Drága barátom!
Bizonyára meglep, hogy ilyen hosszú – kölcsönös – hallgatás után jelentkezem. De tegnap, amikor láttalak, hallottalak a televízióban, elgondolkodtam régi barátságunkon, a kapcsolatunk alakulásán, kurta-furcsa megszakadásán és a tegnapi műsoron a tv képernyőjén. Azután úgy döntöttem, hogy felkereslek a levelemmel.
Tudom, tegnap is hallottam, hogy nagyon elfoglalt ember vagy. De ahhoz, amit mondani akarok, feltétlenül szükség van néhány régi emlék felelevenítésére. Úgy érzem, ez adja meg mondandóm alappillérét.
Kénytelen vagyok jó messzire visszamenni. A sivár Gát utcába. Oda, ahol kisgyerekek voltunk. Nem túl sok emlék él bennem onnan. Azt tudom, hogy a ház egyemeletes volt, hosszú ganggal körös-körül. A házban csak szoba-konyhás lakások voltak. A kapu felőli oldalon a szobák ablakai az utcára néztek. Az ide tartozó folyosón és alatta a földszinten katonás egyformasággal sorakoztak az ajtók, egészen kistáblás üvegekkel és többnyire vitrázzsal. A többi lakás ablaka az udvarra nyílt, és mindegyik két ajtó között helyezkedett el. Na, és mindkét szinten a ház hosszanti két sarkában egy-egy vécéblokk.
Mi egymás mellett laktunk az emeleten, a kaputól jobbra. A felnőttek azt mondták, hogy az utcai fronton vannak a jobb lakások, de a gyerekek másképp vélekedtek. Mert ugye, az udvariból az ablakon is ki lehetett lépni. így ott nem is volt értelme a szobába zárni a gyereket.
Látod? Azért most, hogy írok róla, sok minden eszembe jut. Például az, hogy lefelé mindig a karfán közlekedtünk. Azután az, hogy az udvaron állt egy poroló. Azon jól lehetett függeszkedni. Meg az udvar közepén egy nagy, zöldre festett faládában poros leander díszlett.
De a legjobb az volt, hogy nyáron minden konyhaajtó nyitva állt. Ahol jó ételillatot érzett az ember, ott lassított, meg-megállt. Esetleg megkérdezte Juci nénit, hogy a Pityu jöhet-e játszani, vagy ilyesmi. Azután szerencsés esetben meg is kínálhatták. Nem véletlenül említem a Juci nénit. Mert ő mindig adott a buktából. Jó lekváros volt. Ma is érzem az ízét. Emlékszel, Karesz?
Hát arra emlékszel-e még, hogy a faterod a konyhátok egyik felében reparálta a cipőket. A lakásotok felől mindig enyvszag terjengett. Sok munkája volt az öregednek. Mert azt meg kell adni, arany keze volt. Csak fizetni nem tudtak a kuncsaftjai. Kivéve persze a Perger urat, aki már kiveckelődött a Gát utcából. Egy kerülettel előbbre lépett. A Kőris utcában volt valahol egy csokoládégyár, ott dolgozott, s annak a közelében lakott. De a régi suszterjához visszajárt, mert olyat nem talált az új környéken. Neki pedig bütyke volt, és az nagyon tud fájni, ha nyomja a cipő. így hát, ha készet vett, azt is öblösíteni, puhítani kellett az inkriminált helyen.
Perger úr azonban nem dolgoztatott annyit, hogy megéljen belőle a család, hogy pótolja a nemfizetők által kiesett keresetet. Pedig csak egyke voltál. De még így is mosni kellett eljárni az anyádnak, és az se volt elég a megélhetéshez. Bizony, spórolnotok kellett.
De te még mindig szerencsésebb voltál, mint én. Mert ugyan az én fateromnak rendes munkája volt a Ganzban, az asztalosműhelyben, csakhogy szeretett a pohár fenekére nézni. És fizetéskor addig nézte, bűvölte a poharat, amíg pénz csörgött a zsebében. Szegény mutter hiába sírt, könyörgött, fenyegetődzött. ígéretet kapott, de mást nem. A mama végül elment ládát szegezni. Az volt ám csak a keserves kenyér! A tizenkét órás műszakra alig kapott valamit. Jobb helyen a gyereknek adnak annyit, hogy elsnóblizza. Szerencse, hogy nálunk is csak én voltam egyedüli gyerek. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy volt egy nővérem is. De őt egészen kis korában elvitte a tüdőbaj.
Hanem aztán az apád megfogta az isten lábát! Mert Lebovics úr, annak a bizonyos Kőris utcai csokoládégyárnak a tulajdonosa, nagyon fájós lábú ember volt. Egyszer – hogy-hogy nem – Perger úr is hallotta a panaszait, és alázatos tisztelettel ajánlotta az aranykezű mestert. Lebovics úr nem habozott, eljött a Gát utcába cipőt csináltatni. Új cipőt! Ha emlékszel rá, a faterkád akkor szégyenkezve mondta, hogy új cipőt, azt nem készít.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy nem ért hozzá? – kérdezte ingerülten a kényes lábú páciens.
– Képesnek képes volnék, de nincs nekem felső bőröm, de talpbőröm se az újra. Meg pénzem sincs rá – vallott színt az öreg.
– Hát miért nem ezt mondja? Adok előleget. Aztán majd levonjuk. Mennyi kell?
Idősb Varga Károly nem kért sokat előre, de még az egész cipőért sem.
Hamar megegyeztek hát. Mi ketten – ha nem csal a memóriám – ott sündörögtünk a konyhában, és találgattuk, mit rejtegethet az az aranylánc a vencreg zsebében.
Elég az hozzá, hogy Lebovics úr többször is járt a Gát utcában. És mivel gyereket látott, legközelebb – és utána minden alkalommal – hozott magával csokoládétörmeléket. Nem mondhatnám, hogy általában csokoládéval kényeztettek minket otthon, így amikor jött, én is melled álltam. Az öreged nehezen fojtotta vissza a mosolyt, de nem szólt semmit. Lebovics úr – látva, hogy két gyerek van – elosztotta a zacskó tartalmát, és a markunkba nyomta. Kaptunk hozzá a fejünkre egy-egy barackot is. De megjegyezhette a létszámot, mert harmadjára már két csomaggal jött.
A cipő, sajnos, hamar elkészült. A vevő felpróbálta, lépegetett benne, elégedett volt. A puha sevró csak úgy simult a lábára, nem szorította sehol. Fizetett és elment. Isten veled, csokoládé!
Hanem úgy három-négy hét múlva megjelent. – Varga úr, príma cipőt csinált. Rendelek most egy másikat, egy feketét.
A további tárgyalás minket már nem érdekelt, majszoltuk a most kapott édes törmeléket. Amikor a készért jött Lebovics úr, hozta a nejét is, hogy annak is rendeljen egy párat. És egyúttal elmondta, hogy házat vásárol a Katona József utcában, rövidesen oda fog költözni. Az alagsorban van egy ehhez hasonló lakás – nézett körül –, de a konyhája úgy van kialakítva, hogy egyik végén az udvarból lehet megközelíteni, a másik végén pár lépcsőfok és egy ajtó vezet az utcára. Ez az utcai oldal akár egy kis műhelynek is elkeríthető.
– Nem volna kedve odaköltözni, Varga úr? Nem kéne ilyen messzire járnom.
– Drága az nekem, nagyságos úr!
– És ha ledolgozhatná a lakbért? Ahhoz mit szól?
– Arról éppen beszélhetünk.
Az egyezség megköttetett, ti meg költöztetek. A szomszéd házban levő fűszeres adta kölcsön a kézikocsiját. Arra minden holmitok elfért. A faterod meg te húztátok, én meg segítettem az anyádnak tolni. Nagyon elbúsultam, amikor elváltunk. Nemcsak a legjobb barátomat veszítem el, de a csokitörmelékről is lemaradok…
Most látom csak, mi minden nem jut az ember eszébe, ha elkezd a múltban kotorászni. És még azt írtam a levél elején, hogy nem sokra emlékezem.
Egyszer csak beállít a muttered hozzánk azzal, hogy az ő házukban vicinét keresnek, de megbízhatót. És ő az én mutteromra gondolt. Meg is ígérte a nagyságos úrnak, hogy beszél vele.
Az én apám – ha emlékszel rá – akkor már jó ideje nem ivott, de az a sok lenyelt ital nagyon megrongálta az egészségét. Az ereje elfogyott, már csak a saját árnyéka volt. Egy keveset dolgozott, aztán maródi lett. És ez így ment, amíg meg nem elégelték, el nem küldték. Nekünk bizony keserves volt az élet. Kapva kapott hát anyám az ajánlaton. Nemcsak a munka volt állandó, lakás is járt vele.
Szóval, nemsokára mi is költöztünk a Katona József utcába. Mi is a kölcsönkért kézikocsival mentünk. A ház négyemeletes volt, alatta egy szuterénnal, a tetőtérben a padlások, mellett mosókonyhával és a vicelakással. Ide vitt az utunk.
Ahogy megérkeztünk, jöttél segíteni a cuccok felhordásában. Aztán leültünk a padlástérbe beszélgetni. Nem voltál lelkes. Panaszoltad, hogy ez nem a Gát utca, itt viselkedni kell. Hogy a nyitott konyhában általában a cselédlányok vannak, akik nem adnak buktát, de nem is mernének. Hogy itt nem lehet lecsúszni a korláton. Hogy az itteni gyerekeknek rendes labdájuk van, nem harisnyából varrt. Hogy a karikájuk se hordóráf. És főleg, hogy nem állnak szóba veled.
Hát ezt rövidesen én is tapasztaltam. Csakhogy most már ketten voltunk! Az iskolában is került minket a többi gyerek. De mi megvoltunk kettesben is.
A házban lakott az egyik tanító az iskolánkból. A mi osztályunk nem tartozott hozzá. Egyszer az iskolából hazafelé utolért minket. Szólt, hogy délután négy órakor menjünk be hozzá.
A megadott időben be is csengettünk Hoványi Péter tanító úrhoz a másodikon. És meglepődve néztünk körül, amikor beengedett. Mert életünkben nem jártunk olyan lakásban, ahol nem csak a legszükségesebb holmik voltak. Na, legfeljebb még kacatok. De itt? Képek a falon, kis szobrok, vázák, ki tudja, mi még a szobákban. Mert kettő tartozott a lakáshoz, plusz egy cselédszoba. De cselédje nem volt a tanító úrnak. És több óra! Nem értettük, miért nem elég egy. Arról a sok könyvről meg végképp nem tudtuk, minek.
A tanító úr leültetett bennünket az asztalhoz, és mondta, mondta. Közben az asztalra tett egy tálkát, ami tele volt sztaniolba csomagolt cukorkával, csokoládéval. Szépen beszélt a tanító úr, jó volt hallgatni. Kínált is, mi meg nem kérettük magunkat.
