helyben keringünk, mint a közlekedési csapdába
került gépkocsik. Nem adhatjuk fel azonban a harcot. A dolgozók
demokráciájához csak hosszú és szívós
küzdelmek útján juthatunk el. A demokráciára
ma a jobboldali hatalmi koncentráció jelenti a legnagyobb
veszélyt. Nem nézhetjük tétlenül a demokráciát
még jobban megcsonkító jobboldal agresszív
nyomulását. Nem törõdhetünk bele a jobboldali
diktatúra kiépülésébe. Össze kell
fogni a demokrácia védelmében, minden lehetõséget
megragadva a dolgozók demokratikus jogai-nak gyakorlati érvényesítéséért.
A baloldali és a demokratikus haladó erõk széles
körû összefogására és közös
fellépésére van szükség. Ezen múlik
ma Magyarországon a demokrácia sorsa.
Errõl terveztem beszélni hozzászólásomban, ha a havazás nem akadályozott volna meg benne. Ám a közös töprengés a demokrácia állapotáról és a demokráciáért vívott harcról, úgy érzem, még sokáig idõszerû marad. Ezért teszem közzé havazás miatt elmaradt hozzászólásomat.
1998. december
CSALA KÁROLY
Az elefánt is ember, avagy az ember is elefánt
Szántai János: Utazások az elefánttal. Tamás Dorka rajzaival
Él valaki Kolozsváron,
akirõl még sosem hallottam, és roppant érdekes
verseket írogat. Nem is egyedül: elefántjai társaságában,
sõt társszerzõségükkel. Ezek az elefántok
mindenfélék. Természetesen játékok,
de élõk, sõt nagyon is elevenek. Mindenbe beleszólnak.
Ezt az (eddigelé) ismeretlent
Szántai Jánosnak hívják, elefántjait
pedig, amint következnek: Márvány, Bice, Nagy, Lány,
Légi, Üveg, Árnyék, Régi-új. S
amint a legelsõ versbõl megtudhatjuk: „Ormány-soruk
nyit-zár / Sok világot."
Az elefántok Szántai
János költõ világának – legalábbis
ebbõl a kötetébõl kitetszõn, amely azonban,
megtudhatjuk a kiadó „fülszövegébõl", már
a harmadik verseskönyve az erdélyi poétának –
fároszai, magyarán világítótornyai,
átvitt értelemben eligazítói.
Szántai János versei
a gyermekvilág látszatával szólnak a felnõttvilágról.
És néha fordítva is: a felnõttvilág
látszatával a gyermekvilágról. Meselátszattal
valóságról.
A látszat: fontos szónak
látszik. Másról sem igen szólnak Szántai
versei, mint a látszat mögé férkõzés,
bekukkantás nehézségeirõl és persze
elkerülhetetlenségérõl. Mármint annak
számára, aki igazán, igazabbul akar élni. Gondolati
versek Szántai János költeményei – egytõl
egyig humoros játékversek formájában. Ebbõl
következik, hogy nem gyermekversek, bár olykor arra hajaznak.
Milne Micimackó-históriái sem gyerekmesék.
Nem csupán. Afféle: „felnõttgyerek" olvasóknak
írott életesszenciák, társadalmi illemtanok,
erkölcstani összefoglalók, idéznivaló útmutatók,
terápiás céllal is használható idegnyugtatók.
Az effajta irodalommal mindenképp bevallott rokonságot tart
Szántai János költészete; de annyira eredeti,
hogy legföljebb látszatra függ efféle irodalmi
elõzményektõl. (Megint a látszat: fontos szó...)
Elõször is, minden nyugtatása:
látszat csupán. Tehát nem megnyugtat, hanem éppenséggel
fölráz, ha idegterápiás célzattal használjuk
(olvassuk). Van miért így érzékelnie világát,
bizonyára, Szántai Jánosnak. Szemlátomást
az a helyzet (helyzete), hogy szinte csak elefántjaival (vagyis
saját magával) tud komoly szót váltani a világ
komoly dolgairól: ezért született ez a könyve.
