MILLOK ÉVA

Fogoly a vártoronyban ^*

Mentek a vonatok. Egész éjjel. Ady hallotta kattogásukat, amint át- meg átrobogtak a völgyön, a kastély alatt, s az órák múltával úgy érezte, hogy az ő fején gurulnak, szörnyekké változnak, és kattog, kattog, kattog az egész világ…

A háta is fájt, és a szíve dongott, mintha a föld rengene. Köhögött, hirtelen rohamokban, hogy föl kellett ülnie és markolnia a paplant, dühvel és ijedten, hogy uramisten, még talán megfullad. Félt; tenyerét a mellére tette és vizsgálta: kihagy-e a szíve? Aztán, ha a köhögés csillapult, hátradőlt a párnán, és arra figyelt, hogy csönd van.

Kattog a világ, de a szobában csönd van. A házban is, a kertben, a faluban, a fák között; az a csönd, amely öli az embert. Mert volnának jó csöndek is, azt mondják, volnának, csitítóak és álomadóak. De neki nem voltak ilyen csöndjei soha. Csak nyirkosak, feketék, nyugtalanok, teli víziókkal és ördögökkel; vagy Jó Csönd-herceg üldözte, akitől futni kell, mert

Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás,
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.

Mennek a vonatok. 1918 szeptembere van. Miért mennek a vonatok? Hova mennek? Nagyváradról Kolozsvár felé. Kolozsvárról Nagyvárad felé. Itt gurulnak át Csúcsa alatt, a Körös völgyében; minek mennek még? Katonákat visznek? Hova viszik őket? A háború már elveszett.

Olyan az éjszaka, mint egy nyugtalan, idegen rekviem. Sötét van, gyilkos sötét a parkban. Árnyak settenkednek talán? A kutyák hallgatnak. Lehet, hogy mérget dobtak nekik. Tán nem is élnek már…

Bertának jó az álma. Meg se moccan a szomszéd szobában. Habár férjeura fuldoklása nem éppen hangtalan. Alszik a Nagymama is, tekintetes özv. Török Károlyné, bizonyosan. A cselédek álmát se lopták el, és a falu is pihen. Ugyan ki van ébren, mennybéli nagyisten?

Ady behunyja a szemét. És látja magát: az arca olyan most, mint egy halotti maszk. Ráönthetik a gipszet hamarosan. Nem sok idő kell hozzá; ezt biztosan tudja, így fog feküdni, a paplan helyett lepedő borítja, nagy szemgolyói besüppednek, csak a haja marad szép barna, ráomolva a homlokára, azt megnézhetik még akkor is…

Az ördögbe az ilyen tudással! Ördögbe a Tudással, jaj! Ami látja a még-nincset, a távol-valót, az eljövendőt, a megfoghatatlant, a lappangót, a készülőt; a lehetőt és nem lehetőt, az okozót és okozottat, a megfogamzót és elvetéltet.

Átok az ilyen tudás. Ez az átok rajta. És ez az egyetlen dicsősége. Ettől fog szobra állni, valami nevetség, amire ráírják: Ady Endre.

Egy darab anyag. Két lábbal, két karral, fejjel. De szeme nem lehet. Se szeme, se színe. Kőből faragják, vagy bronzba öntik, mindegy. Se mozdulata, se hangja. Ki fog fölnézni rá?

Úgy kell. Lettél volna benne a rendben. Volna két-három gyereked. Azok nem kőből volnának. Hurcolnának élő elevenen. És még gondolnának is rád, hiszen az apjuk volnál. Közük lenne hozzád, és ha hazudnának rólad, jót hazudnának. Saját dicsőségükre.

Úgy kell. Te „költő”. Te mindenek tudója. Döglődsz. És nincs többé mese. Már nem riogathatod el a halált azzal, hogy emlegeted. Kész vagy. Szíved, tüdőd, májad, véred: beteg. Aggastyán vagy. Csak az agyad nem idomult még hozzá a testedhez. Meg a természeted. Csak: te. Fiatal vagy. Fiatal vagy. Nem negyvenéves, húsz se. Gyerek. Úgy félsz, egészen úgy, ahogyan ötévesen.

Az érmindszenti ház ott állt a temető mellett. Vagyis a falu végében. A csönd akkor is ilyen volt éjszaka. Néha fölébredt rá. Vagy rossz álom verte fel. És még jó volt, ha kiáltva, mert Édes azt meghallotta, odafutott, a karjába vette. De néha hangtalanul riadt föl, és meglátta a sötétet, az ablakot, mögötte a holdat meg titokzatosnak tetsző árnyakat meg a sírkereszteket. Iszonyat. Baljós dobbanásokat vélt hallani, zizegést, suhanást, mintha kísértetek jönnének, mintha a temető közeledne…

Kis temető a falu alján,
Olyan szelíd és mégis merész:
Holdas éjen szemembe néz.

Hajnalig bámulunk egymásra
S olykor a lelkem is remeg:
Jaj, a temető közeleg.

Engem is visznek titkos szárnyak
S már azt se tudom, hogy vagyok,
Hogy élek-e? S a Hold ragyog.

Mit sejtett akkor? Hol volt még a halál? És az élet? Őseitől kapta az átkot? Bolond idegeket, hát azt lehet örökölni magyar ősöktől, az övéitől meg különösen. De a bolond idegek egyszer-egyszer megsejtő, felfogó, mindent érzékelő és tudó idegekké lesznek, és diósadi és hadadi Ady Endre úrban épp ilyenféle „meta­morfózis” következett be. Hurrá! Több mint ezer vers. Cikkek, tárcák, novellák dögivel. S aztán?

Szívből kívánná Rákosi Jenőnek mindazt, amibe ez került neki. Jaj, az a gyötrelmes enmaga! Menekült volna, menekült volna, de hát nem lehetett.

Bizony, menekült volna. Hogy is ne? Talán vágyott erre a döglődésre? Meg arra, hogy lesse a szívét, a máját, a veséjét, az agyát egész életében, hogy még működik-e? Meg arra, hogy reszkessen: még látomásai is beléfúlnak, mert nem találja meg a szavakat kifejezésükre? Vagy hogy nézze: senki nem érti, se asszony, se hivő, se barát, se testvér, és senki nem bocsát meg; mind csak követel, és eszébe sincs látni, micsoda táncot jár halál és alkotás, őrület és lángelme, züllés és halhatatlanság mezsgyéjén ez az Ady Endre! Egyedül ennen erejére hagyva. Mert nem simulhat senkihez, ha azt akarja, hogy ő ő legyen, így, ahogy van, s nem úgy, ahogy, teszem, Ady Lőrinc úr, Brüll Adél, Hatvány Lajos, Boncza Berta vagy akárki ördög elvárta volna.

Nem értették. Csak ő értette őket, hogy még szaporodjék a kínja. Idegei átvették vágyaikat – ahogyan mindent! de nagyon tudta, hogy ő nem lehet másnak a rabja, és hogy önvesztés kicsi más vágynak élni, ha az ember egyedül­valónak teremtetett s végtelennek.

Ős, bennemi Gőg, pogány ön-szerelem,
Vércsíkos fényű, intő rendelés,
Ki kergés helyett hős célba tekint,
Ki nem magáért gőgöli magát.

Ki magát ritkán szereti magáért,
Vagy ha magáért, méltán és nagyon…
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tetszett sorsomnak amarra fordulni,
Honnan jól látszik minden, ami van…

No de nem értették. Pedig igazán elmondott magáról mindent. S a nyelv legszebb palástjában, hogy ha sajnálnák, megcsodálják is. Kár volt aggódnia. Senki se szánta meg. így találták rendjén­valónak. A költő: szenved. A költő: szépen ír. Ha tetszik nekünk, tapsolunk. Ha szépfiú, megöleljük. Ha jó barátunk, büszkék vagyunk – magunkra. De ha nem zárja be magát egyetlen budoárba, bort vedel, a hasa fáj, vagy cifrákat mond elviselhetetlen feszültségében, akkor csóváljuk a fejünket. És úgy véljük: a költők nem válnak be embernek. Hagyjuk őket a fenébe. S háborogjunk, hogy Ady Lőrinc, Brüll Adél, Hatvány Lajos vagy Boncza Berta be vannak csapva.

Be vannak csapva? Hát igen. Az ő mértékük szerint biztosan.

No és Ady úr? Ő meghal. A versei fölkerülnek a polcra. Szobra lesz. Az pedig szépen nyugton marad.

Rendben van. így van rendben. A költők ne éljenek. Ne legyen testük, agyuk, szívük, idegeik, igényeik, szerelmük, barátjuk, ellenségük. És amíg megírják a verseiket? Vagy – nem is fontos az a vers? Sokkal fontosabb, hogy, teszem, Ady Lőrincnek legyen egy szolgabíró fia, Brüll Adélnak egy kezes szeretője, Hatvány Lajosnak egy nem ostoba, de comme il faut barátja, Boncza Bertának egy rendkívüli, de tetőtől talpig férfi házasfele? Egy Baradlay Richárd. Egy Kárpáthy Zoltán. Egy igazi úr, aki nem dugdos borosüvegeket a bokrok aljában!

Hogy az úristen verje meg! Nem tud aludni. Nem tud aludni. Neki nem jut álom. Neki csak halál lesz.

Teátrális gondolat, ugye? Lám, lám, hát még magában is teátrális ez az Ady Endre. Ez a Hadybandi, ez a Dukduk-Bandi: ez a vérbeli ripacs. Lám, lám, igazuk van, ha így nevezik őt a New York kávéházban. Elszúrtad az életed, Bandi bátyám. Ripacskodtál. Farigcsáltál volna rímet négy fal között – a semmiről, lett volna morzsányi a szíved, s az értelmed egy mécsesnyi, majd befogadtak volna a költő-akolba. De lobbantott fáklyaként lángolni, gyújtani: ilyen nincs, csak ripacsok ilyen rikítóak; piha!

Igen, uraim. Igazuk van. Jobb lett volna nem lenni „rikítónak”. Irigylem önöket. Önök nem is tudják, milyen jó dolguk van. Affektálnak, s ez távol tartja önöktől a valódi kínokat. Sose volt „érkezésük”, hogy önmagukon kívül bármit is lássanak. S az az önmaguk – hát az könnyen elfér a New York kávéházban. Még csak a nyakukat se kell behúzniuk. Épp akkorára méretezték önöket, hogy oda beférjenek. Most is ott ülnek? Vicceket mondanak? Mert ugye, fölöttébb mulatságos, hogy milliók fordultak fel? Nem érdemes sírni azon. Az ember még idő előtt kikészül, és akkor hogyan ír annyi kipróbált, zengő, lengő, kongó, bongó rímet? Irigylem önöket. Kár, hogy én nem fértem be oda. Meg sehova. Még a verseimbe se. És ebbe az országba, amit – ó, balgaság! – mégse átalltam siratni, méghozzá olyan aktívan, hogy íme, kampec… Vagy igaz volna, hogy a bor az oka? Csak a bor, szerelmetes kolléga urak?

Jó volna másiknak lenni. Kiszállni ebből az ágyból, ebből az éjszakából, levetkőzni ezt a testet, ezt az agyvelőt, ezeket az idegeket, és belebújni valakibe, kinek a sorsa egybevegyül a többivel. Mindenkinek jó, aki nem Ady Endre. Még a haldoklóknak is, mert nem tudják, hogy haldokolnak, nem is hisznek a halálban, és a kínjukat is úgy nézik, mint a világrend tanúságát: aki élő, az beteg néha.

No, jól van. Elfogyott a bora. Odakint a parkban van még egy-két üveg a bokrok alatt, de hát ahhoz föl kellene kelni, kilopakodni, keresgélni a sötétben. Brrr… De az is brrr, hogy itt fekszik színjózanul. Kettesben a szívverésével meg a hátfájásával, a vonyító köhögéssel, a saját bomlásával. És a vonatokkal. A csönddel. Az alvókkal, akik csakúgy bomlanak, ha nem is tudnak róla. Készül éppen rájuk dőlni az ország.

Bolond ez a két nő itt Csúcsán, hogy annyira óvják őt a bortól. Mit képzelnek, hogy meddig élhet? Majd éppen özvegy Török Károlyné és unokája, Boncza Berta fogják megmenteni Ady Endrét? S ilyen kisdedóvó módszerekkel? Hány napot akarnak nyerni neki? S mire? Tyúkeszűek. Kínozzák őt, mert úgy tanulták, hogy az alkohol a férfiember legnagyobb veszedelme. Mintha egy félnótás, földjét prédáló uraccsal állnának szemben. Ludak. De hát ő az oka. Kellett neki házasság. Csúcsai idill. Egy kölyöklány szerelme. Most ki van szolgáltatva. Nőknek. Akik mellett fuldokolni kell, mert épp azt nem értik, ami mindenekké tágul az emberben.

Föl kellene kelni. Meglépni innen. Örökre. Örökre? Egy hónapra? Vagy kettőre? Levackolni egy szállodában, és inni. Halálig. Beleiszódni a halálba. Hisz más már nem maradt. Nem lesz se vers, se cikk, se szerelem. Se játék, se hódítás, se harc, se harag. Nem lesz átkozódás és biztatás, vergődés hit és hitetlenség között, remény­kedés és siratás, megdicsőülés és megbotránkoztatás. Semmi se lesz.

Mennek a vonatok. Kattognak. Nyínak. Teli van az éjszaka, teli van iszonyattal.

Ady ledobja magáról a paplant. Az ágy szélére ül. Nagy fejét kicsit oldalt tartja. Puha, dús haja a homlokába hull.

A szeme feketén ég, óriás fekete láng, irtózat, ború, tudás, vágy, harag, sejtelem egyszerre él benne. Kreol bőre a szokottnál is sápadtabb. Széles mellkasa fújtat; nehezen lélegzik és rossz ütemben. Két kezét a térdére teszi. Szép, okos keze van. Senkiéhez sem hasonlít a keze. És a szeme sem, a hajával ékített homloka, a finom ívű szája, kissé széles orra.

Feláll, a köntösét magára húzza. Néhány lépést tesz, de olyan nehezére esik, hogy megáll, aztán beleül a közeli fotelba. Néz maga elé. Tehetetlen.

^* Részlet az írónő Ady-könyvéből [vissza]

KUCZKA PÉTER

Majdnem haikuk

Tavasz

Pitypangok között
sárga virágokra vizel
egy kutyakölyök.


Kérdés

Cigarettafüst…
Hány Celsius fokon válik
gőzzé az ezüst?


Temetés után

Gyászos az ebéd.
Esszük disznók, marhák, csirkék
meleg tetemét.


Ajtó

Mindig nyekereg
minden ajtóm, nem is nyitják
rám miniszterek.


Minek?

Hernyó volt e báb,
de oly ronda, meg nem várom
lepke-korszakát.


Haladás

Nyugodtan szalad
útján a Föld, nem érti a
börzét, bankokat.
– – –
Nyugodtan szalad
útján a Föld, leszarja a
tábornokokat.
– – –
Nyugodtan halad
a Föld, hátán költőket visz
és szúnyogokat.


Reggel

Pontos a világ,
kinyitnak az italboltok
és a patikák.


Vég

Gyűlöl valaki?
Két négyszögöl földed jogát
el nem veheti.


Történelem

Csibcsa, gót, alán,
azték, maya, hun, longobárd,
görög, római…


Saturnus

Homokból a kő,
kőből torony, toronyból rom,
romokból homok.