Emlékszel rá? Beszélt a szegényekről, a szegénységről. Azután egy hatalmas országról, ahol mindenkinek van munkája, mindenki tanulhat, senki se éhezik. Mondta az ország nevét is, de akkor nem jegyeztük meg. Inkább az maradt meg bennünk, hogy senki sem éhezik. Mert mi bizony nem mindig laktunk jól. Tulajdonképpen aznap is a Szalay cukrászdához igyekeztünk volna a Katona József utca és a Pozsonyi út sarkára édeset szagolni, ha nem hív a tanító úr. Mert ott olyan tömény édes illat áradt ki, ha az ajtót nyitották, hogy szinte jóllakott az ember. Lehet, hogy túlságosan is ez járt a fejünkben, azért nem jegyeztünk meg mindent, amit hallottunk. Annyit azért az eszünkbe véstünk, hogy a tanító úr foglalkozni akar velünk, nehogy lemaradjunk a tanulásban. Csak jöjjünk mindennap. Meg mesél még majd arról az országról. Azt is mondta, hogy ad nekünk könyveket olvasni. Hát ehhez mi akkor egyáltalán nem ragaszkodtunk. De abban benne voltunk, hogy nap mint nap idejárjunk. Már csak azért a sztaniolba csomagolt majszolnivalóért is.
Volt még egy helyünk, ahová szívesen jártunk. Emlékszel-e még? A Brauch hentes! A Szent István körút 2-ben. Hogy ott mennyi töpörtyű, meleg kolbász volt! És azoknak az illata se volt kutya! Aztán, ha ott volt a Józsi úr, akkor mi bementünk, és nézegettük az árakat, mintha vásárolni akarnánk. Ő meg mindig szerét ejtette, hogy egy kis zacskóban szalámivégeket, egy kis ezt-azt odadugjon nekünk. Rohantunk haza, szeltünk kenyeret, és jól bepakoltunk.
Egyébként szorgalmasan jártunk a második emeletre, és sokat tanultunk ott. Tananyagot is, mást is. Biztosabban mozogtunk az iskolában, gyűltek a jó feleleteink, de sokat hallottunk a világról is. Most már megjegyeztük, hogy az a nagy ország a Szovjetunió. Meg soha nem hallott neveket tanultunk meg: Marx, Engels, Lenin. No meg Sztálin.
A háború már javában dúlt. Azután 44-ben bejöttek a németek. Aznap eltűnt a tanító úr. Az élet nehezedett, szaporodtak a bombázások. Az én öregem nem volt alkalmas katonának, úgy tönkretette az ital, de a tiédet behívták. Ott álltatok kereső nélkül. Még szerencse, hogy Lebovics úr jóvoltából maradhattatok. Sőt, abban a reményben, hogy fog még neki a faterod cipőket csinálni, adott bizományba csokoládéárut. Összeállt a két család, a konyhából leválasztott suszterájt kimeszeltük, a cipőpolcokat rendbehoztuk, és megraktuk édességgel, a konyhaasztalt beállítottuk pultnak. Meg lehetett nyitni az édességboltot. Ment is volna, hanem az áru egyre kevesebb lett. Árultatok hát, amit lehetett. De nem volt könnyű a jegyes világban.
Október 15-én elhangzott Horthy proklamációja. Néhány óráig azt hittük, hogy részünkre befejeződött a háború. De nem sokáig tartott az öröm, Szálasi átvette a hatalmat. Tombolt a gyűlölet. A plakátok minden renitenskedőt felkoncolással fenyegettek.
Mi, gyerekek filmtekercsből füstbombát gyártottunk, azzal akartunk harcolni a nyilasok ellen. De a fater megtalálta a padláson, és kidobta, bajt ne okozzanak. Nekünk meg elmagyarázta, hogy azzal nem lehet háborút nyerni. így esténként a „Zúg a Volga” eléneklésével demonstráltuk csak érzelmeinket és bátorságunkat.
Apád megsebesült, kórházba került. Rendbejött, csak kacska maradt a balkeze. Leszerelték, hazaküldték. Hanem a suszterságnak egyszer s mindenkorra befellegzett.
Úgy gondoltuk, rosszabb már nem jöhet. De jött. A németek nem engedték feladni a magyar fővárost. Időt akartak nyerni, amennyit csak lehetett. A hidakat felrobbantották. A szovjet csapatok csak házról-házra tudtak haladni. De jöttek feltartóztathatatlanul. És még akkor is akadt olyan, aki hitt a német győzelemben. Aki nem tudta elképzelni, hogy Moszkvától a Szent István parkig győzelmesen vonuló hadsereg a Katona József utcáig is eljuthat. A mi házparancsnokunk például éppen akkor lépett be a nyilaskeresztes pártba. Igaz, ami igaz, ilyen azért nem volt sok.
De eljött a felszabadulás is. Visszajött a tanító úr. Elemében volt: szervezett, politizált. És továbbra is foglalkozott velünk. Mi sokat jártunk közmunkára. Először a halottakat kellett eltemetni. Azután a lótetemeket eltakarítani. Már ami maradt belőlük. És építettük a Manci-hidat. A szovjet katonák pallót fektettek a híd hosszában levert cölöpökre, mi meg azon sorbaállva adogattuk egymásnak a nagy kockaköveket. Ezeket a már szerkezetkész híd megerősítésére a pillérek közé dobták a Dunába a katonák.
A parton repedt, selejtes pallódeszkák voltak. Szóltunk az egyik orosznak, kézzel-lábbal magyaráztuk, hogy szeretnénk hazavinni egyet, fűteni. Széttárta a karját, hogy semmi akadálya. Munka után egy vonalba állított minket, a vállunkra emelte a deszkát. Marha nehéz volt! Abban a pillanatban mindkettőnket lenyomott a földre. A katona legyintett, felkapta a vállára, és intett, hogy mutassuk az utat. Hát, mi haza is vezettük szépen. Közben megtudtuk róla, hogy ő Nyikolaj, Krasznodarszki, és két gyereke van.
Otthon a muttered mondogatta neki, hogy így nem tudjuk használni. Fel kéne vágni. Hívta az urát, mutatta a nyomorék kezét. Magyarázta, hogy mi, gyerekek nem bírjuk. Nyikolaj megint csak legyintett, kért fűrészt, baltát. Az udvaron egy-kettőre felaprította a fát. Másnap pedig megjelent egy tízliteres edénnyel, s abban sűrű, húsos káposztalevessel. Meg egy nagy batyu szennyessel. Azt mondta, vizet majd ő hoz, csak mossuk ki. A vizet a Pozsonyi út egyik házának a pincéjéből kellett hordani. Hozott is Nyikolaj, nemcsak nekünk, hanem másoknak is a házban. Azután gyakran megjelent. Klebával, más ennivalóval és mindig egy halom mosnivalóval.
Ez a barter üzlet aztán addig folytatódott, amíg Nyikolajt el nem szólította a kötelesség nyugatra.
Mi a MADISZ-ba járogattunk. A Brauch-házban volt. Lelkesen dolgoztunk ott, politizáltunk, a tanító úr meg agitálta a szüleinket, hogy engedjenek tanulni bennünket. Azok rá is álltak. A tanév 45-ben márciusban kezdődött. És mi beültünk az első gimnáziumba.
Nem volt könnyű, de a tanító úr segített. És akkor nekünk virtus volt tanulni. Megmutatni, hogy nem vagyunk alávalóbbak másnál.
És a 45-ös május 1-jére emlékszel, Karesz? Soha olyan szervezetlen, olyan felszabadult, olyan boldog felvonulást! És napokkal később, amikor a szovjet katonák utcahosszat harsogták, hogy „vojna kaputt”? Az utcára tódultunk, öleltük, csókoltuk őket, egymást a jó hírért. Mindenki örült, hogy vége a háborúnak, hogy új élet kezdődik.
Ne türelmetlenkedj, haverom, már nincs sok mondanivalóm. Szánd rám még azt a néhány percet!
Szóval, tanultunk. Leérettségiztünk, és továbbmentünk a műegyetemre. Gépészmérnöknek. Tanultunk hát megint. És egyszerre csak ott találtuk magunkat a diplomaosztáson. Hát, ez is meglett!
Hazaindultunk, de amikor a Margit hídnál leszálltunk a villamosról, az alsó rakpartra vitt a lábunk. Ott leültünk a lépcsőre és egymásra néztünk. Valóban mi lennénk az a két mérnök?
Egyszerre tört ki belőlünk az öröm. Vég nélkül kacagtunk.
Aztán felálltál és elkezdtél kiabálni: – Hahó! Emberek! Itt van két franzstadti prolisrác. Diplomával a zsebében! – és kacagtunk tovább.
Két copfos kislány sétált arra egy kutyával. Megálltak mellettünk, és ők is nevettek. A kutya farkcsóválva ugrált, apró vakkantásokkal kísérve örömünket.
Néhány ember volt csak a közelünkben. Többnyire ránk mosolyogtak, úgy mentek tovább.
A barátságunk továbbra is töretlen volt. A nyarat végigpihentük, ősszel dolgozni kezdtünk. Beléptünk a pártba, építettük az új rendet. Megtárgyaltuk a párttal, a vezetéssel szembeni egyetértésünket, kétségeinket.
Mindketten megnősültünk. Nálatok két fiú született, nálunk előbb egy lány, utána egy fiú. A két család is összejárt, jó megvoltunk együtt. Hasonlóak voltak a gondjaink, az örömeink.
Azután szinte egyszerre kezdtünk elégedetlenkedni. Csakhogy abban már nem volt olyan egyetértés közöttünk.
Te kevesellted a turistautakra kapott valutát, én sokalltam a nyugati kölcsönt. Te hiányoltad a magyar utakról a Fordokat, Mercedeseket, Chryslereket (Opelek és Volkswagenek akkoriban már futottak nálunk szép számmal), én feleslegesnek tartottam a sok butikot. Te elégedetlen voltál az életszínvonallal, én úgy éreztem, hogy tovább nyújtózunk, mint amekkorát a takarónk engedne (nem mintha én nem vágytam volna többre, de úgy gondoltam, hogy annak még nincs elég fedezete). Te ócsároltad az IBUSZ tengerentúli útját, én jól éreztem magam a balatoni kempingben. Te lelkesedtél a monetáris szemlélet előretöréséért, én féltettem a szociális vívmányokat.
Egyszóval, ha összejöttünk, csak vitatkoztunk. És anélkül, hogy egymást meggyőztük volna. A közös programjaink ritkultak. De nemcsak ezért. A társadalmi helyzetünk is különböző lett. Te – mint az akkori politika egyik élharcosa – előretörtél. Én – mint az akkori irányzat ellenzője –, némileg háttérbe szorultam. Mások lettek a gondjaid, más lett a társaságod. Ne érts félre, nem irigyeltelek. Még mindig sokkal jobban éltem, mint ahogy azt a felszabadulás előtt legmerészebb álmaimban is képzeltem volna.