Ha pedig ez csak egy kicsit is igaz,
akkor bízvást következtethetünk a könyv határain
kívül maradt világról, Szántai János
valóságos társadalmi környezetérõl
annyit: nem, vagy nem elégségesen, nem elfogadható
módon kommunikál, törõdik a költõvel,
s „személyén keresztül", általánosabban
szólva, az olyan emberekkel, akik hozzá hasonlók.
Akik hasonló problémákkal gyötrõdnek.
Akik szeretnek látszat-lehántással idõt tölteni.
A dolgok mélyébe kukkantani. Akik tehát nem fogadják
el a világot olyannak, amilyen.
Ámde belátni kényszerülnek:
nem megy az, hogy nagy hanggal bármit is változtatni lehessen
az ilyen-olyan világokon... Marad a magányos elmélkedésbõl
kiformált társasvilág: a képzelet bensõséges
világa. Amelyet Szántai Jánosnál történetesen
elefántok népesítenek be. Rokonszenves kételkedõk
ezek is: pontosan olyanok, mint barátjuk és lakótársuk,
a költõ maga.
Ebben a teremtett
intimitásban a játék jogosultságát tehát
az a tény adja meg, hogy a költõ személye, egy
gondolkodó és érzékeny értelmiségi
személye pillanatnyilag alkalmatlan többet és másként
változtatni a rosszul berendezett világon, mint éppenséggel
csak fantáziája és gondolatai révén.
Ez az õ „társadalmi gyakorlata", miként általában
– némi kivételes helyzetektõl eltekintve, amikor is
kivételes egyéniségek megkísérelhetik,
hogy közvetlenül is igazítsanak, változtassanak
valamicskét a társadalom berendezkedésén (rendre
saját egyéni tragédiájukat is elõidézve
általa, lásd a világköltészetet Petõfitõl
Majakovszkijig – a költõké, és még általánosabban
mondva a mûvészértelmiségé).
Képzelt világ kialakítása
tehát magában véve nem nagy újság a
költészetben, nem is érdekes másként,
csakis a hogyanja, a megvalósításának mikéntje
tekintetében. Ebben lehet eredeti, tehát ezáltal mondhat
eredetit, aki újra és újra a költészet
ösvényére merészeli tenni a lábát
– s kell is eredetinek lennie, ha csakugyan költõ, nem csupán
versfaragó akar lenni. Szántai esetében is az az érdekes:
hogyan csinálja? Szántai esete is ezért érdekes.
Mert ezzel a hogyannal mondja azt, amit mond, nélküle nem mondana
mást, csak közhelyeket.
Nos, Szántai János elefántjai
épp e tekintetben, vagyis épp a poézis eszközeinek
minõségében nyerik el filozófiai funciójukat
(magyarán: teljesítendõ és teljesíthetõ
feladataikat), nem pedig e minõségüktõl függetlenül
vagy függetlenedve, elszakadva. Olyan szoros egységben élnek
feladataikkal, hogy egész egyszerûen: azonosak velük.
Õk maguk a megszemélyesítõik.
Az elefántok
mint játékok, mint a Játék különbözõ
árnyalatú változatainak megtestesítõi,
válnak alkalmassá Szántai János költészetében
arra, hogy a racionális kételkedés állandó
megszólaltatói legyenek. Az elefántok: közhelyirtók.
Ez a foglalkozásuk Szántai János költõi
világában. Szinte az egész kötet: nagy, játékos
stratégia szerint kibomló, véresen komoly háború
a közhelyek hada ellen.
Pedig a közhelyek szépen
hangzanak. Ha egyben hagyjuk õket. Ízekre kell szaggatni,
hogy lássuk, milyen nevetségesek valójában
(valójukban).
A közhelyek nyelvi formában
érkeznek a hétköznapi hadszíntérre. Ebbeli
minõségükben kell õket ízekre szedni.
Az Utazás az elefánttal címû verseskötet
tehát: folyamatos, állandó nyelvbontásból
és nyelvépítésbõl áll.
Elvárható volna most
tõlem, hogy hozzak föl példákat, szépen,
sorban, rendben. Ilyen közhely – így szétszedve, alkatrészeibõl
emilyen igazság fölépítve, montírozva...