A bombázó kérdése

Atomokból
van-e fehér szirmod,
gombvirág?


Halhatatlanság

Egy cserebogár
a nagy Brehmben túlélte az
idegmérgeket.


Halmaz

Tejútrendszerek,
hangyavárak, tömegsírok,
antológiák…


Idő

Minden percre megy,
dolgozni a sírásók is
hétkor kezdenek.


Béke

Konferenciák.
Őrült borbély elvágja a
vendége nyakát.


Színek

Pirospozsgás,
vérfekete, viaszsárga,
innen nincs tovább.


Oda-vissza

Elnyelte a víz a halászt,
gyerekei könnyes szemmel
halpaprikást vacsoráznak.


Labirintus

Az országút betonlapján
nem találja a kiutat
szegény, kis csiga.


Aranylakodalom

Lassan megy a nap,
nézik a sohasem használt
ezüst kanalat.


Labirintus

Hol a bent, hol a kint?
Titkaimban rejtelmeid,
rejtelmeidben titkaim.
– – –
Hol a bent, hol a kint?
Erényeidben vétkeim,
erényeimben bűneid…


Baleset

Kőbaltát pattintgatott
és a felugró szilánk
kiverte félszemét.


Méretek

Agyam minden sejtje
egymás mellé rakottan
el nem ér a Holdig.


Furcsa

Miért, hogy a szivárványban
nincsen fekete
és nincsen fehér?
– – –
Miért csak a feketében
és a fehérben
rejlik szivárvány?


Isten

Kitaláltam, megteremtett.
Kettőnk közül
melyik öli meg a másikat?


Filozófus

Nem volt kenyere.
Követ kínált enni másnak
s jóllakott vele.


Szabadság

Válogathatok:
ha megeszem magam, élek,
ha nem, meghalok.


Természet

Kiköpte a magot a betyár,
most szilvafa árnyékában
pihen a pandúr.


Esztétika

Szellő suttog ezüstnyárfa
levelei közt, gyere, fogj meg,
gyere fogj meg, úgyis eltűnök.


Körben

Ha elég krumpli
nem terem,
nincs értelem, nincs végtelen.

1973. június 5.

CZIGÁNY ILDIKÓ

Európai karcolatok

Templomok, harangok

A harangok elkísérnek Zebegénytől a kölni dómig. Csukott szemmel is tudjuk, merre járunk: kakasszó, madárfütty vagy városi zaj, zene a refrén. Csilingelnek, kalimpálnak, dorombolnak öblösen, és a harangszót belélegezzük.

A harangok templomai? Annyifélék, mint az emberek. Ezerfélék és egyformák. Templomtól templomig sétálunk, harangtól harang-híd vezet tovább Rómában! Mindegyik templomban ülünk néhány percet, de az idő összeadódik, közös a légtér. Az II Gesùtól a Sant'Andreáig, az Ágnesétől az ismeretlenig, amelyet nálunk talán az egyetlennek járó tisztelet övezne. Rómában nem. Névtelen Beminik, Tizianók sötétlenek házak közé szorult templomok sarkaiban. A Campón vásárolt mandarint papírzacskóban lóbálva, zavartan ténfergünk a félhomályban, felnézünk a kazettás mennyezetre, aztán lábunk alatt vizsgáljuk a meghullámosodott, színes köveket. Egymásra mosolygunk; már éhesek vagyunk, menni kéne…

Egynapos, kötelező kirándulásainkon sokadszorra ismételjük meg a sétát. Elmegyünk a Bazilikához. Mit nézünk rajta? Hiszen láttuk, látjuk újra és újra. Beljebb pedig úgysem merészkednénk. Mégis megint körbeballagunk a téren, beáramlunk a megfelelő kapun, pillantást vetünk a Pietára. Megfoghatatlan, de a változó San Pietrót látjuk. Ártatlanul azt hisszük, csak „liturgiánk” része. De az ő egyik köve most már a Halász Laci is. Elsétálunk Saint Merriig, ahonnan tárt kapukon árad a tavaszba az orgonaszó és a Chatelet minden cukorkaárusa hallja az ódon padok sóhaját, majd továbbvisz a harangok hangja a Barrio Goticóba, a 10-es misére és olykor negyedóra is eltelik, mielőtt kiszökünk a pálmás kerengő óvatos verőfényébe. Aztán teleénekeljük a várost.

A görög kápolnák úsznak a víz tetején: Korfun, az Egér-szigeten minden reggel várja a fehér kápolna az eldübörgő TU-154-est. Áldást sugárzó adó. Vagy Aeginán, ahol a kikötőben horgonyoz a kis kápolna.

A templom – egy perc hűsítő csend a nyár pipacsfényű rohamában.

Műhelyek

A műhelyekben valami készül. Hegedű, szobor, lámpaernyő, nyaklánc, vagy éppen Fauré Requiemjének előadása.

Római régiségboltokban szeretnék napokat eltölteni, rugótlan bútorok és levest-nem látott üstök között, bélhúrokat szeretnék vásárolni mester­hegedűm­höz, sárga alakos kancsókat szeretnék formálni kezeim között, közeli ismeretségben a rajta táncoló isten­nőkkel; türkiz színű achátokat szeretnék csiszolni és tengeri szivacsokat gyűjteni; arany­mívesek házikóiban ébredni, szalmából meg nádból kosarakat fonni, napos tereken üldögélni, kóbor macskákkal barátkozni, a járdára nekik szentképeket festeni, aludt-kecske­tejet inni és hallgatni az idő múlását.

A műhelyekben valami készül. Kinek? Miért? Nem lényeges. A fontos, hogy csiszolódik. Amint mi is, egymáshoz. Kézművesek vagyunk. Kezeink dallamot érlelnek, Requiem-magvakat, melyet mosolyogva éneklünk.

Hangok, színek, illatok

Ami a legalapvetőbb emlékezetünkben: egy város hangulata. Ha kérdésekre kell pontosan válaszolnunk, leírni, amit láttunk, hamar kiderül, hogy képtelenek vagyunk rá. Mégis – akár egy furcsa álom – ott van előttünk, elevenebben a valóságnál, érezzük levegőjét, amint körülvesz, úgy gondolunk rá, mint egy szívünkhöz közel álló személyre.

Rómának színei vannak. Athénnek inkább hangjai, Párizst pedig illatai idézik.

Baktatok a Métro folyosóin, édeskés gumiszag meg a boulangerie-k friss illata keveredik a levegőben. Hangja a Métro-szignál, amelyet néhány szék fel­csapódása követ és odafenn a szüntelen harangozás.

Athén hangja nem más, mint a tenger. A tenger, amelynek langyos hullámain hanyatt fekve figyeljük a „lógó lábakkal” érkező óriásgépeket. Zörögnek a kabócák, csak egy-egy felszálló Jumbo tompítja el őket, sisteregve foszlanak szét a hullámok egy-egy sziklán, hogy újult erővel szaladhassanak neki. A Lükabetosz tetejéről, vagy a süllyedő gépről a város kőfehér.

Ha pizza- és tömjén-illat úszik a levegőben, akkor ez Olaszország, és folytathatjuk valaha megkezdett sétánkat (melynek kezdetére tán nagyapánk sem emlékszik), de úgy sejlik, akkor is napos délután volt.

A kései nap fényfoltokat vet a tégla-, rozsda- és lazacszínű házfalakra. Nehéz-zöld spalettáikra teaszínű árnyak tapadnak, és mély-sárga csíkokat dobáltak egymásnak a közeli falak. Valamelyik kapu mögött a barnán ragyogó fényben induló madár szobra áll. Zöldek veszik körül. Sötét olajzöldek, jeruzsálemi időkből származók. Csak a friss hajtásokon lebeg olykor fiatal fény. Meleg van. Lépteink koppannak az úton.

Kávézók, vendéglők, kocsmák

Most vagyunk Zeniten. Ami a kávézókban, vendéglőkben történik, az maga a középpont, a test­meleg valóság. Elérkeztünk az emberekhez.

A kapuk mögött napozó, vízhez lehajoló, kertet ápoló, műhelyekben dolgozó, harango­zásban bolyongó emberekhez, akik leginkább mégis az asztalnál ülnek, egymásba fogódzó szavaik sátra alatt. Itt zajlik az élet, itt üldögélnek és beszélgetnek ők. Ön­tudatlan rabjai az újabb reggeleknek.

Elegánsnak mutatkozó párizsi reggelizőkben croissant-t majszolnak kávéval; alul­világított, piszkos termekben nagy zajjal hadonásznak a kalamaki felett; megtermett asszonyságok pásztá-t hoznak nekik; zsírszagú helyiségekben összetoljuk az asztalokat, füstben oldódó gondolatok elegyednek a leves párájával.

A Halas, a Csirkés, a Kemencés régi ismerős. Egy februári napon rajtunk kívül egyetlen vendég van a kiskocsmában. Mankós öregember ül a legbelső asztalnál, nem eszik, nem iszik, csak cigarettáját szívja. A konyhából kihallatszik a vidám szó, a tv-ben politika, a rádióban görög zene. Másnap este megint ugyanott ül az öregember. Talán azóta.

Igazi pizzá-t, jó carbonará-t csak az eldugott, szűk utcák füstös szobáiban lehet kapni. Itt nem járnak turisták. Viszont eltelnek délutánok egy-egy kávé mellett, lezajlanak egész futballmérkőzések, nyári záporok, kormányválságok. Itt Chiantit, odaát Sangriát isznak.

Időnként arcok néznek ránk. Múltból itt maradt, igaz-arcú emberek, idegenül is testvéreink otthonainkban.

Nekünk ennyi is elég. Elég egy órácska, elég, hogy kezünkbe fogjuk a lombik alakú recinás üveget és már évek, évtizedek, talán évszázadok zsúfolódnak a pillanatba; tenyerünkben elfér a múlt, a soha-nem-volt, az örökké lesz.

Az ég

Ég pedig csak egy van. Közös minden felett.

Aki rajta jár, tán félig angyal? Hisz amit lát, idő-montázs. Fenn elvész az idő, az évszakok és napszakok, elvész a súly, a sebesség – talán mind fénnyé változik.

De lentről az ég is más. Párizsé tiszta, éles fényekből áll, melyek szögletes házfalakon törnek darabokra. Picasso vagy Braque festette talán.

Róma egében van valami szomorú. Kicsit tűnődőbb, melankolikusabb, mint a barcelonai. A legmélyebb kékben is rejtőzik valami titok, amelyről mindenki tud ugyan, de nem beszél.

Athén ege maga a kék. Tágas, megbonthatatlan, kitárulkozó. A bizonyosság. Hogy honnan datálható ez a derű, ki tudja? Nem volt akkor még madár sem az égen, csak az öreg Nap ült ott, és nevetett.

Mert ő már tudta, hogy egyszer megszületünk.

HOMÁNYI ANDRÁS FERENC

Éjféli utazó

Óriás cilinderbe
ünnepi frakkba
öltöznek a házak
Óljában szusszan
a lőporos világ
s a főút is
lüktető hallgatás

Elüvölti magát
az éjfél
harang rándít
dermedt kötelet
zenél a kő
dördülő üstök
cserepes sátrakon
verik az ütemet

Kilincsen
virraszt a fény
távoli kürt
ricsaja testébe mar

Hullik
sok áttetsző gyémánt

Elissza az avar

P. PAPP ZOLTÁN

Írásjelek

vigyázz fenn
ne akadj a
kérdőjelek
horgán
a felkiáltójelek
botján
meg ne üsd magad
futásod igazítsd
a vesszők
tüskéjéhez

ha talpad már véres
szemed
nem ámul
nem riad
nézz vissza
nem látsz mást
csak fekete
pontokat

A gyermekkor vége

amikor Nagyapám
kérges kezét
szorongattam
és véletlenül
megtapintottam
dülledt ereit
megszólított a halál

GY. SZABÓ FERENC

Egy szösszenetre

Ó mily harsány és neveletlen kurta kiáltás!
Engem meggyőzni nem tud egyéb, csak a MŰ.

N. HORVÁTH PÉTER

Folyt. köv.

Fut az ólomrabbi a terepasztalon,
nyomában egy korhű, szintén öntvény-német
jól átélhetően és részletgazdagon.
Mutatva kicsiben, semmi nem ért véget.

SZARKA ISTVÁN

Himnuszt, misét

Rommezőt, majomlakta
templomvárost ha látsz, ha találkozol
titokban véle, aki valaha élt ott –
ha kedvelt, módos városaidban
a falak lendülete
tekintetedet fölemeli az ember
magas tetőihöz, s találkozol
véle, ki most él, tesz-vesz a burkolt
s vezetékeit otthonos terekben
Ő házában, hite hajóiban
magtárakban és könyvtárakban
szülőszobán, zeneteremben
uszodában, légikikötőn
termelés döngő csarnokán
lenge ajtók, széttárt ablakok
foglalat kertek tiszta lehű
közvetítéseiben:
mondj koronázó misét a lendülő
falak teremtőiért, s himnuszt az ácsok
dicsőségére, míg betetőzik
a lakható világot.

NAGYSZÉKELY ISTVÁN

Az Internet kulcsa

Bánátiii Oszkááár.J Bááánátiii…! – hangzott fel a folyosón, és erre kilelt a hideg. A Becsei hangja úgy zengett, mint a havasi kürt az erdélyi osztálykiránduláson. Kedvenc osztály­főnökünk szeme szikrákat szórt, így kénytelen voltam átgondolni az utolsó raport óta eltelt nyúlfarknyi időt, vajon most miért száll rám?

Mert a Becsei mindig kiválaszt magának valakit, és azon gyakorol… Hogy mit? Természetesen a retorikát. Mert a tag képviselőnek jelöltette magát szülőföldjén, és azóta állandóan meglepő szónoki fordulatokkal él. Most vajon milyen emberi, esélyegyenlőségi, avagy kisebbségi jogot sértettem meg? Mert az tény, hogy Kowalszky bácsinak vissza­pofáztam, és melegebb éghajlat alá küldtem, amikor azt sérelmezte, hogy becsaptam a nagy­kaput, de a portás színmagyarnak vallja magát, ámbár a neve alapján lengyelnek kell lennie. És azon se sértődhetett meg, hogy a Vakarcs, vagy ahogy a tanári körökben ismerik, Lovas Pista, pólyák viccet mesélt, én meg röhögtem, mint aki az eszét vesztette. Mert a Vakarcs fél évet Amerikában töltött, és ő mesélte, hogy ami nálunk a rendőrvicc, az ott a lengyelekről szól. Ennyire nem lehet jártas az öreg a nagypolitikában.

