A harcostárs dala

Nem térsz vissza, Fernández, soha -
géppuskatõz terített le téged.
Kutyaként fut a mezõn tova,
hallatszik vonítása a szélnek.

Kürtjelzés. És a jelzés nyomán
újra csend lesz... Érthetetlen csend
                                 lesz...
A lövészárokban félhomály,
a szívekben veszett vihar verdes.

Azután egy kéz a földbe mar,
valaki felkacag eszelõsen...
Kézigránátján egyet csavar,
és keze megáll a levegõben.

Te bontottad elsõként a sort
géppuska kelepelõ szavára.
Véres homlok... lábad elbotolt,
Fernández, haza hiába várnak.
 
 

A feleség dala

A nyugalom ráborul
s fojtogatja ma a házat.
Hallgat most a háború,
ám haza hiába várlak.

Hogy zokogtam, kértelek,
mért nem láttad, mint esengek?
Elindultál. S hirtelen
szobánkban fullasztó csend lett.

Rémült szívem hallgatom,
rajta kívül más hang semmi,
és kinyújtom két karom;
rád akartam újra lelni.

Fernández, féltékenyen
gyûlölöm magát a szót is
„szabadság", mert féktelen
szerelme magához hódít.

Igazad lenne talán?
Tán igazad van, szerelmem,
nekem mégis fájva fáj,
s kínoz engem, kínoz engem,

az az iszonyú hiány,
ami megüli szobánkat.
Zörren a kapun a zár.
Már tudom. Hiába várlak.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA
 

Aranyalmácska

Amikor Marina Kmetko, egy alsó-ruttkai szlovák zsellérasszony megtudta, hogy Laco, a fia felmondta biztos állását a körmöcbányai papírgyárban, hogy a távoli és ismeretlen Spanyolhonba távozzék, ráadásul egy háborúba, melyrõl az asszonynak mindeddig tudomása sem volt, egészen komolyan azt hitte, hogy a fia hirtelenében megháborodott. Ám hamarosan levelet kapott tõle: egy teleírt papírlapot meg két fényképet. A képeken halott gyermekeket és felégetett kunyhóik elõtt zokogó asszonyokat látott. A levélben pedig ez állt:
    „Az itteni parasztok ugyanolyan szegények voltak, mint nálunk a Kiszuca környéki sziklás vidéken. A Köztársaság földet adott nekik, a grófok azonban ebbe nem nyugodtak bele, és ezért robbant ki a háború: felgyújtották a falvakat, gyermekeket mészároltak le, de a parasztok kitartóan védekeznek. A városi munkások támogatják õket, és más országokból is sokan kelnek a segítségükre. Most már tudod hát, miért is jöttem ide... "
    Amikor Rifkele Berschkowitz, a ruttkai szatócs lánya – akivel Marina a levelet felolvastatta – idáig ért az olvasásban, félbeszakította magát, és azt mondta:
    – Nem, ez képtelenség! Nincs ember, aki ezt megértse. Mesüge ez a maga Laco fia. Vagy talán tudja, hogy mi köze neki azokhoz?
    – Igen – vágta rá azonnal Marina, és a szeme furcsán elsötétült, szinte szikrát vetett. – Nem felejtette el az apját. – Mire Rifkele felszaladt a bolt feletti kis lakásba, mert szörnyû félelem vett rajta erõt, és nem akarta, hogy a szíve alatt hordott magzatának bármi baja essék.
    – Az asszonynak vagy láza van, vagy a csuda tudja, mi baja – szólt oda Hirschnek, a férjének, és leküldte a boltba. Az kimérte Marinának a két font sót, amiért jött, és azt tanácsolta, ragasszon fel egy mustártapaszt. – Az kihúzza magából a forróságot, és rendbe szedi a gondolatait.
    Ám Marina gondolatai tökéletesen rendben voltak. Laco apjára, halott férjére gondolt. Az is a grófok ellen harcolt tizenkilencben Magyarországon. A vereség után elfogták és felkötötték. Az akkor tizennégy éves Laco mindenáron bosszút akart állni apjáért. Megszökött hazulról, s csak egy hónap múlva került elõ csontsoványan és ágrólszakadtan.
    Marina azonnal eldöntötte: valamit küldenie kell a fiának. Valami különlegeset. Valami olyat, amiben a fia örömét leli majd.
