GYÖRE IMRE

Csipkebokrok

Mi láttuk ám
a csipkebokrot,
mely égett,
s nem égett el mégse,
s nem volt idő
a feledésre,
s nem volt idő
emlékezésre,
mivel a bokor
lángban állott,
bevilágítva
fél világot,
és hátterül,
a kékes égen,
ott álltunk ifjan,
mint mesékben,
s bőrünkön
átfehéredett
csontunk, izzón, míg
este lett.
A jövő szép,
mint volt
a múltunk,
mielőtt sorra
sírba hulltunk,
magasra tartva
egy szivet.

Pillanat

Úgy képzelem,
hogy jeltelen
sír mélyén fekszem
részegen,
és négyszögülök,
vagy kerekszem,
s nem használhatok
senkinek sem,
csak, mint a
békalencse tóban,
vagyok jövőben,
távozóban,
ahhoz képest
egy pillanatra,
hogy mily kevésnek
jut szavakra,
s kinek és mennyi
jut kenyérre,
madártollra
és pipitérre,
és persze:
mennyit tettem értük?
Orromon buggyan
ki a vérük.

Önvizsgálat

A világ nődögél
köröttem.
Mert itt a dél,
s mert összenőttem
vele, hát én is
nődögélek.
Gyomromban csak
dagad a lélek:
hol jöjjön ki?
Magamhoz térek
álmomból,
rögvest felvisít,
mint vadmalac,
ha szól a síp
az erdőben,
így őszidőben.
Nézek, nézek:
semmit se raktam,
amit gyűjtöttem,
elvigadtam,
nem este,
de hajnali fényben.
Veréb és rigó
gyűlt körébem,
s néztem, néztem,
ahogy rigóim
varjúvá váltak
feketében.

Vetkőzés

Kivetkőzni
a pillanatból,
s a percből,
kivetkőzni abból,
aztán kivetkőzni
a napból,
kivetkőzni
a tegnapokból,
kivetkőzni
aztán a mából,
fölvert sárból,
mocskos ruhából,
verejtékes
ingből-gatyából,
jövésből és a
vonulásból.
(Lampion ég
barackfa-ágon,
de ettől marad
a sötét.)
Kivetkőzni
bőrünkből, mintha
valami ócska
ruha volna,
melynek bolyhát
a kor kikopta,
s beöltözni
a holnapokba…

Szép

Csak a szép szép:
„kell” és „van” együtt.
Még nincs sehol,
szárastól szedjük,
szirma lehullik valahol.
Finom hóhérok
húznak kesztyűt,
négy szárnyas lovas
lovagol
négyfelé, s onnan,
talpig vasban,
paták patkója
kövön csattan,
fürj száll,
kicsit alacsonyabban,
mint ahogy kéne.
Jégcsappá fürdünk
a patakban,
s nem mondjuk:
ez már béke. Vége.

Szél

Nyilván
a széljárás miatt van,
hogy nem törődöm
a széllel,
s hogy söpröget
az utcán
sokszálú seprűjével.
Levél száll
és homok száll,
jegenye hajlong, éger,
ám kapaszkodik közben
a földbe gyökerével.

Egyszer szőlőt kötöztem,
s néztem,
ahogy lecsöppen
egy vércsepp
a tövébe.
Gondoltam:
jól terem majd,
puttony szőlő
lesz rajta,
ősszel majd hí
darázsrajt,
marad azért a présbe,
a présbe és a kádba,
hordóba,
évek múlva
mindnyájunk poharába,
s akkor senki sem sejti,
hogy mért pirosabb
másnál,
mért vérszínűbb
a bornál,
a gyertya-lángnál
nézve,
s mért lobban
szinte lángra.

A hajó vad vizekre
száll, hullámon habokra,
míg csak matróz van rajta.

Tudások

Tudom, az éjszakáink
nem tartanak örökké,
tudom, a fáklyahordók
karja leéghet vállig,
tudom, a hírvivőknek
térdig kopik a lábuk,
s amikor jó hírt visznek,
akkor is fejük vesztik,
mivel a jó hír káros,
rossz hírnél károsabb is.
Tudom, ilyenkor éjjel
máshol a Nap világlik,
a Föld meg arra duzzad,
amerre épp a Hold jár.
Látszik-nemlátszik, mindegy,
az éj után a hajnal
földereng, néha ködben,
éjnél is sötétebben,
és egy ember is számít,
bár jobb, ha többre nézünk,
tudom, egyszer születtünk,
sokszor halunk meg mégis,
a sok halálból majdan
végső fölébredés lesz,
egybefolyik a tegnap
s ma, a megméretéshez,
tudom, s hosszasan nézem
a kinn hulló levélkét.

Tánc

A táncversenyt
az nyeri meg,
a táncversenyt
az nyeri meg,
aki.

Nem a királynő,
vagy a király,
Orbán Viktor,
vagy a pápa.
S más okból
nem nyeri meg
Kalányos Panni,
vagy a Regina néni.
(Sercegő fáklyák,
tövig égtek.)
A táncversenyt
az nyeri meg,
a táncversenyt
az nyeri meg,
az nyeri meg,
aki.

Ákom-bákom

Ákom-bákom,
játszani,
kellene már
valaki,
kinek kemény
csecsei
mint Babilon
tornyai,
fölmerednek,
hegyesülnek,
és az este
közös ünnep:
eszünk halat,
halastálból,
eszünk libát,
ressre-sütve,
hozzá babot,
mintha jámbor
rabbik lennénk,
Kánaánból,
melynek teje,
méze édes.
Szólnék: sátrat
húzz a lombból,
szerelemből,
Babilonból.

M. SZÁNTÓ JUDIT

Kancsi Balog szabadsága

A hó vastag, puha csendbe burkolta a falut 1944. december 23-án. Csak egy-egy kutya ugatott fel, és egyre sűrűsödve puskaropogás hangját hozta a szél. A harcok már nagyon közel lehettek.

Korán sötétedett. Ilyenkor már behúzódtak a házba az asszonyok és a gyerekek, no meg az a néhány beteg vagy öreg ember, aki otthon maradt. Nem készülődtek a karácsonyra úgy, mint máskor. Nem is nagyon volt miből, meg aztán rémület fészkelte be magát itt ezen a napon minden családba. Hogy, hogy nem, elterjedt a híre, hogy két katonaszökevényt meg egy orosz katonát bújtat valaki. Bizonyára a falu német parancsnokságának is a fülébe jut.

Úgy is volt, nem kellett hozzá sok idő. A parancsnok azonnal hívatta a bírót és a tolmácsot.

– Mi itt a vérünket áldozzuk a maguk országáért is – tajtékzott –, és ez a hála! Hogy elbújtatják azokat, akik gyáván megfutamodtak a harcok elől. De még az ellenségnek is helyet adnak! Hát azonnal teremtsék elő nekem azokat is, akik bujkálnak, de azokat is, akik bújtatnak. Ha huszonnégy órán belül nincsenek előttem a bűnösök, akkor megtizedeltetem a falut. Az ilyen népség ne várja el, hogy kesztyűs kézzel bánjak velük. Remélem, megértette. Most pedig elmehet. Végeztem.

Krajcáros Gerzson uram se élő, se holt nem volt, amikor elszabadult onnan. Nem a félsztől, inkább a gondtól. Mert ugye, mégiscsak az ő kezében van most a falu. Tudott, amit tudott, sejtett, amit gyanított, talán még azt is, honnan kapja a parancsnok a híreket. Hanem most menteni kell, de hogyan? Mindenesetre össze kell hívni a falu okosait.

A kisbíróék felé vette az irányt, ott elsorolta Veres Jóskának, ki mindenkit hívjon sürgősen a községházára. Nagy Czakó Janit meg Mayer Francit nem említette. Most nincs szükség rájuk. O maga is többeket riasztott, hogy nagy a baj, azonnal jöjjenek.

Milyen szerencse, hogy Boldizsár Antal már nincs a faluban. Mert tőle kellene a legjobban tartani. Ám ő az oroszoktól rettegett, és két másik családdal az elmúlt héten nyugat felé menekült feleségestül, gyerekestől.

Délelőtt tíz óra volt, mire végigjárt mindenkit, tizenegyre meg már együtt lesték a bíró szavát. Az egybegyűltek mind öregek voltak sok tapasztalattal, kivéve Krajcáros Gerzsont. O negyvenegynehány éves volt, vékony dongájú ember, aki sokáig kínlódott a tüdejével. Aztán csak meggyógyult, de nehezebb munkára többé nem volt alkalmas. Az esze azonban vágott, mint a borotva. Két óráig mégsem született eredmény. Csupán annyi történt, hogy jóformán már az egész falu suttogta, mekkora a veszedelem. Átkozta is magát a bíró, mert Veres Jóskának mondott pár szót a parancsnok fenyegetéséről, hogy sietésre ösztökélje. Biztosan ezt hallotta meg Jóska felesége, Tera. Márpedig tudvalevő, hogy Tera nem bírja a szót magában tartani. Most is az ő szája járhatott el.

Mindenki felbolydult, mindenki ezt tárgyalta. A tanácskozást egy órára felfüggesztették, hazamentek, hogy egyenek valamit. Meg is bánták. Azt kívánták, bár maradtak volna a községházán. Mert mindegyiket kérdésekkel halmozták el az ebéd mellé.

A falu melletti tanyán sem volt nyugalom. Balog Lajos, az öreg gazda fel-alá járkált a konyhában. Felesége a kemence mellett ült. Morzsolgatta a rózsafüzért és közben nagyokat sóhajtott. A menye, Boris a kis Borit ölelte magához, szeme ijedten rebbent hol az apósára, hol a kislányra. A két gyerek, Lajcsi és Árpi az udvaron játszott. Boris tudta, hogy az öreg szava ellen nincs apelláta. Még a fiára se igen hallgat, de hát az most nem is mondhat ellent, kinn van a fronton. Az asszonyszemély neve meg „hallgass”, nincs szava. Az öreg azt mondja, hogy a három bújtatott embert szélnek ereszti, azután feladja magát.

– Megölik – sipítja az öregasszony, és gyorsabban jár a keze a rózsafüzéren.

– Akkor se tehetek mást. Ezek kiirtják a falut!

– Minket is megölnek – mondja alig hallhatóan Boris, és úgy megszorítja Borit, hogy az felsír a fájdalomtól.

– Fussatok! Amerre láttok! Az oroszok nincsenek messze, nem kell sokáig várni rájuk. Értünk meg már nem olyan kár.

– Jaj nekünk, Jézusom! Mi lesz velünk? – jajgat a felesége.

– Hová fussak három gyerekkel? – int lemondóan Boris.

– Akkor bújjatok a pincébe, ahol most ők vannak.

– Ha maga feladja magát, akkor olyan házkutatás lesz itt, hogy holtbiztosán megtalálják a kisszoba alatti pincét.

– Ne haragudj, lányom, nem tehetek mást. Isten bocsássa meg nekem! – Azzal elment.

Az ebédből csak a három gyerek evett. Na, meg persze a pincében levők. De hisz ők nem tudtak semmiről. Fenn a felnőttek hozzá se nyúltak az ételhez.

Háromkor aztán megint összeültek a községházán tanakodni.

Fél négy körül Csordás Jani bá kinézett az ablakon: – Idetart az öreg Balog.

– Melyik?

– Hát a Kancsi Balog.

Kisvártatva be is nyitott az öreg. – Adj'isten mindnyájuknak!

– Magának is, Lajos bátyám – köszöntötte Krajcáros Gerzson. – Aztán mi járatban?

– Föladom magam.

A bíró csak nézte. De jó, hogy csak azt hívta, akiben megbízhat, gondolta. Mert nem akart ártani Kancsi Balognak, aki ráadásul az apja komája is.

– Meggondolta-e?

– Meg – vetette fel a fejét az öreg.

– Az asszonyt is?

Kancsi Balog feje lekonyult.

– Meg az unokákat is?

Az ősz fej még lejjebb bukott.

– Nem tehetek mást. Megyek – mondta, de mintha már ingott az eddigi határozottsága.

– Megy ám kend, majd megmondom, hová! Itt marad, leül és töri velünk együtt a fejét, hogy másszunk ki a bajból.

Krajcáros Gerzson jól ismerte az embereit. Jól válogatott. A többiek némán figyelték a párbeszédet. Nem szóltak bele, nem tiltakoztak. Meg persze, nagy szükségben össze is kapaszkodik az ember. És ezek nagyon jól tudják, nem lehet abban bízni, hogy a német megelégszik Balog Lajos fejével.

Már este lett, de még mindig nem találtak megoldást. A házakban lefektették a gyerekeket. A felnőttek némán ültek. Egymásra nézni is alig mertek. Az egyik imádkozott magában, a másik szipogott, megint más csak bámult a semmibe. Az egyik fehéredésig szorította ökölbe a kezét, a másik a kendőjét gyűrögette, az ott meg fel-alá járkált faltól falig. Szóval mindenki mást csinált, de mindenkinek a holnapon járt az esze. Mi lesz? Jelentkezik-e ő? Hogy lehetne legalább a gyerekeket menteni? Nagyon kevesen sejtették, kire kellene mutatni, de azok sem tudtak bizonyosat. Nemrég több is igyekezett volna a gyanújával a parancsnokságra még akkor is, ha nem volt bizonyossága. De ma már más a helyzet. Itt az orosz a falu alatt. így hát hallgattak, és vártak.

A tanyán sem volt jobb a helyzet. A gyerekek itt is feküdtek már. Az öregasszony halkan mormolt: „… Balog Lajos nem volt otthon. Talán már a német parancsnokságon van. Uramisten! Él még? Lehet, hogy a németek mindjárt itt lesznek?

Boris tett-vett, hátha sikerül elterelnie a gondolatait, de nem ment. Eszébe jutott a tavalyi nyár, amikor a gyerekek a kukoricás szélén találták meg ájultan Szergejt törött lábbal, több helyen véresre horzsolva. Nem messze tőle ejtőernyő gabalyodott a kukoricaszárakba. A két fiú egy ponyván hozta el a sebesültet, aki magához se tért. Az ejtőernyőt ott ásták el, ahol találták. A földet szépen elsimították, majd megkapálták, a kukoricás más részéhez hasonlóan.

Boris első reagálása az elutasítás volt, amikor bevitték a gyerekek a lakásba a fiatal, sápadt sebesültet. Aztán az urára gondolt. Istenem, ha megsebesül, talán ő is segítőre talál! Nem tiltakozott hát, amikor a fiúk a konyhai ágyra fektették a katonát, a ponyvával együtt, óvatosan. Az öregasszony nem szólt semmit. Kancsi Balog pedig elemében volt. Fájós, törött lábú állatot látott és kezelt már eleget. Ment is a sufniba megfelelő léceket keresni, az asszonyokkal meg vászoncsíkokat vágatott. Az orosz katonát nem érhette régen a baleset. A lába alig volt még dagadt. Szerencsére, a csizma nem engedte elmozdulni a csontokat. Persze, most le kellett vágni, hogy a lábat sínbe lehessen rakni.

Ahogy hozzáértek a törött lábhoz, az orosz magához tért, és felszisszent. Körbenézett, és azonnal látta, hogy ellenséges területen van. Önkéntelenül a fegyveréhez kapott. Az ott volt a helyén, a derékszíján. Megnyugodott. Most már észrevette a léceket, a vásznat is, a körülötte levők mozdulatait és megértette, hogy segíteni akarnak. Szája mosolyra húzódott. így még fiatalabbnak, szinte gyereknek látszott.

– Szpaszíba, szpasza gyéduska! – mondogatta, amikor a fájdalomtól nem kellett összeszorítania a fogát.

Az öreg meg csak hajtogatta:

– Mindjárt kész vagyok. Aztán megnyugszik a lábad, nem fog fájni. Hiába, no, muszáj mozdítanom, másképp nem megy…

Aztán rájött, hogy az orosz nem értheti. Hát, elmondta még egyszer, lassan és hangosan. De így se jutott előbbre. A két fiú mutogatással bemutatkozott, és megtudták, hogy a kiskatona neve Szergej. Végül is a legfontosabb dolgokat meg tudták beszélni. Mutogatással elég jól megértették egymást. A sínberakás után mindjárt azt kellett megmagyarázni, hogy Szergej nem maradhat itt a konyhában. A kisszoba alatt van egy pince, oda viszik. Hát ez nem volt egyszerű, de valahogyan sikerült, most is a ponyva segítségével.

Néhány hónap múlva állított be hozzájuk Tóni, az öreg Balog keresztfia, méghozzá nem is egyedül, hanem Sanyi barátjával, bajtársával. A két fiú Voronyezstől futott, hátukban az oroszokkal, előttük a németekkel. Az oroszok kergették őket nyugatra, emezek meg nyomták volna vissza őket, keletnek. Aztán amikor ideértek, elszakadt a cérna. Nem bírták tovább, megugrottak.

Mit lehetett tenni? Vissza már nem mehettek. Balogék nem engedték őket a biztos lebukásba. Ők is a pincébe kerültek. Szergejjel jól megértették egymást. A tanya kiesett az érdeklődés középpontjából, így viszonylag nyugodtan éltek. Az öreg kinn aludt az istállóban, bár a lovakat már rég elrekvirálták a németek. Hanem itt a legkisebb nesz is felébresztette. De eddig nem volt semmi baj.

