KOSZORÚ

Az idén hatvan éve, hogy elhunyt századunk egyik leg­na­gyobb magyar írója, Karinthy Frigyes (1887-1938), a modern magyar humorisztikus irodalom meg­te­rem­tő­je. Mint regényíró, novellista, költő, publicista és kri­ti­kus szintén maradandót alkotott. Hogy most egy olyan no­vel­lájával emlékezünk rá, amely egyik legismertebb al­ko­tá­sa, annak egyetlen oka van: nem ismerünk ennél – már-már félelmesen – időszerűbb írást.

KARINTHY FRIGYES

Barabbás

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Kétoldalt feketén füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.

Megállt előtte és csendesen így szólt:

– Itt vagyok.

Az pedig felnézett rá és zokogni kezdett.

– Rabbi! Rabbi! – zokogott.

És a mester szelíden folytatta:

– Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé, és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást válasz­tot­tá­tok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.

A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.

– Mester! – kiáltott elfulladva és könnyek között. – Ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek. Mondd meg, mit mondjak!

– Semmit – mondta ő szelíden –, csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek hát el közülük Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”

– Ó, én bolond! – kiáltott a nyomorult fejét öklével verve –, ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!

– Jól van – folytatta szelíden a mester –, most hát jöjj velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd, egész szívedből és egész tüdődből: „a názáretit” mintha azt kiáltanád: „az életemet!”

Az pedig követte őt.

És találának útközben másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát és fe­le­sé­gét, és gyermekét, és szemeit kiszúratta. És ő homlokát érinté csen­de­sen kezével és így szólt:

– Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érin­te­lek, kiáltsad: „a názáretit”, mintha azt kiáltanád: „a házamat! a gyer­me­ke­met! a szemem világát!”

Az pedig felzokogott és követte őt.

És találtak még másikat is, kinek kezei és lábai kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé. És odament hozzá, és megoldotta kötelékeit és így szólt:

– Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted. Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsd: „a názáretit!” mintha ezt kiáltanád: „a szabadságot!, a léleknek és gondolatnak szabadságát!”

Az pedig megcsókolta az ő saruját, és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.

És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta, és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik, külön-külön, zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „a názáretit!”, mintha azt kiáltanák: „békesség! békesség! békesség e földön!”

Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.

Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak és drága ételeket ettek aranyedények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.

A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:

– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus. Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsássad, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta s engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást, és most új törvényt akar – kérdezd meg őket újból, amint az törvénykönyveinkben meg vagyon írva.

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, s kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt: – Hát kit bocsássák el már most, Barabbást vagy a názáretit?

És ekkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, s mint a mennydörgés zengett a sokaság. És a sokaság ezt kiáltá: „Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: „a názáretit!”

A mester pedig halovány lett, és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismerő mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul, és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak, és szájából bűzös lé szivárgott, és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbás!” mintha azt hörögné: „halál! halál! halál!”

Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit, és mondá neki: – Te látod!…

Ő pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.

Ugyancsak hatvan éve halt meg századunk cseh iro­dal­má­nak egyik legnagyobb alakja, Karel Čapek (1890-1938), aki Jaroslav Hašekkel, Ivan Ölbrachttal és Vladislav Vančurával együtt a 20-as és 30-as évek cseh prózáját világirodalmi rangra emelte. Halála szinte jel­képes jelentőségű volt. Csehszlovákia felbomlása és Cseh­ország náci megszállásának előestéjén – képzel­he­tet­le­nül szennyes jobb­oldali és fasiszta hecc­kampány kö­ze­pette – hunyt el. Ám temetésén tízezrek vettek részt, és Julius Fučik joggal írta nekrológjában: „Meg­szü­le­tett egy paradoxon. A halott Čapek harcossá lett. Aki ön­magát békés kertésznek festette, harcos szimbó­lum­má vált azok számára, akikre nem is számított.” Emlékét utolsó befejezett novellájával idézzük meg.

AUTHOR

KAREL ČAPEK

Arkhimédész halála

Az a bizonyos eset Arkhimédésszel valójában nem egészen úgy történt, ahogy beszélik; igaz ugyan, hogy megölték, amikor a rómaiak elfoglalták Szirakuzát, de az már nem felel meg a valóságnak, hogy házába egy római katona tört be fosztogatási szándékkal, és Arkhimédész, elmerülve valami geometriai konstrukció felvázolásába, fagyosan rámordult, hogy: „Ne zavard köreimet!” Először is, Arkhimédész nem egy szórakozott professzorféle volt, aki nem tudja, hogy mi történik körülötte; ellenkezőleg, vérbeli katona volt, aki számos hadigépet szerkesztett a szirakuzaiaknak a város védelmére; másodszor: az a római katona nem valami részeg fosztogató volt, hanem a művelt és nagyravágyó Lucius vezérkari százados, s nagyon is jól tudta, kivel áll szemben, s nem harácsolni jött, hanem a küszöbön katona módra tisztelgett, és így szólt:

– Üdvözlégy, Arkhimédész.

Arkhimédész felpillantott a kis viasztábláról, melyre valóban éppen rajzolt valamit.

– Mi van? – kérdezte.

– Arkhimédész – szólt Lucius –, mi tudjuk, hogy a te hadigépeid nélkül a szirakuzaiak egy hónapig sem tarthatták volna magukat; így viszont két évig bajlódtunk velük. Hidd el, mi, katonák, értékeljük ezt. Pompás szerszámok. Gratulálok.

Arkhimédész legyintett.

– Ugyan kérlek, szóra sem érdemes. Közönséges hajítószerkezetek… gyerekjátékok, no. Tudományos szempontból semmi jelentőségük.

– Katonai szempontból azonban van – vélte Lucius. – Hallgass meg, Arkhimédész, én azért jöttem, hogy megkérjelek: dolgozz velünk.

– Kikkel?

– Velünk, rómaiakkal. Tudnod kell, Karthágó bukófélben van. Hiábavaló támogatni már őket! Most majd elbánunk Karthágóval is, de úgy, hogy ámulni fogsz! Inkább velünk kellene tartanotok mindannyiótoknak.

– Miért? – kérdezte halkan Arkhimédész. – Mi, szirakuzaiak, véletlenül görögök vagyunk. Miért tartanánk hát veletek?

– Mert Szicíliában éltek, és nekünk szükségünk van Szicíliára.

– És miért van rá szükségetek?

– Mert uralkodni akarunk a Földközi-tengeren.

– Aha – bólintott Arkhimédész, és elgondolkodva nézte táblácskáját. – És mire jó az nektek?

– Aki a Földközi-tenger ura – szólt Lucius az a világ ura. Ez csak világos.

– De hát muszáj nektek a világ urainak lennetek?

– Igen. Róma küldetése, hogy a világ ura legyen. És én mondom neked, az is lesz.

– Lehet – hagyta rá Arkhimédész, és valamit letörölt a kis viasztábláról. – Én azonban nem tanácsolom nektek, Lucius. Nézd csak, uralkodni a világon, ez egykor még irtózatos védekezésre kényszerít titeket. Kár azért a fáradságért, ami ezzel jár.

– Nem számít; hatalmas birodalom leszünk.

– Hatalmas birodalom – ismételte mormolva Arkhimédész. – Ha kis kört rajzolok, ha nagyot, mindenképpen csak kör az. Mindig újabb és újabb határokba ütköztök; nem, sohasem lehettek határtalanokká, Lucius. Gondolod, hogy a nagy kör tökéletesebb, mint a kicsi? Gondolod, hogy nagyobb geometrikus vagy, ha nagyobb kört rajzolsz?

– Ti, görögök, örökösen érvekkel játsztok – felelte Lucius százados. – Mi másképp bizonyítjuk igazunkat.

– Hogyan?

– Tettekkel. Bevettük például a ti Szirakuzátokat. Ergo Szirakuza a miénk. Világos bizonyíték, nem?

– Az – mondta Arkhimédész, és íróvesszőjével megvakargatta a fejbőrét. – Igen, elfoglaltátok Szirakuzát; csakhogy ez már nem az a Szirakuza, és soha többé nem is lesz már az, ami volt. Nagy és híres város volt ez, barátom; soha többé nem lesz az. Kár Szirakuzáért!

– Majd Róma lesz nagy. Rómának kell a legerősebbnek lennie az egész világon!

– Miért?

– Hogy fennmaradjon. Minél erősebbek vagyunk, annál több az ellenségünk. Ezért kell a legerősebbeknek lennünk.

– Ami az erőt illeti… – mormolta Arkhimédész. – Tudod, én egy kicsit fizikus is vagyok, Lucius, és elárulok neked valamit. Az erő lekötődik.

– Mit jelent ez?

– Ez törvény, Lucius. Az erő azáltal, hogy hat, le is kötődik. Minél erősebbek lesztek, annál több erőtöket emésztitek fel hozzá; és egyszer eljön az a pillanat…

– Mit akartál mondani?

– Nem, semmit. Én nem vagyok jós, barátom, csak fizikus. Az erő lekötődik. Többet nem tudok.

– Ide figyelj, Arkhimédész, nem volna kedved velünk dolgozni? Elképzelni sem tudod, milyen óriási lehetőségek nyílnának előtted Rómában. A világ legerősebb hadigépeit szerkeszthetnéd…

– Megbocsáss, Lucius; öregember vagyok, és még szeretném egy-két gondolatomat kidolgozni. Amint látod, éppen rajzolok valamit.

– Arkhimédész, nem csábít a lehetőség, hogy megszerezd velünk a világuralmat? Miért hallgatsz?

– Bocsáss meg – dünnyögte Archimédész viasztáblája fölé hajolva. – Mit is mondtál?

– Hogy egy magadfajta ember megszerezhetné a világuralmat.

– Hm, világuralom – szólt Arkhimédész gondolataiba merülten. – Ne haragudj, de nekem fontosabb dolgom van. Tudod, valami tartósabb. Valami, ami igazán megmarad.

– Mi az?

– Vigyázz, ne mázold el a köreimet! Annak a módszere, hogy miként lehet kiszámítani egy körszelet területét.

Később hivatalosan jelentették, hogy a tudós Arkhimédész véletlen baleset áldozata lett.

ÉVFORDULÓ

SIMOR ANDRÁS

Irodalmi korszakhatár

Vannak korszakhatárt jelző irodalmi események, amelyek létrejöttük pillanatában és még utána is hosszú ideig megosztják az irodalmi életet, igenlők és tagadók táborát alakítva ki. Efféle esemény volt a negyven éve kiadott Tűztánc megjelenése is. Az 1958 decemberében napvilágot látott gyűjtemény válaszként jelent meg egy 1957-ben kiadott verses­könyvre, a 15 fiatal költő 105 verse című kötetre, amely azt sugallta, hogy a fiatal költők a társadalmi kérdésekre adandó válasz elől a magánszférába és az elefántcsonttoronyba húzódtak vissza.

A Tűz-tánc fiatal költői másféle hagyományhoz kapcsolódtak, amikor egyéni alkatuknak megfelelően más-más módon, de lírailag átélten egy korszerű szocializmuskép költői felvázolásával feleltek 1956 után a kor ki­hívására. Bóka László éppen ezt tartotta a gyűjtemény legfőbb újdonságának, és az antológiát az Aurorahoz és a Holnaphoz hasonlította. Tegyük még hozzá azt is, hogy a Tűz-tánc expresszionisztikus-avantgárd hangvétele is újdonság volt, éles szembefordulás a realisztikus stílus­konvenciókkal. József Attila, Majakovszkij, Bertólt Brecht, Federico García Lorca együtt hatottak a Tűz-tánc fiataljaira. Ez ma már irodalom­történet. Az Új Magyar Irodalmi Lexikon írja: „A Tűztánc avantgárd stíluselemeivel és forradalmiságával a lejáratott szocialista költészet megújítására tett kísérletet.”

A Kádár-korszak kulturális politikája már 1959 elején kellemetlen és irányít­hatatlan költőknek találta a tűz-táncosokat. Révész Sándor Aczél és korunk című könyvében a következőket írja: „A tűz-táncosok kivezetése a politikai vezetés kegyeiből azért is volt olyan sürgős 1959 elején, mert megkezdődött az irodalmi hatalom újraelosztásának legfontosabb fázisa, az író­szövetség újjászervezése. A tűz-táncosokat még valóságos irodalmi jelen­tő­ségüknél is kisebb mértékben vették számításba az új írószövetségben. Az alapító tagoknak a pártközpont illetékes osztálya által javasolt és a politikai bizottság által elfogadott 110 fős listáján egyetlen tűz-táncos sem szerepelt, még az olyan többkötetes költők, mint Garai Gábor és Váci Mihály is csak tagjelöltek lehettek.”

A folyamat következő állomása 1960 decembere volt, amikor az Élet és Irodalom közölte az írószövetség elnöksége, illetve választmánya által létrehozott bizottság állásfoglalását Fiatal íróink helyzete (tézisek) címmel. A téziseket összeállító bizottság tagjai Tolnai Gábor, Diószegi András, Illés Lajos és Király István voltak. Értékelésüket az írószövetség választmánya Tolnai Gábor előterjesztése alapján december 20-án fogadta el, a tézisek szövege tíz nap múlva jelent meg az Élet és Irodalomban, amelynek felelős szerkesztője az 1959-ben elhunyt Bölöni György helyére lépő Szabolcsi Miklós volt. A tézisek nyilvánvalóan Aczél György jóváhagyásával jelentek meg, aki már 1959-ben, Váci Mihály lakásán, a tűz-táncosokat pesszimistáknak minősítette.

Sajátos olvasnivaló negyven év távlatából a tézisek szövege, amely megállapítja, hogy a fiatal írók világnézetét „javarészt alapvetően határozza meg a marxizmus”, a Tűz-tánc költőiről szólva viszont modernkedést, álproblematikát, avantgardista pózokat, anarchista nyegleséget, baloldali jellegű hangulatokat emleget, majd a látszólagos elismerés mellett kelletlenül azt állapítja meg: „A kommunista költőkre nemcsak a hibák jellemzőek.”

A hatvanas évek elején egyre gyakoribbá vált pártfunkcionáriusok köré­ben a Tűz-tánc élőszóban történő elítélése. Emlékszem egy beszél­ge­tésre akkori bolgár nagykövetünkkel Szófiában – ez volt első külföldi utam –, aki éppen Simon Lajos Te út című kötetét idézte elrettentő példaként. A költő Fekete szél című verse háborította fel. Negyven év elteltével érdemes idézni az „anarchistádnak, „baloldali”-nak, „túlzó”-nak titulált sorokat:

Jaj, ne mondjátok,
ne mondjátok,
hogy oktalanul kiabálok,
nem vagyok ütött,
ki vészt üvölt,
ha lát egy gyufa-lángot.
Olyan vagyok, mint a gyertya,
ha pincemélyre ballagnak vele:
jelzi a veszélyt, kilobban,
jelzem a veszélyt:
létezik titokban!
jelentem nektek,
jelentem:
hogy itt ravaszul hömpölyögve
munkás-fiúkat félrelökve,
paraszt-fiúkat elsöpörve
száll a polgári szél,

jelentem nektek,
jelentem:
ez a veszély,
ez is veszély.

A hatvanas évek első felében megkezdődött a tűz-táncosok belügyi ellenőr­zése, Ladányi Mihály, Imre Katalin körül valósággal nyüzsögtek a belügyesek. Dalos György baráti közléséből tudom, s engedélyével írom ide, hogy a tűz-táncosok egyik fő bűnének azt tartották, hogy a társadalom szocialista irányultságát féltik, polgári restaurációtól tartanak. Az efféle felfogás a leg­eretnekebb nézetnek számított.

Jon Lee Anderson terjedelmes Che Guevara-monográfiájában följegyzi, hogy 1966-ban, amikor Guevara a kubai követség Dar es-Salaam-i biztonsági házában tartózkodott – a külvilág tudta nélkül –, végigolvasott és széljegyzeteit egy szovjet közgazdasági kézikönyvet is, és máig kiadatlan jegyzetei között egy ilyen észrevétel is szerepelt: „A Szovjetuniót és a szovjet blokkot az a sors fenyegeti, hogy visszatér a kapitalizmushoz.”

A hatvanas évek második felében a tűz-táncosok némelyike megkapta a pejoratív minősítésnek számító guevarista címkét is.

A hetvenes évek irodalmi kritikái a tűz-táncosok köteteit bírálva gyakran emlegetik a „pesszimizmus”-t, a „türelmetlenség”-et, az „elégedetlenség”-et, az utóbbit „permanens elégedetlenség”-ként, mely szerint nem „hisznek eléggé” a szocializmus megvalósítását biztosító „erők jelenlétében”.

1988-ban, tehát harmincéves szünet után, megjelent a Tűz-tánc, harminc év múltán, 1958-1988 című gyűjtemény. A kötet előszavában Jovánovics Miklós azt írja: „Úgy tűnik, a közéleti líra tüntetőén elkötelezett szárnya újabb előítéletek kereszttüzében kell hogy folytassa útját, ami korántsem jelenti azt, hogy az új keletű divatáramlások elszigetelésre kényszerítik. Ennek a költészeti irányzatnak testvérvonulatai és távolabbi szövetségesei vannak a magyar lírában.”

Az utóbbi mondat igazságát az Ezredvég nyolcéves története is igazolja.

A negyven év előtti antológiára nem nosztalgiával, hanem szellemi­sé­gé­nek folytatóiként emlékezünk olyan költők verseivel, akik az 1958-as gyűj­te­mé­nyben szerepeltek, és olyanokéval, akik később csatlakoztak ehhez a költői irányzathoz.

KOSZORÚ

Garai Gábor (1929-1987), az 1958-as „Tűz-tánc” címadó versének költője, tevékenyen részt vett a második Tűz-tánc tervezésében. Ezt bizonyítja „Tűz-tánc 2.” című verse is, amelyet a második Tűz-tánc számára írt. 1987 szeptem­be­ré­ben bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy ver­se­it a megjelent új antológiában láthassa.
   Imre Katalin (1923-1989), a Tűz-tánc csoport szervezője és összetartó egyé­nisége, szellemi kovásza ez évben lett volna hetvenöt éves. Itt közölt levelét Csongrády Béla, Salgótarjánban élő irodalom­történésznek írta, az ő szíves segítségével közöljük.
   Héra Zoltán (1929-1987) jövő év elején töltené be hetvenedik életévét. Verseit a „Tűz-tánc, harminc év múltán” című gyűjtemény számára már halálos betegen küldte el, levélben is jelezve egyetértését a készülő válogatás tervével. Annál inkább megrendítő volt ez, mivel a hatvanas évek elején még szemben állt a tűz-táncosokkal.