    Elgondolkozott. Mit küldtek a nagy háborúban a férfiaknak? Cigarettát meg gyapjúzoknit. Ám Laco nem dohányzik, a leveleiben pedig azt írja, Spanyolországban olyan meleg van, hogy háncscipõt viselnek zokni nélkül. Megpróbálta felidézni, milyen kívánságai is voltak Lacónak, de igyekezete eredménytelen maradt. Általában véve nehezére esett ilyesmiket észben tartania. Tíz gyermeket hozott a világra – Laco ötödik volt a sorban. Tíz gyerek nyüzsög a házban, a férje örökké kinn a fakitermelésen az erdõkben, aztán meg messze a háborúban, a föld meg olyan silány, hogy a krumplitermés a legjobb esetben is csak az év kilenc hónapjára elég – hogyan is lett volna Marinának ideje arra, hogy gyerekei kívánságaival és vágyaival foglalkozzék?
    A magyar grófok elleni sikertelen bosszúhadjárata után Laco egy szomszédos parasztgazdához szegõdött, aki vándorútjaira drótos legényeket fogadott maga mellé. Attól fogva a fiú a maga életét élte, csak ritkán járt haza, és mindig csak rövid idõre; egyre erõsebb és férfiasabb lett, s egyre jobban hasonlított az apjára, s ez egyre nagyobb melegséggel töltötte el anyja szívét. Ám apró-cseprõ gondjaira anyja nem tudott odafigyelni. Valahogy így volt.
    Végre-valahára mégis csak az eszébe jutott valami. Látta, amint Ruttkán a Berschkowitz-bolt elõtt néhány falusi gyerek a kirakatban pompázó két narancsot csodálta. Felvillant benne egy régi emlékkép: amikor Laco elõször járt vele a városban, ugyanilyen csodálattal és elbûvölten gyönyörködött Leib Berschkowitz boltjának kirakatában, és utána még hosszú ideig mesélt vágyakozással a korábban még soha nem látott aranyalmácskákról.
    Azonnal eldöntötte magában a dolgot. Belépett az üzletbe, és kért egy darab narancsot.
    – Mit kért? – csodálkozott rá Rifkele, aki Marina láttán azonnal a sóban levõ lapát után nyúlt. Ám aztán eszébe villant az a különös titokzatosság, amit néhány napja Marinánál tapasztalt, így hát csak annyit kérdezett: – Tudja, hogy az mennyibe kerül?
    – Van pénzem – felelte Marina, és alsószoknyája egyik csücskét kibogozva nikkelpénzeket vett elõ.
    Rifkele bólintott, és átnyújtotta a gyümölcsöt.
    – Szeretném, ha becsomagolná – mondta Marina –, papírba és egy erõs dobozba, jól átkötve.
    – Még hogy becsomagolva és átkötve, ki hallott már ilyet? De hát, minek? Azért vette, hogy elküldje?
    – Igen.
    – Valóban? És aztán hová?
    – Messzire.
    Marina figyelemre se méltatta Rifkele Berschkowitz további kérdéseit, leszámolt a pultra tizenkét hatost, óvatosan a hóna alá vette a cukrosdobozba csomagolt narancsot, és kiment.
    – Mesüge, teljességgel mesüge – mormolta Rifkele, amint a boltajtó küszöbénél állva az asszony után pillantott. A gyermek megmozdult a hasában. Hármat rúgott. Rifkele sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót.
    „Ez bolond" – gondolta magában a postamesternõ is, amikor Marina a pénztár-ablakhoz lépett, és megkérte, intézze el a feladáshoz szükséges formaságokat.
    – Spanyolországba – mondta.
    – Micsoda? Spanyolországba? És mi van benne? Gyümölcs? Azt nem lehet küldeményként felvenni... és egyáltalán, kinek jut eszébe Spanyolországba narancsot küldeni? Hiszen az ott terem!
    Visszadobta a dobozt, becsapta a pénztárablakot, és többé ügyet sem vetett Marinára. Õ egy ideig még ott topogott a pénztárablak elõtt. Nem volt könnyû számára felfogni, mit is mondott a postamesternõ. Ám végül is mindent végiggondolva megértette, és már azt is tudta, mit fog tenni.
    Íjra megkopogtatta a pénztárablakot.
    – Mit akar még? – fújt mérgesen a postamesternõ. – Az elõbb már megmagyaráztam, hogy gyümölcsöt tartalmazó küldeményt külföldre nem vehetünk fel. – És megint becsapta elõtte az ablakot.
    Marina várt még egy darabig, majd visszament Leib Berschkowitz boltjába. Rifkele, amikor megpillantotta, kereket akart oldani, ám kíváncsisága mégis ott tartotta a pult mellett. Miért jöhet vajon újra Marina? Kérni szeretne valamit. Nem volna-e szíves Rifkele megírni neki egy levelet? Lacónak, a fiának Spanyolországba.
S a kíváncsiság ezúttal is gyõzedelmeskedett az elsõ pillanatban ösztönösen megnyilvánuló elutasítás felett. Rifkele papírt és ceruzát hozott, és írni kezdte, amit Marina el akart mondani a fiának:

„Kedves Laco fiam!
Szerettem volna egy olyan aranyalmácskát küldeni Neked, amilyenre régen vágytál, emlékszel még? Meg is vettem Berschkowitzék boltjában, de a posta nem akarja felvenni. Meg azt is mondták, semmi értelme, mert ezek a narancsok ott teremnek, ahol most Te vagy. Így hát csak ezt a levelet küldöm neked, mivel te nem dohányzol, gyapjúzoknit küldeni meg felesleges, mivel arrafelé meleg van.
    Csókol és áldását küldi neked anyád,
Marina Kmetko
Alsó-Ruttkáról"

    – Becserélhetem magának sóra vagy petróleumra – mondta nagylelkûen Rifkele, amikor a levél végére ért. – Visszavehetem magától a narancsot.
    Ám Marina meg akarta tartani mondván, ez a gyümölcs ott termett, ahol a fia van.
    Megköszönte a levél megírását, és távozott. A dobozt, melyben a narancs volt, belecsomózta vállkendõjébe, ahogy a csecsemûket szokás.
    A Lacónak írt levél visszajött. Íj borítékban volt, s mellette egy másik levél. Ebben a Masaryk zászlóalj komisszárja tudatta, hogy Laco Kmetko bajtárs egy elõretolt állás védelme során a sokszoros túlerõben levõ ellenséggel vívott harcban hõsi halált halt. „Azon a napon esett el, amikor az Ön levele megérkezett, és mi egy olyan fa alatt temettük el, mely évente kétszer hozza aranyalma termését."
    Rifkele csak egészen lassan tudta felolvasni a levelet – a szeme tele volt könnyel.
    – Minek kellett elmennie abba a háborúba, ahol semmi keresnivalója nem volt? – kiáltott fel izgatottan elcsukló hangon. – De hát mindig is ilyenek voltak a maguk férfiai: sosem gondoltak asszonyaikra és anyjukra!
    Marina megsimogatta a hátát. Az ember azt hihette volna, hogy a másiknak halt meg a fia, nem õneki. – Ne sírj – mondta Rifkelének –, ezt te nem értheted meg. Õ azért ment oda, mert az asszonyokra és a gyermekekre gondolt.
    Vásárolt egy gyertyát. Rifkele ajándékul adott neki még egyet. Hirschnek tátva maradt a szája. Tátott szája fölött láthatatlan felhõcskeként lebegett a beléje szorult jajveszékelés Rifkele pazarlása láttán. Ám a feleségét mintha kicserélték volna. A férjéhez fordult:
    – Csukd be a szád, nem hullik manna az égbõl, én pedig nem vagyok mesüge... csak éppen te nem értesz semmit, érted?
    Marina a faragott pohárszékre ragasztotta a gyertyákat, melyek között a színes esküvõi tányéron ott feküdt az aranyalma. Esténként, amikor hazatért a munkából, egy darabig el-elálldogált a pohárszék elõtt, s az egyre sûrûsödõ félhomályban a gyümölcs mintha egy gyermekfej képét formázta volna. Egészen különös: amióta Marina tudomást szerzett Laco haláláról, egészen pontosan vissza tudott emlékezni rá, milyen is volt kisgyerek korában. És Laco, aki eddig csak egy volt a tíz gyerek közül, mostantól a legkedvesebb lett.
    Sorra összegyûjtötte a fiától megmaradt tárgyakat: a pörgettyûjét, egy kis ostort, amelyet a pásztorkodáshoz használt, meg a bõrtáskáját, amellyel drótos legényként vándorolt. Minden egyes alkalommal, amikor Ruttkán a Berschkowitz-boltban megfordult, érdeklõdött a Spanyolhonból jött hírek felõl, kíváncsivá tette, mi történik ott, ahol a fia nyugszik. Rifkele már elõre odakészítette maga mellé az összegyûjtött régi újságokat. (Néha õ maga is elcsodálkozott önmagán: Az ördögbe is, minek foglalkozik ilyesmivel? Csak Marina meg Laco lehet az oka. Vagy talán mégsem csak õk?) Elkezdte Marinának a fölolvasást:
    – „Minden fronton elkeseredett harcok folynak. Barcelona tegnap a hetvenedik légitámadást élte át. A halottak között több mint száz gyerek van. A Benemavatkozási Bizottság..."
    Felnézett az újságból, Marina arcába pillantott, és tõle szokatlanul metszõ hangon kérdezte:
    – Tudod, mi az a Benemavatkozási Bizottság? Azok az angol urak, akik gondoskodnak róla, hogy a másikok minden fegyvert megkapjanak, a tieid meg semmit sem. Érted?
    – Igen – felelte Marina. És azt is értette, hogy Rifkele csupán azért használja a tieid kifejezést, és nem azt, hogy mieink, mert még kissé szégyellte magát. – Igen – mondta újra –, de végül is semmi sem segíthet az urakon velünk szemben. Olvasd tovább!
    Amikor Marina megint egyszer bejött a boltba, Rifkele egészen különleges újsághírrel fogadta: – „A gyerekeket elmenekítik Spanyolországból. Franciaországba viszik õket, ahol a számukra vásárolt házakban fognak lakni. Minthogy ez nagy költségekkel jár, mindenütt gyûjtést indítanak, így Prágában is. Aki pénzbeli támogatást nem tud adni, küldhet ruhanemût, használati tárgyakat is."
    Rifkele lehalkította a hangját, hogy a férje, aki a raktárban szorgoskodott, meg ne hallja. – Én már küldtem egy süvegcukrot. – És szégyenlõsen elmosolyodott. – Te nem akarsz valamit küldeni?
    Hát persze hogy akart. De mit? Pénze nem volt, a disznaja csak három hónap múlva éri el a vágósúlyt... a holmijai közül meg mit is küldhetne? Ám hirtelen támadt egy ötlete. Tudom már!
    Elment, majd a következõ nap újból visszajött. A vállkendõjébe csomózva hozta Laco pörgettyûjét, ostorát meg a bõrbõl készült drótos táskáját.
    – Ezt küldöm el nekik – mondta.
    Rifkele megkérdezte:
    – Nem kellene még valamit beletennünk a táskába?
    – Nem szükséges. Vegyél papírt és tollat, szeretnék nekik valamit mondani hozzá... Kész vagy...? Nos, akkor írjad: „Én, az alsó-ruttkai Marina Kmetko küldöm nektek ezeket a tárgyakat, melyek Laco fiamé voltak, azé, aki a ti országotokban nyugszik egy olyan fa alatt, mely évente kétszer terem aranyalmát." – Mindent leírtál? Igen? Akkor add ide, hogy odategyem a keresztjelemet.
    Rifkele odanyújtotta neki a papírt. Közben belenézett a táskába. Ahogy megfordította, egy barnára fakult, összeaszott, megtöppedt gyümölcs gurult ki belõle. Marina gyorsan odaugrott, és a gyümölcsöt visszatette a táskába.
    – Ezt csak azért tettem bele – mondta egészen halkan –, hogy legyen valamijük, ami a hazájukból való.

1938

STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA

Ismered a fájdalmat, amely a lányok haját lekaszálja:
láttál gazdátlan lovakat utakról visszatérni,
üres rajtuk a nyereg, leng a fehér kengyel.
Mondd,
          mit mondasz majd:
ha gazdátlan lovak üres nyergekkel
a ház elé érnek, és nyerítve gazdájukat hívják,
de üres a ház, nincs, ki a kaput kinyitná?

