PARDI ANNA
 
Lassított szintézis

A lemenõ nappal szemben
egy felkelõ idegen jött
jómagam rosszmagam
lassított szintézisében

E szintézis mûveleteiben
elmúlt 50 év
hogy a felkelõ nap országába érjek
már nem sírok
de mérlegelek
mi is került ennyi esztendõbe

Talán a közös elveszettségbõl
a járhatatlan kínos egyedi utakon
a közös kincs felhozatalának reménye
talán a halál súlyos rovarai
az ifjonti arcnak már eléje repülve

Az énekek énekénél éneklõbben
feldúlt annyi hormonzavar rossz varázs
mennybõl ereszkedett alá a szöghordágy
hogy a Megváltó 5 szögét nem vállaljuk
2000 év óta már

A felkelõ nap országa
szertetszûken és szeretetmérhetetlenen
szerelmes ámenekkel köszönt be
ha a gyorsított analíziseknek vége
 

SZARVAS JÁNOS

Az Öreg

Adria... Szigetfüzérek, szárazföldbe mélyen benyúló öblök, sziklás partvidék, csodálatosan kéklõ tengerár. Pálmák és babérral vegyes oleanderligetek, szélben zúgó fekete fenyvesek. Szirtfokra épült városok, apró halásztanyák. Selymes lágyvizû tenger: Adria.
    Igen, az Adria mentén, Isztriában, a Punta Correntén pillantottam meg elõször az Öreget amint a víz fölé kinyúló sziklán álldogált, s ottfelejtett silbakként feszített a szélverte, kietlen szirttetõn. Míg hajónk berakodásra várakozott, nap mint nap láttam õt, amint a párába veszõ végtelent kémlelte. A városban járva is könnyen felismertem, hisz öltözete, viselkedése, modora árulkodott nemzetiségérõl is. Könnyû vászonöltözete a hajdan volt Afrika Korps egyenruháját idézte. Mintha a televízió Nagy csaták sorozatának afrikai epizódjából itt felejtkezve strázsálna szüntelen. Rövidnadrág, feltûrt ujjú ingkabát és az elmaradhatatlan Mütze, a napellenzõs katonasapka messzirõl árulkodik. Mi lehet otthon az Öreg, merül fel bennem a kérdés, kitömött pénzeszsák vagy hóbortos militarista? Ki tudja! Kimért, tartózkodó viselkedése, erõt sugárzó alakja régmúlt méltóságról tanúskodik, akár egy levitézlett háborús tábornoké.
    Az utcákat járva gyakran találkoztunk, s ha én az évezredes falakat, mozaikokat, templomokat csodáltam, addig õ türelmetlen kürtjellel zavarta szét az úttesten ácsorgókat. Mert gyalog csak a parti sziklákat és az esti korzót járta. Máskor a kis bogárhátújával furikázott. Furcsa szerzet volt, szentigaz, s ha az óratorony kongása a zsongó embertömegnek élmény, az neki bosszantó hangzavar. A fecskék csivitelése, sirályok vijjogása nekünk színes muzsika, neki csak undorító pötty a szélvédõüvegen. Sértõdött arc, bosszús pillantás ült örökkön a szemében, mintha minden ellenére lenne; a zsibongó emberfolyam, a parkolóhelyet hasztalan keresõ úrvezetõk sürgése és a bájos hófehérkék, a forgalmat irányító fehér ruhás lányok mozdulatai. Akár az árnyat nem adó pálmák, a foglalt karosszékek, söráztatta abroszok. Õ volt a megtestesült bánat, a két lábon járó szenvedés, õ az itt felejtett világfájdalom. Habár többször is találkoztunk, mégsem váltottunk egyetlen szót se. Eleinte köszöntöttem, de átnézett rajtam is, mint mindenkin, aki zavarni merészelte. Válaszra nem méltatott...