– Kulcs… – közölte Becsei lakonikusan, és hiába vártam, hogy virágos szó­fordu­latok­kal támassza alá mondanivalóját, mert azonnal látta, hogy beletalált a közepibe. Ezt nem értem, honnan tudják a felnőttek, ha ránéznek az emberre, hogy ki a hunyó? Legtöbbször bejön nekik, és én meg átvállalom a szónoklatot magyarázat gyanánt, bár nem sok eséllyel. Most azonban gáz van. És mint minden gázról, természetesen erről se én tehetek. Hanem a miniszter…! Ja! Ha nem eteti meg a pedagojgosz népeket az Internettel, akkor most én is nyugodtan ülhetnék az egyik ablakban és Vakarccsal közösen szidhatnánk a Liszkait, aki a közös barátunk. Mert a Liszkai egy hülye okostojás. Mindenben ellentmond az osztálynak. Egyszer mellszélességgel kiállt a halálbüntetés mellett, mert minket nem hagy hidegen az ország gondja, egy hét múlva pedig habzó szájjal üvölti, hogy hülye a nép és mi, mert aláírásokat gyűjtenek. Jelzem, mi nem írtuk alá.. A Liszkainak nincsen kialakult véleménye semmiről se. Addig amíg az apja nem vett neki komputert, azt mondta, hogy az Internet egy nagy hülyeség, mert szelektálja az országot internetistákra és internettelenistákra, akik ezáltal szellemi és műveltségi hátrányba kerülnek. Amikor megkapta a gépet, azóta nem ember, aki nem tudja, hogy mi az a web, és hogyan kell belemenni egy oldalba.

– Kérem… – tartotta a markát a Becsei. – Az ilyet marhára nem szeretem. Mert nem ad esélyt, hogy kidumáljam magam. Milyen képviselő lett volna belőle, ha nem áll ki az esélyegyenlőség mellett, mi? Még jó, hogy az édes szülőföld nem dőlt be neki, és csak százhúsz szavazatot kapott, ami nem elég egy képviselői helyhez se. Hiába, a vér nem válik vízzé, és a szülőföldet nem lehet átverni semmiféle demagógiával. Még egy nyomorult sámlit se kap ezért a parlament lépcsőházában, nemhogy frakciót. Bár ha ott ülne, akkor legalább a honatyák cipőjét tisztíthatná, azzal is több hasznot hozna az országnak, mint hogy minket terrorizál ezekkel a lakonikus kifejezésekkel. Talán meg kellene változtatni a házszabályt, és bevinni a Becseit. Akkor nem kérné a kulcsot. Pedig nincs is nálam. A Selesztyák Géza őrzi, mint hajdanán a gittet a Pál utcaiak, csak nem rágja. A Vakarcs, a Liszkai, a Selesztyák és én dobtuk össze a pénzt, s miután meglovasítottuk a kulcsot, csináltattunk egy másolatot róla. Ezt természetesen azért tettük, hogy tanulhassunk, gyarapítsuk az elménket az ország javára, és egyszer majd talán képviselők lehessünk, nem úgy, mint a Becsei, aki csak cipőpucolónak jó a Kossuth téren. És mindezt miniszteri támogatással. Mivel a miniszter azt mondta, hogy az Internet kell minden iskolába, és megvették a mi hőn szeretett Alma Mutterunknak is.

A Kowalszkynak persze dög nehéz volt a sok doboz, ezért egész délután cipekedtünk, mert ha valahol segítő kéz kell, akkor ránk mindig lehet számítani. De a miniszter bácsi elfelejtette, hogy az Internethez telefonszámla is kötődik, és azt nem neki kell kifizetnie a saját házi büdzséjéből. így aztán amikor az Almába megérkezett az első számla, a diri lement hídba, és elzárta előlünk a csúcstechnikát. Ajánlottuk, hogy a számítástechnikát, a néprajzot és a testnevelést vonjuk össze, és állítsunk egy májusfát az udvaron, a tetejébe egy borosüveget biggyesszünk, és abba rejtessük az intemetszoba kulcsát. így aki meg akarja szerezni, annak fel kell másznia, és használat után vissza kellene vinnie. A telefonszámla rögvest átmenne mínuszba. Mi mostan csak vakarhatjuk a webünket, de nem turkálhatunk benne.

De azt, ha a fene fenét eszik is, kiderítjük, hogy ki köpött be a Becseinél. Mert lebukás nem lehetett, ugyanis ahhoz véghez kellett volna vinni aljas tervünket, hogy bemegyünk a gépekhez, és belelopózzunk az Alma Internetjébe. De erre valahogy nem vitt rá a lélek minket, így aztán csak a terveinket szövögettük – eléggé izgalmas játék volt –, de nem ejtettük szerét a titkos művelődésnek. Az igazat megvallva mostan, a bukovári után sokkal jobb, mert elmondhatjuk majd mindenkinek, hogy egy szőrszálon buktunk le, és ezért nem… És nem kell bevallani, hogy nem mertük megnyitni a titokzatos ajtót, erkölcsi gátlásból kifolyólag. Ám az árulónak vesznie kell!

Ez egyáltalán nem demokratikus, hogy bemószerolt valaki, a Becsei meg csak hanyagul nyújtja a markát. Jogorvoslatot kell kérnünk, mert a Kriminálisban is ki vagyon írva, hogy a bírósági ítéletig nincsen bűnös, így mi se lehetünk azok. Főleg, hogy a bűntényt se valósítottuk meg. Te atyaúristen, ha ezt az Apucimókusnak elmondaná! Gyáva módon – remélve, hogy nem ír be az ellenőrzőmbe – a Becsei kinyújtott kezébe csúsztattam az ominózus kulcsot, még akkor is, ha ez bizonyos megkönnyebbülést hozott. Na, mindegy, kulcs nincs, de vannak jogaink, és azokat mindenképpen érvényesíteni kell. El kellene gondolkozni azon, hogy joga volt-e elvenni, amit mi kemény kettőszáz magyar királyi államosított forintokért csináltattunk? A Selesztyák papája alkotmányjogász, majd alkalo­madtán nyilatkozatra bírjuk.

Amit főzött, egye meg! Mármint a Becsei. Mert az angolórákon olyan előadásokat tartott nekünk demokráciából, parlamentarizmusból, emberi jogokból, hogy na! Ki lettünk oktatva, így most mindent tudunk. Feltettük neki a kérdést, hogy érhet-e valakit hátrány azért, mert a jogait gyakorolja. Erre szépen levezette, hogy az aztán egyáltalán nem lenne demokratikus, és mi aztat építjük, és haladunk feléje, és gyakorolni kell az iskolában is.

Egy kicsit kilelte a hideg, és rángott a bajusza idegességében, amikor ezután levezettük a jogainkat.

Akkor jó, szólalt fel a Liszkai, mert a diákparlamenten mondta a miniszter, hogy a diáknak joga nem figyelni az órán. Ebből tehát egyenesen következik, hogy emiatt nem érheti hátrány, így logikus a következtetés, hogy nem lehet rossz jegyet adni, csak azért, mert joggyakorlás közben a gémbojjal játszott a pad alatt, miközben a Becsei a Perfect Tens mibenlétét próbálta beleverni a fejünkbe. A Tari Zsuzsi meg azt mondta, hogy talán valami akciófilm keretében adja elő a Perfect Tens-t, hogy izgalmasabb legyen, mint a Tiffany és a 100xSzép, és akkor majd rá figyelünk, és nem a jogainkat gyakoroljuk, amit a miniszter nyilatkozott ki. Különben is, ha nem bír velünk, ahhoz nekünk semmi közünk. Az a tanár kudarca, nem a diáké. Ezt meg egy okos képviselő mondta, mert mi figyelemmel kísérjük a médiumokat, és mindent megjegyzünk, ami ránk, és főleg a jogainkra vonatkozik. Vitás esetekben még a tévébe is be lehet telefonálni, de ezt a kedvenc osztályfőnökünk nem tudja, mert nem nézi a diákműsorokat. Most más világ van ám, mint amikor az ilyenek jártak iskolába, mint ez a Becsei is. Ma odafigyelnek az ifjúságra, hogy úgy mondjam, a figyelem középpontjában vagyunk.

A Kovács Gyula a múltkor egészen lelombozódott. Egyébként nem szeretem, mert ő egy egyszemélyes klikk, és egy kicsit tahó. Viszont azt hiszi magáról, hogy nagymenő, mert badizni jár, és kopasz. Teljesen fel volt háborodva, amikor a rendőrök lebuktatták a Lapajt, aki a sarkon árulta a kábítót az ifjúságnak. Hogy jön holmi police ahhoz, hogy megvonja tőle a napi betevőt? Azt mondta, hogy pár éve demokráciából, és az ifjúság jogaiból kifolyólag hivatalosan akarták a rászorulókat droggal ellátni, bár szerintem ez marhaság. Nincs az a normális ember, aki azért érvel, hogy kábítóval hülyítsék a szépreményű utódot… Még a parlamentben is hajbakaptak ezen, de nem lett belőle semmi, így aztán csak a Lapaj maradt a Kovácsnak, és tessék: volt, nincs! Most ki mondja meg, hogy hova menjen?

Kiderült, hogy a Becsei demokráciája kissé egysíkú.

Azt mondta, hogy aki nem figyel, hanem a jogait gyakorolja a pad alatt, azt jövő órán bezúgatja a Perfect Tens-ből, mert minden benne van a könyvben, onnan is meg lehet tanulni, de az sokkal nehezebb, mint ha az órán elhangzó magyarázatot is felhasználjuk a tanuláshoz. Azért ez nem fér.

A kulcsot azért odaadtam, mert a Becsei szeme olyan furcsán villogott, mint a tigrisé, akit részeg ember akar megsimogatni az állatkertben. Bár nem voltam részeg, azért a tag csak villogott. Én nem iszom, mert nálam a pia nem menő dolog. Meg kell, hogy mondjam, ez mindannyiunkra vonatkozik, a Vakarcs, a Selesztyák és a Liszkai se tartja nagy durranásnak, ha osztálykiránduláson valaki teleokádja a Becsei hátizsákját. A Sós és a Zebegényi pedig kimondottan antialkoholista kampányt folytat. A sorból csak a Kovács Gyula – aki egyszemélyes klikk –, lóg ki. Nem tudom, hogyan egyezteti össze a test­kultú­rával. Szóval a badi nem akadályozza meg abban, hogy perfekt legyen sör és whisky ügy­ben. A narkóról már ejtettem szót, és azt is zabálja, és ebben sincs egyedül. Néha belőve jön be, már kora reggel, bár ilyenkor köti az ebet a karóhoz, hogy a tanórák túlságosan késő éjszakai időpontban kezdődnek. Persze hozzánk jöhet jogorvoslatért, nem eszik a Selesztyák papájából… A gimiben sokan megpróbálták, ebben tartjuk az országos átlagot. Én azt mondom, hogy sajnos, de ebben mi négyen egyedül vagyunk. Amióta a Lapaj le­bukott, maradt a diszkó, mert a police, aki itt strázsál a sarkon, nem hajlandó árulni, pedig ő is meg­kapná az árát, ugyanúgy, mint a Lapaj, és akkor a jövedelemkiegészítésből még a családját is el tudná tartani. Ám ezeket nem érdekli a családjuk, a Kovács szerint lelketlen, perverz mazochisták, akik nem érdemlik meg a kormány jobbra fordulását.

Legalább azt derítenék ki, hogy ki köpte be a kulcsot, mert ez a dolog nem hagy nyugodni. Nem sajnálom, sőt, jó, hogy megszabadulok tőle, de az elvek, ugyebár… Lehet, hogy a Kiéber Dóri volt? Mert azt egészen véletlenül biztos helyről tudom, hogy a Liszkai titokban szerelmes a Dóriba. Hülyén néznek ki, mert a Liszkai a legalacsonyabb az osztályban, és a Kiéber pedig harmadik a tornasorban. Azonban a papája nagymenő, és ez sokat nyom a latban…! Hiába, a Liszkai érdekember, amellett, hogy nincsenek állandó elvei. Lehet, hogy elpofázta a –csajnak, az meg szerelem ide, Liszkai oda, elmondta a Becseinek, mert meg akarja kapni angolból az ötöst. Ugyanis ez egy igazán demokratikus tantárgy, mert ezt nem lehet magolni, csak az oké, aki tud. Tehát az biztos, hogy a Kiéber köpött be! És a Liszkain keresztül jutott az információhoz. Lelki szemeim előtt látom, mintha egy kémfilm lenne, ahogy a Kiéber Démon a Liszkai Bennfentes titkait kiszedi. Általában ezt ágyban szokták véghez vinni, tehát a Kiéber meg a Liszkai… Te jó ég, ez bombajó! Ha én ezt a Vakarcsnak és a Selesztyáknak elmesélem! Most csak az a kérdés, hogy a Liszkai tégla-e? Az is lehet, hogy a Becsei beépített embere, és nem merte egyenesen megmondani neki, ezért választotta a kerülő utat! Akkor a Liszkait likvidáljuk a csapatból! Legfeljebb bevesszük a Sóst vagy a Zebegényit, ugyanis állandóan nyavalyognak…

Egy világ omlott össze bennem, mert ezt nem gondoltam volna, hogy valaki a csapatból…

– Ez mi? – kérdezte a Becsei.

– Kulcs – váltottam lakonikusra.

– Milyen? – forgatta tanácstalanul.

– Az Internetesé… – mondtam, de nem értettem, hogy mi lelte.

– Nem ezt, a nyelvi laborét kértem.

Hogy milyen rohadt alak ez a Liszkai! Hát nem megtette, hogy nem adott ki minket, és erről nem volt képes szólni? Likvidáljuk a csapatból!

B. HORVÁTH ISTVÁN

Valahol van egy vers

    tény:
a postaládában hirdetőújság-sorozatok
s hirdető-sorozatok tényeiben semmi újság
a tévében sorozatban filmsorozatok:
        gyilkosság-sorozatok
        sorozatgyilkosok – – –
(háborús gügyeség-sorozatok) – – –
    nem
nyitom fel a postaládát
nem nézem a tévét –
    inkább
kicserélem Odi kutyám tányérában a vizet
és játszom vele
    hátha
nyomra nyomra vezet
mert valahol elásva
van egy vers

Haiku

igazi válasz
nincs semmire mert minden
felelet kérdés

DOBY JÁNOS

Varjak – pulzárok

Jószerével tán még le sem szállt,
    ki vállalta a hírnök szerepét,
elsőnek jött meg. Már harsant a kár!
    És egyből télire fordult a vidék.
Bolyhos hófelhőkből nagy-nagy susogással
    hulltak kertbe, minthogyha kövek
huppannának le. S már lendült a madárraj
    tenni a dolgát, küldetésüket.
Mert öröm azt látni, ahogy nekiáll
    a varjúnépség fejteni a magját
a sok termett gaznak, s ahogy kezükre áll
    annak irtása. Lévén, ők a gazdák,
a szó szegényei – az egyszavúság
    felszíne mögött rejtező titok
lényege: a LÉT, amiről a pulzár
    – saját szivünk is mit mondhat? – dadog.

Hajnalonta

Óh, nem kellemetlen, de nyugtot se hagy,
    kit már-már feledtem, mesztic albinó
bújik plédem alá olykor, hajnalonta.
    Nem zavarja az egyszemélyes ágy,
semhogy beszélek, horkolok álmomban.
    Ő hozzám simul és simogat puhán.
Ilyenkor előttem van Montevideo,
    ahol nem jártam, csupán ő mesélte
mily magas a Monté, mily széles a Rio;
    s a partok közt a Ponté ívelése:
helyi trikolorból ezer luszterrózsa
    hanyattdőlt szivárvány; alatta víztükör
ében keretben, s a foncsor fodrozódva
    veri vissza a fényt. Hát duplán tündököl.
Mindezen túl még hátra a titok,
    amit megosztott vélem a gerilla-
tag. A tupamaros, neve Rozalinda.
    Csincsilla szemében ciklámen virított
s a tangót táncolva, szálltunk, mint a hinta
s a sílift; alattunk az Üetliberg,
    május dereka – ekkor volt a party.
Folyondár vagy lián, folyt rám, úgy ölelt.
    Majd hanyatt nem estünk, úgy akart hidalni.
Aztán, a csók, amit most vissza-visszalop
    éjjente, ámbár soha fel nem ébreszt,
s nem duzzog, amiért hátat fordítok
    – a világnak is, ha alszom és álmodok,
s ahol meglep, az ágyam egyszemélyes.
    Engem se bánt, hogy nyakamba szuszog.