GARAI GÁBOR

Tűz-tánc

„Tűz,
        tűz,
                ég
                        a palota,
zöld
        láng
                száll
                        ide-oda.
Ropogó bambusztűz!
Ropogó bambusztűz!”

Íme fivéred, furulyanadrágban,
hátára vette s lába közt kihúzta
Éva leányát.
Nézd meg jól az arcát:
apró vörös kúpok, fehérfullánkú
kis vulkánok duzzadtak fel a bőrén,
arcüregét belülről mossák a könnyek,
orra tövén meredt, szomorú fintor.
Ezt a fintort már láttad valahol:
képes magazinból meredt rád fogatlanul,
fekete hulla viselte,
hamuba sült tetem.
Szemgödrében megkövült lávacsepp,
csontjairól a húst a sugárzás lemarta.
S íme, fivéred!
Kitépett póktagokként kaszál a lába,
fejét alámeríti a szent Öntudatlan
siket tavába,
              hátha elfelejti,
hogy összetűzött a bomló anyaggal.

Vezesd őt, dallam, józan partjaidra,
hűs fövennyel dörzsöld pirosra testét,
s takard be lombbal.
                                   Fél a te fivéred.

                            *

Mutasd fel nekik a hárfát,
              közönnyel mennek el mellette.
Verj sátrat az ég ponyváiból,
              közönnyel mennek el mellette.
Szemükbe fénykévét suhogtass,
              ráütnek térítő kezedre.

Ha egy-kettő akad, ki visszanéz
vagy ereklyéidet félszeg vigyorral
körbejárja, és int, hogy nem haragszik.

De ingereld csak őket, s vess közébük
szagos csalétket – mohón kapnak utána;

összeverődnek s vad kiáltozással
járják az utcát, izzó piszkavasakkal
böknek egymás szemébe s úgy hadonásznak,
hogy láttán vér és indulat dobban a kőben is.

De várj!
              estére már a tarka hegyoldal
bokrai közt üzekednek, – látod a sereget!
S reggel a lány remegve kérdi:
              ugye, hű lész örökre?

S szeretője felel:
              Nem ismerlek, leányzó.
A lány szól tétovázva:
              Ki olvadt hát ölemben?
És újra szól szeretője:
              Sosem is láttalak.

                            *

Bölcsesség ösvényén vezetted őket,
érett almaként hullattad elébük a Jót.
Két roppant félgömb szivárványait
hajlítottad szemükbe. –
                                   S hol a segítség?

Az ösztön ott ágaskodik szívükben,
kiforr bűnben, kelésben, ütlegekben. –
Vagy irtsd ki ezt a vak férget a testből,
ne add tovább a létet, s hirdesd:
              így lesztek halhatatlanok!
Vagy hasítsd ki húsukból s lökd szemétre
állati létük alattomban őrzött
párzó dühét s az elsőbbség viszályát! –

De mutathatsz-e majd nékik cserében
követni példát, embermódra?
              Magad példáját?
Ifjúság helyett önmegtagadásod
nehéz kámzsáját, mit húszévesen
nyakadba vettél, s hitted, hogy fegyelmed,
napestig szított szédítő törekvés
hajszája majd megtisztít s bölcs leszel,
úgy szemléled majd sorsod változását,
mint ár-apályt egy idegen vizen?

Most itt állsz s meg kell vallanod, hogy mindaz,
mi eddig hajtott, kéjt s vigaszt kinált –
kamaszkorod idétlen, pőre láza volt:
hiába fojtod versbe, szóba, borba, –
semmit se változott. –
De tűrnöd kell-e még, hogy végzeteddé
kövüljön és így hordozzad halálig?

Vagy ennyit látsz és ennyit tudsz csupán?
Nem, nem – világnagy szemgolyó légy!
Nézd: irgalmatlan szűk lett ez a bolygó:
határos rendjét a nyugtalan elme
szétfeszíti akár halálod árán.

Szféráinkban angyalok nyájai helyett
stroncium-peték tenyésznek;
engedd kitelelni a férget –
              gubóját szétrepeszti,
megszáll a mandulavirágban
s érett korában
              porrá őrli gyümölcsét.

Míg fivéred, fejét az űrbe mártva
kuvikszót sejdít, s borzad a gyönyörtől –
te hallgathatsz-e békén?
Bár nem tudsz jóslatot,
példád agyagként porlik,
és prédikálni restellsz –
              de láttad őket!

Ártatlan húsuk rózsaként kinyílott;
és láttad a kőszemű, holt csecsemőket,
a jámbor barmokat, keserű harcban a rémmel
s a foszfor-perzselte rétek nagy temető-magányát.

S ím, a teremtés minden hangja benned
egy értelemre zendül;
a billent ég burája így kolompol;
porhitű népek évszázadnyi porból,
anyák, kik őszi lombként hullattak gyermeket,
malomba nem fogott, csak szétzilált szelek,
fölvert vízáramok, madárhadak,
derült égből kibuggyant hópihék
s tengerfenékről feldobott halak
              tudva, vagy öntudatlan,
hangos szóval vagy néma kábulatban –
              RENDÉRT KIÁLTANAK!

Egyetlen Rendért, hol négymilliárdan
              elférhetünk e táguló világban;
Egyetlen Rendért, mely ha eget hódit,
              nem mártja tűzbe szűk földje lakóit;
Egyetlen Rendért, hol nem gyűjt fejünkre
              halált bomló magocskák titka-üdve;
Egyetlen Rendért, melyben még az állat
              s levél a fán is hazára találhat;
Egyetlen Rendért! – Föld-erős parasztok,
              s nehéz munkások kondítják a hangot;
s velük gép-tornyok és tárt-ölű völgyek
mámor-süket fülekbe mennydörögnek:
Ocsúdjatok!
                     Mentsétek meg a földet!

                                                 1957

Tűz-tánc 2.

Ég a palota?
Sőt, ég a kunyhó is!
Rakéták röppályáján egyensúlyozva
émelyeg a világ. Nem csak elemi csapások,
földrengések és vulkán-kitörések
gyötrik a Földet. Gyötörjük mi magunk is.
Hol a majd' harminc évet vénült remény,
és hol a hit, mely összetömörített
majdnem két nemzedéket, merre tűnt?
S mi a megoldás harminc év után?
Valami pogány ráolvasás talán?
Vagy merüljünk mély faji mítoszokba,
rakéták röppályáján egyensúlyozva?

Nem tudok szólni most se mást, hiába:
ne süllyedjünk magunk költötte halálba.
Várjuk be a természetes véget, úgyis eljön.
Csak addig férjünk meg valahogy a Földön;
hogyan, miképp –
                            nincs rá biztos receptem,
de nem vállalom a dezertáns reménytelenséget sem;
és hívom és várom, mi mindünket megmenthet,
mint harminc éve hívtam:
                                          az Egyetlen Rendet.

                                                               1987

Elégedetten

                            „És nem adom alább – míg így kijátszik
                            sokakat e világ – nem az enyém.”
                                                                      (Váci Mihály)

Elégedett vagyok – mondtam Neked
Minden cirógatást és vállveregetést
Már (túl korán) megkaptam
Tőlem itt már csak elvenni lehet

El is vesztem szép lassan s biztosan
Mindenem vagy majdnemcsak mindenem
Viszonylag gondtalan köznapi békém
De nem akarok fohászkodni Hozzád
Nem tudom hol vagy Irgalmat se kérek

Csak ama régi költő jut eszembe
„A te katonád voltam én Uram”
Mondta amputált lábbal haldokolva
És kegyelmet? – Még jó halált se kért

De megnyugvást kapott valahogy mégis
(Lehet ugyan – csak tulajdon hitétől)
De Te milyen hittel csitítasz engem
Higgyek stigmáiban Új Uzsoráknak
Embrióiban a Népritkulásnak?

Legyek Hozzád hű – magam elveszejtve?
Csak úgy lehetek hű ha állva élek
S míg gyönge torkomtól telik kiáltom:
Hálákat adok hogy kirekesztettél!
De nem úgy vádollak mint kirekesztett

Nem is vádollak Érted emelek szót
Ki nem tudom hol vagy Az istenért
Nézz körül s szólj: Bőghetek mást mint – nem nem!
Már-már semmihez sem lehet közöm
Amit itt tesznek most a Te nevedben.

IMRE KATALIN

Levél Csongrády Bélához

Kedves Uram,

elnézést kérni, amiért érdeklődik a Tűztánccal kapcsolatos mondani valóm iránt, indokolatlan, ellenkezőleg/megtisztelő, hogy kíváncsi emlékeimre, véleményemre. Elnézést inkább én kérek, mert botcsinálta gépíró vagyok, gépem is elaggott és levélírásban sem jeleskedtem soha. Arról nem beszélve, hogy a régi és az új Tűztánccal kapcsolatban sem szolgálhatok egyébbel a puszta tényéknél.

Az eredeti Tűztánc úgy jött létre, hogy néhai Darázs Endre, költő meg­beszélte a Magvető akkori igazgatójával, Vadász Györggyel, hogy meg­szervezné egy költői antológia kiadását. Darázs aztán Győré Imréhez fordult, aki akkor a Bölöni-féle Élet és Irodalom munkatársa volt, hogy vegyen részt a szerkesztésben. Győré meg az én részvételemet igényelte. A megegyezés a felek között akadálytalanul létrejött. A közös nevező, amelynek jegyében az antológia anyagát összegyűjtöttük és kiválogattuk, annyi volt, hogy a kezdőnek, fiatalnak minősített alkotók közéleti érdeklődést tanúsítsanak költészetükben. Ezt a meggondolást tk. egy megelőző antológia váltotta ki, amelyiknek állásfoglalása az elefántcsonttorony volt, azt bizonyítandó, hogy a legújabb nemzedékek kiábrándultak a közéletből, a politikából, visszavonultak a magánszférába. Nos, kötetünk arra vallott, hogy ez nem így van, a közönségről nem is beszélve, mert ritkán fordult elő Magyarországon, hogy egy jóformán névtelenekből álló verseskötet egészen rövid idő alatt két kiadást érjen meg. Az 1988-as emlékkiadás története hasonló. Németh M. László, a Zrínyi Kiadó igazgatója úgy vélte, hogy ez a bizonyos történelmi-társadalmi jelentőséget hordozó vállalkozás érdemes arra, hogy harmincéves évfordulóját egy hasonlóval ünnepelje meg a magyar irodalmi élet. Jovánovics Miklóst kérte fel a szerkesztésre, majd megállapodás jött létre köztük, hogy a még élő két régi szerkesztőt is bevonják a munkába. A gyűjtőmunkát jelentősen elősegítette Hárs György és Simor András közreműködése az új csatlakozók és a már régebben, illetve a szerkesztés időszakában elhalálozottak műveinek begyűjtésében. Ebben a kötetben néhányan-kevesen – ilyen-olyan okból nem akartak szerepelni a régiek közül, de méltón szerepelt az a többség, amelyik harminc év elmúltával, ha lehet, még inkább kifejezte közéleti, politikai érdeklődését, elkötelezettségét. És a Tűztánc felfogás indokoltságát talán még ennél is jobban bizonyították azok a kiváló költők, akik az eredetiben még nem szerepeltek, vagy mert mi még nem ismertük őket vagy mert ők még nem ismertek minket.

Mezei András említett rádió-előadásáról sajnos csak utóbb értesültem. Nem szólhatok tehát hozzá. Csak annyit merek megjegyezni, hogy amennyi­ben Mezei és mások (Ön által említettek, ám meg nem nevezettek) az eredeti Tűztánc antológiát manipuláció eredményének tartják, akkor a manipuláltak csak mi, szerkesztők lehettünk, mert azt hittük, hogy a szerzők azt írták, amit hittek. (Szerencsére a legjelentősebbek harminc éven át be is bizonyították, hogy ez így van.) Ami Bábelt illeti, itt Mezei András emlékezete csal – ami persze nem csoda ennyi idő múltán –, senki senkivel nem szakított az illető szerző miatt, sőt még sokéves barátság állt fenn például Mezei és köztem is (azt persze nem tudhatom, hogy a lelkében zajló folyamatokat ki mikortól datálja). A lényeg, hogy sem ez a kérdés, sem egy-két egyéb, még meglepőbb, nem tartozik a Tűztánc régi és új születésének történetéhez.

Amennyiben válaszom nem elégíti ki, kérem, ha Pesten jár, hívja fel Simort, nekem nincs telefonom, és az ő közvetítésével esetleg találkoz­hatnánk.

1988. augusztus 7.

Szíves üdvözlettel

Imre Katalin

HÉRA ZOLTÁN

Bizonyos évek

Bizonyos évek az ifjúság évei lévén sem ifjúi évek.
A fal ott csupa drapéria, ám maguk az évek
mégse pirosak, ha behunyod szemed,
láthatod: koraderesek.

Bizonyos évek nem is tudni, milyen évei a nagyidőnek.
Azt vélnéd meredek lépcsői a jövőnek,
és ocsúdsz: pincegrádicsok,
ómódi jajok és szitkok terébe visznek.

A szabad ingnyak ott már nem divat:
                              győztek a nyakkendősek.
Tokba bújik az arc, fontos tokok flangálnak az éjben,
s tokok húznak el melletted délben, fagyos ügyekben.

Bizonyos években nagy a fegyelem: engedelmesen
meghal a naplóműfaj és kihal minden lírai virtus.
Virul a panegiricus és hízik könnyeken,
a hősi óda, mint kígyó a kiborult tejen.

Bizonyos évek olyan jámborak. Elhiszik, hogy el lehet hinni:
aki kívül-belül túldagad, túlfényes hitétől dagad,
és nem attól, hogy elfogyaszt
                              bármi kását, mit a sors elébe rak.

Bizonyos évek oly teli évek, bennük mint
                              dagályban a rablóhalak,
nyüzsögnek rémistenségek
                              nagyok, kicsinyek és átlagos méretűek.

Bizonyos évek oly tűrhetetlenek,
és – hinnéd utólag – oly szükségesek:

Rajtuk, mint hordaléktalajon némely virág,
– szélrózsa, hollófű, szarkaláb? –
némely szellemek oly szépen élnek,
és, mi tagadás, maga a szellem is, odarévedve, éled.

Bizonyos évek némileg bizonyos garanciák,
                              hogy mások lehessenek az évek,
melyekről esetleg utóbb kiderül:
ha másban is, ha másként is, ugyancsak bizonyos évek.

MEGMENTETT OLDALAK

Labancz Gyula (1941-1986) a „Tűz-tánc” szel­le­mi­sé­gé­hez az Ezredvégben csatlakozott, s ettől kezdve ki­ta­gad­ta az irodalmi élet, hetilapok és folyóiratok, ahol az­előtt publikált, bezárták előtte kapuikat. Halála előtt nem egy­szer beszélt arról, hogy ismét kötetbe gyűjtve kellene kiadni az irodalmi baloldal költőinek verseit. Posztumusz ver­sei­nek közreadásával – noha 8 egyik Tűz-táncban sem sze­repelt – ezért emlékezünk rá ebben a szám­ban.

LABANCZ GYULA

Hang-lángra lobbantó

A kérdéses szemét…
Gyufaszál, mikrofon,
hang-lángra lobbanó száj –
vajon tárgyára, emberére
lelt-e bennem, magam is
épp verségető, pegazus
tűnte füst, cigarettarúdhoz
fogva legendás tér-fogat.
Lapátol karomban a vér,
visszhangba csomagolt hegy;
boldogtalan, míg szerettem,
addig voltam, hiába tapossa
nyelv a torkot, magát
nem tüntetheti el, gyűlölve
nem gondolhatok reményre;
hajlakolok buja, zöld lombú
fáknak, úgy jutok előbbre,
ha gyökér-csillagát,
a gyümölcsöt is magam
verem s nem a pusztulás.

Megfogva, ezüsttel

Vándormotívumos
marsallbot,
                  ágál,
illatával kérkedik
zsúfolt könyves-
polcomon a birs.
Jobban összébb-
húzódni se bírsz.
Rongyoskodjék,
élvezkedjék bár
– bőrbe kötött
ámy-thriller –
romlásig illatába
továbbra is, Schiller;
napfény s tudás
hozzá s hozzád adni
mit sem tud már.

Ki maga elöl
tükör mögé bújik,
számolnia kell:
kihalt utca, kihalt ház.
Foncsorral fizet a tükör.
Megfogva, ezüsttel,
tolvajként látja
viszont magát.

Negatív

Azt mondta,
tegyek úgy, mintha
ott se lennék.

Benne voltam.

Ő bármikor előhívhat,
én vissza sosem hívhatom.

Néki a dari dari
halászbástya maradt vonzó,
(ötvenesért bárki lenézheti
az Országházia szűkült hazát);

nékem meghúzódni,
szerelemről,
Aranyról, Krúdyról
elmélkedni maradt
menedékhely a sziget.
Tudta, miért! Kinek
kell itt szégyellnie magát.

Takarítás

Mennyi bucsúzkodó
integetés, szabaduló
megkönnyebbülés
fog el, húzódik meg
urna takarítás közben
egy-egy ablakon kihajolt,
rongyos pillanatban.

A portól, mi
személytelen,
különválik,
fölfelé száll,
majd alámerül
és személyes.

Lipótmezei intés tüntetgető felnőtteknek

Magyarország
depressziós hely,
önmagával határos.
De mert – tudjuk –
egy újszülöttnek
minden vicc…
nem tréfálok!
A vízzel-teli
karbiddal, dugóval
légtelenített tintásüveg
– ez az én okításom –
durranva, füstölögve
szökni hagyja
utcai szellemét.

Vécés tetsz-firka

Oké vagy nem oké,
Mozgó egy Világ,
bélpoklos csőlátó,
irodalmi díszzsoké,
ki nem minden alap
nélkül, költőnkben, balra
mákszemnyi magyar
históriát látott
s most be van szarva –
aranyeres iniciálé,
névelőn ül az átok.
Titka mi volna egyéb?
Hal-e hal, ha tátog,
szükségében, ha el-Berdázott,
verset s más országot
ily illemtudón
álmodott szegény.

              1995. október 7.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

A szegények alázatos hatalma

Váci Mihály elkötelezett költő volt. Nem lekötelezett, hanem. elkötelezett. És itt az igekötők különbözősége nagyon is lényeges. A lekötelezett költő nem különb a lakájnál: odavetett koncokért buzgón zengi jóltartóinak dicséretét. Az elkötelezett költő viszont nagyon is kényelmetlen figura a mindenkori hatalom szemében, olyan, mint a lelkiismeret: mardos, furdal – és nem furkál! – a tisztulás érdekében. „Ünneprontó az ünnepen”, sőt: „országosan szemtelen” azért, hogy a világ előbbre menjen.