Csakhogy ennek nem lenne semmi értelme.
Szántai János és
elefántja ugyanis az egész világ egész látszatát
tekintik közhelyépítménynek. Lebontandónak.
A világ nyelvi szétesése, ennek a munkának
a leírása maga a világ új nézete Szántai
Jánosnál. Hogyan lehetséges ez? Így, hogy eredeti
módon megkomponált, költõi leírás
mindahány vers. Még hogyha „csupán" a világ
(látszatának) szétbontásáról
szól is, e mûveletrõl adott versbeszámoló:
mûvészi építmény. Világépítmény,
kicsiben.
Mondom: maga a hogyanja azonos a mondandójával
minden költeménynek.
A szó játékai
a képek játékai egyben. A szójáték
új szóképet alkot, s ez új, módosított
képet tükröz a világról. Így vizsgálva,
erre a költõi mûveletre immár könnyû
volna sok-sok példával szolgálni, szinte akárhonnan
Szántai János könyvébõl. Azt mondja, mondjuk,
a Vanegyszerholnemvan címû költeményben: „Válaszolni
szeretnék, ám hangomat / mintha elvágták volna.
/ Észre is veszem az asztal alatt miszlikbe aprítva." Ez
arra példa, hogy Szántainál minden megrögzött,
megszokott szólásnak és szókapcsolatnak vészes
következményei lehetek – mert õ és elefántjai
vészesen komolyan veszik õket.
Tamás Dorka
bájos, színes rajzai a gyermekrajzok stílusfintorával
adnak ironikus képet némelyik, kiválasztott vers tárgyi
világáról. Azt a bonyodalmas mûveletet, amely
gyermeki egyszerûségbe öltözve (álcázva)
mutatkozik be ugyanott – nem követhetik: nem is dolguk, nem azt kell
illusztrálniuk. A filozófiát ugyanis nem hogy nehéz,
de lehetetlen volna képekkel helyettesíteni. S ezt a lehetetlent
egyszer már megkísértik a versek maguk: költõi
képeik mozgó rendszerével. A könyv viszont így
szép: illusztráltan. Tamás Dorka valóságos
társszerzõje.
A 63. oldalon példának
okáért egy mályvaszín ablakfüggöny
elõtt elhelyezett íróasztalnál ül egy
kamaszforma ember, asztalán írógép, mellette
virág meg elefánt. Ezen morfondírozik elõször
az olvasó, s kap alkalmat rá, hogy fölsejlõ gondolatgomolyát
összevesse a képhez tartozó költeményképpel.
Az pedig ekképpen szól – filozófiai és esztétikai
nagyképûséggel meghatározva itt e recenzióban
– a szubjektív és az objektív viszonyáról
a költészetben:
Írás
A gép elõtt ülök.
Függönyrése-szülte
Napsugarak
Szaggatják a délután
Homályvaszín szalagját,
Fényagyarak.
Néhány hóka fényszál
Asztallapon kószál,
Könyökömnél megáll,
Csak úgy, éppen,
Majd puhán kopogni kezd
A gépen
Valahonnan az árnyék
Rongyai közül kiszól
a Lány:
- Látod?
Ír a nap.
Nézzük együtt.
Koppanó betûk.
Íródik etûd
A délutárnyra.
Már integet.
(DEE-SIGN Kiadó)
Könyvsikerek és elméletek
Benedek István Gábor: Ez lett a vesztünk, mind a kettõnk veszte...
A posztmodernizmus teoretikusai azt
írják, hogy az irodalmi mûvek sosem tükrözik
a valóságot. Retorikai játékok csupán,
amelyek önmagukat jelentik és semmi többet. Benedek István
Gábor viszont olyan regényt írt, amelynek fõhõsei
– hogy csak a legismertebbeket említsem, Karády Katalin színésznõ,
Bethlen István és Kállay Miklós miniszterelnökök
vagy Hain Péter detektívfelügyelõ – köztudottan
valóságos, hús-vér emberek voltak, s közülük
az egyetlen nem létezõ személye is létezett;
tetteit dokumentumok igazolják, csak a neve nem maradt fenn. A posztmodern
teoretikusokat senki nem olvassa, Benedek István Gábor regénye
könyvsiker.
