GÖRBE TÜKÖR

KŐHÁTI ZSOLT

Prokrusztész, avagy a mértékletesség diadala

Rádiókomédia

Szereplők
Prokrusztész
Sztügnosz
Glósszalgía
Thészeusz

1.

PROKRUSZTÉSZ. Óúúhh! Hááhaóó! Huhhahéé! Visszhangzik az üvöltés; alább majd csak nyög kéjesen.

SZTÜGNOSZ. Mintha egyszerre legalább öt görögöt dögönyöznék! Te aztán megadod a módját, édes gazdám, Prokrusztész! Hallani, hogy jólesik, ahogyan fosztorgatlak és pisztergállak! Zeng az egész környék. Még tán a messzi Athén tetőcserepei is billegnek tőle.

PROKRUSZTÉSZ. Nem lesz ez így jó, Sztügnosz barátom. Juttasd eszembe, hogy sürgősen szabályozzam a kéjordítás meg a jajveszékelés hangfokát is. Legyen ez érvényes elsősorban jómagámra. Tán hitvesed, a nyájas Glósszalgía teljesíthetné ki, amit majd sebtiben előadok neki e tárgyban.

SZTÜGNOSZ. Küldöm őt azonnal, gazdám.

PROKRUSZTÉSZ. Ráér. Innentől vége a gyúrásnak. Kell persze a sportszerű és mértékletes életmód. A napi kocogás az atyai tenger partján. Aztán a narancslé meg a tápláló magkevercs. Az olajjal kenekedő testedzés, melynek során néhány szabványfogással földhöz teremtelek. Aztán az izmok, inak, keringés rendbetétele.

SZTÜGNOSZ. Kell is! Merev vagy kissé az utóbbi időben, jó Prokrusztész. Ma miután kétvállra fektettél, elaludtál rajtam egy picit.

PROKRUSZTÉSZ. Meditáltam csupán, Sztügnoszom. Meditáltam. Befelé igyekeztem, az alfa állapot felé.

SZTÜGNOSZ. No de horkantottál is cseppet.

PROKRUSZTÉSZ. Az krákogás lehetett; megfáztam valamelyest. Majd a forró hársfafőzet rendbe hoz.

SZTÜGNOSZ. Kemény és domború a hátad, miként Lauriosz hegye. De majd jól megdolgozom.

PROKRUSZTÉSZ. Jó, hogy azt nem mondod: púpos lettem.

SZTÜGNOSZ. Nem azt mondom, de azt igen, hogy a feleségem szerint napok óta érintetlen az ágyad.

PROKRUSZTÉSZ. Mi dolga a feleségednek az én ágyammal?! Ágyasom-e nekem a szapora nyelvű Glósszalgía?!

SZTÜGNOSZ. Nem az, bár nem volna ellene semmi kifogásom. – Mi különben sem hálunk veled egy házban, nincs hozzá jogunk. Van nekünk saját hajlékunk, ott a helye a szolganépnek.

PROKRUSZTÉSZ. Úgy is van; rend a lelke mindennek. Mértékletesség mindenekelőtt, min denekfö lőtt!

SZTÜGNOSZ. Ahogyan írva vagyon a főépületen: „Vendégfogadó a mértékletességhez. Cégtulajdonos: Prokrusztész és Társa” – vagyis hát, szerénységem.

PROKRUSZTÉSZ. Na látod, odavettelek a cégtáblára, magam mögé. – Mit is mondott neked Glósszalgía?

SZTÜGNOSZ. Hogy nem alszol mostanában, a jelek szerint.

PROKRUSZTÉSZ. Nem alszom ágyban – legfeljebb. Töprengek valamin.

SZTÜGNOSZ. Szent igaz, nem megy mostanában az üzlet. Kifogytunk a vendégbarátokból.

PROKRUSZTÉSZ. Nem értem a dolgot! Minden mérték szerint megy, s nem tehetek arról, hogy – én vagyok a mérték. Hozzám van szabva az ágy, hosszra, súlyra. S aki nem üti meg a mértéket, annak segítünk. Nem igaz?

SZTÜGNOSZ. Zeuszra, így van. Aki hosszú, abból lenyesünk egy kicsit, aki meg kurtácska netán, megmángoroljuk s kinyújtóztatjuk.

PROKRUSZTÉSZ. Mindenkinek megvan hozzá az esélye, hogy szakasztott akkora legyen, mint amekkora én vagyok, tehát a tökéletes görög prototípusa. S ha passzol az ágyba, 40 százalék kedvezményt kap, ha nem: ugyanennyi többlet fejében gyógykezeljük; részesítjük némi plasztikai átalakításban. Ezt ugyanolyan kockázattal élheti túl, mint ahogyan bele is halhat. Emberek vagyunk.

SZTÜGNOSZ. Ja, igen. Tegnap halt meg az utolsó vendégbarátunk.

PROKRUSZTÉSZ. Hosszabb volt, vagy rövidebb?

SZTÜGNOSZ. Rövidebb a kelleténél.

PROKRUSZTÉSZ. Na látod. – Aztán milyen szép múzeumunk nyílott az alagsorban! Ott vannak szép sorban valamennyien a néhai vendégeink, tartósítva, fölöltöztetve. Pirossal jelöljük a hibádzó méreteket vagy a túlságokat. Okulásképpen.

SZTÜGNOSZ Glósszalgía már be is áztatta tömény sófürdőbe ezt a barátunkat is.

PROKRUSZTÉSZ. Ugye? Leltárba vesszük minden vagyonukat; aranyaik alapítványi támogatásként vannak elkönyvelve. – Nem vagyok én rabló, ha annak hírei is némely vetélytársam.

SZTÜGNOSZ. Meg Ártalmasnak, Kártékonynak is neveznek.

PROKRUSZTÉSZ. Nem vagyok rá kíváncsi. – A te neved sem épp szívmelengető. – Irigyek az emberek, na. És hálátlanok, legfőképpen. – Mondd, Sztügnosz! Túlélőink voltak-e?

SZTÜGNOSZ. Eddig még nem.

PROKRUSZTÉSZ. Sosem szabad elveszíteni a reményt. Fő dolog a mérték s a bizalom. Tessék próbálkozni! Ott az ágy, bárki belefekhetik!

SZTÜGNOSZ. Csak már jönnének!

PROKRUSZTÉSZ. Érzem, hogy ma történik valami! – Megalkottuk Hellász legtökéletesebb rendszerét ebben a fogadóban. Itt minden – csaknem minden – szabályozva van, semmit nem bízunk a véletlenre! Ily módon rakhatjuk le mi, görögök, a világ kultúrájának alapjait! A nemzeti világállamét! Hat láb testhossz, három és fél súlyegység: olyan lehetetlen ezt teljesíteni? Szobrok mutatják majd az utánunk jövőknek, hogy ez a mérték! S minden mérték meghatározója: az ember. Hogy ez épp Prokrusztész, arról én nem tehetek. Azazhogy: dehogyisnem! Gürcöltem éppen eleget! Amíg más henyélt, zabáit, bagzott.

SZTÜGNOSZ. Igaz is, te nem nősülsz… Kire marad akkor ez az egész?

PROKRUSZTÉSZ. Ha vágy fog el, azzal élek nemi életet, akit a legtöbbre becsülök. Történetesen: önmagammal. Férfimódra. Magamhoz nyúlok, nem másokhoz. Jönnek azok úgy is.

SZTÜGNOSZ. De mióta nem jönnek már! Ez az utolsó is heteken át halódott, pedig segítettünk neki – ha már nem akart fölépülni.

PROKRUSZTÉSZ. Majd jönnek! Talán épp: ma! S hogy kire marad ez a művem? Magamra, meg terád is. Mert én egyelőre nem óhajtom igénybe venni Kharón mester szolgáltatásait. Az az érzésem, hogy úgyszólván halhatatlan vagyok.

SZTÜGNOSZ. Poszeidón fiaként ez nem is volna meglepő.

PROKRUSZTÉSZ. Hízelgés helyett inkább a szervezésben jeleskednél! Úgy láttam a minapában, mintha lógna az egyik betű a kivilágítható oromzaton.

SZTÜGNOSZ. Már megigazítottam. A mértékletesség mü betűje bakkant alább egy picit.

PROKRUSZTÉSZ. Akkor meg a szélkürt meg Aiolosz hárfája nem működik! Pedig ezek a legjobb vendégcsalogatók! Igen! Miért ez a csend?

SZTÜGNOSZ. Mert szélcsend van. Szellentsek talán?

PROKRUSZTÉSZ. Egy kicsit magas lóra pattantál. Tudd a mértéket, hallod-e?

SZTÜGNOSZ. Bocsánat, Prokrusztész uram. – De arra gondoltam, hogy Poszeidón atyád megpúpozhatná egy kicsit a vizeket, vihart támaszthatna, s akkor a hajózok, partra vetődve, kénytelen-kelletlen fölkeresnék vendégfogadónkat. Itt várhatnák ki, amíg az idő jobbra nem fordul.

PROKRUSZTÉSZ. Bölcs okoskodás, de én nem sunnyogok apám kegyeiért. Tudja ő nagyon jól, hányadán állunk. – Mit akarsz azzal a púppal?

SZTÜGNOSZ. A tenger habjaira mondtam.

PROKRUSZTÉSZ. Meg aztán: mire megyünk, ha valami ágrólszakadt hajótörött vetődik ide? Mángoroljuk-kurtítsuk hitelbe? A 40 százalékot nem is említve. Kész tönkremenés! – Nem, Sztügnosz, ide csak fényes és gazdag vendégek jöjjenek. Olyanok, akik átérzik a mértékkel való szembesülés örömét és méltóságát. Akik önként jönnek ide s nem muszájból.

2.

Megszólal a szélkürt s Aiolosz hárfája; belefonódik ebbe Glósszalgía hangköltészeti mutatványa. Csend, ajtócsapódás, szaladó léptek.

GLÓSSZALGÍA. Jönnek! Megérkeztek!

SZTÜGNOSZ. Jó, hogy jössz, Glósszalgía. A főnök szabályozni kívánja az ordítozás mértékét.

PROKRUSZTÉSZ. Ráér. – Kik jönnek? Kik érkeztek meg?

GLÓSSZALGÍA. Egy hajó kötött ki lent. Fekete vitorlákkal. Épp hogy megúszták. De már lecsendesült a vihar.

SZTÜGNOSZ. Mondd tovább! Megnyújtsalak kissé?

GLÓSSZALGÍA. Mindenki a hajón maradt. De csörtet fölfelé a parancsnokuk.

PROKRUSZTÉSZ. Kiféle? Miféle?

GLÓSSZALGÍA. Ó, valami isten talán. Szőke, vállas, magas – pedig csak közönséges matrózzsákot lógáz. Ide tart.

Ajtócsapódás.

THÉSZEUSZ. Hé, valaki?! Üdv a ház népének.

PROKRUSZTÉSZ. Üdv neked, vendégbarátom. Az istenek hoztak Asztüpaleia földjére.

THÉSZEÜSZ. A tenger köpött ki. – Akkor már tudom, hol vagyunk. – De mondd csak, Prokrusztész, mit jelent a táblán, hogy „vendégfogadó az értékletességhez”? Valami új szakkifejezés? – Hosszú idő után térek vissza Athénba.

PROKRUSZTÉSZ. M-mel, barátom, m-mel. Mértékletesség. Társam és barátom, a hű Sztügnosz illesztette rosszul a betűt. Ez meg itt a jeles Glósszalgía, az előbb mondott Sztügnosz felesége.

THÉSZEUSZ. Üdvöz legyetek!

PROKRUSZTÉSZ. És honnét tudod, vándor idegen, hogy én vagyok Prokrusztész? Tán mértékrendszerem híre hozzád is elhatolt?

THÉSZEUSZ. Athénban láttam az ábrázatodat, színes kövekből kirakva.

PROKRUSZTÉSZ. Nocsak… ez azért már túlzás…

THÉSZEUSZ. Köröznek ott téged mint Polüpémont, a kártékony banditát.

PROKRUSZTÉSZ. Valami rágalom lehet. Ki se mozdulok innét, nem vagyok útonálló.

THÉSZEUSZ. Vagy fölhagytál már vele. – De, jut eszembe, a testvéreidről is szépeket mondanak.

PROKRUSZTÉSZ. Nofene.

THÉSZEUSZ. Azt beszélik, hogy emberevők vagytok szegről-végről.

GLÓSSZALGÍA. Itt reformkonyha van, mérték szerint.

THÉSZEUSZ. Meg egy hatvankönyöknyi testvérkédről is szóbeszéd járja; őt csak a levegődbe emelve tudná bárki is agyoncsapni.

PROKRUSZTÉSZ. Próbálkozzanak vele.

THÉSZEUSZ. Aztán van egyszemű óriás retyerutyád.

PROKRUSZTÉSZ. Polüphémosz, a testvérbátyám. – Ha berúg, legalább nem állnak keresztbe a szemei.

THÉSZEUSZ. Na szóval, ti vagytok ez a jeles família.

PROKRUSZTÉSZ. Nem élünk közös háztartásban. – Tudod, derék vendégbarátom, a mi atyánk, Poszeidón, kísérletező kedvű a nemzésben. Nem sikerülhet minden egyetlen példánynál.

THÉSZEUSZ. Te persze kivétel vagy. – De ne görbítkezzél itt nekem, ki nem állhatom a csúszómászó fogadtatást.

PROKRUSZTÉSZ. Tévedsz: ki vagyok egyenesedve.

THÉSZEUSZ. Nem tudtam.

PROKRUSZTÉSZ. Hát benned kit tisztelhetünk?

THÉSZEUSZ. Thészeusz vagyok.

PROKRUSZTÉSZ. T. Zeusz! Én is ezt írom a külzetre, ha az olümposzi legfőbbel vagyok levelezésben.

THÉSZEUSZ. Sz-szel, barátom, sz-szel. Thé-szeusz! Sipog egy kicsit a sziszegőd, vagy inkább: zizeg, Prokrusztész. A nevet gúnyosan, selypegve mondja.

PROKRUSZTÉSZ. Most szabályozom a görög kiejtést. Majd gyakorolok a jó Glósszalgíával. – Szóval, te vagy a Thészeusz. így már tudjuk is, hova tegyünk. – Glósszalgía! Mitológiai vendégköszöntő rendel!

THÉSZEUSZ. Na, ez kedves.

PROKRUSZTÉSZ. Tudod, Thészeusz – jól mondtam most? –, mi tudjuk ám a történeteket, ismerjük a szereplőket. Mindkét összetevő: véges számú. Csak megnyomod a kelíő gombot.

SZTÜGNOSZ. Szíves engedelmemmel.

GLÓSSZALGÍA. dalol, szélkürt és Aiolosz hárfájának kíséretével.

„Lenge Pasziphát bika hágta titkon,
míg a férj, Minósz, szerelemre lustán,
Kréta trónján ült, vagy az Alvilágban
tette a dolgát.

Egy napon félig bika, félig ember
lett a bűnös éj iszonyú gyümölcse.
Szikla-útvesztő közepébe zárták,
távol a fénytói.

Hét fiú, hét lány szabatott ki minden
évben étkéül: csak athéniakból
állt a táplálék, hisz e szolganépnek
Kréta parancsolt.

Thészeusz lázadt egyedül, merészen,
hat fiú-társ közt hetediknek önként
útra kélt, hogy több fiatal ne váljék
szörnyeledellé.”

THÉSZEUSZ. tapsol. Szép volt, Glósszalgía! – De innét már magam, és prózában ha nem sérti a fületeket. – Mint látható: a Minótaurosz és Thészeusz párviadalából az utóbbi került ki győztesen. – Volt persze vörös fonál, külső segítség, Ariadné, miegymás. – Most hazafelé tartunk mind a tizennégyen.

PROKRUSZTÉSZ. S hol hagytad a többieket?

THÉSZEUSZ. Lenn a hajón. – A hat fiú s a hét leány – nem szűz ott már senki, s ez nem a Minótaurosz vétke – megszavazta nekem: ha találok megfelelő fogadót, töltsem ott az éjszakát. Ők szeretnének kicsit magukban lenni. – No, egyedül maradt ott egy leány, aki mint a menyasszonyom indult el velem, amikor hiba támadt Kréta körül. Hát most pihen egy kicsit a menyasszony, pihenek én is. ő ott, én meg itt. Ásít, ropogtatja az izmait. Enni, inni, aludni vágyom. A lentieknek meg leguríttatnék néhány hordóval.

GLÓSSZALGÍA. Bárányt sütünk azon nyomban.