Amikor legutoljára összefutottunk egy benzinkútnál – még a rendszerváltás előtt –, bosszúsan panaszoltad, hogy az Audidat itthon nem lehet szervizelni, kénytelen vagy Bécsbe vinni.
Azóta nem beszéltünk személyesen. Én többször hallottam rólad, főleg a 90-es években.
Legközelebbi találkozásunk – a tegnapi – eléggé egyoldalú volt. Én ültem a tévé előtt, te meg abból a dobozból néztél rám. Beszéltél hozzám (hozzám is), és én nem válaszolhattam neked. Nem érvelhettem, nem vitázhattam. Te meg az új rendszer feltétlen híveként mondtad, soroltad a mai politika szentenciáit.
S ahogy néztelek és hallgattalak, visszaidéztem két egykori kissrác emlékét, akik a Gát utcából indultak. És végtelen keserűséget éreztem.
Hát ezt akartam megírni.
Már csak egy kérdést akarok feltenni neked.
Mondd, Karesz, milyen jövőt szánsz a Gát utca mai gyerekeinek?
Régi barátod
Azon a nyáron
lomhán ejtőző
terepszínű tetvek
tapadtak meg a
levelek fonákján:
kerek lyukakat rágtak,
lakmároztak napestig,
párzottak, elaludtak,
és másnap újra kezdték,
levélről levélre haladva
szétmarták a lombot,
mint fazekat a rozsda,
kicsurgatták
a holnapi verőfényt,
bőkezű esők
édességét,
álmok ízét, csillagmuzsikát,
ejtőzve és emésztve
a levelek fonákján,
mígnem lehullott végül
ágáról a Föld,
és az égtájak
szanaszét gurultak.
Álmomban
néha repülni szoktam.
Kis egyszemélyes gépem
alatt a tér kinyílik,
sík földek lapja ferdül,
valószínűtlen erdő
ágaskodik, lesüllyed,
égtájak szétterülnek,
és áthullámzik rajtam
a kékség szívverése,
és nem köt semmi többé,
se lánc, se fal, se korlát,
nem húz mocsár, a lábam
nem botlik csúf gödörbe,
szoros markát kinyitva
az idő is elenged
s mindent oldó fénybe,
hol a részekre szabdalt
világ eggyé fogózik –
a semmi végtelenjén
hintáivá és lebegve,
még azt is elfelejtem,
hogy nem tudok repülni.
Mint a légy a frissen tisztított üveget,
mások sötét indulata köpi be életem.
Bár lelkem ügyére éberen ügyelek,
sokszor arra riadok, hogy magam is vétkezem.
Az útszéli szennyből fölserkenő szavak
mélyenülő mondatokba forgatják a nyelvem,
hol az ösztön szívbe s értelembe harap,
s onnan ezt a kicsi fényt is nehéz visszanyernem.
Ezért rejtőzködöm néha zárt kapuim mögé.
Belső lépcsőimen fölmegyek a hegyre.
Körülnézve kilátásom egyedül az Övé,
s az egyetlen ügyet tudakolom egyre.
– Ez mennyibe kerül? – kérdezte a tanár, kiemelve a külföldi fagyasztott halat a hűtőrekeszből.
– Szervusz – mondta az eladó.
A tanár meglepődve nézett fel, kezében a fagyasztott hallal. Kedvenc tanítványa állt előtte, aki annak idején vele együtt járt fel a Széchényi Könyvtárba, hogy az élclapok tengeréből kigyűjtsék a magyar szatirikus költészet elfeledett remekeit, mert ez volt a tanár mániája, a magyarórákon minduntalan visszatért az élcversekre.
– Gyönyörű könyv lesz – mondta az égő szemű kamaszfiúnak, aki hűségesen baktatott mellette a Széchényi Könyvtár felé, akkoriban természetesen még magázták egymást, az érettségi banketten tegeződtek össze. Addigra elnyelte őket az élclapok tengere, a könyvből semmi se lett.
Múltkor találta meg a kedvenc tanítvány jegyzeteit, akkurátus betűkkel írt följegyzések voltak a Borsszem Jankó 1870-es évekbeli lapszámaiból, még egy-egy sikerültebb szakaszt is kimásolt a cédula hátoldalára, mutatóul.
Például ilyet, az orosz-török háború idejéből:
Jaj, a sergem, jaj, a sergem,
odavan,
Oszmán bácsi kiporolta
csúfosan.
A tanár – kezében még mindig a fagyasztott hallal – látta ebben a pillanatban a kamaszfiút, sovány volt, határozott, hűséges.
– Mikorra lesz meg a könyv? – kérdezte. – Érettségiig?
– Nem – felelte ő akkor –, annál azért több időre van szükség, de majd elküldöm.
Csönd kúszott közéjük, századvégi csönd, a nyolcvanas és kilencvenes éveké.
– Hát idekerültem – mondta a kedvenc tanítvány, és szája sarka megremegett.
A tanár hallgatott, nem tudott megszólalni.
– Ezerkétszáz – mondta akkor az eladó.
A tanár kissé bambán meredt rá, aztán visszatette a fagyasztott halat a hűtőrekeszbe.
Kezet fogtak.
– Örültem, hogy találkoztunk – mondta még zavartan.
– Én is – felelte a kedvenc tanítvány.
Az élcverseket nem hozták szóba.
A parányi téren már rég autók parkoltak. Tér voltát is csak annak köszönhette, hogy a málló vakolaté egykori paloták között, az olajfoltos aszfaltba ágyazva három fája megmaradt. Két fiatalka platán és egy hatalmas nyárfa, amely igyekezett a terecskét lezáró templom tornyai fölé nőni.
A téren ez a nap is úgy kezdődött, mint az összes többi. Az emberek siettek a forgalomtól zúgó körút felé, kutyák szaglásztak izgatottan körbe-körbe, itt végezték a dolgukat. Az egyik nyitott ablakon át kihallatszott a pontos időjelzés. – Hét óra van – mondta egy kellemes bariton.
Az ötödik sípszóra megérkezett a férfi is, ócska overallban, piros kockás ingben, széttaposott munkacipőben. Kezében ócska nejlonzacskót és egy lapátot szorongatott. Leült a járdaszélre, letette a lapátot, s óvatosan kirakta maga mellé a szerszámokat, vésőt, kalapácsot. A kockás szalvétába csomagolt zsíros kenyérhez nem nyúlt. Senki nem tudta honnan jött, senki nem tudta, ki küldte. Meghatározhatatlan korú volt, éppúgy lehetett harmincöt, mint ötvenéves. Ült a járdaszélen, rágyújtott, hosszan, mélyen leszívta a füstöt, fejét féloldalra fordítva mérte fel a kicsiny teret. Hirtelen pattant föl. A tőle nem messze szemezgető galambok ijedten röppentek föl a biztonságos magasba. Vésőjét, kalapácsát kézbe kapva határozott léptekkel a nyárfához sietett. A vésőt a járda és a járdát szegélyező kockakő közötti résbe illesztette, s hatalmasat rácsapott a kalapáccsal. Illesztés, csapás, illesztés, csapás, konok ritmusban követték egymást a mozdulatok, míg el nem vált a kockakő a járdától. Mind újabb és újabb darabon buggyant ki a fekete föld az aszfalt alól. Mikor a férfi már úgy érezte, több lapátnyi földet kiszabadított, kín-keserves munkával az aszfalt alól kezdte kikotorni a földet. Lyukat ásott, mint a róka, majd a vésővel az aszfaltra ütött, letört belőle egy darabot. Keményen, elszántan dolgozott egészen addig, amíg a templom harangja kongatni nem kezdte a delet. Akkor overalljába törülte koszos, földes tenyerét. Leült a járdaszélre, kicsomagolta a zsíros kenyeret, s falni kezdett.
A terecskén áthaladók egy-egy futó pillantást vetettek a táguló lyukra, s továbbsiettek. A rövid ebédszünet után a férfi ismét dolgozni kezdett. A lyuk gödörré mélyült, a férfi mellett nőttön-nőtt a földkupac és az aszfalttörmelék. Pontban háromkor abbahagyta a munkát. Gondosan elcsomagolta szerszámait, s eltűnt a térről. Senki nem tudta ki volt, senki nem tudta, hová lett.
A következő reggel a hét órai időjelzés megint a téren találta. Ugyanazzal a rituáléval, ahogy előző reggel, gondosan kicsomagolta a szerszámokat, ugyanúgy nem nyúlt a zsíros kenyeret rejtő kockás szalvétához, ugyanúgy szemlélődött, mielőtt munkához kezdett volna. Aztán belelendült, s csak ásott, ásott, hogy a verejték gyöngyözzön a homlokán.
Az arra járók dühödt pillantásokat vetettek az egyre mélyebb lyukra, volt, aki káromkodva kerülgette a növekvő földhalmazt. Végre valaki megállt, s megkérdezte: – Mit ás itt, papa, csatornázásiak küldték?
– Nem – válaszolta a férfi. – Az élet vizét keresem.
A másik szó nélkül továbbment, de még nem ütötte e a harang a delet, mikor mentősök jöttek a férfiért. Beültették az autóba, csak a lyuk maradt utána csúfos sebként a nyárfa alatt, a szerszámok a járdaszélen, s a szalvétába takart zsíros kenyér.
Késő este volt már, mikor visszatért. Foltos overallját pizsamakabátra húzta. Megkereste a szerszámait, megette a zsíros kenyeret. Leült a járdaszélre, s nézte, nézte a csillagokat.
Holttestét az első munkába induló találta meg. Mire 7 órakor elhangzott az ötödik sípszó, már nem volt ott. Csak a kiásott gödör maradt utána még hosszú, hosszú hónapokig. A két platán, mint minden évben, korán lehullatta levelét. Az összefonnyadt, rozsdás avart a gödörbe fújta az északi szél.
Ám azon a télen a nyárfa lomb koronája megmaradt. Az ágakra fagyott zöld leveleken szikrázott a fehér hó.
„Ha fizetni tudok,
nem kell gondolkodnom,
elvégzik helyettem mások
e bosszantó munkát.”
S Ön azt hitte,
a Felvilágosodás láttán
mindenki eszére ébred,
s társa lesz
a nagy gondolkodóknak.
Mára tanítássá lett
a várbörtönök rácsa,
s arcán mosollyal
áll a rab igába,
azt hiszi: ez a szabadság.
Ez lenne a kincs.
De miért él még
a penészedő szégyen,
gyáva mostohatestvér,
kétszáz évnek utána?
