„Páros csillag az ég alján, egyik fényes, másik halvány” – mondja a nóta, s egy antológiának a jellemzésére, amelyet most szerkesztek, furcsa módon ez a „falvédőszöveg” a legalkalmasabb. Mert valóban olyan páros csillagokról van ezúttal szó, olyan emberpárokról, amelyeknek mindkét tagja költő. Egyik kisebb, másik nagyobb. Egyik fényes, másik halvány. Olyan is van, hogy mind a kettő fényes. És olyan is, hogy mind a kettő halvány.
Nem feltétlenül szerelmespárokról vagy házastársakról van szó, noha kétségkívül ez utóbbiak dominálnak majd a gyűjteményben. De az alig kimutatható vonzalmakat, lelki kapcsolatokat is figyelembe vettem, mert hiszen semmiféle bizonyíték nincs például arra, hogy Alkaiosz és Szapphó között az évődő barátságnál több lett volna. Az arezzói Guittone testvérről pedig csak azt lehet tudni, hogy nagyon tetszettek neki Compiuta Donzella versei. Valami azt súgja nekem, hogy maga a nő is. Ám ő ezt sosem vallotta be, a földi szerelem kísértése elől a Szűzanya szerelmébe menekült. (Compiuta pedig Krisztus jegyességét áhította az apja által olyannyira kommendált vőlegény gyűrűje helyett.) Árról sincs adat, hogy az udvaroknál – és udvarhölgyeknél! – igen-igen kedvelt Guillaume de Machaut valaha is „megszánta” volna az érte egyoldalúan epekedő Agnes de Navarre-Champagne-t, de egy s némely rondójának a többiekétől eltérő, természetesebb hangja engem arról győz meg, hogy igen. És azt is csak sejteni lehet, hogy Berzsenyi Dániel a lelke legmélyén atyáskodó rokoni szeretetnél egy kicsikével többet érzett Dukai Takács Judit iránt… A költőnő nem véletlenül kapja maga elé pajzsul példás családi életét.
Ám a legtöbb kapcsolat viharos szerelem (Louise Labé – Olivier de Magny, George Sand – Alfred de Musset), harmonikus házasság (Pálóczy Horváth Ádám – Kazinczy Klára, a „Szemerék”, a két Browning, Louis Aragon – Elsa Trióiét stb.) vagy viadalokban bővelkedő, válással végződő frigy (pl. Tóth Kálmán – Majthényi Flóra, Gumiljov – Ahmatova, Jevtusenko – Ahmadulina, Nawrocki – Várkonyi Anikó) volt.
Ez utóbbi kategóriában megrendítő sorsokkal találkozunk. Csak egy példa: Majthényi Flóra, amikor hírét vette, hogy Tóth Kálmánt tizenegy esztendővel a válásuk után szélütés érte, hozzásietett, és haláláig ápolta. És még egy másik: Ahmatova férjét, Gumiljovot 1921-ben kivégezték ellenforradalmi szervezkedésben való részvétel miatt. Akkor már külön éltek, 1918-ban váltak el egymástól, Ahmatovát mégis haláláig nyugtalanította a gondolat, hogy talán nem a legalkalmasabb pillanatban hagyta magára szerencsétlen sorsú párját.
Ám még a szinte hamvasan üde szerelmek között is akadt tragikus kimenetelű: a kubai Juana Borrero, aki már kamaszlányként költői és festői rangot szerzett magának, apja heves tiltakozása miatt nem mehetett férjhez egyik költőtársához. Szerelmük amúgy sem lehetett hosszú életű: Juanát 1896-ban, tizenkilenc éves korában elvitte a tüdővész, s szerelmese, Carlos Pío Uhrbach is csak egy évig sirathatta őt, 1897-ben ugyanis ő is életét vesztette a spanyolok ellen vívott függetlenségi háború egyik véres ütközetében.