MOLNÁR GÉZA

A tenger

Ez az óra az övé volt, ezt kikötötte magának, s ezt respektálta a család. Rövid, kurta üdvöz­lés után lerúgta cipőjét, ledobálta ruháit, belebújt fürdőköpenyébe, papucsába s nyargalt föl a teraszra, belezöttyent a nyugszékbe, s hagyta, hogy átjárja a csend, megmerüljön a nyári alkony szelíd fényeiben.

Innen a magasból beláthatta a lent elterülő tájat, tekintete elkalandozott Szentendre tornyai, tetői felett, bejárta a Pomáz felé húzódó mezőket, majd rávetült a Duna tükrére, átívelt a szigeten s tovább nyújtózott fák, bokrok, vetéstáblák nyári szőttesén a gödöllői dombokig. A pismányi tetőről mindez hatalmasan összegződött, a horizontig terjeszkedő síkság a szabadság pihentető, nyugtató jó érzését idézte benne.

Itt, a terasz csendjében, békéjében lassan leolvadt róla a város, az iroda, a telefonok, a faxok, a kollégák, a főnökök, a titkárnők, az ügyfelek és az ügyek, az egész napi gyötrődés a magába szívott dühökkel, a szelíd mosollyá kozmetikázott őrjöngéssel.

Ez az óra, a messzeség távlatai, a csend, a tengert adta neki. Itt volt előtte a végtelenbe nyújtózó kékség, belemosódva a horizontba. Ha a szél fújt, hallotta a hullámok dörejét, ar­cán érezte a sós permetet, egészen úgy, mint lent Nizzában. A tárgyalások végeztével le­rohant a partra, s nézte a végtelen vizet, az öbölben sikló vitorlásokat. Néha éjszaka is el­ment a tengerhez, hogy lássa a hullámokon ringó holdfényt, a kikötő árbocerdejét. Fejét, tekintetét magasba emelve, két karját kitárva állt a móló végén, lélekben eggyé válva, össze­olvadva a tengerrel.

Legjobban a fürdést szerette. Ha szünnap volt, s a kollégák átrándultak Monté Carlóba, hogy összekuporgatott frankjaikkal próbára tegyék szerencséjüket, vagy be­buszoz­tak Marseille-be, ő a plázsra ment, a vízbe, úszott háton, pillangózott, lemerült a fe­nék­re, lebegett a felszínen, szemben a szikrázó nappal, a távolban babavárossá zsugorodtak a Promenade-des-Anglaise palotái, pálmafái. Mintha a létezés valami másik dimenziójába ke­rült volna; a tenger, eloldozva a föld kötelékeitől a kéklő egekbe emelte.

Ancsa közben elkészítette a vacsorát, a gyerekek a nappaliban tévéztek. Mikor lent az árnyékok megnyúltak, s az első hűvösödő szellők hozták az este üzenetét, ő újjászületve, fel­frissülve, jókedvűen jelent meg közöttük.

Később, a hálóban, míg Ancsa lefekvés előtti kozmetikáját végezte, ő kedvenc foteljében ülve, az állólámpa barátságos fénykörében átlapozta az újságokat.

– Sivár ez mind, mint a bivaly segge – mondta unottan, s ledobta a lapokat a szőnyegre. Ásított, majd térdét átkulcsolva billegett a fotelben, tekintetét az asszonyra szegezte.

– Ide figyelj, drágaságom, csodálatos elhatározásra jutottam. Épp evés közben, a büfében. A tegnap esti tőzsdezárást elemeztük, amikor az ötlet felvillant bennem. Úgy megragadott, hogy délután is mindegyre ráforgott az agyam, s mire a nap letelt, már kész is volt bennem az elhatározás. De úgy jött, mint a megvilágosodás. Te tudod a legjobban, hogy az én legnagyobb dobásaim, ötleteim, hogy most ezt meg ezt kell csinálnom, erre meg erre kell mennem, mind így jöttek, igazi megvilágosodások voltak.

Ancsa az ágyban ülve az éjszakai krémet dörzsölte arcára. Figyelmesen tanul­má­nyozta a pók­háló­finom ráncokat, a kitágult pórusokat a maga elé tartott tükörben.

– Igen, Károly – mondta nyájasan –, így van, ismerem a megvilágosodásaidat.

– Na jó, ha nem érdekel, nem mondom.

– De csak mondjad, rettentően figyelek.

– Nem mondom.

– De igazán, kérlek, mondjad.

– Nem.

Ancsa újra a tégely után nyúlt. Dörzsölte a krémet a halántékára, aztán a nyakára, az álla alatt. Gondatlan nők babaarca alatt vénasszonyok ráncos nyaka árulkodik az örege­désről.

– Mondjad, én kedves férjem, csupa fül vagyok.

– Megint hülyéskedsz! – Károly elfordította fejét, kedvetlenül kibámult az ablakon, a szélben zúgó sötét lombokra.

Ancsa letette a tükröt, odaadó figyelemmel nézett a férjére. Tudta, beszélni fog.

– Egyszerre jött fel bennem… – vette fel a szót újra Károly, – hogy amikor nyug­díjasok leszünk, a gyerekek kiröppennek, magunkra maradunk, kettesben, itt a Pismány-tetőn, a hosszú nyarakon. Télen meg befalazva a kőrengetegbe, a városi lakásunkba. Mennyi van még? Ha az új nyugdíjtörvényben gondolkodom, tizenöt év. Utána nincs hivatal, se nekem, se neked, csak a nagy semmi. Persze, lélekben fiatalok maradunk, de még testünkben is, fizikailag, s tele leszünk érdeklődéssel, kíváncsisággal a világ dolgai után.

– Utazhatunk is, végre utazhatunk – helyeselt Ancsa.

– Á, az utazási irodák, a csoportok… Tudod, hogy utálom a csordát. Kettesben, édes fiam, szabadon járni, kóborolni a világban. Az igen.

– Hol van neked arrapénzed? Vagy ezzel az öreg Opellal akarsz útra kelni?…

– Dehogy, dehogy. Es itt jön az én nagy ötletem, megvilágosodásom. A vitorláshajó! Á jacht!…

– Aha! A Balatonra vágysz. – Ancsa másik tégely után nyúlt, s szája szegletébe kente a krémet. Rávillantotta szemét a férjére: – Ne haragudj, de ez nem valami nagy meg­világosodás. Joliék is a Balatonon vakációznak, a vitorlásukon, pedig még nem is nyug­díjasok. Másokat is tudnék mondani. S ha nem építjük meg a Pismányt, neked is lehetne jachtod. De te voltál annyira rajta, hogy ide akarsz jönni a hegyre…

– Rossz vágányon vagy, drágám. – Károly türelmetlen kézmozdulatot tett. – Ki beszél a Balatonról? Á Balaton egy lavór. Egy jófarkú legény Tihanyból átpisál Szántódra. Én a tengerre gondoltam. Vitorlás jachtra a tengeren.

Ancsa nézte a férjét, nem hitt a fülének. Rövid csönd után szólalt meg: – Szóval ez az a nagy megvilágosodás…

– Igen, igen… Nizzában beszéltem egy szivarral, akkor lépett ki a partra a jachtról. Ezüsthajú, bronzbőrű, csupa izom öregúr volt. Mondta, megy bevásárolni a szupermarketbe, visz a hajóra egyheti élelmet, vizet, bort, konyakot, reggel indulnak az asszonnyal Szicíliába, aztán a görög szigetekre, majd Ciprusra, utána Egyiptomba, az egész nyarat a vízen töltik. Bejárják a Földközi tenger medencéjét, ez az idei tervük. Ingyen viszi őket a szél…

– Értem már – bólogatott Ancsa.

– A jövőbe kell nézni – folytatta Károly lendületesen. – Néhány év, és mi is benn leszünk az Unióban. Közös pénz, szabad jövés-menés. Ha akarjuk, megtelepedhetünk Nizzában is, nyugdíjas éveinkre. Összerakjuk azt a pénzt… nem nagy dolog. Annyi, mint egy középkategóriájú kocsi, részletre is meg lehet venni. Van benne hálóhelyiség, konyha, vécé, tusoló… őrülten praktikus. Szériatartozék a rádió adó-vevő, extraként radart is tesznek bele.

Károly hangja felforrósodott. Széles gesztusokkal magyarázott, szemében is tüzek gyúltak, világítótornyok messzire sugárzó fényei: – Tudod, mit jelent nekem a tenger! Annyit beszéltem róla, te tudod a legjobban. Az élet megkoronázása! A kétszemélyes vitorlás, a tengeren töltött nyarak! Szicília, Málta, Ciprus, Egyiptom. És közben a görög szigetek…

Ancsa jó sokáig hallgatott.

Károly már nem bírta cérnával, unszolta: – Na, mit szólsz? Mondj már valamit!

Ancsa letette a tükröt az éjjeliszekrényre, a tégelyek mellé, kezét összekulcsolta a tarkója alatt, lassan, megfontoltan fűzte a szavakat: – Nézd… így első hallásra lenyűgöző. Csupa szépség, egészség, romantika. A sós szél, a napfény, a vitorla csattogása, a száguldás a vízen, a szabadság íze… Talán anyagilag is elérhető…

– Nem „talán”, hanem bizonyosan – szúrta közbe lelkesen a férje.

– Jó-jó, nem kötekedni akarok. Bár én már annyi mindent megértem, amire álmaimban se mertem volna gondolni… Ki tudja, mi lesz itt tíz-tizenöt év múlva?

– Semmi nem lesz. Európa olyan szépen összekovácsolódik, hogy nyugodtan tervezhetünk.

– No, igen…

– Szóval, egyetértesz?

– Nem.

Károly megdöbbenve meredt rá.

– Nem?… Hogyhogy nem? Hisz épp most mondtad, milyen nagyszerű a tenger, meg a vitorla, meg a szabadság…

Ancsa szelíden, türelmesen válaszolt: – Tudod te egyáltalán, mi a vitorlázás? Nehéz, komoly sport. Húzni kell a kötelet, megkötni a tengerészcsomót, kiülni a hajó oldalára, kilógni a víz fölé, ha a szél fel akarja borítani. Láthattad a filmeken.

– Csakhogy én nem versenyezni akarok! Egyszerűen és közönségesen hajózni szeretnék a tengeren. Vannak tanfolyamok, az egészet meg lehet tanulni.

– Hát a technika? Műszerek, kompassz, szextáns, rádió, radar… Azzal mit csinálsz? Te húzod fenn a kötelet, állsz a kormánynál, én meg ülök lenn a készülékeknél…

Károly nagyot lélegzett, hogy visszanyelje felháborodását. Csendesen szűrte a szavakat: – Mindig is ezt csinálod! Ha én valamit kigondolok… ha valamerre el akarok indulni… Azonnal betartasz. Nekimész, szétvered.

– Nem igaz. Itt van Pismány is. Akartad, meglett. Élvezheted.

– De amikor az ötlet jött, ugyanígy szétszedted. Hogy honnan lesz erre pénz. Hogy ki fogja felépíteni? Meghogy nem lesz szomszédunk, mert ki az a marha, aki ide fel fog költözni, ésatöbbi, ésatöbbi… Ha nem lett volna bennem szívósság és erő, most nem vitatkoznánk itt fönn, a gyönyörűen megépített nyaralónkban.

– Tökéletesen így van. Hallani sem akartam róla, most meg imádom. Te kigondoltad, a kőművesek felépítették. Te egy ácskapcsot nem vertél be a gerendákba, sem egy szöget a falba.

– Az nem az én dolgom.

– Dehogy, nem azért. Hanem, mert te jellegzetesen és tökéletesen elméleti ember vagy. Az ötletgyáros. A nagy kombinátor, akit megejt az isteni sugallat, a nagy megvilágosodás.

– Ne gúnyolódj!

– Halálosan komolyan beszélek. Te megtanulsz japánul fél év alatt, ha a munkádhoz szükséges. De egy defektes kereket nem tudsz kicserélni.

– Ám a Pismány mégis felépült… így lesz ez most is. Majd ha a tengeren siklik velünk a jacht, újra hamut hinthetsz a fejedre, és újra azt mondod: apukám, igazad volt.

– Csakhogy van itt még valami. – Ancsa nagyon nyugodtan beszélt: – Víziszonyom van, én drága férjem, Károly. Te ezt nagyon jól tudod. Kicsi koruktól te kíséred a gyerekeket az uszodába, mert én még egy lavór vízre se tudok ránézni, azonnal szédülök és felkeveredik a gyomrom. Akinek tériszonya van, nem mászhat fel a toronyba. Akinek víziszonya van, nem jelentkezik tengerésznek. Világos?…

– Ez az utolsó szavad? – sziszegte Károly.

– Ez – bólintott Ancsa.

Befordult a fal felé, fejére húzta a paplant. A férje még odaszúrt néhány gorombaságot, olyasmit, hogy a víziszony nem más, mint hisztéria, valójában nem is létezik. Hasonlít a huzathoz, van aki attól is fél, pedig régi igazság, hogy huzat nincs, csak buta ember van…

Az asszony úgy tett, mintha nem hallotta volna. Még mélyebbre süllyedt a paplan alá, onnan figyelte, ahogy Károly kimegy fogat mosni, csattognak a papucsai, eloltja a villanyt, aztán lefekszik a családi ágy másik oldalára.

Tudta, hogy a férje fuldoklik a dühtől. Istenem, ez a pocakosodó, kopaszodó, kappanhájas, szemüveges irodakukac!… Ez akar tengerre szállni…

Letolta magáról a paplant és kirobbant belőle a nevetés: – Istenem, hogy micsoda marhák vagyunk! Képesek vagyunk ezen összeveszni! Hogy mit fogunk csinálni tizenöt év múlva… – Megszorította a férje kezét. – Ne félj, nem veszem el tőled a tengeredet! Figyelj! Itt hullámzik az ablak előtt. Én is hallom a moraját, a hullámok csattogását…

S arra gondolt, addig még ezer új écája születik, erre pedig egy hét múlva már nem is fog emlékezni.

ANDRÁS GÁBOR

Az öreg Villon

Az évek szállnak, mint a percek
Nincs irgalmazó Jézus Herceg
Csak a kopott tű serceg-serceg

Nincsenek régi nagy vagányok
Sem cifra léptű cafka lányok
Csak émelygek és hányok-hányok

Míves szonettet már ki ír ma
Hisz nincs Laura, nincs Édes Irma
És költő sincs, ki sírva ima

Seggem nehéz, ezt érzem én is
Igaz, nem nyakamon, de mégis
Jót tenne tán egy kis aszkézis

Ajánlás:
Herceg, csodálkozol, hogy máskor oly pompás versem most hevenyészett?
Elaggott, tűrt cselédként én már csak ó rongyaimon heverészek
Fogam kihullott, toll helyett görcsös botom vége firkant a porban
Emlékem örökifjú, s rólam senki sem hiszi, hogy egykor Villon voltam

TARI ISTVÁN

Zamatával szájon csókol

Az itóka gyenge gyöngye
    Pohár falán ragyog fel;
Örömünk, a bút ledöntve,
    Alighanem ma korhely.
Enyelegve borba mártja
Sugarát a sárga lámpa,
    Reánk kacsint le fénye:
    Ilyen kacér a béke.