A posztmodernizmus
teoretikusai azt írják, a nyelv eleve nem alkalmas arra,
hogy félreérthetetlen információkat közöljünk
vele, az irodalom mindenképpen csak félreolvasható-félreérthetõ,
s legfeljebb arról lehet szó, hogy a rossz félreolvasásokkal
szemben a jó létrehoz egy olyan szöveget, amely érdekes
félreolvasás, és így további félreolvasások
láncolatának kiindulópontja. Benedek István
Gábor olyan regényt írt, amely félreérthetetlenül
közérthetõ. A posztmodern teoretikusokat azért
nem olvassa senki, mert érthetetlenek, Benedek István Gábor
regénye azért könyvsiker, mert mindenki érti.
Egyes, a posztmodernizmus
teoretikusainál sokkal okosabb esztéták szemében
azonban az, hogy egy könyv sikeres, nem érdem, hanem annak
jele, hogy a mû a tömegirodalom képviseletében
lép fel. Ez pedig szükségszerûen alacsony színvonalú,
giccsjellegû kommersz irodalom, konzumirodalom is, és e végzetet
nem tudja kikerülni, mert az ipari társadalom mûvészeti
korlátainak áttörésére egyedül az
avantgárd elitirodalom képes. E társadalomban a kultúra
nemcsak formailag, hanem tartalmilag is áruvá vált,
s hogy a tömegek számára fogyaszthatóvá
váljék, ezért mûveltségbeli elõfeltételek
és továbbfejlesztõ hatás nélküli
kereskedelmi cikké teszik. Ideológiai tekintetben pedig e
tömegkultúra manipulatív, a fennálló állapotot
magasztalja, arra ösztönzi az embereket, hogy ne akarjanak másmilyenek
lenni, mint amilyenek. Benedek István Gábor viszont olyan
regényt írt, amely történelmünk ismeretlen
– bár torokszorítóan izgalmas – vonásait tárja
fel dokumentáris hitelességgel, és arra ösztönzi
az embereket, hogy legyenek sokkalta éberebbek, ne engedjék
magukat hamis illúziókkal hasonló történelmi
csapdákba csalogatni; legyenek másmilyenek, mint amilyenek.
Kérdés mármost, miként tud mégis sikert
aratni, hiszen mi is nemcsak ipari társadalomban -élünk,
hanem a kultúrpiacunk is piacosabb sok más ipari országénál.
Netán valami új jelenséggel állunk szemben?
Sajnos, aligha. Inkább arról lehet szó, hogy – ahogyan
eleink mondták – „áll Buda, él magyar még".
Ami igazán jó, az manapság is olvasókra talál
– egyelõre.
Ismét más,
a posztmodernizmus teoretikusainál szintén sokkal okosabb
esztéták állítják azt is, hogy a filmek
elkészítésének alapjául szolgáló
szövegek nem valamiféle sajátos szépirodalmi
mûfajhoz tartoznak, hanem segédeszközök csupán,
amelyeknek méltó sorsa a filmek elkészülte után
nem más, mint az állványzaté az épületek
befejezése után. Benedek István Gábor – alcímként
is kiemelten – filmregényt írt, az effajta szövegek
valamennyi szabályát betartva, és szépirodalmi
könyvsikert aratott. Reméljük, hogy szövege alapján
film is készül majd, és az is sikert arat. Nem féltem
e filmregényt az állványzatok sorsától.