A legnagyobbak párkapcsolata (Petőfié, Adyé) egyedi volt, mint ahogy költői karakterük is önfényű bolygóvá tette őket. A mellettük világoló halványabb csillagok (Szendrey Júlia, Csinszka) gyér fénye azért nem csupán beleveszett az ő nagy ragyogásukba, de táplálta is azt.
A középkori számmisztika szerint a tizenkettes szám a birtoklás univerzalizmusát jelképezi. Ebben a könyvben két tucat, tehát kétszer tizenkét emberpár szerepel majd. Két tucat férfi és két tucat nő, akik nemcsak a birtoklás univerzalizmusát, de az univerzum birtoklását is erősen áhították.
A könyv karácsonyra jelenik meg a K. u. K. Kiadó gondozásában. Két párnak egy-egy versét előlegként nyújtjuk át olvasóinknak.
Mennybéli asszony, dicsőséges anyja
Krisztus urunknak, megszentelt halálod
a pokolból mindnyájunkat kiváltott,
még ősapánk bűnét is eltakarva.
Nézd Ámort, mily kegyetlenül nyilazza
szivünket s mennyi kínt hoz ránk az álnok –
kegyes Anyánk, a sorsunk csak Te szánod,
térítve minket jámborabb utakra.
Növeld az isteni szerelmet bennem,
amely a lelket égi helyre vonva
láncot szakít – s már nem bilincsel Ámor!
Mert nincs remény egyéb gyógyírra lelnem:
a lángokat csak víz sugára oltja
s szeget csak szeggel üthetünk ki fából.
Istent szolgálni máris útrakelnék,
nincs már helyem e hívságos világon,
mert nő a gyávaság, az esztelenség,
s a csalárdságot is dagadni látom.
Kihalt a jóság és az értelem rég,
gúnyolódnak a lovagiasságon,
meg aztán férjhez menni sem szeretnék –
így hát miért is volna maradásom?
A férfi-nemnek romlottság a dísze,
iránta nőttön-nő a megvetésem,
hisz vágyam Isten udvarába vinne.
S harag sötétlik jóapám szemében,
mert Krisztusért dobog csak lánya szíve –
ki tudja, milyen férjet szánna nékem?
BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI
Akkor haljak meg, ha a fényes reggel
ragyogást zúdít az alvó világra,
s a Nap simogató, tüzes sugára
párnáim közül utoljára kelt fel.
Azt akarom, ha jő utolsó percem,
s szívem a halál jege átaljárja,
érezzem, úgy hull e test a halálba,
hogy fény árasztja el, mely éget, perzsel.
Akkor meghalni! Mikor a nap áldott
fénye elűzi a szomorúságot,
s a gyászos éjen ragyogása túlnő,
mikor szépségtől s élettől ragyogva,
szemem lezárja, s indít a nagy útra,
szerelmet dalolva, Természet úrnő!
Mily szomorún jő elébem,
gyászruhában jő a múzsa,
vonásai szertedúltak,
leng a haja hófehéren.
Bíbor ajka serlegében
áloénedv fakad dúsan,
s kezemet hűs jégcsap-ujjak
fogják szelíd szenvedéllyel.
Mért olyan, mint gyászos özvegy?
Ki küld vele fájó könnyet,
ki küld nyögést, elhalót?
Jaj, a végzet küldte hozzám
s üzeni e gyászos órán:
nemsokára meghalok.
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI
Száz éve született a spanyol líra kimagasló, egyetemes alakja, Federico García Lorca (1898-1936), aki drámaíróként is maradandót alkotott. Egy magyarul mind ez ideig ismeretlen versével emlékezünk rá.