PROKRUSZTÉSZ. Minden a kedved szerint lesz, Thészeusz. Sztügnoszunk majd személyesen felügyel a hajónál, mihelyt itteni kötelme alól szabadul. – Meddig óhajtod élvezni a vendégbarátság örömeit?

THÉSZEUSZ. Hajnalban, ha Poszeidón nem marasztal, horgonyt tekerünk, s el, Athénba. Egy kis politikai kampánytúra kezdődik, tudjátok, miegymás. Atyám, az agg Aigeusz már csak nyűgnek tekinti az uralkodást, de környezetét s a népet még győzködnöm kell.

GLÓSSZALGÍA. Hogy örül majd neked az atyád! De addig a minden bajra számító fekete vitorlát cseréld ám tündöklő fehérre, mert Aigeusz szíve menten megáll, ha gyászba borult hajó közeledését jelentik neki.

THÉSZEUSZ. Mindent a maga idejében – a mértéke szerint. – Mik a feltételek, Prokrusztész uram? Drága-e itt a vendéglátás?

PROKRUSZTÉSZ. Van alapdíj, és van jelentős kedvezmény.

THÉSZEUSZ. Mikor melyik?

PROKRUSZTÉSZ. Hát az attól függ. Egész egyszerű a dolog. Belefekszel mindjárt az ágyba – ha persze tisztálkodtál előbb, minden elő van készítve –, és ha nincsenek méretkülönbségek, súlygondok, akkor 40 százalék kedvezménnyel kurtítod a bevételünket.

THÉSZEUSZ. S ha vannak?

PROKRUSZTÉSZ. Akkor mi kurtítjuk meg a termetedet, amennyiben hosszabbnak találtatsz a kelleténél, ha meg csöppecskébb vagy, megnyújtjuk, s vele az ^ ismerkedés gyönyörűségét.

THÉSZEUSZ. Hát ez egyszerűen csodálatos. Azt, hogy a kocsmában megrövidítik az embert, eddig is tudtam. De hogy megnyújtják esetleg, erről még nem hallottam. Hiába, ez Hellász. Itt olyasmit tanítanak mitológia meg történelem címén, amit álmodnunk kellene, hogy amikor verejtékben úszva fölébredünk, örüljünk az életnek. – S lám, a szörnyetegnek sincs okvetlenül bikafeje. – Nos, a feltételeket elfogadom. Ez itt Hellász, hazaérkeztem.

PROKRUSZTÉSZ. Ne mondd tovább, mert sírva fakadok. Te is erről a piacról élsz. Én legalább mértéket szabok a gomolygó rémségeknek. Tiszták a feltételek. – Játsszunk tovább. Tekintsd az egészet játéknak.

THÉSZEUSZ. Játsszunk hát.

PROKRUSZTÉSZ. Ez a beszéd. Tapsol. Sztügnosz, Glósszalgía, dologra gyorsan!

Zene

3.

THÉSZEUSZ. Megcsutakolt rendesen az illatos Glósszalgía, és haraptam is már valamicskét. Jöjjön a próbatétel. Kréta után megnőtt az önbizalmam.

PROKRUSZTÉSZ. Nemes Thészeusz! Örülök, hogy emberjobbító mértékprogramom megnyerte tetszésedet. Hellász érdeke – vallom én –, hogy ép, erős, egészséges, szép, bölcs – mi lehet még – férfiak sokasága bizonyítsa az eszményi mutatók diadalát.

THÉSZEUSZ. Egyetértek veled, Prokrusztész. S láttam is a múzeumotokban: micsoda fáradsággal és népokosító buzgalommal tekintitek hírverési lehetőségnek az ide vetődő vendégbarátokat. Hogy aztán ezek egyszer s mindenkorra kötöttek ki itt, az már az ő bajuk.

PROKRUSZTÉSZ. Szívemből beszélsz, ó, Thészeusz. – És hajlandó vagy-e némi alamizsnával szolgálni e nagy vállalkozás immár közös oltárán?

THÉSZEUSZ. A Minótauroszt fölaprítva, némi vissza nem térítendő, hosszú távú kölcsönt vettem föl Kréta kincsestárából, elvégre nem csekély költségeim voltak. – íme, az előleg. Hallani, amint a matrózzsák aranyait a földre borítja.

PROKRUSZTÉSZ. Nem árulunk tehát zsákbamacskát. – Láttad-e tökéletesen fertőzés­mentes, valamint emberséges eszközeinket a netán adódó méreteltolódások haté­kony, bár férfias bátorságot és együttműködést igénylő kiigazítása céljából?

THÉSZEUSZ. Láttam őket, és elismerésem.

PROKRUSZTÉSZ. Az aranykezű Sztügnoszé a fő dicsőség.

SZTÜGNOSZ. De a mesterem iránymutatása nélkül semmire sem mentem volna.

PROKRUSZTÉSZ. Dologra tehát. – Önkéntes alávetésedről az okmánypapiroszt aláírtad-e, Thészeusz?

THÉSZEUSZ. Alá.

PROKRUSZTÉSZ. Ne késlekedjél ez esetben. ím, az ágy. Pompás fekvés esik benne.

GLÓSSZALGÍA. Érintetlen egyébként napok óta, mert urunk sem használta.

PROKRUSZTÉSZ. No, kedves fecsegőnk, te aztán megszolgálod a nevedet.

THÉSZEUSZ. Glósszalgía ugyancsak járatos az intim dolgok közepette való eligazításban – Hanem, Prokrusztész uram! A mérték: az mérték.

PROKRUSZTÉSZ. Így igaz.

THÉSZEUSZ. S nem vélekszel-e úgy, hogy nap nap után ellenőrizni szükségeltetik: vajon a szabvány – szabvány-e még?

SZTÜGNOSZ. Úgy volt szokás eleddig, ám jó darab ideje…

PROKRUSZTÉSZ. Fecsegő asszonynak fecsegő a párja. – Mire óhajtasz kilyukadni, Thészeuszom?

THÉSZEUSZ. Arra, jelesül, hogy örömmel s bizodalommal hanyatlóm a mértékadó fekhelyre, ha előbb Te, pompás Prokrusztész, sajátlag igazolod: a magad szabta mérték: csorbítatlan. – Heveredjél tán az ágyba, s majd követlek. Persze csak, ha Te már kikászálódtál belőle.

PROKRUSZTÉSZ. Mindennek megvan a módja, mindennek megvan a mértéke. Ne rontsunk ajtóstul a házba. Kár volna józan megfontolás nélkül, hanyatt-homlok az örök emberség koordinátarendszerébe szuszakolnunk magunkat. Előbb tán szóban tisztázzunk valamit.

THÉSZEUSZ. Rajta, Prokrusztész.

PROKRUSZTÉSZ. Hát jó. – Mik a méreteid, szörnyszomorító Thészeusz?

THÉSZEUSZ. Hosszra hat láb, s ha vízbe csobbanok: pontosan három és fél súlyegységnyi folyadék takarodik félre a helyemből.

SZTÜGNOSZ, GLÓSSZALGÍA. A mérték! Urunk méretei!

THÉSZEUSZ. Megtisztelő egybeesés. Igazán nem majmolásból mondtam.

PROKRUSZTÉSZ. Hiszem, ha látom.

SZTÜGNOSZ. Nem fecsegtünk, Prokrusztész. A múzeumban sincs odaírva a mérték, csak az eltérések vannak ábrázolva pirossal.

PROKRUSZTÉSZ. Nos hát jó. Különben is az egész: játék. Spongyát az egészre. Légy a vendégbarátom – ingyenesen.

THÉSZÉUSZ. A játék csak úgy izgalmas, ha tétje van. Nincs visszatáncolás. Belefeksz.el, és punktum.

PROKRUSZTÉSZ. Rendben van. Poszeidón elhullajtott próbálkozásai után ím, lássatok csodát. Érvényesüljön a büszke Mérték! Éljen a Mértékletesség! Irány: az ágy! Megmutatom, hogy az én méretem!

Iszonyú robaj; az ágy összedőlt.

GLÓSSZALGÍA dalol.

„Ágyrobajlás közt odalett a mérték!
Jó urunk, hát már Te se vagy szabályos?
Szép görög földünk hova lesz, ha már nem
         példa a példa?!”

THÉSZEUSZ. Mi történt?

SZTÜGNOSZ. Túlteher mutatkozott Prokrusztész urunknál, fél súly egységnyi.

THÉSZEUSZ. S a hossz?

SZTÜGNOSZ. Az meg rövidebb a megszabottnál, féllábnyival.

THÉSZEUSZ. Nincs veszve semmi. – Megvan az esélyed, bátor Prokrusztész, hogy némi művi korrekcióval ismét fölnősz önmagadhoz, s visszakönnyülsz egyszersmind.

SZTÜGNOSZ. Éreztem, uram, Prokrusztész, hogy nincs rendjén valami. De te leintettél.

PROKRUSZTÉSZ. Segítsetek föltápászkodni! Még egyelőre az én kenyeremet zabáljátok!

THÉSZEUSZ. Ültessétek a fal mellé. Glósszalgía, Sztügnosz! Szaporán összerakni az ágyat!

Zaj, kovácsolás

SZTÜGNOSZ. Megvagyunk, uram.

THÉSZEUSZ. Most pedig én fekszem az ágyba, s ha nem hallotok semmit, akkor azt halljátok, hogy a mérték, a mértékletesség: érvényes továbbra is. Csak immár hozzám igazodik. Csend, szünet. Hosszam, súlyom rendben tehát?

PROKRUSZTÉSZ. Rendben, uram. S engedd meg, hogy saját aláírásommal igazoljam: Thészeusz ezennel megütötte a hellászi örök mértéket. – Ez az első ilyen dokumentumunk. Ja, a sajátom után.

THÉSZEUSZ. A minótaurosz szarvára tűzve fogom athéni palotámban elhelyezni közokulás végett. Sztügnosz!

SZTÜGNOSZ. Parancsodra.

THÉSZEUSZ. Tudod, a dolgod?

SZTÜGNOSZ. Természetesen.

THÉSZEUSZ. Akkor hát, Prokrusztész, szíveskedjél elhelyezkedni a nyújtópadon. Ropogsz majd egy kicsit, de oda se neki!

Nyekergés; a készülék működésbe kezd

PROKRUSZTÉSZ. Óúúhh! Hááhaóó! Huhhahéé!

Visszhangzik az ordítás. Zene

4.

SZTÜGNOSZ. Hé, házam népe! – Nincs itt senki. – Hű hitvesem is valahol másutt töltötte az éjszakát. – Hóhó! Szerintem elhajózott Thészeusszal! De legalább elszerettem volna Thészeusz menyasszonyát! Egész éjjel csak beszélgettünk. Azazhogy: én hallgattam, ő meg beszélt. Hogy aszongya: ő csak azért kellett menyasszonynak, mert Thészeuszt másképp nem engedték volna be a krétai hatóságok. Meg hogy: Thészeusznak nem is feleség kell, hanem anya. Mert hogy korán elveszítette az édesanyját, és minden nőben őt keresi. Meg hogy: miatta lett öngyilkos Ariadné. És ezzel nincs vége. – Egek! – Mi vár akkor az én szegény Glósszalgíámra? Talán: anyának megfelel, és jó lesz udvari költőnek, hangművésznek, kampányfőnöknek. – Elment-e egyáltalán Thészeusszal? Lehet, hogy előbb-utóbb előkerül. – De hát most mit csináljak? Úszni csak nem úszhatok utánuk. – S a gazdám? De melyik?! Ez itt, a korábbi, kiszenvedett. Az átlagosnál is rosszabbul tűrte a testigazító, emberséges beavatkozást. – Hát akkor most tartósítani kellene őt is? Nem ismerem Glósszalgía receptjét. Ennek is épp most kellett eltűnnie! – Aztán meg ott van még a sófürdőben az előző kuncsaft. Dugjam mellé Prokrusztészt? Talán most már egész jól megférnek egymással. Lehet, hogy sóval tartom volt jótevőmet. De a púpját hiába egyengetem el: a gép miatt homorú lett, Én meg: szomorú. Mert van azért betyárbecsület is. Szolidaritás. – Itt maradtam egyedül. Pénz, élelem van még dögivel. – De folytassam-e az ipart? Egyedül? Thészeusz e tárgyban nem hagyatkozott. Visszajön-e vajon, bevasalni rajtam a ki sem adott parancsait? Emlékszik-e egyáltalán az asztüpaleiai vendégfogadóra? – „Vendégfogadó a mértékletességhez. Cégtulajdonos: Thészeusz és Társa”. De ki a társa? Van-e társa egyáltalán? S én beleférek-e a terveibe? Pedig most ő a mérték – szakasztott a régivel azonosan, egész addig, amíg ő is meg nem görbül vagy meg nem nyúlik, s ki nem nyúvasztja egy újabb vendég. – Vagy szabjam át az ágyat, igazítsam a magam mértéke szerint? Netán: változtassak az üzletpolitikán? Ragadt rám egy s más a megboldogult Prokrusztész műveltségéből. – De a nevemen okvetlenül változtatok, mert félreértésekre ad alkalmat, ellenséges képzeteket kelt. – Lehet, hogy eztán a betérő a saját mértéke szerint időzhetik e falak között? Ahány ember, annyi mérték? Még jó, hogy engem nem fazoníroztak. – De az is lehet, hogy visszamegyek útonállónak. Rablóból lesz a legjobb rabló. Oda megyek, ahol Prokrusztésszal hajdan összetalálkoztam. A jó szakmunkának megvan tán még a becsülete. S az én pofázmányomat nem rakták még ki színes kavicsokból Athén városában. No, jókora karéjt kellene keríteni ahhoz, hála az étvágyamnak! Gyomorkorgás. – Étvágy! – Ennem kellene mindenekelőtt. De nem itt, hűlő halottak savanyú társaságában. Lehurcolkodom kuckómba, a fogadó tövibe, Glósszalgíám hűlt helyébe. – Vendég­fogadó a Mértékletességhez! Nem rossz reklám. Még így sem: „Vendégfogadó az Értékletességhez”. – Egészen új gondolatokat kanyaríthatnék hozzá, ha erre módfelett és mértéktelenül bezabálok és leiszom magamat. – Nos hát, az istenek vezéreljenek mindenkit. – Lehetséges, hogy már holnap szívesen látok bárkit vendégbarátomként. De ma zárva vagyok. A feltételeket a jövőre nézve még egyelőre magam sem tudom. – Jó javaslatokra nyitott vagyok, betársulni lehet.

Zene

ABLAK

520 évvel ezelőtt halt meg Jorge Manrique, (1440?-1479) spanyol költő. Apja halálára írt verse világ­irodalmi remekmű, Lope de Vég a szerint strófái „meg­érdemelték volna, hogy arany­betűk­kel írják őket”.

JORGE MANRIQUE

Strófák apja halálára

1.
Eszmél lelkünk, a halandó,
riadt agyunk arra ébred
          s néz merően,
hogy az élet mily múlandó,
és halál vet néki véget
          érkezőben,
visszanézni szenvedés,
az öröm mily gyorsan elfut,
          rút iszony;
marad az emlékezés,
és mi elmúlt, bármilyen múlt
          jobb bizony.

2.
Ahogy nézünk a jelenre,
látnunk kell, hogy máris távol,
          mily veszendő,
forgandó, mint a szerencse,
múlttá lészen, várjon bárhol
          a jövendő.
Ne higgye hát senki se,
hogy az érkező idő
          maradandó,
tudja agya és szive,
minden múlik, ennyi ő,
          a bús halandó.

3.
Életünk folyói futnak
tengeredbe, ó, halál,
          oda térünk,
urasága vagy nagyúrnak,
rettentő torok valál,
          ott vár végünk,
a nagy folyót kicsiny érként
óceánig viszi útja,
          együtt halnak,
sírjába hull a szegény nép,
ám karod őt is lesújtja,
          aki gazdag.

4.
Elhagyom a híres költők
pompás invokációit,
          s szónokéit,
nem kell szóvirág, a költött,
hisz mérgező, hervadó mind,
          ezért én itt
csakis ővele törődöm,
csakis őt hívom ide
          társamul,
ki istenként élt e földön,
mégse látta senki se,
          milyen úr.

5.
E világ az út, amelynek
csapása visz odatúlra,
          hol nekünk
otthona nyíl égi kegynek,
ha ösvényünkét befutva
          érkezünk.
Útrakelünk megszületvén,
amíg élünk, rajta járunk,
          és elérünk
végünkhöz egy áldott estén,
megpihenni hí halálunk,
          ezt reméljük.