    Mikor hajónk végre megrakodott, indulás elõtt még egyszer megmártóztam a tengerben, s amint a sziklák alatt lubickoltam nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: miért nem úszik egyet a remek vízben? Mert nem tud úszni, felelte, de nem hittem, hogy a ruganyos, duzzadó izmú erõmûvésznek egyedüli gyengéje a víz lenne, még ha maga mondja is. Pár szót váltunk még, aztán már csak arra eszmélek, hogy miközben élénken gesztikulálva magyaráz, egy óvatlan pillanatban egyensúlyát veszítve mellém, a vízbe zuhan.
    Jó úszó vagyok, mentettem már vízbõl, de most csõdöt mond minden tudományom. Acélkapocs feszül derekam köré, izmos karok ragadnak a mélybe. Szabadulnék szorításából, de nem tudok. Csupán egyetlen pillanatra ereszt el, hogy ujjai nyomban nyakamra fonódjanak. Menekülni, fut át agyamon a gondolat, menekülni, amíg nem késõ, mert még a vesztemet okozza! Néma harc dúl közöttünk, harc életre, halálra.
    Opálos mélység, rideg csend a tanúm, hogy jól bírja a víz alatt az Öreg, s míg a fuldoklót imitálja, engem nyom a mélybe. Láthatóan élvezi a csatát, eleme a harc. De most már az enyém is, ha rám kényszeríttette. Célja világos: ölni akar, vízbe fojtani. De miért e szörnyû pálfordulás? Módszere rafinált az igaz, de aki annyit küzdött már az árral szemben, amennyit én, aki annyit merült már víz alá, mint én, az nem adja meg magát egykönnyen. Néha, csupán szusszanásnyi idõre kerülhetek a felszínre, és máris folytatódik az eszeveszett küzdelem.
    Menekülnék ugyan, de nem ereszt. És akkor, amikor fejemet a víz alá nyomva fel, a levegõre törekszik, széttárt karjai alatt, a hónaljában betûket pillantok meg: a tatut. Vércsoportjának tetovált betõit, a hitleri gárda tagjainak jelzését, a bõn bélyegét... Hát így állunk még évtizedekkel a háború után is, dermeszt meg a felismerés, s nyomban megértem, hogy miért érdekelte az, hogy jártam-e már Németországban, ha ilyen jól beszélem nyelvüket. Mit felelhettem, jártam bizony, Auschwitz poklában. És ekkor, igen, határozottan emlékszem, hogy ekkor veszítette egyensúlyát, és zuhant alá a mélybe, illetve most már bizton állíthatom, hogy ugrott. Tudatosan vetette magát a tengerbe, hogy közelembe juthasson és... de most már nem tágítok tõle, legyõzöm, s kihúzom, hogy az emberek elé állíthassam, kihúzom, ha addig élek is, gondolom, és polipként ragadom meg üstökét...
    Mire partra vonszolom, már halott.
    Összefut a nép, s valaki a tömegbõl sopánkodva meséli, hogy évek óta itt nyaralt az Öreg, szerette a tengert, pedig úszni sem tudott. Múlt évben is vízbe esett már, de a segítségére sietõ fiú a vízbe fúlt, és az Öreg is csak nagy nehezen vergõdött akkor a partra. De magának most szerencséje volt, vereget vállon az ismeretlen. Persze, pillantásra sem méltatom, hosszan elmerengve a szikrázóan kék Adriát bámulom.