Két vékony vonal
metszi egymást
pár négyzetméternyi
sívár fehérségen
s próbál távol maradni
a múlt művészetétől
Két közeledő
s távolodó vonal
és az a szembeötlő
másodpercnyi pillanat
mikor lefedték egymást
a száguldó ecset alatt
Na, adod már azt a felest? Testvér vagy, vagy nem testvér? Már senki nem az? Szerinted hazudott a Lonci, miíí?! Na, egészségedre, testvér! Merhogy a Lonci mondta, hogy az Utasellátósok mind egy nagy család ám! És így is volt! Vagy szerinted nem, mi?! Mi közöd neked ahhoz, hogy ki az a Lonci? Csúfolódni akarsz tán velem, testvér! Egy ütés a szívtájékra, aztán a te neved hallgass… Világos beszéd, nem?! Ne tegyél úgy, mintha hülyegyerek vónál! A Lonci az a Lonci, és kuss! El van felejtve. Neked, nekem. Mindenkinek! Még annak a műfogsorú, bamba ellenőrnek is… Most meg mit nézel rám? Talán azóta már másikat csináltatott? Mióta, mióta? Ne add a hülyegyereket, nem mondtam már? Hát amióta elvesztette! Hol, hol?! Mi közöd hozzá? Menj, oszt jelents fel, na! Akkor majd nem kell neki többet tejelned, mi?! Csak ne csóváld a fejed, mertmég elhiszem, hogy te makulátlan vagy. Szőkeség. Mint a kiszőkített gázolaj meg repceolaj mi? Most meg nem tudsz egy szót sem kinyögni, testvér! Ne zokogj miatta, én se tudtam, amikor a Loncit bemutatták az irodában, csak néztem, mint te most rám, pedig tudom mi kell a nőknek… hozd már a felest, mert kitikkasztottál! Különben sose tudod meg, hogy mi kell a Loncinak. Kapiskálod már? Na, egészségedre! Jól bedőltél ám, testvér! Mit tudom én, hogy mi kell a Loncinak! Ezért megyek Győrbe, ezt megtudnom. Hol, hol? Hát nem a rendőrkapitányságon, az biztos, hehehehe! Téged is a Lonci hozott ide a melóba? Ne add a hülyegyereket, mert karatéző voltam, jobb, ha tőlem tudod! Na jó, csak futólag ismered a Loncit mi? Mint a fogsorát vesztett, kopasz ellenőr, igaz? Mindenki keresztülmegy a Loncin, mint a győri gyors, testvér! Ne beszélj itt nekem szerbül vagy ukránul, románul, nem vagyok olajszőkítő! A Lonci is már szőke volt, amikor megismertem. Azt mondják így született! Csupaszon, szőkén, heheheh! Ne röhögj a pofámba, erre kényes vagyok. Hát arra, ha valaki a pofámba röhög! Olyan hülyegyerek-vihogással, mint a Lonci. Mikor kerültél ide? Akkor neked is a szakszervezetised volt. Volt ha mondom, és kész! Mit faggatódzol, mint egy rendőr? Közben meg szőkítsz. Ami jön. Amit jól megfizetnek, mi?! Tőlem soha, egyetlen fillért se fogadott el a Lonci, hiszed? Hiába is mondanám neked. A pofád fénylik a zsírtól, az ádámgugid meg sír a nagy daraboktól, amit beletömsz egyszerre! Nekem ne mondd testvér, mi az a hosszúzás, mer csináltam eleget a Loncival. Igen, vele, de ehhez semmi közöd nincsen, megértetted? A Loncit nem ismerted, mert akkor megtanított vóna úrimód viselkedni! Na, mi lesz a felessel, ha érdekel, hogy mire tanított meg a Lonci. Azzal a csupaszoké hajával! Na, ne bambulj rám megint, mert viszketni kezd… nem ott, ahol neked, testvér! Mert az Utasellátósok egy nagy család, azért még nem sértegethetsz! Mi vagy Te civilben, ellenőr?! Na, egészségedre! Igen, a Lonci, a kemény talpalás után is kis darabokra szeletelte a húst, késsel-villával, s úgy csipegette fel, mint egy veréb. Nemis. Mint egy galamb. Merhogy közben még nézett is. Nem büfögött itt összevissza, mint egy disznó. Megértetted? Az én apám gimnáziumi tanár Zalahogyishivjákon, és rettegtek tőle a diákjai, ha rájött, hogy becsapták! Úgyhogy ne hazudj nekem, megértetted! A Lonci se hazudott soha nekem, soha, testvér! Amikor először volt köztünk a hintapalinta Győrbe akkor sem! Na, most mi lesz, nem tudod hol van Győr, Te madárijesztő? És a vasúti szállót is ismered? Képzeld, a Lonci lába görcsöt kapott, annyira igyekezett. A jobb lába. A szíve felől! Anyám életére esküszöm, a saját szememmel láttam, heheheh… Na, látom rajtad, Te ilyet nem láttál még a Loncitól. De mástól sem, mi, Te kékszakáll? Na, ne kapd fel a vizet, ez elismerés akart lenni. Merhogy te tiszta vagy ám. Szőkeség. Mint a Lonci! Képzeld, csak nevetett, ahogy a görcs húzta a lábát! Nem lefelé, te hülyegyerek! Ő meg csak fésülgette a hosszú szőke haját. Neked is kéne ilyen nő, mi? Nahát, a Lonci sose lesz a tiéd, hiába szőkítesz akár egy vagon gázolajat is! Nem én kiabálok, hanem Te suttogsz! Félnivalód van tán a rendőröktől, testvér? Na, egészségedre! Bocsáss meg, de mit csóválod Te itten a fejed, hogy nem hiszed el, amit mondok a Lonciról, mi?! Na jó, ne haragudj. Veled nem volt egy fordba? Merhogy ahogy a cuccomat a lakására vittem, attól fogva mindig mással osztották be. Te hiszed, hogy egy góré nem tudja elintézni az ilyesmit? Én hittem is, meg nem is. De a pénzem, hát az szőkítés nélkül is gyűlt. Már lakásra is befizettem. Ne kérdezd hol vettem, úgyse mondom meg! Hogyisne, hogy odagyere, aztán meg ne tudjam kitenni a szűröd, mint a Lonciét? De vigyázz, mert egy ütés szívtájon, asztán jön a ritmuszavar, hehehehe. Ne vedd komolyan, amit mondok. Én se vettem. Hogy mostmár álljak meg a saját lábamon! Hát nem ott állunk, testvér? Te is, én is, az összes Utasellátós, szőkítő, a Lonci, csak az a műfogsoros rohadt kopasz pasas nem. Az a mi lábunkon áll! Már megint olyan vagy mint egy hülyegyerek! Hát ezért mennék én Győrbe, ha hagynál inni az indulásig nyugodtan. Nem faggatóznál a Lonciról. Akkor sem úridolog ez, ha neked is tetszik. Az ellenőrnek is tetszett. Aki Kelenföldön szállt fel, s velünk jött Győrig. Mit csinált, mit csinált? Hát erőltesd meg azt a kiszőkített agyadat! Ivott a Loncival, nem érdekes. Döntötte magába az ingyen piát, ha így jobb neked. Egészségére. De Győrbe, ott mi történt a főnökségen? Merhogy visszafelé különtettek a Loncitól! Ő a gyorsra került, én meg a személyre! Érted? Na ne vigyorodj, mert megismered, milyen az a hirtelen ritmuszavar. Rám is az jött. A szapora. Bim-bam, bim-bam! Mintha harangoznának. De nem azért vagyok karatés kemény gyerek, hogy összeessem! Hanem hogy kivédjem. Komáromba lehúztam a rolót, gyerünk taxival a gyors után! Talán mérted már az időt, hogy ilyen közelhajolsz hozzám? Miért érdekel ennyire, hogy utolértem-e Loncit? Ne izgulj, nem szabadultál meg attól a rohadt fogú, büdös szájú ellenőrtől! Miért nem fizettél meg, ha ezt szeretnéd? Szőkítünk, szőkítünk, egy kis dombra lecsücsülünk, csücs! Na még egyet, kiszáradt a torkom teljesen ettől a piszkos melótól, hehehehe! Egészségedre, szőke herceg! Szőke, szőkébb, legszőkébb! Ki a kakukktojás közöttünk? Nem találtad el! Tudod mikor értem utánuk a lakásba? Hát te mérted már? Nem? Jó tíz perc múlva, úgy bizony! Ennyi idő alatt bele se lehet melegedni. Még neked se, hülyegyerek! Ne is próbálkozzál a Loncival! Megértetted? Nem is tudnál, bármilyen szép fiú is vagy, ahogy elnézlek, hehehehe! Nem kapott görcsöt Lonci lába az erőfeszítéstől, te hülyegyerek! Csak szeretted volna, mi? Az igaz, hogy a hosszú, szőke haját fésülgette. Hát nem aranyos? Pongyolában, a drágám! A műfogsor meg a polcon. Ő meg felnyerített azzal a hülyegyerek röhögéssel! Mint te itten! Nem akkor, amikor beléptem, ne fossál helyette is! Hanem amikor a kiszaladó patkány ellenőr után hajítottam… Hát az övé volt, testvér, nem?! A Loncit meg elkapta ez a hülyegyerek izé, ez az úrinőhöz nem illő modor, mint téged itten az előbb! Csakhogy ő nem fogta vissza. Vagy nem is akarta. Tudja a rosseb! Közben meg beállt a zuhany alá szappanozni… de közben folytatta. Fent majd lent, de csak nem hagyta abba. Csak az a műfogsor ne lett volna! Nem ütöttem én meg, hová gondolsz. Nem szőkítettem én ki… anyaszült szőke ez… volt. Na, hát ezért kell nekem Győrbe mennem… hogy megtudjam, ki kicsoda. Ha még nem ment el az én vonatom. Fizetek! Hagyjál elmenni, hülyegyerek…
Az Úristen a részletekben lakik.
De aki nagyon részletezi,
nem bírhatja ki itt.
Nincs az az Úristen.
Persze, úgy kell neki,
mit az, hogy „ottan”, „itten”,
mit az, hogy Úristen.
Nincs az az Úristen.
A szekér csak beáll,
átugrasz egy kordont,
a parkőr ott van pont.
Nincs az az Úristen.
Nem kérdi, hogy hívnak,
nem mondhatom, Illés.
Agyő szekér gyí!-nak.
De a közeg szabadon enged.
Most köszönjem az Úristennek?
Mehetek, ahova akarok.
Hogy az a…!!
Rondó. „Ints (kör)be”.
Mit képzeltem, hogy a szekér
innen meg onnan indul.
Ha innen vagy, mit túl.
Nincs az, hogy neked ez legyen.
Ülj le az ülepedre,
állj meg az állagodban,
vessz a veszendőkbe.
Nincs az, hogy neked ez.
Nincs kegyes.
se égi, se földi közönség.