Nevetésed zsíros kése,
    Ha sajtot és szalonnát
Darabolgat, mint egérke
    Inog nyelvünk: a Korlát.
Kenyeret szelsz, jókedv szárnyal,
Piros, érett paprikával
    Ropoghat ím a húsa.
    Ihatnékunk van újra.

Kapatosnak jó az óbor,
    Iszákosé a murci.
Zamatával szájon csókol,
    Beszédünktől pirul ki
Ez a mámor, melynek árja
Lakomába sodró lárma,
    Buján arany, testes bor:
    Feszes bogyó volt egykor.

GYÁRFÁS ENDRE

Újra Lilliputban ^*

Ájulatban lehettem éppen, midőn partra vetett a víz. Hirtelen ébredtem. Szemembe tűzött a nap, mely a földre merőlegesen delelt. Karjaim szétvetve nyújtózkodtam, s eközben döb­ben­tem rá: nem vagyok már az árbochoz nyűgözve. A rúd a közelben hevert az elvagdalt kötelekkel.

Feltápászkodtam és körülnéztem. Körömnyi magas selymes fű, rózsabokornál nem nagyobb pálmák…

Arányérzetem sérült volna a tengeri kalandban? Vagy pedig – és ez látszott való­színűbbnek – ismét a törpék országába, Lilliputba vagy Blefuscuba vetett a Sors, melyről so­sem tudjuk, mikor űz csúfot belőlünk, s mikor ajándékoz meg terülj-asztalkával.

Az éhség juttatta eszembe akkor és ott is ezt a mesebeli képet. És lám, teljesült a kívánság! Amint lepillantottam, jól ismert társzekér döcögött felém, macska nagyságú lovak húzták, és telisdeteli volt egykori kedvenc gyümölcseimmel: ringlónyi dinnyével, szilványi banánnal, mogyorónyi kókusszal.

Röstellem, de igaz: csak miután befaltam mindent, akkor vettem észre a pálmák mögül leselkedő emberkéket. Egyikük előrelépett, jelezte, beszélni óhajt velem. Lehajoltam hát, tenyeremre ültettem, és arcom magasságába emeltem.

Ezüsthajú öregember volt, viseltes, kopott ruhában.

– Ismerjük egymást? – kérdeztem.

Üggyel-bajjal felállt, egy lépést tett, de életvonalam árkában elbotlott. Attól kezdve térdelve beszélt hozzám, amitől feszélyezve éreztem magam, hiszen sohasem kívántam Isten szerepében tetszelegni.

– Szeniszlar vagyok – mondta. – Alhoppmester voltam, az idő tájt, mikor mélyen tisztelt Emberhegy uram nálunk, Lilliputban ejtőzött. Később hoppmesterré léptem elő.

Tehát Lilliput és nem Blefuscu. Ez kissé nyugtalanított, mivel nem tudtam, a megvakítássá enyhített halálos ítélet elévült-e már vagy sem.

– Ne aggódjék – folytatta, mert tekintetem elborulásából nyilván felfogta gondomat. – Az a törvény, melynek alapján a császár önt elítélte, már nincsen érvényben. Császárunk sincs már az élők sorában, akárcsak felséges hitvese és udvarának valamennyi fontos sze­mé­lyi­sége. Kivéve persze szerénységemet.

– Értem – motyogtam, s igyekeztem hangomat halkabbra fogni, nehogy ártalmára legyek dobhártyájának. – Az idő is zsugorodik itt a mienkhez képest. Holdévekben számolnak, s a törpeélet kurtább, mint…

– Ugyan – vágott közbe. – Javában élhetnének még. Hiszen magam is megvagyok. Már akkor hoppmester voltam, amikor a tragédia bekövetkezett.

– Árvíz? Tűzvész? Földrengés? – soroltam, de ő tagadólag ingatta a fejét.

– Ételmérgezés? – találgattam, mert fölrémlett előttem a lilliputi udvari intrika emléke.

– Ön bizonnyal nem tudja, Emberhegy uram – mondta, miután térdeltéből fölsegítve hüvelykujjamra ültettem –, hogy létezik egy sziget, Brobdingnag. Az óriások országa.

Mosollyal és biccentéssel jeleztem, hogy tudom.

– Igazán? – örvendezett. – Akkor nem kell magyaráznom a körülményeket. Nos, miután, hála tökéletesített flottánknak, megismerte egymást a két birodalom, a mi ural­ko­dónk bölcsen lemondott a háborúskodásról. Bár ne tette volna! Még ma is élne őfelsége és hazánk krémje.

Értetlen arckifejezésemet látva az indoklással sem maradt adósom.

– Ha hadba szállunk, a kétségkívül győztes óriáskirály nem pusztítatja el az ő szemében morzsányi vezéreinket. Önmaga előtt is szégyellné az ilyen vérengzést. Lehet, hogy a bolhacirkusz egyik számaként mutogattatná őket, ámbátor ezt sem hiszem. Summa summarum, a két ország kormánya előnyösnek vélte a barátkozást. Jöttek-mentek a követek, megindult a kereskedelem is. A mi szakembereink precíziós munkákat vállaltak őnáluk, speciális mikrovizsgálatokra készültek, tőlük pedig várható volt termőföldjeink csatornázásának megoldása, mocsaraink szívószál általi lecsapolása.

Mindezt egyszuszra mondta el. Mivel magam is hosszú időt töltöttem el Brobdingnagban, nem volt okom kételkedni az óriások jóindulatában, segítőkészségében.

– Ha nincs ellenére, tisztelt hoppmester úr – duruzsoltam –, sétáljunk egyet Lilliputban! Úgy értem, én sétálok, kegyed a tenyeremben vagy a vállamon ül, ahogy jobban esik. Szeretném látni a csatornákat, melyeket nyilván a bakancsuk sarkával húztak, és a láp helyén a gabonaföldeket. Közben elmeséli nekem őfelségéék szerencsétlen balesetét.

Fölkerekedtünk és nekivágtunk a vidéknek. Nyár derekán járhattunk, a búzatáblák foltokban sárgállottak, más részük zöld volt, s amennyire fentről meg tudtam állapítani, gyom burjánzott mindenfelé.

– Nem művelik a földeket? – kérdeztem.

– Művelik, művelgetik – felelte útitársam. – Csakhogy belefáradtak a küszködésbe. Ilyen száraz talajon csak a gaz nő meg.

– Az öntözés…? A csatornák…?

– Nem készültek el. Szemével most a mocsarakat keresi, uram? Meg is láthatja a legnagyobbat, ha napkelet felé pillant. Ugye, nagyobb, mint amikor utoljára látta?

Őszintén szólva nem emlékeztem ilyen részletekre. A tájék valóban gondozatlan volt. Az utaknak a nyomvonalát sem lehetett kivenni, a folyócskák gáttalanul szüremkedtek be egy-egy település utcáiba, egy-egy erdő nyiladékába, a házak – melyeknek replikáit odahaza megfaragtam kislányom babáinak – omladoztak, a dokkban félig kész hajók hervadoztak. Csupán a mangózók környékén nyüzsgött a nép, azaz nem is nyüzsgött, inkább üldögélt, tengett-lengett, heverészett. A mangózókban – ha elfelejtettem volna mondani – a mangófa gyümölcséből erjesztett levet mértek. Altatóul, álomgerjesztőül szürcsölte már az én időmben is a restebbje. Nem állhattam meg szó nélkül.

– Ha a császár és pereputtya – igen, ezt a szót használtam minden lojalitásom ellenére, hiszen kis híján megöltek – odaveszett is a tragédiában, melyet ön említett, de még nem részletezett, kell lennie új császárnak és új pereputtynak. Hogyan hagyhatják ennyire elvadulni a szigetet, és ha jól sejtem, eltunyulni a polgárokat?

Alig hallottam a hoppmester vékony hangját. – Téved, uram.

– Tévedek? – mordultam rá. – Mutassa meg a figyelem, a szorgalom jegyeit!

– Abban téved – folytatta –, hogy császárt és pereputtyot képzel Lilliputba. Nincs uralkodónk. Illetve mi magunk uralkodunk magunkon.

Megvallom, öröm töltötte el szívemet. Mint mondottam, lojális, sőt rojalista vagyok, az angol királyért életem is feláldoznám, de nem bánom, ha más országokban, különösen itt, a világ legeldugottabb zugában kísérleti jelleggel megvalósul az emberiség izgágábbik részének évezredes vágyálma.

– Közjótékonysági Társulás – mondta az öreg. – így nevezzük azt a formát, amelyben leledzünk. Társulás, mivel mindenki társa a másiknak, nem pedig alá- vagy fölérendeltje. A közt, elavult kifejezéssel, a népet kell mindnyájunknak szolgálnia.

– A közt és a társulást értem – bólintottam. – De hogy állnak a jótékonysággal?

– Ezt a fogalmat csak ezután fogjuk megtölteni tartalommal – mormolta az aggastyán. – Majd ha megjön, amire várva várunk.

Olyan áhítat volt a hangjában, hogy durvának éreztem volna, ha rákérdezek: mire, kire várnak? Messiásra? Üstökösre? Földönkívüli lényre? Arra kellett következtetnem, hogy elképzelésük szerint a jótékonyságot majd nem ők, hanem velük gyakorolják.

Apránként kell megismerkednem a lilliputi élettel, pontosabban a megváltozott élettel, ha rá akarok jönni: miben reménykednek, mi a vezérlő eszméjük, mi történik itt valójában.

Vegyük sorra a dolgokat! Mi szűnt meg, mi maradt meg, mi keletkezett, amióta innét elmenekültem?

– Amikor itt éltem – kezdtem el nyomozásomat, lehuppanva egy halom tetejére –, két pártról esett szó a leggyakrabban. A győztes párt a tojást a hegyesebbik végén törte föl, a Vastag Vég hívei száműzetésbe mentek.

– Később hazatértek – mondta Szeniszlar. – Tovább dúlt a küzdelem.

– Mi lett velük? Győzött valamelyikük?

Kísérőmet felhúzott jobb térdemre ültettem, onnét hallgattam a tájékoztatást.

– Egyik pártnak sem sikerült kiszorítania a másikat. Kisebb-nagyobb csoportok váltak ki mindkettőből, külön-külön párttá szerveződtek, azután azok a pártok is osztódtak, majd az így keletkezők szétváltak, egészen addig, amíg végül…

– Mi lehet ennek a vége? – kacagtam fel, mert elképzeltem a választ. Kacajomtól megrázkódott a térdem. Legnagyobb sajnálatomra a hoppmester úr lebukfencezett, és gurult a domboldalon lefelé. Elkaptam, mielőtt összetörte volna magát, és lefújtam róla a port.

– Még! Még! – kiáltotta, mint valami szerelmes asszony.

– Mit még? – ámuldoztam.

– Fújjon még, kedves uram, fújjon rám elölről, hátulról, fölülről! Nem tudom, mikor éreztem utoljára ekkora gyönyörűséget.

Hajóorvos vagyok, a tengert hónapokig járó matrózok között tapasztaltam már sokféle perverziót, ezt azonban különösnek találtam. Nem firtattam a dolgot, mert az intimitást még a magamfajták körében sem állt soha szándékomban megsérteni. Fújdogáltam egy darabig, majd leültettem hallótávolságban a dombtetőre.

– Valószínűleg jól sejti, uram, a jelenlegi pártviszonyokat – folytatta. – Annyi párt van, ahány állampolgár. Minden lilliputi egy-egy pártot alkot.

Igyekeztem komoly képet vágva érdeklődni.

– És mindegyiknek van saját programja, jelmondata, jelvénye?

– Természetesen. Az én programom például úgy foglalható össze, hogy „egy lépés előre, két lépés hátra”. Jelvényemen egy rák hátán ülő teknőc látható.

– Remek ötlet – dicsértem meg.

– Érzem – mondta hogy kegyelmed nem fogja föl e pártrendszer hasznát mind az államra, mind az egyénre nézve. Lássuk csak! Egy régebbi törvény szerint az államnak csupán a tíznél nagyobb taglétszámú pártokat kell támogatnia, így hát nem támogat senkit. Nincsenek pártszékházak, pártirodák, arculattervezők, kortesek. Nem kell tagdíjat fizetni. Minek tegyem egyik zsebemből a másikba? Nincsenek frakcióviták, gyűlések, megszűnt a tagfelvétel megalázó procedúrája, nem bosszankodunk a kilépőkön, az árulókon… És ami a legfőbb: senki sem sikkasztja el a pártkasszát.

Be kellett látnom: a praktikusság eme fokára a jó öreg Anglia még évszázadok múlva sem jut el. Tovább faggatóztam.

– Hogyan döntik el, melyik párt, vagyis melyik polgár kerül a parlamentbe?

– Mindenki bekerül. Hiszen egyenlőek a jogaink, egyenlőek az esélyeink.

– Elférnek?

– Nem. Az első alkalommal volt egy kis tömegverekedés. Végül megegyeztünk. Mivel parlamentünk annak idején úgy épült, hogy mindenki vitt hozzá egy téglát, most valamennyi párt hazavitte a maga tégláját. Én a vitrinben őrzöm, de van, aki diót tör vele.

– Házszabályra nincs tehát szükség – mondtam, ám ciceróném nem érezte ki ebből az iróniát, és buzgón bólogatott.

– Pártharcok sincsenek – összegeztem immár gúny nélkül. – Tétjük a parlamentbe jutás lenne. De ha nincs tét?

Most az ő parányi arcán jelent meg a szarkasztikus mosoly.

– El tud képzelni szabad társadalmat pártharcok nélkül? Ha összeverekszünk a mangózókban, otthon vagy az utcán, az már pártharc. Törvényeink a pártküzdelmet nem tartják bűncselekménynek, így hát a verekedéseknek nincsenek jogi következményeik.

– És ha valakit agyonütnek?

– Az más. Azért az egyént fogják perbe, nem a pártot. De nem sok a gyilkosság. A rabló­gyilkost, mivel szigeten élünk, hamar elfognák. Szerelem­féltésből persze megesik olykort egy-egy késelés.

– Ha nincs hagyományos parlament – akadékoskodtam –, törvényeket azért mégis csak kell alkotni valahogy. Vagy nincsenek is törvényeik?

Felháborodva nézett rám. – Már hogyne lennének?! A törvényhozás módja rendkívül egy­szerű. Az évnek egy bizonyos napján a felnőtt polgárok mind összegyűlnek a sziget leg­tágasabb rétjén. Harangkondulásra mindenki elmondja, milyen újabb törvénnyel kívánja szabályozni az ország működését.

– Egyszerre beszélnek? – hitetlenkedtem.

– Ez időmegtakarítás – felelte –, és egyúttal a jogegyenlőség biztosítása. Hátrányt szenvedhetnek, akik később jutnak szóhoz.

– Jegyzi valaki, hogy ki mit mond?

– Természetesen. Háromtagú bizottság írja fel mindazt, amit hall.

– Képtelenség több ezer ember egyidejű szóáradatából kihallani valami összefüggőt és értelmeset.