   
TABÁK MIKLÓS PÉTER
 
Igaz bókok

Szép vagy. (Viccelsz?)
Szép, ha mondom. (Bolondom!)
Szemed napfény,
hajad alkony,
ahogy simogatom,
belevész kezem.

Szépséged ködhöz hasonló,
titkos éji vándor,
ki csöndes órákban
fejét kezére hajtva
szétterül az alvó réteken.

S mielõtt a pirkadat
lassan elolvasztaná,
én beszívom õt
mélyen a tüdõmbe,

ne vesszen magába
szerelme, napfény szeme
és szélében szarkalába,

hadd bújjon elõ
belõlem szépséged

sejlõ ködruhába bújva!
 


   
 
 
 
TABÁK ANDRÁS

Soha viszontlátásra!

Részlet „A verõember" címû regénybõl

10.

A bankfiókban nem történt semmi rendkívüli. Kitöltöttem a blankettát arról az összegrõl, amit ki óhajtottam venni (már csak a magam megnyugtatására is, nehogy aztán még pofáraesés legyen a vége), s annak rendje és módja szerint simán hozzá is jutottam. Senki sem kezdett sikoltozni, nem kiáltottak rendõrért, sõt még a biztonsági emberek se nyitottak rám tüzet.
    Bõven maradt még idõm öt óráig, így hát a legközelebbi virágkereskedésben köttettem egy malomkerék nagyságú csokrot, azután elhajtottam a katonai kórházba. Aznap ugyan nem volt látogatás, de a rendészek oda se fütyültek rám, úgyhogy minden bonyodalom nélkül bejutottam, és csak annyi dolgom akadt, hogy megkeressem a 4-es sebészetet, ott pedig az osztályvezetõ-fõorvos szobáját.
    Alighanem a sziesztájából vertem fel, amikor bekopogtattam hozzá, mert álmos, mogorva ábrázattal fogadott. Nagydarab, elhízott pasas volt, lecsüngõ tokával, benne már a korban, néhány szál haját gondosan oldalra nyalva viselte, és ha vizenyõs, kék szemében nincs valami baljósan kemény, átható kifejezés, afféle pacalnak nézhette volna az ember.
    Az íróasztala mögé telepedett, nekem meg szótlanul intett, hogy parkoljak le az egyik fotelben.
    Leadtam neki elõregyártott hazugságomat, hogy ki is volnék, ha volnék, és az adjunktusával folytatott tegnapi telefonbeszélgetésre hivatkozva a „húgom" hogylétérõl érdeklõdtem.
    Hallgatott, s igencsak furcsálló pillantásokat küldözgetett a kezemben szorongatott virágcsokorra.
    – Oppardon – kaptam észhez –, ezer bocsánat, fõorvos úr! – Letettem a csokrot magam mellé a szõnyegre, és elõszedtem egy szép vastag borítékot. A tõlem telhetõ legnagyobb tapintatossággal csúsztattam az asztalra.
    Õ aztán nem tapintatoskodott. Volt pofája, hogy ott, a szemem láttára felnyissa a borítékot, és mutatóujját megnyálazva akkurátusan megszámolja a tartalmát. Azt, hogy az összeg nagysága meglepte, csupán bokros szemöldökének egy apró rándulása árulta el.
    – Örülök, hogy elõkerült végre egy hozzátartozó – mondta, miközben egyetlen mukk köszönet nélkül az asztalfiókba dobta a pénzt. – Sajnos, nincs jó hírem. Az a helyzet uram, hogy a húga mûtétjét meg kell ismételni.
    Ez túl váratlanul ért ahhoz, semhogy ostobaságot ne kérdezzek: – Muszáj? Feltétlenül szükséges?
    – Nem – vonta meg a vállat egykedvûen –, nem feltétlenül. Nem muszáj, ha az a kívánság, hogy fél karjára élete végeztéig béna maradjon.
    Némán meredtem rá. Erre azért nem voltam elkészülve. Még az adjunktusával való beszélgetés után se, pedig sok jót az sem sejtetett.
    – Igen – erõsítette meg komoran –, ennyire súlyos. Még a lehetõ legkedvezõbb mûtéti eredménnyel is csupán ötvenszázalékos gyógyulásra számíthat. Köztünk legyen mondva, én harminc százalékkal is meg volnék elégedve... – Félig lebocsátott szemhéja alól lustán méregetett. – Nem tudja véletlenül – kérdezte –, hogy ki az a vadállat, aki így elintézte? A férje vagy a szeretõje? Szívesen a szeme közé néznék az ipsének.
    Honnan gondolhatta volna, hogy éppen azt teszi.