Hogy pedig most mi lesz – azt elgondolni is borzasztó. Eddig talán nem is érezték a valós kockázatát a bújtatásnak. Inkább az érzelemre, a sajnálatra hallgattak, mint az eszükre. De iszonyatos az a felismerés, hogy más megmentéséért a családja életével kelljen fizetnie. Ebbe bele kell bolondulni. És az öreg még mindig nem jött meg. Látják-e még egymást valaha?

Az öregasszony ülve elaludt. Boris gépiesen betakarta, megnézte a gyerekeket, aztán ő is leült. El-elbóbiskolt, fel-felriadt. Sehol semmi, csak a mélységes csend. Hogy tud ilyenkor az is fájni! Szinte hasogat. A karját meg elnyomta, ahogy álmában rábukott. Most zsibbad, ezer tű szurkálja. Ha legalább mellette lenne az ura! Az biztosan tudna kiutat. De sehol semmi, sehol semmi…

A községházán Krajcáros Gerzson a homlokára csapott: – Jegyző uram, hiszen maga beszél oroszul!

– Hát, meglehetősen jól beszéltem, amikor az első háborúban fogságban voltam. De azóta sokat felejtettem.

– Mert nekem most jött egy gondolatom.

– No, mi az? Mondd már, öcsém!

– Ide figyeljenek! Elmondjuk a mi oroszunknak, mi a baj. Hogy most rögtön el kéne mennie az övéi elébe. Nincsenek messzebb három kilométernél… Maga meg vele menne, Zsiga bátyám – fordult a jegyzőhöz. – A mi falunk stratégiailag nem érdekes nekik. A németek nem is szántak ránk nyolc-tíz embernél többet. A tőlünk délre folyó harcok vonala most nyugat felé húzódik. Itt nem kell ellenállásra számítaniuk az oroszoknak, nem is fordítanak különös gondot ránk. Biztosan úgy gondolják, nem sürgős ide bevonulni. Hát, mi most megkérjük őket, hogy még az éjszaka jöjjenek be a faluba. Az a pár német nem mer velük szembeszállni, eltakarodik innen. Mi pedig meg vagyunk mentve.

– És ha nem sikerül?

– Van jobb ötlete? Muszáj sikerülnie! Az nem lehet, hogy most vesszünk el, ha már eddig megúsztuk. Zsiga bátyám, Lajos bátyám, menjenek az oroszért! Aztán Zsiga bátyám az úton elmondja neki, mit kell tenni.

– Én is megyek – ajánlkozott Balog Lajos –, hadd tegyek valamit én is.

– No, jól van, igyekezzenek! Mindjárt nyolc óra lesz. Nincs sok időnk reggelig.

Sietett is a két öreg. A tanyán halkan mozogtak, nem ébredt fel senki fenn, csak a pincében a két katona, amikor Szergejt keltegették. Szergej megrettent, hogy mit keres ott egy idegen. Barna Zsiga pár szóval csak annyit mondott, hogy az oroszok elé kell menni. Ahhoz kell Szergej segítsége, hogy a ruszkik lássák, nem ellenséges szándékkal közelednek. Na, a többit majd az úton.

Óvatosan másztak felfelé a létrán. A tanyát elhagyva halkan, sietve osontak végig a falun. A földeken nem volt könnyű útjuk. Az egyenetlen talajon a magas hó is nehezítette a haladást. De az öregek szívósak voltak, és az életükért, a családjukért, a faluért meneteltek. Szergej meg fiatal volt, és az övéihez tartott.

Úgy tűnt, soha nem lesz vége a keserves útnak, amikor rájuk világítottak: – Sztoj!

Szergej magasra tartotta a magukkal hozott fehér kendőt, és visszakiáltott oroszul: – Ne lőjetek! Szovjet katona vagyok.

Két őrszem közeledett feléjük. Ők mozdulatlanul álltak. Miután megmotozták őket, rájuk irányított géppisztollyal terelték a három embert tovább: – Davaj, davaj!

Egy százados elé vezették őket. Szergej sokáig magyarázott. A százados ritkán szólt közbe, időnként egy-egy pillantást vetve a másik kettőre.

Barna Zsiga látta, hogy nem könnyű a századost meggyőzni. Szergejnek el kellett mondania megsebesülésének, bújtatásának történetét is, méghozzá aprólékosan. Hiszen igazolni semmit sem tudtak, a puszta elbeszélésük alapján kellett dönteni. A részletekben pedig hamarabb lelni fel az ellent­mondást. Az idő meg telt.

Végül már nem bírta tovább a jegyző, a szovjet tiszthez fordult: – Százados úr, ha nem jönnek, a németek megölik asszonyainkat és gyerekeinket.

A parancsnok még egyszer végignézett a feszült arcokon. Azt ő is tudta, hogy a faluban legfeljebb néhány német van. Az meg biztos, hogy nem kelepcéről van szó, de hát annak úgysem lenne esélye a sikerre. Döntött. Kiadta a parancsot. Szinte perceken belül menetkészen álltak a katonák.

És megindultak. Harckocsikkal, teherautókkal. A falu határához érve készenlétbe helyezett fegyverekkel, nagy hurrázással nyomultak előre, minden ellenállás nélkül. Az emberek felébredtek, kilestek a sötét házakból és udvarokból.

– Itt vannak!

Ebben a helyzetben még azok is örültek az oroszoknak, akik különben féltek tőlük.

A két öreg megmutatta a németek szálláshelyét, de az üres volt. Ki tudja, mikor mentek el, honnan tudták meg, mi készül? Az autójuk itt maradt – üres tankkal. Úgy látszik, nem volt benzinjük, hogy kocsival meneküljenek. A parancsnokság melletti porta kapuja meg nyitva volt. Egyre csapkodta, nyikorgatta a szél. De még a ház ajtaja is sarkig tárva. Hát, ez bizony üres. Nagy Czakóék is elmentek a németekkel.

Már derengett az ég. Hajnalodott. A szovjet parancsokot a községházára vitték, ahol KrajcároS Gerzson várta a falu véneivel. Barna Zsiga ott maradt tolmácsnak, Veres Jóskát szálláscsinálónak küldték.

Balog Lajos Szergejjel a tanyára indult. Most nem óvakodtak. Ide nem hallatszott el a hurrázás, Boris csak most riadt fel a zajra.

A félelemtől szinte félőrülten rohant ki. Amikor meglátta az ajtónál apósát és Szergejt, mindkettőt mosolyogva, ájultan hullott eléjük. Balog Lajos nézte a menyét, lába a földbe gyökerezett. Boris kontya kibomlott, az alvástól kissé kócos hajfonata a vállára hullt. De a tegnap még mézszőke haj ma reggelre ősz lett.

Szergej kapta fel az asszonyt. Mire beértek a konyhába, Boris magához tért. Sietett az anyósát keltegetni, mialatt örömében potyogtak a könnyei: – Ébredjen, mama! Megmenekültünk! Hallja?

Aztán nekifogott reggelit készíteni. Balog felhívta a katonákat a pincéből, aztán mesélt, csak mesélt. A gyerekek is felébredtek a hangos beszédre, edényzörgésre.

Reggeli után Szergej elköszönt. Jön még, itt lesz a faluban néhány napig, és ezekkel megy tovább. Úgyhogy most nem is búcsúzik.

December 24-e volt. Mégiscsak került kevéske liszt, egy kis bab, krumpli, még szalonnabőr is. Micsoda ünnepi lakoma lesz ebből!

A két asszony neki is látott a főzésnek.

Balog Lajos tette a dolgát, mint más napokon. A gyerekek meg segítettek is, játszottak is.

– Aztán megyünk éjféli misére? – kérdezte idős Balog Lajosné.

– Már miért ne mennénk? – tudakolta Kancsi Balog.

– Jól van, no. Csak kérdeztem.

A gyerekek szereztek egy kis ágat, azt nevezték ki karácsonyfának. Színes papírból csináltak rá girlandot.

Későn vacsoráztak, azután beszélgettek, tervezgettek. A gyerekeket se küldték aludni.

– Jaj, csak Lajos lenne már itthon.

– Hazajön, lányom. Meglásd, hazajön – biztatta az anyósa.

Később szépen felöltöztek, kézbe fogták az imakönyvet, és elindultak a faluba, a templomba. Éppen úgy, mint békében. A hívek már gyülekeztek, elfoglalták a helyüket.

Balog Lajosnak az utóbbi hónapok, de főként az elmúlt nap és éjszaka járt az eszében. A misére nemigen tudott figyelni. Aztán csak megütötte a fülét a pap hangja: – Megszületett a Megváltó…

– … és a szabadság – mormolta Kancsi Balog Lajos maga elé.

Régvolt falum, emlékszel-e még?

BARANYI FERENC

Melinda út

Svábhegyi hónapos szoba,
hová eljött nagynéha hozzám
egy másik ember asszonya,
s mesés órákat pazarolt rám.

Ifjúságom szeptembere
sugárzón sem volt nála szőkébb,
nem férje voltam: embere.
S kell-e ennél nagyobb dicsőség?

Előfordult, hogy ottmaradt
éjszakára is nagy merészen –
olyankor nem ment le a nap,
hajnalig fürdőztünk a fényben.

Szeptembervég, Melinda út…
Sokáig nem volt mostohább, szebb,
gyönyörtelibb és szomorúbb
édenem nékem, mint a Svábhegy.

Lehel piaci ballada

Itt meg nem újul semmi sem,
időtlenül zsibong a lárma,
együtt nyüzsög múlt és jelen,
jövőnk se fordul mostohábbra,
hiszen mindenki tudja-látja,
hogy nem lehet már mostohább –
itt senki sem ad már magára,
csak játssza még kicsit magát.

Itt nem grasszálhatsz peckesen,
csupán fürkészve és vigyázva,
a tolvaj is szerény legyen,
nincs vevő a rátartiságra,
ilyen helyen rongyot ki rázna,
ahol kopottak a ruhák?
Itt senki sem ad már magára,
csak játssza még kicsit magát.

Éhbérből élők s pénztelen
kisnyugdíjasok sokasága
tülekedik a Lehelen
elérhető zöldségre vágyva,
zsebükben ösztövér a tárca,
alig van benne pár peták…
Itt senki sem ad már magára,
csak játssza még kicsit magát.

Herceg, szegények piacára
ne menj ki, nem jó társaság:
ott senki sem ad már magára,
csak játssza még kicsit magát.

Talány

                           „Elért az Ősz és súgott valamit”
                           (Ady: Parisban járt az Ősz)

Vajon mit súghatott az ősz,
mitől a Boulevard-Saint-Michelnek
halk lombú fái megremegtek –
s mindez miért oly ismerős?

Kis rőzse-dalok dallamát
milyen halálvágy intonálja,
ha kún legényt a nagyvilágba
gyalog bocsát a Hortobágy?

Én nem tudom, de mindenütt,
ahol nyár tombol idegenben,
az ősz utolér mindig engem
s olyat súg, ami szíven üt.

Fejem halotti-koszorús –
magyar költőnek sorsa már ez.
Olyan az őszünk, mint a mágnes:
fénylőbb nyarakból visszahúz.

Isten mondja

Talán eleve robotokat kellett
volna kreálnom: érzéketlenebbül
azok se tennék dolgukat e földön,
midőn a közvagyont kell pléhpofával
ragadozók prédájává alázni.
Szeretet, jóság, készség áldozatra,
igazságérzet, közösségi szellem,
tartás, műveltség nemcsak múzeális
erény immár, de tárgya közröhejnek.
Egy szempont van csupán: a célszerűség –
és sanda cél nyíltabban szentesíti
a piszkos eszközt.
                                    Ezt kellett megérnem.
Kreáltam volna robotokat inkább –
s nem égetné orcámat most a szégyen.

Furcsa kényszer

Most már tudom: az arcom végleges.
Nem ösztökél eredendő hiúság
magam jobbnak, szebbnek mutatni annál,
akivé lettem hatvan év alatt.

Ám holtunkban – oly furcsa kényszer ez –
mégsem valós, de vélt magunk kimúltát
siratja makacsul a ravatalnál
a mindenkori gyászoló csapat.

Koccintós

                           Tubáknak, a hatvanadikra

Én sört – te bort. A rendelésünk
kétféle sokszor, Andrisom,
de egy a kór, mely gyötri torkunk:
gyógyíthatatlan víziszony.

Korsót kupával összeütni
nem ildomos, így egyhamar
nem koccintunk, hisz úgyse tartós
az egyezség, mit szesz sugall.

Ám amit „iffiú elmével”
intonáltunk külön-külön:
most csendül össze igazán, hogy
folyvást fals zenebona jön,

most épp nem vén, de pelyhes állú
huncutok verik a dobot,
elárverezve, mit a rajtunk
hízó mohóság meghagyott.

Még hatvan év sem ok pihenni,
amíg e kótyavetye tart!
Tölts hát! Kiérlelt szó bukéja
vidítson minden gyászmagyart,

énnékem is csorgass belőle,
hogy koccinthassunk végre már:
ha ily nedű telíti, össze-
csendülhet krigli és pohár.

TABÁK ANDRÁS

Az utolsó éjszaka

Olvasóink, szerzőink, barátaink és munka­társaink nevében szeretettel gra­tu­lá­lunk Tabák Andrásnak 60. születésnapján, mely írói in­du­lá­sá­nak 40. évfordulója egyben. Korai pálya­kez­dé­sének egyik leg­em­lé­ke­ze­te­sebb novellájával köszöntjük most.

Hosszú az Üllői út, fényes lámpasora éjszaka talán még a csillagokig is elnyúlik, a szikrázó tejútig vagy talán az ördög szekeréig is. A Göncölt hívják itt az ördög szekerének. Akiket ide, a telepre vetett a sors, azok azt mondják, az ördög szekerén jöttek, és beleköpnek a csillagtükrös pocsolyába. Itt a város szélén, bolgárföldek meg elvadult, dudvás mezők közepette, még az éjszaka is más. Erre ragyogóbbak a csillagok, selymesebb bakacsinú az ég, és a hold is teltebb. Bármerre tekint az ember, körös-körül csak csillagokat lát. Az eget karcoló, nyúlánk gyárkéményeket is befödi a sötétség, csak akkor tűnnek elő, megannyi vézna, fölfele szegzett mutatóujj, ha lefut egy-egy csillag, és pillanatra sűrű fénnyel festi meg a látóhatár alját. Nyomában halovány csík marad, olyan, akár a gyöngén szívott cigaretta füstje vagy a lökhajtásos repülőgépek hószínű sugára.

Az emberek esténként kiülnek a bádogtetős, szúette, roskatag házikók elé, és ezt a sápadt csíkot nézik. Ha csillag hull, meghal egy ember. De az ember nem hal meg nyomtalanul, emlék marad róla, lassan halványodó, tünékeny emlék, a hulló csillag derengő csóvájához hasonlatos. Ám ma éjjel nem hullnak a csillagok. Ma éjjel az emberek is tovább virrasztanak odakinn. Ülnek a ház előtti kispadon, tótágast állított ládákon vagy törmelékkupacon, és arra gondolnak, hogy holnap vége a telepnek. Örökre vége. Mire a nap á gyárkémények csúcsára hág, itt már csak hepehupás pusztaság marad. Akik déltájt odafönn a töltésen valamelyik vonattal erre utaznak, megjegyzik majd: – No végre lebontották a telepet… ezt a rút pörsenést…

Ma különösen sötét van. A sikátorokon már nem gyúltak ki a lámpák. Délután szerelők jöttek, leszedték a huzalokat, kicsavarták az égőket. Az ablakokban is mindenütt gyertya világít. Azok, akik délután nem tudtak össze­csomagolni, most vakoskodnak. Kofferba, férceit zsákba gyúrják a holmijukat, nem rendezgetik, a ruhákat se hajtják össze, csak amolyan cigány módra egymás fölé hányják. Hiszen nem mennek messzire. Csak a kövesút túlsó felére. Óda, ahol nemrég a bolgárföldek voltak.

Blahó az asztalnál ül, ökle közé szorítja fejét, a rezgő gyertyalángot bámulja. A fény sárga lobbot vet a hajára. Blahónak sűrű szemöldöke van, hegyes szálakban nőtt össze az orra felett. Felhúzza a szemöldökét, és beleszól a sötétbe az asszonynak.

– Kár ezért a házért…

Az asszony nem szól, vastag szíjat vet a sarkaiból kifordult bőrönd köré, megcsomózza. Azután ráül, ölébe ejti a kezét.

– Kár?

– Az. Még bírta volna egy darabig… Tavaly befedtem a tetejét, a kéményt is megcsináltattuk…

– Épp ideje volt. Néha már belefulladtam a füstbe…

A férfi felemeli a fejét, lassan a sötét felé fordítja. Nem látja az asszonyt, csak sejti, merre lehet.