Ilyen költő volt Váci Mihály. A nyíregyházi vonatkísérő idősebbik fia a negyvenes évek végén néptanító volt a nyírségi tanyavilágban. És az maradt akkor is, amikor már egy egész ország ismerte és tisztelte a nevét: népének tanítója. Kossuth-díjas költőként, ország­gyűlési képviselőként és az Új írás szerkesztőjeként is azon fáradozott, hogy „a szegények hatalma” kiteljesedjen egyszer ebben az országban.

Mit értett ő a szegények hatalmán? Több mint három évtizeddel ezelőtt így nyilatkozott erről:

„A művésznek, aki a munkások és parasztok kemény, világot alkotó sorsát figyeli, nem kell hitében és szándékaiban csalódnia, válságokat szenvednie és állandóan új divatok üdvéért keresztelkednie. Ezeknek a százezreknek, észrevétlen igyekezetű embereknek az igénye, vágya – hosszú távon, történelmi távolokban mérve – a politikát, a művészetet, a kultúrát is megszabja. Végül – ha lassan is – mindig az ő igényük, érdekük dönt és parancsol, az ő távolról ható szándékaik érnek be mindenütt. Csak az ő igényük a mérce a történelem fordulóinak megítélésében is. Ez a szegények – szelíd, alázatos, de legyőzhetetlen – hatalma. Én ezt szolgálom verseimmel.”

Ez a fajta szolgálat nagyon is elkél manapság, amikor a „hivatalos” törekvés éppen a szegények hatalmának az alapos megnyirbálására irányul. Ezért igyekeznek manapság Váci Mihály tisztességes indulatú, nagy erejű verseit „meg nem történtté tenni”. A kultúrpolitikai manipulációk temethetnek egy költőt „szóval, tettel és hallgatással is”, ám aki utat talált a nép szívéhez, az ércnél maradandóbb emlékművet állított magának.

Harmadéves bölcsészhallgató voltam 1960-ban, amikor megismertem. Egy meghívásos irodalmi pályázat lírai kategóriájában mögötte végeztem, a második helyen. Büszke voltam, hogy egy „dobogóra” állhatok vele. Attól kezdve féltő szeretettel kísérte pályafutásomat Havi ötszáz forintos ösztöndíjat járt ki nekem az Irodalmi Alapnál, véget vetve évek óta tartó nélkülözéseimnek. (A menzán a levesestálakat előre kirakták az asztalra. Meg a kenyeres kosarakat is. Eladdig úgy étkeztem, hogy gyorsan belapátoltam két tányér levést, nyolc-tíz kenyérrel. Az ebédjegyeket csak a második fogás előtt kezdték összeszedni, ám addigra én már kisurrantam a helyiségből. Váci Miskának köszönhetően egyetemi tanulmányaim „finisében” végre meg tudtam venni a havi százhúszforintos ebédjegyet is.)

Az Új Írásnál rendszeresen foglalkoztatott. Cikkeket, új verseket kért tőlem. Több morcos levelét őrzöm, amelyekben a megígért kéziratok mielőbbi postázását sürgeti. Sokat szerepeltünk együtt különféle irodalmi esteken, gyakorta kvaterkáztunk kávéházi asztaloknál. Én szinte már az édesbátyámnak éreztem őt. Pedig „tűz-táncos” volt – és én akkor még nem nagyon szíveltem a tűz-táncosokat. Külön-külön némelyiket – Győrét, Hárs Gyurit – igen. De a TŰZ-TANC tónusát, szellemét akkor még nem. Tudta ezt rólam mindenki. Egyik – amúgy igen kedvelt – pályatársam és egy lelkes kritikus rá is akart venni, hogy a fiatal írók konferenciáján, amelyet Pécsett rendeztek meg 1963 januárjában, a tűz-táncosok ellen foglaljak állást. Erre nem vitt rá a lélek, de nem fájt, ha mások csepülték őket. Csak jóval később, közel két évtized elmúltával vállaltam közösséget velük, amikor az már szégyen volt…

Ám Váci Miska elejétől fogva több volt nekem barátnál és pályatársnál: a tartásom biztosítéka volt. Pontosabban: egy olyan szabású költő jelenléte a hazai költészetben, mint amilyen Váci Mihály volt, engem is magabiztossá tett a saját vállalásaimban.

Negyvenhat évet élt mindössze, közel három évtizede halott. De én tudom, hogy elpuszíthatatlan, hiszen „Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt, akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt, akit a nép szívébe zár, nem kai meg soha az.”

VALLOMÁS

TÓTH GYULA

Jelenetek Ladányi Mihály életéből

A Szalay utca 10-14-ben

Az oly soknevű minisztériumot a 60-as évek első felében gyakorta felkeresték az írók, ha vidékre vagy külföldre akartak utazni. Ügyeikkel az Irodalmi Osztályon foglalkoztak, Rátkai Ferencnél találkoztam először a kedves, mosolygós arcú költővel, talán még 30 éves sem volt. Tűz-táncos múltja, tanárkodása a bölcsészkar négy éve után, művelődési házi igazgatói tiszte külsőségekben is tekintélyt kölcsönzött Miskának. Szerette az országot járni, egy-egy költői est után magánházakba húzódni, földes szobában, magasra vetett ágyban aludni. Sok baj is érte ezekből az utazgatásokból.

Azt mondta erről az időről Z. Szalai Sándornak: „Az irodalmat az irodalomkívüliségnél kezdtem, mint mindahány kezdő. Persze, ekkor még nagy sóvárgás volt bennem, hogy egyszer én is bentlakó legyek a Parnasszuson. Hosszú idő kellett hozzá, hogy felismerjem: jobb megoldás lesz számomra valamiféle albérleti állapot, parnasszusi ágyrajárás. Felfedeztem… léteznek… protokoll-listák is. Szerencsére már kezdő koromban láttam, mi mindent követnek el kezdő és beérkezett írók a protokoll-listára-jutás érdekében: mennyi félelem, féltés, megalkuvás jár együtt mindezzel. Amikor ezt átgondoltan! a könnyebbik megoldást választottam, s lehajtott fejjel kikullogtam az irodalmi élet perifériájára. így lettem úgynevezett ellenzéki költő, mások szerint anarchista, meg nonkonformista… Mialatt buzgón sütögették rám ezeket a vásári billogokat, magamban már éreztem és tudtam, hogy összejött lírámban valami, amit inkább cselekvő erkölcsnek, aktív emberi magatartásnak és társadalomra-hatni-akaró gondolatnak lehetne elnevezni.” (Műhelybeszélgetés Ladányi Mihállyal. Új Forrás, 1979.1.)

A líra élvonalában

Illés Lajos összegező jellegű nagy kötetében (1945-1970. Negyedszázad magyar verseiből. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970) 1960-ban a Filmkockák, 1962-ben a Dal, 1963-ban a Csatangolás, 1965-ben az Öregek, 1967-ben a Dobszóló, 1969-ben a Szegények menete szerepelt. Egyik-másik vers már növeli a Ladányi-legendát a kocsmázó, részeges, vagabund mihasznáról, ezért most a sok vers közül a legegyszerűbbet idézem ide:

Az ember simító tenyér,
csak néha bánat húzza le.
Ilyenkor arra üt, kit ér,
de végül ő sajdul bele.

Az ember éneklő torok,
csak néha horgasujjú szél
szorítja el a dallamot,
mint egy kötél.

                                    (Dal)

A minisztériumbeliekhez talán eljutott Ladányi Mihály donjuanizmusártak a híre, de a felszarvazott férjek, a bosszúszomjas apák és fivérek inkább a korszak vezető állami és pártszerveinek hivatalaiba járhattak.

A szigorúságáról híres Kardos György már új vállalkozásának második számában szerepeltette a költőt két versével:

            Előszó

Aki söntésben ácsorog,
vagy pálya szélén ácsorog,
vagy ajtó előtt ácsorog:

az Osztály –

Aki izzadtan álmodik,
ki él, remél, káromkodik
hajnaltól másnap hajnalig:

az Osztály –

Aki néha féllábon áll,
mert azt hiszi, ez így dukál,
s az jut neki, amit talál:

az Osztály –

Aki már felemelkedett,
de a világra görnyedett
s néha magára fog kezet:

az Osztály –

Aki legyint s legénykedik,
de szédül, hogyha szédítik,
s lehúz rá néhány féldecit:

az Osztály –

Ki izmait mutatja és
mint közömbös esztergakés
forgácsolja a küszködés:

az Osztály –

Akinek tíz gyerek köszön,
mikor megáll a küszöbön
s eltűnődik az örömön:

az Osztály

érte legyen a vers komor,
érte legyen a vers hegyes,
őt sebezze, neki talán
még fáj!

            Három strófa

A művészetben, mint egy üzemben, akkora ismét a ricsaj.
Kurvák flangálnak a szívek leitatott álmaival.

Minden tele van leleménnyel, szabadsággal és miegyébbel,
s a ki-mit-olvas lett a sláger ahelyett, hogy ki-mit ebédel.
Nem botrány már a csúnya szó, sem a nemzés, a nemiszervek,
mivel objektívek vagyunk: ez az új hit, az égi permet,
ez lett a bűvszer, amitől a nadrágbaszorult szivek
most háladallal dobogják fülét tele mindenkinek.

A költő riszálja magát, s bátran megírja, mi a jó,
és bátran szidja, ami volt, ez ám a szívdobogtató!
S a művészetben, mint egy üzemben, akkora újra a ricsaj,
kurvák flangálnak a szívek leitatott álmaival.

                                                      (Magvető Almanach., 1964. 2.)

„A legenda nagy hatással volt rám gyermekkoromban. Az ország leg­mélyeb­ben fekvő falujában születtem, melyet nyáron elborít a por, télen elönt a sár. És bár szegények voltunk ebben a porban és sárban, de valamiképpen egymásba kapaszkodva éltünk a naponkénti sovány krumplilevesen. Ekkor alakult ki közösségtudatom… Ebben az időszakban dolgoztam ki költői törekvésemet: az átlagember bevonásának szándékát a lírába” – mondotta az említett interjúban, s bár én nem szeretem az átlagember megjelölést, ér­teni véltem Ladányit a folytatásból: „Azt, hogy örömében-bánatában áb­rá­zol­jam a megkoszorúzatlant, a gyarlót, a megkeseredettet, a ki­ebru­daltat”, de úgy, „hogy kenyérzsákjainkból ne maradjanak ki az álmok, a társadalmi illúziók, a hitek, az akarások, vagyis az, ami ennek a kiröhögött hadosztálynak valamikor emberi magatartást és életének értelmet adott.”

E kiröhögött hadosztály katonájának tartván magát jellegzetes címeket adott verseinek: E kantinban, Tűnődő, Blues, amelyekben ő bányászként az órák tárnáiból lép ki, a lámpák elfojtott karbidszagában, a pillanat csilléje visszafordul, az öreg bányamester életének tárnáit bejárom, vagy: mint eszelős aranymosó, úgy merültem a városokba, vagy: fura, szomorú csavargó vagyok, szegény költő vagyok, mint egy sovány madár, egy buddhista pap, ki felgyújtja magát, és: „Ez a magános század/ úgy küldi rakétáit/ a világűrbe szét/ mint az egyetlen és utolsó illúziót.” E három vers került be a Tavasz Magyarországon című 1965-ös kötetbe. Természetes résztvevője volt az 1963-as Tiszta szigorúságnak hét verssel. 1966-ban ő zárta a Hét évszázad magyar versei című antológia III. kötetét: Himnusz, E korban, Esti dal, Rezeda című verseivel. A legnagyobb szabású költői antológia Ladányi reményeivel, bizakodásával, meggyőződésével zárult: „Jó lenne hinni, hogy a dal / fölemel még és fénybe lódít/ s a mi szívünk ad lüktetést,/ a század forró pulzusának.” 1963-ban kapta első József Attila-díját. Amikor a Kiadói Főigazgatóságról az Irodalmi Osztályra átkerültem, 1971-ben betért hozzám, az asztalomnál dedikálta fanyar, elégedetlenségről tanúskodó kötetét: Kedvesebb hazát.

50. születésnapjára jelent meg összegyűjtött verseinek Z. Szalai által tudományos igénnyel megszerkesztett közel ötszáz oldalas kötete. Büszke vagyok e kötetre, egyszerűen szép szavaira, adományára.

A magányban

Dévaványa 1994-es szép bibliográfiája úgy tudja, hogy a hetvenes évek végén Cegléd mellett, Csemőn vásárolt egy szőlőskertet egy rozoga présházzal, és ideje java részét itt töltötte.

„Vettem egy tanyát a csemőihez közel, egy erdő közepén, és a telet már ott töltöm… A pesti lakást átadom az özvegyemnek, aki férjhezmenőben van. Ezek a nők nem bírják ki a magány változatosságát… ez a szájkosár előbb-utóbb az illetékeseknek lesz kínos… A telet hol a tanyán, hol kóborlással töltöm, sokat leszek Fehérváron is… Irodalmi riszálásokat nem vállalok, sok bajom volt belőle – inkább dolgozom, bár az sem veszélytelen.”

Ekkor már végletesen elégedetlen volt a hatalmasokkal: „…engem az illetékesek szorgalmasan izélgetnek, s lassanként egyetlen sorom sem jelenhet meg.” Z. Szálainak azt is elmondta, hogy „az olvasók is, a kritikusok is elém rakják időnként kérdőjeleiket. A kritika főként azt firtatja, miért éppen a negatív jelenségek foglalkoztatnak, miért ezek indítják el indulataimat… csak így válhatok azzá, amivé egyéni alkatom szerint válnom rendeltetett: a társadalom élesztőjévé, s ugyanakkor tanúvá, ennek a komák hiteles és fölesküdött tanújává a jövő bíráló tekintete előtt.” Vallomás és búcsú is ez, a desperáció és a depresszió nyomai látszanak, válságnak szokták nevezni az ilyen benső jelenségeket.

Ladányi Mihály engem azonban nem sorolt bántói közé, s 1975-ben megrázó levelet küldött hivatali címemre. A levelet itt közlöm eredetiben.

A levél kézhezvétele után valaminő protokolláris rendezvényen találkoztam Óvári Miklóssal, aki éppen ezekben az órákban lett az MSZMP Politikai Bizottságának tagja. Zsebemben lapult a levél, előszedtem és Óvári kezébe nyomtam, kérve, hogy válaszoljon nekem Miska észrevételeire. Vártam Óvári válaszát, s sürgetve léptem fel a Fehér Fíázban. Óvári Miklós azonban borítékba tette a levelet, és visszaküldte címemre. Több mint egy hónap telt el. Május 30-án írtam Miskának, megkerülve a válaszban azt, amiről nem tudtam. Gondolom, hogy Óvári Miklósnak magas funkciójában nem állt módjában érdemben válaszolni, s legkisebb gondja sem lehetett Ladányival foglalkozni.

Temetése

Ott voltam 1986-ban a hosszúra nyúlt gyászmenetben, hallgattam Baranyi Ferenc és Farkas László búcsúbeszédét, megdöbbentett árváinak látványa. A nagy szomorúság pillanatában arra gondoltam, hogy közzéteszem az irodalomtörténetben óriási Ladányi-levelemet, de nem találtam vállalkozóra. Azután elolvastam 1986. október 11-én Héra Zoltán igaz című és tartalmú írását, az Élt bizony gyönyörűen-t. Egy másik cikk 1990-ben már Ladányiról mint fáradt kisemberről írt, szerzője Ladányi-versnek tartott egy paródiát, s hiába kért bocsánatot a szegény Ladányi Mihálytól.

Le kell vakarni Ladányi Mihályról a pejoráló szegény, a kisember meg mindenféle kisebbítő jelzőt, mert egyetemes, földrésznyi értékű líra volt az övé. Századok múlva is élni fog az ember gyönyörűségére. Nem közölt írásomban ez volt az utolsó mondat: „Még többet kellett volna érte tennünk.”

MÚLTUNK

SZIGETI JÓZSEF

Itthon, a felszabadulás évében

1945 május elején tértem vissza Bécsből Budapestre, magyar ösztöndíjam se­gít­ségével valóban sikerrel kerülve el a katonai szolgálatot. Apám távol­létében megüresedett újpesti lakásunkat kibombázottaknak utalták ki. Búto­rainkat öccse, Imre bácsi, nagyapámékhoz szállította ki Erdőkertesre. így egy vagy két hétig még az Eötvös Kollégiumban laktam. De közben kipróbáltam anyám pestújhelyi, szoba-konyhás lakását, hátha ott – bizonytalan időre – meghúzhatom magam, így is történt, azzal a különbséggel, hogy ott-tartózkodásom jóval hosszabbra nyúlt az elképzeltnél. Legnagyobb bánatom az volt, hogy apámról senki nem tudott semmit. Talán nagyszüleien – gon­dol­tam. S egy szép napfényes reggelen, más közlekedési eszköz nem lévén, az apostolok lován vágtam neki az Erdőkerteshez legközelebbi nagyobb helység felé vivő mintegy harminc kilométeres Rákospalota-Veresegyház útnak.

Várakozásommal ellentétben nagyapámék sem tudtak többet apámról, mint én, bécsi elválásunk idején. így az egyetlen fontos dolog, ami meg­örvendeztetett – jó egészségi állapotuk mellett – szeretett könyveim csaknem érintetlen megmaradása volt, valamint az, hogy akár haza is szállíthatom őket, mert holnap lovas kocsival kijön Imrike, aki a háború végnapjaiban itt­hagyott maradék holmijukat szállítja haza. Könyveimet másnap így nehézség nélkül szállítottam be Pestújhelyre. Ez egyszerre használhatóbbá és lakályosabbá tette anyám szobakonyháját. Szabad szék, asztal és lámpa mindig akadt, legfeljebb a szomszédból áthallatszó rádióbőgés kényszerített időnként szellemi erőmet meghaladó koncentrációra, amelyet azonban – hála a szomszéd megértésének, az ismerős villanyszerelő családnak – némi szoktatási idő után sikerült kiküszöbölnöm. Nagy örömömre és meg­nyugvásomra szolgált, amikor apám 1947 nyarán, amerikai hadifogságából hazatérve, megjelent Pestújhelyen. De egyelőre 45-ben vagyunk s maradunk.