    – Nincs férje, meghalt – mondtam –, szeretõrõl pedig nem tudok... – ám egészen más keringett a fejemben, kibökni is alig mertem: – Ezek szerint... tehát az állása...
    – Azt örökre elfelejtheti. Minden fizikai munkára alkalmatlanná vált, még arra a telefonkezelõi állásra is.
    Meg voltam rendülve.
    – De hát... mi lesz vele? – dünnyögtem.
    – Ilyet sose kérdezzen egy baleseti sebésztõl – mordult rám. – Mit gondol, mi hányszor tesszük fel ezt a kérdést magunkban? Mi jár az ember eszében, ha például egy kettõs lábcsonkolást hajt végre? Minket érzéketlen mészárosoknak tart a közvélemény. Nos, biztosíthatom róla, hogy ebben a szakmában elõbb-utóbb minden harmadik kollega pszichikai kóresetté válik.
    Elnyílt szájjal bámultam rá. Fura egy kitörés volt, nem vártam volna tõle.
    – Na jó, ez nem tartozik ide – legyintett. – De azt értse meg, kérem, mert jobb, ha világosan látja, és számot vet vele: a húgának ezután gyakorlatilag fél kézzel kell élnie. Sok mindenre képesek vagyunk ma már, de tökéletesen szétroncsolt és megsemmisült idegek helyreállítására nem.
    Hallgattunk. Talán két perc is eltelt. Végül megkérdeztem, mikor lesz az újabb mûtét, inkább csak azért, hogy mondjak valamit, hogy megtörjem a nyomasztó csendet.
    – A jövõ héten.
    – Õ tudja már?
    – A mai nagyviziten közöltem vele.
    – Azt is ön végzi majd?
    – Ebbõl ne csináljon gondot magának – húzta el a száját gúnyosan. – A jatt... az a búsás borravaló, amellyel volt kedves megtisztelni, három mûtétre is elegendõ lett volna.
    – Mármint a paraszolvencia...
    – Borravaló – ismételte meg nyersen. – Borravaló ez, uram, akkor is, ha egy orvos ezredes, egy osztályvezetõ-fõorvos markát üti. Borravaló, akár egy pincéré, egy borbélyé vagy egy vécésasszonyé. Nevezzük csak nevén a zabigyereket.
    Nem hiszem, hogy valamikor is a szívembe tudtam volna zárni, de a brutális õszintesége imponált.
    Fölemeltem a szõnyegrõl a csokrot, nem volt itt már semmi keresnivalóm. Megkérdeztem, engedélyezi-e, hogy néhány percre benézzek a „húgom"-hoz.
    Elutasítóan mért végig.
    – Sajnálom, uram – mondta –, ma nincs látogatási idõ. Ez itt katonai kórház, ha nem tudná, ahol a rendtartás is katonásan szigorú. Az én osztályomon pedig különösen. És ez a kétszáznyolcas kórteremre is vonatkozik. Érti, kérem? Világos? A kettõszáznyolcasra is.
    Mondtam neki, hogy ennél világosabb már csak a vakablak lehetne, azzal felálltam, és elköszöntem tõle.
    Még egy biccentést se pazarolt rám, nemhogy a köszönésemet viszonozta volna.
A 208-as a folyosó legvégén nyílt. Megálltam az ajtaja elõtt, és teleszívtam a tüdõmet levegõvel. Na öcsi, buzdítottam magam, akkor hát rajta! Egy újabb fejes! Végül még búvár lesz belõled!
    Nagy merészen lenyomtam a kilincset, és a hatalmas csokrot mintegy pajzsul tartva magam elõtt bevonultam a kórterembe.
    A négyágyas szobában csak ketten feküdtek. Egy idõs hölgy és õ. Nyakáig begipszelt, rögzített karja valami állványszerûségen nyugodott.
    – Csókolom a kezedet, kishúgom! – köszöntöttem harsányan. – Van egy jókora váza itt valahol?
    Soha életemben nem láttam senkit, aki így meg lett volna döbbenve. Akkorára nyílt szemmel meredt rám, hogy azt hittem, menten elnyel. Elvörösödött, azután halálsápadt lett, majd ismét tulipiros a füle hegyéig, és dühében-kétségbeesésében a plafonra kapta a tekintetét, mint aki mennykõért, kénesõért, földindulásért fohászkodik.
    Én pedig gyengéden az ölébe helyeztem a hatalmas virágcsokrot.
    – Hát hogy ez micsoda gyönyörû csokor! – lelkendezett a szomszéd ágyon a madárszerû, idõs hölgy. – Egy egész vagyonba kerülhetett... Rád pedig, drágám, tudd meg, nagyon haragszom – csicseregte, színlelt szigorral rázva meg az ujját a szobatársnõje felé. – Nem is mesélted eddig, hogy ilyen szép szál, fess fivéred van. De mondd csak, édesem, miért ilyen nagy a korkülönbség közöttetek?