(Ezüstpénz-Magyar Könyvklub)
Tanúság és tanulság
Tizenhét könyvrõl
Nemeskürty István: Búcsúpillantás
(Szabad Tér)
Nemeskürty István: Meddig
várjunk? (Szabad Tér)
Nemeskürty István: Elrepült
a gyors idõ (Szabad Tér)
Tóth Endre: Gyermekkorom krónikája
(Hét Krajcár)
Dr. Bakk Takács Sára:
Hazulról haza (Szerzõi kiadás)
Varga Domokos: Szabadság és
halál (Hét Krajcár)
Benke László: Piros és
fekete (Hét Krajcár)
Bárány Tamás:
Kis magyar irodalomtöri (Hét Krajcár)
Csõrös Miklós: Az
Íjhold kör költészete (Belvárosi)
Rákos Sándor: Válogatott
versei (Unicornis)
Tótfalusi István: Idegen
idézetek szótára (Anno Kiadó)
Fekete Gyula: Csõre töltött
gondolat (Tricolor)
Tabák András: Jeles magyar
kalendárium (Zrínyi)
Simor András: Balga Prométheusz
(Eötvös József Könyvkiadó)
Baranyi Ferenc: Napfény és
szerelem (General Press)
Kárpáti Kamil: A tûzevõ
öregkora (Orpheusz-Stádium)
Kaiser László: Eseménynaptár
(Kráter Mûhely Egyesület)
Az Ezredvég tavaly szeptemberi
számában, tehát a tanév kezdetén közzétettem
egy összefoglalást olyan könyvekrõl, amelyekbõl
– ha úgy tetszik – tanulni is lehet. Nincs szebb, mint a nem kötelezõ,
magunknak tetszõ tanulás! Ezért írok most is
jórészt ilyen mûvekrõl, hiszen a jó pap
– s nemcsak az, hanem más is, aki igazi értelmiségi
– holtig tanul... Hát még ha nem a tanulás fontos,
hanem a tanúság s a tanulság, meg a vele járó
élvezet. Mert nincs az az olvasás, amely öröm,
élvezet nélkül bármit is érne, még
ha olykor meg kell is küzdeni a befogadásért, netán
– magunkban – vitatkozni is a szerzõvel.
Ilyen vitára
készen vettem kézbe Nemeskürty István három
legutóbbi könyvét. Az egyik a Búcsúpillantás
volt, mely a Horthy-korszakról szólt, a másik: a Meddig
várjunk? afféle átfogó történelmi-társadalmi-politikai
összefoglalás és kitekintés, a harmadik önéletrajzi
emlékezés (Elrepült a gyors idõ). Mindháromra
az a tárgyilagosság jellemzõ, amely oly ritka a Nemeskürtyhöz
többé-kevésbé közelálló, nemzetinek
és jobboldalinak mondott körökre. Ez utóbbi azonban
játék a szavakkal: a tartalom a fontos (és nemcsak
a Nemeskürty, -hanem olykor nagy elõdök, pl. egy Székfû
esetében). Valaki, aki hivatásos (horthysta) katonatisztnek
készült, aztán irodalmár, majd filmszakember
lett: egész pályáján kritikusan nézte,
ami vele s körülötte, azaz osztályával történt.
Nemeskürty egy pillanatig sem helyesli az oktalan-esztelen háborús
kalandot, amibe belevitték az országot, és nagyon
sok pozitívumot lát a ma igencsak „átkosnak" becsmérelt
szocialista idõszakban, amely persze éppúgy nem volt
igazán szocialista, mint amennyire nem volt egyértelmûen
„átkos" sem. Maga Nemeskürty is kivette részét
a Kádár-korszak mûvelõdéspolitikájából,
mikor – nemegyszer okos kompromisszumot kötve – könyveket adott
ki és filmek elkészültét s azok sikerét
segítette elõ. Jó mulatság, férfimunka
volt!
Igen, emlékezni
kell, leltárt készíteni s nemcsak a ma, hanem a jövõ
számára is. E tekintetben nagy meglepetés volt számomra
Tóth Endrének debreceni ifjúságáról
szóló kötetkéje (Gyermekkorom krónikája),
amit – noha a költõt már a negyvenes évek elsõ
felétõl személyesen ismerem, – el sem akartam olvasni.
Alig van távolabb tõlem, mint a móriczi vagy akár
Nagy Lajos-i realizmust aprópénzre váltó próza.
Ez a régi típusú realizmus döglött oroszlán,
amelyet még rugdalni sem érdemes. Ha pedig ennek jegyében
némely jó mû még manapság is létrejön,
hát az a döglött oroszlán – hattyúdala.