Pénzem nem volt, megélhetés után kellett néznem. Előbb azonban alá kellett magam vetni az akkor folyamatban lévő szükséges igazolási el­já­rás­nak. Igazolóbizottságom elnöke, Levin Tamás, szimpatikus, energikus, szőke fiatalember a vizsgálat során oly lényeges és célratörő módon kérdezett rá intellektuális fejlődésem csomópontjaira, hogy képes volt ebbe az összképbe illeszteni s ebből megítélni ausztriai tartózkodásom természetét.

Később, úgy tudom, Gerő Ernő minisztériumi titkára lett. S még később, talán már a Rajk-ügy után, nagy meglepetésemre és kellemetlen-hitet­len­kedő megdöbbenésemre, ellenséges ügynökként letartóztatták. Azon esetek egyi­ke volt ez, amelyek érettebb tapasztalatok birtokában, nem tűnhettek hi­te­les­nek szememben. De egyelőre még nagyon távol álltunk az ilyenfajta problémáktól és aggályoktól…

Tiszta szívvel és teljes meggyőződéssel csatlakoztunk a Magyar Kommunista Párthoz, amelynek politikai tevékenységét lenyűgözőnek tartottuk. Nem csoda! A magyar politikai, egyáltalán ideológiai életben először hangzottak el tiszta és világos érvek, koncepciózus álláspontok védelmében és megvalósítások érdekében – olyan környezetben, amely túlnyomó többségében csak ennek az ellenkezőjét volt képes produkálni, ráadásul átkozottul hasonlítva mérsékeltebb fajtáiban is ahhoz a régihez, amely egyeduralkodó és tömegessé tett formáiban a nemzet szörnyű katasztrófájához vezetett. Igaz, ma elégséges alap nélkül tagadják, mind az érveket, mind a nemzetfelrázó koncepciót, sőt magukat a tényeket is, még a lerombolt ország és főváros újjáépítéséről is, amelynek egyetlen igazi kezdeményezője és szervezője az MKP volt, s amit az egymással versengő politikai párturalom eredményeként tálalnak. (A burzsoázia, mint egyik hiteles ügyvivője, a GYOSZ titkára megírta, úgy képzelte, hogy kb. 50 év alatt spontánul helyreáll a háború előtti nemzeti vagyon, ahol az 50-es számból szerencsére csak annyi lett igaz, hogy az 1950-es évekre – lényegében – már elértük a régi szintet.)

A Párthoz való csatlakozással kapcsolatban használt többes szám nem „fejedelmi többes”, hanem arra a körre vonatkozott, amely a kollégiumban körülvett és fontosnak tartotta véleményem ismeretét. Nem tekintély­tiszteletből, hanem a több szem többet lát elve alapján, figyelembe véve, hogy a marxizmus elméleti alapjaiban iskolázott szemek segítségével jobban látják azt, ami alakulóban van és segítő tetteinkre vár. Elméletileg iskolázott volt Király Pista és Lám Leó is. Az előbbi a Közoktatási Tanács titkáraként hasznos szolgálatot tett a magyar közoktatásnak, döntéshozatalok előtt a párt oktatásügyi szakértőivel vitatva meg és javítgatva a számbajöhető megoldásokat. Az utóbbi rövid idő múlva Rákosi Mátyás minisztériumi titkár lett (Lázár György néven) – nem utolsósorban jól kiglancolt orosz (és egyéb) nyelvtudása alapján. Lenin és Sztálin fontosabb műveit jól ismerték, s mindketten törekedtek Marx közgazdasági írásainak eredeti, német nyelvű megismerésére. Körülbelül A Töke I. kötete érték-elméletében jártak, az értéktöbblet-elmélet előtti résznél, amikor én már a tőke körforgás-folyamatáról szóló II. kötetnek vágtam neki, a világ ökonomiko-filozófiai irodalma talán legnehezebb s legizgalmasabb olvasmányának.

Egy dologban azonban bizonyosan előttem jártak – a koalíciós párt­viszonyokból következő, elméletileg releváns kérdések közelítési módját is be­folyásoló taktikai nézőpontok ismeretében.

Csak egy példát jobbára ebből következő vitáinkra. Éppen Marx Deutsche Ideologie [Német ideológia]-ját tanulmányoztam, amikor Rákosi Mátyás elő­adását hirdették meg, talán a népi demokráciáról. Akár erről, akár másról szólt, a népi demokrácia mindenesetre szóba került fejtegetéseiben. Olyan államalakulatként határozta meg, amelynek célja megadni a „legnagyobb boldog­ságot a lehető legnagyobb számú embernek”. S a definíció szerzőjére, Jeremy Benthamre is hivatkozott, a legnagyobb magától értetődőség hangján, bizonyára mint egykor a Galilei körben, amelynek oszlopos tagja volt. De hát nem voltunk már a Galilei körben. Ezért bosszantott engem a hangnem is, a definíció is, hiszen még visszacsengett fülembe Marx ironikus bírálata, amit a felületes népboldogító filozófiáról említett könyvében adott. Kifejtettem a dolgot barátaimnak, akik taktikai jártasságuk magaslatáról sajnálkozva néztek rám. Nem veszed tekintetbe, öregem, hogy a koalíciós kormányzat világában élünk, érveltek ellenem egymással egybehangzóan. Rákosi tehát éppen a legkövetkezetesebben demokratikus párt vezetőjeként kénytelen volt olyan meghatározást adni, ami a legsötétebb polgári demokrata politikus koponyájában is némi fényt gyújt, inkonkrét jellegével pedig módot ad a tovább-konkrétizálásra az új helyzeteknek megfelelő, számunkra, azaz a népi tömegek számára kedvező irányba. Ráadásul a koalíció nemzetközi probléma, a polgári és proletár erők szövetkezéséé, a háborúban s a győzelem utáni világhelyzetben. Nyugaton pedig szívesen hallanak egy-egy Bentham-idézetet. Fenntartás nélkül elismertem, hogy igazuk van s Rákosi lényegében helyesen járt el, mint nagy­tapasztalatú, nagymúltú reálpolitikus. De ez a „lényegében” megszorítás nem-lényegtelen igazságmozzanatot tartalmaz, vélekedtem. Azt, hogy csak relatív, nem abszolút kiindulópontként fogadhatjuk el a meghatározást. S ezt ki is kell mondani. Hiszen a koalíciós viszony nemzeti és (tólünk már kevésbé függő) nemzetközi változásai szükségessé tehetik a marxizmus erőteljes, közvetlen érvényesítését. Rákosi tehát helyesebben tette volna, ha különösebb hangsúly nélkül azt mondja: a probléma jó megoldását adja első megközelítésben Bentham meghatározása. Ezzel eleget tesz az én követelményemnek is. Ilyen s ehhez hasonló vitákban formálgattuk egymás képességeit és farigcsálgattuk képtelenségeit, politikailag érdekelt kollégista társaink aktív figyelme, kérdései és közbeszúrt vélemény-nyilvánításai mellett. Mindez összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon állt már a lázas politikai aktivitás légkörében, a korábbi bécsi politikai diszkurzusoknál.

Voltaképpen két probléma izgatott bennünket. Engem és Leót, még pártba lépésünk előtt, Pistát részben még pártba lépése után is. Az egyik bennem merült fel határozottan. Lám Leóval a II. kerületi pártszervezet egyik előadás-dél­utánján Balázs Bélát hallgattuk meg, aki saját szovjetunióbeli tapasz­ta­la­tairól számolt be. Előadása nagyjából hiteles képet adott együttműködéséről a nagy szovjet filmművészekkel. Ám említetlenül hagyta a Bolsevik Párt kritikáját a – finomabb formákban – náluk is megjelenő proletkultos mozza­na­tokkal szemben, amit valóban nehéz lett volna szélesebb kitekintés nélkül érthetővé tennie a szovjet viszonyokat nem ismerő hallgatói számára. De végigvonult előadásán valami nehezen megnevezhető és kézzelfogható nosztalgia saját ifjúsága iránt, nem mint ilyen – ami érthető lenne egy idősödő embernél – hanem ifjúsága művészi törekvései, a „Halál-esztétika” Balázs Bélája iránt. Mi ezzel – mint az olvasó visszaemlékezhet Füleppel folytatott egyik zengővárkonyi, erre utaló beszélgetésemre – eötvösista korszakunkban is kritikusan álltunk szemben, bár megbecsültük B. B. költészete igazi értékeit (akkor is emlékezetből idéztem, teszem, szép versét a Karjaid fénylő kapuja kitárult-at), de Leóval együtt biztosra vettük, ahogyan szívesen mondtuk we took it for granted, hogy nem illik bele egy kommunista művész szellemi arculatába.

Mégis megláttuk ebben a problémát. így okoskodtunk: kommunistának nem születik az ember, hanem azzá lesz, mint ezt szemünkben legékesebben saját közvetlen tapasztalatunk, fejlődés utunk bizonyította, ahol is, Leónak nagyobb utat kellett megtennie a pártig, mint nekem. Fehérgárdista men­ta­li­tá­sú orosz édesanyja befolyása miatt, aki olyan időben is ragaszkodott reakciós nézeteihez, amikor polgárháborús fehér-emigráns tábornokok hul­lot­tak térdre a kommunisták vezette szovjet népek csodálatos katonai teljesít­ményei előtt, s tettek meg mindent azért, hogy visszajussanak hazájukba, amit a sztálini kormányzat engedélyezett is számukra. S általában nem Saulusból Paulusként történik az átfejlődés az újba. Nem egyik percről a másikra, hirtelen és váratlan, hanem több lépcsőfokban, leküzdve a fel-fel­tá­ma­dó kételyeket s a régihez kötő szellemi kapillaritást. A párt nagy felelős­sége tehát, hogy hogyan kezeli az értelmiséget, megfelelően avatkozik-e bele az egyes ágazatok és egyének fejlődésébe. Tennie valamit mindenképpen kell, nemcsak elmélete követeli meg, de a gyakorlati szükségletek is. Nem hagyatkozhat a teljes spontaneitásra. A nevetséges és álszent polgári propa­ganda, támadva a pártorientálás szükségességének elvét – kihasználva természetesen a kommunisták ténylegesen elkövetett hibáit – mindössze azt hallgatja el, hogy a saját adminisztratív beavatkozással s gazdasági kény­szer­rel járó, és nem eszmei meggyőzéssel folyó művészetirányítása milyen szörnyű helyzetbe hozta az egész polgári művészetet. S hogy a kulturális szenny­teremtés és széttelepítése nemcsak gazdasági folyamat, hanem politikai beavatkozás kérdése is, azt minden nyitott szemű és agyú magyar ember láthatja ma a saját, meg az amerikai és nyugat-európai példán, nem is szólva az ez ellen való, teszem a francia tiltakozásról.

Első számú problémánk tehát az értelmiséghez való viszonyban a jó irányú fejlődés útjai és módszerei meglelésének illetve továbbformálásának kérdése volt. Lehet, hogy a szovjet fejlődésben nincs és nem is volt minden rendben. De így is többet tett új kulturális értékek teremtésében s a kultúra terjesz­té­sé­ben korunk polgári társadalmánál, kivált a tömegek kulturális felemelése tekintetében. Pista meggyőzően igazolta, hogy az utóbbi folyamat nálunk is megindult, az előzőre nézve viszont kedvező jel sok kiváló tudós és művész orientálódása a párt felé.

Pista számára a másik problémánk volt az igazán élő. Ezt mind­közön­sé­ge­sen úgy fogalmaztuk: vajon a szovjet sajtóban és rádióban sokat emlegetett, a pánszlávizmus eszmekörével rokonítható „szláv népek testvériségének” elképzelése tekinthető-e átmeneti – problematikus –agitációs eszköznek, amely a kommunizmus meggyökereztetése és kiterjesztése érdekében funk­cionál, vagy netán fordítva, a kommunista ideológia a jól funkcionáló agitá­ciós eszköze a pánszlávizmusnak? Itt Királlyal ellentétben én képviseltem azt a meggyőződést, hogy nem lehet szó az utóbbiról. Maga az agitációs érv enyhén szólva problematikus – mondtam, s ennek lehetnek káros mellék­hatásai, már maga az, hogy kénytelenek vagyunk erről vitatkozni, ezt bizonyítja. Inkább illik a hegeli történetfilozófia fogalomalkotásába a „keresztény­germán világ” hegeli fogalmának ellenpárjaként, mint a marxizmus materialista felfogásába. Közös szellemi szubsztancia – mert keleti elvtársaink sem holmi faji diszpozícióként fogják fel a szlávság fogalmát – nincs a különböző szláv népek között, annyira elüt történelmi fejlődök egymástól. Még vallási szempontból is, hiszen pravoszlávok, görögkeletiek, protestánsok és katolikusok. Emellett ismerem Lenin nemzeti kérdésre vonatkozó írásait. Természetesen valamennyi népre s nem pusztán a szláv népekre vonatkoztatta a nemzeti önrendelkezés fogalmát. így finnugor rokonainkra, vogulokra, osztjákokra, cseremiszekre is. Zsirai professzor nagy könyvében finnugor rokonságunk („halszagú atyafiságunk”) nyelvéről és életéről annak idején lelkesen olvastuk, hogy Szovjetnióban élő nép­csoportjaik magas fokú autonómiát kapnak, módjukban áll nyelvüket az írásbeliség színvonalára emelni, s kultúrájukat érdemlegesen fejleszteni. A szovjet-köztársaság egész területét átfogó népoktatási reform során például vogul tanítókat képeztek ki s az Insztitut Narodov Szevera (az Északi Népek Intézete), mint irányító központ még az ötezer lélekszámú írástudatlan vogulok számára is nemzeti nyelvű, latin betűs tankönyveket adott ki, egyéb nemzetiségi kiadványaikkal egyezően. (Húsz év múlva láttam csak konkrétabban, amikor egy SZU-ban élő magyar elvtárssal beszéltem, akit az INSZ annak idején a mongol gyerekek oktatásának megszervezésével bízott meg, hogy milyen hatalmas nehézségeket kellett legyőzni, az írástudatlanok írástudóvá tételében. A jurta-élethez szokott fiókák nehezen tűrték az iskolapadot. Időnként lovakat loptak a lókötők, s hazavágtattak jurtáikba. A központi kiküldött mi mást tehetett, tanártársaival együtt lóra kapott, hogy befogja a szökevényeket, különben még a rokonság sem zavarta volna vissza őket. Amikor néhány év múlva én jártam Alma-Atában, nemcsak a kazah akadémia Filozófiai és Jogtudomány Intézetébe látogathattam el, de az egyetemen és a pártfőiskolán nagy érdeklődéssel és – mint a hozzászólások színvonala tanúsította – nagy hozzáértéssel találkozó előadást tartottam a dialektika legnehezebb kérdéseiről, mégpedig bármiféle didaktikai hókusz-pókusz nélkül, a szerteágazó problémák belső logikájától vezetve. Ennek lehetőségét az INSZ áldozatos helyi munkatársai teremtették meg. Nem hiába találkoztam Angliában olyan könyvekkel, aminő Leonard Barnes a Soviet light on the colonies [Gyarmataink szovjet megvilágításban] c. műve. Utóbbi szerzője a Colonial Office tisztviselőiéként ismerhette meg két évtized alatt saját gyarmati népeik soha be nem váltott ígéretekkel táplált nyomorúságos helyzetét.) Számomra nem meglepő, mondtam egyenesen Pistának címezve, hogy az oroszt, mint kötelező államnyelvet is el kell sajátítaniuk. A soknemzetiségű SZU-ban ez az érintkezni-tudás elenged­he­tetlen eszköze. Hogyan létezhetne például Vörös Hadsereg közös nyelv nélkül? Vagy gondoljátok, hogy a modem háborúban is elég volna a „halberdo” (= halt wer da?! = állj, ki vagy?!) szintű nyelvismeret, ami már Petőfi korát se elégítette ki? Mint a német vagy magyar vezénylési nyelvről folytatott – korántsem csupán politikai jelentőségű – heves vita napnál világosabban megmutatta. Kisebb-nagyobb egyenetlenségek persze egy ilyen bonyolult kérdésekben mindig lehetségesek, de ezeknek már semmi közük vitatott problémánkhoz. Inkább csak taktikai jelentőségük van, bár ha idejük múltán is fennállnak, stratégiai problémává válhatnak. Vélekedésem – ki több, ki kevesebb meggyőződéssel – mindannyian elfogadták, elsőnek Király Pista, bár kétségtelenül benne élt legelevenebben a Németh László típusú nacionalista maradvány. Mindannyiunk megelégedésére szolgált, amikor a Pravda megbírálta Ilja Ehrenburg (már-már a faji szemlélet határát súroló, a németek alsóbbrendűségét és a szlávság fölényét propagáló) háború alatt írt németellenes cikkeit.

Ilyenfajta viták s személyes megfontolások után tiszta lélekkel és letisztult gondolatokkal léptem be az MKP II. kerületi alapszervébe, amelynek párt­titkára, Rohonyi Kati volt az egyik, s Király Pista a másik ajánlóm. Mindjárt meg is bíztak egy olyan feladattal, amelynek vállalása mutatója lehetett an­nak, hogy kész és képes vagyok e „piszkos” munka elfogadására és el­vég­zé­sé­re vagy csak „szalon” kommunista kívánok maradni. Feladatom az volt, hogy a választási előkészületek során egy főleg kisnyilasokat őrző internáló­táborba látogassak el, mivel egy részüket még a választások előtt szabadon bocsátják. így szükségessé vált politikai tájékoztatásuk. A feladat megoldása közben láttam át jó néhány ember felszólalása után, akik tapasztalataik alapján okosan reagáltak az általam felvetett őket közvetlenül érintő kérdésekre – munkátlanság, hasztalan lézengés a köpködőn, morbus hungaricus és gyermekhalandóság, sorállás a gyárkapu előtt, kiszolgál­tatot­tság a főnöknek, a békében mit sem adó, a háborúban mindent elvevő hazafiak hazafiatlansága stb. –, milyen értékes, okulni kész embereket dobott oda a méltán hitele vesztett horthysta propaganda a nyilasok demagógiájának. Ugyanaz a keserűség ébredt fel bennem, amit egyszer már átéltem Bécsben a Mariahilfer Strassén ökrös szekérrel végigvonuló magyar szegény­parasztok nyomorúságos serege láttán. Amikor egyiküket meg­kérdeztem, mi az ördögért futnak így világgá, házukat, nadrág­szíj­parcellájukat, szinte mindenüket odahagyva, s azt a választ kaptam, nyilvánvalóan a nyilas rémhírterjesztés lecsapódásaként: Hát nem tudja az úr, kérem tisztelettel, hogyha otthon maradunk, az oroszok még ezt a keveset is elvennék tőlünk, amit most magunkkal cipelünk.