    – Ez azért van – vigyorogtam –, mert nem vagyunk édestestvérek. Nem egy apától-anyától származunk. Mondhatom úgy is: õ a fogadott hugim.
    – Ó – mondta erre ajkcsücsörítve a hölgy, s ebbe az egyetlen magánhangzóba képes volt belesûríteni mindazt, amit egy tisztes matróna egyáltalán csak gondolhat a világról, az emberi természetrõl meg a fogadott hugikról, a magamfajta szép szál, fess fivérekrõl nem is szólva.
    Aztán nem várt fürgeséggel kiszállt az ágyából, pongyolába, papucsba bújt, miközben túlontúl is nagy buzgalommal azt mondogatta, hogy õ bizony kerít majd egy szép nagy vázát a nõvérektõl, és egy jelentõs pillantást vetve ránk magunkra hagyott bennünket.
    Kettesben maradtunk, jámboran vártam a detonációt.
    – Hát... ha van a pofátlanságnak csúcsa... – kezdte is rá rögvest, de a túlfûtött indulattól egész egyszerûen elrekedt benne a szusz, és csak arra volt képes, hogy egy vad mozdulattal lesöpörje a csokrot a takarójáról.
    Fölemeltem és visszatettem az ölébe. Azután letelepedtem az ágya mellett álló székre. – Csöngessen csak a nõvérért – javasoltam. – Kihívhatják a rendõrséget, ha akarja, nem fogok megpattanni.
    – Piszok zsaroló! – és mérgében majdnem sírvafakadt. – Tudja jól, hogy úgy se teszem meg. Szarházi! Szarházi! Szarházi!
     – Na – mondtam békésen –, a buzizásnál ez azért egy fokkal mégiscsak jobb.
    – Most azt gondolja, hogy valami kurva jó tréfa volt idejönnie, mi?
    – Dehogy gondolom.
    – Akkor mit keres itt? Tudni akarom! – követelte.
    De hát éppen ez volt az, amit nem óhajtottam az orrára kötni. Ám amit mondtam, mégse volt hazugság. Azt mondtam, hogy bocsánatot akarok kérni tõle.
    – Egyszer már megtette.
    – Maga pedig arcul köpött.
    – Megérdemelte, nem?
    – De igen – bólintottam –, megérdemeltem.
    Néhány pillanatig keményen az arcomat fürkészte. A szoba napfényben úszott, egy faág lombos vége behajlott a kitárt ablakon. Az ágyláb rácsára vetett fürdõköpenyt tanulmányoztam. Kapóra jött nekem ez a fürdõköpeny, határozottan kapóra.
    – Magánál, ugye – szólalt meg karmolós kis mosollyal –, a bocsánatkérés éppoly könnyen megy, mint valakinek a nyomorékká verése? Azt hiszi, hogy egy bocsánatkéréssel bármi meg nem történtté tehetõ?
    – Ezt már valaki más is megkérdezte tõlem egyszer – intettem fanyarul. – Nem, nem hiszem azt. Mint ahogy azt se képzelem, hogy néhány ökölcsapással minden, vagy majdnem minden, rendbetehetõ.
    – Ezt miért mondja?
    – Mert valóban így gondolom.
    Nem tudom, megértett-e, mindenesetre némileg lecsillapodott. Nehézkesen hátradõlt a magasra polcolt párnának, és ebben a mozdulatában volt valami fáradt megadás. Csak most tûnt fel, miután elsõ dühe és felháborodása eloszlott, hogy milyen rossz bõrben van. Sápadt, összetört arca szinte megkisebbedett. De még ebben az állapotában se volt sajnálatra méltó. Még így is ugyanaz a kemény, bátor kis nõ volt, aki három napja olyan elszántan szembeszállt velem.
    – Maga vidéki, igaz? – kérdezte váratlanul.
    – Igen. De miért kérdi?
    – Nem látszik valami nagyvárosi nehézvagánynak. És, tudja, még sose hallottam valakit úgy káromkodni, mint magát a múltkor: „Azt a hétszenvedésit!"
    Elmosolyodtam. – Anyám munkásasszony létére sohasem káromkodott. És tõlem se tûrte el. Így aztán valahogy nem kaptam rá késõbb se, szegényes a szókincsem... Egyébként már tizenöt éve itt élek. És maga? Maga idevalósi?