– Megnyugtatom, uram, nem képtelenség. Okosabb polgárok ugyanis csoportokat alakítanak, s miután előre megegyeztek a törvényjavaslat szövegében, harangkondításkor együtt és jó hangosan zendítenek rá a mondókájukra.

– Értem. A háromtagú bizottság tehát ezt hallja meg, ezt veti papírra. Ez válik végül törvénnyé.

– Uraságod olyan gyors felfogású – dicsért meg pártfogóm –, hogy értékes polgára lehetne Társulásunknak.

A bennem lakozó kisördög komiszkodásra ösztökélt. – Képzelje el, hoppmester uram, hogy magam is Lilliput polgára vagyok. A törvénykező nagygyűlésen, vagy hogy nevezik, az önökéhez képest mennydörgő hangomon elüvöltök valami ostobaságot. Például hogy azontúl mindenkinek kézen kell járnia. Aki lábbal érinti a földet, bűnt követ el, és halálnak halálával hal.

Látszott, hogy barátom gondolkodóba esik.

– Csak tréfának szántam – visszakozott –, hogy ön is polgártársunk lehetne.

^* Részlet a „Gulliver utolsó utazása” című szatírakötetből, amely – a Polgár Kiadó gondozásában – a közeljövőben jelenik meg [vissza]

RALBOVSZKY ANIKÓ

Kanadában élő költőnő, versei először jelennek meg a hazai sajtóban

Választójog gyakorlása

Vegye át négy-öt milliomos
a hatalmat,
vegye meg az eget, a politikát,
a szabadságjogokat,
erkölcsöt, korcsosuljanak el,
robbanjon fel az atombombájuk,
de engem hagyjanak békén!

Üvegtálon

még meleg,
napsütötte, frissen szedett
déli gyümölcs;
narancssárga csiripelés
az esőt sejtető
üdeségben.

Kőcukor

feloldhatatlan ellentétben áll
a keserű és sötét folyadékkal
amibe rakatott

Olyan is meg nem is

Az én zsíroskenyerem mégis más.
Abroszon van, asztalon, konyhában.
Langyos, libazsíros.
Az övé:
bokrok tövébe dugott
dunsztosüvegben őrzött, zsírral
megkent, összeguberált szelet.

Az én zsíroskenyerem sem több.
Csak a mindennapi éltető eledel.
Már nem nemesít.
Már nem fontos, ízlik-e.
Az vagy, amit eszel.

TABÁK ANDRÁS

(A 81.)

A forradalmak kora örökre lejárt! –
Mondotta-böfögte fel a képernyőre,
Két elvonókúrája között dülöngve,
Vodka-Jelcin odalenn, a szép Szocsiban
A nyolcvanegyedik évfordulón.

Ki is beszélt így egykor, szó szerint szinte,
Felséges urához címezve szavait?
Haynau, a pribék, ahogy ismeretes.
Ámbár tény, ami tény: ő nem a vodkába,
Ő a konyakba fúlt bele végül.

                                1998. XI. 7.

(Jászdózsai jelentés)

Az országos hó itt
Lábszár-középig ér – –
Ily igen szép nagy.
Az országló undor
Meg a torkomig ér – –
Akkora szar nagy.

GÁNGOLY ATTILA

A múlt varázsa

Az egész olyan, akár egy gótikus rémtörténet.

Ódon, régi ház a temető mellett, parányi fatoronnyal, mely a tetőszerkezet mohlepte cserepei közül nyúlik elő. Az ereszcsatorna peremén naphosszat gubbaszt pár álmatag kuvik. Repkény elvadult szövedéke futja be a terméskőből rakott falakat. Az ablakok kicsik, lőrésszerűek. A bejárat kőrisfa ajtajához, melyen soha be nem gyógyuló sebként sötétlik a rozsdafoltos kopogtató, csorba lépcsőfokok vezetnek. Előttük kísértetmód suhog a fenyőliget maradéka. A kőkerítés ormán, amely a gondozatlan kertet a temető északi oldalától elválasztja, parázsló szemű, fekete macska mosakszik. Roppant tiszta állat, de egerészni lomha. A ház belseje így, kivált a kamra meg a pince, baljós küllemű rágcsálók tanyája. Szú perceg a fában. A foghíjas, öreg parkett rései közt hangyák és svábbogarak nyüzsögnek. Porköd szitál. Itt is, ott is kopott festmények: az elmúlhatatlanság pózában tetszelgő ősök légypiszkos keretben. Az egyik polcon Poe Összes Költeményei. Arrébb ében­szín folt: egy Luther-Biblia.

Az enyészet árnya lebeg mindenütt, akár a holtak kóbor lelkei, bármerre nézek, bárhová nyitok. Recseg léptem alatt a padló. A pókhálók sátrát félrehajtom, s igyekszem lassan szedni a levegőt, hogy a doh ne facsarja kényes orromat.

Harminc év távoliét, a háború meg a trópusokon tett veszedelmes bolyongásaim után térek vissza a családi sasfészekbe.

Minden idegen és mégis ismerős. Lám, ebben az ósdi szekrényben leltek rá ősz, szenátor­külsejű bácsikám holttestére. Amott, a csupa repedés utazóládában egy izgága unoka­fivérem tetemét kezdték ki a férgek. Agyonszurkált nagynéném az annak idején spanyol­fallal fedett vakablak mélyére volt gyömöszölve. A pincében, melynek épp itt, ahol most állok, kezdődik a lejárata, két unokatestvérem megcsonkított hullája oszladozott: kezüket-lábukat összekötözték, szemüket kivájták. Hű szelindekünket a padlás mester­gerendá­jába vert, saskarom forma kampóra akasztották föl.

Akkoriban nagy port kavart ez a családirtási história, amelyet egyedül én, a bácsi­kámnál vakációzó unokaöcs éltem túl… Elmondtam szépen az öltönyös uraknak, hogy a kert végén megbúvó nyári lakban nyomott el épp a buzgóság, mikor odaát a házban a vér­fagyasztó többszörös gyilkosság megesett.

Mindenki szerint hihetetlen szerencsém volt, s az Úr angyala vigyázott rám, hogy nem végzett velem is a kegyetlen ámokfutó. Csak egy vén, barázdált ábrázatú detektív állította makacsul, hogy több nyom is felém mutat, s valójában én is kiirthattam a bácsikám családját. Senki sem hitt neki, hisz alig töltöttem be a tizenkettedik évemet.

Nyugdíjazás előtt álló, sokat tapasztalt, kifinomult kopó volt az öreg, jómagam ugyan tiszteltem, ám a többi öltönyös, tulajdon főnöke is, különc, bogaras aggastyánnak vélte, s már réges-rég nem vette komolyan merész érveit. Aztán váratlanul a vén detektív is meghalt, felesége, gyerekei nem voltak, a kutya sem gyászolta; egyedül én vittem koszorút hevenyészett sírjára, mely itt fekszik valahol a temető északi oldalán – közvetlenül a kertfal mögötti gizgazban. Meglehet, a fekete macska az ő szelleme…

Most, ahogy hátrafont karokkal járkálok e kripta-hangulatú házban, s fölidézem a múltat, kínzó érzés lep meg. Kedvem támad újra játszani a régi, sosem feledett játékot, amiképp újra játszottam a lágerekben is. Dicsekvés nélkül mondhatom: legendás hírű végrehajtó voltam. A foglyok olyannyira tiszteltek és rettegtek, hogy az már hovatovább az ótestamentumi zsidók istenfélelméhez hasonlított. Tetejébe kitüntetett figyelmével a Vezér is, akinek ronggyá olvasott Mein Kampf-ja ott világít a Poe-kötet és a Biblia közt.

Hm. Lépteket hallok… Bárki az, érzem, nem tudom majd fékezni magam, a vér a halántékomban vágtat, béklyóit szaggatja az évek óta szíjra fűzött, rab ösztön.

Alighanem már kölyökként is ugyanaz a sóvárgás gyötört meg, mint ebben a pilla­nat­ban: hogy a láthatatlan iszonyatot kézzelfoghatóvá tegyem. Hogy véres ujjaim hegyével meg­érintsem, végigcirógassam a varázslatszerűen testet öltött borzalmat, ami mind­addig csak sejthető volt, akár egy ködben elkótyavetyélt tárgy. Hogy – mint ópiumszívó az elébe szórt mákonyi – beszippantsam a halált…

Lélegzet-visszafojtva állok. Könnyű léptek. Talán egy nő az.

Tekintetem a kandallóra téved, a görbe ívű piszkavas, gerincén a rozsda szeplőivel, alattomos gnómként támaszkodik a romlatag kőpárkányzathoz.

Hisz a kéménylyukat is föl kellene avatni már! Szűknek ugyan szűk a rés, koromfalú alagút, de egy karcsú test épp elfér odafenn.

Épp elfér…

MAGYARI BARNA

Leszállnak a gének – végállomás

mint veszett vad rohan az idő
de az alkony agancsa megakadt a tájon
csontomig hatol a csönd
kalóriák helyett közelséged vágyom

a bokrok a lombok zöld gézek
s a májusi utcákon átüt lényed
melltartóddal labdázik az éjfél
szived az egyik szivem a másik térfél

szenvedély lüktet pulzusomon
vibrál varázsod meg a nász
a kromoszómákról leszállnak a gének
számukra a mámor végállomás

Furcsa hintó

ha rád nézek megroggyan a gépi világ
roskad a kő a szivemben
a forróságban fodrozódik a flört
s örvénylik az ösztön szememben

csípődön nagy a tolongás
elmennek egymás mellett a vágyak és a verslábak
naponta pupilla-pék süti a látványt
s te egy öleléssel megadod aromáját a nyárnak

velem vagy mindig hisz költő vagyok
a mindenség elfér a számban
milyen furcsa ez a hintó Pegazus húzza a bugyid
s ámor-ostor csattan a nászban

BISTEY ANDRÁS

Egy rövid óra története

Nagy a zaj, néha közelebb kell hajolnod, hogy megértsd, amit mond. Pedig nem halk szavú, katonásan rövid, pattogó mondatokban beszél. A hangja mély, rekedtes, mintha agyoncigarettázta volna, pedig amióta találkoztatok, még egyszer sem gyújtott rá.

Az üvegfalon túlról behallatszik az állomás lármája, szeretted volna, ha nem itt ültök le, de ő ragaszkodott hozzá. Azt mondta, a következő vonattal vissza kell utaznia Pestre. Hátizsákot hord, először nem is akarta letenni, azután mégis kibújt a szíjak közül, és a táskát lerakta az asztal alá. Rád néz, hallgat egy darabig.

– Ugye nem sejti, miért kértem, hogy találkozzunk?

A hangjában most először bujkál egy kis derű, mintha élvezné, hogy tényleg fogalmad sincs, miért utazott ide Budapestről, hogy egy órára találkozzon veled.

Lehajol, egy darabig kutat a hátizsákjában. A vastag, kinyúlt pulóver megfeszül a hátán, vékony, mint egy kamaszlány. Kék-fehér borítójú könyvet vesz elő, megismered az első pillantásra, ez volt az első könyved, éppen huszonkét éve jelent meg. De mit akar vele? El­határozta, hogy rólad írja a szakdolgozatát, vagy annak a kornak az irodalmi életét tanul­má­nyoz­za? Nem mondta ugyan, de biztos vagy benne, hogy egyetemista. Irodalmi vagy tudo­mányos ambíciói vannak, egy kissé feminista, azért akar ilyen hangsúlyozottan mellőzni mindent, ami nőies benne, azért hord ormótlan bakancsot, kinyúlt, vastag pulóvert, bakancsba gyűrt kopott kordbársony nadrágot.

Leteszi a könyvet az asztalra, utánanyúlsz, de nem veszi le róla a kezét, a mozdulatod furcsa legyintéssel ér véget.

– Honnan szerezte a könyvemet? – kérdezed. – Csak nem antikváriumban akadt rá?

– Otthon találtam – feleli, és a hangját most még mélyebbnek hallod. – Amikor meghalt az anyám, átrendeztük a lakást, a könyveket a másik szobába hordtuk. Ez kiesett a kezemből, fölvettem, és megláttam benne az ajánlást.

Hirtelen megiszod a poharad alján maradt kortynyi konyakot. Amikor bemutatkozott a telefonba, nem tudhattad, hogy Olga volt az anyja.

– Nem hallottam, hogy meghalt – motyogod. – Mikor történt?

– Két hónapja.

Szeretnéd, ha többet is mondana, de látszik, hogy nem akar beszélni erről.

– Nagyon sajnálom, és fogadja…

– Túl vagyok rajta.

– Beteg volt?

– Rák.

Úgy mondja ezt, hogy nem mersz tovább kérdezősködni.

Hallgattok egy darabig, azután te töröd meg a csendet. – Miért hozta el a könyvet?

– Szeretném, ha beszélne az anyámról.

Határozott mozdulattal nyúlsz a könyvért, végre leveszi róla a kezét. Gyűrődés, szakadás nincs a borítón, látszik, hogy nem sokat forgatták, a gerince halkan megroppan, amikor kinyitod. Az első lap körben megsárgult egy kicsit, a közepén ott van az ajánlás. Komoly és egy kissé ünnepélyes vallomás inkább. Akkor azt hitted, a könyv megjelenése alapvető változást hoz az életedben, hogy többé nem ugyanaz leszel, és hogy Olga sem néz rád ugyanúgy, mint azelőtt, olyan barátian gunyoros tekintettel.

– Mit mondhatnék az édesanyjáról? – Széttárod a kezedet. Milyen jogon vallat ez a kis pulykatojás? Az arca az orra körül csupa szeplő, a haja vöröses, és olyan rövidre van nyírva, mint a fiúké.

– Szerelmes volt bele.

Nem is kérdezi, állítja.

– Az ajánlásból gondolja?

Bólint, te meg zavarban vagy. A lányod is lehetne ez a kislány, ha Olga nem olyan elnéző humorral fogadta volna a közeledésedet. Az egyetlen fiatal, nőtlen férfi voltál a tantestületben, többen is szívesen vették volna, ha udvarolsz nekik. Amikor Olga végleg elutasított, meg is vigasztalódtál hamarosan…

A csend túl hosszúra nyúlik, ő nem fog megszólalni, neked kell mondanod valamit.

– Jóbarátok voltunk – nyögöd.

A tekintete elborul, elégedetlenül megcsóválja a fejét.

– Nem akar beszélni róla? – kérdezi szárazon.

– Miért ne beszélnék?

– Lefeküdt vele?

Olyan váratlanul ér a kérdés, hogy érzed, a homlokod elvörösödik.

– Hova gondol? – hebeged zavartan, és közben dühös vagy rá, amiért ilyesmiről faggat, hiszen vannak dolgok, amelyekről nem való… és magadra is haragszol, hogy ennyi idő után még zavarba lehet hozni ezzel a kérdéssel.

– Milyen volt anyám akkoriban? – kérdezi egy kissé lágyabban, mintha segíteni akarna leküzdeni a zavarodat.

– Nagyon szép volt – mondod gyorsan. – Egy iskolai kiránduláson az egyik kolléga lefotózta egészen közelről az arcát. A kép, nem tudom, véletlenül-e vagy szándékosan, egy kissé életlen lett, de ettől vált rendkívülivé. Az édesanyja mosolyában volt valami időtlen, földöntúli…

Egy kissé lebiggyeszti a száját, mosolyog, ugyanaz a gunyoros mosoly ez, amit annyiszor láttál az Olga ajkán, és néha annyira bántott. Pedig egyébként nem hasonlít rá, biztosan az apja vonásait örökölte.