Egy őszbe hajló napon éppen a Kollégium előcsarnokának lépcsőjén mentem fel, amikor Király Pistát látom aláereszkedni egy ismeretlen, velünk egykorú, éles arcélű és inkvizitori – akkor úgy fogalmaztam magamban, nem ismervén még barátunk valódi inkvizitor hajlamait: „inkvizitív” – tekintetű fiatalember kíséretében. Pista így mutatta be: Lakatos Imre hazánk legkiválóbb ifjú marxistája. Örülök, hogy megismerkedünk. Közelebbről mivel foglalkozol a marxista elméleten belül? Filozófiával, válaszolta. így aztán Lukács Geschichte und Klassenbewusstsein [Történelem és Osztályöntudat című, 1923-as, első marxista igényű könyve]-jére tereltem a szót, amit olvasott s ami alkalmas tárgy volt, hogy ismeretei komolyságát legalább első közelítésben felmérjem. Kiderült, hogy lényeges kérdéseket ismer. Elakadás csak ott állott be, ahol Lukács Ding an sich [magánvaló dolog] értelmezése vitatható vonásai nyomán Kant felfogása és Hegel Kant antinómiáiról adott bírálata került szóba. Lakatos ismerte Kantot, de nem értette Hegelt, ami néhány ponton olyan kínosan hatott, hogy udvarias formában kénytelen voltam a segítségére sietni, úgy mintha csak azt bontanám ki, amit ő lényegére redukálva már voltaképpen kimondott. Valójában észrevette a „pia fraus” [kegyes csalás]-t, s ha nem is nekem, de Révész Évinek – debreceni barátnőjének – kereken meg is írta frissiben: Életemben először találkoztam olyan emberrel, aki tehetségesebb nálam, filozófiából többet tud, mint én… Évi ezt nyíltszívűén el is mondotta nekem, amikor először találkoztunk Rohonyi Katinál, jóllehet a kölcsönös rokonszenven kívül semmiféle baráti kapcsolatteremtésről nem volt szó közöttünk. Tőle tudtam meg azt is, hogy magasrangú, hadügyminisztériumba beosztott katonatiszt fia vagyok, legalábbis Király Pista szerint, aki az akkori „felértékelést” később azzal a leértékeléssel kompenzálta, hogy apám – valójában prímhegedűs – a Fricsay-zenekarban volt „közönséges trombitás”. Siettem Évivel közölni a valóságos helyzetet, mert a Pista adta információk „úgy látszik” nem mindig megbízhatóak. Ézen egyáltalán nem volt meglepve, még azon sem, amikor most már,én kérdeztem meg őt, igaz-e az, amit Pistától hallottam, miszerint ő lenne Debrecen leggazdagabb ügyvédjének a lánya. Nevetve tagadta, „talán inkább a legszegényebbé?”, hozzátéve, hogy a füllentés alighanem Lakatos szerencséjét van hivatva csillogtatni, illetve Imrét „királyi” szintre emelni, mert Pista valóban Debrecen leggazdagabb ügyvédje lányának udvarolt.

Lakatos, ha filozófiai ismeretei nem ütötték is meg a kívánatos mértéket – az eltűnt Szekeres ismeretei jelentősen felette álltak az övének, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy Imre ismerte Marxot –, ami a meg­közelít­he­tet­len rabbinövendékről nem feltételezhető – elmeélén kívül rendelkezett azzal a jó tulajdonsággal, hogy amennyivel én jobban ismertem a filozófiát, annyival jobban ismerte ő a matematikát. így mindketten úgy éreztük, hogy némiképp kompenzáljuk egymás tudásának hiányosságait s szellemi kapcsolatunk ennek következtében termékeny lehet. Szubjektív rokonszenv – ami Királlyal összekötötte – aligha volt kettőnk között. Részemről bizonyosan nem. Kezdettől fogva nehezen viseltem el egyre jobban kiütköző civódó, rechthaberisch természetét, vagyis azt, hogy igyekszik a végső szó jogát magának fenntartani, nagyképűség, blöffök, szofisztikus érvek, légből kapott állítások, időnként nyilvánvaló hazugságok árán is. Nagyobb társaságban pedig a leküzdhetetlen kivagyiság jellemzi, amibe bizonyára az akkor számunkra távolinak tűnő személyi kultusz közvetett hatása is bele­játszott. Fellépése tökéletesen megfelelt a napjainkban elterjedt nevetséges és álszent, színvonaltalan újságírói elképzeléseknek a karizmatikus yapvapa = Gnadengabe = kegyajándékból felkent – fennkölt) vezéregyéniségről.

Ez természetesen fokról-fokra rontotta viszonyunkat. Én csakhamar feladtam a közvetett meggyőzés kezdeti taktikáját, látva, hogyan használja ki „Latyak” az ingyenes előnyt nagyképűsége érvényesítésére. Kezdeti diszkusszióink hovatovább átmentek disputációba, majd élesebb szó­pár­bajokba.

Még nem értük el ebben a felsőbb fokot, amikor Imre javasolta, keressük fel a neves filozófust, Rudas Lászlót a Karolina úti Pártfőiskolán, amelynek vezetője. Örömmel fogadtam javaslatát, jóllehet hallottam Lukáccsal való vitáiról, s mi, kommunista Eötvös-kollégisták elsősorban Lukácsra voltunk kíváncsiak. A napos udvar egy átmelegedett kövén alacsony, fiatal paraszt­fiúval találkoztunk, aki görbült hátával korkülönbségük ellenére hasonlított Rákosi Mátyára. Megismerkedtünk. Hegedűs Andrásnak hívták. Kiderült, hogy a mezőgazdaságtan kérdéseivel foglalkozik, most Lenin írásait olvassa. Megkérdeztem, szándékában áll-e Kautsky nagy művét az Agrarfrage [A Mezőgazdaság Kérdéséit is átnézni. Sajnos, nem tud németül. Nézd meg legalább Lenin kritikai ismertetését erről a könyvről, nagyon tanulságos a marxista elmélet fejlődésében a folytonosságot és a folytonosság megszakítását együtt látni, ahol a megszakítás szinte mindig a társadalmi mozgás új konstituenseiből és összefüggéseiből ered. Csak így érthetjük meg igazi gyakorlati alkalmazását is. Ezzel Hegedűs egyetértett, ha később magas szférákban zajló politikai gyakorlatában nem is volt képes alkalmazni. Ha ugyan egyáltalán törekedett még ilyesmire, s nem egy kicsinyes, elvtelen politikai pragmatizmus vezette, mint ez a parasztok padlásának le­söpör­te­té­se alapján joggal feltételezhető, holott nem kellett volna mezőgazdaság-tudo­mány ahhoz, hogy tudja: a paraszti gazdaság újratermeléséhez szükséges magvakat a paraszt birtokában kell hagyni.

Továbbsiettünk Rudashoz. Udvariasan és érdeklődve fogadott fiatalabb elv­társaiként és barátaiként. Röviden vázoltam marxistává fejlődésemet, elő­vezetve a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos problémáink egyik elméletileg alapvető mozzanatát. Megkérdeztem, nem gondolja-e, hogy Marx-nak a Kommunista Kiáltványban nincs teljesen igaza, amikor helyesen hangsúlyozva a proletár munkásmozgalom és forradalom internacionalista jellegét, kezdeteit csupán formailag tekinti nemzetinek, csak azt említi meg, hogy eleinte ezek formájukban nemzetiek lesznek. Nem játszik-e szerepet bennük a nemzeti mozzanat tartalmilag is, aminek eltúlzása persze merő nacionalizmus lenne? Ám ami formailag nemzeti az a nemzeti mozzanatot tartalmában is magában kell, hogy hordozza, ha nem is leglényegesebb mozzanataként, mert a tartalom döntően szocialista s így az egész mozgalom internacionalizmusának forrása. Kissé meglepő volt Rudas elvtárs reakciója. Könyvespolcához lépett s biztos kézzel levett egy Lenin-kötetet, majd azt kérdezte tőlem: Mit gondol, Szigeti elvtárs, Leninnek sem volt igaza, amikor ezt írta? És felolvasott két-három mondatot. Tiszteltem a Schrift­gelehter (írástudó, bibliamagyarázó) filológiai ismeretét, de láttam, hogy a felolvasott rész csak parafrázisa Marx gondolatának, ugyanazt fejtve ki bővebben, ami a Kiáltvány szavaiban volt – e helyütt semmi újat nem adva hozzá a magáéból. Leninnek teljesen igaza van, válaszoltam – udvariasan átugorva azt a kérdést, hogy pozitív válaszom mennyiben vonatkozik vagy vonatkozik-e egyáltalán a Rudas idézte részre – s ezt onnan tudom, tettem hozzá, hogy olvastam németül összegyűjtött műveinek a nemzeti kérdéssel foglalkozó kötetét. S mindjárt elmeséltem, hogyan jutottam ehhez a horthysta külügyminisztérium jóvoltából, nem feledkezvén meg Torma Domokos úr dicstelen szerepléséről sem. Rudasnak szemmel láthatóan tetszett válaszom, s csak azt fűzte hozzá használható tanácsként: jó dolog, hogy Lenint olvasta németül, de még jobb volna, ha fáradságot nem kímélve eredetiben, orosz nyelven olvasná mihamarább. Ebben egyet is értettünk.

Csak Lakatosnak mondtam el azt a beszélgetés után, miben nem értettem egyet a harcosságába belecsontosodott, érdemes, öreg filozófussal. Diszkur­zu­sunk szinte egy egész éjjelen át folyt, mert valahogy későn keveredtünk vissza a Kollégium közelébe s a Himfy lépcsőn elfogott a szovjet járőr, aki a 10 órai kijárási tilalom betartását ellenőrizte. így az éjszakát a kollégiummal szembeni villa egyik csupasz szobájában töltöttük. Fekvési lehetőség nélkül. Csak azt bontottam ki most részleteiben, amit távozás után közvetlenül kijelentettem. Nem szeretem a válasz ilyen módját! – mondtam délután. S este azzal folytattam. Semmi kétségem nincs abban, hogy ha Rudas fel­készültségét – és úgy látszik, miért, miért nem a dogmatizmus alá ren­de­len­dő­nek vélt – eredetiség igényét, ismereteit és gondolkodás kultúráját hasz­nálja, akkor sokkal jobban és meggyőzőbben fejtette volna ki el­gondolását a fel­merült kérdésről, mint egy tekintélyérv fütykösével forgatva. Elképzelhetők és voltak is történelmi helyzetek, amelyekben az Autoritátszitat [tekintély­érv]-ek pozitív szerepet játszottak, s nemcsak a civilizált középkorban, amikor Aquinoi Tamás az eszme­történeti helyzet adekvát átértéséből kiindulva kezdte terjedelmes Summa-inak kérdéseit és feleleteit ezzel. „Philosophus diát” [A Filozófus mondja] és ez a filozófus Arisztotelész volt. Minden új eszmeáramlatnak szervezetten kell gondoskodnia vezér­eszméi terjesztéséről és fejlesztéséről. Ez együtt jár bizonyos eszmék ismét­lé­sével, de nem szükségképpen citátátum-bokréta, azaz citatologia formá­já­ban, ahol persze különbséget teszek a páratlan ékkőként ragyogó aforisztikus meg­fogalmazások felidézése, ami valódi ajándék a maga helyén és idején, és a sokféleképpen megfogalmazható sarkalatos igazságok ismételt idéz­ge­tés­sel való elkoptatása között. A gondolkodás igazi hatását a jelentős új jelen­sé­gek feltárásából meríti, ehhez pedig új, adekvát fogalmak és kötésmódok kellenek. S ezt a mai helyzetben fölöttébb gátolja a tekintélyi érvelés. Mi a kollégiumban még semmit se tudtunk a marxizmusról, amikor már az idézés két negatív típusáról beszéltünk, a Gefälligkeitszitat- [Szívességi hivatkozás]-okról és az Autoritätszitat [tekintélyi hivatkozás]-okról. Az elsőn egymással vetélkedő irodalmi klikkek kifuttatható alakjainak okkal, ok nélkül történő idézgetését értve, propagandisztikus szívességnyújtást, amihez hozzá­tartozik a hasonló gesztus elvárása a hivatkozott féltől. A másodikon külső szervezeti erőkkel megtámogatott tekintélyérvelést, amilyenek teszem, a Bibliából vett citátumok, megszentelve az egyház tekintélyétől. Megértheted, ha ma még sokkal inkább, mint régen, mást és jobbat kívánok. Lakatosnak ezúttal nem sok ellenvetése akadt, jobbára egyetértett velem, legfeljebb a műszavak kérdésében kezdett el „hochmátzolni”, szokásaival ellentétben ezúttal nem szívósan.

A kollégiumban sem ítélték meg másképpen a dolgot, mint én, így aztán Rudas felé tájékozódó kollégista nem igen akadt. Egyre jobban foglalkoztatta viszont fantáziánkat Lukács személye.

Első, magyar nyelven még Moszkvában megjelent cikkgyűjteményét, Az írástudók Felelősségét széles körben olvasták. Olyanok is, akik néhány harsányabb kitételét arra használták fel, hogy látványosan fintorogjanak, s kritikai nézeteit úgy tüntessék fel, mint valami megalapozatlan szitok-átok-teszek-rátok hadjáratot élő irodalmunk kiválóságai ellen. Részben ez ösztönzött arra, hogy régi kollégiumi jóbarátommal, Kéri Lacival, aki Kardos László mellett a Magyarok – színesebb, aktívabb és koncepciózusabb – irodalmi szerkesztője volt, megállapodjak abban, hogy rövid, ám magvas értékelést írok a moszkvai magyar kötetről, jóllehet eredetileg összefoglaló tanulmányra gondoltam azokról a készülőben lévő Lukács-kiadványokról, melyekről a Szikra igazgatójától, Seres elvtárstól értesültem. írásom meg is jelent a júliusi számban, üdvös hatással, éppúgy mint Sőtér Pista ugyancsak a Magyarokban megjelent recenziója Révai József nevezetes Ady-könyvéról, amely – mint ezt már akkor bevéstem agyamba, de csak Révai-tanulmányomban írtam meg – jókora lépéssel megy túl a marxista Lukács Ady-felfogásán, aki saját, idealista korszakának progresszív gondolatát elmélyítve és konkretizálva a magyar tragédia nagy énekesét látta Adyban, míg Révai az esedékes magyar forradalom viharmadarát.

Az üdvözlő cikk megjelent, ám nem jelent meg testi valóságában az üdvözölt. Lukácsnak egyelőre semmi nyoma Magyarországon, s hazajövetele előtt az a hír terjedt el, hogy nem is jön, mert Németország szovjet övezetébe akarják küldeni. Ez kellemetlen, sőt többünk számára fájdalmas hír volt. A Kollégium kommunistái összedugták a fejüket és elhatározták, hogy meg­próbálják befolyásolni a „sorsot”, levelet írnak Lukácsnak. Rám esett a ki­rovás, legyek íródeákjuk. A levél első fogalmazványa fennmaradt, augusztus vé­gé­ről vagy szeptember elejéről, sajnos dátum nélkül, úgy ahogy alább közlöm, jellemző kordokumentumként, amely egyszerre érzékelteti tudo­má­nyos várakozásainkat és vágyainkat a személyes és közélet síkján:

„Professzor elvtárs!
Olyan hírek ijesztenek, hogy professzor elvtárs a budapesti egyetem meg­hívása helyett valamelyik német egyetemét fogadja el. Nem tudjuk igazak-e a hírek. De ha mégis igazak volnának, tudjuk, mit veszítenénk. S nem akarjuk ezt a veszteséget.

Túlzás volna azt állítani, hogy sokan vagyunk, akik a veszteség nagyságát teljes egészében megéljük. De mégis vagyunk egynéhányan. A régi Magyarország idegenül állt Lukács György írásaival szemben. Csak kevesek számára jelentettek végtelenül sokat. S azt sem lehet állítani, hogy ma, az új Magyarország bontakozása kezdetén a helyzet már megváltozott volna. A különbség mégis lényeges. Akadnak fiatalok – s bizonyára nemcsak mi Eötvös Collégisták, akik még meg sem születtek, amikor professzor elvtárs már emigrációban élt és könyvei tiltott vagy agyonhallgatott művek voltak. – És ezek a fiatalok – csak a magunk fejlődéséről beszélünk – „A Lélek és a Formák”, „A Modern Dráma Fejlődéstörténete”, a „Theorie des Romans” [A Regény Elmélete] és a „Geschichte und Klassenbewusstsein” [Történelem és Osztályöntudat] Lukácsán keresztül eljutottunk Hegelig s onnan Marxig és várják a szocializmusban végső otthonára lelt Lukácsot, hogy tanuljunk tőle. – Talán várják a német fiatalok is. Lehetséges. De Németországban a náci barbarizmus romjai között is maradt némi nyoma filozófiai kultúránk. Nicolai Hartmanntól vagy Heideggertól szükségképpen el kell jutniuk Hegelig s onnan már könnyebb a qualitativ ugrás Marxig… De a Pauler tanítványoktól?… Mi valamennyien úgy érezzük, egy radikálisan új fejlődés kezdetén állunk, egy főbb étappe-jaiban belátható fejlődés kezdetén. S a filozófia most ismét kimaradjon ebből?! A filozófia itt materiális szükség – a cselekvés és tevékenység számára. Bennünk és azokban is, akik még nem is tudnak róla. Szükség, amit csak Professzor elvtárs tud kielégíteni.

Ez a levél nem ákarja döntését sürgetni vagy megváltoztatni. Tudjuk, hogy Professzor elvtárs a kötelesség és súlyosabb feladat irányában dönt. De mégis el kellett mondanunk, ha nem jön is közénk, hogy ismerve és ismeretlenül is várták.

Elvtársi üdvözlettel
Király István, Lám Leó, Szigeti József”

Lehet, hogy volt egy negyedik aláíró, de nevére már nem emlékszem. A kupaktanács jóváhagyta fogalmazványom, csak azt kívánta, hogy a végén fogjam kifejezetten sürgetőre a hívást. Mint együttműködésünk idején Lukácstól megtudtam, nem Németországba költözésről, hanem Ausztriába telepedésről volt szó, az ország nemzetközi státuszától függően. Minthogy Ausztria semlegessége is csak hosszabb tárgyalások után dőlt el, s a szovjet vezetés számára katonai szempontokból is fontosabb volt az SZU erőteljes lengyel befolyása, azért ez a kombináció megdőlt s Lukács már szeptember végén hazajöhetett Magyarországra.