    – Hát, ha egy koldusszegény barakktelep, ahol felnõttem, kinn a periférián, a lumpenjeivel meg a bûnözõivel, egyáltalán tartozik valahová, akkor igen: idevalósi.
    Hallgattunk.
    – Ugye, tudja, hogy ki vagyok? – kérdeztem meg csendesen.
    – Nem tudom. De a zsaruk egy órán belül kinyomozták volna, nekik ez rutinmunka. Túl sokat pofázott.
    – Elszóltam magam – bólintottam. – Kifecsegtem magának, hogy a Mûvekbõl tettek lapátra.
    – A nagyolvasztóból – biccentett õ is. – Simán elkapták volna.
    – Miért nem adott fel?
    – Ezeknek? – és ebben minden megvetése benne volt.
    Egy-két másodpercig az arcát fürkésztem.
    – Csak... ennyi?
    – Nem – felelte becsületesen –, nemcsak ennyi. Maga ugyan nem sok együttérzést érdemel, de azt hiszem, valamiben tényleg nem hazudott. Azt hiszem, hogy ugyanolyan kivert, rühes kutya maga is, mint amilyen én vagyok.
    – Talán – mondtam kitérõen, mert magamban azért reméltem, hogy mégse.
    – És az ilyen kivert kutyák – fejezte be – végül már mindenkibe belemarnak, amíg agyon nem csapják õket.
    Áradt belõle az elkeseredés, a gyûlölet és a kilátástalanság. Meg-megránduló arca pedig elárulta, hogy komoly kínokat áll ki.
    – Nagyon fáj? – intettem a karjára.
    – Mi köze hozzá? – lobbant fel, de aztán közömbösen rám hagyta. – Fáj. Hát persze hogy fáj. Rohadtul fáj. Az a gyanúm, hogy elszúrták a mûtétet... – Felsóhajtott. – Mondja, van egy cigarettája? Elepedek néhány slukkért...
    Megértõen bólintottam. Egy olyan láncdohányos számára, amilyen õ volt, nagy megpróbáltatás lehetett, hogy nincs módja rágyújtani.
    Elõkotortam egy fél csomag Marlborót, megkínáltam, tüzet adtam neki, és hamutartóként a keze ügyébe helyeztem egy csészealjat. Aztán a dobozt, a maradék cigarettával, a fürdõköpenye zsebébe dugtam, a gyufaskastulyával együtt. Most egy szemvillanásra szinte hálásan pillantott rám. Mélyen leszívta a füstöt, és ez a gyönyörûség annyira lefoglalta, hogy nem vette észre mesterkedésemet a köpenyével: lopva közelebb húztam magamhoz. Négyszemközt természetesen nem tehettem meg azt, amire készültem, s amiért egyáltalában eljöttem hozzá, ahhoz az öreg hölgy jelenlétére is szükségem volt, és alig vártam, hogy végre visszatérjen. Addig azonban valamiképp húznom kellett az idõt.
    Ezért visszakanyarodtam arra, amit a mûtétjérõl mondott az elõbb: mibõl gondolja, hogy elszúrták? Abból, felelte két slukk között, hogy a jövõ héten megismétlik.
    – Tudom – csúszott ki a számon.
    – Tudja? – meredt rám. – Honnan tudja?
    Kénytelen voltam erre bevallani a fõorvosnál tett látogatásomat, s bár a hálapénzes borítékról bölcsen hallgattam, így is sikerült újra felpaprikáznom.
    – Hogyan merészelte? – támadt nekem sziszegve.
    – Fivéri minõségemben.
    Erre már szólni sem tudott, csak fuldoklott dühében, és szikrákat hányt a szeme.
    De aztán, egészen meglepõ módon, hirtelen elnevette magát.
    – Na jó, rendben – legyintett cigarettát tartó, bal kezével, és egy kifejezõ fintort vágott, amelyben több volt már az öngúny, mint a harag. – Fejezzük be ezt a mókát, oké? Én tehetetlen vagyok, ide vagyok kötözve, moccanni sem igen bírok. Nem tudok, sajnos, kikelni az ágyból, hogy jól tökön rúgjam magát és kihajítsam az ajtón, ahogy megérdemelné. Adjuk hát döntetlenre! Én elfogadom a cigarettát, sõt még a virágcsokrot is, minden köszönet nélkül persze, maga pedig szélsebesen elkotródik innen.
    Vagyis a maga módján békejobbot nyújtott, amit kellõképpen értékeltem is, de hogy elhordjam magam, arról egyelõre szó sem lehetett. Sajnálkozva rávigyorogtam, és azt mondtam, amíg meg nem bocsát, egy tapodtat se mozdulok.