Hirtelen elhallgatsz, kérdőn tágra nyitja a szemét.

– Folytassa! Azt hiszem, láttam azt a képet.

Legszívesebben fölállnál, és valami kifogással itthagynád. Persze nem teszed meg, udvarias vagy, ez a kislány nem tehet semmiről.

– Szóval szép volt – mondod egy kissé idétlenül.

– Komoly volt? Vidám? Szerette a társaságot? Kikkel barátkozott? Volt valakije?

Behúzod a nyakad a rád zúdított kérdések elől, ezzel akaratlanul is megnevetteted.

Mit is mondhatnál? Komoly is volt meg vidám is, szinte mindenkivel jóban volt, de igazi barátnője nem akadt a kolléganők között. Albérletben lakott egy adminisztrátor lánnyal, aki néha bejött az iskolába, azt hitted, a barátnője, azután Olga máshová költözött, és a régi szobatárs nem bukkant föl többé.

Ezeket mondanád el? Hirtelen rájössz, hogy nem jegyezted meg a lány nevét, pedig bemutatkozott a telefonba, és most újra. Inkább az maradt meg benned, hogy milyen határozott a kézszorítása.

– Keveset tudok arról, hogyan élt, mit csinált az iskolán kívül.

– Azt mondta, jóbarátok voltak.

Keresztkérdésekkel vallat, mint egy nyomozó. Megint az jut eszedbe, hogy elmennél, de persze maradsz. Óvatosabbnak kell lenned, nem engedheted meg még egyszer, hogy lépre csaljon.

– A nap nagy részét az iskolában töltöttük – mondod, és ez elég hihetően hangzik. – Lehettünk jóbarátok…

– Nem mentek együtt moziba, színházba, presszóba? Nem járt a lakásán?

Szerencse, hogy közbevágott, nem tudod, hogyan fejezted volna be a mondatot.

– Voltunk színházban, néhányszor együtt vacsoráztunk. Gyakran hazakísértem, néha nem a legrövidebb úton mentünk, jólesett kiszellőztetni a fejünkből a tanári szoba füstös levegőjét.

– Miről beszélgettek?

Hogy lehet ilyet kérdezni? Millió dologról beszélgettünk.

– Hogy érti ezt?

– Séta közben, presszóban, a színházi előadás szünetében vagy vacsora közben csak beszélgettek valamiről.

– Rengeteg dologról beszélgettünk.

– Azt tudta, hogy az apja öngyilkos lett?

– Nem… nem tudtam – hebeged. Szeretnél fölidézni valamit az egykori beszélgetéseitekből, de semmi sem jut az eszedbe.

Hitetlenkedve néz rád. – Azt tudta, hogy az anyja később férjhez akart menni, és amikor az a férfi odaköltözött, ő kísérelt meg öngyilkosságot?

– Ezt sem…

– Beszélt neki önmagáról?

Néhány humoros anekdota jut eszedbe. Szeretted megnevettetni, vicceket is gyakran meséltél neki.

– A gyerekkoromról sokat beszéltem az édesanyjának – feleled egy kissé föllélegezve. – Csavarogtunk, alagutat ástunk egy magas homokos partoldalba, máskor meg gyümölcsöt loptunk…

– Le akart feküdni vele?

Kezded kiismerni a módszerét: elaltatja a figyelmedet semmitmondó kérdésekkel, azután hirtelen rád csap valamivel, hogy zavarba hozzon. Először sikerült, másodszor már nem fog. Megőrizted a biztonságodat, nem jöttél zavarba, de nem tudod, mit mondj.

– Miért akar tudni ilyesmit? – kérdezed, hogy időt nyerj.

– Szeretném megismerni az anyámat.

– Most?

Ez kegyetlen kérdés volt, először történik meg, hogy elveszíti a biztonságát. Ugyanakkor mintha valami elismerésféle is megcsillanna a tekintetében. Nem tudod, mit akar elérni ezzel a beszélgetéssel, de mintha ellenfelet látott volna benned, egy kissé alábecsült, túl könnyű ellenfelet. Tiszteletet kelt benne, ha keményebb, határozottabb vagy, sőt ha te lépsz föl támadóan.

– Olyan fiatal volt még – mondja zavartan. – És a tüdőrák néhány hét alatt végzett vele.

Negyvenöt éves lehetett, ha jól emlékszel. Ez a kislány bűntudatot érez, hogy nem állt elég közel az anyjához, most meg már késő, és így próbál megnyugvást találni.

– Másokat is megkeresett?

– Nem. Véletlenül láttam meg az ajánlását, és arra gondoltam, maga tud valamit, ami közelebb hozhat…

Nem fejezi be a mondatot. A beálló csendbe durván belehasít a recsegő hangszóró, vonat érkezik valahonnan, és indul valahová.

– Vannak még néhányan a városban, akik ismerték.

Azt várod, hogy papírt, tollat vesz elő, neveket, címeket ír föl, de hiába.

– Nem válaszolt a kérdésemre – mondja.

– Melyikre?

– Arra, hogy le akart-e feküdni vele.

– Mondtam, hogy jóbarátok voltunk…

– Lehet barátság férfi és nő között?

Ezt ironikusan mondja, mintha valamelyik régi ifjúsági lap vitaindító cikkének címét idézné. Egy pillanatig gondolkodsz, elmondd-e neki, hogy nagyon is le akartál feküdni vele, néha úgy kívántad, hogy szinte fájt…

– Ha általában nem lehet, talán mi voltunk a kivétel.

Nem hiszi, nem is olyan meggyőzően mondtad, hogy elhihetné.

– Eszébe sem jutott? – kérdezi csodálkozva.

Hülyének néz, ha azt mondod, hogy nem? Bár miért érdekelne, hogy mit gondol rólad? Persze, az ember lehetőleg igyekszik jó képet kialakítani másokban önmagáról.

– De igen – mondod végül kényszeredetten. – Az édesanyja nagyon szép volt, ne csodálkozzon, ha nem csak mint barát… tetszett…

– Tetszett? – kérdezi, és megint Olga mosolya jut eszedbe.

– Igen, tetszett. – Egy kis sértődöttség van a hangodban. – Megbotránkozik rajta?

Megrázza a fejét.

– Miért utasította el anyám?

– Nem élveboncolásról volt szó, hanem arról, hogy beszélgetünk…

Úgy néz rád, hogy kitalálod a gondolatát: „Miért nem kellett ez a pasi az anyámnak?”

– Volt valakije akkoriban?

– Kinek?

Türelmetlenül legyint. – Persze hogy neki!

Tényleg, volt valakije? A kollégák közül biztosan senki, néhányan, akiket te akkor már rettenetesen öregnek láttál, mert ötvenévesek is elmúltak, öregurasan tették neki a szépet, de az nem volt komoly. Ám egyszer beállított egy férfi az iskolába, nagy csokor virággal. Nem tudod, ki és milyen alkalomból. Többször nem láttad, lehet, hogy hordár volt.

– Nem tudom – mondod határozatlanul. – Egyszer valaki hozott vagy küldetett neki egy nagy csokor virágot.

– Nem tudja, volt-e valakije? – Tágra nyitja a szemét.

– Az édesanyja független ember volt.

– Nem érdekelte, hogy ki küldte a virágot, hogy jár-e valakivel? Nem volt féltékeny?

Fölveszi a könyvemet az asztalról, újra elolvassa a dedikációt, rád néz, mintha a homlokod mögé akarna nézni, ott keresne választ a kérdéseire.

– Barátok…

Nem tudom végigmondani, hirtelen megszólal a hangszóró, néhány perc múlva indul a vonata. Fölveszi a hátizsákját. Kifizeted a konyakodat, ő semmit sem kért. Nem tudod, mit mondhatnál, s amíg keresed a szavakat, hirtelen feléd nyújtja a könyvet.

– Kéri?

– Miért adja vissza?

– Csak. Legyen a magáé.

A zakód zsebébe csúsztatod a könyvet. Fölálltok, némán kikíséred a vonathoz. Fogalmad sincs, mit mondasz majd búcsúzóul.

Azután, mikor már a kocsi lépcsőjén áll, megkérdezed: – Érdemes volt ezért ideutaznia?

Egy pillanatig mintha habozna, azután megjelenik a szája sarkában Olga ironikus mosolya.

– Igen.

Valahol a vonat végén „Beszállás!”-t kiált a kalauz.

– Miért?

– Jobban megismertem az anyámat – feleli. – És megtanultam egy kicsit többre becsülni… így utólag – teszi hozzá.

Nem nagyon érted, hogy ennek a beszélgetésnek az alapján hogyan ismerte meg, és miért becsüli jobban, szeretnél még kérdezni valamit, de egy intéssel eltűnik a kocsi belsejében.

BODA MAGDOLNA

(a nem érvényes őszi nap)

A kávéház
haloványfényű sarkában
üldögélek,
most ez a dolgom:
hogy magam legyek
nélküled,
s hogy szoktassam magam:
így lesz már végleg.
Látom, hogy figyelsz:
halok vagy túlélem.
Látom arcod az asztal márványlapján,
s látom arcod,
poharam csillanó fényében,
mozdulatod is belerezdül egy
cigaretta felszálló füstjébe,
ám üresek az asztal körüli székek,
egyiknek sem öleli fáját
zakód melegsége.
Nem érvényes ez az őszi nap,
mindkettőnk más évszakba tart,
ki a feledésbe, ki a télbe.

(kötelék)

a voltnincsdelehet
érzés az,
ami bennünket egybetart.

(vissza)

A tündérek birodalmából érkeztem ide.
Ide, a sárkányok, boszorkányok,
gyötrelmes hétpróbák
világába.
Már nincs hova
hazamennem.

CSÁK GYULA

Indiai jegyzetek

II., befejező rész

Lakáscserét bonyolítottam le, s az ilyesmi Indiában sem egyszerű.

Olyan lakást kellett keresnem, ami családomnak is jó, meg a magyar állam számára is elfogadható a valutában fizetendő bére. Nagy lecke. Ügynökségek és háziurak hadával csatáztam, s amikor már nagyon kimerültem, az a játékos ötletem támadt, hogy pihenésképpen kipróbálom az abszurdumot.

Elvittem a feleségem egy olyan házba, amelynek általam jól tudottan elfogad­ha­tatlanul magas volt a bére, de – gondoltam – legalább megnézünk egy milliomos indiai házat. Minden részletében tökéletes volt: szökőkutak, télikertek, házi­oltárok voltak benne, s a feleségem, aki természetesen tájékozatlan volt a bér felől, oldalba bökött, és nem túlzott lelkese­déssel, de azért azt súgta, hogy üsse kő, ez elfogad­hatónak látszik. Hanem ekkor eszébe jutott, hogy a konyhát még nem látta, és mint házi­asszony érthető kíváncsisággal lépett be, s azonnal vissza is hőkölt. Akkora volt a különbség a konyha és a lakás egyéb részei között, mint a hajdani magyar urasági kastélyok és a hozzájuk tartozó cselédházak között.

„Nem költözünk ide!” – jelentette ki határozottan feleségem, s úgy jöttünk el, mint akiknek amúgy meglenne a szükséges pénzünk, csak hát mégis meggondolták magukat.

Távozásunk előtt azonban megkérdeztem a tulajdonostól: miért ilyen elhanyagolt a konyha? „Ott a cselédek laknak” – felelte.

Azóta sem értem, miért nem gondol arra, hogy a cselédek a konyhából az ő pompázatos lakosztályába is bejárnak? A későbbiekben sok hasonló lakásbelsőben vendégeskedtünk.

Patkányt fedeztem fel az irodámban, és nógattam a takarítókat, hogy tegyenek ellene valamit.

Csinos, kis játékházikót szereztek, csábító illatú ételt helyeztek el benne s amikor a patkány belesétált, egy titkos ajtó rázáródott. Ezt követően kivitték a fogoly állatkát az udvarra, ahol szabadon eresztették. A házikót visszahozták az íróasztalom alá, ismét élelmet raktak bele, s az okos patkány másnap reggel a lezáródott házikóban kuksolt.

Kezdődött a folyamat elölről, és tartott mindaddig, amíg az egész magyar kulturális intézetben – melynek igazgatójaként dolgoztam – el nem rendeltem egy generális féreg- és rágcsálóirtást.

A televízióban minden este új indiai film. Vetíthetnének egymás után kettőt is naponta, mert évi átlagban közel nyolcszáz filmet készítenek. Többségük szirupossá túlcukrozott, csordultig fénnyel, színnel, zenével. Mese és nem cselekmény, vágy és nem valóság. Többnyire hindi nyelven beszélnek a szereplők, időnként mégis értem őket, mert idegensége, naivsága ellenére olykor igazi művészetet lehelnek ezek a filmek, s a művészet minden nyelven érthető.

Főként amikor fáradt vagyok, azon kapom magam, hogy élvezem is ezt a mézédes álomvilágot, akár az indiai és a közel-keleti nézők milliói. Talán a léleknek is szüksége van cukorra, nemcsak a májnak. S talán nem is rosszabbak az úgynevezett modern, kiagyalt, nyakatekert filmeknél, amelyekkel csömörlésig van a világ.

Öreg „indiások” állítása szerint Ó-Delhi járhatatlan és borzalmas. Új-Delhi meg unalmas.

Én másfajta következtetésekre jutottam. Első áttekintésre valóban áttekinthetetlen s némiként riasztó az óváros fülledt, poros tumultusa, ámde másodszorra-harmadszorra csodás díszítésű házhomlokzatok tűnnek elő, ha fölnézünk a szutyokból, s még további séták után barátságos és biztonságos utcácskákra, terekre bukkanhatunk, amelyekben szinte túlvilági békesség honol a nyüzsgő emberboly által övezetien is.

Új-Delhiben alig van utca; itt inkább csak útvonalak vannak. Ezek viszont osztottak, szélesek, rendben tartottak. A fürtökben elhelyezett köz- és magánépületek többsége ízlésesen szerény és szép is, bizonyos uniformizáltsággal együtt.

Egy elméletileg elgondolt demokrácia jelképei ezek az egyenépületek, amelyekben kormánytisztviselők laknak, megbízatásuk lejártáig. A két városrész találkozáspontján mértanilag tökéletes körtér, pontosan egyforma és árkádos épületek özönéből formált körtér áll, az úgynevezett Connath piacé, a turisták, a multimilliomos üzletházak, a svindlerek, a kábítószeresek és koldusok paradicsoma. Öt-hat Rózsadomb-szerű villanegyed is pompázik, itt-ott szép, máshol harsányan csiricsáré gazdagság-mutogatással, s külön „szín” a mindezek között meglapuló, többtucatnyi szürke sátortábor, amelyekben az ázsiai szegénység él. Többségük tegnap még falusi volt, s homályos reményektől vezérelve vándorolt ide, hogy városira cserélje a falusi nyomorúságot, amelyet aztán mihamar el is felejt az egykor táplált reményeivel együtt.

A külföldiek vagy szájtátva megbámulják őket, mint váratlanul előbukkanó varázslatokat, vagy zavartan elfordulnak, mint jólnevelt úriember, ha valami szemtelen szellő illetlenül magasra lebbenti egy öreg hölgy szoknyáját.