– Hát ez mindig olyan volt… mindig teli füsttel… Anyám kazánnak hívta. Felpúpozódott benne a gőz, és úgy kellett sapkával kihajtani…

Az asszony halkan elkacagja magát, de aztán valahogy nem nyílik nevetésre a szája. Őt is nyomja valami. Nem szomorúság, mert mit is szomorkodna ezen a vityillón. Ő is alig várta, hogy szabaduljanak innen. És milyen különös, most nemcsak ő, de más is csak nagyokat hallgat, és bámul meredten maga elé. Ki a csillagokat bámulja, ki a gyertyacsonkot. Aztán rájön arra, hogy mi szorongatja. Az új lakásban majd biztos másképp csikordul az ajtó, és falba vert kampó se lesz a nagyfazék fülének.

Szüppög egyet, keze fejével megtörli a szemét, aztán magára húzza a takarót.

– Gyere már – súgja a férfinak. – Almos vagyok…

Ellobban a gyertya, pernyeszagú füstcsík száll a plafonra.

Már elmúlt éjfél. Feltámad a szél, a földek felől surran a város felé. Erőtlen csikószél, még a sörénye is gyapjas, a nyihogása is gyenge. Valamelyik tetőn megroppan a bádogeresz, halkan pendül egy ablak. Majd hirtelen gramofon bőg fel. A padon ülők összerezzennek, morognak. De most nem csapnak lármát.

– Szerelmesek – mondja az egyik –, szerelmesek, aztán most vigadnak…

– Affenét! – szól közbe egy vastag hang. – Hiszen a Molnárék azok… akiknél épp útban a gyerek. Kapóra jött nekik az új ház…

Az öregember legyint.

– Én is itt születtem… még csak bába se segített…

– Igaz – mondja a vastag hang –, hozzám se jött el a kenőasszony, de ha lehet jobban is szülni, meg jobban is élni, miért ne csinálják úgy?…

Érre mindnyájan bólintanak. Igaza van. Mindig a jobbat kell csinálni. Ha sár van, viselje el az ember, de ha süt a nap, örüljön neki.

– Hát én nem is mondom, hogy ne csinálják jobban – mondja az öreg –, hiszen szépek azok a házak, örül az ember… Csakhogy ez a telep is a szívéhez nőtt ám… Meg hol tartson a szép lakásban disznót?…

Nevetnek. A fölparázsló cigarettatűznél néznek egymásra, a térdüket csap­kod­ják. A Molnárék ablakára árnyak vetődnek, összefogóznak, puhán forognak. A gödör szélén üres konzervdobozt gurigáz a szél.

– Valami zöldet kéne idetelepíteni… egy ligetet, stranddal meg futball­pályával…

– Csak aztán nehogy szeméttelep legyen belőle!

Az öreg a vállát vonogatja.

– Azért nekem csak fáj, amikor jönnek a traktorok…

Hallgatnak. Mélyeket húznak a cigarettából. A traktorokat ők se szeretik. Nagy vaséket hordoznak a hűtőjükön, azzal lódulnak neki a házaknak, recsegés-ropogás hallatszik, porfelhő kerekedik, és a házak sorban omlanak össze. Elfújják a házakat, mint a kártyavárat. Múlt héten az északi tömböt rombolták le. Az emberek felmásztak a töltésre, onnan nézték, görnyedt vállal, zsebre dugott kézzel. Egy öregasszony elsírta magát, de a fiatalok csak nevettek rajta: – Sose búsuljon, nyanya, még fürdőszobája is lesz, meglátja…

Mert itt csak lepattogzott mázú, ócska kádak voltak. Nyáron dézsával merték beléjük a vizet. Most itt vannak a kádak, ide, az út szélére hányták őket. A hold csillan rajtuk.

A megálló felől hosszú léptekkel jön egy ember. Feltűrt gallérral, oldalán táskával. A kalauz.

– Hé, kalauz, gyere már ide!

Odamegy, cigarettával kínálják.

– No összepakoltál?

A kalauz beszopja a cigarettát, tenyerével hátrapöcköli a sapkáját. Széles képpel mosolyog.

– Nem én! Asszony dolga, nem avatkozom bele…

– Azért nézz csak utána. Az asszonyok mindig kapkodnak…

A kalauz megint mosolyog, szikráznak a fogai.

– Á, ez nem olyan. Ez még a szegeket is bepakolja…

A táskájába nyúl, a lyukasztó mellől hasas üveget húz elő. Körbeadja.

– Ez igen! Itóka. Lakásszentelőre, mi?

– Arra hát! Csak egy üveg, többre nem futotta…

Legyint, visszadugja az üveget.

– Csak aztán meg ne idd reggelig!

A kalauz leszíjazza a táskáját, megpaskolja a tenyerével.

– Az asszonyra bízom. Ő majd gondját viseli…

Megint a Molnárék háza felé néznek. Kinyitották az ablakot, füst száll ki, meg dzsesszmuzsika.

– Sokat ugrál ez az asszony, majd nem bújik elő a hasából a gyerek…

Nevetnek, de mindjárt elhallgatnak, mert kijön a Molnár. Fiatal ember, nemrég még rövidnadrágban eregette a sárkányt a remíznél. Neki már nem jut hely a padon, földre teríti a kabátját, rátelepedik. Az emberek nem szólnak hozzá, csak nézik. Ő meg csak néz maga elé. Szájába cigarettát nyom, gyufa után kutat.

– Hogy van az asszony? – kérdezi végre valaki.

Molnár előbb rágyújt, háta mögé dobja a parázsló szálat.

– Be kellett volna vinnem a kórházba – dünnyögi.

– Hát már annyira van?

– Fekszik és nyöszörög. Olyan kemény a hasa, mint a kő…

– Mafla, te meg ugráltatod!

A fiú az üstökébe túr, zavarba jön.

– Ugyan, ő akarta. A zenét is ő akarja… azt mondja, úgy jobban érzi magát…

Az öreg talpra áll, megropogtatja a derekát.

– Ezek a mai lányok – int megvetően –, ezek még szülés közben is táncolnának…

Megint nevetnek, de egyszerre beléjük fagy a jókedv. Odabenn az asszony már jajgat. Aztán olyan éleset sikolt, hogy nekik a hátuk borsódzik bele.

– Az istenit neki!… – hebegi valamelyik – csak nem?…

Egymásra néznek, fehér a szájuk.

A fiú felugrik, ziháló lélegzettel, botladozva rohan vissza. A kabátját is a földön hagyja.

– Nem megy az ilyen könnyen – nyugtatja őket az egyik férfi. – Az én feleségem mindig három nappal előbb kezdi az ordítást.

Egy kicsit megkönnyebbülnek, ő csak tudhatja. Az ő házában egész falka gyerek üli körül az asztalt. Hirtelenjében azt se tudják: öt vagy hat.

– Hat – mondja büszkén, és kidüllesztett mellel hozzáteszi –, de őszre meglesz a hetedik…

Ezen is lehetne nevetni, de most nem szabad. Az az asszony úgy nyög odabenn, mintha elevenen nyúznák. Körül a házakban sorra világosodnak az ablakok, itt is, ott is nyílik egy ajtó.

– Szóljanak az orvosnak!

Először nem értik. Nem hallják jól. Molnár áll az ablakban, két kézzel integet feléjük.

– Küldjenek az orvosért!

A kalauz homlokába húzza az ellenzőt, eliramodik. Hosszú gyerek, olyanokat lép, mint egy gém. Táskája az oldalát veri.

A házakból sötét árnyak imbolyognak elő, pislogó sárga fényecskékkel és ijedt suttogással telnek meg a kis utcák.

Az asszonyok pongyolát vagy kabátkát kapnak magukra, összeverődnek a Molnárék ablaka alatt. Néhányan benn sürögnek a szobában. A férfiak hátul ácsorognak, messziről nézik a világos ablakot, tehetetlenül topognak. Ilyenkor a férfiak mindig tehetetlenek. Feleslegesnek érzik magukat, és riadtak. Az út felé forgatják a fejüket, erőltetik a szemüket a sötétben. Az orvos az aluljárónál lakik. Jó negyedórányi az út. Aztán amíg felöltözik, összeszedi a műszereit… Az asszony meg odabenn egyre hevesebben jajgat, a matt fényű tetők felett messzire zúg a sikoltása, és sokáig visszhangzik a fák között.

Egy asszony fut az utcán, papucsa minden lépés után keményen csattan. Gőzölgő lavórt hoz.

– Úgy látszik, megkezdődött – súgja az egyik férfi.

Az öreg a csillagokat nézi, és egyszerre rémülettel telik meg a szeme. Valahol messze, majdnem egészen az ég alján, lehull egy csillag. Az öreg megborzad, reszkető kézzel hányja a keresztet. De valaki meglöki, durván megszorítja a vállát.

– Megbolondultál, te?…

Azután elengedi. Az öreg a falnak lódul, ott marad, a mellére bukik a feje. Egy fiú felkapaszkodik a töltésre, onnan mereszti a szemét. Úgy lesik a töltés aljából, mint a Messiást.

– Jönnek! – kiáltja aztán el magát.

Valamennyien felrohannak hozzá. Egyikük megbotlik egy lyukas fenekű vödörben, és nagy puffanással visszacsúszik.

Alacsony, szemüveges ember a doktor. Futás közben mellén összefogja a kabátot. Amikor ellódul mellettük, hallják, hogy nehezen szedi a levegőt. Mögötte a kalauz zihál, szája sarkában a rég kihamvadt cigarettavég fityeg. A férfiak fellélegzenek, valaki vállon csapja a kalauzt. Az nem mond semmit, szuszogva lezöttyen a töltésre. Két tenyérrel törli magáról a verejtéket…

Hajnalra már néptelenek a házak, szél himbálja a nyitott ajtókat. Az utcácskák is néptelenek. Csak az öreg bóbiskol a padon a cókmókja mellett, meg a Molnárék háza előtt ácsorog néhány ráérő asszony.

– Kislány, egyem a lelkit, de olyan vasgyúró, akár egy fiú…

Előrehajolnak, szétnyílt szájjal hallgatják a gyenge gőgicsélést.

– Micsoda torka van!!

– Ordíts csak, ordíts! Erősödik a kis tüdőd!…

A ház mögött a tiroli sapkás mérnök magyaráz a munkásoknak.

– Objektív akadály… elhúzódik a munka, emberek…

A munkások mogorván bólogatnak. Álmosak, csípi szemüket a friss harmat. Egyikük dömperen ül, amúgy féloldalasán, a lábát lógatja.

– Ez az utolsó telepi gyerek, igaz-e?

Blahóék már a kövesúton mennek. Blahó a targoncát tolja, mellette az asszony megy, a bőröndöt cipeli. Az út szélén hosszú sorban talpalnak az emberek, szuszogva cipelik a batyuikat.

– Maguk hová mennek? – kérdezi a kalauz Blahótól.

– Az ötös házba – mondja Blahó, és felmutatja neki a kulcsot. Kis kék papír fityeg róla. Arra van ráírva a neve.

– Hiszen akkor egy házba kerülünk – nevet a kalauz, és elveszi Blahónétól a bőröndöt, pedig ő is jócskán fel van pakolva.

Hátuk mögött feldübörögnek a traktorok, olajszag száll. Az emberek nem fordulnak meg, sebesen szedik a lábukat, lehajtják a fejüket.

A gyerekek átszaladnak az úton, felkapaszkodnak a töltésre. Összebújva, kerekre tágult szemmel bámulják a traktorokat. Már csak egy ház áll épen. A Molnáréké. A traktorok újra felbődülnek, kört írnak a ház körül, aztán elcsattognak a kövesút felé. A gyerekek fütyülve, kiáltozva futnak utánuk.

1958

SIMON LAJOS

Bal-ballada

Reggel meghalt a bal kisujjam,
délben már bal karom halott.
Halott, halott – sikoltozott
még élnivágyó jobb karom.

Halott, halott – sikoltozott
szívem, a csöppet elhagyott,
mert ballábas és balkezes,
és fácánnak is bal vagyok.

S ha majd egyszer, mint bal kisujjam,
arcom is végzetes-beteg,
balról szeretnék feltámadni,
bal-társak, így temessetek!

Tartás

                           Olyan embereknek, akik
                           az önbecsülésen kívül
                           mindent elveszítettek

Maradt még egy jó öltönyöm,
de nem mondom meg, melyik korból.
Ingem is ropogós fehér,
nyakkendőm is pecsételen,
zoknijaim megstoppolom,
cipőmet magam sarkalom,
már szinte Péter cár vagyok!
S mint aki őrült táncba kezd,
ha már hajléka földig égett,
magamnak is kiöltözöm,
hogy titkoljam a szegénységet.

A dacos Jeszenyin

Mit bánom én,
legyen a sorsom bár Szibéria!
útközben dalt üvöltenénk, ahogy a farkasok.
Mit bánom én a fehér vagy a vörös kardot,
s a csőcselék ugatását mit bánom én!
Én orosz földemet nem adom!
Nyirott sörényű lovacskám hámja, nyerge,
tűrése, szuszogása, szakadó ina
csakis az enyém!
Legyen a sorsom bár Szibéria.

…de köznek adom dalomnak minden hangját,

ha átkozódom abban, akkor is,
ha imádkozom benne, akkor is!

Rokkant tánc

Istenem, hagyjuk már e csárdást,
lábam törött, derekam csámpás.

Tudod, sohase voltam krőzus,
s tömlőmbe vizet töltött Jézus.

Barátaim, kik bajból húztak,
liliomos ágyban alusznak.

Lábam törött, derekam csámpás,
ne büntess, hagyjuk már e csárdást!

Bocsásd meg, ha tán bűnbe estem,
elmondom nyolcvankilencedszer.

S. L. utcája

Olykor bizony elgondolom, hogy is lenne,
ha a győztes, vagy a vesztes
halálosan vagy gyűlölne, vagy szeretne.
Előbb-utóbb vagy faluban
vagy városban
utcám lenne,
utcasarkán márványtábla,
s közepében nevem benne,
koszorúmon szalagaim
fújná a szél, lobogtatná
arra, erre,
utcám kövén vagy a vesztes bandukolna,
vagy a győztes menetelne,
koszorúmon szalagaim
fújná a szél, lobogtatná
erre, arra,
s utcám kövén szomorú-szép
leánycsapat sétálgatna.

SZARVAS JÁNOS

A világítótorony őre

Ott, ahol a Golf-áram két ágra szakad, s az egyik ága Irming néven északra tart, hogy messze Grönland felé tolja ki az úszó jég határát, ott, a selfen, a sekély vizű tengeren komor szirt emelkedik Izland partjai előtt, ahol most vesztegelni kényszerülünk. Észrevettük ugyanis, hogy Jozef, a Haifa kikötőjében beszállt matrózunk eltűnt a hajóról.

Egy útra szerződött, de ha tudjuk, hogy ez lesz egyben az utolsó útja is, nem ragaszkodtunk volna hozzá mindenáron. A tengert már a vihar utáni csillapuló hullámok ringatták, s hiába lengedeztünk két napja horgonyon, nyugalmunk nem állt helyre. A kikötés előtt elveszíteni egy embert, mindig lesújtó esemény, megrázó tragédia. Éppen ezért nem akartunk hinni a szemünknek, amikor a harmadik nap reggelén Jozef épkézláb jelent meg a fedélzeten.

Majd szétszedtük örömünkben a legényt, ezt a hollófekete hajú, nyurga, de csupa izom Zsidó fiút, aki elmondta, hogy a felcsapódó hullámok mosták le a fedélzetről, s már azt hitte közel a vég, amikor megpillantotta a szirtet. A világítótorony őre halászta ki, aki teljes bizalmat mutatott iránta, mikor megtudta, hogy Izraelből jön, s Jozef is elismeréssel adózott Frerknek, a kitűnő erőben levő ötvenes férfinak, aki elmondta, hogy évtizedek óta őrzi már a self nyugalmát.

Jozef érdeklődve hallgatta, s mikor megtudta, hogy Frerk az auschwitzi haláltábort megjárt zsidó, szinte atyjaként tekintett a szakállas Neptunra, kinek csupán a háromágú szigony hiányzott kezéből, hogy szakasztott mása legyen a tenger istenének.

Jozef, amint visszanyerte erejét, élénk társalgásba kezdett Frerkkel. Érdekelte az elbeszélése, szinte maga is átélte a toronyőr haláltáborbeli szörnyű, tragikus élményeit. Mint kiderült, ennyi év múltán sem kopott meg az emlékezet, mit sem felejtett; név szerint ismerte a keretlegényeket. Volt, akit ma is Kari vagy egyszerűen csak Sepp néven emlegetett. De elítélte az újjáéledő fasizmust. Tudott a tengerentúli mozgolódásokról, jól értesült volt, s jártas a politikai kérdésekben. Viszont kimeríthetetlen ismerője, tudója az Ó- és Újszövetség tanainak. Inkább látszott vallásos embernek, mint tengerésznek, hisz pontosan ismerte és betartotta a vallási rítust, úgyhogy Jozef azt hihette, nem is egyszerű toronyőr Frerk, hanem a hullámverte szirt remetéje.