    – Akkor ítéletnapig itt fog rostokolni – sajnálkozott õ is. – Mondja, miért szívóskodik? A lelkiismeretén akar könnyíteni? Vagy azt képzeli, hogyha én megbocsátok, az fölmenti magát? Tulajdonképpen miért olyan fontos ez?
    – Fontos – jelentettem ki kurtán.
    Szívta a cigarettáját, és a fejét rázta.
    – Soha nem bocsátok meg magának. Soha! És nehogy azt gondolja, hogy emiatt – kocogtatta meg sérült karján a gipszet. – Ezt elkönyvelhetem akár balesetnek, amiben én is vastagon benne voltam. Egészen más oka van, és azt a múltkor, úgy emlékszem, elég ékesen közöltem is. Maga – szegezte rám a tekintetét – a Vezér zsoldosa lett. A verõlegénye. És nincs a világon senki, aki ezért fölmenthetné. Maga nem számíthat többé se megértésre, se szolidaritásra. Örökre kilõtte magát azok sorából, akik esetleg megérdemlik, hogy ezért vagy azért a ballépésükért bocsánatban részesüljenek. Legfeljebb csak szánalmat ébreszthet, mint minden olyan melós, aki eladta az öntudatát, és lesüllyesztette magát a lumpenek közé, és ezt a szánalmat, ha akarja, megkaphatja tõlem, mert én aztán tudom, kik a lumpenek. Köztük nõttem fel, ismerem a világukat. És tudom, hogy abból a világból nincsen visszaút... – Szippantott még egy utolsót a már-már körmére égett csikkbõl, aztán elnyomta a csészealjon. Figyelmesen nézett néhány másodpercig, majd vállat vont és visszadõlt a vánkosára. – Maga akarta – mondta. – Maga kényszerítette ki belõlem...
    Én is néztem õt egy darabig, szótlanul és mozdulatlan tekintettel. Nem tudtam felidézni egyetlen esetet sem az emlékezetemben, amikor ilyen kíméletlenül megbélyegzõ szavakat vágtak volna a szemem közé. Mégse haragudtam rá. Sõt, úgy éreztem, hogy csalódtam volna benne, ha enged a kérlelhetetlenségébõl, és megbocsát. Neki ilyennek kellett lennie, pontosan ilyennek, ha hõ akart maradni önmagához. Márpedig ez az intelligens, markáns arcú kis munkásnõ igenis hõ akart maradni önmagához, és bizonyára azokhoz az eszményekhez is, amelyek úgy látszik, változatlanul sokat jelentettek neki.
    Felálltam, a szeméttartóba dobtam a csikket, és a csészealjat elmostam a csapnál.
    – Mondja – kérdeztem a mosdó feletti tükörbõl pillantva rá –, tényleg nem tudta, hogy az a pisztoly nincs kibiztosítva.
    – Nem tudtam. Nem nagyon értek hozzá... Egyébként, hol a pisztoly?
    – Jó kezekben – bár errõl már magam se voltam teljesen meggyõzõdve. – Vissza fogja kapni, ha van rá jogcíme.
    – Már nincsen.
    – Hogyhogy „már"?
    – Ha ügyetlenségemben nem tudtam használni, nem érdemlem meg, hogy visszakapjam.
    Én ugyan alighanem az életemet köszönhettem az ügyetlenségének, mégsem álltam meg, hogy elismerõen ne pillantsak rá.
    – Vissza fogja kapni – mondtam –, és majd megtanulja a használatát.
    Ekkor nyitott be végre az idõs hölgy, mentegetõzõ burrukolások közepette, hogy meg kell zavarnia a „meghitt testvéri együttlétet", és valóban hozott magával egy hatalmas üvegvázát. Megtöltöttem nekik vízzel, aztán rájuk bíztam, hogy boldoguljanak vele. A csokor akkora volt, hogy külön kellett választaniuk a zöldjét, és egyenként dugdosni be a vázába a virágszálakat.
    A bíbelõdés mindkettejüket lefoglalta. Itt volt az alkalom, amelyre lestem.
    Kihúztam a farzsebembõl a takarékkönyvet, és belecsúsztattam a fürdõköpeny zsebébe. Merészen és ügyesen.
    Mert hát ilyen egy vakmerõ srác vagyok én, ilyen egy firkás gyerek! Ilyen hétpróbás, dörzsölt vagány! Egy nyári jézuska!
    És most már tényleg eljött az ideje, hogy elfüstöljek. Egy „hát akkor Isten veled, kishúgom"-mal el is köszöntem nagy sietve.
    Õ legalább viszonozta a köszönésemet.
    Sõt, ép kezében egy szál rózsával még integetett is. – A soha viszontlátásra, bátyókám!
    Az öreg hölgy pedig csak ámult-bámult.