Ismered a fájdalmat, amely a lányok arcát eltorzítja:
láttál gazdátlan ökröket megtérni a szántóról,
törött ekét vonszolnak, a ház elõtt búsan bõgnek.
Mondd,
          mit mondasz majd:
ha gazdátlan ökrök jönnek a szántóról,
búsan bõgnek, gazdájukat hívják,
de üres a ház, nincs, ki a kaput kinyitná?

Ismered a fájdalmat, mely mint a bosszú nyílhegye, mérges,
láttál már szétvert, gazdátlan nyájat
hazatérni, mintha vágóhídra menne.
Mondd,
          mit mondasz majd:
ha a gazdátlan nyáj a kapufélfánál verõdik egybe,
és búsan bõg, gazdáját hívja,
de üres a ház, nincs, aki kaput nyitna?

Gazdátlan paripák érkeznek a spanyol házak elé,
dobognak, éjfélkor nyerítenek – gazdájukat hívják,
de minden ház üres, nincs, ki a kaput kinyitná.
Kapálják a paripák a földet, sírnak. Szemük fehérje reszket.
Fenyõtõl fenyõig lépkedve, vakon vágnak a hegyeknek.
Lengnek a kengyelek, üresek a nyergek.

Gazdátlan ökrök jönnek a spanyol házak elé, odahagyják az irtást,
és búsan bõgnek, gazdájukat hívják,
de minden ház üres, nincs, ki a kaput kinyitná.
Rekedten bõgnek az ökrök, senki sincs a tornácon,
és elindulnak a kietlen, néma hegyekbe...
Eltört az eke, eltört a jávorfa járom.

Gazdátlan juhok jönnek a spanyol házak elé, gazdájukat hívják,
de minden ház üres, nincs, ki a kaput kinyitná.
És a fehér juhok, a bánattól szürkén,
elindulnak a kietlen, néma hegyekbe,
rettentik õket az árnyak, az ágak -
fölébük fekete hollók szállnak.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

Tányért a püspök úrnak! Egy keserû és csorbaszélû tányért!
Tele vasrepeszekkel, üszökkel és könnyel!
Tányért, mely könnytõl árad, omló falaktól roskad...
Tányért a püspök úrnak, csurig jó spanyol vérrel!

Tányért a bankár úrnak! Szinültig telerakva
napbarnította rajkók mosolyával,
bombákkal és bolond vizekkel, romokkal és iszonnyal..
Tört tengelyekkel és eltaposott fejekkel tele tányért!
Fekete tányért, csurig jó spanyol vérrel!

Éltetek minden átkozott reggelén
ott gõzöl majd forrón az asztalon,
s ti könnyü s finnyás újjal kissé eltóljátok,
látni se kelljen már és emészteni se:
a kalács és a szöllõ közt majd eltóljátok
e csendes vérrel teli csorbaszélû tányért,
mely elõttetek áll majd minden reggel.
Minden reggel.

Tányért az ezredesnek s az ezredesné asszonyságnak
a helyõrségi ünnepen és minden lakomán!
A káromlások s köpetek közt, ittas hajnalfényben
remegjen hideg-kocsonyásan világotok felett!

Igen, tányért tinektek, mind, ti gazdagok a földön,
követek, miniszterek, ti bõszült lakomázók,
lágy bársonyon teát szürcsölõ dámák,
egy csorbaszélû, szegény-vértõl ki-kicsorduló tányért,
hogy minden reggel, minden délben ott legyen
elõttetek egy tányér, csurig jó spanyol vérrel,
mindíg és örökké.

                   ANDRÁS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

1963 és 1968 között, fiatal beosztott diplomataként dolgoztam Kubában. Tömpe András ebben az idõszakban, magánemberként látogatott Havannába, Beck János nagykövet meghívására. Mindketten harcoltak a spanyol polgárháborúban. Elsõsorban Beck Jánosnak és testvérének köszönhetõen kerülhettem be a régi spanyolosok társaságába, ahova Tömpe András is tartozott. Így jutott el hozzám Tömpe András levelének fénymásolata.
Ebben a körben véget nem érõ, szenvedélyes viták folytak tabuk és személyekre való tekintet nélkül a személyi kultuszról, a hatalom tisztességtelen haszonélvezõirõl és elvtelen kiszolgálóiról, az elkövetett törvénysértésekrõl, mindezeknek az okairól, az elkerülhetetlen változások szükségességérõl. Mindnyájan olyan szocializmus megvalósításának szentelték életüket, amelyben a széleskörûen tájékozott, mûvelt népnek tényleges beleszólása van az ország ügyeinek intézésébe. Tömpe András véleményével tehát nem maradt magára, de senki sem követte példáját, a betöltött tisztségrõl való lemondásban. A Csehszlovákiában kibontakozó demokratizálódási folyamatokat azért támogatták, mert a szocialista országok közül elsõként jöhetett volna létre a szocializmusnak Nyugat-Európa számára is vonzó formája. Sokan közülük abban bíztak, hogy ami Csehszlovákiában a külsõ beavatkozás miatt meghiúsult, azt elõbb vagy utóbb majd Magyarországon sikerül véghez vinni.
Tömpe András 1971. december 15-én, Kovács Zoltán 1985. október 23-án fõbe lõtte magát. A megállíthatatlan politikai és erkölcsi folyamat miatti elkeseredettségük mellett – meggyõzõdésem –, hogy tettüket kétségbeesett figyelemfelhívásnak szánták, életük értelmének, a szocialista eszme tisztaságának megmentése érdekében. Helyzetükbõl, erejükbõl ennyire tellett. Naivak és idealisták voltak. Cselekedetüket akkor értetlenül fogadták; kényelmetlenséget, sõt visszatetszést szült. Tragikusan hiábavalónak bizonyult.
Számomra életre szóló, meghatározó élményt és tapasztalatot jelentett ezeket az elveiket megingathatatlanul képviselõ, mások tetteiért is felelõsséget érzõ, többszörösen meghurcolt, egymástól nagyon is különbözõ egyéniségeket megismerni, hozzájuk közel kerülni, és velük együtt dolgozni.
Az alábbiakban – fénymásolat alapján – közlöm Tömpe Istvánnak az MSZMP KB-hoz intézett, 1968. augusztus 24-én kelt levelét, amelyben lemondott berlini nagyköveti megbízásáról a csehszlovákiai katonai beavatkozással való egyet nem értése miatt.