FEDERICO GARCÍA LORCAÓh, Lucia GranadábólÓh, Lucia Granadából, |
|
Kemény metszésű arcán szelíd a mosoly. Vida Géza, a nagybányai szobrász első pillantásra szinte félénknek tűnik. Fénylő világoskék szeméből meggyőző tisztaság árad. Erős és zömök; széles válla, izmos nyaka a fatörzs kemény oszlopából kihasított szobraira emlékeztet. Minden megnyilatkozása természetesen egyszerű; mozdulatai mértékletesek, szerény és szófukar, ha személyére vagy alkotásaira terelődik a figyelem. Magatartását, emberi kapcsolatait ősi méltóság jellemzi. Hatalmas erejű keze a fejszenyéltől kérges, s az első pillanattól kezdve magához vonzza a figyelmet, mert ugyanannyira kifejező, mint a barázdált és emlékező arc, melyet mintha fakéregből véstek volna ki gyöngéd szeretettel.
„Minél jobban ismeri az ember – írta róla E. Schileru műkritikus –, annál nagyobb a kísértés, hogy tölgyhöz hasonlítsa. Azok közül a fák közül való, amelyekből kihámozza, kiszabadítja szobrait. Tömött, sűrű, mint a törzs, melyet az évek és a tapasztalatok gyűrűi öregbítenek, s egyenetlenségeiben magán viseli az idők nyomát. Mélyen gyökerezik a földben, amelyből ered, és ahonnan erejét szívja; biztonságos, nyugodt és önmagában befejezett, mint minden egyszerű, jó és igaz lét; meghitt hallgatásba burkolja az élet moraját, készen arra, hogy formákká alakítsa át a robbanásokat. Vida Géza művészete, akár a fák, az egyszerű hősiesség és a férfias líra üzenetét közvetíti.”
Művészete őszinte konfrontáció önmagával és a valósággal, ahonnan mindig kiindul. Lényének minden szálával szülőhelyéhez kötődik, ahol a gyermekkor és a serdülőkor éveit töltötte. Bárhová sodorták is később a történelem viharai, mindig ide tért vissza, a bányászok és erdőmunkások közé, mert mély meggyőződése, hogy másutt nem tudna élni. „Úgy érzem, szervesen hozzátartozom Máramaroshoz – mondta –, ezért akartam Máramarost kifejezni mindenben, amit alkottam. Egész ifjúságom, az érlelődés korszaka – 1925-től kezdve 1937-ig, amikor Spanyolországba mentem – egy életre hozzákötött az országnak ehhez a vidékéhez. Voltam kertész, napszámos, kénsavgyári munkás és erdőmunkás. Mindig a körülöttem levő emberek életét rajzoltam és mintáztam. Sokszor arra gondolok, hogy ha nem lettem volna szobrász, valamiféle énekmondó vált volna belőlem, aki ezekről az emberekről mesél, a fagörgetőkről és a szenvedélyes bányászokról, ezekről az archaikus tisztaságukban monumentális alakokról.”
A kérdésre, hogy miért nem maradt Franciaországban, mint annak idején Brâncuşi, a maga szokott egyszerűségével válaszolt: „Spanyol földön vagy francia lágerben mindig azt éreztem, hogy ha elszakadnék otthonról, meghalnék. Minden gondolatom a hazatérés volt. […] Mert a máramarosi ember szereti a szülőhelyét. Akárhová kerül is, bármelyik pontjára az országnak vagy a világnak, örömmel tér haza. Engem Máramaros formált emberré és művésszé. Mély hálát érzek iránta.”
Máramarosban „az emberek igaz, derűs és egyszerű módon élnek, akár a fák, amelyek rostjaihoz szorosan kötődik a létük” – mondta egy író, ugyanennek a vidéknek a szülötte, ahol a fafaragás évezredes foglalkozás, nemzedékek hosszú során át állandósult mesterség. Az élet itt nagyrészt ma is a fa jegyében bontakozik ki, hiszen még hatalmas területeket borít erdőség.