Vannak, hogy – ürgét – egymást öntsék.
Nincs az, hogy neked.
Jusson eszedbe valami
(hamleti, szellemi),
vagy valamit felejts el.
Nincs az, hogy.
Kapkodj.
Nincs az. Az nincs.
Nem akarok senkinek betartani,
mondta VII. általánosos osztálytársam,
nem akarom, mondta, semmi szavam
betartani.
A baj abban van,
hogy valaki az ember szavát kéri,
az ember megígéri,
miért van szerda, ha nem azért,
hogy ne legyen, amit az ember kedden igért.
Mindig boldog vagyok,
mondta,
csak nincs mindig.
(Magatartás osztályzatát lerontja.)
(Megintik.)
Mit tudom én, mi van vele.
Ő elpusztult, én pusztulok,
írta Pilinszky.
Azt, aki vagyok, egyre inti:
Vigyázz jobban, ha semmit se akarsz,
mi az, amit letakarsz.
Vigyázz jobban, ha semmi se akarnál lenni,
ne hagyd, hogy másoknak legalább ennyi
legyen. Másoknak se legyen
veled semmi.
Kapuk, ablakok
A kapu: az otthoné. A kapu mögött élnek az emberek. Méz- és olajillatúak, fakók, piszkosak, vasalt-ing szagúak, zajosak, vagy olyanok, akik úri mosoly mögé rejtik szomorúságukat; ők, mind, aki nem én vagyok. Aki csak szeretnék lenni, legalább egy picit, egy pillanatra, de ha azt nem, akkor csak bekukkantani kapuik mögé és barátságot kötni velük, hasonlóvá válni hozzájuk, csak egyetlen (időtlen) pillanatra.
Gyerekkoromban kíváncsian lestem be idegen kapualjakba, hátha az volna az én életem. Nem túl különböző, hiszen a Krisztina körúti kapu helyett épp csak a szomszéd utca egyik kapujáról volt szó, de mégis drámaian különböző. Nem én, hanem más. Valaki más, valahol máshol.
Róma, Párizs, Athén, Barcelona vagy éppen Prága kapui haza nyílnak. Nem csak benéztünk rajtuk, hanem hosszú pillanatokig időztünk. Egy-egy olasz trattoriában évszázadokat töltöttünk magunkba, percek alatt elfogyasztottuk őket, beépültek szervezetünkbe és most ott keringenek bennünk. De hány otthonunk lehet? Hány kapu mögött vagyok képes úgy érezni, „otthon vagyok”, lényegében otthon, mert körém szelídült a táj, vagy mi szelídítettük meg őt, mint a Kis Herceg a rókát.
A kapuk persze sokfélék. Rómában hűvösek és csendesek. Az öntöttvas rácscirkalmak mögött nyugodt növények élnek, zöld tűnődésben. Koppan a lépés a márványon – Famese palota vagy macskamenhely –, leülünk pihenni kőoszlopaira. Kiállítás van; de lehet, hogy csak szobrok élnek itt. A kapu mögött tágasabb, mint odakinn. Az emberek másféle kapuk mögött laknak. Azok szűkebbek, jórészt fából valók. Az asztalos dolgozik, fűrészpor kúszik fel a homályból a pálma törzsén és fénnyé válik, amint eléri a napsütést. Ugyanonnan edénycsörgés, gyerekzsivaj; egy motor indul, mint a macska, kiszalad a sötétből.
Az ódon, nagyon öreg kapuk mögött csak virágok laknak. Párizsban kevés ilyen kapu van, azokat szú ette, és fölfelé kell nyúlni a kilincsért. A Place-des-Vosges környékére húzódtak vissza, ott várják Balzacot, Puccinit, Picassót. De hiába.
Párizs az ablakok városa. Az emberek kifelé néznek, szeretik beengedni tüdejükbe a friss, eső utáni levegőt, kicsapódnak a fehér spaletták és fényzuhanyban áll a legszűkebb utcácska is. Nem lehet régmúlt délutánokba látni veretes kapukon át. Csak magadat látod, ha belépsz a széles átjárókba; alul-fölül tükröző burkolat, tükröző kirakatok, sokadmagaddal állsz a tükör előtt, pedig csak egy vagy, egyedül. Minden arc ugyanazt ismétli, szóródik a kép, visszaverődik, behatolni nem lehet.
Talán azért annyi itt a fény, mert az elmúlt századok alatt egyetlen fotón nem nyelődött el, nem került a mélyre. Itt jár-kel közöttünk az összes ablak, tükör fénye; a Saint-Chapelle-é, a Notre-Dame-é négyszáz éve cikázik ablakról ablakra – üvegfények színesre csiszolva – és Van Gogh szántóföldjeinek napsugara kell hozzá, hogy ma is világítson, felforrósítva az újonnan ráeső tekinteteket.
Párizs, Róma, Athén és kis falvak százai. Versekké váltak. És ettől kezdve elég volt annyi időt tölteni náluk, amennyi stopperórával mérhető, elég volt benézni egy kapualjba, hogy minden mege evenedjen. Egyetlen sejtje az életnek a teljességet hordozza magában, észrevétlenül.
Kertek, virágok
A város virágokat terem: háztetőkön, falak repedéseiben, emberek kezében. Rómában a teret is a virágokról nevezték el, ahol kora reggel kivirágzik az articsóka, rebarbara, olajbogyó. Az árusok öreg kezeiből virágzik a holnap reggel, a tér öreg falaiból pedig a tegnap indái rügyeznek, eltiporhatatlanul. Csak Giordano Bruno sötétlik felettük, de ő sem unja nap mint nap nézni a csacsogó kavalkádot, immár négyszázadik éve.
A Fórum körüli örökzöldek békésen hirdetik, hogy nemcsak a római romok maradandóak, hanem a római zöldek is, a virágzás, amely beborítja a benzingőzös várost, menedéket adva a fuldoklóknak. A Tevere parti platánok alatt vad motorosok között sétálunk, te meg én, meg a Simonffy, meg a fifikás Leonardo, aki bármiben fogadott volna, hogy mégiscsak lehet repülni.
A déli városok nem szégyellik színeiket. Narancspiros, tengerkék, napsárga és vanília-lila virágokat löknek az ég felé, nem bánják, ha keverednek a színek. Athénben cukorfehér házak, kagylófehér Akropolisz, csontfehér Lükabétosz, villámfehér partok; a fehér minden szín egyesülése, olyan izzó, hogy csak hűsíti a mályvalila virágok ostromló körfutása. A zöld is izzik, remeg a levegő, remegő hangon könyörögnek a kabócák, de mélyzöld az erdő. Ibéria „Gellérthegyén” embernél magasabb kaktuszok ülnek és a Rambla virágai közül a Narancsos Udvarba menekülünk, mert ott kisebb a virágzaj, és kereken kék narancsok néznek ránk tágranyílt szemekkel.
Csak Párizs más. Óceáni szelek járják. A párizsi virágok termek mélyeire húzódnak vissza. A Musée d'Orsay, a Marmottan falain lélegeznek a tavirózsák és egy évben csak egyszer történik meg, hogy a Notre-Dame melletti cseresznyefák tüzet kapnak és az ablakokkal együtt izzanak, menyasszony-fehéren.
Macskák, kutyák
Hogy a latin kultúrát kedvelik a macskák, mindig sejtettem. Nem tudom, Tasso, Gesualdo, esetleg Hérakleitosz ragadta-e meg figyelmüket, vagy inkább az évi napsütéses órák bizonyos határértéken felüli száma. Egy biztos: Rómában és Athénben ők az igazi városlakók, az emberi polgárokat csak azért tűrik meg maguk körül, mert enni kapnak tőlük.
A görög macskák demokráciáról álmodnak. Periklész óta küzdenek a jogaikért, és az előkelő negyedekben felnőtt, úri macskacsaládok már szinte révbe értek. Nézzük meg például a Voulagmeni üzleteiben élő családokat: hatalmas, egészséges, vörös szőrmés példányok – látszik, hogy kivívták már az egyenjogúságot.
Nem így szegény római macskák. Még mindig szeretnek könnyű szívvel, napsütötte szobrok lábán melegedni, kedvelik Michelangelót és még inkább a Campidoglio köveit. Talán őrzik őket, generációkon keresztül vállalva az emberek megvetését, a koldus-életformát. Ezek a koszos, vézna macskák az igazi művészlelkek. Nem hagyják el ősi őrhelyüket a boldogulás kedvéért. Sétálnak a pineák között és vágyakozva nézik az eget szántó sirályokat, vadkacsákat. De megelégednek a Nap melegével. Ezért fekszenek autók tetején, forró gumikerekeken és csak kevés akad köztük (ilyennel találkoztam a múltkor a Via Giulián), amelyik elszántan veszi birtokba az ember utálatos zaj-szerszámait. Ez a tigris-szürke macskavezér egy 750 köbcentis motor ülésen ült, betöltve két teljes személy helyét, és széles fejét időnként szigorú radarként körbeforgatta.
A kutyák mindig is békésebb, barátságosabb természetűek voltak. Nem csoda, hogy a jól fejlett görög macskák őket is uralmuk alá helyezték. Láttatok már nagytestű négylábút autó tetején pihenni, vagy a lapos háztetőn sétálni? Mert Athénben láthatnátok.
No, és a párizsi cicák… Ők egészen mások. Ritkán találkozni velük, mert félhomályos szobák selyemkanapéin pihennek, Satie-val, Prousttal kávézgatnak egy kerek asztalkánál. Vagy kecses termetű rendőrmacskák. Nyakörvet viselnek, felügyelik az embereket az utcán, és olykor megkérnek, hogy eresztenéd be őket gazdájukhoz, egy üvegajtós étterembe.
Ez így van. A cica előkelő. A kutya pedig elkíséri nincstelenné lett gazdáját a Métro folyosóiba. Ott élnek és énekelnek.
Kutak, vizek, tenger
Talán nem is tudunk róla, de mindenütt a vizet keressük. Megpihenünk séta közben, ha kúthoz érünk, megörülünk a lófejből felszökő víznek macskaköves utcasarkokon. Nem érkezünk meg addig nyaralóhelyünkre, míg meg nem látjuk a vizet: füzes Duna-partot, képzelet-kék Balatont vagy – ha kiérdemeltük – a Tengert.
Víz volt minden, mielőtt megszülettünk. Víz a testünk, nedves a föld, eső kereszteli meg a tájat; víz a gyümölcs húsa, nedv kering a növényben és csak az halott, ami kiszárad.
Az élet a vízből serkent, ez biztos, hiszen különben nem ülnénk órák hosszat a Piazza Navonán, „folyók torkolatában”, madár-csobogásban. Nem járnánk a Trevi kúthoz kezünket megzubogtatni, vagy a Trocadéróra egymást jól lespriccelni és könnyedén vízbelökni.