Dömény János
 
 

TÖMPE ISTVÁN

Levél az MSZMP Központi Bizottságához

Tisztelt Elvtársak!

A Központi Bizottság sok tagja nem ismer, ezért mindenekelõtt legfontosabb életrajzi adataimmal igyekszem alátámasztani, miért érzem feljogosítva magam arra, hogy közvetlenül a párt vezetõ szervéhez forduljak. 17 éves korom óta, 38 éve dolgozom szakadatlanul a kommunista mozgalomban. 27 évet illegális munkában, fronton, partizánként, börtönben és koncentrációs táborban töltöttem. Négy ország kommunista pártjának voltam tagja. 32 éves koromban neveztek ki tábornoknak, 15 kitüntetésem, közöttük 3 szovjet. Jelenleg a Magyar Népköztársaság berlini nagykövete vagyok. Írásomnak az a célja, hogy a Központi Bizottság tagjainak figyelmét felhívjam arra a történelmi felelõsségre, amelyet a csehszlovák kérdésben való döntésük jelent, és hogy a magam álláspontját leszögezzem.
    Nyilvánvaló, hogy a szocializmus nemcsak az államhatalomnak a kommunista párt által való meghódításából és a termelõeszközök államosításából áll. Szocializmusról csak akkor beszélhetünk, ha mindemellett a széles dolgozó tömegeknek tényleges beleszólásuk van a párt-, az állam- és a gazdasági ügyek vitelében. A szocializmus felépítése csak nagy, modern iparral és az ehhez tartozó erõs és mûvelt munkásosztállyal és értelmiséggel lehetséges. A demokrácia állandó fejlesztése nélkül nem érhetõ el a társadalomnak az a mozgósítása, amely a gazdasági fejlõdést, a fejlett kapitalista országok túlszárnyalását lehetõvé teszi. Demokrácia nélkül a társadalom érdektelenné válik, ennek következtében viszont a gazdasági fejlõdés üteme nem biztosítja a megfelelõ elõrehaladást.
    A szocialista fejlõdésnek egyik elengedhetetlen feltétele a széles körû tájékoztatás és tájékozódási lehetõségek biztosítása. Az elzárkózás ideig-óráig szolgálhatja a politikai hatalom védelmét, de mivel a tömegek közömbösségéhez vezet, végül is csökkenti a társadalomnak az imperialista behatolással szembeni ellenálló képességét. Tehát nemcsak a szocializmus gazdasági fejlõdésének, hanem az imperializmussal való eredményes szembenállásnak is feltétele a tömegek aktivitása, ami viszont csak a demokrácia állandó növelésével biztosítható.
    A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága ezt ismerte fel, amikor megszabadította magát a dogmatikus vezetés béklyóitól. Múlhatatlan érdeme a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának, hogy ezt a folyamatot maga kezdeményezte és következetesen elõre is vitte. Természetes, hogy ellenforradalmi elemek és imperialista ügynökségek bekapcsolódtak e folyamatba és – nem utolsósorban az elõzõ korszak bûnös politikájának reakciójaként – helyenként tért is nyertek. Mindazonáltal az ellenforradalom veszélye Csehszlovákiában nem vált akuttá, noha a reakciós elemeket, a nyugati támogatáson túl, objektíve segítette a szocialista államok vezetõi egy részének ellenséges magatartása. Ezen a téren az NDK vezetõi elejétõl fogva a legszélsõségesebb szerepet töltötték be. Az NDK léte az európai és a világbéke szempontjából nagy jelentõségõ. A fasiszta Németország leverése és az NDK megalakítása természetesen nem jelenti azt, hogy a német tömegekben a reakciónak nagy tartalékai ne maradtak volna. Ennek megfelelõen érthetõ, hogy az NDK vezetõi, különösen a nyugatnémet imperialisták behatására, a demokráciát korlátlanul nem érvényesíthetik. Mégis, az NDK számára is csak a demokratizálás állandó fejlesztése biztosíthatja a szocializmus erõsödését. (És nem igaz, hogy ebben a folyamatban nem lehet a nyugatnémet munkásosztályra és haladó erõkre támaszkodni, ha nem szektás módon közelítjük meg õket.) Az NDK ügyeibe beavatkozni, éppen úgy, mint bármilyen ország ügyeibe, senkinek kívülrõl nincs joga. De az NDK-vezetõk a maguk koncepcióját ráerõszakolták a többiekre, és ezzel a szocialista országok együttmûködése és a nemzetközi munkásmozgalom felmérhetetlen kárt szenvedett.
    Csehszlovákia azon az úton volt, hogy a szocialista országok között elsõnek valósítsa meg a demokrácia olyan fokát, amely a fejlett nyugati országokban élõ dolgozók számára is vonzóvá tette volna a szocialista rendszert. A Csehszlovák Kommunista Párt nemhogy gyengítette a szocializmus pozícióit, hanem soha nem látott mértékben erõsítette. Az ellenforradalmi erõkkel, éppen megnövekedett tekintélyére támaszkodva, le tudott volna számolni. Megszállása után Csehszlovákia a Varsói Szövetségnek tényleg igen gyenge láncszemévé vált, amin a varsói hadseregek jelenléte nem segít. A megszállás célja a csehszlovák párt kongresszusának, az új Központi Bizottság megalakításának, a parlamenti választások megtartásának megakadályozása volt. Ez azonban nem a szocializmus ügyét szolgálta, ellenkezõleg, az ellenforradalmi erõk számára olyan morális igazolást jelent, mely potenciálisan hosszú ideig éreztetni fogja negatív hatását.
    Feltételezem, vannak a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságában olyanok, akik azt állítják, hogy nem lehetett mást tenni, és ami történt, még mindig a kisebbik rossz. Ez az érvelés nem helytálló. Nyilvánvaló, nagy megpróbáltatásokat vállaltunk volna, ha a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Magyar Népköztársaság kormánya nem vesz részt a Csehszlovákia elleni akcióban. A nagyobbik rossz azonban a részvállalás, melynek hosszú távra sokkal súlyosabb következményei lesznek, különlegesen Magyarország számára. Magyarországnak most volt meg az a történelmi lehetõsége, hogy a magyar-csehszlovák viszony áldatlan múltját végleg likvidálja, és a nehézségek közös vállalásával a szocialista jövõ szilárd alapjait lefektesse. Nem lehet arra sem hivatkozni, hogy a Szovjetunió iránti hõségbõl kellett együtt masírozni. A Szovjetunió iránti hõség nem azt jelenti, hogy döntéseket, melyek a szocialista országoknak – ez esetben mindenekelõtt magának a Szovjetuniónak – és a nemzetközi munkásmozgalomnak kárt okoznak, magunkévá tegyük. A XX. kongresszust ilyen gyorsan senki sem felejthette el.
    Mindezért a Magyar Szocialista Munkáspárt és a magyar kormány vezetõinek Csehszlovákiával kapcsolatos legutóbbi döntéseivel nem értek egyet s azok képviseletét nem vállalom.
    Elvtársi üdvözlettel:
                                     Tömpe András