Az ösztönző és éltető fa lett Vida Géza erőteljes szobrainak nyersanyaga, s ő olyan emberi kifejezéssel tölti meg, hogy munkáit néha metaforikusán „fából faragott poémák”-nak vagy „Máramaros fába faragott éneké”-nek nevezik. Munkáinak többségét a népművészet szuggesztív ereje, őszintesége és egyszerűsége jellemzi. Némelyik alkotása máris végleges helyet kapott a romániai művészet értékeinek tárházában.
Fiatalon szokott hozzá, hogy bátran belevágjon a fa törzsébe, és értéssel használja fel tapasztalatait különféle eljárásokkal megoldott munkáiban. Keze nyomán, szobrászi szándékának megfelelően, aktuális tartalmak hordozójává válik a darabosan faragott vagy a finoman csiszolt fa.
A fának megvannak a maga sajátos tulajdonságai, amelyeket a szobrásznak mindig figyelembe kell vennie, mert hozzásegítik ahhoz, hogy gondolatai, érzelmei testet öltsenek. Vida alárendeli akaratának a fát, de egyúttal ő maga is alkalmazkodik annak egyéniségéhez, alakzatához. Mindig kikeresi magának azt a rönköt, amelyet a legalkalmasabbnak ítél arra, hogy gondolatának testet adjon, és így elkerüli a kényszert, hogy mintegy erőszakot alkalmazzon az anyagon. Egyszerűsítései vagy túlzásai a faszobrászatban természetesek; a kompozíciós megoldást bizonyos mértékig az anyag sajátosságai is meghatározzák. Habár a művész nem alkalmazkodik teljesen a rönkhöz, a vágásnál számolnia kell azzal, hogy az a rostok természetes ritmusának megfelelő irányban történjék. A művész és az anyag között így érzékeny kapcsolat, teljes összhang alakul ki.
Vidát gyakran szinte megigézte anyagának expresszivitása. A fatörzs kiválasztása az ő számára: vitatkozó, gondosan mérlegelt választás. A kiválasztás pillanatában már benne látja a figurát, melyet majd a felesleg eltávolításával kiszabadít az anyagból. Számára az alkotás munkája valóságos küzdelem, amit az anyag makacs ellenállásának a legyőzéséért vív. Fejszével felfegyverkezve, erdőmunkáshoz hasonlóan, nekitámad a tömör törzsnek, biztonsággal és hozzáértéssel helyezi el csapásait, mígnem ügyes és gyakorlott keze nyomán kibontakozik a megálmodott forma. Minden forgács közelebb hozza a képzeletében már megszületett körvonalakat. A befejezés aprólékos munkája már inkább szellemi erőfeszítést kíván, vésőjének minden mozdítását hosszasan mérlegeli.
Vida Géza joggal tekinti önmagát a hajdani névtelen faragók közvetlen utódjának, azokénak, akik nemzedékek hosszú során át bámulatos képzelőerővel vésték a kapuk és a házak oszlopainak fájába a végtelenül változatos, következetesen stilizált díszítőelemeket. A népművészet gazdag hagyományai nála új formákban érvényesülnek, a XX. századi művészre jellemző érzékenységgel, komplex szobrászi nyelvezettel és fejlett kifejezőeszközök alkalmazásával. így adja vissza a művész a népnek – gazdagabban és magasabb rendű jelentéssel telítetten – a kapott örökséget. […]
Művészete mély társadalmi és művészi öntudatot tükröz. Nem sorolható semmiféle didaktikus pontossággal meghatározott stíluskörbe; szigorú, rusztikus expresszionizmusának, az emberi lét gyökeréig lehatoló végső egyszerűségének eredete a faragó mesterek régi hagyományában, az ősi művészetek stilizáló hajlamában keresendő. Ez azonban olyan archaizmus, melyet kortársi szellem hat át. Művészete szorosan kötődik anyaga természetéhez, a fához, amelyet az alkotó közel fél százada lankadatlan szenvedéllyel vés és farag.