6.
E világ drága nagyon,
ha becsüljük, csoda-hely
          mi szállásunk,
mert, miként írva vagyon,
innét jutunk oda fel,
          hová vágyunk
Hiszen Istenünk fia,
hogy miértünk égbe szálljon,
          földre jött,
köztünk kellett laknia,
és meghalni e világon
          láttuk őt.

7.
Hogyha hatalmunkban állna
megőrizni arcunk szépnek
          örökétig,
miként halhatatlanságra
tör a diadalmas lélek
          föl az égig,
mily buzgóság gerjedelme
csapna lángjával szivünkig,
          álmon túlnő,
lelkünk hullna a verembe,
hová rabként testünk küldi
          Halál úrnő.

8.
Nézzétek, minden silány,
ami után csak loholtunk,
          semmivé tűnt,
árulásban nincs hiány,
oly veszendő lészen sorsunk,
          alig néztük,
pusztulóban a világ,
életünkkel rongyolódik,
          cafat végül,
aki ott fönt álldigált,
mint a koldus, úgy halódik,
          sírba szédül.

9.
Mondjátok: hol van a Szépség,
és az üde orca hol,
          él, de meddig,
amikor eljő a vénség,
színe merre bujdokol,
          ráncok rejtik?
Ereje az ifjúságnak,
fürgeség és játszi kedv,
          hova lesz,
minden ványadt, minden fáradt,
a meleg vér jéghideg,
          élet ez?

10.
A gótoknak nemes vére,
családfája, régi rangja
          oly hivalgó,
pusztulóban mind végtére,
címét, nevét sírnak adja
          sok hidalgó!
Ez gyönge, csalárd amaz,
emez nemtelen, az hitvány
          falják férgek,
tiltott mesterségbe kapsz,
miként teszik nem is ritkán,
          éppúgy végzed.

11.
Hatalom, gazdagság, vágyak
rossz órán elhagynak téged,
          mind illékony,
mint úrnőjük, csapodár had,
egyik sem ismer hívséget,
          változékony.
Szép javai Fortunának
csalfa keréken forogva
          tűnnek messze,
tiéd most, ám elvész másnap,
olyan, mi állandó volna,
          nincsen egy se.

12.
Mégis mondom, a remények
gazdájukat a gödörbe
          elkisérjék:
mert becsap a lenti élet,
hamar elrepül körözve
          álomképként;
és az evilági élvek,
miket testünk, lelkünk kóstol,
          halandóak,
ám a túlvilági rémek,
kik valának viharokból,
          nem mulóak.

13.
Perce édes örömöknek,
életünk szép pillanatja
          s vélük múltunk,
változóak, eltűnőek,
és a halál az a csapda,
          hová hullunk.
Ám kárunkkal nem törődve
röpül lovunk gyeplőt, kantárt
          elszakítva;
megcsalatván mindörökre
a vágtát már félbehagynánk,
          s nincs út vissza.

14.
Ím a hatalmas királyok,
kiket látunk régi könyvben,
          már eltűntek,
bús sorsuk tette, az álnok,
hírük, nevük messzi ködben
          halott ünnep;
nincs, mit a sors szét ne zúzna,
pápa vagy királyi fenség,
          vagy prelátus,
útjuk marhahajcsár útja,
mert a Halál mindre egyként
          strigulát húz.

15.
Hagyjuk a trójai népet,
messze mitőlünk balsorsuk
          s glóriájuk;
Rómáét se keressétek,
kikről olvastunk, hallottunk,
          s kikre ráunt
a sok kiváncsi utód,
ne kutassunk hát a múltban,
          minden vásik,
tegnapunk is elfutott
szintúgy feledésbe hulltan,
          mint a másik.

16.
Hol van don Juan királyunk?
Infánsai Aragonnak
          hová lettek?
Hová daliás csodájuk,
kalandvágyuk hová roskadt,
          sírba vesztek?
Ami van, hagymázas álom,
szérűskert zöldje kifosztva,
          bús, borongó,
díszruhájukat hiánylom,
nincs vívás, bajnoki torna,
          sisakforgó?

17.
És hová lettek a dámák,
illatuk és frizurájuk,
          vajh, kik őrzik?
Ki táplálja szemek lángját,
amikor néztek utánuk
          szeretőik?
Hol vannak a trubadúrok,
kik daloltak mindahányan,
          mily varázs volt,
s kikkel aranyruha úszott,
míg lebegtek itt a táncban,
          s hol a táncos?

18.
Hol a másik, kire trónunk
szálland, dón Enrique hol van,
          hol hatalma?
Győzedelmes, merre fordult,
világ gyönyöre legottan
          néki adva!
De ellenség lett, kegyetlen,
elherdálván hűtlenül,
          mit kapott,
fordult jótevője ellen,
véle trónus mélybe dűl,
          sírba rogy.

19.
És a sok pompás ajándok,
palotái királyoknak,
          aranytermek,
maravédik és reálok,
ékes tálak sorakoznak,
          drága nyergek,
díszruhás lovagok merre,
büszke, kényes paripáik
          hol nyihognak,
szemünk őket hol keresse,
mint a harmat, nem sokáig
          pirkadoztak.

20.
Hát testvére, az ártatlan,
ki éltében már utód volt
          bitorlóként,
udvara lett, halhatatlan,
hány nagyurat odavonzott
          ama trónszék!
Ám, hiszen ő is halandó,
Halál úrnő kohójában
          talált sírra.
Égi törvény, nem múlandó,
láng hol égett, holt parázs van,
          víz felitta.

21.
És ama neves Parancsnok,
ismert, kegyben álló mester,
          aki nemrég
minden harcban vala bajnok,
róla a vers szólni nem mer,
          lefejezték!
Hová lett temérdek kincse,
falva népe, uradalma
          hova lett,
sírás közben sírba vitte,
gyászra változván hatalma
          odalent?

22.
S ama másik két fivérek,
oly híres mesterek, mint a
          vén királyok,
főrangú és alsóbb népek
néztek szolgaként lapítva
          őreájok;
hajdani hírük s nevük
oly magas volt, semmivé lesz
          már maholnap,
hol van lángoló hevük,
tüzük közel járt az éghez,
          s kioltottad?

23.
Annyi herceg, annyi márki,
grófok, büszkén seregeinek
          mindahányan,
kiket nem győztünk csodálni,
őket, Halál, hová rejted
          porrá váltan?
És megannyi fénylő tettük
békében és háborúban,
          hová lettek,
temiattad kell felednünk,
mikor mindet bőszen, dúltan
          eltemetted.

24.
Híveiknek vége nincsen,
címerek és harci zászlók
          fönn lobogtak,
őrizte várukat isten,
fal és bástya büszkén állott,
          sose roskadt,
mély árok és felvonóhíd,
vagy bármi más, ami ott volt
          hivalkodva,
haragodtól minden omlik,
őket nyiladdal lerontod,
          vered porba.

25.
Ki volt mindenekért vívó,
hőn szeretett menedéke
          minden népnek,
mi mesterünk, dón Rodrigo
Manrique, a bátrak éke,
          minket védett;
tetteiről, olyan fénylők,
nincs elegendő dicséret,
          szív mit áhít,
miért is emlegetném őt,
a világ őrzi, nem ének,
          szép csodáit.

26.
Barátjának reménysége,
ura szolgának, rokonnak,
          hű a bajban!
Ellenségnek ellensége,
bátrak bátra, bajvívónak
          halhatatlan!
Mily csuda volt gráciája!
Tudósok közt milyen szellem!
          Mint a nap!
szolganépe mind imádta!
Dühösek, gonoszak ellen
          fenevad!

27.
Balsorsban Octavianus,
Julius Caesar csatán,
          mily kemény;
virtus terén Africanus,
Hannibál a tudomány
          mezején;
vala jóságban Trajanus,
vigadozásban Titus,
          nincs hasonló,
erőben Aurelianus,
és mint Marcus Tullius,
          igazmondó.

28.
Antonius Piust láttuk,
Marcus Aureliust benne,
          őt csodálva,
mikor beszélt, Hadrianust,
Theodossius se lenne
          szebb, jobb nála,
háborúban, mint hiúz,
Alexandrosszal rokon,
          vitéz elme,
hitében Constantinus,
Camillus, kinek a hon
          volt szerelme.

29.
Nagy kincseket nem hagyott ránk,
nem hagyott ránk gazdagságot
          dús örökbe,
várak, városok lerontvák,
mórokkal mikor csatázott,
          rajtuk győzve,
lóról hányat vere le,
suhogtatván kardot, pallost
          talpig vértben,
vitézlő hírt szereze,
sok adózót és vazallust
          nyert eképpen.

30.
Tisztessége és hatalma
ama régen volt időkben
          hová ért fel?
Midőn atyja árván hagyta,
testvéreknek vala őrszem
          nappal-éjjel.
Miután kardjával írta
háborúban dicső voltát
          még dicsőbbnek,
méltóságban ő lett minta,
földjeit megsokszorozták
          újabb földek.

31.
Ifjan szerzett dicsősége
ékes oltárához járnak
          minden népek,
új győzelmekkel tetézte,
mert csatázni el nem fáradt,
          noha vén lett.
Nagyságos érdemiért,
aggkor sem győzött felette,
          lön jutalma,
tagjául a jó vitézt
a Szablyának Lovagrendje
          béfogadta.

32.
Minden földet, minden falvat
az időben hitvány zsarnok
          tört igába,
ő vezére lett a hadnak,
küzdött vélük a hős bajnok,
          s nem hiába.
Szolgálta király urát,
megtette, amit tudott,
          híven érte,
kérdjétek a portugált,
Kasztiliából futott
          kardját félve.

33.
A törvényért vitéz módon
életét kockára tette
          jó néhányszor,
a korona és Spanyolhon
vala éltében figyelme,
          járt akárhol,
annyi hőstett, előadni
hogyan tudnám méltóképpen
          itt legvégül,
Ocañába látogatni
Halál úrnőt látjuk éppen,
          hozzá készül

34.
Így beszélvén: „Jó vitézem,
hagyd e hívságos világot,
          mit ér kincse,
acél szíved álljon készen,
hogy a kelyhet, ami vár ott,
          kiürítse;
végzi éltét, mint tulok,
egészségének ki sírt ás
          hírért-névért,
ám vitézlő virtusod
ne élje meg e kihívást
          szenvedésként.

35.
Keserves csalódás ámít,
félelmetes csatád mégse
          keserítsen,
bár tudod, a hírnév másik,
hosszabb életét leélve
          hagyod itten
(légyen dicső élet ez,
ideje mégsem örök,
          csalárd, átkos)
máshoz mérten érdemes,
hisz a többit csak nyögöd,
          elmúlást hoz.

36.
A jó élet örökké tart,
e világ rút veszedelme
          kísért téged,
gyönyörökre jőve végnap,
hol pokoli bűnök terhe
          tűzben éget,
de az istenfélő, jámbor,
ki imával fordul sírva
          istenéhez,
megmenekül a haláltól,
mint lovag, ki mórt küld sírba,
          vélük végez.

37.
Dicső férfiú, ki annyi
pogánynak vérét ontottad
          száz csatában,
kinek szép jutalmat adni
égi Urad készül holnap
          udvarában,
ezt vidd végső reményképpen,
örök hited nyújtson támaszt,
          mert az Isten
szeretettel vár egében,
hol másik életre támaszt
          harmadízben.”

38.
„Nincs időm már, eliramlik
tőlem ez a fukar élet
          futván futva,
indulok a messzi partig,
Istenéhez száll a lélek
          égi útra,
megyek halálom elé,
vidám szemmel nézz a sírra,
          hová hullasz,
életét ki féltené,
mikor az Úr halni hívja,
          háborúit az.”

39.
„Te, ki bűneink miatt
vállaltad a szolga kínt
          türelemmel,
istenséged, szent fiad
oly hitvánnyá rontva, mint
          gyarló ember,
ki szenvedtél, mint akárki,
alázattal e világon
          személyedben,
bárha érdemem parányi,
te jóságod megbocsásson,
          kegyelmezzen.”

40.
Ekként, mindent értve ő,
megőrizvén ember voltát
          végpercéig,
asszonya, hű szerető,
fiú, testvér és jó szolgák
          nézve nézik,
midőn lelke visszaszáll
(ahhoz, aki glóriával
          adta hajdan)
bár élete messze már,
emléke vigaszként szárnyal,
          halhatatlan.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

MEGMENTETT OLDALAK

Feleségem halála után két évvel tudtam csak rá­szánni ma­gam, hogy át­néz­zem az író­asztala fiók­jait. Jegy­ze­tek, szám­lák, leve­lek, fény­képek, kavi­csok, apró kagy­lók és más hasonló emlék­tárgyak között talál­tam ezt a három ver­set, melyet soha­sem muta­tott meg, amely­ről fogal­mam sem lehe­tett. Azt sem tudom, mikor írhatta – halála előtt na­pok­kal hóna­pokkal vagy évek­kel? De hiszen ez is mind­egy ebben a pillanatnyi örökké­valóságban, vagy örökké­valóság­nyi pillanatban.

Nemes László

FEHÉR KLÁRA

Reggeli órán

Először a sárga születik meg:
két bolyhos, nagy krizantém az asztalomon.
Azután jön a piros és fehér,
legkésőbb a kék és a szürke –
könyvek gerince, térítők, poharak –,
a semmi sötétből előbújt a szoba.
Zengene már a kávéfőzőben a gőz,
víg indulóra vár a papucs,
íróasztal előtt karját hívón kitárja a szék,
s a golyóstoliban – ó, előhívatlan csodafilmek parányi tankja,
pattanásig feszülnek a mesék.
Köldökzsinór párnám leszakad az álmok öléről –
tág és fényes az ég –, messzi a halál.

Vigasztaló

Már lombosodik a fa,
vagy – ó, jaj nekem – már fűrészelik a törzsét,
vagy talán deszkáját is gyalulják asztalosok.
Már ampullában csillog a koffein,
az utolsó, a fölösleges.
És szövik, szabják a fehér lepedőt,
vér és verítékcseppek tanúját.
De valahol szerelmes ölelésben már fogan a gyermek,
aki egyszer,
holdfényes, kócos tavaszi égen
helyettem bámulja a Göncöl-szekeret.

Mérleg

Egymilliárd az egymilliárdodik hatványon betűrengetegbe
én is beleírtam egy betűt.
A csillagok végtelenjébe
elküldtem én is egy tekintetet.
A Tadzs Mahal lépcsőjén egy milliomodmikronnyi kőréteget
lekoptatott a talpam.
Ennyi részem volt az örökkévalóságban és a világegyetemben.
De csak ezzel a résszel együtt teljes a világegyetem.
De csak az én éveimmel együtt telik ki az örökkévalóság.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Hódítani

„Magyarok előtt fordításról beszélni olyan, mint – a közmondás szerint – baglyokat vinni Athénbe. Nem szükséges idegen kollégáim előtt hang­súlyoznom, hogy egy fordítói olimpián valószínűleg Magyarország lenne a győztes, különösen ha az arányokat vesszük tekintetbe. Nem hiszem, hogy van más nemzet, mely kezdetben a latinból, majd a fontosabb európai irodalmakból, ma pedig minden elképzelhető nyelvből olyan gonddal és érdeklődéssel fordítana, mint a magyar.”

Ezeket a – ránk nézve igen kedvező – mondatokat a nemrég elhunyt neves olasz költő, Paolo Santarcangeli egy nemzetközi műfordító-konferencián mondta el. Való igaz: a formatartó, de a tartalmi hűségre is maximálisan törekvő vers­fordításnak talán sehol sincs akkora kultusza, mint nálunk. A századeleji nyugatosok, hogy úgy mondjam, divatba hozták a világirodalmat, egyre-másra születtek a jobbnál-jobb adaptációk, a múlt századi – néhány kivételtől eltekintve többnyire csak tisztes – próbálkozásokat nívóban – és mennyiségben is – sokszorosan felülmúlva. Némelyik verstolmácsolás a magyar líra része lett rögtön. Nem véletlenül nyilatkozta Babits, hogy a legszebb magyar vers Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye – Tóth Árpád fordításában.

Ennek eredményeképpen a világirodalom minden fontos alkotása hozzáférhetővé vált magyar nyelven. Veres Péter – mindösszesen négy ele­mije ellenére – a legműveltebb magyar írók egyike volt. Autodidakta mó­don hatalmas ismeret­anyagot szippantott magába. Egyetlen idegen nyel­vet sem beszélt, mégis művelt tudott lenni. Miért? Mert mindent el tu­dott olvasni magyarul, ami a nem mindennapi műveltség meg­szer­zé­sé­hez kellett.