*

Annak a folyamatnak az elemzése, amely a szocialista irányultság feladásával az úgynevezett „létezõ szocializmus" összeomlásához vezetett mind a Szovjetunióban, mind a kelet-európai országokban, a dokumentumok megõrzését, olykor megmentését igényli. Tömpe András levelét ezúttal egyfajta emberi magatartás dokumentumaként tesszük közzé, anélkül hogy az egykori csehszlovákiai események elemzésével, elõzményeivel és utóéletével foglalkoznánk. (A szerk.)

SZÉCHY ANDRÁS

Kossuth és Táncsics vonzásában

Gyurmán Adolf és Hindy Árpád emlékezete

Családunk megsárgult iratai között van egy keresztlevél, mely arról tanúskodik, hogy 1850 szeptemberében, a törökországi Kyütahiában jött a világra szülei számûzetésében dédanyám, Gyurmán Etelka, édesapjának – a Kossuth-emigráció elsõ állomásán hatodmagával internált, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hivatalos lapja, a Közlöny szerkesztõjének – Gyurmán Adolfnak és Debreceni Zsuzsannának házasságából. A bizonylat szerint a hasonlóképpen internáltak közül kerültek ki a keresztszülõk: Perczel Mór, a szabadságharc tábornoka, a honvédsereg megalapozója és Batthyány Kázmér, az 1849-es függetlenségi Szemere-kormány külügyminisztere. Az említett hármon túl az internáltak között volt az elsõként jelzett Kossuth, továbbá Mészáros Lázár hadügyminiszter, valamint Józef Wysocki tábornok, a szabadságharcban részt vett lengyel légió parancsnoka.
     Gyurmán Adolf 1815 áprilisában Dél-Erdélyben, Szászvárosban született, származását tekintve elmagyarosodott román és szász felmenõk ivadékaként. A birtoktalan honorácior értelmiségi Gyurmán egész életútja során írásaiban és tetteiben a magyar, román, szász és szláv népek önrendelkezésen és egyenjogúságon alapuló közeledésének és együttmunkálkodásának volt a szorgalmazója, s személyes kapcsolatain keresztül jelentõs közvetítéseket tett ennek elõmozdítása érdekében. Mint jogvégzett és literátus ember a reformkor számottevõ hírlapírói közé tartozott, s verseket, szépirodalmi mûveket is írogatott. Negyedik László -címû színmûvével 1840-ben elnyerte a Tudományos Akadémia egyik rangos díját, s az akkoriban nevezetes irodalmi lapban, az Életképekben Katona József Bánk bánjának elsõ felfedezõi és méltányolói közé tartozott.
A reformirányzatok között – melyek miként az ismeretes, közelrõl sem voltak egységes koncepciójúak – Gyurmán Kossuth közvetlen környezetéhez és bizalmasaihoz tartozott, azok baloldalán helyezkedett el. Kossuth Pesti Hírlapjának lett belsõ munkatársa, a külügyi rovatnak volt a vezetõje.
    Varga János levéltáros akadémikus érdeme, hogy az elmúlt években felkutatta és közzétette a Magvetõ Könyvkiadó Nemzet és emlékezet c. jeles sorozatában Hallgatásra kárhoztatva címmel Gyurmánnak az akkori cenzúra által visszatartott vitairatát, melyet Kossuth és a radikálisok megbízásából 1847-ben írt Széchenyi István politikai programtöredékeivel, hazánkban a haladás táborát akkor megosztó állásfoglalásaival szemben. Következetesen kívánta a nemzeti szuverenitást Magyarországnak és a kelet-európai népeknek a nagynémet expanzionizmusból („Deutsche Grossmacht") való kiszabadulását. Határozottan követelte a konzervativizmussal való gyökeres szakítást, a feudalizmus teljes felszámolását, a gazdasági és társadalmi haladást.
    Mint írásaiból kiviláglik, önmagát sohasem tekintette többnek, mint a progresszió „közkatonájának", s mint 1869-ben, ötvenhat éves korában bekövetke-zett halálakor a nekrológok egyöntetûen jellemezték: ez ügy „napszámosának", mások megítélése szerint egy nagy tehetségû, szorgalmas s szerénységgel háttérben tevékenykedõ „szürke eminenciásnak". Fõ mûve, az 1847-ben Hamburgban kiadott Magyar szózatok a radikálisok megbízásából az országos Védegylet fontosabb okmányait, vezetõinek, köztük Kossuthnak az iparosítás, az ország gazdasági felemelése -érdekében tett javaslatait, beszédeit -tették közzé, továbbá két terjedelmesebb saját dolgozatát. Az egyik a konzervatív párt éles bírálatát adta, fõleg a nemzeti -fejlõdéssel és a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban elfoglalt retrográd nézeteikkel vitázott. A másik, mely a Nép-képviselet címet viselte, több alfejezetre tagozódott. A elsõ „haladásunk fõ akadályaival" foglalkozott, mely -síkraszállt az arisztokrata s nemesi -osztálykiváltságok ellen, a radikális jobbágyfel-szabadítás, a közteherviselés következetes megvalósítása mellett, a nemzetiségi ellenségeskedések felszámolásáért, s az Ausztriától való függés, ahogy írta, az „egybeházasodottság" lazításáért.