A Hét krajcár könyvkiadó megtisztelt Tóth
emlékezéseinek egy ismertetési példányával,
amit épp a másod-harmadlagos realizmustól félve
el sem akartam fogadni. Aztán beleolvastam, majd szinte le sem tudtam
tenni. Mert a magyar szegénység életét nem
egy kitûnõ mû dolgozta fel, a fönt említetteken
kívül, Sinka István, Szabó Pál vagy Veres
Péter, a szocialista oldalon – legutóbb írtam róla
– Sándor Kálmán, de még mindig vannak a tényeknek
s az emlékezésnek fehér foltjai. Mert a szegénység
tengere kimeríthetetlen! És ha a mûvészi (regénybeli)
feldolgozás mára csakugyan „dögös", a dokumentum
mindmáig aktuális, mégpedig világszerte. Az
a valóság, amit meg kell örökíteni, teret
kér magának és ha a jó széppróza
mind elvontabb, áttételesebb, mondhatni szürrealisztikusabb
lesz is, a valóságot pontosan felidézõ dokumentumirodalom
ma is korszerû, mondhatni: halhatatlan.
Érdekes, mi több: fontos
dokumentumok gyûjteménye egy Erdélybõl, Székelyudvarhelyrõl
átkerült kötet, dr. Bak Takács Sára Hazulról
haza címû emlékezése. A hemzsegõ sajtóhibák,
szürke maszattá vált képek, számos téves
visszavetítés s az egész mû szerkezettelensége
ellenére valódi hídverés ez a régi hódmezõvásárhelyi
tanyavilág s az erdélyi közelmúlt között,
az 1935-ös vásárhelyi írói találkozótól
a szegedi egyetem orvosi tanulmányain, majd dermesztõ romániai
emlékeken át Tamási Áron temetéséig.
A legérdekesebb azonban Takács doktornõ nagyapjának,
egy egész életében hasznos közösségi
tevékenységet folytató, termelésben is élenjáró,
egyáltalán nem „tipikus kuláknak", Gregus Máténak
a kötetbe beépített emlékirata – a legkiemelkedõbb
paraszti emlékezések egyike! Noha számomra, aki a
saját emlékeit megörökítõ orvosnõvel
egy idõben végeztem Szegeden, a Szent-Györgyire és
körére s az ottani liberális-antifasiszta ifjúsági
mozgalomra való visszatekintés volt a legérdekesebb,
mégis azt kell mondanom, hogy a nagyapa 1938-as múltidézése
a kötet legfõbb értéke.
Tanúság és tanulság
– igen, ez kell, mégpedig a messzi múltra visszanézve
is. Ezért fontos az a Varga Domokos által összeállított
antológia, mely 1848 és 49 eseményeit szem- és
fültanúk híradásában mutatja be, egyáltalán
nem szokványosan, korántsem az unos-untiglan újraközölt
dokumentumok, hanem sokszor ismeretlen források felkutatásával.
E kötetke épp most szinte nélkülözhetetlen
(Szabadság és halál). De van a Hét krajcár
kiadónak Petõfitõl szinte máig egész
költészetünket átfogó antológiája
is: Piros és fekete, Benke László válogatása,
mely szintén sok felfedezéssel él, s ment az elmúlt
idõszakok elfogultságaitól.
Van egy mai antológiájuk
is, amely valóságos irodalomtörténet, mégpedig
prózánkra a humor szemével tekintve. Kevés
könyvet élveztem annyira, mint Bárány Tamásnak
Kis magyar irodalomtöri címû paródia válogatását,
amely Mikszáthtól Esterházyig áttekinti a magyar
szépprózát, mégpedig az egyes szerzõk
alkotói módszereinek eltúlzásával, azokat
kifigurázva. Nos, nem egy, humorosnak szánt kis elbeszélés
valójában tragikus hangvételû és olykor
jobb, mint a karikírozásra méltónak talált
eredeti! Bárány írói jelentékenységének
számomra eleddig legfontosabb dokumentuma. Hiszen most derül
ki: mennyi mindent tud, ha kevéssé él is az irodalmi
újítások módszereivel! Ha saját életmûvébe
is többet vinne bele a nem közvetlenül realista, hanem olykor
meghökkentõnek tetszõ „modernség" írói
eszközeibõl, maga is megnõne. Mint ahogy megnõ
e kötetben, olykor túl azokon, akiken humorizál. Ez
ám a hattyúdal – egy egész korszaké!