Barcelonában a levegő is tele van vízzel. Száraz torokkal kilépsz a gép műlevegőjéből és szomjúságod apad, mielőtt innál, mert körülvesz, bőrödön átkúszik a víz a levegőből, mélyeket lélegzel és megtelik minden sejted élettel. Permetező esőben sétálsz és a burjánzó banán-kókusz-bambusz erdőkre gondolsz, Babra, ahol nap mint nap zuhog a víz és kisimulnak az arcok. Víz: kívül-belül, alul-felül, víz a levegő, víz a virág és persze, hogy génjeinkben van a nosztalgia, hogy egyszer, végre, ha egész nap utaztunk és fölkapaszkodtunk a dombra, mögötte meglássuk és meghalljuk a „mezítlábas” Tengert.
Mint Athénben, ahol szakadatlan a jelenléte. A szálloda tetejéről látható a kikötő, de a belvárosi üzletekben is legfőbb árucikk a yacht, a motorcsónak.
Ha nyugovóra térnél, álmodban is ott hasogat. Szívverésed, ahogy partra zúdul, lélegzeted, ahogy kavicsokat sikál. Habja talpad alá kúszik a homokban, és só pezseg a testeden.
A tengerhez mindig megérkezünk.
Feldobtam az égre a holdat.
Fényénél még láttam távolodó alakját,
ahogy szomorú kezére zsebet húzva
ballagott a híd felé.
Szálanként vonták be a ködszilánkok
éjbe oldódó haját.
Fagyott darabokban, végtelen lassúsággal
hullott le róla a kabát.
Szemüvege lecsorgott az állán,
így vaksin bolyonghatott a romos túlparton.
(Mert nevezzük életjelnek
a folyó fölött visszhangzó,
holt csosszanásokat;
vagy az ujjbegyek rajzolta,
arcomon felejtett, fájdalmas vonást.)
Meztelen szüzekként topogtunk
a szembe partokon.
Koszlott lelkek könyököltek ki fogvacogva
a szétmálló hídra táguló pupillák kapuján.
A kéken világló gyöngyöktől
némák voltunk, de tiszták.
Azok meg durván-zajongva pattogtak az aszfalton.
Válaszul: szakadás-fialta cérnaszálat
nyálaztunk jegessé…
majd halk roppanás,
– nem tart a térd –
de arccal betonban is
láncot fűzünk régvolt kicsi szeretőknek.
Azok meg: hazugsággá poshadt igazuk melegében
rázogatják könnyes kezeik.
A hétvégi pihenőmre készülve sziesztázom a heverőn. Alig szunnyadok el, máris felriadok. Távirat érkezett. „Búvárbaleset. Azonnal bevonulni a Bázisra.”
Csomagolásra, felkészülésre idő sincs, máris előáll a járgány, s irány a reptér. Végtelennek tetsző zötykölődés után érjük el a gépet, mely nehéz terhével a szokottnál lassabban emelkedik. Aztán jól haladunk, bár előérzetem azt súgja, hogy meddő minden kísérletünk arra, hogy a roncsok közé zuhant búvárt életben találjuk. A múló idő ellenünk dolgozik. Igaz, kedvező hírt kaptunk: nem szakadt el a légtömlő, és a biztonsági kötél is tartja a szorult helyzetben levő búvárt, s ez reményt önt szívünkbe. Siettetném is a pilótát, de kis gépünknek ez az iram is megerőltető. Ellenszélben repülünk…
Miközben búvártársamért, volt tanítványomért, a fiatal Anti életben maradásáért szorítok, bízom abban, hogy már más búvár is útban van feléje, s ketten majd csak megoldjuk ezt a hirtelen nyakunkba szakadt feladatot. Persze, ha rajtam múlna csak, máris merülnék a mélybe, de ez odébb van még. Mert nemcsak kettőnket, hanem a felszerelésemet is cipeli a kis gép, s ólomnehezékeim vetekszenek egy ösztövér búvárlegény testsúlyával. Szükségesek ezek, mert saját felszerelésünkkel merülünk a legszívesebben. íratlan szabály ez, amely alól most sincs kivétel. A testhezálló, megszokott szerelésre a legnagyobb szükségem most lesz igazán.
Amint landolunk, órámra pillantok, s tudom, menthetetlen elkéstünk. Pedig toronyiránt vágtunk a légiútnak, mégis, ha csak csoda nem történik, meddő marad minden kísérletünk az életmentésre. A lehető legközelebb, a folyóparton értünk földet, így hamarosan a búvártagra, a pontonra léphettünk, ahol izgatottan, tűkön ülve várt ránk a fiatal, megszeppent legénység. Mert hiába volt három búvár is a csoportban, felszerelés nélkül mit sem tehettek. Bár a közelben akadt egy „vállalkozó” búvár, aki amikor kérték rá, húzódozott szerelésének kölcsönadásától.
Hallgatom a baleset körülményeiről szóló beszámolójukat, s arra gondolok, hogy ez után az eset után lehet, hogy visszalép közülük valamelyik nyúlszívű újonc, búvárjelölt, hátat fordítva a búvárságnak mindörökre. De sebaj, ha bármelyik berezel jobb, ha menten veszi a kalapját. Hiszen itt látszólag már minden remény elveszett; az életnek semmi jelét nem adja a szerencsétlenül járt búvár. Légtömlője, no meg biztonsági kötele, a manila mutatja, hogy hol s merre kell keresnem. A legények szerint a szűk hajóúton átkelő termesgőzös, a menetrendi személyhajó hullámai taszították le a létráról a felszínre igyekvő búvárt, aki elhelyezte már a roncsok darabolásához szükséges robbanóanyagot, a ládányi trotilt.
Miközben felöltőm vastag gyapjúingem, s a nélkülözhetetlen lábravalót, a gyapjúharisnyát, máris négy markos legény húzza rám a gumírozott búvárruhát, mit számtalan ragasztott folt éktelenít már. Valamennyi nehéz, bonyolult víz alatti munka nyomait viseli. Lehet, hogy ma újabb folt esik – eredményességemen? Ólomtalpú bakancsom szinte a padlóhoz, a ponton fedélzetéhez cövekel, nehéz benne a járás, az a néhány lépés is mellyel a létrához baktatok. Manilám a derekamon, derékszíjamon a tőröm. Légtömlőm szabad, a szivattyú jól dolgozik, s amint a létrára lépek, fejemre rézsisak kerül, mellem és hátam ólomnehezékkel terhelt. Arcom előtt bezárul az ablak, aztán búcsúkoppintás a sisakomra „a búvár merülésre kész”.
Merülök és különös érzés fog el, hiszen ehhez fogható feladatom soha sem volt még. Egyre lejjebb csúszom a létrán. Amint időnként megállók, a roncsok helyzetéről tájékozódom. Minden lépéssel közelebb jutok a tragédia színhelyéhez. Közelebb? És ha éppen távolodom tőle? Ki tudja, mely irányba igyekszem? Tapogatok a sötétben, majd a létra fenékkötelével a kezemben elindulok a roncsok mentén. „Több levegőt” kérek s máris szaporábban szuszog a légszelep. Küszködöm az árral szemben. A roncsok „árnyékában” kúszom, hiszen itt kell lennie, ide zuhanhatott a kesze-kusza vastraverzek közé. Valahova ide tette a trotilt is, a robbanó töltetet. De vajon melyiket találom meg előbb? Nekem a búvár kellene…
Búvárruhám testemhez tapad, kevesebb levegővel gazdálkodom, így könnyebben érek le a mederfenékre, ahol méteres „üstöt” mart a roncsok alatt átsuhanó víz, mely engem is földhöz vág, s miközben térdre esem, nyilalló fájdalom hasít belém. Alig vonszolom magam, amikor rátapintok az elektromosgyújtó vezetékére. Meglepődöm. Arcomon verejték csorog, orrom viszket, de meg nem törölhetem. Tenyérnyi halovány, opálosan zöldesszürke fény az ablakom. Sejtelmes, alaktalan homály köröttem a tér. Tapogatózom s bár ormótlan bakancsom érzéketlen súly csupán, mégis talpon maradhatok a híd széles acélövének védelmében, hisz az egyensúly most a legfontosabb, a testi s lelki egyaránt. Meg az önbizalom, melyben most sincs hiány. A konzolok, acélrudak szövevényeiben haladok. Haladok? Küszködve bújok, hajolok akár holmi iszaptúró véglény. Melegem lesz ismét, fűt az izgalom, a drukk, hajt a felcsillanó remény; valami csoda folytán életben találhatom Antit, a fiatal búvárt.
Odafönt, a felszínen tombol a nyár, míg idelenn hűvös van, borzongató és mégis, mintha milliónyi hangya futkosna hátamon; verejtékben fürdők. Hiszen alattam, nem messzire tőlem a beélesített, csupán a gyújtószikrára váró robbanótöltet lapul. Elég egy rossz mozdulat részemről, s akkor jaj nekünk. Óvatosan haladok, talán több időt vesztegetek el a szükségesnél, pedig aki időt nyer…
Persze engem is vinne, sodorna magával az áradat, s csupán reménykedhetek, hogy nem esem áldozatul magam is. Kimerültem. Pihennem kellene, de lazításra nincs idő. A szerteágazó, gyűrött vaslemezek közt kutatok tovább. „Több levegőt” kérek, így könnyebben érzem magam, hiszen a rám nehezedő víznyomás így megoszlik. De emésztő gondomat kivel oszthatom meg? Válasz nincs, tehát magamra utalva tovább keresgélek az irdatlan homályban, amikor ütést érzek karomon. Megrettenek. Mintha víziszörny csapdosna fékevesztetten hosszú csápjaival. Anti légtömlője az, mely soha jobbkor nem akadhatott volna kezem ügyébe. Megragadom, s mellette kúszva a búvárra találok, aki fejjel lefelé csüng a roncsok alján, sisakjával a meder fenekét súrolva, mozdulatlanul.
Hozzá hajolok és sisakunkat egymáshoz szorítva, mint valahányszor, ha a víz alatt szót váltottunk, kiabálok, szólítgatom, de válasz nem érkezik. Artikulálatlan hangok törnek elő torkomból az erőltetéstől, de hasztalan. Pedig így is megértettük egymást a körülményesebb munkáknál. Igaz, nehéz, de szép idők voltak azok. Ki gondolt akkor közülünk a halálra? Senki, hisz fiatalok voltunk és fegyelmezettek. Bátrak és tettre készek. A veszéllyel viszont mihamar megismertettek oktatóink, már az első merülések során próbára tettek; lassították a légszivattyút, s az elégtelen levegő fojtogató hatása döbbenetes volt. Fuldokoltunk, s bizony már ekkor, az első nehézségek kapcsán többen feladták. Bedobták a törülközőt. De aki megmaradt, arra számítani lehetett. Avatott munkásai, szakértői lettek a búvármesterségnek.