Én szeptember elején kezdhettem meg angol-magyar szakos tanári működésemet, minthogy 1945. január 1. dátummal kineveztek az I. kerületi, volt Werbőczy Gimnáziumba tanárnak. Sem a januártól számított fizetés, sem további díjazásom értéke nem jelentett már semmit a világ egyik legsebesebben vágtató inflációjában. Csak külső státuszom rendeződött.

MÉRLEG

CSONGRÁDY BÉLA

„Valami nincs sehol…”

Tűz-tánc harminc év múltán (1958-1988)

1988-ban napvilágot látott egy könyv, amely joggal neveztetett kuriózumnak, irodalom­történeti ritkaságnak. A Zrínyi Kiadó versantológiája ugyanis nemcsak címében (Tűz-tánc) ismételte meg az emlékezetes 1958-as kötetet, hanem harminc év múltán az eredeti összeállítás huszonegy költőjéből tizenhetet sikerült újból megszólaltatnia. Csupán négyen (Berkes Péter, Goór Imre, Kalász Márton és Nyerges András) hárították el a felkérést, ilyen-olyan okokra hivatkozva. Tizen (Boda István, Csepeli Szabó Béla, Danyi Gyula, Győré Imre, Hars György, Mezei András, Pákolitz István, Pál József, Simon Lajos és Simor András) még viszontláthatták verseiket a „ráadás” Tűz-táncban is. Garai Gábor, G. Szabó László, Havas Ervin, Ladányi Mihály, Maróti Lajos, Papp László és Váci Mihály már csak posztumusz lehetett jelen a '88-as kötetben. (Azóta Pákolitz István is elhunyt.) Ugyanakkor újként csatlakozott a törzsgárdához Baranyi Ferenc, Béres Attila, Csala Károly, Csanády János, Héra Zoltán, Pass Lajos, Soós Zoltán és Ténagy Sándor. Közülük Héra Zoltán nem érte meg a megjelenést.

Ha tíz esztendővel ezelőtt ritkaság­számba ment egy lírai válogatás három évtizeddel későbbi – azonos címen való – felújítása, jelen írásnak az adja a pikantériáját, hogy egy 1988-ban megjelent, s akkor rögtön, „melegében” – az Ezredforduló hasábjain (1989. 1-2. szám) is – méltatott kötetre tér vissza. Ennek apropóját az újabb kerek évforduló, az éppen egy évtizednyi távlat, az 1989-90-ben bekövetkezett társadalmi történések és azok hatása jelenti. Mert tíz évvel ezelőtt érdekes és érdemes volt azt vizsgálni, hogy az 1958-as kötetben is szereplő költők hangjában mennyiben maradt meg, az újakéban miként volt jelen fő törekvésként a közösség nevében és érdekében való fellépés, a „saját fájdalmad s örömed” megéneklésén túlmutató szókimondás váteszi ihletettsége, szenvedélye, lendülete, s mennyiben tükrözték a versek a '80-as évek közepi, végi társadalmi valóság bonyolultságát, ellentmondásosságát, mennyiben csökkent bennük a direkt politikum, mennyiben tompult az agitatív harsányság, s mennyiben lett hangsúlyosabb a privát szféra, a személyes érdekeltség és érintettség.

De alighogy e szempontok érvényesülhettek, alighogy az olvasók meg­ismerkedhettek az új antológiával, alighogy értelmezhették akár egy-egy költő üzenetét, akár a kötet egésze által sugallt – Petőfivel szólva – „használni és nem ragyogni” hitvallást, nem minden előzmény nélkül, de „berobbant” az úgynevezett rendszerváltás, amely azon nyomban másként láttatta némelyekkel a Tűz-tánc-ot is, nem beszélve az elmúlt évek tendenciáiról, amelyek nyomán igencsak átértékelődött – egyértelműen kimondva: leértékelődött – a kultúra, a művészet, az irodalom, a líra – pláne a közéleti költészet – szerepe, presztízse.

A korszak javára legyen mondva, békés volt az átmenet a szocialista rendszerből a polgáriba, a piacgazdaságba, az úgynevezett jogállamba, a többpárti parlamenti demok­ráciába. De amikor az új politikai elit szinte már tisztességtelen együttműködéssel illette a társadalom többségét, egyszerűen azért mert élni és dolgozni volt képes az előző rend­szerben, akkor a szocializmus hívei háttérbe szorultak, a velük szembeni bizalmatlanság tényén mit sem változtatott, hogy közülük jó néhányan – a privatizációs folyamat valamint a '94 tavaszától '98 májusáig tartó kormányzati ciklus révén – akár jelentős tulajdonra is szert tehettek és politikai karriert is befuthattak.

A „nagy helyezkedésben” a Tűztánc(ok) szerzőinek – de egyáltalán a költőknek – csak periférikus szerep jutott. Ez meglehetősen furcsán veszi ki magát egy olyan országban, ahol az irodalom, a költészet hagyományosan a nép szószólójaként is nyilván­tartatott. Persze a „tűz-táncosokat” már az 1958-as antológia kapcsán is érte olyan vád, hogy politikai manipuláció részeseiként „perc-emberekként”, „konjunktúra-lovagok­ként” álltak ki a hatalom mellett. Másod- és harmadrangú rímfaragóknak is minő­sítették őket, akik sekélyes, publicisztikai célzatú költészetet művelnek. Holott a versek jó része inkább avantgárdnak, de legalábbis merész formanyelvűnek, kifejezetten intellektuális tartalmúnak tűnt akkoriban.

Egy biztos: ezek a költők – bár nem alkottak nemzedéket, stílusirányzatot, irodalmi iskolát, csoportosulást – abban közös nevezőre jutottak, hogy nem akartak a magánszféra elefántcsonttornyába rejtőzni. „Úgy gondoltuk, hogy az írónak, költőnek nem az a dolga, hogy ha kissé bonyodalmasabb az élet, magába zárkózzék és elforduljon a társadalomtól, hanem ellenkezőleg: az a dolga, hogy beavatkozzék a társadalom ügyeibe, tehát igyekezzék a költészet sajátos eszközeivel a valóság átalakításában, megváltoztatásában részt venni” – emlékezett vissza Györe Imre.

Szándékuk persze nem maradt titokban: a társadalmi programot a szocialista elkötelezettség talajáról kívánták megvalósítani, szolgálni, de mint Garai Gábor – aki a Tűz-tánc címadó versét írta 1958-ban – nyilatkozta – minden előző híreszteléssel szemben, a „tűztáncos” költők java része nem arra törekedett, hogy a szocialista társadalmi elkötelezettség „védjegyét” a maga számára kisajátítsa, ellenkezőleg arra, hogy a kört inkább szélesítse.

Azt külön-külön kellene elemezni, hogy kinek jelentett ajánlólevelet, afféle „trambulint” és mennyiben a Tűz-tánc-ban való megjelenés, de nem vállalta később és miért a többiekkel való közösséget, zömük mindenesetre évtizedeken át meg­maradt úgymond közéleti és közérthető költőnek. Az embereknek „okos szóra van szükségük, nem okoskodó gügyögésre. Nem frázisok és áltudományos magyarázatok kellenek, hanem olyan közéleti líra, amely tanít, felrázza, értelmileg befolyásolja” őket – mondta Ladányi Mihály, s idézte azt posztumusz kötetéhez írott utószavában költőtársa, Simor András. S ez a költészet, ha olykor búvópatak módján is, ha nagy küzdelmek árán is, ha „tűzön-táncolva” is, de fennmaradt és folyamatosan hallatta hangját. E költők műveikkel igazolták, hogy nem csupán csalogató előéneklésre, de kiforrott kórista- és szólószerepre is alkalmasak. Ezt bizonyította az 1988-as Tűz-tánc is, amelynek huszonöt szerzője addig már csaknem háromszáz könyvet publikált, döntő többségében 1958 óta.

S minden esetleges látszat – még inkább a torz ítélkezés ellenére – kijelenthető: a nyolcvanas évek végéhez közeledve ők maguk is tudták, érzékelték, hogy a szocializmus építményét súlyos gondok feszítik, gyötrelmes lelki tusák, marcangoló önvizsgálatok közepette keresték a feloldás módjait, bennük is forrongtak a gondolatok a népeket, az emberiséget fenyegető veszélyek láttán, saját sorsuk vargabetűit is érzékelvén. Simon Lajos A veterán üzenete című verse akár többük nevében is szólhatott: „Hogy lezuhantam gyorsan a lapok címoldaláról, /rághatna belül a keserűség, mint féreg az almát,/ lehetnék tőle szívbeteg, avagy dühöngő vénség, / anarchista vagy ellenforradalmár./ Hanem én, én vagyok: dolgom csak egyre megy, /ahol kezdtem, odajuttat a hűség:/ ördög vigye a nagyság hírnevét!…”

Igen, az elvekhez, a választott hithez való hűség volt az egyik legjellemzőbb „közös személyiségjegyük” a '88-as „tűztáncosok”-nak. A másik a jobbító szándék, az örök tenni akarás belső parancsa, amelyet Hárs György is megfogalmazott a Példa és kívánságban: „…hát nincsen jogod addig, hogy önnön lobogásodból is akár, /méltatlanra ha szikrányit is áldozz,/ s nincsen jogod elhullani sem addig, a hősi halálhoz,/ a vértanúság vélt vagy megokolt önvigaszához, /míg nem szabadítottad elébb útnak a csillét, /legalább amaz egyet,/ amit sem a csönd, sem a szó és semmi se senki se küldhet/ előírt pályára helyetted.”

Legátfogóbban és legtalálóbban Garai Gábor fejezte ki – nyilván elv- és pályatársainak legtöbbje számára ugyancsak elfogadhatóan – a nyolcvanas évek globális és lokális válságjelenségeit, s nevezte meg a már-már kaotikus helyzetből kivezető egyetlen lehetséges utat a Tűz-tánc 2. című versében: „Ég a palota? / Sőt, ég a kunyhó is! / Rakéták röppályáján egyensúlyozva / émelyeg a világ… / Nem tudok szólni most sem mást, hiába: / ne süllyedjünk magunk költötte hálába … / nem vállalom a dezertáns reménytelenséget sem; / és hívom és várom, mi mindünket megmenthet, / mint harminc éve hívtam: az Egyetlen Rendet.”

De nyilván nem olyan rendet, rendszert kívántak, amely végül is bekövetkezett. Hisz akarhatták-e – éppen ők – a vadkapitalizmus újjáéledését, a pénz mindenható uralmát, a munka nélkül tengődök, a kisemberek nyomorúságát, a munkavállalók ki­szol­gál­tatott­ságát, az anyagi és szellemi javak tulajdonlásának érdemektől független elosztásának elképesztő különbségeit, az utcákon neszező félelmet, az ártalmatlan életeket is követelő merényleteket, a virágzó korrupciót, a maffiózók, a szerencselovagok virulását, az emberi kapcsolatok kiüresedését? E társadalmi anomáliák a kétségkívül szabadabb légkörben, kevesebb politikai, s még inkább ideológiai kötöttséggel funkcionáló struktúrában, mechanizmusban még feltűnőbbek, joggal adnak okot csaló­dott­ságra, elkeseredésre is.

Éppen ezért talán soha nem volt olyan aktuális az 1958-as antológia egyik meg­határozó személyiségének, az 1970-ben elhunyt Váci Mihálynak a '88-as kötetet záró Valami nincs sehol című verse, mint éppen napjainkban, s nemcsak a költő kritikai attitűdje, hanem a megértő, toleráns szelleme, józan optimizmusa miatt is: „… Újra kell kezdeni mindent e világon, / – minden szót újra kimondani. / Újra kezdeni minden ölelést,/ – minden szerelmet újra kibontani./ Újra kezdeni minden művet és minden életet, /– kezünket mindenkinek újra odanyújtani. / Újra kezdeni mindent,/ – megteremteni, ami nincs sehol, / de itt van mindnyájunkban mégis, / belőlünk sürgetve dalol, / újra hitetni hogy eljön / valami, valamikor, valahol…”

E sorok is igazolják Váci Mihály költői életművének értékét, kár, hogy ennek ellenére neve, munkássága alig van már jelen az irodalmi köztudatban. Persze koránt sincs egyedül azok sorában, akiknek érdemtelenül halványodik a súlyuk, az örökségük a „tűz-táncosokon” kívül is.

Ez a téma – a hagyaték méltó továbbéltetésének ügye – már az 1988-as antológiában sem véletlenül kapott hangsúlyt. Baranyi Ferenc éppen Váci emlékét idézte meg Tejért s mézért címmel, s Ladányi Mihály halála kapcsán fogalmazta az alábbi kérdést és kérést: „…Ki marad arra kapható, hogy / ami eltört – tovább ne törje? / Lesz még, ki nem tiporja összébb, / amit már nem illeszthet össze? – Jelentkezzen, aki merészen / nem vállal részt a rombolásból / s kímélő híve marad annak, / amibe fájva belegázol!”

Baranyi akár a legközelebbi múltban is papírra vethette volna e találó gondolatokat, mint a jelen társadalmi kórós kórképének diagnózisát, illetve mint egy terapikus lehetőséget a gyógyulásra, amelynek révén sikerülhet – talán még a verseket is igénylő, szerető, értő – embereknek maradnunk.

MŰHELY

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Regények a húszas évekből

Az írószövetségben majdnem megvertek (még olyan régi barátaim is, mint Bárány Tamás), mikor a végre nyilvánosan értékelhető Márai Sándort másodrendű Krúdy-epigonnak minősítettem. Mindenki boldog volt, hogy a vesztegzár megszűnt, s amit én megjegyeztem: ünneprontásként hatott. De el kellett mondani sok minden mást is, a mindig is túlbecsült Márai Sándorról, akit a szocialista korszakban hivatalosan mellőztek ugyan, de semmi sem indokolta, hogy ezt követőleg „átessünk a lovon”. Magam is rajongója voltam a harmincas évek második felében – míg nem találkoztam Krúdyval (jellemző az ifjonti modernség-igényre: Márai után). Bámultam Márait, míg el nem olvastam Sirály című vacakságát, amiről azon nyomban írtam is, épp csak közre nem adtam, mert nálam jobban megírta lesújtó kritikáját Örley István. De azért a háború után is elolvastam a túlméretezett Sértődötteket. Aztán sokáig semmit, míg mielőtt aukción (jó áron) eladtam volna, neki nem ültem a szerző által megtagadott A mészárosnak (1924), e riasztó kéjgyilkos történetnek. Amelyről kiderült, hogy jobb mint az elismert, későbbi művek jó része! Érdemes lenne újból kiadni: összefogott hiteles rémtörténet egy rémes korból. A gyilkos szinte biológiailag van predesztinálva arra, hogy öljön, ezzel a háborúban még érdemeket is szerez, aztán rákap a szegény prostituáltakra. Mások is írtak az első világháború után sorozatgyilkosokról (Krúdy is), de én kénytelen voltam bámulattal olvasni az ekkor már lenézett Márai első regényét, amely a később túlságosan is bőbeszédűvé vált szerző igazi tehetségét jelezte.

A közelmúltban szintén előítélettel vettem kézbe Sándor Kálmán 1930-as A legsoványabb tehén esztendeje című regényét is. Simor András nemrégiben „vitathatatlan klasszikusnak” minősítette Sándort, bár számomra sajnálatos módon azt az írását is egyetértőén idézte, amelyben Németh Lászlót „színvak bikának” nevezte. Sándor Kálmánnak annak idején csak drámáját olvastam, ami nem tett rám mély benyomást. De most elővettem A legsoványabb tehén esztendejét. Már az első, novellisztikusan meg­formált fejezete megragadott, majd tovább olvasva megadtam magam: – Igen, ez igazán jó mű, és szégyen, hogy még a szocialista irodalom kötelező hegemóniája idején sem becsülték-becsültük meg! Igaz, maga a szerző is mentegetődző utószóval látta el: a regény nem mutatja a gazdasági válság proletár nyomorának „alagútjában” feltünedező fényeket – node, voltak ilyen fények? A regényből csak a zárt reménytelenség tűnik fel, ámde hiteles emberi figurák és sorsok tükrében, típusok és viszonylatok szűkszavú, mégis gazdag ábrázolásával. Minden fejezet külön megkomponált zárt egész – mégis mind egymásra utal, a nyomor ábrázolását pedig áthatja az emberség, sőt a humor is. Öntudatos munkásemberek és lumpenek élnek s küzdenek a mindennapiért – legtöbbször hiába. A kilátástalan sorsok tragikus volta sincs túlírva: két késelés, két öngyilkosság s a végén egy sikeres gyilkosság érdekes, érzelmes, de valóság-ízű története egy kis újpesti közösségben. Elolvasása után megértettem Sándor Kálmán bátor felszólalását az első írókongresszuson, mikor is írótársai fejére olvasta, hogy a szocializmus jegyében unalmas könyveket írnak.

Vidéki visszavonultságban végre elolvastam azt a művet, amelyről évtizedeken át magam is hirdettem, hogy a legjobb magyar regény, Németh László Iszonyát. Sokszor olvasgattam, de elejétől végig, szégyenszemre csak most rágtam át magam rajta, pedig még születésénél is jelen lehettem: Vásárhelyen a mi házunk oltalmában írta meg második felét. Nos, nem vitás, hogy remekmű, bár azóta tán jobb regény is született: Ottlik Iskolája, sőt talán Esterházytól A szív segédigéi is. (Nádas nagy regényét még nem ismerem.) Az Iszony remeklés, de nyomasztó olvasmány: nyomasztóbb, mint Sándor Kálmán proletár regénye. A nemiséget teljesen elutasító hősnője minden biológiai determináltsága (ez – ellentétes előjellel ugyan – Márai kéjgyilkosára emlékeztet) és kvalitása ellenére kissé ideg­gyógyszati eset, s az író egész orvosi tudását beépíti ábrázolásába. Hanem ez az ábrázolás – világirodalmi bravúr, mert egyrészt földhözragadtan mutatja a huszas évek magyar vidéki úri társadalmát, másrészt szinte a mítosz magasságába emeli női archetípusként bemutatott hősnőjét: artemiszi figurává. Sorsa úgy történik „ahogy a kő leesik”. (A német fordításnak ez is lett a címe: Wie der Stein fällt.) Együtt van itt flaubert-i szenvtelenség és nemes na­tu­ra­liz­mus, Kemény Zsigmond-i szigorúság, móriczi társadalomlátás, Korányiféle orvos­tudomány, kretschmeri alkattan, jungi mélypszichológia, Kerényi mítosz­tudománya és Erdei szociológiája – egységben, tökélyben: az úricsaládok szakácskönyveinek titkaitól a parcellázás módozatain át a korabeli – azóta rég feledett – gyógyszerekig (pl. Omnadin) minden a helyén van.