Frerk ritkán szállt csónakba, hogy beszerezze a legszükségesebbeket, de akkor sem tagadta meg önmagát. Jelenség volt, ha partra lépett a kisvárosban. Akár egy rabbi, oly fennkölt emberi tartással haladt végig a széljárta, huzatos utcákon. S amerre ment, nem is ment, hanem vonult, messziről köszöntötték a tengerre igyekvő halászok, kik tudták, biztos kézzel mutatja nekik az irányt Frerk a ködös hajnalokon…

Jozef szívesen maradt volna még Frerk mellett, de jönni kellett, mielőtt véglegesen halálhírét költik a hatóságok, hiszen a kapitány már leadta jelentését minden bizonnyal. Az eset után Jozef gyökeresen megváltozott. Éltűnt örök vidámsága, érdeklődő mozgékonysága. Láthatóan mély hatást tett rá Frerk magányossága, mert naphosszat csak a tengert bámulta, sóhajtozott, s gyakorta nem figyelt munkájára sem. Ezért csípte el egyik ujját a hajókötél. Fájdalmai voltak, s Angliában tettük partra, ahogy kérte, hisz közben lejárt a szerződése.

*

Nem sokkal később a La Manche-csatornán ért utol bennünket a hír, hogy az Irming világítótorony őrét letartóztatták. Frerk csak az álneve volt. Valójában az auschwitzi haláltábor egyik hírhedett kápója, távollétében elítélt, s körözött háborús bűnös került hurokra.

CSEPELI SZABÓ BÉLA

Az Édentől távol

Még a nyár elején,
                                felriadva kavargó álmaimból,
enyhülést keresve elhagytam a várost,
                                s a szélborzolta hevesi határban
váratlanul elémtárult egy szépen ápolt,
                                dúsan termő kis paprika-kert,
melynek parazsából fel-fellángolt
                                egy kapálgató csöpp öregasszony,
s egy ősz, öreg emberke,
                                aki fényregördülő rokkantkocsijából
kissé előre, a kapájára dőlve,
                                két lecsonkolt combján ringatózva,
olyan önkínzó szeretettel követte
                                pici lángként hajlongó asszonyát
a kert lankáin át,
                                hogy már-már azt hittem,
                                hogy az Ég küldte fájó szemembe
ezt a „szép” de riasztó „hajnali látomást…”
                                Aztán lassan-lassan ráeszméltem,
                                hogy az igéző kertecske felett
nem „égi aprószenteket”
                                hanem két szegény, Édenből
                                kiszorítva is élni és boldogulni
akaró „emberkét” látok,
                                akik lélekben igazabbak, jobbak,
mint az álszent, dús „édenkerti bölcsek”,
                                s nagyobbak, mint az óriások…

                                                               1996

A föld ereje

(Egy kis paraszt – Anteuszról)

Bár már hónapok óta
                                hatalmas, lázas vadmadárként lebegett
meg-megszédülő ősz feje felett a Nap,
                                még nem gondolt igazán semmi rosszra,
de amikor elzsibbadt, fáradt lábaira
                                nagy, alattomos kígyóként rátekeredett
a télbe fordult erdőalji út,
                                a gyötrő fájdalomtól kiverte a hideg…
„Érszűkület” – mondták csendesen az orvosok,
                                s egy félarasszal elhalt térdei felett
mindkét szederjes lábát – leamputálták,
                                majd zömök rokkantkocsit tolva alája,
a lelkére kötötték, hogy a jövőben szépen,
                                csak sima utakon, ringatózva éljen…
De hát Csillag István világéletében,
                                mindig kőkeményen, a paraszti munka
Anteuszaként,
                                talpalatnyi földje vonzáskörében élt,
s két fiával és asszonyával összefogva
                                formálgatta családja nehéz életét,
így hát alighogy otthonába visszatért,
                                s végiggördült egyholdas „birtokán”
egy kissé mindjárt erőre kapott,
                                s mivel ásni már sajnos nem tudott,
fogott egy éles, könnyű kiskapát
                                és néma áhítattal el-elkapálgatott
egy kicsit, homokba-szőtt,
                                régen nem látott kertje sűrűjében,
                                fáradhatatlan asszonya mögött…

S íme, azóta is,
                                idestova már csaknem három éve,
irgalmatlan sorsával perelve,
                                így, kettévágva sem félemberként
tengeti életét,
                                hanem alighogy feldereng felette
a kora hajnali ég,
                                lassan kigördül tenyérnyi kertjébe,
s kint tesz-vesz, kopácsol és kapálgat
                                kedves, félszemű öreg háza körül,
míg el nem indul lefelé a Nap,
                                mert hát bármennyire is fáradt
és meggyötört,
                                ma sem tud elképzelni istenibb
és emberibb gyönyört,
                                mint azt amikor puha ölébe veszi
és elringatja őt,
                                ez a paprikaillatú szép kis
                                anyaföld…

                     Heves-Bernáthegy, 1996 nyarán

Kis pimasz szél volt

Halkan fütyürészgető,
                                szelíd kis hajnali szél volt:
szépen, békésen ránk suhogva
                                megcirogatta hűvös kertjeinket,
majd lassan növekedni kezdett,
                                s amikor delet ütött az óra,
már mint egy pimasz, rossz kölyök
                                porfelhőt sodort a folyóra…
Aztán alighogy beesteledett,
                                nagy, szilaj széllé változott,
                                s komiszul mindent összetört,
majd részegen „zsebébe gyűrve a Napot”
                                nagyot nevetve ránk köszönt,
s mint aki „jó tréfát” csinált,
                                dörgő viharként felkacagva,
jégesőt zúdítva nyakunkba,
                                békés, nyugodt jó éjt kívánt!

TIMÓTH FERENC

Ferenczy lebeszéli önmagát

Ferenczy, az állami külkereskedelmi vállalat igazgatója, a hetvenes években hi­vatalos úton volt Milánóban. Egy nagyobb üzletről volt szó, számos elő­ké­szí­tő tárgyalás után személyesen is ki kellett utaznia, mivel a partner egyike volt a legnagyobb cégeknek. A vállalat elnökével tárgyalt. Ravasz volt, amennyire kellett, de igyekezett nyíltan tárgyalni, és ugyanezt tette az olasz partner is.

Nem olcsó ravaszság volt ez, hasonlított az ökölvívók küzdelméhez, akik előzetesen gondosan tanulmányozzák megbízottak útján és személyesen az ellen­fél stílusát, technikáját, stratégiáját, és így építik fel saját harc­mo­do­ru­kat. Ferenczy jó szakember volt. Soha nem csak az adott üzletet néz­te. Gondosan tanulmányozta az ellenfél helyzetét, piacait, műszaki el­kép­ze­lé­seit, beleágyazta mindazt a kétoldalú kapcsolatokba, s aztán lépett csak a ring­be. Nem rövidlejáratra dolgozott, nem törekedett azonnali sikerekre, sok­szor lépett hátra is, hogy aztán a legkedvezőbb pillanatban lendüljön támadásba.

Szerette és élvezte a munkáját. Szerette a velejáró utazásokat is, bár újabban sokat már nem utazott. Azelőtt voltak évek, amikor szinte több időt töltött külföldön, mint otthon, de ez az idő elmúlt. Amióta betöltötte az ötvenet, jobban beosztotta az idejét. Évi négy-öt külföldi út elég volt, ezeket gondosan megválogatta, hogy eredménnyel térhessen haza. Híve volt minden haladó törekvésnek, bár a felszínen ez nem mindig volt látható. Kritikus elme volt és az évtizedek során némi cinizmus is felfedezhető volt egyéniségében.

Végül az üzletet megkötötték. Több tucat millió dollár volt a végösszeg, és Ferenczy meg volt elégedve. Erre a minisztériumi nagyokosok se tudnak semmi rosszat mondani. Az ár jó, a piac tartós, kooperációs elemek is beépítésre kerültek, röviden: mintaüzletnek tetszett.

Az aláírást vacsora követte. Ezen részt vett az olasz cég elnöke és vezér­kara, a kereskedelmi osztály vezetője is, meg a tolmácsok. Ferenczy nem utazott nagy delegációval. Az olasz cég tolmácsa egy magyar származású asszony volt, aki Milánóba ment férjhez vagy tizenöt esztendővel azelőtt.

Vacsora után a partner felajánlotta, hogy menjenek el egy műsoros szórakozóhelyre, és felvetette, hogy ha magyar partnerének nincs ellene kifogása, úgy meghívnák a tolmácsnő vendégét, aki budapesti, és szabadságát tölti itt Észak-Olaszországban.

Egy nyolcszemélyes asztalt foglaltak, és alig ültek le, megérkezett a budapesti hölgy is, aki nagyon csinos volt. Rövidesen kezdetét vette a műsor.

Ez éppen olyan volt, mint a műsorok általában: egy csomó félmeztelen hölgy, különböző méretű keblekkel, csípővel és combokkal, melyek ilyen tömegesen semmilyen vonzerővel nem hatottak. Közöttük rendszerint egy fekete vagy kreolbőrű szépség tollbóbitával, és kecses mozgással. Egy bűvész, néhány artista, egy kutyás bohóc, angolnak vagy japánnak öltözve, néha egy dervis vagy dél­amerikai gaucho. Műsor közben vacsora: előétel, sült hús, nemzeti különlegességek, parfé, kávé, rövid ital. Ferenczy nem evett és nem ivott sokat, nem önmegtartóztatásképpen, hanem mert nem is kívánt többet.

Ferenczynek nem volt sok ügye nőkkel. Talán ha felesége nem fogta volna rövid pórázon, ezek is elkerülhetők lettek volna. A viszonyokból mindig csak komplikációk származtak. Feleségét valójában szerette, és elismerte ilyen ügyekben magasabbrendű erkölcsét, bár abban nem volt biztos, hogy nem az ő magatartása felel-e meg jobban az emberi természetnek, semmint az asszonyé. Ezen régebben még éles vitáik voltak, mostanában azonban már elkerülte az összecsapást – meddőnek ítélte.

Mindenesetre a női test szépsége bizonyos időszakonként lenyűgözte, s a nők lelki élete is érdekelte. Az volt a véleménye, hogy olyan közel alig lehet kerülni valakihez, mint az ágyban. Az utóbbi időben teljesen megelégedett a baráti, partneri viszonnyal, és ritkuló kapcsolatait igyekezett ilyen mederbe terelni.

Ez a pesti nő harminc fölött lehetett már, kisportolt alkattal, hosszú lábakkal, és azt az első percekben látta, hogy az esze is a helyén van. A műsor után táncoltak, beszélgettek, kiderült, hogy a hölgy elvált. Elvben tehát szabad, hacsak persze nincs valami állandó partnere, de hát egy kiruccanás akkor is szóba jöhetne talán, és ez neki is éppen megfelelne. Elmondta, hogy másnap szombat lévén, hivatalos a Lago Maggioréra, és a hölgy érdeklődést tanúsított a kirándulás iránt.

A dolog kissé meredeknek látszott. Azt természetesen nem ajánlhatta az olaszoknak, hogy a pesti hölgyet is hívják meg. így hát, a dologból nem lett semmi.

Másnap reggel a háromtagú delegáció kocsival indult a tóhoz. Két olasz jött velük a cégtől.

Az időjárás gyönyörű volt, kora ősz. A tó mellett egy szállóban lerakodtak, majd elindultak a környékbeli nevezetességek megtekintésére. Megnézték a híres arborétumot, Isola Bellát, a kastélyt, és este fáradtan tértek nyugovóra.

Ferenczy hajnalban ébredt, öt óra tájt. Szemben vörösen kelt fel a nap a hegyek mögül, lilára színezte a tavat és a közeli csúcsokat. Gyorsan felöltözött, lement a tópartra, s vagy egy óra hosszat egyedül nézte a látványt, aztán visszament, megborotválkozott, fürdött, ismét felöltözött.

Addigra a többiek is előkerültek.

A társaság megreggelizett, s kezdetét vette az aznapi program. Délután visszamentek Milánóba, s este már Ferihegyre érkezett a repülőgéppel.

Otthon rengeteg munka várta. Mindig így volt: több kiló papíros, információs anya­gok végtelen mennyiségben, melyeket kénytelen volt átnézni. Leg­na­gyobb részük ugyan haszontalan volt, vagy ismétlés, de mindig akadt közöttük egy-két fontos dolog is, és ezért nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy ne foglalkozzék velük. Próbálta régebben, hogy referáljanak az információs anyagokról, de ezzel még több idő ment el, s így kialakított egy módszert, amely nem gyorsolvasás volt, hanem inkább valami hatodik érzék, és a gyakorlat alapján szúrta ki azt, hol van a papírokban valami érdemi.

Az ügyek természetesen az ő távollétében is folytak tovább, tizenöt éve volt már a cégnél, alkalma volt ez alatt néhány olyan embert kiemelnie helyettesnek, főosztályvezetőnek, akik pontosan tudták, mit kell tenni. A légkör is jó volt a vállalatnál, úgyhogy biztos volt benne, hogy távollétében nem történik baj. Egyébként is az volt a véleménye, hogy ha egy emberre épül egy szerv, ott valami nincs rendben, hogy olyan gyakorlatot kell vinni, ahol kialakítható bizonyos gondolkodási egység az embereknél.

Felhívta miniszterhelyettesét, referált. Az egyik főosztályvezetővel is beszélt, nehogy azt mondják: derogál neki miniszterhelyettesnél lejjebb referálni.

Közben néhány értekezlet is lefolyt. Nem szeretett értekezni, de volt néhány olyan, amelyen feltétlenül részt kellett vennie és hetenként ő is tartott vezetői megbeszélést, ahol két-három óra alatt a hét érdemi problémáit megvitatták.

Eltelt néhány nap. Kezdett ismét belezökkenni az itthoni kerékvágásba.

Az egyik délután titkára szokás szerint behozta a postát. A tetején egy levelezőlap feküdt. A titkár leült, várta, hogy főnöke kiselejtezi a papírokat, illetve kiszignálja a megfelelő emberre.

Ferenczy kezébe vette a csomag tetején fekvő lapot. Női írással ez állott rajta: „Üdvözlöm ismét itthon (az utolsó szó aláhúzva), D-né”. Megfordította a lapot. Keszthelyen adták fel két nappal előbb.

– Hát ezt meg ki írta? – pillantott a titkárra, aki többé-kevésbé mindent tudott róla.

– Fogalmam sincs, Főnök – mondta az. – Nem találkozott esetleg kint valakivel Milánóban?

– Hm – mondta. – De!

– Milyen-né ez? – Olvassa csak! – mondta a titkárnak.

– Én D-nének nézem.

– Nem Sz. betű ez?

– Az is lehet.

Az asszonyt, akivel Milánóban találkozott, Szeredásnénak hívták. A keresztneve – erre jól emlékezett, mert első pillanatban sehogysem illett a múlt századbeli név a szép, modern nőre –: Matild volt.

– Na, ez bejött! – gondolta, és izgatott lett. – Ez bizony kezdeményező lépés.

– De hogy jöhetett meg ilyen hirtelen a levelezőlap? – tűnődött. – A hölgy még egy hetet akart kint tölteni. Hogy jön ezzel össze a keszthelyi bélyegző?

– Nem volna rossz – gondolta magában. – A nő szép, férje nincs, saját lakása van. Egy kis flört feldobja az embert.

– Elég sötét alak vagy – korholta önmagát. – Már megint kalandba akarsz bocsátkozni? De hát kinek ártasz vele? Más is megteszi ezt. Utóvégre nem vagyunk aszkéták – ez még a kongresszuson is elhangzott.

Még egy darabig elvitatkozott önmagával. A kezdet ugyan mindig szép volt, a kellemetlenségek csak később jöttek. És nem egyszer nagy meg­könnyeb­bülést, sőt örömet jelentett számára a végkifejlet: a szakítás. Nem is erkölcsileg érzett skrupulust, természetesnek érezte, hogy egy férfinak több nővel, egy nőnek több férfival van dolga életében, de túl sok volt a kockázat, a veszély, a kényelmetlenség, a komplikáció.

– Hát, ha ezt a lapot megírta, akkor biztosan jelentkezni is fog előbb-utóbb – gondolta.

De eltelt egy hét, két hét, és Matild nem jelentkezett.

Végül két hét után mégis ő hívta fel. Mivel nem volt száz százalékosan biztos a levelezőlap szerzőjének személyében, egyelőre nem említette meg. Ürügyként azt mondta, hogy egy emléktárgyat hozott neki a Lago Maggioré-ról, egy képes albumot.

Matild az adott időpontban be is futott. Remekül nézett ki, nadrágban és pulóverben volt, s az összeállítás jól illett egyéniségéhez. Kissé izgatottnak tűnt, de Ferenczy még inkább az volt.

– Megkaptam a lapot – mondta neki.

– Miféle lapot? – kérdezte az asszony, tágra nyílt szemmel.

– Nem maga írta?

– Nem, bizonyisten nem írtam lapot.

– Keszthelyről!

– Sose jártam Keszthelyen. De most már mondja, miről van szó?

Ferenczyt mintha hideg zuhany öntözte volna. – Szóval… kaptam Keszthelyről egy képeslapot. Az áll rajta: üdvözlöm ismét itthon. Nem maga írta?

– Mondom, hogy nem, valami ismeretlen imádója biztosan.

Ferenczy nagyot lélegzett. – Nem tudom elképzelni, ki lehetett. Biztos voltam benne, hogy maga az.

– Sajnos, ki kell ábrándítanom.

Ferenczy lelohadt reményekkel átadta az albumot, az asszony belelapozott.