    Gyurmán, mint vitairatában elemzi: „a nemzeti újjászületés", a következetes „népszabadság és népképviselet"  híve. Konkrét javaslatokat tett ennek szellemében egy korszerû alkotmány megalkotására, az ennek alapján nyugvó kormányzati viszonyok, széles körû választási rendszer kiépítésére, törvényes biztosítására, radikális társadalmi reformok bevezetésére. „Vagy a nép fogja megoldani újjászületésük problémáját – írta –, vagy nem fogja megoldani semmi. [...] A népképviselet az alkotmányos lét alapja, mely nélkül minden reform félszeg, minden építmény kora romlásának van kitéve, nemzeti újjászületésünk pedig lehetetlen. [...] A népképviselet alapeszméje a nemzet többségének eszméjében gyökeredzik."
Gyurmán képzett, felvilágosult hegeliánus volt, meggyõzõdéses republikánus, de nem voltak ismeretlenek elõtte – hasonlóan Táncsicshoz, Petõfihez, Vasvárihoz – a szocialisztikus eszmék sem. Mint a Magyar szózatokban írta: „Ha a történeti jog képezi a társaság [értsd: a társadalom. Sz. A.] tényleges rendének alapjait, így igen könnyen megeshetik, hogy egy-két század múlva a communismus leend az emberi társaság historiai jogtana." Felfogása természetesen nem haladta meg a századelõ angol és francia utópistáinak nézetrendszerét.
    A szabadságharc alatt nemcsak a Közlöny szerkesztõjeként s vezetõ kormányzati tisztségviselõként tevékenykedett, hanem õ lett a forradalom elõtt már Kossuthtal szembeforduló Pesti Hírlap ellenében a megalakult Kossuth Hírlap vezetõ publicistája, a Függetlenségi Nyilatkozat elõtt és után egyaránt konzekvensen propagálva a köztársasági, baloldali, demokratikus politikát. Külügyi áttekintéseiben széles körképet adott a párizsi, itáliai, bécsi, németországi, lengyel forradalmak eseményeirõl, köztük együttérzéssel írt a kibontakozó munkás- és parasztmegmozdulásokról. Külön kitért a Köln-vidéki eseményekre, melyekben párizsi és brüsszeli kiutasítása után Marx is aktívan részt vett. Hozzáértõ mûveltségére vall, hogy meleg hangon írt többek között Freiligrath költészetérõl.
A törökországi internáltság feloldása után Kossuth Amerikába küldte propagandakörútjának elõkészítésére. Gyurmán itt önálló német nyelvû lapot adott ki, s számos angol nyelvû cikket is írt a magyar szabadságharc ismertetése érdekében. Kossuthot követve 1854 után Angliában -telepedett meg, a Times rendszeres cikk-írója, késõbb a londoni Cromwell Akadémia történelemtanára lett.
Az 1860-as évek kül- és belpolitikai változásai közepette, az abszolutizmus kibontakozó válsága idején hazatért, s az ellenzéki lapokban – amikor már lehetõsége nyílott – a nemzetközi összefüggésekkel foglalkozott, elsõsorban a nyugati, az angol-amerikai viszonyokat ismertette behatóan.
Leánya – Gyurmán Etelka – annak a Hindy Árpádnak lett a felesége, aki az önkényuralom elleni 1860-as Táncsics-féle szervezkedésben, egyetemista bátyjával együtt, fiatalkorú gimnazistaként vett részt, és akit többedmagával s Táncsiccsal együtt vizsgálat fogságba vetettek. Ismeretes, hogy Táncsics Világos után – jelképesen halálra ítélve – bujdosásra kényszerült. Ez idõben elsõsorban Fourier és Cabet nézeteire támaszkodva olyan munkákat írt, mint Mi a szocializmus és mi a kommunizmus? vagy Mik a vörös republikánusok és mit akarnak? és más hasonlókat. A nemzetközi gazdasági és katonai helyzet az 50-es évek végére az önkényuralom lazítására, amnesztiára szorította a Habsburg-elnyomókat. Ez természetesen Táncsics számára nem jelentett korlátok nélküli feloldást, hiszen mint közveszélyes elemet rendõri felügyelet alá helyezték. De létrejöhetett titkos kapcsolata a legfelvilágosultabb fiatalokkal. Lemásolták és terjesztették röpiratait. Az 1859-60-as tanévben elõször indulhattak meg a különféle megmozdulások, a szabadságharc leverése utáni elsõ március 15-i nyílt demonstráció elõkészítése. A szervezõket, így Táncsics Mihályt is, már elõzetesen, március 14-e éjszakáján õrizetbe vették, de a demonstrációt megakadályozni mégsem tudták. Mintegy félezer tüntetõ – diákok, mesterlegények és számos útközben csatlakozó – elindult a belvárosból a Kerepesi temetõ felé. Az egyre gyarapodó tömeget rend-õrök és katonák sortûzzel kergették szét, s Forinyák Géza joghallgató belehalt sebesülésébe. Április 4-i temetésére 60 000 ember, Pest-Buda lakosságának egynegyede (!) gyûlt össze. Ez volt a legnagyobb Habsburg-ellenes tüntetés a szabadságharc leverése óta.