Egy kicsiny, elszigetelt nyelvű népnek amúgy is kötelessége kitárni az ablakokat mind a négy világtáj felé. Ezért a mai magyar költők közül is sokan adják tolmácsolásra a fejüket. És fordítói remeklés ma is születik, nem is egy. Sok esetben mégis az a helyzet, hogy két-három magyar változatot is el kell olvasnunk ahhoz, hogy az eredeti vers minden szépsége feltárulkozzon előttünk. Lehetőségünk itt most csak egyetlen példára korlátozódik: Apollinaire A Mirabeau-híd című verse szinte eszköztelenül egyszerű, ugyanakkor csupa zene, szinte muzsikál, amikor mondjuk. Legalább két nagy magyar költő munkája kellett ahhoz, hogy ez a két főerény magyarul is megmutatkozzon. Vegyük csak az utolsó strófát:

Passent les jours et passent les semaines
Ni temps passé
Ni les amours reviennent
Sous le pont Mirabeau coule la Seine

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s’en vont je demeure

Nyersfordításban: „Elmúlnak a napok, elmúlnak a hetek, sem az el­múlt idő, sem a szerelmek nem térnek vissza, a Mirabeau-híd alatt folyik a Szajna. Jöjj éj, üssön az óra, a napok elmennek, én maradok.”

Talán a nyersfordítás is érzékelteti a szinte teljesen eszköztelen egyszerűséget. Illyés Gyula műfordítása sem sérti meg:

Száll hét a hétre és száll nap a napra
Nincs mi időt
S szerelmet visszahozna
Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna

Jöjj el éjjel óra kondulj
Minden elmegy Minden elmúl

Eszköztelen, de kicsit göcsörtös. Nem muzsikál, mint az eredeti. Az utolsó sorban az ellentét is elsikkad. Nézzük most Vas István változatát:

Jön napra nap új év válik tavalyra
Nincs ami a
Szerelmet visszacsalja
A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

Jöjj el éj az óra verjen
száll az idő itthagy engem

Ez gyönyörűen zenél, de emeltebb, körmönfontabb nyelvezetű, mint a szinte csak tényközlésre szorítkozó eredeti szöveg. Hát igen, nehéz mesterség ez. Ám a két változatból azért összerakható a francia strófa szinte minden értéke. Érdekességként álljon itt az idézett versszaknak további öt magyar változata még.

Gereblyés László:

Tűnik a nap s lecsorog a hét is rajta
sem tűnt idő
sem tűnt kéj nem jön vissza sajna
s a híd tövében hömpölyög a Szajna

Üthet az óra eljöhet az éj
nap napra megy nem mozdulok ne félj

Mészöly Dezső:

Napok hetek zuhognak tovafolyva
Nem kél a múlt
S a szerelem se újra
Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna

Csak szállj le éj az óra üt
Csak szállj idő én várok itt

Eörsi István:

Tűnnek a napok a hetek suhanva
Vissza se tér
Múlt és szerelem habja
A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

Óra verj az éjszakában
Megy az idő én megálltam

Vecsey K. Mária:

Repül az idő tűnik nap a napra
Tudom én is
nincs vágy mi megmaradna
Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna

Jöjj éj csak üssön az óra
megyek én is nyugovóra

És végül szerénységem:

Lepereg mind a nap a hét a hó itt
Idő és vágy
Vissza nem hozható hidd
Folyik a Szajna áll a Mirabeau-híd

Szállj le éj az óra üssön
Száll a perc de én nem űzöm

Lehet akár szavazni is: ki-ki írja meg, hogy szerinte melyik változat a legsikerültebb. S a „győztes” magyar költő fordítását teljes egészében leközöljük következő számaink valamelyikében. Jó játék lenne csupán ez a vetélkedő, semmi más. Mert a lényeg nem ez. A lényeget Lucián Blaga, a századelő nagy román költője fogalmazta meg a legpontosabban:

„Fordítani annyit jelent, mint hódítani. Bármely nép meghódíthat egy másikat, ha annak irodalmát a maga nyelvére ülteti át. íme, a hódítási művelet egy fennkölt és magasztos formája. A meghódított nép nem veszít semmit, a hódító pedig nő és tökéletesedik.”

Ehhez nincs mit hozzátennem. És boldog vagyok, hogy ezt éppen egy román mondta ki.

ÉVFORDULÓ

Nyolcvan éve gyilkolták meg berlini ellen­forradalmi külö­nít­ményesek Rosa Luxemburgot és Karl Lieb­knechtet, a né­met kommunisták vezetőit. „Ezzel a bestiális bűntettel – írta a polgári demokrata Erich Kästner – Német­ország rá­lé­pett ar­ra az út­ra, amely törvény­szerűen el­vezet­te a nem­ze­ti­szo­cia­lista dik­ta­tú­rá­ig, majd a második világ­háborúig.”
Egon Erwin Kisch írásával emlékezünk a mártírokra.

EGON ERWIN KISCH

Mentőöv egy kis hídon

A berlini Állatkert hátsó bejáratát a Tiergartennal összekötő kicsinyke híd, a Liechtenstein híd korlátjára egy mentő­öv volt felerősítve. A gon­do­san feltekercselt, erős kötél segítségével a mentőövet le lehetett hajítani egészen a Landwehrkanal vízszintjéig. A környék jellemzésére az idilli a legtalálóbb meghatározás.

A kandeláber, melyhez a mentőövet rögzítették, tartóoszlopul szolgált egy kartontáblának is, mely illusztrált útmutatást tartalmazott a vízbe fúlók újjáélesztéséhez. Mellette zománctábla hirdette, hogy a leg­közelebbi mentő­állomás a Budapester Strasse 9-es számú házban van.

Figyelembe véve azonban, hogy azok, akik életüket megunván véglegesen elhatározott öngyilkosságuk végrehajtására többnyire oly órát választanak, melyen a közelben egy lélek sem tartózkodik, s meg­lehetősen ritkán kiáltanak segítségért, figyelembe véve nem­különben, hogy rendkívül kevés a valószínűsége annak, hogy itt valaki váratlanul bele­essen a vízbe – még egy részegnek sincs túl sok esélye erre –, figyelembe véve továbbá, hogy éjnek idején Berlinben, a Tiergarten tájékán meglehetősen ritkán látni önkéntes szamaritánusokat, és még ha valaki­ben meg is lenne a segítőszándék, feltehetőleg megfeledkezne a mentő­övről, és hogy a vízbe fúló a mentőöv leoldozása közben, a vízbe hajításának előkészítésére fordított idő alatt már olyannyira kimerül, hogy nem marad ereje elkapni a feléje hajított tárgyat – figyelembe véve tehát mindezt, alapos okunk van feltételezni, hogy a csendes hidacskán gondosan elhelyezett mentőöv még soha senki életét sem mentette meg.

Ám a mentőöv nem minden előzmény nélkül került éppen erre a helyre. Mivel annak a lehetősége, hogy valaki beleessen a csatornába, mindig fennáll (erre figyelmeztet egy 1904-ben, életmentés közben a vízbe fúlt lövész bronzból, kőből és borostyánnal befuttatott fából kifaragott emlékműve is), éppúgy fennáll annak a lehetősége is, hogy néhány évtizedenként egyszer sikerül kimenteni egy-egy embert a vízhalál karmaiból, hogy a kartonpapírra nyomtatott újjáélesztési utasítás alkalmazása sikerrel jár, hogy a Budapester Strasse 9 alatti mentőállomást sikerül idejében értesíteni, és hogy a segítség idejében megérkezik a tett színhelyére.

Nincs semmi, mi magasztosabb volna az emberéletnél!

A mentőövtől csupán egy hajításnyira volt az a hely, ahol egyenruhás férfiak épp egy női tetemet hajítottak be a vízbe.

A kisegítő alakulat egy csoportja a lakhelyéről ragadta el Rosa Luxemburgot, és valami mondvacsinált indokkal egyenesen az Eden Szállóba hurcolta, a gárdalovasság lövészhadosztályának vezérkara elé. A karakán, monoklis, orrhangon beszélő urak most egészen egyszerűen abból a célból gyűltek ott össze, hogy a „galíciai nőszemélyt” eltegyék láb alól.

A házban tisztaságnak kell uralkodnia, ez minden derék polgár alap­elve, ám az, hogy mit tesz a házon kívül, az más lapra tartozik. A házban tiszta­ságnak kell lennie – így hát a különítményes urak megvárták azt a pilla­natot, míg Rosa Luxemburg az érte küldött halálbrigád kíséretében kiteszi lábát a szálloda kapuján, s csak akkor vágták fejbe hátulról puskatussal, s hajították be az autóba. Vogel hadnagy úr is velük tartott – hátra fordulva a vezető melletti ülésről, pisztolyának csövét a félholt Rosa Luxemburg homlokába nyomta. Elsütötte a fegyvert. A töltény azon­ban nem hagyta el a tárat, mivel a pisztolyt elfelejtette kibiztosítani. Kibizto­sította, majd csövét ismét Rosa Luxemburg homlokára szorította, és másodszor is elsütötte.

Az autó eközben egyenesen haladt előre az utcán, mely azelőtt a Régi Kurfürstendamm nevet viselte, és amelyet most Budapester Strassénak hívnak, míg helyette a korábbi Budapester Strassét Friedrich Ebert elnökről nevezték el, ami egyaránt méltó megtiszteltetés Horthy Budapestje és Németország Ebertje számára. A kocsi azután nem egyenesen haladt tovább, hogy áthajtson a Cornelius hídon, hanem bekanyarodott balra, hogy ott szabaduljon meg kényelmetlen utasától.

A Régi Kurfürstendammtól az első sarokra már sötét volt a környék. Az egyik oldalon az Állatkert gazdasági épületei húzódtak, a másik oldalon a Landwehrkanal. A Liechtenstein híd közelében az út és a csatorna között még bokrok is voltak, itt állt meg az autó. Ily késői órán már teremtett lélek sem jár erre, így volt ez ma is, csak a géppisztolyos gárdatisztek álltak ott, akik a mentőövvel ellátott kis hidat őrizték.

– Állj! Ki vagy?

– Az istenért, ne lőjenek! – hangzott a válasz.

Vogel hadnagy csak annyit mondott a hozzá lépő tisztnek: – Kérem, ne avatkozzék közbe! Luxemburg hulláját hozom.

– Hála Istennek! – sóhajtott fel a tiszt.

Azután Rosa Luxemburgot behajították a vízbe. Később a holt vagy félholt tetemet, miután a víz felhozta a felszínre, valószínűleg kifogták, dróttal összekötözték, és egy súlyos kővel elsüllyesztették. Hogy honnan vehették hirtelenjében a drótot? Minden bizonnyal a mentőöv rögzítéséről. (A részletekre pontosan soha sem derült fény, mivel az or­gyilkos­sággal vádolt különítményesek felelősségre vonását saját gárda­had­osztályuk bíróságára bízták.)

Elnök: – Nem emlékszik, hogy Röpke hadnagy, kezét a sapkájához emelve jelentette magának: „Rosa Luxemburg tetemét épp most dobták a folyóba, nem akarja megnézni, százados úr, ahogy ott úszik?”

Weller százados: – Amint a hídon álltam, láttam, hogy egy sötét tárgy sodródik a vízben. Meglehet, valaki úgy mondta: „Ott úszik.”

Ez a sötét tárgy volt Rosa Luxemburg.

Ott úszik ő, egy sötét tárgy. A különítményes urak pedig, akik eltették őt láb alól, visszamennek a sarkon túlra, dicsekszenek egymásnak a tettükkel, megkapják a jutalmukat, bort rendelnek, és csoportképet csináltatnak magukról: Runge vadásznak, aki puskatussal az első csapást mérte, megengedik, hogy a tiszt urak mellé álljon a fény­képez­kedéskor. Hatalmas győzelem.

Nincs semmi, mi magasztosabb volna az emberéletnél!

A kis hídnak, melyen gondoskodón ott csüng a mentőöv, az egyik végében az Állatkert Liechtenstein-bejárata van. A másik végénél kezdő­dik a Neue See; Vogel hadnagy bajtársai tizenkét perccel ezelőtt itt tették el láb alól Rosa Luxemburg bajtársát.

Pontosan ott, a Tiergartenban, ahol évszázadokkal ezelőtt a nagyurak méltóztattak elejteni a vadakat. A legközelebb eső sötét helyen, ahol egy mellékút ágazott le, kiráncigálták az autóból az Edén Szálló bejáratánál ugyan­csak félreholtra vert Kari Liebknechtet, kényszerítették, hogy talpra álljon, és menjen. Mégpedig balra kellett mennie, és nem egye­nesen előre, holott állítólag a Moabit fogház volt az úticél. Valójában azonban meg kellett szabadulni tőle is.

Hat tiszt, Horst von Pflugk-Hartung főhadnagy, Stiege hadnagy, von Ritgen hadnagy, Schulze tengerész hadnagy, Heinz von Pflugk-Hartung százados és Liepmann tartalékos hadnagy, a bölcsészettudományok kandidátusa, egy charlottenburgi igazságügyi tanácsos fia, akit egyetlen gárda­tiszt sem vádolhatott azzal, hogy hiányt szenvedett volna vakmerő bestiali­tásokban, továbbá Clemens Friedrich lovasvadász vezette, vagy inkább hurcolta Kari Liebknechtet.

Horst von Pflugk-Hartung főhadnagy adta le hátulról az első lövést, ez volt a jeladás Liebknecht lemészárlására. Amikor az holtan esett össze, holtbiztosán holtan, akkor aztán már elvihették a mentőállomásra, melynek címe ott függött a kis hídon, a mentőöv szomszédságában.

„Biztos valami ismeretlen spartakista” – mondták. Később aztán, hogy eltitkolják mind a két orgyilkosságot, azt a magyarázatot ötölték ki, hogy dr. Liebknechtet a szálloda előtt összegyűlt tömeg súlyosan bántalmazta, ő a Tiergarten felé menekült, többszöri felszólítás ellenére sem állt meg, majd az egyik üldözőjét egy késszúrással meg sebesítette, s erre utána­lőttek. Hogy Rosa Luxemburg hová lett, azt nem tudni pontosan, hangoz­tatták mindegyre a gyilkosai; a spartakisták „Hisz ez Rosa!” fel­kiáltással a Cornelius hídon (azaz nem a sarkon túl, világos?) kirángatták a kocsiból és eltűntek vele a sötétben.

Ezeket a hamis állításokat még a bajtársi bíróság sem fogadta el, hiszen azok hazug volta már rég kitudódott; a szálloda előtt nem voltak semmi­féle civilek, akik Kari Liebknechtet spartakista-ellenességtől vezérel­tetve meglincselték volna, és olyan civilek sem, akik Rosa Luxemburgot spartakista elveiknél fogva a Cornelius hídon az éj leple alatt elmenekítették volna. Egyetlen civil sem tudhatott kettejük letartóz­tatásáról, még kevésbé arról, hogy a hotelből elszállították őket, egyetlen civil sem követte a kocsit, mely befordult a sarkon.

A gárdalovasság lövészhadosztályának Edén szállóbeli különítményét ugyan a bajtársi bíróság elé citálták – mely előtt a gyilkos uraknak eleve nem eshetett semmi bántódása –, el kell ismerni: valamennyien derekasan letagadták férfias cselekedeteiket, meghúzták magukat, nem vártak el semmiféle nyilvános elismerést főnöküktől, Noskétól, és legfőbb főnöküktől, Eberttől azért, hogy ők heten a túlvilágra juttatták Liebknechtet, és lemondtak minden kitüntetésről és dicsőségről, hogy az állam és a társadalom érdekében titokban maradjanak halálának körülményei.

Nincs semmi, mi magasztosabb volna az emberéletnél!

Mindez csak véletlenül jut az ember eszébe, amint az idilli kis hídon áll, melyen gondoskodóan ott csüng a mentőöv.

STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA

KOSZORÚ

Száz éve született Curzio Malaparte, olasz író. Fanatikus fasisztából vált az egyik leg­jelentő­sebb anti­fasiszta íróvá. Hadi­tudósító­ként járta a II. világ­háború európai had­szín­tereit és hát­orszá­gait, s élmé­nyeiből írta meg fő­művét, a „Kaputt” című könyvet, amely máig is a háború egyik leg­döbbe­nete­sebb irodalmi dokumentuma. Az alábbi részletet „A kutyák” című fejezetből emeltük ki, s külön címet adtunk neki.