– Gyönyörű! – mondta. – Köszönöm. Bár szívesen megnéztem volna természetben.

– Tudja, hogy nem rajtam múlt.

– Persze, persze.

– Meséljen magáról – kérte Ferenczy, hogy másra terelje a beszélgetést.

– Csalódást fogok okozni – mondta az asszony. – Férjemtől azért váltam el, mert más nőkkel volt kapcsolata. Otthagytam békésen a nagy lakásával együtt, ahová én költöztem be, mikor összeházasodtunk. Anyámmal élek együtt. Nemrég váltam el, sok barátnőm és barátom van, szétnézek kicsit, hogy kihez menjek férjhez.

– És addig?

– Addig majd csak megleszek valahogy.

A beszélgetés nem olyan irányban haladt, ahogy Ferenczy elképzelte. Matild szolidnak látszott, kevéssé érdeklődőnek egy kaland iránt.

– Ebből semmi sem lesz – gondolta Ferenczy, és kezdte lebeszélni önmagát az egész ügyről. Úgy látszik, tévedett.

– Maga nagyon okos ember hírében áll – mondta Matild. – Érdeklődtem maga után egyik külkereskedő ismerősömnél.

– Sovány vigasz – gondolta Ferenczy.

– És azt is hallottam, hogy a felesége szép asszony.

– Igen – mondta Ferenczy kissé kényszeredetten.

– Ejnye, de szótlanná vált.

– Inkább maga beszéljen – mondta.

– Hát, sokat olvasok, moziba és színházba járok, és amint tudja, mint technikus dolgozom.

Csend lett.

– Bevallom magának, ez a képeslap megzavart – ismételte Ferenczy. – Tudja, maga nagyon szép. Azt gondoltam, őszintén szólva, hogy flörtölni akar. De hát melléfogtam. Legalább megcsókolhatom a közös útiélmény emlékére?

– Csak kétoldalt és barátilag – bólintott Matild. – Aztán mennem is kell.

– Szívjunk el még egy cigarettát – kérte Ferenczy. – Természetesen távol áll tőlem, hogy megzavarjam a programját, még kevésbé az életvitelét – akarata ellenére.

– Nem is lehet – mondta a nő. – Tudja, ott lenn Lombardiában más volt a hangulat.

Ferenczy este sokáig és elkeseredetten dolgozott. Nyolc óra felé ért haza.

– Olyan lehangoltnak látszol – jegyezte meg a felesége. – Valami baj van bent?

– Nem, semmi, csak sok a dolgom. Meg kezdem már unni az egészet – mondta.

– Nem szeretem, ha lehangolt vagy. Rosszak ezzel kapcsolatban az emlékeim.

– Mire célzol?

– Tudod jól: a repedtsarkúakra.

Epés hangulatában a felesége így emlegette Ferenczy régebbi nőügyeit.

– Megint melléfogtál – válaszolta bosszúsan.

Vacsora után elővette az aktatáskából a papírokat, melyeket hazahozott. Látszólag mélyen elmerült bennük az íróasztalánál az állólámpa fényében. Valójában gondolatai Matildnál jártak.

– Nem – gondolta, miközben meredten nézte a papírt –, nem érdemes. Megint én keressek alkalmat, megint kiszolgáltassam magam valakinek… És ez a nő ráadásul időigényesnek látszik. Nem tudok hosszabb időre elszabadulni a vállalattól, olyan kínos az alibikeresés. Aztán meg taxit rendelni… Koszosak a taxik, sokszor nincs is, idejében nem tudok visszaérni. Kinőttem én már ebből a műfajból.

Lehangoltság fogta el, kényszerítenie kellett magát, hogy a papírokra koncentráljon.

PASS LAJOS

Gita-strófák

                                                      Egy régi bölcseletre, vitaképpen:

                                                      A folyó ugyanaz, csak hulláma változik;
                                                      Szél fú erről-arról és kukkoló halak… ám
                                                      Áztatott lábunk – bár centije már csalétek –
                                                      Szaga szaga marad – a folyó akármiképp küzd – –

A baj csupán annyi: lehetett hallgatója,
Folyó maradt. Lábat áztatni benne?
Nem ezért jött, koszos is maradhat – –
Hulláma, hulláma bársonyos volt. Ugyan már! Maradt.

Nem súgott nékem senki. Szerelmeim már hullák;
Segítesz nékik, Isten? – Francokat: halottak.
„Sose féljél halottól!” – egy TBC-s-ben feküdtünk – –
Egy nagypapa? Sírgondozó vala. És most
Más által szült lányomra azt mondá anyám:
Ringyó. Nem kis ringyó – a báj, a súgó kis intése a
Zavarba került dívának – –

A „többi néma csönd”… Fortinbras, Hamlet… mellesleg
Ásnak, ásnak – – És mennyi Yorick – –

                                    * * *

Egy folyóba lépni: ugyanabba – folyó marad
– S a láb elvész? Rendeltetett? Kiöntetettek,
Pompeji leletek. Továbbiakban: láva.

                                    * * *

Vannak szerelmesversek, melyekben
Szó sem esik csókról,
Csupán gyufásdobozról, amit
Ujja között pörgetve… és már
Nincs mese! Csodásabb, mint a
Nemzeti-szalag hózentrógeres
Anyakönyvvezető előtti Igen!

                                    * * *

Igen? A kihegyezett ceruzacsonk,
óh, forgácsnyi,
Affenébe, már csak a grafitja;
Sötét, sötét? mint antikvárosok szeme
Széncsillogású: a magam
Könyve fölkinálásakor: „Uram, nekünk
Ez nem hasznothozó. Amit nékem ajándékozott:
Egész forgalmammal felér – – –”

                                    * * *

Elmorzsállik a kenyérke, verébbé váljunk,
Avagy ostyaként vegyük szánkba;
Hamis, minden hamis. S bár nem próbáltam jómagam,
Mondják: képemyőn láttatik a pap,
Bévül pedig én. Sohasem koptattam térdemet
Gyóntatófülke surrogásakor. Melyikünké az emberi arc?
A papé? Enyém? Ugyan!
A Föld úgyis kivet magából: ha hazudnék,
Úgyis kivet magából.

                                    * * *

Gyufásdoboz? „Minden nap, mikor eljön az este”
Szto gramm vodka; ponjátno – „Ajjaj, fekete vonat…”
„Lila akácok, minek a szív, ha úgy…”
„A város felett Júlia lebeg…”
Gyufásdoboz? „Viharként tombol már a messzi távol…”

                                    * * *

Hazudni, hazudni? „Miért, Maga nem százszázalékosan
Ment bele a házasságába?” Pofáncsapó kérdés.
A pipafüst éppúgy beszennyezi a függönyöket. Tüdő?
Nem érdekelnek a körülmények, öngyilkos,
Gyilkos? Ezek nem kérdések, ölni, ölelni,
Hát nem magánhangzókon, s ékezeteken múlik? Azt hiszed? – –

                                    * * *

„Könnyezek, avagy füst szállott szemembe, nem tudom”
Tányérozok, kalapozok: garasnyi hulljon beléje,
Abból a kalapból, amibe hullottak a garasok;
És valamennyi garas kihullott belőle: süvegeltem, süvegeltem;
Megsüvegeltem szép özvegyasszonyt – s csak garasaiért –
Liliomjukat tiporni alig váró pattanásosokat.

                                    * * *

Volt, aki maga bugyijával itatta föl kuvasz-harapta orromat.
Nem ez számít. Csodatételek, kézrátétek helyett, egy bugyi.
„Engem nem lehet elfelejteni…”
Helyzete adja, hogy ez marhaság. Lehet?
A gyufásdobozok nem játékok.
Ki gyújtja meg cigarettámat, ki gyújtja meg, ki gyújtja meg? – –
Lehellet lehet bűzös is, lehet vonzó,
Te is ezt…

                                    * * *

Ez a te is ezt? Feltehetőleg a füstkarikák glóriája
Másképpen lebegett fejünk felett.
A glóriákkal volt-e baj vagy a füstkarikákkal?
Kézrátét a bugyiban matató kéz privilégiuma?

                                    * * *

„Van itthon kávétok?” Innál?
„A fenének kell, csak érzem, hogy hazajöttem.”

                                    * * *

Nincs messzire az Itthon. Mégis kuvasz, vér, bugyi…
Istenem! Kússzak, visszaugassak? Őrület, de hová kússzak?
Szentjános-bogár, virrasztók, virrasztók, mikor a rendőrök
Már elaludtak, jelzem az út szegélyét, s hülye, ki korhelyen is
Haza nem talál. – –

                                    * * *

Néhai élmény – és mi nem néhai? Tehát:
Álla Pugacsova valamely „nótája” szólt a szárnyashajón.
Diszkréten. Dialógus a kísérőkisasszonnyal: „Hallja? Ismeri?”
Ismerem, néhány szavát is… „Ám
– közben a zene is elhallgatott –
Amit most látni fog, gramofontű aligha idézi. Látja ezt a vonalat?
Ilyen léniát egyetlen fejesvonalzó sem húzhat. S festők sem,
– Boszorkánykonyha sem kavargathatja ki. Tudja,
Hol járunk?” A
Hajómotorzümmögés is alábbhagyott.

Urfelmutatás.

A vonal: amidőn az öböllé szélesedett Néva összeforrhatatlan
Csókba olvadna…
Sós és édes?
Víz és víz? Egy csöppnyi alkohol, egy percnyi ordítozás,
Rendőrpofon…
Néhai élmény – mi nem néhai?…

                                    * * *

Öreg halász? Ha kiröhögnek is, cápa-meztelenítette csonkját
– Lássa mindenki: nem az a dög tehet róla: fölhorzsolódott
Tenyerem zsineg-húztában… Ez vonzotta ezeket a szemeteket;
Vérem csalogatta. Sós avagy édes?
Mindegy, nyammogjanak rajta?! Félek, vérem fertőz,
Nem lesz több cápa-ívás…

                                    * * *

Visszatérve élőbbekre – mi több, a legelébbakéra:
A habok bár továbblocsognak,
Kavics-karcolta talpam pár vércseppjét, egy tovaúszó
Csók szűzajkát megérintteti. Üzen.

                                    * * *

Tenger s folyó közötti csík valál,
S eképp emberről s amarról vissza nem fordítható?!
És még egy mondat a lábról:
Levágható, lehet alkalmasint cápák desszertje,
Mondják: a fantomfájdalom rohadtabb az egésznél,
És másképpen marad orrában a szag, pálpusztaié,
Camambereké…

                                    * * *

Indián nyár?
Adatott, ami adatott. Tenger s folyócsík.
A zárójeleket Rád hagyom – – –

                                    * * *

Egy szó sem fedi a fogalmat.
Gyűlölt gyümölcsöm: alma; rágcsálnám szüntelen, ahogy
Nyaggatom neved, telefonszámod;
Vitamin? Minek? Mind vita. És akkoron fogalmaztatik

Monológnak. Súgó sziszeg,
S bugyiját mutatja: ja, halkabban barátok!

Még vasalnom kell a gyerek ingét!…

Fogadj föl valakit! Csúnya dolog repülőgépet játszogattatni
A szájtörlésre szánt szalvétával. Igaz…
Magam is így irányíttatnék…

                                    * * *

Barátom, barátnőm… folytathatatlan a sor,
Ilyenek nincsenek, csak: nem akartam, „kis csillag…”

Dehogyis találkozunk a kínai Nagy Fal-on!…
Módra! Szerelmes sorok? Fia nem veszel levegőt, elég,
A „meghalni sincs időm”… is elég!

Indián nyár!
Adatott, ami adatott. Tenger s folyócsík.
A zárójeleket Rád hagyom – – –

                                    * * *

Ti-tá, ti-tá – –
Ti-tá, ti-tá
Ti-tá, ti-tá… körhinta száll,
Lasszózza Nagykőrös tornyait – –

                                    * * *

Roller-kerék Hold,
Avagy roller-keréknyom a Holdon.
Mit látunk belőle?…
Széplelkek lettünk. Bicikli-küllők.
Pedál? Ki az isten (melyik)
Sugallotta:
Az ék, a görgő, a később keresztvivésre
Is rendeltetett váll (s a talán édes kisfiúkorban
Bíbelődés csigákkal, szarvasbogár bosszantással, miegymás…)
A Fáraók mit sem tudtak a fortélyokról, melyek révén
De hát hagyjuk ezt, évezredek múltak el – kutattak, sokvalahányan.
(Közülük a régiek átkát magukra vétetve.) Az biztos:
A behatollott oxigén hatására nem a falra metszett hieroglifák, ábrák
Pusztultak el, fölfedezőik; mi vessünk keresztet: kiszenvedtek…

Kifogytam a zárójelezés kéréseiből. – – –

MOLNÁR GÉZA

A küszöb

Szeretettel köszöntjük a 75 éves írót, lapunk régi, állandó szerzőjét. Ezt a no­vel­lá­ját a Hét Kraj­cár Könyv­ki­adó­nál most meg­je­lent „Hózápor Budán” című kötetéből választottuk ki.

Az a küszöb… Dezső mindig odanézett, ha elment a ház előtt s nyomban fölkavarodott benne az egész tragédia.

A küszöb az utca vonalában haladó ablaktalan falból állt ki talán. lépcső­fok is volt, mely a valahai ajtóhoz segítette a boltba belépőt. Az utca lelteit s a ház elejét a vízszintesség kedvéért meg kellett emelni, így magasabbra került a járdánál. Később a lépcsőt szétverték, de ez a legutolsó fok, ez a kőküszöb be volt építve a falba, ezzel már nem vesződtek a kőművesek, kiszedték az 2 tótokot s a nyílást befalazták, az egész falat bevakolták, mit számít az a keskeny kőcsík, a küszöb pereme, mely kiáll a falból. A házban lakókat sem zavarta a ra'.u népét sem, nem akadályozott senkit a közlekedésben, a tekintetek közömbösen elsiklottak fölötte.

Dezső számára mementó volt. Mintha valamely modern szobrász ezzel a végsőkig leegyszerűsített vízszintes kőlappal akarta volna az elfekvő tetemeket kifejezni. Valahai tetemeket, hiszen az is lehet, hogy lángnyelvek csaptak rájuk, és füstté váltak. Ez a küszöb a halál szimbóluma volt.

A Klein család, mióta csak Dezső az eszét tudta, mindig is ott élt a faluban, Kékkutashoz tartozott. A Klein-ház szembe esett a Détár-portáva! beleépült a gyerekkori nyaralások színfoltjaiba. Első részében volt a bolt, az utcára nyíló ajtóval, beljebb a raktárhelyiséggel, a hosszú ház hátranyúló végéber. az udvarra néző ajtók, ablakok mögött élt a család, Kleinné asszony, három lárvával és két fiúgyermekével.

Nagyapa, Nagymama néha-néha átszalajtotta Dezsőt a boltba Eredi már, fiacskám, hozz egy nagyskatulya gyufát. Meg itt ez az üveg, mondd meg Klájn úrnak, adjon bele két deci ecetet. A pénzt el ne veszítsd!”

Talán mert a kékkutasi nyelvjárásba nehezen idomult a keményen formálódó Klein név, általánosan Klájnnak mondták a Klein urat.

Dezső belépett a boltba, melyben örökös volt a sűrű félhomály 5 melynek minden zugát áthatotta az a sajátos illatkeverék, mely a falusi szatócsok üzleteit oly egyneművé tette; a kocsikenőcs, mosószappan, a bádoghordóban álló petróleum, a kenderkötelek, lószerszámot, csizmabőrt puhító olajak, a nagy üvegekben tárolt ecet, permetezőszerek, ostorszíjak, üvegcukrok, vaníliák, élesztő s még ki tudná elsorolni, mi minden eladásra váró holmi szaga, illata alakult egységes szatócsboltszaggá ebben a helyiségben.

Az ajtó felett függő csengő csilingelt, s Klein úr, ha nem volt más vevő, előcsoszogott a raktárból vagy az üzlet mélyéből. Fekete köpenyt viselt, dús, őszes hajzatán fura, kerek kis fejfedőt, vastag bajusza, göndör szakálla élénk piros ajkakat keretezett, arca, egész tartása bizonyos közönyt fejezett ki drótkeretes szemüvege mögött ülő élénk fekete szemében azonban erős belső tűz fénylett, az életerő tüze. (Kétségkívül öreg ember volt – gondolta Dezső, amint Zsuzsával kettesben üldögélve, vacsora utáni borozgatás közben a tévét nézte, a műsor azonban nem tudta lekötni a figyelmét, s a gyerekkori emlékek minduntalan feltolultak benne – öreg ember, bizonyára túl az ötvenen, s azokban az időkben az ötvenéves férfi már öregnek számított, a hatvanon túli pedig aggastyánnak; itt a faluban úgy mondták: „vén ember az már, semmire se jó!”)