Vidéki szálloda halijában két egyforma méretű s egyformán díszes keretbe foglalt fénykép függ a falon. Az egyik Mahatma Gandhi, a másik arcot soha nem láttam, s ez a tudatlanságom idegesít. Kérdésemre közli a portás, hogy a számomra ismeretlen fotó a szálloda tulajdonosát, egyben alapítóját ábrázolja.

Aha! Szóval mindketten „alapítók”, ezért kerülhettek egymás mellé!

Bangalore botanikus kertjében magyar fa is él. Itt éreztem először honvágyat. Szerettem volna lefeküdni és hosszút, könnyűt aludni, mint gyerekkoromban az árokparti eperfák árnyékában.

Az emlékirat Indiában is divatozik. Nyugalmazott pedagógus „regényesített” életrajzát juttatja el hozzám, s kéri, hogy próbáljam kinyomtatni Magyarországon, mert az indiai kiadóknál sikertelenül kísérletezett, és mert nincsen saját pénze a kiadásra.

Gyengécske mű; középpontjában olyan sérelem áll, amit most, ezzel az írással próbál a szerző megtorolni. Egy gazdag ember pénzt ajánlott neki hajdanán, hogy ne buktassa meg a gyerekét, de ő tanári lelkiismeretére hallgatott. Pár nap múltán felbérelt banditák leöntötték maró folyadékkal, aminek a nyomát máig viseli. Egy figyelmet érdemlő mondat, amelyben leleplezi az értelmi szerzőt: „Az utca tele van gyógyult leprással, akiknek lehullott kezük, orruk, lábuk, fülük, s nyugodtan járhatnak közöttünk, mert kiégett belőlük a lepra és nem fertőznek többé, de neked a lelked leprás, és mindent megfertőz körülötted, s ez annál veszélyesebb, mert kívülről semmi nem látszik.”

Ehhez csak annyit, hogy a kiégett lelkű ember sem veszélytelen a környezetére, pláne, ha kívülről semmi nem látszik.

Hozzákezdtem, hogy elterjesztem Indiában a magyaros író-olvasó találkozókat.

Elsőként egy úgynevezett nem-politizáló hölgyek társaságában kísérleteztem, mivel egyik tagjuk önszorgalomból pandzsabira fordította angolul publikált novellámat. A találkozón egy bájos hölgy a szitár elnevezésű indiai hangszeren pengetni kezdte a húrokat, és előadott egy európai fül számára különösen hangzó dallamot. A zene kíséretében olykor magas, fejhangon énekelt, máskor prózában beszélt.

Nagy tapsot kapott, aztán teát szolgáltak fel túlédes aprósüteménnyel, majd a társaság elnöka­sszonya jelt adott az általános búcsúzkodásra.

– A novellámat nem olvassák fel? – kérdeztem tőle zavartan.

– A szitáros hölgy megtette – válaszolta mosolyogva.

Soha nem hittem, hogy Ady pávája nemcsak szimbolikusan, de valóságosan is fel tud szállni a vármegyeházára. Csak állatkertekben láttam pávákat, s azok nem röpdöstek, hanem komótosan sétáltak.

Tegnap ugyanilyen komótos páva jelent meg a kertünkben, s nagyon örvendeztünk, mert igazán szép madár volt. Nagy léptekkel a feleségem által vetett és óvott – Indiában ismeretlen – petrezselyemhez sétált, s jókora csőrével pillanatok alatt az egész sort leborotválta.

Nyargaltunk, hogy elhajtsuk, s akkor könnyed eleganciával föllendült a szomszédos, háromemeletes ház tetejére.

A tévében fogyókúrarecepteket hirdetnek. Csak ezerötszáz kalória és külön előnye, hogy eloszlatja az éhségérzetet.

Statisztikák szerint ezer kalória jut egy átlagindiaira – a fogyókúrareceptek használata után tehát meghíznának.

Dél-India egyik városában dinnyét vásároltam, de utána jutott eszembe, hogy nincsen késem, amivel felvágjam. A szálloda éttermében bizonyára kölcsönözhettem volna, de a fejembe vettem, hogy bicskát vásárolok, hiszen arra megannyi hasonló esetben szükségem lehet.

Néhány utca üzletsorát végigjártam, ömlött rólam a veríték, ámde bicskára nem leltem. Körömollótól a bárdon át a díszkardig mindent mutogattak, bicskájuk azonban nem volt.

Végül megadtam magam, és alkudni kezdtem egy bőrtokba dugható tőrre. A kereskedő azonban olyan árat mondott, hogy dühbejöttem, főként mert pimasz árajánlata mellé még túlcsordultig nyájas is volt. Rövid huzavona után lezártam a reménytelen vitát, és azt mondtam: csomagolja be a tőrt.

– Haragosnak látszik, uram – csevegett közben. – Márpedig az embernek minden helyzetben derűsnek kell lennie.

– Köszönöm a kioktatást – mormogtam, és a lábamat néztem, hogy ne lássam a kereskedő zsíros, puha arcát.

– Milyen országból való?

– Fontos ez önnek?

Fizettem, kikaptam kezéből a holmit, és már az ajtónál voltam, amikor utánam szólt:

– Akárhonnan jött, szívemből kívánom, hogy érezze magát otthon Indiában. De ne feledje – emelte fel gyűrűkkel ékes, párnás kezét –, hogy mi, indiaiak viszont itthon vagyunk!

A legjobb étel, amit Indiában ettem: jégbe hűtött kovászos uborka, negyvennyolc fokos melegben. Feleségem reggel a napra tette, és délben már ehettük.

Gazdagokat majmoló procckodók mindenütt vannak a világon, de szegényeket majmotokkal eddig csak Indiában találkoztam. És a birtokomba jutott ismeretek szerint a mű-szegénység legalább annyiba kerül, mint a hivalkodó mű-gazdagság.

Egy indiai szociológus ismerősöm szerint a hazája nagyvárosainak mocskában fetrengő fehér fiatalok többsége papák-mamák csekkfüzetei révén éri el azt a mámorító szegénységet, ami hasonlatossá teszi őket az igazi elesettekhez.

A sors kényszereként viselendő indiai nyomorúság szánandó. Ez a pénzen vásárolt – undorító.

A Tadzs Mahal pazarló pompája láttán megjegyzi a fiam: – Manapság nem építenek szép épületeket, pusztán azért, hogy szépek legyenek.

– Nem bizony – oktatom –, mert manapság felülkerekedett a praktikum. Sokan lettünk a földön, és csak úgy élünk meg rajta, ha csontját-bőrét-szőrét feldolgozzuk. Azonkívül a rabszolgamunka helyébe szakszervezet, adózás, reálbér stb. lépett, s ez a gazdagok számára is gátat szab a tékozlásnak.

– Ezek szerint a művészet: tékozlás? – tűnődik a fiam.

– Fíasznos művészetre van szükség – mormogom.

– De hiszen, ami szép, az hasznos is, nem?

– Az attól függ – vonom meg a vállam, noha nem tudom, hogy mitől függ.

Karácsony tájékán négyrészes film kölcsönözhető a video-marketben – ingyen. A téma: Jézus élete. Tehetős keresztények adták össze a pénzt, hogy terjesszék a videósok a filmet.

Olaszok készítették, parádés a szereposztás, korhű minden díszlet. Tökéletes az illúzió, amely szerint történelmet látunk. Annyira, hogy Jézus és tanítványai eszelősnek tűnnek, a papok primitív intrikusok, a zsidók tömegei az álnok papok által hiszterizáltak – csupán Pilátus józan és nagyvonalú politikus, aki hamar átlátja, hogy egy tyúkperben akarják bíróként a felelősséget a nyakába varrni. A római birodalom érdekei szem­pontjából nem tartja veszélyesnek Jézust, de azt sem bánja, ha a fajtájabeliek mindenáron el akarják pusztítani. Némi tusakodás után útjukra engedi az eseményeket, és mossa kezeit.

Amennyiben valóban történt valami hasonló annak idején – ekképpen történhetett.

Delhiben nincsenek a budapestihez hasonló szórakozóhelyek, tehát presszók, borharapók stb., amelyekben viszonylag olcsón lebzselhet, komázhat az ember, egyszóval jóízűen agyonütheti az időt. A „felugrunk hozzátok” sem olyan, mint otthon, mert a családi, baráti összejövetelek rendszerint untatóan ceremoniálisak és kötelezően hosszúak, valószínűleg azért, mert ritkák. Nehezen közelíthetik meg egymást, olykor még autóval is nagyok a távolságok, a tömegközlekedés az európaiak és az indiai középosztály számára használhatatlan, a luxusszállók éttermei pedig drágák a gyakori találkozókhoz.

Marad a magány, amelyben könnyen rászokik az ember, hogy szabadidejét is munkával tölti ki. Hitelesnek tetszik Baudelaire megfigyelése, amely szerint hosszú távon szórakoztatóbb a munka, mint a szórakozás.

A Modern Bazár nevű bevásárlóhely modern is, meg bazár is. Cipőket, elektromos vasalókat, iskolaszereket, gyógyszereket és élelmiszereket egyaránt árulnak. Szívesen vettem, ha ideküldött a feleségem, mert miután megvettem, ami kellett, a halaspult elé álltam, és bámultam a soha nem látott halfajták tömegét.

Igazi csodálatom azonban annak az embernek szólt, aki a halaspult hátterében egy rönkön guggolt, borotvaéles bárdot szorított lábujjai közé, de olyan erősen, hogy csontos halakat is milliméteres darabokra aprított-filézett, a vevő kívánsága szerint. Nyolc órán át guggolt egyfolytában, s bűvölte a bámészkodókat villámgyors és hajszálpontos mozdulataival.

A kijáratnál nyugatnémet pénztárgépek működtek, amelyek a visszajáró pénzt is automatikusan gurították a vevő elé egy apró futószalagon.

Mahatma Gandhi gazdag személyisége máig – és bizonyára még sokáig – munkát ad a kutatóknak. Egy friss tanulmány szerzője ebben a négy szóban foglalja össze a gandhizmus lényegét: „Ellenállni, de nem gyűlölni.”

Tömör, de pontatlan, vagy inkább hihetetlen, s bizonyára Gandhi sem fogadná el. A két ige: ellenállni és gyűlölni – nem kizárja, hanem feltételezi egymást. Gyűlölet nélkül nem lehet ellenállni, és viszont. Lehet vágyakozni arra, hogy gyűlölet nélküli világban éljünk, de nem lehet megvalósítani.

Már a törekvés is hamis azonban, hiszen amíg létezik a gonoszság, addig a gyűlölet is jogos.

Az újság figyelmeztet, hogy holnap száz százalék humidity. Ebben a százalékos páratartalomban ahhoz is bágyadt az ember, hogy tudatosan bágyadt tudjon lenni.

Madrastól mintegy húsz kilométerre délre kígyó- és krokodilfarm egzotikuma állítja meg az utazót.

Nemzedékek és fajták szerint külön medencében lustálkodnak az óriáshüllők. Öt rúpiáért marha-lábszárat dob közéjük a gondozó s akkor látszik, hogy mennyire fürgék is tudnak lenni. A leggyorsabb már a levegőben elkapja az óriás cupákot.

Legnagyobb termetű a gangeszi krokodil. Sátorszerű vashálót is szereltek medencéje fölém, ami sejteti, hogy ugrani is tud. A szent folyóban rengeteg van belőlük, s a rituális fürdőzők közül minden évben elkapnak néhány tucatot.

A kígyóházban lefedett köcsögök sorakoznak, s ezekben lapulnak a halálos mérgű csúszómászók. Néhány rúpiáért öreg szakember produkálja magát. Horgas botjával előbb olyan kígyót emel ki, amely az eléje tartott piros rongyra csap. Egy másik a kék színtől vadul meg. A kobra pedig kérdőjellé görbül, mintha azt kérdezné az embertől a természet nevében: ugyan, mit teszel velem?

Baráti meghívásra olyan faluba utaztam, amely a fekete cukor készítéséről nevezetes. Vendéglátóm a készítés helyszínére vitt, és elmagyarázta, hogy mit kell tudnom arról, amit látok.

Magyar fogalom szerint úgy mondhatnám: nagygazda portáján voltunk; családi és idegen munkaerőt is használva készíti a közhiedelem szerint gyógyerejű csemegét. A cukornádat megtisztítja a levelektől, szétteríti száradni, s a leveleket a későbbiekben csak fűtőanyagként használja. Magát a nádszárat szecskával összeaprítja, s egy terjedelmes, földbe ásott, téglafalú medencébe szórja. A medencében keverőgép dolgozik, amely addig töri-zúzza a nádat, amíg kipréseli belőle a nedvet. A keverőt benzinmotor működteti, a medencét pedig alulról fűtik, hogy felforrjon a lé, amit aztán – titokzatos vegyi eljárásokat is alkalmazva – addig rotyogtatnak, míg felhabosodik, azt a habot leszedik, formákba öntik, lehűtik, és kész a fekete cukor, amely egyébként: barna.

Vendéglátóm szerint nagyon ősi eljárást látok, amit erősen kétlek, mivel például a benzinmotor alkalmazása nem mondható ősinek.

Legjobban az a girhes gyerek maradt meg az emlékezetemben, aki a tégla­teknő alá tüzelt oly módon, hogy a száraz nádleveleket megállás nélkül tömte a tűztérbe – egy bottal. Ez láthatóan sokkal idétlenebb eszköz, mint a villa lenne, de azt kispórolta a gazda a gyerek kezéből. Valamikor magam is tömködtem a szalmát a cséplőgépek kazánjába. Ezt a legalacsonyabb rangú munkakört úgy nevezték hajtanán: peckás.

Ez az emlékem is, meg az egész cukornádtanya légköre a feudális magyar világot idézte, ezért vendéglátómnak azt a megjegyzését is fenntartással fogadtam, hogy amit látok, az speciális indiai paraszti életkép. Lehet, hogy egyben-másban indiai, de a lényegét tekintve szegényparaszti. S a szegénység „specialitása” a világon mindenütt egyforma.

Az indiai könyvesboltok – hasonlóan más üzletekhez – gazdag kínálattal csábítják a vásárlót. A világ bármely pontján kiadott, fontosabb művek napok múltán Indiában is kaphatók. Az árak általában borsosak, de csaknem valamennyi boltban gondolnak a kispénzű vevőre is. Rengeteg a böngészde, ahol leszállított árú, vagy egységes árú könyvek között olykor meghökkentő antikvitásokra bukkanhatunk.

Móricz Zsigmond híres riportja jutott a minap eszembe, amelyben arról ír, hogy – talán – a kisújszállási piacon olyan illetőt látott, akinek egyetlen eladásra kínált portékája egy tökalsó volt. Árulta abban a reményben: hátha akad valaki, akinek éppen ez a lap hiányzik a kártyapaklijából.

Egy böngészdében Liszt Ferenc Magyar Rapszódiáját fedeztem fel. Az el­rongyo­lódott lemezborítón még jól olvasható a művész egyik idézett megállapítása, amely szerint a cigányok nemcsak muzsikálnak, hanem jó zenészek is. Azt írja továbbá, hogy ez a különös nép „egy arasznyi földet sem kíván birtokolni, de egy órát sem hajlandó feláldozni idejéből – mások számára”.

Nem tudom, ez a magatartás erény-e, vagy hiba, de időnként nagyon szeretnék cigány lenni.