CURZIO MALAPARTE

Leckék a szabadban

Elkezdődtek a „leckék a szabadban”, az első olvasásgyakorlatok a kolhozok udvarain. A véletlen úgy hozta, hogy egyetlen alkalommal magam is részt vehettem egy ilyen órán, az egyik Nyemirovszkoje melletti falu kolhozában. Ezután mindig visszautasítottam, ha meghívtak az ilyen olvasásgyakorlatokra.

– Warum nicht? – kérdezték tőlem Schobert tábornok német tisztjei. – Miért nem akarja végignézni ezeket a mi szabadban tartott óráinkat? Felettébb érdekes kísérlet, sehr interessant.

A hadifoglyok felsorakoztak a kolhoz udvarán. A kerítésfalak melletti nagy fészerekben egymás hegyén-hátán, százszámra, kaszáló-, gyom­láló-, arató-, cséplőgépek. Esett az eső, és a foglyok bőrig áztak. Jó pár órát ácsorogtak, csendben, egymást támogatva a szőke, nyírott üstökű fiúk, szemük kivilágított széles arcukból. Lapátnyi tenyerük volt, vastag, görbe hüvelykujjukon megkeményedett a bőr. Csaknem mind paraszt. A munká­sokat, akik jobbadán a kolhozok gépészei és kézművesei voltak, a terme­tükről meg a kezükről ismerhette fel az embere kimagaslottak a tömeg­ből, és soványak voltak, meg jóval világosabb bőrűek; a kezük inas, ujjaik hosszúak, hüvelykjüket simára csiszolta a kalapácsnyél, a gyalu, a franciakulcs, a csavarhúzó, a tengelyek, emeltyűk. Szigorú arckifejezésük, sötét szemük elütött a többiekétől.

Egyszer csak belépett a kolhozudvarra egy német altiszt, egy Feldwebel, nyomában tolmács. Alacsony kis gömböc volt, az a fajta, akit én tréfásan Fettwebel-nek neveztem: szétvetett lábbal odaállt a foglyok elé, és jóságos, atyai hangon beszélni kezdett. Elmondta, hogy most olvasáspróba lesz, mindenkinek fennhangon el kell olvasnia egy újságszemelvényt: aki becsülettel megállja a próbát, az a tábor irodájára kerül, aki pedig megbukik, azt földmunkára fogják, vagy téglahordásra, esetleg kubikolásra.

A tolmács alacsony és sovány Sonderführer volt, nem lehetett több harmincévesnél, sápadt arca csupa piros pörsenés. Oroszországban, a melitopoli Volksdeutsch-vidéken született, és furcsa, németes kiejtéssel beszélte az oroszt. (Az első alkalommal, amikor összeakadtam vele, viccelődve faggattam, hogy ugye, Melitopol szó szerinti fordításban Mézvárost jelent? „Azt – felelte nyersen, és elsötétült a képe –, Melitopol környékén sok is a méz, de én nem földműveléssel foglalkozom, hanem tanító vagyok.”) A Sonderführer szóról szóra lefordította a Fettwebel rövid és jóságos beszédét, majd tanítóbácsis hangon hozzáfűzte, felhívja tanítványainak a figyelmét, hogy jó lesz ügyelniük a kiejtésre, a figyelmes és könnyed olvasásra, mert ha nem állják meg becsülettel ezt a próbát, bizony megbánják.

A foglyok csendben hallgatták, és mikor végzett, az egész tömeg beszélgetni kezdett. Sokukon megalázottság látszott, úgy nézegettek körül, mint a megkorbácsolt kutya, kérges paraszti tenyerüket nézegették szüntelenül; de voltak sokan, akik boldogan nevetgéltek, abban a biztos tudatban, hogy ők megállják a helyüket, és írnok lesz belőlük. „Hé, Pjotr, hé, Ivanuska” – rikkantgattak a bajtársaik felé az orosz paraszt egyszerű derűjével. A munkások azonban hallgattak, és komor tekintetüket a kolhoz vezetőségének épülete felé fordították, ahol a német parancsnokság tanyázott. Olykor meg-megnézték maguknak a Feldwebel-t is, a Sonderführer-t viszont egyetlen pillantásra sem méltatták. Mély tekintetű szemük elborult.

– Ruhe! Csend! – kiáltotta hirtelen a Feldwebel.

És máris felbukkant egy tiszti csoport élén az öreg, magas, szikár, kissé hajlott hátú ezredes. Szürke bajusza rövidre nyírva, az egyik lábára enyhén bicegett. Szórakozott pillantással végigmérte a foglyokat, aztán egyhangúan hadarni kezdett, a szavak felét lenyelte, mintha gyorsan végezni akarna; minden mondata után hosszú szünetet tartott, a földet bámulta. Ő is elmondta, hogy aki becsülettel megállja a próbát, az… satöbbi, satöbbi. A Sonderführer szó szerint lefordította az ezredes rövid beszédét, majd ő maga szólalt meg, mondván, hogy a moszkvai kormány milliárdokat költött a szovjet iskolákra, amit ő nagyon jól tud, hiszen a háború előtt a melitopoli Volksdeutsch-iskolában tanított, és hogy mindazok, akik ezen a vizsgán elbuknak, hordhatják majd a téglát, meg kubikolhatnak, és verhetik a fejüket a falba, amiért nem tanultak semmit az iskolában. Az ember azt hihette, hogy a Sonderführer-nek igen a szívén fekszik a dolog, és szeretné, ha mindenki jól hangsúlyozna, és helyesen olvasna.

– Hányan vannak? – kérdezte az ezredes a Feldwebel-t, miközben kesztyűs kezével az állát dörzsölte.

– Száztizennyolc fő – jelentette a Feldwebel.

– Ötösével jöjjenek, egy emberre két perc jut – mondta az ezredes. – Egy óra alatt végeznünk kell.

– Igenis – felelte a Feldwebel.

Az ezredes intett az egyik tisztnek, aki újságköteget szorongatott a hóna alatt, és elkezdődött a vizsga.

Öt fogoly kilépett a sorból, sorra nyújtották a kezüket az újságért, amit a tiszt adott oda nekik (az Izvesztyija és a Pravda régi számai voltak, amiket a kolhoz irodáiban találtak a németek), aztán fenn­hangon olvasni kezdtek. Az ezredes a melle elé emelte a bal karját, és így figyelte karórájának percmutatóját. Esett, és az újságok magukba szívták a vizet, lassan mállani kezdtek a foglyok kezében, akik közben, vér­vörösen vagy holtsápadtan, izzadtak, botladoztak a szavak között, meg-meg­bicsak­lott a nyelvük, hebegtek, elvétették a hangsúlyt, átugrották a sorokat. Mindegyik tudott olvasni.

Egyikőjük, egy gyereksorban levő fiú azonban magabiztosan, lassan rótta a sorokat, és közben fel-felpillantott az újságjából. A Sonderführer gúnyoros mosoly kíséretében figyelte a felolvasást, mosolyából némi megvetést éreztem ki: mint tolmács, ő bíráskodott. Ő volt a BÍRÓ. Mereven figyelte a soron levőt, kiszámított és gonosz lassúsággal irányította pillantását az egyik emberről a másikra.

– Halt! – szólalt meg az ezredes.

Az öt fogoly várakozással pillantott fel az újságjából. És ekkor a Feldwebel, határozott kézmozdulat kíséretében, így kiáltott fel:

– Akik elbuktak, balra lépnek – oda. Akik átmentek, jobbra – amoda.

Mikor pedig, a bíró intésére, az első négy bukott letérten balra húzó­dott, fiatalos nevetés csapott fel a foglyok sorai közül, fiatalos, vidám és csí­pős, paraszti nevetés. Az ezredes is leengedte a karját, és nevetni kez­dett, a tisztek és a Feldwebel is nevetni kezdtek, a Sonder­führer is nevetni kezdett.

– Ó, bednije, ó, ti szegények – mondogatták bukott baj­társaik­nak a foglyok –, most mehettek utat építeni, hordhatjátok a követ a válla­tokon.

És kacagtak. Az, aki átment a vizsgán, és most egymagában álldogált a jobb oldalon, az nevetett a leghangosabban, az ugratta leginkább a pórul­jártakat. Nevetett mindenki, csak a munkáskülsejű foglyok nem. Ők makacsul és szótlanul csak az ezredes arcát figyelték.

Azután másik ötre került a sor: ezek is minden erejüket összeszedték, hogy jól olvassanak, nehogy belegabalyodjanak a szavakba, nehogy el­vétsék a hangsúlyt, de mégis csak kettejüknek sikerült a vizsga: a másik hármat hol elöntötte a szégyenpír, hol elsápasztotta a szorongás, csak szoron­gatták az újságjukat, és végig-végignyalták kicserepesedett száju­kat.

– Halt! – hangzott ismét az ezredes parancsa.

Az öt fogoly felnézett, és az újsággal letörölte homlokáról a verej­téket.

– Maguk hárman balra, maguk ketten jobbra – kiáltott rájuk a Feldwebel, a Sonderführer intésére.

S a foglyok ismét ugratni kezdték az elbukottakat: Ó, bednij Iván, ó, bednij Pjotr! – és ráveregettek a vállukra, mintha azt mondanák, hogy „itt cipeled majd a követ”. És nevettek.

A harmadik csoport öt embere közül azonban az egyik kitűnően olvasott, kifogástalanul tagolta a szavakat, és minduntalan az ezredes arcát vizslatta. A Pravda 1941. június 24-i számának egyik cikkét olvasta. A lap első oldalán ez állt: „A németek megtámadták a Szovjet­uniót! Katona elvtársak, a szovjet nép megnyeri ezt a háborút, meg­semmisíti a támadókat!” Szavai zengve szálltak az esőben, és az ezredes nevetett, nevetett a Sonderführer, a Feldwebel, és nevettek a tisztek, és a foglyok is nevettek, és csodálattal, irigyen bámulták baj­társukat, aki valóban olyan pompásan olvasott, mint egy tanító. „Derék fiú vagy!” – mondta neki a Sonderführer, és ragyogott a képe, büszke volt és boldog, mintha csak az ő diákja lett volna.

– Te oda, jobbra – mondta neki jóságosán a Feldwebel, és még egy gyengédet taszított is rajta.

Az ezredes ránézett az altisztjére, mintha mondani akarna neki valamit, de visszatartotta magát: úgy láttam, kissé elpirult.

A jobb oldali csoport elégedetten nevetgélt: gunyoros pillantásokkal néze­get­ték balszerencsés bajtársaikat, és magukra mutogatva azt mondo­gat­ták: „mi írnokok!”, amazokra meg fintorokat vágtak, és azt mondo­gatták: „ti meg trógerek!”, s úgy tettek, mintha követ cipelnének. Csak a munkáskülsejűek, akik egymás után szaporították a jól vizsgázottak sorait a jobb oldalon, csak ők hallgatták, és figyelték mereven az ezredest. Az pedig, hogy elkapta a pillantásukat, elvörösödött, és egy kapkodó, türelmetlen mozdulat kíséretében így kiáltott fel: „Schnell! Gyorsan!”

Vagy egy óráig tartott a vizsga.

Mikor az utolsó csoport – ebbe már csak három fogoly jutott – végigolvasta a maga adagját, az ezredes a Feldwebel-hez fordult.

– Leszámolni az embereket!

Az altiszt kinyújtott mutatóujjával, messziről számolni kezdte a foglyokat:

– Ein, zwei, drei…

A bal oldali, a megbukottak csoportjában nyolcvanheten voltak, a jobb olda­liban, a jól vizsgázottakéban harmincegyen. Ekkor, az ezredes inté­sére, a Sonderführer beszélni kezdett: akár valami tanító, akit bosszant a diákjainak gyenge előmenetele. Elmondta, hogy csalódott ben­nük, és sajnálja, hogy ennyiüket kellett elbuktatnia, holott ő leg­szíveseb­ben mindannyiukat átengedte volna a vizsgán. De azért, folytatta, ne veszít­sék el a kedvüket azok se, akik ezúttal megbuktak, velük is jól bánnak majd, nem lesz panaszra okuk, csak dolgozzanak nagyobb szor­ga­lom­mal, mint annak idején az iskola padjaiban. Beszéde alatt a jól vizsgá­zottak együtt­érzéssel figyelték balszerencsés bajtársaikat, a fiatalabbak még nevetgéltek is, és bökdösték egymást a könyökükkel. Majd miután a Sonderführer befejezte a mondókát, az ezredes a Feldwebel-hez fordult:

– Alles in Ordung! Weg! – s indult a parancsnokságra, meg se fordult, s a tisztek utána, ők azonban, társalgás közben, hátra-hátranéztek.

– Ti holnapig itt maradtok, és utána indultok a munkatáborba – szólt a Feldwebel a bal oldali csoporthoz. Aztán a jobb oldaliakhoz, a jól vizsgázottakhoz fordult, és nyersen rájuk parancsolt, hogy álljanak sorba. Alighogy felsorakoztak, rendben, könyöktávolságnyira (arcukról sugárzott az öröm, és csúfondárosan méregették a másik csoportbelieket), az altiszt gyorsan újra végigszámolta őket, „harmincegy”, mondta, s intett az udvar végében várakozó SS-osztagnak.

– Hátra arc! Indulj! – vezényelt.

A foglyok hátra arcot csináltak, kemény lépéssel verték a sarat, s mikor az udvar falához értek, felhangzott a vezényszó: „Halt!”

Ekkor a Feldwebel odafordult a foglyok mögé felsorakozott SS-katonákhoz, akik már emelték is a géppisztolyukat, köpött egyet, és elordította magát:

– Feuer!

A sortűzre az ezredes, aki ekkor már csupán néhány lépésnyire volt a parancsnokság ajtajától, megállt, és hirtelen visszafordult. A tisztek is visszanéztek. Az ezredes végigsimított az arcán, mintha a verejtéket akarná letörölni róla, és tisztjei kíséretében belépett a parancsnokságra.

– Ach so! – szólt a melitopoli Sonderführer, amint ellépett mellet­tem. – Meg kell tisztítani Oroszországot ettől az írástudó csőcse­léktől. Az a paraszt és az a munkás, amelyik túl jól ír és olvas, veszélyes. Mind kommunista.

– Natürlich – feleltem. – De hát Németországban mindenki kitűnően tud írni-olvasni, a munkások és a parasztok is.

– A német magas kultúrájú nép.

– Persze, persze – mondtam –, magas kultúrájú nép.

– Nicht wahr? – fordult hozzám a Sonderführer, és elindult a parancsnokság irodái felé.

Én meg ott maradtam, egyedül az udvar közepén, a foglyok előtt, akik nem tudtak jól olvasni, és egész testemben reszkettem.

GELLÉRT GÁBOR FORDÍTÁSA

KÉPZŐMŰVÉSZET

PÁLL ÁRPÁD

Cseh Gusztáv kiállításaira emlékezve

Tizenharmadik éve már a kolozsvári Házsongárdi temetőben nyugszik Cseh Gusztáv (1934-1985), a kitűnő grafikus, a század második felében indult képzőművész nemzedék egyik jelentős tagja. Élete és munkássága, útkeresése és magáratalálása sok szempontból jellemző az erdélyi magyar művészek, írók, értelmiségiek két-három évtizeddel ezelőtti gondjaira, gyötrődéseire, ideig-óráig tartó megnyugvására és ritka örömeire. S megtett útjuk talán nem jelentés és jelentőség híján való a mai nemzedékek számára sem.

Induláskor, az ötvenes évek végén és a hatvanasok első felében ironikus hangvételről, könnyed komponálókészségről tanúskodó rajzokkal, illusztrációkkal tette emlékezetessé nevét, majd a magány és a szorongás különböző képeit és rémképeit vetítette ki grafikáiban. Első egyéni kiállításán a Korunk Galériában új oldaláról mutatkozott be: nem mindennapi rajztudása mély rezonanciájú lírai lapokon nyilatkozott meg. Kereséseit tovább folytatta, s pár évvel később a következő jellemző sorokat írta egy műhelynaplóban az Utunk hasábjain: „Emlékeim egy olyan tájat térképeznek fel, amelyet nagyon szeretnék szülő­földem­nek nevezni, születhettem volna ott is, Csemátonban, amelyről annyit mesélt apám s ahonnan valamikor Cseh József szabólegény elindult »világgá«.”

Az egykori családi fészek és az ősök után kutatva, a gyermekkorban sokszor emlegetett háromszéki tájakat és embereket felkeresve vagy viszontlátva testközelségbe került a történelemmel. Közérzetének lebegő ábrázolásától jó néhány lépést tett az önismeret elmélyítése felé. Ennek a belső fejlődésnek a természetes folyományaként elevenedtek meg következő kiállításán hatvan erdélyi főember arcvonásai. A dimenziók szűkre­szabottabbak voltak, mint a szorongásokat kivetítő képeken, de érezni lehetett az otthonos emberi közösség, a fészekalja melegét. A szeretet, az együttérzés lényeglátással, modem fogalmazással párosult.