Klein úr megállt vele szemben a pult mögött, s várakozóan nézett rá. Dezső elhadarta, mit kért a Nagymama, Klein úr odarakta elé, Dezső pedig letette a pénzt. „Mást nem akarsz? – kérdezte a boltos. – Vegyél medvecukrot.” – „Azt nem szeretem…” – „Akkor vegyél egy anyóscukrot. Azt jó sokáig el lehet szopogatni.” – „Nincs pénzem arra.” Klein úr hátranyúlt, s odaadott a markába egy anyóscukrot. (Olyanforma nagy volt, mint egy mai tízforintos, csak vastagabb, s kemény, mint az üveg. Ha nem rágta, csak szopogatta az ember, eltartott egész délután. El is lehetett tenni, ha elunta Dezső a szopogatást, a bögrék mögé, a kredencbe, csak papírba csomagolni nem volt szabad, mert az levakarhatatlanul ráragadt.) „Majd meghozod, ha lesz pénzed.” Pénze Dezsőnek sohasem volt azokban a gyerekkori években Kékkutason, az anyóscukor ára így valamiképp beleolvadt a kocsikenőcsébe, az a két fillér többlet észrevehetetlen maradt. „Majd meghozod” – mondta Klein úr, s Dezső, valahányszor vásárolni küldték, mindig anyóscukorral tért vissza, amit játszadozás közben, titokban dugott a szájába, hogy ne kérdezzék a felnőttek, hogyan jutott hozzá.

Klein úr pálinkát is mért, a szegény emberek, kiknek nem volt otthon pálinkájuk, mert egy öntésre valót se tudtak összeszedni a potyadék gyümölcsből cefrének, meg a szeszfőzés költségeire se volt pénzük, reggelenként, ha napszámba mentek, betértek a boltba egy féldecire. Apa nevetve mesélte az anekdotába illő történetet, hogy a Vakula cigánynak egyszer tévedésből kénsavat mért a poharába Klein úr, s mikor a cigány már elment, akkor vette észre a cserét. Rettegve várta, mi történik. Másnap újra jött Vakula: „Abból a tegnapiból mérjen Klajn úr, mert az igen jó erős volt.” „És nem lett semmi baja tőle? Nem tapasztalt semmi különöset?” – kérdezte a boltos aggódva. Vakula megvakarta a fejét: „Hát csak annyit, hogy mikor kipukáztam, kiégette a gatyámat…”

Ha Nagyapa már a mezőn járt, vagy hivatalos dolgokat akart a község­házán intézni, András is, Laci is beugrottak a boltba egy kis „pájinkázásra”. Mert Nagyapa tiltotta a fiait a pálinkától, otthon csak egy kis üveg törkölyt tartott a maga számára, a többit a pincébe elzárta, a pincekulcsot pedig mindenhová magával vitte. Pénzt a legényfiainak kocsmára nem adott. De mért pálinkát Klein úr hitelbe, András és Laci pedig „medvézett”, így egyenlítette ki a számlát. Éjszaka, mikor Nagyapa mélyen aludt, legényfiai teleszedtek egy zsákot búzával a kamrában, s hátukra kapva, átosontak vele Klein úrhoz. Az öreg a búza árából levonta az adósságot, a maradék pénzből futotta a vasárnap délutáni sörözésre.

Dezső később sokat tűnődött, vajon honnan származhatott a „medvézés” szó? Gyanította, hogy az éjszaka sötétjében, a hátán nehéz zsákot cipelő embert valaki medvének nézte. A kifejezés abból az időből származhatott, amikor még voltak medvék a kékkutasi erdőkben, s kemény teleken bemerészkedtek a faluba is.

Nagyapa s Nagymama jó szomszédságban éltek együtt a Klein famíliával. Ha Klein úr őrletni akart, az ő búzáját is feltették a szekérre, ha a tüzelője elfogyott, hoztak neki fát az erdőből. Az áron soha nem veszekedtek, számításaikat megtalálták egymáson. Különös vallási szokásaikon, melyek eltértek a faluban élő református és katolikus parasztokéitól, az öreg Détárék nem akadtak fönn: „Az Istent sokféleképpen lehet imádni” – mondta Nagyapa, s természetesnek találta, hogy Kleinék péntek este gyertyát gyújtanak, kezdődik náluk a „sábesz”, és szombat estig be van zárva a bolt, s náluk ezalatt nem lehet semmit vásárolni, még az udvaron keresztül sem adnak két fillér ára portékát, jóllehet Klein úr, ha úgy esett, vasárnap délelőtt kisegítette a megszorult háziasszonyt. A Klein fiúk füle mellett göndör hajtincs lógott az arccsontjukra, fekete kalapjuk a legnagyobb nyárban sem került le a fejükről.

A Klein családról beszélgetve, Nagymama egyszer azt mondta, Kleinné igen okos asszony, sok betegségre tud orvoslást. Abban az időben, mikor a doktor még csak a városokban volt található, Kleinné asszonyt távoli falvakból is felkeresték a népek. Egyszer Nagymama éppen odaát volt náluk, mikor a hegyek közül eljött egy cigányasszony a maga súlyos, nehéz nyavalyájával. Kleinné bevezette a belső szobába, ott kikérdezte, megnézegette, valami szert ajánlott is neki. Mikor a cigányasszony elment, azt mondta Nagy­mamának: „Ez a szegény nagyon nagy beteg. Meg fog halni.” Nagymama össze­csapta a kezét. „Hogyan lehetséges ez? Hiszen a saját lábán jött és ment is el.” „Akkor is – mondta Kleinné –, meg fog halni, mert cukorbeteg. Gyógyít­hatatlan, menthetetlen.” (Abban az időben még nem ismerték az inzulint – gondolta Dezső. – De ha esetleg már felfedezték is, honnan tudtak volna róla itt, az Isten háta mögött, Kékkutason?)

Nagymama annál inkább becsülte Kleinnét, mivel ő maga is gyógyító asszony volt, bár az ő tudománya merőben más volt, mint Kleinné asszonyé. Kleinné nem imádkoztatott, ő igen. Kleinné nemcsak kikérdezgette a beteget apróra a baja felől, de meg is fogta a csuklójánál, és számolta az érverését, ha úgy ítélte, a belső szobában megnézte meztelen testét is, megtapogatta a hasát, ha valami daganatot gyanított, figyelte a lélegzését, azután a maga patikás­szekrényéből gyógyszert is adott az egészségügyi tanácsok mellé, vagy felírta egy papírra, mit vegyenek a patikában, ha nála nem volt található, ami a betegségre kellett. Valóságosan olyan volt, mint egy orvos, a környék­beli szegények jobban is bíztak benne, s tán azért is, mert Kleinné az orvoslásért nem fogadott el sem pénzt, sem ajándékot, s azt is megmondta, ha a betegen csak a kórház tudott segíteni.

Nagymamának is messze földön híre volt, mert meggyógyította a sárgaságot. Sok egyéb nyavalyához is értett, ismerte a gyógyfüveket, elkészítésük módját, hatóerejüket. Dezső még a nyaralások kezdeteiről emlékezett, hogy Pestről érkezett egy nagyon híres cigányprímás, rémesen megsárgulva, akin az orvosok nem tudtak segíteni. Nagymama a csűrben helyezte el őt, pedig lett volna helye a házban is, meghagyta neki, mit s hogyan imádkozzon, milyen könyörgéseket mondjon, aztán elkészítette a főzeteket a gyógynövényekből, három napig se nem ehetett, se nem ihatott, csak a gyógyfüvek nedveit úgy, ahogyan Nagymama előírta, de ez idő alatt Nagymama is elvonult a családtól, az elsőházban imádkozott ő is három napig; negyedik nap már valami sovány ételt is készített a betegnek, hetedik napra levonult róla a sárgaság.

Ezt a tudományát Nagymama az ő nagyanyjától tanulta, de valami okból ő már nem adta tovább senkinek. Dezsőnek úgy rémlett, mintha Apa mondta volna, hogy valami módon meg vannak jelölve azok, akik a gyógyításra képesek, és Nagymama ezt a jelet a családban senkin nem találta.

Kleinné különben éppen olyan volt, mint akárki gazdafeleség, csak éppen őt fej kendő nélkül soha nem lehetett látni; vastag, nehéz testével is fáradhatatlanul talpon volt egész nap, ellátta a háztartását, szép időben, ha nagymosás volt, teregetett az udvaron, este, a tornác előtt a földön ülve tömte a libáit.

A faluban még két zsidó család élt. Freundéknak a felvégen volt kocs­má­juk, Lefkovics a Fő utcán építtetett széles homlokzatú, sárgára festett, hor­gany­bádoggal fedett ötszobás nagy házat; bérlő volt, nyolcvan holdon gazdál­kodott, viselkedhetett volna úgy is, mint egy uraság, de Lefkovics mellőzte az úri allűröket; nagy testű, pirospozsgás arcú férfi volt, kurtára nyírt bajusz­kával, simléderes sapkát hordott, mint a városi munkások és bricsesz­nadrágot kockás harisnyával és fűzős cipővel, derűsen és magabiztosan sietett, loholt, intézkedett egész nap a cselédei és a napszámosai között. Családjáról mit sem lehetett tudni, talán Miskolcon vagy Pesten éltek, s az asszonyok azt beszélték a faluban, hogy Lefkovicsnak Tóth Juci a szeretője, aki magányosan élt a szomszéd házban. Még mikor fiatal lány volt, egy Göncre való zsidó ember volt a vőlegénye, de mielőtt elvette volna, meghalt, s ráhagyta a vagyonát. Hogy aztán ez pletyka volt vagy valóság, a Lefkovics és Tóth Juci szerelme, azt voltaképpen senki sem tudta teljes bizonyossággal. A férfiak nem is foglalkoztak vele, elég volt nékik a maguk gondja-baja, az asszo­nyok­nak azonban ez volt fő szórakozásuk, hogy mindenkit összehoztak minden­kivel.

A két zsidó család közti különbséget Dezsőnek az apja magyarázta meg: „Lefkovics neológ zsidó, Kleinék pedig ortodoxok, akik szigorúan betartják a vallási előírásokat.” Voltaképp Freundék is neológok lehettek, de ők a felvégen annyira kiestek Détárék látószögéből, hogy róluk Dezső alig tudott valamit.

Egyáltalán mindannak, hogy Kleinék, Lefkovicsék, Freundék zsidók, nem volt semmi jelentősége. A falu fölött elterülő kicsiny zsidó temetőben a be­mohosodott, félrebillent, földbe süppedt sírkövek oly régiek voltak, hogy rajtuk a feliratok elmosódtak, kikoptak, jelezvén, hogy mióta a falu létezett, mindig is éltek benne zsidók, legalábbis azoktól a messzeségektől számítva, ameddig az emlékezet el tudott hatolni.

Nagyapa őrizte a jó szomszédságot Kleinékkel, nem engedte megzavarni a fiai által sem. Butaság, gúnyolódás a zsidókkal szemben akadt a faluban, s mikor Dezső ezen eltűnődött, más okát nem találta, mint hogy az idegen, a tőlük különböző, a másmilyen mindig felkelti az ellenérzést. Igaz, Kleinék nem voltak idegenek, de ortodox vallási szokásaik révén erősen különböztek a parasz­toktól. Ehhez társult a gyanakvás, hogy vagyonukat csalással, mások be­csapásával szerezték. Nem kellett sok hozzá, hogy a gyanakvást bizonyos­ságként adják tovább. Némely gyerekek a családjukból hozták játszópajtásaik közé a gúnyolódást, az ellenségeskedést, s így került sor arra is, hogy Détár Lacit fölhergelték: nem meri megrángatni az öreg Klájn szakállát. Fogadtak, s Laci bemenve a boltba, hirtelen megcibálta Klein bácsi szakállát, utána rögtön elszaladt. Keserves ára lett a dolognak, mert Klein úr bepanaszolta Lacit az apjánál, aki aztán az ostorszíjjal magyarázta meg a fiának, hogy Isten minden embert egyformának teremtett, s a ruha és a hajviselet különbözősége senkit sem jogosít fel az ilyesfajta gazemberkedésre.

A háborús évek alatt aztán megváltozott a helyzet. Ahogy Dezső azokat a gyerekkor mély vizeibe merült emlékeket fel tudta idézni, az első zsidó­törvények a falun szerény körülmények között élő zsidóságot megrendítően nem érintették. Egyébként is, ahogy az ország mind mélyebbre hatolt a háború vértengerébe, a parasztokon is súlyosodtak a terhek, nőttek a meg­élhetés gondjai, nemcsak a legényeket, de a családapákat is elvitték katonának, megérkeztek a gyászjelentések a hősi halottakról, és hazajöttek az első rokkantak, mindenkinek megvolt a maga baja.

Az események a negyvennégyes esztendőben vettek drámai fordulatot. A német megszállás után, áprilisban, bezáratták a zsidó üzleteket. Klein úr boltjára is. lakat került. A raktárt lepecsételték. Miből élt a Klein család? Ezzel senki sem törődött. Vagy talán mégis? Dezső, ki az elsőházban aludt, néha éjszaka fölriadva, a sötétségben fülelve hallotta a kapu csikorgását, suttogó hangokat a tornácon (mintha Klein bácsi meg Nagyapa beszélt volna meg sietősen valamit), később András lépteit, szuszogását ismerte fel, teherrel a vállán Kleinékhez szaladt át. De reggelre minden bizonytalanná vált, mintha csak álmodta volna az egészet, különben is titokban végbement dolgok után nem illett érdeklődni. A faluban már akadt egy-két detektoros rádió, volt, aki újságot is járatott, beszélték, hogy néhány gazda belépett a nyilaspártba, s ezek most egy követ fújnak azokkal a napszámosokkal, akik már régebben átjártak Becskőre, ahol a nyilasoknak irodájuk is volt. Ezek most, gazdák és napszámosok a Hangya-szövetkezet kocsmájában együtt szidták a zsidókat. Berúgtak, gyalázkodó gúnydalokat énekeltek. A kocsma körül ott lebzseltek a gyerekek, mindent láttak, hallottak, figyeltek, s mindent megtanultak, aztán ott fújták ezeket a gúnydalokat a Kleinék ablaka alatt.

Kleinék berekesztődtek a házukba, nappal nem mutatkoztak az utcán, bölcsen tették, mert voltak, akik köpködték a markukat, hogy elagyabugyálják a zsidókat, ha kézbe kaparintják valamelyiket. A két Klein fiú korábban együtt játszott a falusi gyerekekkel, néha kilesett kíváncsian az utcára, kiváltképp, ha a régi pajtások hangját hallotta. Azonban most, amint megjelent fekete kalapos fejük a palánk fölött, kőzápor zúdult rájuk. Rémülten visszahúzódtak.

A gyerekbandát néha András zavarta szét: „Takarodjatok, az anyátok szentségit, felveritek álmából a kisfiámat!”

Lefkovics még az elején eltűnt a faluból, azóta nem mutatkozott, senki sem tudta, mi van vele. Freundék kocsmáját is bezárták, a család itt élt a faluban, de ők, innen messze lakván, jóformán sohasem kerültek szóba Détáréknál.

A kékkutasi csendőrőrsnek emberséges parancsnoka volt. Egyik este, sötétedés után átment Kleinékhez, s félrehívta a boltost: „Klein úr, úgy készüljön, hogy holnapután elviszik magukat innen. Holnap még elrendezheti a dolgait. De ha eljár a szája, hogy tőlem megtudta, én magát agyonverem.” Azzal sarkon fordult és elment.

Klein még azon az éjszakán átadott Détár nagyapának egy vaskazettát meg­őrzésre, amit ő még akkor elásott valahová a kertben. Másnap Kleinné asszony az edényeit, a lekvárosbödönét, ágyneműjét szétosztotta a szom­széd­asszonyok között.

Rákövetkező nap katonai teherautó állt meg Kleinék háza előtt. Csendőrök ugráltak le róla, s egy órát engedélyeztek, hogy Kleinék úti holmijukat össze­szedjék, becsomagolják. No hiszen erre nem volt szükség, Kleinék, amennyire a lehetőségek engedték, felkészülve várták az útra kelést. A csendőrök körülállták a bejáratot, hogy senki se érintkezhessen a zsidó családdal. Kis idő múlva megérkezett a kékkutasi őrsparancsnok, kinek hivatalból jelen kellett lenni a falubeli zsidók összeszedésénél.

Már akkor kint voltak az utcán a szomszédok. A férfiak, kik aznap nem mentek a mezőre, szótlanul álltak, az asszonyok sírtak, Vilma ott jajveszékelt, kezét tördelve a kapuban: „Jaj, szentséges Úristen, mi lesz velük, hogy tehetnek ilyet, nem vétettek ezek senkinek…” Détár nagyapa a száját rágta. „Hogy az Isten rogyassza rájuk az eget!…” Az egyik csendőr odament hozzájuk, s rájuk förmedt: „Kuss! Azt mondom, kussoljanak, míg szépen vannak, mert…” Akkor odaszólt neki a kékkutasi őrsparancsnok: „Hozzám!” A csendőr futólépésben jött, s vigyázzba állt előtte, a parancsnok rendelkezett: „A raj felsorakozik a teherautó mellett!” Magához intette Klein bácsit: „Köszönjenek el, akitől akarnak, aztán szálljanak fel maguk is…”

A két öreg, Klein bácsi és Détár nagyapa egymás felé indult. Megölelték, megcsókolták egymást. „Az én Istenem áldja meg magukat, Klein uram, tartsa meg mindnyájukat…” – mondta Détár nagyapa. Kleinnét Vilma siratta, nem is lehetett érteni, milyen szavak buktak ki a száján a könnyekbe fúlva, megcirógatta, megölelte a lányokat is. A két fiú a fekete kalapban oldalt állt, sápadtan, szótlanul.