 
 
  
1919

TASS JÓZSEF

Óda egy elesett vörös katonához

I.

Karcsú volt s fiatal. S az enyészet kékszinü fátyla
Ráhullott komoran. Húsz forró tavasza
Mint hervadt koszorú csüng dombos homloka véres
Fürtjei közt s a halál rácsókolta jegyét.
Nézzétek, szomorú arcán mint szállt ki az élet
Röpke lehellete. Szép arca a földre fagyott,
S karjai, melyek e nép sorsát vitték tenyerükben,
Most görbén s üresen jelzik a sors közönyét.
Húsunkból kiszakadt hús volt õ. Bõsz akarattá
Korbácsult haragunk. Vesszõnk, mellyel a bús
Emberiség nyáját a forradalomba tereltük.
Roncs csak már, nyomorult véres béna tetem.
Mint gõgös lobogó, úgy hullott földre a teste.
Ordító tüdeje nem zeng több kacagást.
Nincs több harci szava. S az utolsó néma sikoltás
Kettétört szurony, a torkában rekedett.
Rózsás tagjait ím elhagyta a könnyed iramlás,
s a nyájas szerelem. Lombosodás idején
Roppant össze az ég, mely izmos zöld terebélyét
Felhõk sátra felé készült dobni vigan.
Sirjatok, ó! Nem volt még méltóbb szobra a kínnak,
S szebb hullát sohasem hordott a sárga homok -
Így roskad komoran márványtalpára az oszlop.
... S romjai közt feketén jajgat a büszke vihar...

II.

Csillámló szuronyát döngõ lábához eresztve
Õ állt õrt a világforradalom kapuján.
S karcsú teste, melyet száz gép roncsolt zakatolva,
Mint ragyogó obeliszk, fúrta az égbe magát.
Már Berlin szilajon s hurrázva várta a jöttét.
S Párizs, az aranyos, fellobogózva dalolt.
New York dokkjairól vad sztrájkok égtek elébe
Fürtjeitõl tarajos tûzbe borult a világ.
Izzó ujjaiból rõt villámok szakadoztak,
S két szeme, mint kettõs reflektor, ragyogott!
Felhõs homloka büszkén verte a horizontot
S ajka a legvörösebb csillag után epedett.

Tört a cement, a kemény pántok dübörögve szakadtak,
Börtöne zöld falait omlani látta a rab.
A páncélkamarák, a bankok, a gyárak, a büszke
Gót kupolák feketén buktak a porba alá.
Igy indult komoran s új istent hordva szivében
A vörös ék élén. Égõ szikla. Kemény
Ökle alatt az ég nagy sarka remegve megingott,
S markaiban vörösen robbant széjjel a föld.

III.

Már a kemény csatalánc új hullámsorba keményült,
S a kimerült tetemen átlendült a vihar.
Kettétört a gerinc. Elhullt a virág a csokorból.
Röptében kiszakadt egy a tömeg ölibõl.
Büszke atomját, jaj, mért hagyta cserben a massza?
Mily szigorú törvény dobta reá kötelét?
Hült erejét mért nem lendíti az égbe futó tett,
S a céljába hevült mozgás gyors irama?
Nézzétek, a sötét mészágy vak ölébe hanyatlott
Ifju szive. S az öröm rengõ korsaja, mely
Tikkadt ajkait édes, langyos lével itatta,
Kettétörve a kék kõkockára repült.
Jaj, – keserû nyárnak keserû, vérszínü gyümölcse!
Dús tõkéje alatt fekszik az isteni fürt.
Megtorpanva kemény ívét eltörte a gesztus,
S az élet feszülõ íjja halálba lazult.
Gyászunk bús köveit nosza szökkentsük kupolákba,
S bíbor függönyöket lengessünk komoran.
Építsünk piramist. A sörényes tengeri szélben
A század szekere céljához közeleg.
Reszket a föld. A vihar sóhajt. Az idõ mutatója
Éveket ugrik, a tér tûzbe borulva sikolt.
Fölséges temetés! – Bíbor lobogód a leomlott
Isteni hulla fölött hajtsd meg, Forradalom!