Aztán színes, érdekes közjátékként iktatódtak a sorba életének utolsó előtti kiállításán egy angliai út élményei. Nem ismeretlen vagy kevésbé ismert tájakat, utcákat, tereket igyekezett bemutatni pasztelljein, hanem az angol metropolis legismertebb és legnevezetesebb helyeit (Westminster, Tower stb.) elevenítette meg szépen árnyalt, élénk színekben. Cseh Gusztáv Londonban – írtam a kiállításról – lírikus önmagát, és a lírikus önmaga megszólaltatásához legjobban illő színeket, harmóniákat, a lágyabb, egybesimulóbb hangulatokat fedezte fel. Fölényes iróniáját csillogtató rajzos modorához ott tér vissza, ahol ismert írók (Shakespeare, Dickens) emlékházait, kegyhelyeit örökíti meg, ahol az úti benyomáshoz itthoni olvasmányélményeket, gondolatokat tud társítani. Vagy ahol a látvány groteszksége természetes meg­komponált­ságá­ban, igazítani alig szükséges elrendezettségben kínálja önmagát. (Utca­részlet, ahol a brit oroszlán hagyományos szobra mellett szex­reklámnak is beillő, színes ruhájú szőkeség mosolyog.)

Végül utolsó kiállításán a hatvan főember mellé háttérrajzként hatvan erdélyi tájat, épületet, emlékházat, múlt és jelenbeli életet ábrá­zoló grafikai lapot állított ki. Nem impresszionista benyomást rögzítő formá­ban, hanem összképet sugalló megkomponáltságban és elren­dezett­ségben. Sietve, itt-ott emblémaszerű összefogottságban, mintegy a közelgő véget megsejtve.

Amint most lelki szemeim előtt elvonulnak a kiállításairól őrzött képek, benyomások, arra gondolok: itt volna az ideje, hogy művészet­történészeink valamelyike számba vegye a Cseh Gusztáv után maradt örökséget is, kijelölje helyét az erdélyi képzőművészet történetében.

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

„… miniszterek soha, de mindig csak tanárok legyenek!”

Eötvös Loránd (1848-1919)

Kevés családtörténet mutathat fel olyan apa-fiú viszonyt, mely szellemi­ségben annyira kiemelkedően humanista és intellektuális lett volna, mint amilyen Eötvös József és még nála is híresebb fia, Loránd között valósult meg. Eötvös József író az 1848-as forradalmi kormány, majd az 1867-es kiegyezéses kormány vallás- és közoktatási minisztere volt. Széles látókörű, rendkívül művelt, korát gondolkodásmódjában meghaladó ember, akitől fia, az 1848. július 27-én született Loránd a tudományt tisztelő nevelést kapott.

A nemesi családok sarjai az akkoriban szokásos jogi tanulmányok elvégzése után többnyire a társadalmi hierarchia valamely előkelő pozíciójának megszerzésére törekedtek. Nem úgy Eötvös Loránd. A jogot ugyan elvégezte, de amint levelezésükből is kiderül, az apa és a fiú közös megegyezése alapján pályát módosított. Pesten, Heidel­berg­ben, majd Königsbergben olyan természettudós elmék vonzásába ke­rül, mint Kirchhoff, Helmholtz vagy Bunsen. Végleg eljegyzi magát a klasszi­kus fizikával. Ragyogó matematikusként tér vissza 1870-ben Magyar­országra. Két év múlva, huszonnégy évesen az elméleti fizikai tan­szék egyetemi tanára, újabb egy év múlva akadémiai levelező tag. Negyven­egy éves korában már a Tudományos Akadémia elnöke. Egész életében az apai ösztönzés követője maradt: „… az egyénnek kötelessége az emberiség boldogításáért tőle kitelhetőleg működni… nem annyira hazánk anyagi, mint nemzetünk szellemi mívelése a feladatunk, azon feladat, melyet választanunk kell.”

Életútját világszínvonalú tudományos eredmények kísérik végig, az oktatás szenvedélye és a magyar művelődéspolitika összefonódása jellemzi. A fizikában legkivált a kapillaritás foglalkoztatta közel két évtizeden át. A különböző folyadékok felületi feszültségeit vizsgálta, összevetve azt a molekula-súllyal. A különböző hőmérsékleteken végzett méréseit az ún. Eötvös-törvényként ismeri a tudományos világ.

1880 első éveiben érdeklődése a gravitáció felé fordult. Ma már világ­szerte ismert torziósinga-kísérleteit a pesti egyetem alagsorában kezdte, és ezzel párhuzamosan pestlőrinci villája kertjében. Kutatásait a Balaton hegyvidéki Sághegy tömegvizsgálatával folytatta, majd a fizikailag legtisztább közegben, a Balaton jegén. A hegytömegek gravitációs hatásának vizsgálata azóta is rendkívüli jelentőségű, pl. az üreg- és olajkutatásban.

A „varázsvessző” 1906-ban a budapesti nemzetközi kongresszuson igen kedvező fogadtatásra talált, nagy elismerést váltott ki. A kormány e célra adott támogatásából alapította a Geofizikai Intézetet. Az inga meghódította a világot. A texasi, venezuelai, közel-keleti olajmezők feltárásánál is sikeresen alkalmazták. A tehetetlen és a súlyos tömeg arányosságának igazolása az általános relativitás elméletének kísérleti alapköve lett, miként azt Einstein is elismerte.

Eötvös sokoldalúságára jellemző, hogy kísérleteinek műszereit is maga készítette, kutatási eredményeit pedig intézményesítette. Inté­ze­teket hozott létre, melyeket apjától örökölt vagyonából is támo­ga­tott. Ezek közül a legismertebb az Eötvös Kollégium.

1894-ben kultuszminiszter lett. Nem lelkesedett a hivatali munkáért. Egyik híres beszédében, amelyet miniszterként az újonnan kinevezett egyetemi tanároknak tartott, így vallott igazi vágyairól: „Kívánom önöknek, hogy miniszterek soha, de mindig csak tanárok legyenek!”

Szenvedélyesen szerette a természetet. Elismert hegymászó volt, túráiról készült fényképeit az Eötvös Fizikai Társulat emlékszobájában őrzik.

Tizenhat évig akadémiai elnökként, rövid ideig kultuszminiszterként foglalkozott a magyar művelődéspolitika ügyével. Ő, aki jól ismerte a kitűnő német egyetemeket, igyekezett azok pozitív elemeiből minél többet hasznosítani. Kritikusan vizsgálta a magyar egyetemeken érvényesülő pedagógiai elveket. Akkor Trefort Ágoston vezette a Művelődésügyi Minisztériumot, Eötvös gyakran váltott vele leveleiben eszmét.

Egy ilyen nagy formátumú személyiség, mint felsőházi tag és miniszter, még ha akarta volna, sem térhetett volna ki a korát foglalkoztató elvi, politikai kérdések vizsgálata elől. Az országban élő nemzetiségek is sokat vártak tőle mint az egyetemes kultúra értő és érzékeny alakjától. Az újvidéki szerb újság, a Nase Dóba is nagyra értékelte, és „őszinte, fennkölt államférfiúhoz” méltónak minősítette megnyilvánulásait.

Az egyházpolitika a viszonylag demokratikus Wekerle-kormány idején is sikamlós területnek bizonyult. A tudomány és az egyházi tanok nagy mérkőzésének tárgya volt akkor és még évtizedekig a darwinizmus. Eötvös ebben is meghaladta korát. A politikatudomány terén is elemző módon foglalt állást „a szocialista és anarchista tanok törvénye” vitájában.

Intézmények sorát hozta létre. Családi vagyonából tartotta fenn a Tanítók Házát.

1919. április 8-án súlyos betegségben hunyt el. Halálos ágyán is dolgozott. Utolsó dolgozatát a címzett csak a tudós halála után vehette kézhez. Nagy tudós és nagy humanista volt, arisztokrata létére is makulátlan demokrata.

MŰHELY

STUBER ERVIN

Amit az inflációról mondanak – és a valóság

Surányi György, a jegybank elnöke nyilatkozott legutóbb arról, hogy az infláció csökkentése akkor lehetséges, ha a bérkiáramlás mértéke nem haladja meg a tervezettet. Véleményével nem áll egyedül, ám ez a vélemény nem más, mint apológia, a közvélemény félrevezetése. A valóság ugyanis az, hogy a bérek mint költségtényezők csak közvetett összefüggésben vannak az árakkal. Emelkedésük direkt módon nem hat az árakra.

Már Marx rámutatott arra, hogy a verseny­kapitalizmusban a munka­bérek és a profitok mozgása ellentétes. Ez azt jelenti, hogy a munka­bérek a profitok, a profitok pedig a bérek rovására nőhetnek. Az egyéb tényezőből – pl. piaci viszonyokból, monopol helyzetből – származó profit­növekedés már extra profit. Versenyhelyzetben tehát a bér­emelkedés nem az árat növeli, hanem a profitot csökkenti. Mivel a profit mennyisége és rátája a hatékonyság mércéje, természetes, hogy annak növelését és a bér­emelkedés korlátozását tartják a legfontosabbnak a tőkések, az érdekeiket képviselő politikusok, a polgári gazdasági szakértők egyaránt. Még nyilvánvalóbb az áraknak a bérektől való elszakadása a monopolista viszonyok között. Tapasztalható ez a monopol­kapitalizmus és az állam­monopolista kapitalizmus idején csak­úgy, mint az „államszocializmusnak” vagy „létező szocializmusnak” nevezett rendszerekben. Míg az előzőekben azonban az áraknak a költségektől – köztük a bérektől – való elszakadása a monopóliumok profitjait növelte, az utóbbiban a lakosság életkörülményeinek javítását szolgálta,a nemzeti jövedelem újraelosztásának fő eszköze volt.

A monopóliumok az árakat tudatosan szabályozzák. Fejlett tudományos módszerekkel kiszámítják, hogy az egyes árszínvonalakhoz milyen kereslet tartozik, és melyik az az ár, amelynél a termelés és értékesítés a legnagyobb profittömeget biztosítja számukra. Ez lesz a monopol ár. Itt tehát a bérköltség már csak nagyon távoli, közvetett kapcsolatban van az árral. Ha a legkihívóbb példát vesszük: nevetséges lenne azt állítani, hogy a benzin árára – melynek egyébként mintegy kétharmada, háromnegyede adó – lényeges módon hatni tudna az olaj­finomító munkásának vagy a benzinkút kezelőjének a munkabére!

Mitől függ az árszínvonal?

Ha a pénznek nincs saját „belső” értéke – tehát ha anyaga papír és nem nemesfém, vagy arra közvetlenül, vagy közvetve beváltható klasszikus bankjegy – akkor az árszínvonalat (tehát, hogy 1 kg kenyér 6, 60 vagy 600 pénzegységbe kerül-e, nem a bér és ár, hanem a piacon meg­jelenő pénzmennyiség és a vele szemben álló áru- és szolgáltatás­mennyiség összefüggése határozza meg. Ha több pénz kerül forgalomba változatlan áru- és szolgáltatásmennyiség esetén, akkor egységnyi árura több pénz jut, ára tehát emelkedik. Ebben az esetben a pénz vásárlóereje csökken, az árak emelkednek, de nem azért, mert nőttek a termelési, forgalmazási ráfordítások (költségek). Ez az infláció. Fordított esetben, ha változatlan áru- és szolgáltatás­mennyiség van a piacon, de csökken a forgalomban lévő pénz mennyisége, egységnyi árura kevesebb pénz jut, az ára tehát csökken, mégpedig pusztán azért, mert a forgalom lebonyolítására kevesebb pénz áll rendelkezésre. Ilyenkor a pénz vásárlóereje nő, ez a defláció. E folyamatok akkor jelentkeznek, ha változatlan a pénz forgási sebessége.

A hazai infláció polgári magyarázata

Az elmúlt évtizedben hazánkban az infláció felgyorsult, a pénz vásárlóereje rohamosan csökkent. Ennek már csak azért sem lehetett oka a bérek emelkedése, mert a reálbérek (a béren vásárolható áru- és szolgáltatásmennyiség) egy év kivételével folyamatosan csökkentek. Vagyis a bérek emelkedése elmaradt az árak emelkedésétől, azt mindig csak követte, de mértéke kisebb volt. Hamis és félrevezető indokolás tehát az inflációt a béremelkedésből magyarázni.

Előszeretettel hivatkoznak a szakértők az „inflációs várakozásra” mint az árak emelkedésének egyik okára. Azonban ez is álmagyarázat. Már csak azért sem lehet „inflációs várakozás” az áremelkedés oka, mert ilyen „várakozás” valójában nincs is. Ha lett volna, a lakosság is, és a termelők/forgalmazók is, pénzüket aranyba vagy valutába „mentették” volna. Ehelyett azonban nőnek a beruházások (gyorsabban, mint a lakossági fogyasztás), folyamatosan nő a lakosság megtakarítása (takarékbetét-állomány), még a lakossági fogyasztás csökkenésének viszonylag tartós időszakában is. Még ha lehetne is a lakosság „magatartásának” „várakozásainak” árfelhajtó hatása – zárójelben megjegyezzük, hogy ez nem is lehet gazdasági tényező – ennek semmi ténybeli jele nem volt, és jelenleg sem tapasztalható.

A valóság

A tényleges helyzet az, hogy folyamatosan, évről évre olyan nagy tömegű pénz­mennyiség kerül forgalomba, amelynek nincs meg a gazdaságban az áru- és szolgáltatásfedezete. Ezért egységnyi áruval egyre több pénz áll szemben, így az ár emelkedik. Ezt a pénztöbbletet az állam bocsátja ki, és dobja forgalomba a költségvetés hiányának finanszírozására. így az infláció az állam tudatos pénzügyi politikájának következménye.

Való igaz, hogy a gazdaságpolitika – és ezen belül a pénzügyi politika – hosszú ideje kényszerpályán mozog. Az állam annyira eladósodott, hogy be­vételeiből lehetetlen fedezni a kiadásait. Hiába fokozták az adóprést – első­sorban a lakosság, de azért a gazdálkodók rovására is –, a jelentős külső és az egyre nyomasztóbb belső államadósság terheit a költség­vetés­ből képtelen az állam finanszírozni. Elviselhetetlen teher az adós­ság­szolgálat, immár a költségvetés kiadásainak mintegy harmadát jelenti.

Nem kis mértékben járul hozzá az inflációhoz az árfolyam­politika, a forint „csúszó” leértékelése. A belső piac szűkülése miatt az export ösztön­zésére alkalmazzák ezt a módszert. Ez azonban nemcsak gerjeszti az inflációt, de export­ösztönző hatása is kétes, hiszen csak időleges, átmeneti hatása van. Ugyanakkor drágítja az importot, ami nemcsak az árszínvonalat emeli, hanem csökkenti az exportőrök versenyképességét is.

Az infláció megfékezhető

Az infláció elfogadható, a fejlett országokéhoz hasonló, tartósan évi 3-4% körülire való leszorításához az államnak jelentős pénzmennyiséget kell kivonnia a forgalomból, deflációt kell megvalósítani. Ez elérhető például az általános forgalmi adó (ÁFA) eltörlésével, amely azonnal mintegy 12-15%-kal csökkentheti az árszínvonalat. Egy rövid deflációs politika után ki lehet tűzni célként az évi 3%-os infláció elérését. Ennek érdekében biztosítani kell, hogy mindig csak annyi – vagy alig több – pénz kerüljön forgalomba, amennyi a forgalom lebonyolításához szükséges. Ehhez a Jegybank számára a feltételek rendelkezésére állnak.

A forgalomból jelentős pénzmennyiséget akkor lehet kivonni, ha a költség­vetés sufficites, tehát bevételi többlettel zárul. Ez egyáltalán nem lehetetlen, mivel a költségvetés eredeti egyenlege – az adósságszolgálat nélküli egyenleg – jelenleg is rendszeresen sufficites, tehát bevételi többlettel zárul. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha szanáljuk az állam­háztartást. Meg kell szabadítani a költségvetést az adósságszolgálat terheitől, az államot külső és belső adósságától. Ennek lehetőségére, módjára és hatására itt most nem térünk ki. Az azonban bizonyos, hogy amíg a hazánkban megtermelt nemzeti jövedelem (vagy GDP) mintegy ötödét-negyedét rendszeresen kivonják az országból, ez pedig a költség­vetést terheli, az inflációt a kívánatos évi 3%-os ütemre, vagy akár csak egy­szám­jegyűre csökkenteni belátható időn belül lehetetlen.