Nemzetközi jelentőségű mester, akinek munkássága egyetemességre tör. Vida lényeges eszméket és érzelmeket fejez ki, és kortársi érzékenységgel interpretálja azokat. „Nem tudom, hogy realista vagyok-e – írta. – Fiatal korom óta megszoktam azt, hogy a művészettel az igazságot szolgáljam. Nem hiányozhattam azoknak az életéből, akiknek munkáimat szántam. A 30-as években a Román Kommunista Párt soraiban folytattam politikai tevékenységet. Harcoltam Spanyolországban, s a szabad percekben ott is elvtársaimat rajzoltam és faragtam. A francia lágerekben, Saint-Cyprienben és Gurs-ben linóleummetszeteket készítettem a láger életének jeleneteiről, s megalkottam a forradalmár Horia, Cloşca és Crişan portréit. Tehát művészetemben is politizáltam. Sohasem a szépet kerestem, hanem az igazat. Elkötelezett művésznek tartom magam, és úgy faragok, ahogyan gondolkodom. Elbeszélem, hogyan élnek az emberek az országnak egyik részében. A modern élet persze a művészetben is új problémákkal áll elő. És helyes, hogy a művészek új kifejezési formákat keresnek. De mindezekben a dolgokban ne távolodjunk el túlságosan önmagunktól. A modern művészet jövőjét, beleértve annak minden megnyilvánulási formáját, csakis az biztosítja, hogy milyen mértékben marad emberi.”
ARADI NÓRA FORDÍTÁSA
* Részlet a szerző kismonográfiájából [vissza]
A magyarországi hászid zsidó hagyomány egyik érdekes hajtása az a legenda, amely Kossuth Lajos megáldásáról szól. A hiedelem szerint a sátoraljaújhelyi cádik (csodarabbi) 1812-ben áldotta meg a kisfiút, egyúttal olyan jövőt jósolva neki, amely betűről betűre beteljesedett. Nem tudjuk, a Kossuth-kutatás foglalkozott-e ezzel a legendával, de annyi bizonyosnak látszik, hogy a múlt századi Kossuth-kultusz vonzó, különös lenyomata ez a magyarországi hászid kultúrában, és feltehetőleg összefügg azzal, hogy Kossuth a „zsidó kérdésben” mindenkor egyértelmű, bátor, toleráns magatartást tanúsított, a hírhedt tiszaeszlári „vérvád” idején pedig a lehető legélesebben fordult szembe az antiszemita hisztériával – még saját pártjának, a Függetlenségi Pártnak néhány prominens képviselőjével is mindhalálig szakítva. A legendát Schön Dezső is beiktatta híres, kitűnő könyvébe, „Az istenkeresők a Kárpátok alatt” című riportregénybe, mely a hászidizmus magyarországi ágának történetét beszéli el.
Az alábbi részletet a könyv ötödik fejezetéből emeltük ki.
Szekér állott a rabbi háza előtt. Jól öltözött asszony szállt le a szekérről, és a minchá-imához összesereglett bóherek rögtön megállapították öltözetéről, hogy nem zsidó asszony. A lovakat hajtó paraszt lesegítette a szekér másik utasát, egy tíz év körüli kisfiút. Az asszony, nyilván a gyermek anyja, kézen fogta a fiút, és megindultak a bejárat felé.
Az udvarra érve az asszony az „egyházfi” iránt érdeklődött. A bámészkodók közül valaki előkerítette Smelkét, és az asszony megértette vele, hogy a rabbival akar beszélni.
– Megpróbálom – mondta Smelke, miközben szemeit mélyen lesütötte –, de nem hiszem, hogy a rabbi fogadja. Nem szokott nőket fogadni.
– Kérem – könyörgött az asszony –, próbáljon meg mindent, a gyermekemről van szó.