Ezért is kell megállnunk egy pillanatra a naturalizmusnál. A lukácsi szemlélet úgy lejáratta ezt a fogalmat, hogy szinte pejoratívvá tette, pedig az a java művekben meg nem alkuvó pontosságot jelent – Némethnél is. Flaubert helyett Mauriacot vagy Bernanost is írhatnám – nem véletlen, hogy az Iszony a legnagyobb elismerést a francia katolikus-egzisztencialista Gábriel Marceltől kapta. Pedig a mű kétségkívül vallástalan, sőt pogány alkotás, a naturalizmuson, sőt neorealizmuson is túlhaladva szinte már egy reménybeli, bár máig sem megszületett kelet-európai mágikus realizmus felé mutat. (Ebben persze Tamási mintha előtte járt volna.) A regényt megrendelő Móricz és a szárszói ellenfél, Erdei Ferenc magyar látásmódja pedig abban jelenik meg, hogy a szinte mítoszi mélységek konkrét társadalmi gyökerei úgy is értelmezhetők, hogy a lecsúszó és dekadens középnemesség és a feltörő, optimista, színes látású (ahogy a szerző többször is jellemzi: „cigányos”) nagy­paraszti életstílus ütközik meg a regényben.

Igen, remekműről van szó, csak az a baj, hogy (épp a Németh által másutt megfogalmazott elvárással szemben) nem „élni segít”, hanem lehangol, mert az emberi viszonylatok reménytelenségéről szól.

Huszas éveket írtam a címbe, s ez az utolsó műre is érvényes, amelyről szólni akarok – csakhogy (noha a legkésőbb keletkezett) száz évvel korábbi „huszas évekről” szól. Ám a problematika – a magyar társadalom helyzete – mégis az előbbiek mellé rendeli, noha nem is próza, hanem – vers.

Mondják: a regény a polgárság eposza. A polgárság krízisével a regény is letűnőben van. A francia és angol regény, amely még egy-két évtizeddel ezelőtt is remekművekkel ajándékozott meg, például Camus, Greene és Golding műveivel – ma halottnak hat. Világszerte mind bonyolultabb, elvontabb vagy játékosabb, szürrealisztikus, tisztán érzelmi-nyelvi hatásra törekvő „regények” születnek, a Finnegan mintájára; szinte már óriási vers-szövegek. Ez az egyik irányzat. A másik az egy-az-egyben dokumentum­regény, a szociográfia. Prototípusa Capote Hidegvérrelje.

Mikor kellett volna a magyar regénynek megszületnie? Amikor a magyar polgár­ság­nak, amely máig sem tudta megharcolni a maga győztes forradalmát. Szóval a tizen­kilen­cedik század elején. Mire a magyar regény „nagykorúvá lett” – problematikussá vált a magyar polgárság egzisztenciája is. Ugyanakkor – legalábbis én szerintem – korszerűt­lenné lett a régi típusú, kötött strófákat kitöltő, rímes vers is. Ha valaki, hát Weöres Sándor jól tudta ezt. Csakhogy ő szerette a meghódított kötött formát. Mit kellett tennie, ha mégis, ezután is „régi típusú” verset volt kedve írni? És nemcsak hagyományos, közérthető képekkel, rímmel, szabályos ritmussal, strófákban építkező verset, hanem olyat, ami napjainkra végképp kihalt: amiben történés van elbeszélve?

Mit tehet? Archaizál. Visszamegy a múlt század elejére, abba az időszakba, amikor a magyar élet és magyar művészet modernségének kezdődnie kellett volna, mint ahogy az angoloknál, franciáknál el is kezdődött. És ebben a múlt-ébresztésben, a huszadik század második felében, a halott „régi” költészet és halott regény korában Weöres megteremti a múlt század eleji magyar polgárosodás – akkor meg sem fogant regényét – versben, ami nem ellentmondás, hiszen akkoriban élő műfaj volt a verses regény, gondoljunk csak Puskinra. És miről szól ez a kései és mégis oly modern regény-vers, a Psyché? Az elmaradt polgári szabadságeszményről – ami szintén nem realizálódott, azon belül is a különösen lehetetlen női felszabadulásról! Mindez korunkban lehet valósággá, érthető, hogy ma írta meg, a mi korunk egyik legnagyobb költője, de visszaálmodta abba a korba, amikor már aktuális volt, s amikor – polgári forradalmunk elakadásával – a modern fejlődéstől elmaradtunk.

Nehéz egy ilyen nagy mű egész gazdagságát, többértelműségét, sokfelé mutató tartalmát kifejteni. Szinte csak jelzésként még annyit, hogy Weöres csaknem ön­tudat­lanul talált rá a magyar felvilágosodás és romantika elapadt forrására, s 1972-ben egy­maga teremtette meg az akkor meg nem született nemesi-polgári hőskölteményt, az akkor meg nem írt stendhali magyar regényt, amelynek tipikus (s hozzá még: női – és ettől igazán modern!) hőse a jóval később realizálódó szabadságeszmény hordozója, azé a szabadság, azé az alakuló új erkölcsé, amely noha már több, mint százötven éve elvárható volt: csak akkor valósulhat meg, ha netán lesz gazdasági alapja s megérnek rá a lelkek is. És ily módon, ezáltal nyerte el az előbb is oly zseniális, páratlanul költői, ám oly sokáig csak játékos, csak bölcselkedő, próteuszi Weöres-életmű korszerű, társadalmi értelmét is.

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

A Marson kráter őrzi a nevét

Kármán Tódor (1881-1963)

Budapesten született, magas intellektusé családban. Apja, Kármán Mór, kiváló pedagógus és művelődéspolitikus volt. A legidősebb fiú, Elemér humán érdeklődésű, később a kriminálpedagógia hazai úttörőjeként vált ismertté.

Tódort inkább a matematika érdekelte, s az apja alapította egyetemi gyakorló gim­ná­ziumban érettségizett. 1898-ban megnyerte az Eötvös Loránd alapította matematikai versenyt. Azonban mégsem a számok világa vonzotta igazán, mert a budapesti mű­egyetem gépész­mérnöki karán tanult és szerzett diplomát, kitűnő minősítéssel. Bánki Donát szívesen vette maga mellé tanársegédnek, akit főleg a szilárdságtan érdekelt, és ezért az oktatói munka mellett mérnökként dolgozott a Ganz gyárban.

A Magyar Tudományos Akadémia is csakhamar felfigyelt a fiatal tudósjelöltre, és kétéves ösztöndíjjal Göttingenbe küldte, a nagy­hírű egyetemre. Itt találkozott azzal a tudóssal, aki későbbi pályafutását meghatározta. Ludwig Prandtl professzor, a modern áramlástan magalapozója, példaképe és munkatársa lett. Prandtl lehetővé tette, hogy az igen tehetséges ifjú munkatársa a berlin-charlottenburgi műszaki egyetemen, majd Párizsban ismerkedhetett a legkorszerűbb áramlástani kutatásokkal.

Göttingenben összegezte tapasztalatait doktori értekezésében. Ebben a főhelyet az úgynevezett kihajlási elmélet kapta. Később az áramlásba helyezett testek mögött fellépő örvénysor foglalkoztatta. Az örvénysor elmélet egyre fontosabbnak tetszett, hiszen egy szélviharban összedőlt híd, épület és főleg a repülőgépek széllel szembeni „viselkedése” nagyon fontos szempont a tervezők számára. Kármán mindig azt a munkahelyet, azt a tudományos intézményt kereste, ahol az őt leginkább foglalkoztató témával, az aerodinamikával kísérletezhetett. Gottingen után Aachen következett.

1914-ben azonban kitört az első világháború. Minthogy Kármán súlyos nagyot­hallása miatt harctéri szolgálatra alkalmatlan volt, a csepeli katonai ruharaktárba került. A had­vezetésnek egy évre volt szüksége annak belátására, hogy túlságosan is nagy luxus egy kiváló aerodinamikai kutatót ilyen feladattal foglalkoztatni. Áthelyezték a Bécs melletti Fischamenbe, a repülőarzenálba. Kármán javaslatára aerodinamikai laborató­riumot rendeztek be, szélcsatornát építettek. Asbóth Oszkár közreműködésével itt szerkesztették meg az első helikoptert.

Az 1918-as őszirózsás forradalom idején visszatért Budapestre és a Közoktatási Minisz­tériumban a felsőoktatási reform munkálatainak vezetője volt. A Tanács­köz­társaság megdöntése után visszatért Aachenba, ahol egy világszínvonalú aerodinamikai intézetet hozott létre. Kapcsolatot tartott az amerikai kutatókkal, előadásokat is tartott az ottani egyetemeken. 1930-ig mind a két kontinensen részt vett a repülést fejlesztő kutatásokban, míg végül, a nagy mecénás, Guggenheim alapítványa segítségével létrehozta a passadénai egyetem aerodinamikai laboratóriumát, s ezzel végleg búcsút mondott Európának.

Felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tett az Egyesült Államoknak. Az általa vezetett intézetben oldották meg a hangsebesség feletti repülés több fontos problémáját. 1936-ban rakétakutató-csoport, 1944-ben pedig már laboratórium működött vezetése alatt. Ebben az intézetben fejlesztették ki az amerikai légierő számára a START-rakétákat. Irányításával az ötvenes évek elején, már ballisztikus rakéták is épültek. Megalapította a Nemzetközi Asztronautikai Akadémiát, magas NATO-tisztségeket töltött be.

Huszonkilenc egyetem és főiskola avatta díszdoktorrá, 1962-ben a Buda­pesti Mű­szaki Egyetem is. Megkapta a legmagasabb amerikai tudományos kitüntetéseket. Az Egyesült Államok legnagyobb repülést fejlesztő intézetének falán az ő emléktáblája adózik tisztelettel ennek a lángelmének, aki a repülés oly fontos problémáival foglal­kozott eredményesen, mint a hangnál sebesebb repülőgépek tervezése, a felületek kristály­rács­vizsgálata, a képlékenységalakítás, az égéselmélet, a magnetohidrodinamika, és az aero­termo­kémia.

A Hold túloldalán és a Marson kráter őrzi a nevét, tudományos munkássága révén személye állócsillag lesz a Tudomány égboltján.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Tűz-táncos esték

Ugyanazokra az élményekre igen eltérően lehet visszaemlékezni. Ennek oka termé­sze­te­sen az is lehet, hogy – amint ez manapság oly feltűnően gyakori – az emlékezők közül az egyik igazat mond, a másik viszont napi érdekeinek megfelelően öntudatlanul is „át­sti­lizálja” a múltat, avagy éppenséggel összevissza hazudozik. Oka lehet azonban a különb­ségnek az is, hogy ugyanazoknak az eseményeknek sokféle arculata van, s a vissza­tekintők egyike ilyen, másika amolyan arculatát élte át vagy őrizte meg emlékezetében.

A Tűz-tánc esetében a visszaemlékezések, elemzések komoly, vagy igencsak komolyan veendően gyűlölködő politikai-ideológiai és esztétikai témájúak szoktak lenni. Az előbbi esetben a szerzők egy része azt emeli ki, hogy a csoportosulás tagjai követ­ke­ze­tesen képviselték a szocialista eszméket, más részük ugyanezt az attitűdöt úgy értékeli, hogy az 1957-es irodalmi ellenállás kormánybérenc sztrájktörői, bértollnokai voltak. S akik hajlamosak visszaemlékezni arra is, hogy a tűz-táncosokat a hatalom 1959-től meg­lehetősen goromba eszközökkel szorította az irodalmi élet szélére, azok sem ugyanúgy emlé­keznek, hiszen voltak-vannak olyanok is, akik ezeket az intézkedéseket a kádári konszolidáció pozitív gesztusai közé sorolják, egy veszélyes, szektás-ultrabalos – netán épp „maoista” – irányzat semlegesítéseként értékelik.

Az esztétikai analízisek tarkabarkaságát már meg sem próbálom érzékeltetni, ezek oly sokfélék, és nem egyszer még végletesebbek. Csupán azt a pólust említem, amelynek szigora már olyan mértékű, hogy a csoportosulás művészeti jelentőségét nemhogy károsnak, de egyenesen nem létezőnek tekinti, ahogyan az Új Magyar Irodalmi Lexikon a csoportosulás fő szervezői közül Kis Tamásról egyáltalán nem közöl cikket, Imre Katalin címszavában pedig azt az adatot mellőzi, hogy nemcsak a korai Kritikához volt köze (megjegyzem, nem sok), hanem a Tűz-tánchoz is.

Nem akarom én – vagy legalábbis nem most – vitatgatni ezeket a komoly, illetve annak gondolt analíziseket. Hogy a szívem melyik értelmezéstípus felé húz, megírtam már nem is egyszer. Ezúttal inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy jóllehet volt a Tűz-táncnak egy effajta, eszmetörténeti értekezéseket vonzó arculata (s bizonyára ez volt a lényegesebb, a történelmi jelentőségű), de az én emlékeimben egy másik arca az elevenebb.

Jómagam – írtam már erről is – nem tartoztam a tűz-táncosok csoportjához, de verseim megjelentetésében a legtöbb segítséget Imre Katalintól kaptam, aki ez idő tájt az Élet és Irodalom kritikai rovatának a szerkesztője volt. Ő hívott meg a lap törzsasztalához is, a Százéves vendéglőbe. (Ez akkoriban még nem luxusétterem volt, oldalszobájában a puritán, gyalult faasztal mellett egy kávét kavargatva vagy pikoló sört kortyolgatva az egész estét át lehetett beszélgetni.) Hivatalosan az Élet és Irodalom törzsasztala volt ez, de én úgy emlékszem, hogy túlnyomóan a tűztáncosok és Imre Kati egyéb felfedezettjei látogatták. (Az is lehet azonban, hogy azért emlékszem így, mert csak ők álltak szóba velem.)

Ködös, szeles és esős estékre emlékszem, viccekre és ugratásokra, Kis Tamás ironikus mosolyára és Imre Kati szarkazmusára. Nem politikai-ideológiai tanácskozások vagy esztétikai értekezések töltötték ki (legalább számomra) ezeket az estéket, hanem a barátian meghitt beszélgetések atmoszférája és a fiatalosan vakmerő, szertelen jókedv. Az az érzés, hogy a tűztől nemcsak menekülni lehet, hanem táncolhatunk is körülötte. Akik ott ültünk annál az asztalnál, túlnyomó többségünkben innen voltunk még a húszas éveink derekán, de akadt köztünk olyan is, aki épp csak hogy átlépte a második ikszet, Nyerges András pedig még tizenéves volt (igaz, tizenkilenc).

Hogy egy jellemző epizóddal érzékeltessem ezt az atmoszférát, egyszer bandába verődve, egy üres konzervdobozt rugdosva baktattunk a villamos megálló felé a nyirkos és sötét utcán, s láttam, hogy Nyerges félrehúzza Simort (vagy Tabákot?) és fontoskodó arccal magyaráz neki valamit.

Észrevette, hogy figyelem, s megmagyarázta, miről van szó: – A közönség bojkottálja a szovjet filmeket, s pártutasítást kaptunk, hogy minél többen menjünk el, és töltsük meg ezeket a mozikat. Kapunk persze ingyenjegyeket is – tette hozzá.

Valószínűleg igencsak megrökönyödött képet vághattam, mert Nyerges hahotázni kezdett, és csúfondárosan rám mutatva leleplezett a többiek előtt.

– Látjátok, ilyenek ezek! Ha a pártról van szó, nem lehet akkora marhaságot kitalálni, hogy készpénznek ne vegyék.

Minthogy alaposan bedőltem neki, magam is jót nevettem önmagamon. Mert ilyenek voltunk, fiatalok, első szerelmeinken ábrándozók és féktelenül viháncolók, akik egy sikerült beugratás esetében nem azt lestük, hogy az „ilyenek ezek” megfogalmazásban miféle megkülönböztető él – netán szektás lenézés – rejlik, aminthogy az sem fordult meg a fejünkben, hogy szabad-e a pártközpont intézményét abszurd viccelődésekbe keverni.

Tudom, az effajta emlékek nem tartoznak a politikai vagy irodalomtörténeti adalékok sorába. Másrészt viszont az ilyen hangulatok nélkül nem sok értelme lett volna az életnek.

MANUEL RIVAS

Köszönet a Vatikánnak

Az idei irodalmi Nobel-díjat a portugál José Saramago-nak ítélte a stock­holmi bizott­ság. (Az író­nak egyéb­ként négy műve olvas­ható magyarul.) Már­most az a pél­dát­lan eset tör­tént meg, hogy a Vatikán til­ta­ko­zá­sát fejezte ki a díj oda­ítélése miatt. Hogy miért? Azért, mert Saramago kommu­nis­tának vall­ja ma­gát, s tagja a Portugál Kommunista Pártnak. Az alábbi glosszát egy ki­tű­nő spanyol író, Manuel Rivas írta az egyik legtekintélyesebb madridi új­ság, az „El País” október 10-ei számában.

Ezúttal sem okozott csalódást nekünk a Vatikán. Miközben a világi irodalom­kritika el­siratja a regény műfaját, az egyház néhány jól irányzott igéjével új életre támasztja. „Légy átkozott, Saramago! ” – hangzott, ám ezt mi úgy értelmeztük: „Bűnösök, olvassátok Saramagót!” Talányos, hogy a Nobel-díjat odaítélő bizottság hogyan hozhatott bennünket ily kellemetlen helyzetbe, hiszen jól tudják, díjazottja nem csupán egyszerű, hanem „meg­átal­kodott” kommunistának minősül. Annak idején Portugáliában egy buzgó ministráns­fiú, aki éppen a kulturális tárcát vezette, szerette volna végleg a süllyesztőbe tenni a Jézus Krisztus evangéliuma című regényt. Valóságos telitalálat volt. Hiszen José Saramago írásművészete csupa testiség. Azaz túlzottan emberközpontú. Vagyis túlsá­gosan keresztényi.

Joyce Ulyssesének egyik figurája szembeszegül azzal a felfogással, miszerint az irodalom skolasztikus gyakorlat, esetleg holmi pirotechnikai mutatvány: szerinte egyedül az átélés mélysége teszi irodalommá az irodalmat. José Saramago irodalmi utazásait ilyen mélységmérő ónnal indítja. Az ő kisemberei is félnek az öregedéstől, csakúgy mint a szerző, aki magát öregkori írónak nevezi. Mint mindig, egy csöppnyi iróniával.