Van aztán a modernségnek
„komoly" antológiája is, az Íjhold líráját
bemutató Csõrös Miklós-féle válogatás:
a harminc költõ száz versét felölelõ
Az Íjhold kör költészete. 1946-tól máig
szerepelteti e társaság (s utódaik) legkiválóbbjait.
Hajlamosak vagyunk ezt a költészetet életidegennek,
társadalmon ha nem is felül, de kívülmaradónak,
az öncélú szépség képviselõjének
tekinteni. De ebbõl a válogatásból kiderül,
hogy mennyire benne éltek s élnek ezek a költõk
Csorba Gyõzõtõl Pilinszkyn át Várady
Szabolcsig a mindenkori magyar valóságban.
Ennek a költõi
körnek volt, már félévszázaddal ezelõtt
fontos személyisége az a Rákos Sándor, akinek
Válogatott verseit most az Unicornis kiadó hatalmas vállalkozásának,
A magyar költészet kincsestárának gyönyörû
kiállítású kötetében tették
közzé. Többször írtam Rákos költészetérõl
– nehéz lenne ehhez bármit hozzátennem, ha csak azt
a summázást nem, hogy létkérdésekrõl
éppúgy szól emelkedetten, mint játékosan,
ha nem is Bárány módján parodisztikusan, de
idézõjelbe téve. Elmélyülés, játékosság
és irónia együtt: íme, a korszerûség
fontos megnyilvánulási formája!
S ha már összefoglaló
nagy kiadói vállalkozásokról esik szó,
nem hallgathatunk egy szinte észrevétlen, mégis legfontosabbról,
amely elõfizetéses rendszerben, tehát a már-már
elaljasodott terjesztõi apparátus teljes kiiktatásával,
a pedagógusok közremûködésével, több
millió példányban juttatta el az iskolákba
a klasszikus és modern világirodalom s a magyar írás
színe-javát. A szentendrei Interpopulart kiadó nagy
tette volt ez, az iskolai kötelezõ és ajánlott
olvasmányokat felölelõ, 126 füzetbõl álló
sorozat, amelyben a 400 oldalas Isteni Színjáték éppúgy
30 forint volt, mint az ötödakkora Majakovszkij. Mint annyi jó
kezdeményezés, sõt eredmény, mára ez
is elaludt, közvetlenül a Bokros-csomag bombája után.
Ez volt az egyetlen állami „hozzájárulás" a
vállalkozáshoz. A sorozat mégis folytatódik
– Szlovákiában.
Másként
fontos a Tricolor kiadó Örökségünk sorozata,
amely érett írói életmûvek legjavát
a szerzõk saját válogatásában adja közre.
Sajnos, nem egy személy már eltávozott, s mily jó,
hogy még maguk jelölhették ki, mit éreztek alkotásukból
a legfontosabbnak. Az Írószövetség közgyûlésén
Tornai József elõ-terjesztett egy javaslatot, hogy az írók
együttesen fejezzék ki, miszerint e vállalkozást
támogatásra méltónak tartják.
Vannak persze
másféle vállalkozások, melyek sokak számára
rokonszenvesebbek. Így azok, amelyek jó „tankönyvként"
mintegy összefoglalják kultúránk fontos gondolatait
– aforizmákban, szemelvényekben. Noha magam is válogattam
ilyesmit, nem hallgathatok mások hasonló törekvéseirõl,
így Tótfalusi István Idegen idézetek szótára
címû gyûjteményérõl, amely nemcsak
a legnevezetesebb bölcsmondásokat, szállóigéket,
közhelyeket gyûjti egybe, hanem azokat az eredeti nyelven is
közzéteszi. Saját gondolatait szemelvényezi egy
kis aforizma-gyûjteményben Fekete Gyula, s ez a kötetke
mai voltának helyi (magyar) vonatkozásainak révén
érdemel különös figyelmet (Csõre töltött
gondolat).