A megmozdulás elõkészítõit, Táncsiccsal együtt, õrizetbe vették és szigorú vizsgálatnak vetették alá. Köztük voltak a Hindy testvéreken kívül Kaas Ivor, Pápay Ignác, Dravaczky Mihály, valamint Rab István költõ, aki a kihallgatásán elszenvedett bántalmazások következtében egy esztendõ múlva meghalt. Hindy Árpád errõl az eseményrõl (éppen Táncsicsra emlékezõ egyik késõbbi írásában) így szólt: „Bennünket közel nyolc hónapig tartottak fogságban, s éppen két nappal az októberi diploma elõtt szabadultunk, míg szegény Táncsicsot elítélték tizenöt esztendõre, s csak a kiegyezés tette ismét szabaddá."
Hindy Árpádot egy évre rá, többedmagával, az olaszországi Kossuth-emigrációval fenntartott kapcsolatáért a -bécsi haditörvényszék újólag vád alá helyezte. Szigorított magánzárkás õrizetben tartották, és kétévi komáromi várfogságra ítélték. Hindy Árpádot – aki szintén birtoktalan értelmiségi volt – kiszabadulása után tanulmányai végeztével Jókai Mór vette maga mellé újságíró-gyakornoknak, s több fõvárosi lap, késõbb pedig erdélyi (aradi, kolozsvári) újságok ismert szerkesztõjévé vált. Õt választották meg az 1878-ban megalakult Magyar Hírlapírók Egyesülete titkárává.
Talán Hindy közvetlen szoros családi és eszmei kapcsolatának is köszönhetõ, hogy Gyurmán egyik legjelentõsebb utolsó cikke éppen Táncsics Mihályról, a hazai szocialista mozgalom egyik elõ-futáráról, a Munkások Íjsága és az Aranytrombita alapítójáról és szerkesztõjérõl, az Általános Munkásegylet köztiszteletben álló elnökérõl szólott. Gyurmán úgy jellemezte Táncsicsot, hogy „mindig a nép embere" volt, s „e népet óhajtotta politikai és társadalmi bilincseibõl, jobbágyi és szolgai állapotából felszabadítani".
Gyurmán, történeti irodalmunk nagy kárára, 1869-ben bekövetkezett halála elõtt naplóit és kiterjedt emigrációs levelezését kénytelen volt elégetni. Ezzel minden bizonnyal olyan fontos adalékokkal lettünk szegényebbek, mint amelyek mélyebb bepillantást engedtek volna a reformkor, a forradalom és szabadságharc, a kossuthi emigráció és a kiegyezés hátterébe, leegyszerûsítésektõl mentes összetettségeibe.
Táncsicsnak a munkásmozgalomhoz való viszonyát, különösen annak már elméletileg és szervezetileg kiérleltebb szakaszában, hiba lenne túldimenzionálni. Hibáztatták, sõt funkciójából le is váltották például a munkásegyletet feleslegesen az uralkodó körökhöz, az államsegélyhez kötõ akciójáért és más ideológiai jellegû engedményekért. Kétségtelen, hogy az idõs Táncsics már nehezen igazodott el a munkásmozgalom bonyolultabb elméleti-politikai összetettségeiben, de az is igaz, hogy országgyûlési képviselõként bátran kiállt a Párizsi Kommün ügye mellett, s Vajda Jánossal, Irányi Dániellel és másokkal együtt szembeszállt a magyarországi munkásmozgalmat az ún. „hûtlenségi" perben  szétverni akaró törekvésekkel. Így halt meg, hogy ingadozás nélkül támogatta Frankel Leót és híveit az egységes, már a tudományos szocializmust zászlajára tõzõ munkáspárt létrehozásában és erõsítésében.
A korról emlékezve ide kívánkoznak tanítványának és követõjének, Hindy Árpádnak 1884-ben, Táncsics halálakor írott nekrológjának sorai: „Koporsóját bizonyára kísérni fogják munkások is. Szocialistának tartották õk az öreget, s így természetes, hogy részt fognak venni az utolsó tisztesség megadásában [...] Neve egybeforrott hazai történelmünk egyik legfényesebb napjának, 1848. március 15-ének emlékezetével. Amily örömdiadallal kísérte át akkor a nép budai fogságából Pestre, oly õszinte gyásszal fogja most átkísérni az örök nyugalom helyére."
    A krónikák szerint így is történt, s nem véletlen, hogy a magyar progresszió küzdelmeinek valamennyi állomásán Táncsics neve és életútjának példamutatása kitörölhetetlenül ott él a magyar társadalmi és nemzeti haladás harcosainak legnagyobbjai között. Az utókor méltán tisztelheti nemcsak a legnevesebbeket, de a kevésbé neves vagy elfeledett követõiket is ezek táborában.