Fogom Anti kezét miközben búváröltözékének szoros, vízzáró mandzsettája alá erőltetném ujjamat pulzusát tapintva. Meddő kísérlet, hisz teste merev, karja sem hajlik már. Keresem derékszíján a tőrét, de csak annak üres tokjával játszik az ár. Mozdítanám a holt testet, de az éles roncsvég nem engedi. Tehát így, fejjel lefelé, lábbal felakadva érte a végzete, mert amikor levegője elfogyott, iszonyatos kínok közt, ajkát harapdálva kiszenvedett. Lassú, szörnyű halál végzett vele. Föléje hajolok, s mint mikor vihar tép százados fát, úgy ráz engem is a zokogás. Ömlenek könnyeim, amint siratom őt itt lent a mélyben, mert fenn a búvártagon sírásnak már nincs helye. A férfias gyász néma és befelé hullanak könnyei.
Röviddel rá újra magamnál vagyok. Kiszedem az élettelen búvárt a roncsok közül, s a létrához vonszolva megadom a jelet „húzd!”. Közben manilám, a szizálrostokból font kötelem rojtosra kopik a szakadt acél metsző élein. Anti élettelen testét húzzák fölfelé a szorgos búvárkezek, miközben én az elakadt biztosítókötelemmel, manilámmal küszködöm. Elakadt, beszorult ugyan de tőröm kisegít, úgy metszi kötelemet akár a gordiuszi csomót a kard.
Mennyi idő telt el azóta, hogy lemerültem? Ki tudja? Hiszen sólyomszárnyakon repül az idő. Sajnálom is az elvesztegetett perceket. Bár igyekeztem, de gyorsabb tempóra nem telt tőlem, hiszen korelnök vagyok a csapatban, s természetes, hogy fáradékonyabb is mint a fiatalabbjai. S bizony, számomra enyhülést jelent a tömlőn beáramló jótékony légsugár. Tudom, odafönn a búvártagon kötelem minden rezdülését figyelik, mégsem vehetik észre, hogy az a roncsok közé akadt, s én nélküle téblábolok a mederfenéken. Mégsem kapkodok, komótosan, meggondoltan mozgok, az erőmre szükség lesz majd odafönn elviselni a tragédiát.
Amint továbbindulok, légtömlőm visszaránt. Most meg ez akadozik. Ingerülten, türelmetlenül rángatom, mire levegő és vízpermet hull arcomra. Búvárok rémálma a kiszakadt légtömlő valósága kísért. Nem húzhatom az időt, fogytán az oxigén. Riadtan tapogatózom, s végül szakadt manilám kócos fonatába kapaszkodva vészjelzést adok. Válasz nem érkezik. Persze tudhatnám, hogy most fejtik ki Antit búváröltözékéből, szabadítják meg ólomsúlyaitól, éles tőrrel hasogatják gumírozott ruháját, s rólam megfeledkeztek, amire akadt már példa a többéves búvárgyakorlatom alatt. Hiszen most minden szem az orvost figyeli, hátha csodát tesz. De csodák nincsenek…
Én még lent vagyok a mélyben, a több méteres vízoszlop nyomását nyögöm. Mozgásom lelassul, kínoz a légszomj, s mikor végre felküzdöm magam a pontonra, halálos fáradtsággal terülök el Anti holtteste mellett a fedélzeten.
Ha majd a csillagok kigyúlnak,
csönd-mohás, ében űri pusztán
elszegődöm pásztorfiúnak.
Fogom kedvelni az egészet!
Zömök, fény-gyapjas juhaimnak
vidáman fütyörészek.
S míg haladunk az égi pályán,
roppant mezőt bóklászva végig,
szívemhez nő majd egy-egy bárány.
És elnevezem sorban őket
Merkúrnak, Holdnak, Szíriusznak,
és a legkedvesebbet Földnek…
Subám alól vigyázok, lesben.
S hogyha ordas támadna: hosszú
kampósbotommal elijesztem.
míg nem voltál itt sötét volt a helyzet
de most a pillanaton gyorsan változik a kelme
titkaink manufaktúrájában
Léda-lenből boldogságot batikol az este
nem kell már lámpa
blúzodban szoknyádban meg-megállva
pereg… pereg a franciaágyra
szuggesztív szépséged szubsztanciája
a harmónia homlokába belóg a biológia
az éjszakában te vagy a DNS
géneket görget a vágy
s ösztöneimmel játszik az édeni egyenes
Lábnyomok a hóban.
Az égbolt: olvadó kő.
Az erdők felől felhő fut a város fölé.
Itt állsz
a falu szélén,
pillantásod a templomra vetve.
Dideregsz,
szalonna szagára emlékezel.
Várakozol,
hátha harangkongást hallasz.
Poros homlokát megtörölte inge aljával,
rendezte szerszámait, és kitántorgott a gyárkapun. Erre
emlékszem. Aztán sose láttam többet…
Egy februári napon:
fehérre
meszelt házikó előtt bamállott olcsó koporsója;
majd feketébe öltözött munkások állták körül
az öreg földi maradványait. Valaki felolvasta
búcsúztatónak szánt fogalmazványát, égi rosta
pergetett sárnak való havat, és tavalyi levél menekült idei
szél elől. –
Ennyi volt csak a vég s a végső tisztességadás… Utána kopár
legelőn
át vezetett útunk a temetőig, hol síri borosta
és „mennyei kaporszakáll” reszkettette a hideg levegőt…
Késő délután volt már, de úgy tetszett, mintha délelőtt
lett volna; vagy inkább hajnal…? Az Idő az elmúltból hozta,
vonszolta elénk mindazt, mi bennünk (minden bizonnyal)
megőrzi őt.
1984
Rózsa ring a rózsabokron,
alma csüng a lusta lombon,
szőlővesszőn szőke rengő,
fönn „angyalszösz”, elkerengő.
Ó, bódító rózsaillat! –
Andalító nyár elillansz
te is, akár a tavalyi;
hulló bogárra hullani…?
Mennyi-mennyi szitakötő,
magát mennyi vízbeölő
ereszkedik le a tóra!
Kísérteties végóra!
Nézem a távoli dombot,
s az ég taván úszó rongyos
fellegeket. Giz-gaz füstöl.
Meleg lebeg. Ősz ezüstöl…
Majd ökörnyál szállong, s olyan,
akár csak szál őszült hajam;
lengeti a lanyha szellő,
át a nyári nagy „delellőn”,
hol kútágas, mohos vályú
körül tapos sarat pár juh,
s nehány koszlott, girhes malac;
s libák, szárnyukra sántítok
csipegetnek száraz gyepet…
Gyermekkorom ott szendereg…
S nicsak! Valaki most ott jár
a süppedő csordakútnál;
elmereng a rozsdás vödrön,
s a vödörben: megköt a sár…
Csönd van. Csak egy halállepke
zizeg, s kört körözve repked
a vakító napsütésben…
S mint szík-hólyag szik-fehéren,
csak annyi, hogy iratén mérem
– élet, világ rossza-hosszát;
s vers-fény, lélek-világosság
hogy itt szított legelőször
vakság ellen tűzre-lángra
– ez is immár pernyeként száll…
De egy mélyről jött sugallat
elmúltakból jövőt hallat;
s mit átéltem itt nyaranta,
meg áthaltam csúf telente:
mintha tágra nyílt pupillán
villantaná Kristály-Villám
– időtlenbe, végtelenbe…
S nézem újra a kék dombot,
s az ég taván úszó rongyos
fellegeket. Giz-gaz füstöl.
Meleg lebeg. Ősz ezüst öl…
1985
Álmok méhében rég-rég megfogant
eljövendő, amit Ő láttat,
Ő:
rokona a halálnak…
S hiába örök-égés:
Isten-gyúj tóttá mécsét
meg-nem-látják látó-kevéskék
épp úgy, miként a vak-sokak…
Vetíthet jövőt, sorsokat!
(Mert itt van Ő;
vagy itt leszen…!)
Elméje-lángja, szív-tüze
e tél-világnak mit üzen?:
Mag, hogy meddig a hó alatt?
s élő meddig élő-halott
ha kél-és-fekszik éhesen…?
Isten fia,
Ki járt vizen,
s feltámasztott halottakat,
s Ki fölöttünk égi lesen:
eltűnődhet kissé ezen;
s azon is, hogy „ezen-világ”
megváltatlan rohan, rohad…!
1997
Az igazgató elfordította a sötétítő reluxa műanyag lapkáit, hogy kívülről senki se láthasson be az ablakon, de ő észrevétlenül bámulhassa a parkolóban zajló eseményeket. Magas, kopaszodó, kiugró, erős állcsontú ember, az egész lénye magabiztosságot, erőt sugárzott. Most mégis, mintha bizonytalanok lettek volna a mozdulatai. Szinte vibrált körülötte a levegő.
– Láttad ezt, Mari? – szólt oda a mellette tüsténkedő, lila köpenyes asszonynak.
– A Mizseit? – kérdezett vissza alázatosan. – Mert mintha őt láttam volna kiszállni abból a flancos kocsiból. Mi a francot keres ez itt?
– Hát ezt kérdezem én is. Ki van szolgálatban a teherportán?
– Ki is, ki is? Várjon egy percet, főnök, azonnal utánanézek! Az biztos, hogy valamelyik új ember lehet, mert a régiek nem engednék be.
– Nem is ajánlom nekik, mert úgy kirúgom az egész bagázst, hogy a lábuk se éri a földet. Portások… Léhűtő, ingyenélő banda… Ezekkel is csak bajom van. Aludni járnak be, aztán a kapu meg tárva-nyitva. No, de majd jól megmogyorózom azokat is!
– Hát, azért lássa be főnök, hogy köztünk is vannak rendes emberek. Én például a világ minden kincséért be nem engednék idegent a telepre. Ha meg észreveszek valamit, azonnal jelentem magának. No persze nem mindenki ilyen. Hajaj, tudom én azt… Ez a Maca csak úgy veszi föl az utcáról az idegeneket. Néha még a munkanélkülieket is. Aztán persze a fene tudhatja, hogy neki idegenek-e?… Itt van például ez a Feri, akit a múlt héten vett föl. Ilyen buszma, buta embert én még nem láttam. Mondom neki, hogy itt a kulcs, ellenőrizze a szerszámirodát. Azt mondja erre, hogy rendben van, de magyarázzam el neki, hol találja. Cseszd meg, gondoltam magamban, hát mire elmagyarázom, hatszor megcsinálom magam. Ott is hagytam. Hát nincs igazam, főnök? Nem tudja hol van? De akkor már másodszor volt szolgálatban… Mondtam is neki, hogy ne számítson rá, hogy kitölti a próbaidejét. És még ennek van technikumi érettségije, meg felsőfokú munkavédelmi vizsgája… Én a nyolc általánosommal hatszor különb vagyok. Igaz-e, főnök?