Smelke benyitott a szobába. A rabbi napi siurját tanulta, hajlongott a talmudfóliáns fölött, fennhangon tanult, mint egykor régen a przemyśli beszemedrisben, amikor a zsidó tömegek gondja és felelőssége nem nehezedett a vállára. Az édes-szomorú talmudének megtöltötte a kis szobát. A rabbi nem vette észre Smelkét, aki emiatt az első percben nem tudott határozni, szóljon-e az asszony érdekében, vagy sem. Azután az asszony könyörgő hangjára gondolt, és köhécselt.
– Egy asszony van kint, keresztény asszony – szólt.
A talmudének megszakadt. Reb Mose Teitelbaum felnézett a könyvből, majd kivette hatalmas, színes zsebkendőjét, és ráborította a fóliánsra. Nem határozott rögtön. Eltűnődött azon, hogy látogatói között egyre nő a keresztények száma. Ő fogadja őket, sőt, kámeát is ad nekik. Salamon király imáját írja rá a pergamenre. „S az idegen, aki eljön majd, hogy imádkozzék” – így kezdődik a szöveg. Kezdetben kibúvót keresett, de később rájött arra, hogy nem szabad kivételt tennie.
– Engedd be az asszonyt – mondta.
Smelke kiment, intett a kint várakozó asszonynak, és ketten tértek vissza a rabbi szobájába.
– Azt hiszi, hogy én kuruzsló vagyok, azért jött hozzám? – kérdezte a rabbi tört magyarsággal.
– Nem, főtisztelendő úr, de tudom, hogy olyan ember, aki megtisztult élete és cselekedetei révén közelebb áll a mindenható Istenhez, mint más ember fia, ezért az imájának is inkább van foganatja. Könyörgök, szent rabbi, vérszegény a gyermekem, étvágytalan és – félénk…
A rabbi szólt Smelkének, hogy hozza be a gyermeket, azután felemelte jobb kezét, amiből az asszony megértette, hogy számára a kihallgatás véget ért.
A kisfiú hagyta, hogy Smelke előremenjen, míg ő maga megállóit az ajtóban, és előbb végigkémlelte a kis szobát, amelyben minden csöppnyi falrészt könyv fedett. Tekintete azután a ház gazdáját kereste, aki prémmel szegélyezett bársonysapkával a fején ült az asztalnál, s elcsodálkozott.
A rabbi intett neki, hogy jöjjön közelebb.
Maga mellé ültette, mosolygott, és megsimogatta az arcát. – Hogy hívnak, kisfiam?
– Kossuth Lajos.
– Szép név, nagyon szép név. Nagy ember leszel, kisfiam.
– Nem fogok meghalni, bácsi? A szomszéd Iván, a Zolopcsuké, azt mondta, hogy éjjel vámpírok barangolnak,, meg fognak támadni és kiszívják a véremet, mert kék színe van a szememnek.
Az asszony az ajtóra tapasztotta a fülét, és visszafojtott lélegzettel leste a kiszűrődő hangokat. Arra gondolt, hogy mennyi megaláztatáson ment keresztül, amíg eljutott idáig. Hallott az újhelyi szent rabbiról, csodákat meséltek róla, személyesen ismert néhány esetet. Kérte a férjét, hogy engedje a rabbihoz, nem akart az ő tudta nélkül jönni. A férj hallani sem akart erről, s valahányszor szóba hozta, mindig azzal intézte el: „Hiszen tudod, Karolina, hogy Könyves Kálmán már hétszáz esztendővel ezelőtt megszüntette a boszorkánypereket. Eriggy inkább a bártfai doktorhoz. Az igazán érti a mesterségét.” Megjárta Bártfát, de a gyermek állapota csak nem javult. Mit nem csinál hát egy anya, amikor gyermeke egészségéről van szó? Hónapokig harcolt, sírt és követelőzött, amíg meg nem tört a büszke monoki fiskális, és egy hangos jelenet után kijelentette: „Nem bánom, eriggy a csodarabbidhoz, csak vigyázz, meg ne tudják.”