A Fölemelkedvén a földről után valóságos költői és érzékies robbanás következett: Saramago írásaiban a lélek biológiája jelenik meg, ahol titokzatos módon gabalyodnak egybe a külső és a belső élmények. A hallás és az emlékezet, a látás és a képzelet. Ebben a regényében jelenik meg, mondhatni, az Alentejo-vidék talajából sarjad az ő személyes, összetéveszthetetlen stílusa, az új hang, amely őt olvasva olyan természetes, mint az emlékek vagy az emberi szív lázadásai. Soha nem igazodik a divatokhoz, nem másolja szolgaian az elődöket, mégis amit megvalósít, egyfajta, az érzékszerveinkkel tapintható klasszicizmus, zabolátlan szívdobbanás, az öröm és a fájdalom nyelve, amely szabadon áramlik a történet résein át. Ez a lényege az Emlékirat a kolostorról vagy a Ricardo Reís halálának éve című könyvének.

Nem volna szerencsés, ha határvonalat húznánk a művek és a szerző vállalt eszméi között. Az író és a „megátalkodott” kommunista alakja egybeesik. Életpályája rendhagyó, ő egy olyan párthoz tartozik, amelyben az egyén nem mond le arról, hogy érezzen, és a saját szemével lásson. Erről beszél nekünk a Vakság és a Nevek című regény.

Azaz: köszönet a Vatikánnak. Segít megtalálni a vészkijáratot!

PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA

OLVASÓLÁMPA

SIMOR ANDRÁS

A meggyilkolt lehetőség

Millok Éva: Caesar

Millok Éva 1974-ben fejezte be Caesar című színdarabját Robespierre, Janus Pannonius és Mátyás alakjának mesteri felidézése után, ám munkája csak negyedszázad múlva jelent meg nyomtatásban, s többi kiadatlan drámájának sorsához hasonlóan színpadra sohasem került.

A shakespeare-i Caesar-ábrázolással fordult szembe ezúttal, hiszen Shakespeare a római történelem egyik legnagyobb alakjából, a kiváló hadvezérből és államférfiból hata­lomra éhes, bizonytalankodó, durva zsarnokot formált, bal fülére még meg is süketítette, akinek nagysága inkább csak halála után bontakozik ki. Elég gyorsan végez is az élő, ellen­szenves Caesarral, a harmadik felvonás elején az összeesküvők tőrének áldozatává teszi.

Miliők Éva Caesarba nem Shakespeare-parafrázis, inkább ellen­irat, hiszen ez a Caesar Rómát megmenteni akaró, széles látókörű, sok humorral és dialektikus aggyal meg­áldott, nagy­kaliberű politikus, a hatalmat Róma és népe érdekében tartja kezében értetlen hívek, sunyi és a történelmi helyzetet fel nem ismerő, a múlthoz húzó ellenségek, a tegnapi Rómáért hevülő catók, cassiusok között.

A darab figurái rendkívül összetettek, akik a kor bonyolultságát jellemük sok­féle­ségében testesítik meg. Miliők Éva kivételes tehetséggel ábrázolja magát a népet is – ritka dolog ez a világ­irodalomban –, a római kisembereket, akikért Caesar a hatalom magá­nyos hősévé válik. így beszél a „diktátor” saját népével, amikor az egy vízhordó esendő személyében jelenik meg előtte: „Ha azt mondanád: Caesar, teremts új Rómát – megértenélek. Ha azt mondanád: Caesar, cseréld ki a világot – szívemből szólnál. Ha azt várnád, hogy gazdaggá, hatalmassá tegyelek, a mai gazdagok és hatalmasok helyett – nem vetném szemedre. Ámbátor tudom, hogy akaratom mindehhez kevés. A történelem igazán zsarnok. Cudarul kiméri a lehetőségeket. Mégis: újat várni, kívánni, követelni, látod, ez olyan jog, amitől senkit se foszthatunk meg. Feszegessük csak korlátainkat. Mit szóljak azonban, ha valaki a régin csüng tíz körömmel? Ha a régi zsarnokok nevében kiált ki engem zsarnoknak? S régi rabsága láncai közt úgy érzi, szabadságát tőlem kell féltenie? Vagy tán nem is a magáét? Cato híveiét? Pompeius utódaiét? Az úgynevezett Köztársaság bitorlóiét? Beszélj hát. Közöld a véleményedet.”

Brutus alakja nem kevésbé sokrétű. Aláveti magát az összeesküvők akaratának, noha mindvégig bizonytalan. Kétségeit így adja tudtára Cassiusnak, aki Caesart el­pusztí­tandó zsarnoknak nevezi: „És ha nagysága emelte fölénk? Ha szelleme szárnyalt messzeb­bre? Egyenlők vagyunk? Egyenlőn mértek képességet mindnyájunknak az istenek?”, ám végül úgy érzi, nem tépheti szét azt a köteléket, ami a múlt Rómájához köti, de Caesar gyilkosaként is gyászolja őt, és a kort nevezi undoknak, amelyben „tiszta kézre is vérnek kell tapadnia”. „Te is… milyen ostoba vagy…” – mondja majd neki Caesar a halál pillanatában. Vagy idézhetnénk Cato fiának alakját, aki a darab olvasóját minduntalan meglepi sejtéseivel, és aki nem öngyilkossá lett apja utógyőzelmét ünnepli Caesar halála után, hanem így beszél: „Áldozat a legnagyobb is. Törpék elejthetik. Fuccs a jövőnek. Terveknek.” Ártemidórosz, a görög filozófus, a felszabadított rabszolga, aki tudta, hogy Caesarnak túl kellett lépnie a Köztársaságon, és hódítania kellett, mert muszáj volt hódítania, hiszen másképp az ember lángja Rómában nem loboghatott volna magasra, fáradtan, lemondóan válaszol neki: „Él Róma. Az idő nem áll meg.”

Millok Éva színdarabja egy dialektikus agy gondolkodó és gondolkodtató műve. Az ő Caesarjáról olyan népvezérek jutnak eszünkbe, akiket a művüket tönkretevő törpék szívesen neveznek zsarnoknak, hiszen nincs egyszerűbb és hatásosabb annál a dema­gó­giánál, amely nem tesz különbséget a hatalmat igaz, illetve ordas eszmék jegyében meg­ragadó, a nép érdekében, illetve a nép ellen alkalmazó politikusok között. Negyed­százada született, ám nagyon is a mai történelmi pillanathoz szól, a meggyilkolt lehetőség történelmi pillanatához. Talán lesz kor, amely a szerző halála után ki­nyomtatott művet elő is fogja adni. (Criticai Lapok)

CSIBRA ISTVÁN

Harc és játszma

A Nagy Lajos Társaság idei antológiája

A Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság immár ötödik antológiáját ezzel a címmel jelentette meg, Szerdahelyi István érdekes szerkesztésében és Szepes Erika által gon­dozott igen gazdag grafikai illusztrációval. A szerkesztő azzal tartja fenn, sőt időn­ként növeli az olvasó érdeklődését, hogy nem kívánt önkényes „rendet” teremteni a vegyes műfajú anyagban, hanem a szerzők nevének abc-rendjére bízta a kötet írásainak egy­másutánját. Mi tagadás, úgy is „befogadható” és szórakoztató a kötet, ha – mint jó olvasóhoz és recenzenshez illik is – egyvégtében olvassuk. Versek, elbeszélések, ön­életrajzi emlékezések, történeti, szocio­grafikus, szociál­pszichologikus riportok, esszék, tanul­mányok, esztétikai elemzések, kritikák élmény­kavalkádja ragad magával bennün­ket, és a jobb írások a műfaji gyors­váltások ellenére sem veszítik el felszólító, katartikus erejüket, s a gyengébben sikerültek sem nagyon lehangolok. A kötet gyorsjelentésnek is tekinthető: a társaság idősebb és fiatalabb tagjai, a baráti körhöz tartozó alkotók és a Nagy Lajos Alapítvány 1997-es pályázatának díjnyertesei 1998-ban itt tartanak, így éreznek és gondol­kodnak, és ilyen bepillantást engednek művészeti és tudományos tevékeny­ségükbe.

A versek közül, már csak a kötet címe miatt is, Baranyi Ferenc Harc és játszma című költeményének eszmei-morális summázata kívánkozik az élre: „Nem lehet harcot játszmává alázni.” Bár a vers éppen arról a keserű történelmi tapasztalatról szól, hogy – úgy látszik – igenis „lehet”, csak nem volna „szabad”. Nemzedékek rezignációját mondja ki a költő azzal, hogy „Mi vesztesként halunk meg…” a „világnyi kaszinókban nyerészkedőkkel” szemben. Ám a Nagy Lajos Társaság egészére jellemzőnek tarthatjuk, amit Baranyi egy másik, ezzel összecsengő versében Janzer Frigyesről ír: mégis „…kép­telen vagy tétlenül / bámulni, hogy a trónja­fosztott / észt pénztől ittasuk bolondok / kérgetik az asztal körül”. Ez lehet a kötetbe összegyűjtött írások közös nevezője, meg az, hogy igyekeznek értelmesen – érthetően – szólni, kerülve a posztmodernista halandzsát, szó­mágiát és a ködös „tudományosságot”. A baloldali humanizmusnak persze nem valami­féle csak­azért­is monotóniája, hanem egész sokszólamúsága kap itt hangot.

S ha már a versekkel kezdtük, Benke László kassákosan szürkített strófái, Bíró Andrásnak a parasztság megmentéséért a korbácsos Jézushoz intézett fohásza, Csepeli Szabó Bélának „a halál vak völgyeiben” is reményt sugalló szavai, Kassai Franciskának saját másik, jobbik énjéről tűnődő költeménye, E. Kovács Kálmán népi rigmus­változatai, Kuczka Péter remek kis­portréi, Láng Éva könnyed ujjgyakorlatai, Tóth Éva kísérletinek tűnő versei – mindezek közül (Baranyit is beleértve) kiemelkedik Ágai Ágnes Csak a kontúrok című halott­siratója, mely igazán érett költészetre vall.

Még nagyobb a kontraszt, ha a novellisztikus írásokat vesszük szemügyre. Bistey András merész allegorizálása, Csongor Rózsa olykor döcögős naturalizmusa, Dékány Kálmán folklorisztikus életképe, Gergely Mihály jóság-meséje, Iszlai Zoltán mesterkélt „humoreszkjei”, Jámborné Balog Tünde századeleji nosztalgiázása, Mikes Tamás giccsel ellenpontozott AIDS-tragédiája, Nemes László néhány­vonalas portré­vázlatai, Polgár András didaktikus látlelete egy viharos leépülésről, Tabák András történelmi anekdotizálása és Takács Tibor áhítatos rajza Aphrodité leányáról – mind-mind elhalványul Jánosi Zoltán A nagydíj című döbbenetes, szívbemarkoló víziója mellett, mely a jövő egyetemes és magyar (tán még nyomokban majd fellelhető) társadalmát és „kultúráját” idézi fel. Ehhez a nem is oly valószínűtlen jövőt bemutató erőteljes íráshoz csakugyan illik a kötet borítóján levő János-szobor, de nem az evangélista, hanem az apokalipszisek szerzője.

A kötetben található riportszerű-szociografikus írások többnyire novellisztikusak (ami viszont is igaz), s az önéletrajzi emlékezésekről is elmondható ugyanez (ezekbe pedig esszéisztikus elemek is szövődnek). Bíró András nehézkesen adja elő Türelmes Jób egyébként egyediségében is jellegzetes történetét. Halványabbra sikerült Győrffy László befejezetlennek ható és László Gyula túl simán „folyó” írása is. Ha volna tere, több bíráló szót vesztegetne a recenzens Makó István publicisztikájára, amely azonos vehemenciával ostorozza az ifjúsággal szemben folyamatosan és mód­szeresen bűnös „vad­kapitalizmust”, illetve az ifjúságot cserbenhagyó és a „meg­vadult kapitalista restauráció kezére” átjátszó „buta szocializmust”. A kibékíthetetlen generációs ellen­tétekben gondolkodó és az ifjúságot túlidealizáló szerző részigazságait helyenként tudományoskodó höbötölés is hitelteleníti.

Még súlyosabb történelmi és nemzeti kérdéseket boncolgat Веке György és Lászlóffy Aladár. Bizonyára a kilátástalanság keserűsége mondatja azt Bekével, hogy „Sztálin és utódai idején jobb volt a magyar közérzet”, s hogy „nemzeti kedélyünk romlott meg végzetesen”. Erre azonban frappáns választ találhatunk Lászlóffy Aladárnál: „Mohács óta ilyen jól nem álltunk, nem is állhattunk, sem a magunk, sem a világ szemé­ben, na most ne rontsuk el megint!…” Ehhez persze kiegyensúlyozott, az új realitásokat is el­fogulatlanul számbavevő történelem- és jelenszemléletre és korszerű nemzeti stratégiára lenne szükség (s reméljük: lehetőség is).

Molnár Géza szokásos tiszta hangján szól önéletrajzi emlékeiről, Szalay Károly pedig a maga érdesebb stílusában a sajátjairól. Vadász Ferenc Csémi Károly portréjára futtatja ki emlékezéseit, Katkó István pedig Aczél György portréjához ken oda színeket.

Illés László kicsiszolt Lukács-Heine-tanulmányában az értékek iránti érzékeny­ségre mutat példát, Szeberényi Lehel a huankák legendáriumából próbál ki­hámozni valami számunkra­valót, Szepes Erika a költői öntudat megszólalását éri tetten kedvenc Horatiusánál, Szilágyi Péter pedig az új rímeket vizsgálja a magyar költészetben, a maga egyedi, fanyar hangján. Még Kristó Nagy István két fordításos könyvről szóló recenziója sem lóg ki a – mint látjuk – igen változatos műfajú kötetből. Viszont nem mondható el ez Szász Benjáminnak egy memoárkötethez készült s itt közölt bevezetőjéről, amely jórészt afféle párthatározati zsargonban írt, szájba­rágós védő­beszéd a munkásság és munkás­ábrázolás mellett. E legutóbbi kritikai észrevételem ellenére (vagy tán épp emiatt) is remélem, hogy sikerült kedvet csinálnom az olvasáshoz.

(Hét Krajcár Kiadó)

SZERDAHELYI ISTVÁN

Kommunista Kiáltvány a XXI. századra

Különös – sokak számára bizonyára éppenséggel provokatív – című kis füzet. (Polgár­pukkasztó szándékra vall egyébként a külleme is, amely a hozzám hasonló öregek emléke­ze­tében a Szikra Könyvkiadó szemináriumi füzeteit idézi fel.) A Baloldali Alternatíva Egyesülés jelentette meg, Tütő László szerkesztésében, hármas céllal. Az egyik az, hogy – miként az előszó írja – megemlékezzenek arról, hogy „százötven éve jelent meg a Kommunista Kiáltvány, amely tudományos igénnyel vázolta fel a tőkés civilizáció és egy humánus civilizáció alternatíváját”. A másik ok, hogy e nevezetes szöveg „Magyarországon ma már csak a nagyobb könyvtárakban elérhető”, és e hiánynak nem valamiféle véletlen a forrása, hanem az, hogy „a humánus civilizáció alternatívája – elsősorban politikai okok miatt – mind elméletileg, mind gyakorlatilag lekerült a napirendről”. A kiadás harmadik mozgatórugója – az én megfogalmazásomban – az, hogy a Baloldali Alternatíva Egyesülés viszont igencsak aktuálisnak tartja ennek az alternatívának a felmutatását. Az előszó megfogalmazása finomabb: „a Kommunista Kiáltványnak nemcsak kultúrtörténeti jelentőséget tulajdonítunk”. Ezt azonban a címhez hasonlóan erőteljes szándéknyilatkozat követi: „Ezért megpróbáltuk aktualizálni, filozófiai síkon a jelenlegi világhelyzetre is vonatkoztatni: az eredeti szöveghez helyenként – kurzivált lábjegyzetek formájában – magyarázatokat, illetve kommentárokat fűztünk.”

Nos, nyilvánvaló, hogy e kiadvány legizgalmasabb részei ezek a kommentárok. Kritikai analízisük feladatát itt szélesre tárt karral hárítom el (nehogy már a szomszédok se köszönjenek nekem, ha meglátnak), s még tematikai felsorolásukat is mellőzhetem, arra hivatkozva, hogy a krimik recenzióiban se szokás ismertetni a sztorit, hiszen az olvasók nem veszik meg a könyvet, ha előre tudják, ki a gyilkos. Márpedig ez a füzet – a szó legpozitívabb értelmében – van olyan izgalmas, mint egy mesterien felépített amerikai horror, s én erősen szeretném, ha minél több olvasója lenne. Ízelítőül csak az első kommentár legelső bekezdését idézem: „Mára a kommunizmus kísértete az egész Földet bejárja. Azokat riogatja, akik kiváltságokat élveznek a társadalomban. Ez a kísértet azért rejtélyes és megfoghatatlan, mert az emberek hiányérzete ölt benne alakot. Egy humánus és igazságos társadalom hiányának – különböző módokon konkretizálódó – érzése, amely az egyének tömegeinek lelkében és szellemében újra és újra alakul.”

A kiadvány szövege korábbi fordításainkat vette alapul, de ezeket filológiai szempontból felülvizsgálták és javították. A jelen szöveg továbbá nem teljes, a szerkesztés az eredeti mű harmadik és negyedik fejezetét kihagyta, mondván, hogy ezek „korhoz kötött­ségéből fakadó hiányosságaira már szerzőik rámutattak”. Elsőként az irodalmár berzen­kedett bennem ez ellen, hiszen a szerzők önítélete ilyen esetekben teljesen érdek­telen. (Ismeretes, pl. hogy ha Boccaccio önkritikájára hallgatnánk, a Dekameront ki kellene hagyunk életművéből.) Egy barátom figyelmeztetése nyomán átfutottam azonban a régebbi kiadások egyikében a kihagyott fejezeteket, s mit nem olvasok a negyedik végén, mint az egész mű végkonklúzióját, a leghíresebb mondatokat:

„A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan hirdetik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos felforgatásával érhetők el. Resz­kes­senek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forrada­lomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.

Világ proletárjai egyesüljetek!”

Ha a mű részeinek kihagyása már önmagában is vitatható, az teljesen egyértelmű, hogy e szállóigévé vált mondatokat semmiképp nem lett volna szabad kiiktatni. S a kommen­tárokban mindenképpen – még azt is mondhatnám, hogy legfőképpen – azzal is szembe kellett volna nézni, miként értelmezzük e tételeket a XXI. század perspek­tívájában.

Az előszó, igen demokratikusan, arra kéri az olvasókat, juttassák el bírálataikat, megjegyzéseiket a bővített kiadáshoz egy megadott címre. Hát, íme!