– Túl sokat jár a szád, Mari! Inkább azt csináld, amit mondtam. Eredj le a teherportára, és mondd meg nekik, hogy ki vannak rúgva!
– Már megyek is, főnök. Mind a két embernek megmondjam? Mert tetszik tudni, hogy ketten vannak szolgálatban. Aztán szólhatnék az öcsémnek, hogy ide jöhet valamelyik helyére? A Józsi, tetszik ismerni… Olyan rendes, becsületes ember… Már a múlt héten is mondtam… Meg van egy barátja, az is munkanélküli…
– Hagyj engem békén az alkoholista öcséddel! Azért rúgtam ki fél évvel ezelőtt, mert olyan részeg volt, hogy nem tudott megállni a létrán. Tetőfedő… A földön is szédeleg.
– Nem is a szakmájába gondoltam. Hanem portásnak…
Az igazgató olyan szúrós tekintetet vetett az őszülő hajú, apró termetű asszonyra, hogy az jobbnak látta, ha még összébb húzza magát, és gyorsan eltűnik a helyiségből.
Ketten maradtak a portán. Az igazgató az ablak előtt, meg az új ember, aki csak téblábolt a háta mögött, nem tudta eldönteni, mit is kell most tennie.
– Te mióta vagy nálunk, tanár úr? – fordult hozzá hirtelen az igazgató. – Mert ha jól emlékszem, azelőtt gimnáziumban tanítottál. Matematikát, ugye?
– Engedelmével, igazgató úr, az a kollégám, aki a másik műszakban dolgozik. Én általános iskolában tanítottam történelmet. Egyébként két hónapja vagyok portás.
– Már két hónapja? Lassacskán veterán leszel nálunk. Akár meg is alakíthatjátok a portások értelmiségi klubját. Gratulálok! Aztán hogy viseled ezt a hülye Marit? Nem könnyű mellette az élet, mi?
– A feleségét meg a barátját maga választja az ember. A testvér, meg a munkatárs adott.
– Született diplomata vagy, öregem. De azért csak van véleményed róla? Én tudom, hogy egy összeférhetetlen pletykafészek. A középkorban máglyán égették meg az ilyet. – Elhallgatott, újra a parkolót figyelte. Semmi sem mozdult odakint. – A hétszentségit! – horkant föl indulatosan. – Mit akarhat itt ez a Mizsei? Hogy van pofája visszajönni? – Aztán hirtelen megfordult, szembe a portással. Szinte összeért az arcuk. – Fogadjunk, hogy a Mari megmondja, ha visszajön! Ez egy olyan rusnya féreg, hogy két perc alatt képes összeszedni és továbbadni az összes telepi pletykát. Ebből él már harminc éve. És hidd el, engem is túl fog élni. Mert ha ez a Mizsei, az egykori főmérnök úr visszajön, nekem lőttek. De a Marira neki is szüksége lesz. Mert tudod, a mai munkanélküli világban jó szakembert bármelyik bokorban lehet találni. Az egyiket kirúgod, hat áll helyette a kapuban. De a jó informátor, az aranyat ér.
A portás csak állt, arcára kiült a döbbenet.
– Gusztustalan, tudom – húzta el a száját az igazgató is. – Itt volt a nyakamon a privatizáció. Meg ez a főmérnök, a Mizsei – mondta. – A vezér egy héten belül várta a koncepciónkat. Csakhogy az öreg se jobb a Deákné vásznánál. Nem együtt, hanem külön-külön dolgoztatta ki velünk. Nem kockáztathattam. Vagy ő, vagy én. Lehet, hogy az ő pályázata volt a jobb, de lopott. Kirúgtam. Tudom, hogy a te érzékeny, entellektüel lelkivilágoddal ez összeegyeztethetetlen, de mint történelemtanár tudhatod, hogy az erkölcs mindig a győztesek erkölcse. Csak a veszteseket szokták háborús bűnökért bíróság elé állítani. Győztem, eltakarodott a telepről. A Mari szedte ki a kocsija csomagtartójából a lopott szerszámot. Azóta nem láttuk. Most meg itt van…
A portás köhintett, krákogott, fel-alá sétálgatott a szűk helyiségben, s nagyon szeretett volna valahol másutt lenni. Vagy legalább mondani valamit, de semmi nem jutott eszébe.
– Most zavarban vagy mi? – húzta el a száját az igazgató. – Pedig nálatok is így működik a dolog. Különben te se lennél portás.
– Valóban. Csakhogy ez nem ment föl az önvizsgálat alól. Vannak olyan örök emberi értékek, amelyek függetlenek az adott kor divatjától. Márpedig ha ez így van, össze kell törni minden tükröt, nehogy az ember valamelyikben összetalálkozzon önmagával.
– Biztosan igazad van – keményedtek meg az igazgató vonásai –, de az az elmélet, ez meg a gyakorlat. S nekünk a mindennapi gyakorlattal kell megszereznünk a betevőnket. Szívesen vitatkoznék veled, de most a filozófiai értekezést berekesztjük, tanár úr. Papírt, ceruzát veszel magadhoz, és szépen kisétálsz a parkolóba, felírod annak a kocsinak a rendszámát, típusát, meg mindent. Nem elméletileg, a gyakorlatban. Érted?!
– Fölösleges. A rendszámot innét is látom, és az is egyértelmű, hogy tavalyi Ford.
– Rendben van, akkor nézd meg, mennyi van a kilométerórájában. Ne vitatkozz, csináld! Látod, a Mari már végzett is, ott csámpázik a műhely sarkánál. Jól nézz körül, nem muszáj sietned!
A portás kisétált a parkolóba, Mari pedig lélekszakadva nyitott be az ajtón.
– Baj van ám, főnök! – mondta egy szuszra. – Ez a ganaj főmérnök már nem főmérnök ám, hanem valami privatizációs megbízott. Állítólag a fél telepet maga mellé állította itt fű alatt, és azzal hülyíti az embereket, hogy ő lesz az új igazgató. Ő tárgyalgat az új tulajdonos megbízásából.
– Jól van, Mari, ezt én is tudom, de azért nem eszik olyan forrón azt a kását. Azt mondd meg, ki engedte be!
– Hát éppen ez az, főnököm, hogy olyan igazolványa van, amilyet még én se láttam. Azt mondják a fiúk, muszáj volt beengedni. Be is írták a könyvbe, meg van vele még plusz két fő.
– És nem is hozzám jön a disznó…
– Nem hát, mert az egyik plusz fő az a vezérigazgatósági megbízott. Meg aztán sietnek is, mert délben már a minisztériumban kell lenniük.
– Ezt honnét tudod?
– Tudom, ahonnét tudom, de így van. Nekem is lehet magánéletem, nem? Szóval, mi legyen az öcsémmel, főnök? Holnap reggelre behívhatom?
– Megmondtam, hogy hagyj”békén azzal a részeges öcséddel! – fordult el indulatosan. – Más se hiányzik nekem, mint még egy ilyen… Különben se szoktam visszavenni azt, akit egyszer kirúgok.
– Rendben van, főnököm, ha magának csak ezek a féllábú, megbízhatatlan szarjankók kellenek portásnak, be se hoznám közéjük az én áldott jó, hűséges Józsimat. Hadd dögöljön éhen az a szerencsétlen. Lelke rajta, főnök! De ha mégis meggondolná a dolgot, én tudnék tippet adni, ki helyett…
– Tippjeim nekem is vannak, de most befejeztük, nem is akarok hallani róla többet! – Ezzel becsapta maga mögött az ajtót és kisétált a parkolóba a portáshoz. Még akkor is ott sétálgatott a kocsi körül, amikor amaz már régen visszatért az épületbe. Az alvázat nézegette, a kerekeket rugdosta, aztán elment. Mari meg is jegyezte az ablaknál állva:
– Hallja-e, tanár úr, a főnök úgy megmustrálja azt a szekeret, mintha meg akarná venni. Pedig nem hiszem, hogy eladó. Különösen nem neki…
Ezen mindketten elmosolyodtak, s tették tovább a dolgukat. Alig telt el fél óra, a volt főmérnök visszaérkezett a két társával. Beültek a Fordba, beindították a motort, s amint elindultak volna, mind a négy kerék egyszerre lapult a földhöz.
– No, ezek se érnek be délre a minisztériumba – nevetett föl Mari, és már vette is a telefont, hogy beszámoljon az igazgatónak a nem mindennapi eseményről.
Az esetet vizsgálat követte. Tény, hogy mind a négy abroncsban egy-egy hatalmas acélszöget találtak. Nem férhet kétség a szándékossághoz. De ki lehet a tettes? A portások mindvégig figyelték a kocsit. Senki se ment a közelébe. Azaz, hogy ketten mégis. Az új portás, és az igazgató. S kettőjük közül melyiknek állhatott érdekében, hogy megakadályozza az elindulást? Ezen éppen lehetett volna vitatkozni, ha nem az igazgató vezette volna a vizsgálatot. Mari különben is hitelt érdemlően tanúsította, hogy a főnöke nem is volt olyan közel hozzá, hogy elhelyezhette volna azokat a bizonyos szögeket.
Másnap gondterhelt, gyűrött arccal lépett be az igazgató a porta ajtaján. Senkire se nézett, a tekintete valahol a mennyezeten ugrándozott.
– Tanár úr, gondolom, mondanom se kell, hogy holnaptól nem tartunk igényt a munkádra. Sajnálom, hogy így történt… Még próbaidőben vagy, eltekintek a fegyelmitől. Közös megegyezéssel…
– Értem – nyelt nagyot a tanár. – Csak a veszteseket szokták háborús bűnökért bíróság elé állítani…
– Mit beszél ez itten? – kapta föl a fejét Mari.
– Semmit – legyintett az igazgató. – Csak egy régi beszélgetésünket folytatná.
– És ha nem nyugszom bele? – kérdezte a tanár.
– Szíved joga. De gondolod, hogy a vezér inkább hisz neked, mint nekem és Marikának? És ha netán mégis így lenne, másnap akkor is kirúgnálak, mert én vagyok a főnököd. Nos, mi legyen hát?
A férfi szó nélkül vette a kalapját és becsukta maga mögött az ajtót.
– No, főnököm, akkor mi legyen az öcsémmel? – kérdezte az asszony mosolyogva.
– Fene bánja, no! Küldd be hozzám holnap reggel fél nyolcra, majd meglátjuk. Lehet, hogy már nem is olyan rossz ember a te öcséd. Legföljebb majd eldugjuk a hátsó portára vagy valamelyik öltözőbe. De józan legyen nekem, és ne késsen, mert akkor te is repülsz!
– Hehe – vigyorodott el Mari elégedetten. – Azt még megvárom…