Dezső, mintha valami hipnózis alá került volna, nem tudott se mozdulni, se szólni, a kapuból nézte, amint a ponyva alól kinyúló kezek felhúzzák a teher­autóba Klein nénit, aztán Klein bácsit, utánuk a három lányt és a két fiút, nyomban utánuk felugráltak a csendőrök, aki utolsónak maradt, jelentett a kék­kutasi őrsparancsnoknak, majd feladta a puskáját társainak, felcsukta a teher­autó leeresztett oldalát, visszavette puskáját, s beült a sofőrbódéba. A motor felzúgott, s az autó, nagy porfelhőt kavarva maga után, elindult a felvégre, Freundékért.

Az őrsparancsnok mozdulatlanul nézett utánuk, míg a Hangya-bolt előtt, az útkanyarulatban el nem tűntek. „Hová viszik őket, törzs úr, tessék már megmondani?” – kérdezte Détár nagyapa. „Bükkösre. Ott gyűjtik őket össze a környék falvaiból. Aztán onnan tovább, az Isten tudja, hová…”

Azon a nyáron nagy volt a forróság, a földeken különösen gazdag termés ígérkezett. Akiket nem ragadott el a háború, azokra nehéz munka várt, súlyos gondok nehezedtek a megnövelt beszolgáltatás, az átvonuló katonaság rekvirálásai, a front halottjai, rokkantjai mellé odasorakoztak az eltűntekről szóló értesítések – a falu belemerült a paraszti élet gyötrelmeibe, szenve­dé­seibe, s alig-alig esett szó az elhurcolt zsidó családokról.

Aztán véget ért a háború. Még azon az őszön megjelent a faluban Lef­ko­vics, egyedül. A szomszédai beszélték, hogy aranyékszerei viaszos­vászonba csa­varva ott voltak a ház ajtajának küszöbe alatt. Ott, ahol később annyi­szor meg­fordultak az emberek, amit annyiszor megtapostak, amin annyi­szor átléptek. Senkinek meg nem fordult a fejében, hogy kincseken járnak.

Lefkovics este érkezett, reggel elutazott. Vitte magával az aranyát, kivándorolt Izraelbe.

Kleinék nem jöttek vissza, az egész család nyomtalanul eltűnt, csakúgy, mint Freundék, kikről soha többé nem lehetett hallani…

Dezső a későbbi évek során újságíróként eljutott Auschwitzba, majd Buchenwaldba. Sírás fojtogatta a torkát, fel-feltörő zokogását nehezen tudta visszanyomni, mert látott és értett. Miközben a krematóriumok szörnyű torkát nézte, Kleinné asszonyságot látta, amint libát töm az udvaron, s hallotta Nagymama hangját: Kleinné igen okos asszony, sok betegségre tud orvoslást. Érezte újra a szatócsbolt szagát, s látta Klein urat, kinek drótkeretes szem­üvege mögött erős fénnyel lobogott az élet tüze, s tenyerében érezte az ujjai hegyét, amint belétett egy anyóscukrot, s mint egy filmből kivágott jelenet, úgy lebegett előtte a két fiú fekete kalapos pajeszos feje, amint kilesnek a palánk fölött a pajtások hangjaira, s rémülten tűnnek el a rájuk zúduló kőzápor nyomán.

S gyakran kísértettek gondolataiban azok a lezárt marhavagonok, ame­lyek­nek szellőző nyílását szögesdróttal rácsozták, s mögülük kétségbeesett asszonyok tekingettek a Wermacht-fényképezőgépek lencséibe.

SIMOR ANDRÁS

Szonett, melyet a Földtani Intézetben tartott konferencia után írt

„Ez a kő alig pár millió éves” –
magyarázza egy öreg geográfus,
ki kuncog rajtad, hogy mekkorát bámulsz,
és hozzáteszi: „egy kőnek kevés ez.”

Téged a lepke idő is kivégez,
hiszen életed tűnésén csak ámulsz,
ő millió évekre strigulát húz,
méri a földet a végenincs térhez.

Mit töprengsz hát sok semmi, napi dolgon,
mikor j övödet évmilliók őrzik,
hogy megszülessék majd egy másik bolygón

az is, mi most még távolból se ködlik,
és elvigye, mint hajóját a horgony,
jobb híveit boldogabb kikötőig.

                           *

Petőfi-parafrázis

Meddig tart még ez iszonyú világ,
ahol a jövő gonosz délibáb,
és maga marad, ki hazudni rest.
Miért nem jössz, te rontó égitest,

szétszakítani e cudar golyót,
melyen emberszív már alig lobog,
mióta nappalunk lett éjszakánk,
és pusztulunk, mint szélben a katáng.

Ébren látok rémisztő álmokat,
vonulni gyilkosokat, cárokat,
kiktől megfagy a nyár és a tavasz,
ám a szegény nép órájuk szavaz,

mert tehetetlen és semmit se ért,
döggel teli a város és vidék,
üstökös, várnak mérgezett vizek,
hogy tengelyéből a földet kivesd!

                           *

Múlt századi modorban

Hol álomban, hol éberen
belémhasít a félelem,
         jaj istenem!

Félhangosan panaszkodom,
mint síró szél az avaron,
         jaj istenem!

Őneki, akit nem hiszek,
egyetlen mondatot viszek,
         jaj istenem!

Csak ennyit, és nincsen tovább,
olykor nem is tudom okát,
         jaj istenem!

De jól esik kimondani,
hátha meghallja valaki,
         jaj istenem!

A süket világegyetem
netán válaszol énnekem,
         jaj istenem!

A leszaggatott csillagok
fénye valahol fölragyog,
         jaj istenem!

Akár leszek, vagy nem leszek,
bűnökért megtorlást veszek,
         jaj istenem!

És szavam felszáll szabadon,
nem nyűgözi le hatalom,
         jaj istenem!

Gonosz korokon áthatol,
hol senki sincs, ott vándorol,
         jaj istenem!

Karácsony

Mária, a cigányasszony,
kinek férje vala József,
megszülte a kicsiny Jézust,
áldott, aki vélük jót tesz!

Kinn az utcán, fagyos télben
kuporognak mind a hárman,
Máriának teje nincsen,
felsír Jézus holtraváltan.

Az emberek őelőttük
cipelik a karácsonyfát;
rimánkodnak rongyaikból,
barnabőrű szentháromság.

Mária, József és Jézus
miellenünk tiltakozva
tovaszállnak karácsonykor
megválthatóbb csillagokba.

                  *

Majakovszkij-szonett

Majakovszkij, ha undok kalodába
zárom, nekem sem örül, hiszen Ön rég
végtelenebb utakra indult önként,
ebből viszont kilóg a keze, lába.

Ám bátorsága sosem száll inába,
nem ijeszti hát hiányos öröklét,
a mindenségben őrzi álma földjét,
nem süpped velünk e mosti hinárba.

Engem bátorít, míg e pár sort írom
a szűzi, még el nem rontott papíron.
Más költőnek nem kell ma neve sem!

Öntől szerzek be paprikát és borsot,
s ha századunk végén verset simorgok,
csípjen és marjon szonett-levesem.

Szonett, melyet akkor írt, amikor verseskönyvét az egyik könyvesboltban két és fél hónap elteltével visszárunak nyilvánították

Prométheuszt nem kötik sziklakőre,
inkább eltüntetik, hogy ne is lássák
iszonyú ködben felvillanó lángját,
amit minekünk csent el ő, a dőre.

Kis istenek villognak nyakra-főre,
mintha volnának sivatagban fáklyák,
keresgélik a maguk Kánaánját,
dehogy vezetik a népet előre.

Ráklábon megy az idő sehovába,
hóhérmunkát elvégezvén kivégez,
most éppen könyvesboltban sújt le bárdja.

Balga Prométheusz, ki versre éhes,
téged ha keres, cselekszik hiába.
Ha mégsem, ámul: „nem is vers, de vér ez!”

Rímtelenül

Vendéget hívni volna kedvem, ámde
miből vegyem meg, mit elébe tennék,
papírcetliken számolom a pénzünk,
mire nem telik ki belőle, rímet

például nem dugok nejlontasakba,
hiszen drágább a rím a kaviárnál,
elég a ritmus, bár nem andalító,
inkább a gyógyszer jut róla eszembe,

mit életünkből kiiktatni nincs mód,
sírkőre kevés volna fizetésem,
célszerű tehát várni a halállal,

és téblábolni inkább, egy kevéske
pénzt kaszírozni valamilyen cikkért,
amelyet még ma meg kellene írnom.

CSÁK GYULA

Indiai jegyzetek

I. rész

Több esztendőre szóló munkát vállaltam Indiában a nyolcvanas években. Mielőtt elindultam, kövér írói terveket tápláltam, de olyan rosszul, hogy mind éhen haltak. „Felfedezed majd Indiát! – bátorítottak barátaim. – Belevilágítasz az ottani valóságba!”

Hamarosan be kellett azonban látnom, hogy semmi lényegesen újat nem mondhatok ahhoz képest, amit mások már felfedeztek Indiáról – illetve: India felfedezhetetlen. Maradt hát, hogy mindenfajta tudományosságra törekvés nélkül az időbe véstem, ami a szemem elé került. S ez alig több, mint amit egy felsercentett gyufaszál fényénél maga körül láthat az ember.

Turistaszemlélet szerint az indiai élet: lusta. A tartósabb tapasztalat azt mondatja, hogy inkább: lassú. Csak annyira „lusta”, amennyire egy nagyobb test annak látszik a kisebbhez képest. Csak annyira „lusta”, amennyire a tenger Bombaynál: a felület sima, de a mélyben mindig történik valami.

Amint jeleztem: nem tudatosan kutatok, csak hagyom, hogy a látvány a szememhez érjen. A szükséges idő hiányában jegyzeteim sem időrendiek, s ezért az élmények összefolynak. Akadnak azonban benyomások, amelyek oly erősek, hogy más-más megfogalmazódásban többször is toliam hegyére kívánkoznak.

Ezek egyike a meggyilkolt Indira Gandhi temetése. Több napig zajlott a különféle szertartás, és egyik mozzanatát testközelben éltem át. Kordonok útvesztőjében lehetett az épülethez jutni, ahol felravatalozták. Porosán verejtékező bel- és külföldiek tömegében nyomakodtam a helyszín közelébe, ahol magam is lihegve tülekedni kezdtem. Ünneplőbe öltözött férfiak és nők, bokáig száriba csavart hölgyek társaságában ugrottam bakot a bambuszrudakból hevenyészett védelmi zónákon át, s fütyültem arra, aki az engedélyt próbálta kérni tőlem. Tarka ruhás tábornokokkal birkóztam, akik testi erővel igyekeztek fenntartani a rendet, nekidühödten lökdösődtem az alacsonyabb rangú biztonsági emberek sűrűjében, akik ököllel-könyékkel vágtak utat, hogy cserélgethessék a jéggel tömött, óriási bádogteknőket a ravatal alatt. Minden vallások papjai doboltak, énekeltek, zsolozsmáztak vagy egyszerűen jajveszékeltek.

A rendezői elképzelést követve megkerültük a ravatalt, s a körút végén Radzsiv Gandhi állt, és kezet fogott az elhaladó ezrekkel. Fegyelmezetten, majdnem elegánsan tette rettenetes kötelességét. A hőség, a szagok, a rendetlenség ellenére igazán ünnepi és megindító volt a pillanat, s kellemesen hatott erős kézszorítása. Mindamellett megkönnyebbültem, amikor a behatoláshoz hasonló erőfeszítéssel kimenekültem a halál házából.

Csillogó autócsodák között szent tehenek ténferegnek. Egy statisztika szerint több mint kétszázmillióan vannak. Állítólag az ősi árja társadalomban minősültek szentekké, mert valamilyen ok folytán az ősi árják a tejes­kamrákban tartották vallási szertartásaikat. Sugdosták, hogy Indira Gandhi jóváhagyásával titokban irtani kezdték ezeket a jámbor mihasznákat, akik senki által nem tápláltan, végelgyengüléses közönnyel turkálnak a szemétkupacokban, és – szerintem – nem sokat változott a statisztika igaza. Az örökkévalóság nem rózsás jelképeiként léteznek, szaporodnak és turkálnak a szemétkupacokban. Gyakran fékeznem kell, mert némelyikük megáll előttem, és nem tudni, mit akar.

Egyik alkalommal a fiam ült mellettem a kocsiban, és amíg a tehén döntését vártuk –, enyhe pimaszsággal „alacsony” származásomra célozva – megjegyezte: – íme* az életutad. Elindultál valaha a tehén farától, és eljutottál a tehén faráig.

Fiam humorát a magaméval tetézem.

Csak belső használatra megállapítottam, hogy ez a tehénfar itt előttem egy sajátos kilátó számomra. Lehetővé teszi, hogy mégiscsak észrevegyék valami újat, egyedit, amit rajtam kívül talán kevesen vehetnek észre. Gyerekkorom emlékeit idézhetem, s ennek révén olyan megfigyeléseket tehetek, amilyeneket a „felülről” szemlélők nem láthatnak meg. Több ízben hallottam például európaiak szörnyülködését, mely szerint az indiai szegények egy épületben élnek az állatokkal.

Gyerekkoromban mi is egy „házban” éltünk például a kecskékkel és a tehenekkel. És abban az időben – vagyis a második világháború előtti Magyar­országon – sok szegény élt így.

A szegénységnek világszerte föllelhetőek az azonosító jegyei.

Nem tagadható, hogy az indiai szegénységben van valami semmihez nem hasonlítható. Némely részletében olyan sűrű és mély, hogy szólni sincs ereje. Egy házaló koldusasszony papírt mutat, amely szerint nincsen nyelve. Ki is tátja a száját, hogy láthassam az üres üreget. Napokig rosszullét kínoz, mint valahányszor, amikor az ember alatti lét ilyen példáival találkozom.

Megesik olykor, hogy pénzt adok egy hároméves gyereknek, aki egyéves gyereket cipel egyik kezében, a másikat kérőn felém nyújtja. Adok, noha tudom, hogy ezzel semmit nem oldok meg. A magam lelkiismeretén könnyítek csupán, mint általában minden jótékonykodó. Mint azok az indiai és külföldi gazdagok, akikhez társultam egy ízben, és részt vettem charity akciójukon.

A főváros egyik legfényesebb szállodájának paradicsomkertjében gyülekeztünk, szórakoztunk, ínyenc falatokat vásároltunk, hogy az így befolyó pénzt az éhezők megsegítésére fordítsuk. Degeszre tömtük a bendőnket az érdekükben.

Végül is azt hiszem,, az orvosok sokkal jobban jártak, mint a szegények, mert másnap zsúfolva voltak beteg gyomrú gazdagokkal a luxusrendelők.

Az ázsiai nyomorral Indián kívül is találkoztam, de Indiában azért feltűnőbb, mert itt sok a nagyon gazdag is, és a két jelenség együttes látványa szorítja az ember torkát. India tehát nemcsak szegény, de gazdag is. Nem csupán a gazdagok száma miatt, hanem az ország természeti kincsei és kulturális gazdagsága miatt is. A tájékozottabb utazók ezt jól tudják, és méltányolják. Ugyanígy a művelt indiai is büszke hazájára, noha jól tudja, hogy a szegénység szembeszökőbb a gazdagságnál, s ezt nem is akarja tagadni, és nem sérti nemzeti önérzetét, ha a nyomorról is nyíltan kell beszélni. Egyébként nem az az igazán jellemző az indiai szegénységre, hogy hallgatag. Számos politikus számára aggasztó, hogy mindinkább hallatja a hangját.

Tiszteletbeli meghívott voltam egy heves hangú indiai írói tanácskozáson, ahol a publikált irodalom helyett több szó esett a publikálatlanról és az írással szerezhető jövedelemről. Nagyon-nagyon Magyarországon éreztem magam.

Negyvenöt fokos tapadós, szutykos, fullasztó-mállasztó hőségben téblábolva nehezen hiheti az európai ember, hogy plusz tíz fokban már fázni is lehet. Barna pokrócokba burkolva dideregnek a ruhátlanok, a fővárosba vezető országutakon pedig úgy éjszakáznak, hogy a nappal némileg átmelegedett betonra fekszenek. A hideg ugyanis valódi, csak sunyibb és alattomosabb, mint az alföldi csikorgó hideg. Az indiai országutakon viszont – főként a teherautók – egyharmad részben lámpák nélkül közlekednek.

Szolgálati autómban – hasonlóan valamennyi Indiában közlekedő autóhoz – jobb oldalon van a kormány. Ezt viszonylag hamar megszoktam. Sokkal nehezebb volt idegeimbe rögzíteni, hogy a közlekedést szabályozó lámpákat nem szabad komolyan venni. Váratlan veszélyek tanítottak meg rá, hogy legbiztonságosabb a lámpák jelzéseivel ellentétesen közlekedni. Ez általában így van az írott szabályokkal is. Mintha a hozzávetőleg hatvan százalékban írástudatlan indiai ismerné a bölcsességet: a szabályokat nagyon okos emberek fogalmazták – nagyon buták számára.