Az új gazdaság- és pénzügyi politikának szerves részét kell képeznie egy új árfolyampolitikának is. A „csúszó leértékelést” meg kell szüntetni, és egyszeri felértékeléssel – ami kapcsolódik az ÁFA megszüntetésével együtt járó belső árszínvonal-csökkenéshez – a hivatalos valutaparitást közelíteni kell a tényleges vásárlóerő-paritáshoz. Azt ugyanis már a Világbank szakértői, de más nyugati (pl. osztrák) gazdaságkutatók is meg­állapították, hogy a forint hivatalos paritása 25-30%-kal alacsonyabb a vásárló­erő-paritásnál. Ennek fenntartása – ha az infláció a kívánt, nyugat-európai átlaghoz hasonló mértékűre csökken – nemcsak indo­kolat­lan, de kifejezetten káros is!

Az infláció radikális csökkentésének realitása

Mindez nem vágyálom, megvalósítható. Történelmünkben volt példa arra, hogy sokkal nehezebb körülmények között végrehajtottunk stabi­li­zá­ciót. A forint 1946. augusztus 1-jén történt bevezetésével sikerült ered­ményes stabilizációt megvalósítani egy romokban heverő, kifosztott or­szág­ban, amikor a háborús pusztítások miatt a termelés rendkívül alacsony színvonalú volt, amikor az államkincstár arany- és valuta­tartalék nélkül üresen állt. Mesterséges defláció, pénzhiány meg­teremtése révén a forint aranyfedezetét is sikerült részlegesen bizto­sítani, és a forgalomba kerülő pénzmennyiség szigorú szabályozásával az új pénz vásárlóerejét tartósan meg lehetett őrizni. Miért ne lehetne ezt napjainkban megvalósítani, amikor a termelés színvonala össze sem hasonlíthatóan magasabb, a Jegybank valutatartaléka 8-10 milliárd dollár, a beáramló külföld működő tőke jelentős mennyiségű? Ehhez azonban gyökeresen új gazdaságpolitikára és olyan politikai rendszerre van szükség, amely megszabadítja az országot a nemzetközi pénzügyi rendszer uralmától, és valóban a lakosság érdekeit szolgálja.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Mire jók a bankok?

Mindenki tudja – gondolhatná valaki. Hát arra, hogy az ország pénz­ügyeit normális mederbe tereljék. Mert van ugye a Mari néni, aki az össze­spórolt forintocskáit képes lenne a fuszekliben tartani, de akkor ezek a forintok egyrészt nem fialnának, másrészt pedig ki lennének téve a tolvajlás, betörés veszedelmeinek. Ha viszont beteszi a bankba, ott nem­csak biztonságban van, hanem még kamatozik is. Mert a bankár okos ember, ügyes ember, a Mari néni pénzét kölcsön adja az átmeneti pénz­zavarba jutott János bácsinak, akitől valamivel több kamatot kér, mint amennyit ő fizet a Mari néninek, s e többlet révén tisztes haszonra tesz szert, amiből saját megélhetését és vállalata gyarapodását finan­szírozni tudja. S ilyen módon mindenki jól jár, nyugalomban, elégedetten él.

Hát ennyit az elviekről. Hogy a gyakorlatban valami legalább annyira nem stimmel, amennyire az „átkos” idején a szocializmus gazdasági alap­törvénye is csak a „vannak még hibák, elvtársak” megszorításával érvényesült, ezen akkor kezdtem töprengeni, amikor felfigyeltem arra, hogy a Mari nénit rendeletekkel kötelezik arra, hogy fuszeklijében tartott forintocskáit vigye el a bankba. Először csak akkor írták elő ezt, ha vállalkozó volt, de most már akkor is köteles folyószámlával rendelkezni, ha közalkalmazottként fel akarja venni a jól megszolgált havi bérét. Istenemre, hogy el fogunk jutni oda is, ahol az aluljárók koldusainak csak bankátutalással lehet majd könyöradományt adni.

No de miért kell rendeletekkel kötelezni Mari nénit arra, hogy a pénze biztonságban fialjon? Hát azért, mert ez a pénz egyrészt nincsen biztonságban, másrészt nem fial. Ami a biztonságot illeti, a rablók se hülyék, s rájöttek arra, milyen fáradságos éjszaka, elmaszkírozott arccal végigkutatni a Mari néni lakását, míg meg nem találják a matrac alatt vagy a teás­dobozban a forintocskákat rejtő pamutzoknit. Egyszerűbb megfigyelni a nénit, amikor felveszi a bankpénztárnál a járandóságát, s aztán – mindennapos „történés” ez ma már – kitépni a kezéből a cekkert vagy fejbe vágni egy mellékutcában. S ráadásul a bank is hajlamos lett kirabolni az ügyfeleit, csak csődöt kell mondania, s aztán beállhat Mari néni a kilométeres sorba, vagy visszakapja, amit betett, vagy nem.

Ami pedig a fialást illeti, azt eleve abortuszra tervezték az inflációval meg a bank kezelési költségeinek felszámításával. Ez utóbbi különösen nagy ötlet, hiszen arról van szó, hogy a Mari néni kölcsön adja pénzét a banknak, hogy az a maga hasznára forgathassa, de az ügylet költségeit a bank nem ebből a haszonból fedezi, hanem a Mari nénivel fizetteti ki. Hát ezért kell őt rendeletekkel oda­kényszeríteni a bank­pénztárhoz.

No de talán a János bácsinak jók a bankok, hiszen ha meg akar nyitni egy kis suszterműhelyt, akkor a banktól kapja ehhez az indulópénzt, s így lehetőséget nyer ahhoz, hogy a részletek és a kamatok kifizetésén felül még annyi haszonra is szert tegyen, hogy a fiát egyetemre járathassa, ne legyen már belőle is suszter.

Csakhogy a János bácsik éhen halnának, ha ilyen módon szeretnék elő­teremteni az alaptőkéjüket. Már azalatt éhen halnának, mialatt meg­próbál­nák beszerezni azokat az igazolásokat, kezességi nyilatkozatokat meg miegyebeket, amik egy ilyen pitiáner ügylet perfektuálásához szük­sé­gesek. Később pedig biztosan éhen halnának, mert akkora kamatokkal kell visszafizetniük a kölcsönt, amekkorát csak úgy tudnának elő­terem­teni, ha talpalás-sarkalás helyett kábítószer- és fegyver­kereskedelem­mel foglalatoskodnának. Ezek pedig foglalt szakterületek, extra jogosít­ványokkal.

Mire jók tehát a bankok? Hát mindenekelőtt arra, hogy a bank­vezéreknek milliós nagyságrendű havi jövedelmeik legyenek. Mert az nem úgy van ám, mint a mesében meg az elvekben, hogy az okos és ügyes bankár a bank nyereségéből fedezi a maga jövedelmét. Ő bizony a maga millióit akkor is megkapja, ha olyan hülye és ügyefogyott, hogy csődbe juttatja a cégét. Ekkor jön a „bankkonszolidáció” bűvigéje, ami azt jelenti, hogy a Mari nénikkel és János bácsikkal kifizettetik a bankok veszteségeit. Ezt közvetlenül a kormányzat teszi ugyan, de annak egy vasa sincsen, a fizetését is a Mari néniktől és János bácsiktól kapja, s tagjai nem is ebből a fizetésből „konszolidálják” a bankokat, hanem a „költségvetésből”, ami a Mari nénik és János bácsik által befizetett adók álneve.

Nemrégiben egy éjszaka azt álmodtam, hogy az egyik magyar óriás­bank valóságos „sajtóbirodalmat” vásárolt össze. Különös álom volt, hiszen köztudott, hogy az ilyen befektetések nem éppen arra jók, hogy nyereségessé tegyék a pénzintézeteket; a lapok többnyire veszteségek, támogatásból tengődnek. (Álmomban ezt a bankot is „konszolidálni” kellett aztán.) S arról is álmodtam, hogy a sajtóbirodalom tulajdonosává vált bank vezetője olykor rátelefonált a főszerkesztőkre, és felhívta a figyelmüket arra, hogy egy-egy megjelentetésre váró cikkük – mert az álmokban a bankcézárok belelátnak ám a szerkesztők asztalfiókjaiba is – aggályos tartalmú.

Mondom, mindez csak egy álom volt, az ellenőrizetlen fantázia csapongása. Jung és Freud a megmondhatója, a kollektív tudattalanban rejlő ősi archetípusok vagy elfojtott szexuális aberrációk miféle válfajai szublimálódtak benne. Mindenesetre, ha a nyomasztó álmok valósággá változhatnának, ilyesmikre is jók lennének a bankok. Meg más hasonlókra.

OLVASÓLÁMPA

TAKÁCS TIBOR

Molnár Géza legszebb elbeszéléseiről

Hózápor Budán

Napokig Molnár Géza válogatott elbeszéléseit olvastam, bármerre is mentem. Vittem az őszi Balaton mellé, lapoztam metrón, autóbuszon, villamoson, de kivittem magammal kertembe, s arra gondoltam, meg­mondom majd, azért nem haladtam semmire kertem rendbetételével, mert könyve letehetetlen… Még azt is bevallom, hogy ritkán néztem tévét, igaz, ez nem esik nehezemre, de bizony sokat meditáltam azon, hogy vajon miért nem az olyan történetek kerülnek képernyőre, mint A kedves elhunyt, amin jókat nevettem, ami rendező után kiált, s ami annyira abszurd a maga fantasztikus csavarásaival, hogy sokáig nem tudtam szabadulni az élmény adta varázstól.

Egyébként nehéz dolga lehetett Molnár Gézának, amikor elkezdte válo­gatni írói terméséből, életművéből a tíz legjobb vagy legszebb törté­netét. Melyiket szeresse? Hiszen ez olyan, mint egy szépség­verseny, ahol minden lány szép, sőt gyönyörű, ízlés dolga, hogy kinek melyik tetszik. Itt egyedül volt az író, rakosgatni kellett, válogatni a viszonylag szűk könyvterjedelem miatt. Egyébként a kötetre rá lehetett volna írni: Válogatott elbeszélések I. Ezt követhetné jövőre a II., majd akár a harmadik kötet. De nekem, és minden olvasónak el kell hinnie, hogy ezeket tartja felvonulásra méltónak, ránk bízván, hogy azt tegyük az első helyre, amelyiket a legjobbnak vagy a legszebbnek tartunk.

Nekem nem tisztem a rangsorolás, ugyanis pillanatnyi hevülettől, hangulattól vezérelve hol ezt, hol azt tartottam írói teljesítménye csúcsának. Kötetnyitó elbeszélése, az 1954-es évszámot viselő A szerelmes kisinas 44 év múltán is teljes, tökéletes remeklés. Áz első mondat után már érezni, hogy itt nem a mese, a történés a lényeges, hanem ahogy a kisinas átéli a felnőttek ilyen-olyan szerelmi kalandjait, miközben az olvasó varázslatos lebegéssel lát az ifjú leikébe, amit összetör a Kor és az Idő. Molnár Géza már ekkor majdnem mindent tud az elbeszélés művészetéről: a láttatás csodáját, s azt, hogy az olvasót hagyni kell hasonulni a főhőssel, és ugyanakkor a ki nem mondott dolgok rátalálását is meg kell hagyni az elbeszélés végéig. Teljes prózaírói vértezettel lép Molnár az olvasók elé, s igazán sajnálom, hogy csak a kezdet dátumával ajándékoz meg minket. A többi elbeszélésénél ezt elhallgatja.

De semmi baj, eligazodni igen könnyű a kötetben, hiszen az idő­rendiség nyilvánvaló. Az író történetről történetre bontakoztatja ki remek stílusát: új és új arcát villantva fel gazdag élményvilágából. A harangos óra novellája az ejtőernyősök különös és különleges életét tárja elénk, s csettintve ismeri el a recenzens: nini, ehhez is ért, ezt is tudja, és nagyszerű ismeretanyaggal avat be az égi-légi világ rejtelmeibe. Ezek a történetek megfognak, letehetetlenné varázsolva a könyvet, s felfokozott vággyal nyúlunk az újabb történet után. Aztán a kórházi világról lebbenti fel fátylát, mert ez is az író meghatározó élményvilágáról beszél. Hány arca van Molnárnak? Ahány novella, annyi arc, annyi világ és élménnyel teli történet. A Sanoár című elbeszélése végén azt mondja ki Láng doktor, ami írói hitvallás is lehetne: „Sajnos, a mi történeteink olyanok, hogy a végét nem ismerjük. Jönnek az emberek, küszködnek velünk, aztán eltűnnek, mint a napfényben táncoló porszemek…” Ez ugyan egy orvos véleménye, de ebben rejlik az író ereje, ő ugyanis nagyon jól ismeri elbeszélései végét, de mire elmeséli, bejáratja velünk Franciaországot, mint a nekem legjobban tetsző Az ég kékje könnyebb című novellájában.

Mert természetesen – mint a legjobb írók – Molnár Géza annyira otthonos választott világában, ebben a francia földön játszódó hosszú, ám mindvégig letehetetlen sztorijában, mintha az lenne fogadott hazája. Persze, mint minden történetében, ott az átélt valóság. Az ég kékje könnyebb című novellában élveztem a témához annyira illő könnyed, élvezetes, láttató és költői-prózaírói stílust, aminek ábrázolására kijegyeztem néhány példát. A kék tengernél: „selyemzöld olaj­fa­erdők” várják az utazókat, itt a „tornyok fénnyel elöntve kapasz­kodtak a kék égbe”, s ahol a 7-es út fölött „rózsaszínben fénylett a hegyek mészkőhomlokzata” s Cannes-ban „a nap széles, ezüst lemezek­kel szeletelte át a szobát”, s ahol „a nap a tenger fölött lebegett, a víz tele volt ezüst tükörcseréppel…” Egy autóba zárt apa-fiú kapcsolatáról mesél az író félelmetes igazságokat, miközben végigautózzák Párizstól az utat a Côte d'Azurig, s a véletlen útitársat ad melléjük egy hol fel­tűnő, hol eltűnő gyönyörű nő személyében, aki férjével autózik ugyan­oda, ugyanarra a tudóskonferenciára… És ez a felvillanó s elvillanó nő a sorsuk­ba akad, de nem mesélem tovább, mert nem a történet elsőd­legessége a lényeges ez esetben, hanem a megírás mikéntje.

Bravúros biztonság, érzékletes stílus, élvezetes félóra a jutalmunk. Igen, ilyen a belső és külső világ. Ilyen az élet ott, ahol „plusz tíz év az embernek ez a béke, ez a néhány oldott, abszolút érintetlen pillanat”.

Feljegyeztem még egy mondatot: „Ez már az ötödik nap, a csudák ötödik napja, ilyenkor semmi sem számít.”

És most jön az ötödik novella. Az első bekezdésben már említett A kedves elhunyt, avagy nincsenek csudák, a feltámadás manapság lehetetlen, de ha mégis megtörténik, mint Nőtáros Antallal, nincs helye a társadalomban. Az abszurd íróknak ad példát Molnár Géza ezzel a történettel: a valóság abszurditása a legtisztább komédia. Szellemes történet. De nem azért, mert írva vagyon…

A Mediterrán novella újabb arcát mutatja fel az írónak. Miként vált át tragédiába a gyönyörűnek induló hajókirándulás. A fény és árnyék novellája ez a történet, a francia Délről, a jókedvűnek ígérkező gond­ta­lanságról s a tragikus befejezésről. Megfogja az olvasót, abba is hagy­hatja a kötetet, hogy csak később olvassa el a Krúdy emlékének szentelt Késmárki, az író álom-lebegésű stílusban megírt remeklést, ami a nyelv hajlékonyságáról, a szavak bravúrjairól, a jellem­ábrázolás mélységéről és a megfigyelés pontosságáról szól. Az infarktus-okozta fájdalomról gyönyörűen, Krúdy stílusában írni nem akármilyen teljesítmény, itt minden szó zsibbaszt és felemel, játszik velünk. Egyik titka Molnár Gézának, hogy minden novellájában mást ad. Micsoda pompásan jellemzi Késmárkit (aki sok mindenkire hasonlíthat), s persze az írás, az alkotás mikéntjét is, mintegy felmutatva a prózaíró ars poeticáját. Ez bizony bravúr-novella, mintha az író jutalomjátéka lenne, mindent felmutat kincseiből, kezdte a stílus szépségétől a befejező tragédiáig.