A hajdan oly népszerû
kalendáriumok modern fölelevenítése Tabák
András új kötete (Jeles magyar kalendárium),
mely 1998-as keltezése ellenére megint csak érvényesen
tekint messzi múltra, mint – talán – a jövõre.
Ami a múltat illeti: két oly szép történelmi
elbeszélés olvasható benne, amely egész irodalmunkban
párját ritkítja: a kiúttalan körülményekkel
meg nem alkuvó Mátyás király sajátos
monológja az egyik, a fájdalmakkal küzdõ, ám
emberségét el nem veszítõ Bethlen Gábornak
salamoni ítélete a másik. De a többi is. Az elbeszéléseket
elválasztó-összekapcsoló versek éppúgy,
mint a tragikum, a gyermeki derû, vagy éppenséggel
az abszurditás megannyi megnyilvánulása. Mind egy
mesteri életmû valóságos summázata!
Summázat Simor András
válogatott verseinek gyûjteménye (Balga Prométheusz),
mely régi erényeit együttesen mutatja fel – a politikusságot,
személyes elszánást, reménytelen küzdelemben
is bátor és botor helytállást, frappánsságot,
dokumentumjelleget és optimista elábrándozást.
A mai valóságról alig készült manapság
ehhez fogható verses tükör.
A legszemélyesebb érzelmekben,
a szerelemben is ott az egész társadalom, az egész
világ. Ennek megejtõ dokumentuma Baranyi Ferenc kézbevenni
is kellemes kötetkéje, mely olasz szerelmes verseket vonultat
fel a 13. századtól ugyanannyira máig, hogy fél
tucat élõ szerzõ szerepel benne. Baranyi a Napfény
és szerelemben az olasz nyelv dallamosságához méltó,
bájos versszövegekkel szolgál: egyszerre örökérvényû
klasszikus és nagyonis friss anyaga ez egy nagy költészetnek:
gyakorló szerelmesek és múltjukra emlékezõk
számára, kicsi létére is egyaránt vonzó
gyûjtemény.
Másképpen
vonzó, nemcsak a szerelemrõl, hanem egy mai magyar költõ
Firenze-élményérõl szól a sokat szenvedett
Kárpáti Kamil szintén gyönyörû kiállítású
kötete: A tûzevõ öregkora. Verses útinapló
ez, mûremekek szemrevételezése, elsajátítása,
áttranszformálása különös, sajátos
szórenddel operáló, meglehetõsen elvont verseké,
melyek homályát jegyzetek világosítják
meg, s ezek sokszor valóságos mûvészet-történeti
tanulmánnyá nõnek, olykor átértékelve
a közismertet; pl. újra felfedezik a nagyon is egyoldalúan
megítélt festõt: Sodomát. És ehhez az
egyszerre történeti, személyes, áttételes
és költõi leltárhoz szépen kiválogatott
színes képek is csatlakoznak. – Íme, ez ma Itália
az emlékek s a jelen képeiben.
Korábban
létezett egy valódi kalendárium-sorozat, amely persze
éppúgy bedöglött, mint annyi más, ami az
„átkosban" jól mûködött. Ez volt a
Fõvárosi Szabó Ervin Könyvtár, majd az
Országos Széchényi Könyvtár által
évtizedeken át minden negyedévben közreadott
Eseménynaptár. Egyik szerzõje, Kaiser László,
felhasználva a sorozat címét, tizenkilenc oda írt,
népszerû esszéjét fogta össze, Berzsenyitõl
Bódy Gáborig. Változatos, színes kis kötet,
amely szinte kihívja a folytatást: a hajdani periodika többi
írását is érdemes lenne újból
megjelentetni, sõt talán föleleveníteni ezt az
egykor már bevált „kalendáriumot".
És még annyi mást!
Ha ugyan lesz még a fentiekhez fogható komoly kiadó
s lesz olvasó, aki a mind drágább könyveket képes
lesz megvásárolni.