Indiai történészismerősöm feltevése szerint a magyarok buddhisták voltak. Ezt arra alapozza, hogy Budát eredendően Buddha-nak nevezték… Hát, nem tudom.

A „market”-ek százával egymásra zsúfolt, hihetetlen mennyiségű és minőségű áruval tömött üzletnegyedek. Az üzlet bejárata olyan kicsi, hogy alig fér be a testesebb külföldi; többnyire mélységben terjednek ezek az üzletek. Műhelyek is keverednek az üzletek közé, valamint vegyes illatokat eregető lacikonyhák.

Az általános légkör, miként az élet egyéb terepein Indiában – itt is ellentmondásos. Egyszerre csillogó és szutykos, lármás és álmos. Többszöri látogatás után aztán úgy összegezheti benyomásait az ember, hogy átjárja ezt a létet valamilyen sejtelmes ősi jelleg, akárha átütne a sebre szorított zsebkendőn a vér. Cifrálkodnak a civilizáció legfrissebb termékei az ezeréves kézműipari holmik között – a meghatározó mégis a ragadósan meleg, szöszmötölő kereskedés és kézművesség, ami megint egyszerre bágyasztó, mert reménytelennek tetszőén haladásellenes. Ugyanakkor van valami erőt sugárzó is ebben a hűségben, amely mindent elevenként őriz abból, ami már meghalt.

Számomra fontos, de sehol föl nem lelhető könyvet kölcsönöztem a Hamdard Tibbi College-ból, ahol ismerősöm a könyvtáros. A borítólap belső oldalára beragasztott felirat figyelmezteti a kölcsönzőt, hogy ne firkálja össze, ne gyűrje stb. a lapokat.

Egyik figyelmeztető pont: „Óvakodjunk, hogy könnyeket hullajtsunk a lapokra, mert ezáltal is rongálódik a könyv!”

A szemészem híres operatőr volt hajdanán, jelenleg azonban nyugalmazott katonaorvos, tábornoki rangban, amely rangját a Pakisztán elleni győztes háborúban szerezte. Protekcióval kerültem hozzá, mert már nemigen rendel; vallási szertartások és békeharcos gyűlések között osztja meg idejét. Rendelője is inkább társalgónak tűnik – s a tábornok szeret társalogni.

Miközben kése alatt fekszem, előadja, hogy békegyűlésen beszél délután, és a felkészülés folyamán különös adatokra bukkant. Ezek szerint a trójai háború idején hozzávetőleg ötven USA-dollárnak megfelelő összeg volt egy ember megölésének – úgymond – az üzemköltsége. A római birodalom háborúiban átlag száz dollárra emelkedett, az első világháborúban ötezer lett, a másodikban pedig már hatvanötezer.

– És mit kalkulál… a harmadik világháború esetére? – kérdezem a kése alól.

– A hidrogénbomba előállítása ugyan kétségkívül sokba kerül, de tekintetbe véve hatékonyságát, az egy főre jutó összeg feltehetően ismét annyi lenne, mint a trójai háború idején, tehát ötven dollár.

– Akkor ez a fejlődés körkörös útját igazolja – jegyzem meg viccesen és hozzáteszem: – A második világháborúhoz képest viszont fejlődést jelent. Úgyszólván jutányos, már-már békebelinek tűnő árajánlat egy emberi életért…

– Biztosíthatom – emeli fel a hangját –, hogy a hidrogénháborút el fogjuk kerülni! Vagy ön talán nem így látja?!

Gézzel takart szemem alól csak a sötétséget látom.

Sürgősen el kellett volna intéznem valamit egy hivatalnoknál.

Négyszer jártam nála, mindig udvariasan kértem, s ő udvariasan ígérte, hogy elintézi, amit kérek. Ötödik alkalommal megjegyeztem, hogy meg­figyeléseim szerint ő olyan, mint a magyar bürokraták. Csupán azért bántottam a magyar bürokratákat, hogy ne sértsem esetleges nemzeti önérzetét.

Megint udvariasan mosolygott és azt mondta: – Ön pedig olyan kitűnő emberismerő, mint az indiai írók.

Az ügyemet ugyan később se intézte el, de azért összejárós barátságban maradtunk. Nagyapámnak volt szokása, hogy foszlott madzagdarabokat, eltorzult menetű csavarokat, rozsdás szögeket őrizgetett a zsebében, mert hátha jók lesznek egyszer valamire.

A miniszterelnök-asszony meggyilkolását követő zavargások idején egy kiöregedett karatebajnok jelentkezett hivatalomban, hogy tekintettel a veszélyes helyzetre, felajánlja testőri szolgálatait.

Magazinokból kivágott, agyonfogdosott képeket mutatott, amelyek őt ábrázolták dagadó izmokkal, továbbá egy igazolást arról, hogy húsz évvel ezelőtt a svájci Alpokban alkalmazták, emberrablók elől odarejtett milliomosgyerekek őrzőjeként. Lezseren, sportosan állt előttem, de amikor zavart, ám határozott nemet mondtam, vénemberré löttyedt, és láthatóan belül is összeomlott.

Bizonyára nagyobb szüksége lett volna rá, hogy én védjem őt az élet veszedelmeitől, mint ő engem.

Két pszichológus veszekszik a televízióban. Egyik azt állítja, hogy a faji sokféleség nagyszerű adomány India számára, mert biztosítja az egészséges vérkeveredést. A másik szerint az indiai fajok emocionális ritmusa túlságosan eltérő, ezért keveredés esetén neurotikusokká lesznek az emberek.

Ugyanebben a műsorkeretben egy másik alkalommal az volt az ingerült vita tárgya, hogy hányszor görbíti be mutatóujját egy ember az élete során. India kínzó napi gondjaihoz képest mindez fölös locsogásnak tűnt számomra, de aztán megfeddtem magam, arra gondolva: hátha éppen ez az, amit alapkutatásnak neveznek a tudományban. Egyszer minden jó lehet még valamire, akár nagyapám elázott madzagja.

A házunkkal szemben lévő szikh iskolát felgyújtották, és kirabolták az Indira Gandhi meggyilkolását követő rendbontások idején. A gyújtogató kezdeményezés feltehetően politikai indulatból fakadt, a folytatás, vagyis a rablás és rombolás már banditák műve volt. írókészleteket, diavetítőket, kézi­számoló­gépeket, irkákat, írószereket ragadtak magukhoz, s a bátrabbja és szemtelenebbje becsöngetett hozzánk és szomszédainkhoz, hogy eladásra kínálja a rablott holmit.

Senki nem vett semmit, de néhányan kiálltunk a kapuba és fájdalmas tehetetlenséggel néztük az esztelen pusztítást.

– Vérlázító – szólt hozzám az egyik szomszédom, egy afrikai diplomata.

– Barbarizmus – bólintott a másik oldalamon lakó hindu hölgy, majd némi szünet után hozzátette: – Sajnálom a szikheket, de az is sajnálatos igazság, hogy a szikhekkel nem lehet megegyezni.

– Miért nem? – kérdeztem.

– Mert szikhek – felelte, ingerült mozdulattal rándítva egyet aranyszálakkal átszőtt száriján.

Szokásommá lett, hogy szabad estéimen kiállók a házunk elé, és bámulom a szemben levő, hatalmas szikh iskolát. A sötétben csak a kontúrokat látom, ezért ráemelem szemem a közelebbi fákra. Rezzenetlen a lég, mégis mozognak a levelek, mintha maga a fa legyezné magát. Aztán még feljebb nézek, a fejem fölötti, homályos égre. A homályról már tudom, hogy nagy magasságban tomboló porvihar. Olyannak tűnik mögötte a hold, akár egy elmázolódott ujjlenyomat. „India holdja” – fut át rajtam, de aztán arra gondolok, hogy ez a magyaroké is. Nagyon kevés, ha csak a holdját fedeztem fel eddig Indiának. Indiáról való tudásom ilyenformán egyenlő az Indiáról való tudatlanságommal. Aztán azzal folytatom a tűnődést, hogyha India holdja alatt állok, akkor mégiscsak sokat tudok Indiáról, mert ebben a pillanatban az indiai létezés része vagyok, s önmagámról elég sokat tudok; ami a jegyzeteimben India, az bizonyos fokig én is vagyok.

Hamar megtanultam, hogy önérzetes indiai számára aligha van durvább sértés, mintha úgy tekintenek hazájára, mint a kígyóbűvölők országára. Hasonlóan ahhoz az önérzetes hazámfiához, aki joggal kéri ki magának, hogy Magyarországot a csikósok országának nézik.

Nagyapám még úgy vásárolta az ásót-kapát, hogy kézbe vette és gondosan megvizsgálta a portékát, mielőtt pénzt adott volna érte. A hagyományőrző indiai kereskedő üzlete is roskadozik a szabadon fogdosható árutól, de jelentkezik a modern indiai kereskedelem is, ahol már nyugati mintára csomagolják az árut.

Delhi legnagyobb szállodájában kiállítást rendeztek Package címmel, azaz: tanítják, miképpen kell csomagolni! Ez a tudomány aztán mindennek az eladását megkönnyíti, természetesen a bóvliét is.

Azzal hárítom el háborgásomat, hogy igazságtalan lennék, ha ezt a bűnt is a fogyasztói társadalom nyakába varrnám, hiszen a legrégibb idők óta létezik a törekvés és a tudás, hogy jól csomagolják magukat a hitvány emberek is, mert ezáltal kelendőbbekké lesznek.

Egy súlyos fertőzés nyomán megsüketültem a jobb fülemre; az orvos műtétet ajánlott. A kórházi bejelentőlap megfelelő rubrikájába – némi tűnődés után – azt firkantottam, hogy keresztény vagyok.

Hamarosan megjelent a szobámban egy katolikus pap. Bőrszíne alapján indiainak néztem. Néhány bemutatkozó és tájékozódó mondatváltás után átnyújtott egy nyomtatványt, amelyet meghívónak is tekinthettem. A kórház kápolnájába invitált a meghívó, amely szerint pár nap múltán csodatévő atya érkezik, akinek imáitól bénák, vakok, süketek, leprások nyerhetnek gyógyulást.

– Súlyos döntés elé állít – mosolyogtam a papra. – Most aztán törhetem a fejem, hogy műtéttel vagy imával gyógyíttassam a süketségemet. – Visszanyújtottam neki a meghívót. – Tudja, ha hinnék a hitben, akkor nem feküdnék itt.

– A hithez derűs lélek kell – mondta csöndesen –, s ön derűs embernek látszik. És a csodák legfőbb értéke, hogy még inkább felderítik a lelket.

Én: – Az imént mondta, hogy derűs vagyok. Akkor mi szükségem rá, hogy szívderítő csodákkal kúráljam magam. S egyébként sem szívbeteg vagy lelki beteg vagyok, hanem süket. Ha azonban úgy gondolja, beszéljük meg az orvossal, hogy mitévők legyünk.

Mamuszára nézett, összecsücsörítette puha ajkait, és azt kérdezte: – Magyar­országon, ugye, általános hitetlenség uralkodik?

– Erre a kérdésre ugyanúgy nem tudom a választ, mint ön – mondtam komoran.

Bólogatott, mintha mégis megértett volna valamit; kiment lassan, s attól kezdve nem láttam többé.

Feleségem rovarirtót kér a fűszerestől.

– Egy pillanat – mosolyog a tulajdonos. – A raktárból…

Székre erőlteti és üdítővel kínálja feleségemet, miközben egy fickót elszalajt az áruért. A szűk üzleten kívül állok, s látom, amint a gyerek a negyedik üzletbe talpal az áruért, majd lihegve vissza – és a tulajdonos diadalmasan nyújtja a csomagot a feleségemnek.

– Nálunk mindig minden kapható – jegyzi meg nyájasan.

Ó-Delhiben, Calcuttában s talán még néhány városban hatóságilag engedélyezett a gyalogos riksák működése. Embertelen a látvány, de voltaképpen emberséges az engedély, mert milliók veszítenék el nélküle parányi kenyerüket.

E sajátosan ázsiai szállítóeszköz fejlettebb változata a kerékpáros kuli, legfelsőbb rendű pedig a háromkerekű motorizált eszköz, amelynek tulajdonosa már egzisztenciának számít. Nem pontos kifejezéssel ez utóbbi eszközt a külföldiek

– általában – scooternek, magyarán: szkuternek nevezik. Magyar állampolgárnak

– legalábbis akkor még – tilos volt igénybe vennie gyalogos vagy kerékpáros személyszállító kulit, ámde egyszer kényszerített a szükség, hogy áthágjam a tilalmat.

Kis, vidéki városban vettem részt egy magyar kulturális rendezvényen, de a szállodától a rendezvény színhelyére szállító autó elromlott, s végső megoldásként biciklis riksára tuszkoltak, hogy idejében a kultúrházhoz érjünk. Iszonyúan röstelkedtem, s mindössze egyetlen pillantást mertem vetni a pipaszárlábú gyerekre, aki a pedált taposta, majd egy jó ötlettől vezérelve arra kértem a mellettem ülő vendéglátómat, hogy másnap délelőttre parancsolja a fiút a szállásom elé.

Amikor pedig mindez így történt, kivitettem magam a fiúval a városon kívülre, és jelbeszéddel tudtára adtam, hogy üljön a helyemre, aztán én pedáloztam jó kilométereken át, hogy helyreállítsam lelki egyensúlyom.

Lehet viszont, hogy a fiút meg kibillentettem az ő lelki egyensúlyából.

Az általam megismert indiai nagyvárosok két fő csoportra oszthatók: vagy vidékies városok, vagy városias vidékek. Leginkább kivétel Bombay, amelynek főképpen a tengerparthoz közel eső része európai, sőt: párizsi hangulatot idéz. A világ majdnem minden tengerében megmártóztam már, de Bombaynál olyan szennyes a tenger, hogy még az indiaiak is csak egy kis gázolásra vállalkoznak.

Így hát csak guggoltam a parton, és figyeltem a hullámok ritmikus lendületét. Amikor egy nagy hullám visszahúzódott – ellenhullám zúdult az égből a helyébe; annyi madár, amennyit egy csapatban azelőtt nem láttam. Sietősen felcsipegették a tenger által eléjük terített táplálékot. „Akárcsak én az indiai valóság darabkáit – gondoltam –, amelyeket az élet hullámmozgása vet elém.”

(A II. részt következő számunkban közöljük.)

CSALA KÁROLY

Viharos alkonyat

Feketébe hanyatlik, ami még az imént
fennen vöröslött,
bőszen búg a vihar, s fenyeget
piszkos nagy tisztogatással.
Lök, lódít alapost a hirtelen hűlt lég,
mint hithű, de nyápic régi vitézen
a nyerserejű ellen érckelevéze,
sandán fordul, másik irányba törekszik,
látnivaló, hogy dönteni tornyot akar,
bár csak hullámpala zendül bódé tetején
kopogó talpa alatt.
Tűző nap után a közelgő est vált, ím, viharosra,
maflán nézi a nép, a sötétbe kikémlel,
aggódik a gyermek,
arcot rá csak az agg nem rezzent,
látott már hevesebbet, s bölcsen véli:
ez sem tarthat örökké.

Hitvány halál

Magos a hold, messzi van,
tiszta pora idesüt.
Pocsolyában tükrezik.

Kivert pára kucorog.
Állat, ember egybevész.
Indulat ágról szakad.

Dermeteg fény, éccaka.
A házatlant kő üti.
(Tócsavízbe holt a hold.)

Tapasztalatok

1. Múlt
Egy borús, mi több, háborús napon
véget ért a vígságos világ.

2. Jelen
Érdeklődve várjuk, mikor csap át
a modem izélés modernizálásba.

3. Jövő
Nem biztos, hogy vonzó egy nő,
ha csókos, sőt bibircsókos.

Persze

A helyzetnek most ura van,
tehát a helyzet szolga.
Az elszabadult polgárosodás
persze, hogy pénzért kínálja
a jövendőt,
akár a piaci papagájos.

Az információhálóban, persze,
most már új információpók ül.
Persze, most is könnyű a dolga:
mindig lehet toló- és harckocsik
rémképével fenyegetőzni.
Lehet, persze, hogy valahol
már ácsolják a kulisszát
a rémdrámának.
Pedig most dúl a béke.

Csodálkozol,
kedves önkísérleti nyúl,
hogy ilyen fejleményekről
nem tájékoztatott jóelőre
a Kétbalkezesek Kézikönyve?

Ha valaki éveken át
csak metafora alakjában
találkozott a vaskos valósággal,
annak persze, hogy nem ismerős,
ha szembejön vele az utcán.

Kültelki töprengés

A szocializmus, szegény,
államosulásra volt hajlamos,
és jelentkezett, persze, csürhéstül,
aki maga volt szívesen az állam.
Pártoljuk tán ezeket,
visszamenőleg?
Ők talán minket pártoltak?
És nem mi, balgán, őket?
De legalább enni hagytak!
És morzsoltak kultúrát elénk.
Most viszont
éljünk éhségben
és szent tulajdonáhítatban,
mert keresztényileg kedveznünk kell
a gazdagoknak?
Ez következik most?
Ugyan miből következik ez?