Azután itt van A Küszöb-mementó, az emlékezés csillagokba vivő novellája a falusi zsidó boltosról. Molnár bármilyen témához nyúl, kincset talál benne.

Aztán jön „Csárli”, a nekem legkedvesebb, most újraolvasott Molnár Géza-elbeszélés. Egy kisregény (vagy egy nagy?) rejtezik e történetben? Csárlit szereti talán legjobban az író összes hőse közül? Nem, ez mégse igaz, hiszen mindegyikben egy kicsit magát írja, (elrejti, felfedezi, kitárja), vagy barátait, rokonait, ismerőseit, vagyis az ismert világot, a maga kincses szigeteit, a megírnivaló embereket, az átélt-hallott-megélt történeteket, az életet. Mindegyiket (de ezt nagyon) Molnár Géza-módon. Abban a verhetetlen stílusban, ami egyképpen ragyog és csillog, láttat és felemel, megejt és bűvöletben tart, fénylik még a sötétben is, és elvarázsolja az olvasót. Igen, Csárli az író nagy pillanatában született.

És végül a befejező történetben, a „Hózápor Budán”-ban belebújik egy orvos köpenyébe, alakjába, gondjaiba, hisztérikus roha­maiba (egyes szám első személyben elmesélve, hogy még hitelesebb legyen), mert jól ismeri a kórházak, klinikák világát, de főképpen az embereket. Nőket, férfiakat egyaránt.

Ez a titka és varázsa.

A Hózápor Budán elbeszéléskötet a tíz legjobb történetével mutatja be az írót. A szép borítót ifj. Molnár Géza tervezte. A kötet az író 75. születésnapjára jelent meg. Nekünk kellene megajándékozni Molnár Gézát, ám adakozó bőkezűséggel nekünk adta válogatott elbeszéléseit. A kötet megjelenését a Hevesi Gyula Alapítvány, a Magyar Könyv Alapítvány és a Bríz Kft. támogatta. S olvashatjuk téli hózáporban, nyári kánikulában, Pesten és Budán, s szerte az országban, ahol szeretik az irodalmat, a jó prózát, amit úgy nyújt át a szerző, mint aki belemarkol kincseibe és szerteszórja az olvasók között. (Hét Krajcár Kiadó)

SZEPES ERIKA

Akinek okos szíve van

Kuczka Péter: Határvidék

Kuczka Péter elemi erővel vonzódik a vízhez. Legutóbbi gyűjte­mé­nyes verseskötetének címe: Út a folyóhoz, és annak címlapja (valami lagúnaszerű vízből kiálló cölöpök) is jelezte már ezt, s most, legújabb kötetének, a Határvidéknek a címlapján is valahonnan valahová hömpölyög egy folyó, medre mellett a folyó hordaléka, a gömbölyűre csiszolódott kavicsok. Ez a folyó valamilyen határvidéken folyik, valamit valamitől elválaszt, határokat jelöl ki, és ezeken a határ­mezsgyéken lélegzik, érez és tevékenykedik Kuczka.

Vajon miféle határvidékek tárulnak fel a tanulmánykötet 21 írásában? Az első ilyen határvidéket a kötet első és utolsó tanulmánya jelöli ki. Ezekben két természeti jelenség: a víz, illetve a csillagos égbolt az esszéíróvá átminősült költő szemlélődésének tárgya. Élettelen létük minden változását úgy követi, mintha élőlények életfunkcióit vizsgálná; figyeli mozgásukat, mozdulatlanságukat, gyönyörködik bennük, és közben egyre csak azt kérdezi magától: miért szépek? Elemzi színeiket, keresi szabályszerűségeiket, fénytöréseiket, geometriai alakzatokba rendezésük lehetőségét – mindhiába. Ezeknek a jelenségeknek a szép­ségét Kuczka az esztétika módszereivel nem tudja megválaszolni. A kötet keretét adó két tanulmány tehát az esztétika csődjét vallja – legalább­is a fenti két természeti jelenség esetében. E két tanulmányban – bármily tudományos felkészültséggel, esztétikai alapozással íródtak is – a költő Kuczka felülkerekedett a tudóson: az esztétikum titok­za­tos­ságát, megfoghatatlanságát és az esztétika tehetetlenségét vallja.

Ám a kettő között ott van a többi tizenkilenc írás, amelyek mind­egyike a felkészült tudós alapos elemzése a választott témáról. Ezen témák mindegyike szintén a művészetek határvidékén honos: a szóra­koztató iparba sorolt műfajokat (sci-fi, fantasy, horror stb.) Kuczka elemzé­seivel a magas irodalom rangjára emeli, megmutatva: mi bennük a korszerű, előremutató, melyek azok a problémák, amelyeket ezen műfajok valamelyike a magas irodalomnál korábban vetett fel. Nemcsak esztétikai, de szociológiai értékűek is azok az észrevételek, meg­jegyzések, amelyekkel bizonyítja, hogy a jó sci-fi – utópia, tehát menekülés a jelen rossznak tartott társadalmából valamilyen elképzelt jobb-ba, jövőbe vetítettbe. S a jövőben rémületes víziókat felvetítő művek nemesebbjei is az emberiség féltésnek szándékával születtek. Sziszte­mati­kusan vezet végig minket azon az úton, amelyek a „szub­kultúrának” degradált művészet termékeinek eredményei behatolnak a magas művészetbe, így törve át azt a határt, amelyet erőszakosan húznak a kettő közé. A különféle művészeti termékek társadalomra hatásának vizsgálatát is fontosnak tartja, s hogy ezek elemzését el tudja végezni a tudomány, ahhoz Kuczka szerint a következők szükségesek: „ismernünk kellene a kultúra megteremtése és el­sajátí­tása kényszerének okait; ismernünk kellene az osztály-, réteg- stb. kultúrák egymásra­hatásának minden bonyolultságát, látva a kultúra­teremtő, kultúra­hordozó, közvetítő és fogyasztó rétegek valóságos kapcsolatait, amelyek nem mindig azonosak vagy párhuzamosak a társadalmi hierarchiával; ismernünk kellene a folyamatot, amelyben a csoport- és rétegkultúrák egységes (ha van ilyen?!) kultúrává integrálódnak, majd szétesnek, illetve degradálódási és felemelkedési pályán mozogva egymást felváltják; értenünk kellene a mércék és érték­rendszerek kialakulását és hatásának valódi természetét, beleértve a divatok hullámverését is, és az értékek változásának folyamatát és okait; és tudnunk kellene, hogy önkény és véletlen hogyan érvényesül a kultúrában.”

Amiként a szórakoztató iparba sorolt műfajú alkotások jónéhánya képes prognózist adni társadalmi folyamatoknak, úgy jelölhetik ki az útját a tudománynak is. Ebben a gondolatkörben jelentősek azok a sci-fik és horrorok, amelyek a Föld lakatlanságát vagy végső pusztulását vetítik előre, nemcsak a rémületkeltés céljából (a Rémületről szól a kötet egyik legjobb írása), hanem a környezet­szennyezés, szándékos pusztítás (háborúk, a természet irtása, vegyi fegyverek stb.) végzetes következ­ményeire hívják fel a figyelmet. Ezekben az írásokban Kuczka az irodalom (és más művészetek, főként a film) egymásra hatását figyeli – ismét egy határvidéken: az irodalom és az élet mindnyájunkat tápláló határvidékén. A társadalmi változások okozta esztétikai ideálok változásáról (társadalom és esztétika, szociológia határa) szól a kötet egyik legszebb tanulmánya, a Pygmalion árnyéka című, amelyben a Brigitte Bardot-mítoszt igyekszik megfejteni Kuczka a tudós éleslátásával és a költő idegrendszerének érzékenységével. Választ keres (és a tanulmány során ad is) arra a kérdésre: miként válhatott a század második felének szépségideáljává a butuska, durcás, nemiségével tüntető, az intellektus teljes hiányával magát hordozó „szőke tigris”, miként formálta őt ilyenné, modern Pygmalion módjára a menedzser-rendező-színész Roger Vadim, s miképpen állította a tö­me­gek lealacsonyításának szolgálatába a szex-szimbólumot. A bravúros gondolat­menetet még jobban megvilágítja a Bardot-val szembe­állított ellen­példa, az intellektuális femme fatale, Marlene Dietrich jellem­zése, majd a női kettősportré megfestése után ugyanezt az összevetést teszi meg Belmondo és Humphrey Bogart között – természetesen az intellektuális, fegyelmezett, össze­rendezett, harmonikusan mozgó Bogart javára. Mindez nem az idős ember szokványos „bezzeg”-je a korábbi világra és annak ideáljaira, hanem a mindkét világot gondol­kodva megélt költő érzékeny látlelete.

Jókai- és Petőfi-tanulmányaival ismét határvidékre érkezik: az Európa két felének határán húzódó Magyarországra, s mindkét írásában bizo­nyít­ja, hogy a két művész nagysága, újító szelleme nem marad el a velük egybevethető nyugatiakéval (Jókaié Vernéével, Petőfié a külföldön alkotó költőkétől, „a század modernjei”-től), cáfolva ezzel azt a perem­vidék-elméletet (Király István kifejezése), amely szerint – az általános közhely szintjén megfogalmazva – a nyugatnál provinciálisabbak, keletnél nyugatibbak vagyunk.

A legnagyobb terjedelmű tanulmány, A szórakozás értelme való­sá­gos művelődéstörténeti áttekintés a Barkochba-játék kapcsán. A játék­elmélet, logika, matematika, valószínűségszámítás, történelmi össze­függések bravúros egybe­fűzésével épít fel Kuczka egy olyan gondolat­kolosszust, amelyben „az emberi meg­ismerés drámáját, a titok meg­világoso­dásá­nak örömét a pusztán az értelem fegyvereivel vívott harc izgalmát élhetjük át” (Hankiss Elemér). Irodalom és film határ­terüle­teiről is szól Kuczka néhány döbbenetes erejű írása, legfőképpen A Bagoly folyó-ról szóló.

A legszemélyesebb, legfájdalmasabb határvidéken-időzése Kuczká­nak az elhallgattatás évei, az irodalmi élet perifériájára szorítottsága (ő valóban a peremvidéken élt akkor), amelyből az életben tartó kapaszkodó az akkor még irodalomnak nem tartott, éppen Kuczka által megnemesített sci-fi felé fordulása volt, s e tevékenysége révén a sci-fi a perifériáról az irodalom határvidékére került.

A kötet írásai és az őket keretbe foglaló kezdő- és zárótanulmányok mintha ellentmondanának egymásnak, hiszen az egész köteten végig azt tapasztalhattuk, hogy az értelem erejével, a tudomány módszereivel a művészi –hatás rejtélye, az esztétikum megfejthető.

Az ellentmondás – Kuczkát ismerve – egyrészt természetesen játék: játék a leírt szavak és az átérzett gondolatok közti különbséggel, de fő­ként játék önmagával, Kuczkával, a „Ki vagyok én?” önmeghatározás barkochbaszerű megválaszolása.

– Ki vagyok én? Művész? – Igen. – Tud-e a művész magyarázatot adni a szépségre? – Nem. – És:

– Ki vagyok én? Tudós? – Igen. – Tud-e a tudós magyarázatot adni a szépségre? – Igen. –

Kuczka Péter önmagát is határvidékre állítja, a tudomány és a művé­szet határmezsgyéjére. Szerencsére mindkettőben otthon van, sőt, nem érzi a kettőt elkülöníthetőnek. Hiszen tudja, hogy a dialektika szabályai szerint az, ami elválaszt, az egyben össze is köt: a folyó elvágja ugyan a két partot egymástól, de át is lehet úszni rajta egyikről a másikra.

A tudós és a művész egyszerre él Kuczkában, a művész érzékeny­ségével érzi meg a problémákat és a tudós módszereivel ad feleletet rájuk. Okos szíve van. (Hét Krajcár Kiadó)

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az Eötvös Klasszikusok új kötetei

Giovanni Pascoli: Messzi ünnep – Festa Iontana
Dario Fo, a Nobel-díjas komédiás. Tőle, Róla

Az Eötvös József Könyvkiadó méltán népszerű sorozatának idén kiadott kötetei közül a 14. a Messzi ünnep – Festa lontana című vers­gyűjte­mény Giovanni Pascoli költészetét mutatja be kétnyelvű olasz eredetiben és magyar mű­fordításban közölt szövegekkel, Baranyi Ferenc szerkesztésében. Mint a sorozat eddigi darabjai, ez sem valamely véletlen vagy merőben egyéni szándék szülötte, hanem azt a fel­fedező, látókört tágító törekvést szolgálja, amely a kiadó egész tevékenységét jellemzi. Pascoli életéről, költői pályafutásáról és magyar­országi visszhangjának eddigi elégtelenségéről kitűnő tájékoz­tatást nyerhet az olvasó a kötet – Madarász Imre által írt – elő­szavából. Magam csak annyit tennék hozzá ehhez, hogy az a tény, miszerint Pascoli-kötet eddig csupán egyetlen jelent meg magyar tolmácsolásban, s az is Berczeli Anzelm Károly egyéni vállalkozásaként, annál is furcsább, mert egyes műfordításai a hazai folyóiratokban már a századforduló idején figyelmet keltettek. S nemcsak a Madarász Imre által említett nyugatosok köreiben – bár kétségtelenül ők érezhették leginkább lelki rokonuknak Pascolit –, hanem egyebütt is. Legkorábban, pályája kezdetén a katolikus körök figyeltek fel rá. Legelső műfordítását 1905-ben a versírással és műfordítással is eredményesen foglalatoskodó Jánosy Gusztáv, sümegi apát bocsátotta közre a Katolikus Szemlében, s őt a nyilas terror áldozatául esett Lendvai István követte 1912-ben, a szintén katolikus irányú szépirodalmi hetilapban, az Életben. A 20-as és 30-as években Herczeg Ferenc folyóirata az Új Idők is publikálta költe­mé­nyeit, egyebek között Fülep Lajos felesége, a vallásos misztikát fül­ledt erotikával ötvöző, bestseller-regényeiről híres Erdős Renée tolmá­csolásában. Mindezt csak azért említem, hogy aláhúzzam Madarász Imre megállapítását, miszerint nem kis késést korrigál e kötet megjelenése.

A sorozat 19. kötete a Dario Fo, a Nobel-díjas komédiás. Tőle, róla címet viseli, Madarász Imre szerkesztésében és bevezetőjével. Itt a gyorsaságot dicsérhetjük. Az olasz Dario Fo 1997-ben kapott – nagy meg­lepetést keltve és heves vitát kirobbantva – Nobel-díjat, s most szín­műveinek fordításai és négy róla szóló tanulmány alapján megtudhatjuk, kit avatott élő klasszikussá a híres svéd fegyver- és lőszergyáros alapítványával sáfárkodó stockholmi akadémia.

Fo hírnevét az 1950-es és 60-as évek abszurdjának divatja röpítette magasba. Ezen az irányzaton belül egyéni színt képviselt azzal, hogy az abszurd dráma formanyelvét a középkori vándorszínész-bohózatok és a commedia dell'arte eszközeivel ötvözte. Ez kétségtelenül kiemelte őt a szokványos Beckett-, Ionesco- és Pinter-epigonok seregéből, de nem annyira, hogy az irányzat reprezentatív képviselői közé sorolják. Mint­hogy a kötet bevezetője és a tanulmányok nem térnek ki magyar­országi visszhangjára, talán nem árt megemlíteni, hogy az abszurd hazai divatja idején több művét nálunk is lefordították, de e szövegek kéziratban maradtak és színpadra is csak kettő került közülük. (A színi­akadé­misták mutatták be az egyiket 1969-ben, a Miskolci Nemzeti Színház a másikat 1972-ben.) Ezt követően pedig munkássága iránt az érdeklődés úgy meg­csappant, hogy a Világ­irodalmi Lexikon italianistái nem látták indo­kolt­nak, hogy a Fo-cikket az 1996-os pótkötetben folytassák, ki­egészítsék.

A vitát, hogy megérdemelte-e Fo a Nobel-díjat, csak a jövő döntheti el. (Mi már könnyen meg tudjuk ítélni, hogy pl. Pearl Buck aligha volt érdemes 1938-as díjára, és botrány, hogy Tolsztoj, Csehov, Gorkij, Zola, Ibsen, Brecht s még sok más igazi nagyság jelölését elutasította a stock­holmi ítélőszék.) Bármi is lesz azonban e jövőbeli döntés, annyi bizonyos, hogy a magyar közönség érdeklődésére egy Nobel-díjas író mindenképpen számíthat. (Eötvös József Könyvkiadó)