A rabbi már a második percben felismerte a baj okát. Látta, hogy egy barangoló vámpír meséjével ijesztgették a gyermeket, és emiatt a lelki elferdülés nyomai mutatkoznak rajta. Ez az oka annak, hogy a gyermek étvágytalan, vérszegény és félős.
A rabbi mélyen a gyermek szemébe nézett.
– Okos kis ember vagy te, Kossuth Lajos – mondta –, ne higgyél a Zolopcsukék Ivánjának… Amit a vámpírról mondott, az csak mese. Vámpírok nem léteznek… Te pedig kiváló, nagy ember leszel, megírta rólad sok-sok évvel ezelőtt Dávid király, a Zsoltárok Könyvében.
A rabbi a falhoz ment, leemelt egy könyvet, visszajött a helyére, és folytatta: – Látod, kisfiam, a hatvanadik zsoltárban van rólad szó. „Az istenfélők lobogót kapnak” – így van ez megírva. Te leszel a néped zászlóhordozója, ahogy a zsoltáros király megmondta.
– Hát akkor nem fogok meghalni, bácsi? – ismételte a gyermek, és szemeiben megcsillant a remény fénye.
– Várj, kisfiam, hadd folytassam a versszak másik felét. „Mipné kossuth szeláh” – ez azt jelenti, hogy Kossuth annyit fog élni, amennyit a „szeláh” betűi számértékben kitesznek… Még kilencvennél is több esztendőt fogsz élni.
A gyermek kirohant a szobából, az anyja nyakába ugrott, és önfeledten kiáltotta: – Anyám, édes, nem fogok meghalni! A bácsi kiolvasta, hogy nem fogok meghalni!
Az asszony pénzt vett ki, odaadta a gyermeknek, hogy vigye be a rabbinak. A rabbi nem fogadta el.
– Ha akarjátok – mondta osszátok szét a szegények között. Csak te ígérd meg nekem, hogy sohasem fogsz rólam megfeledkezni, és amikor alkalmad lesz, jót fogsz tenni a zsidókkal.
– Ígérem, bácsi… Megígérem.
A rabbi a gyermek fejére tette a kezét, rövid áldást mondott, és egy kámeát akasztott a nyakába. Azután kikísérte az ajtóig.
A gyermek kezet csókolt a rabbinak.
Nyolcvan éve, 1918. október 30-31-én győzött a magyar polgári forradalom, amelyet „őszirózsás forradalom”-nak neveztek el győzelemre vivői, a pesti tömegek. Ám október 30-án – jóllehet a forrongó nép és a hozzájuk csatlakozó katonák s fegyveres csoportok megszállták a középületeket és az Astoria szállóban működő Nemzeti Tanács kezébe adták a hatalmat – még semmi sem dőlt el, csak másnap, amikor reggel 7 órakor a parázsló forradalmi hangulattól megrettent József főherceg – IV. Károly király nevében – Károlyi Mihályt bízta meg a kormány megalakításával.
Ezt az október 30-áról 31-ére virradó, drámai éjszakát örökítette meg a szemtanú, maga is az események részese, Krúdy Gyula. Az ő írásával tisztelgünk az „őszirózsás forradalom” és a hamarosan kikiáltott első magyar népköztársaság emléke előtt.
– Aki át mondott, annak bét is kell mondania! – szólt Károlyi Mihály éjféltájban az Astoria fogadósához, aki majdnem kétségbeesve tördelte a kezét.
A legkritikusabb percek voltak.
Mindenfelől jelentették, hogy fegyveres katonaság közeledik a szálló felé, de még senki se tudta előre, mit csinálnak majd a csapatok: vasra verik a forradalom vezéreit, a föld színével teszik egyenlővé a büszke fogadót? Vagy a vállára emeli a hadsereg a forradalom férfiait?
Ott voltak az első emelet végén, a Múzeum körúti részben a szobák, amelyeket a Nemzeti Tanács bérelt. (Notandum, pénzbeli kárpótlást nem fogadott el a gazda üzleti bajokért. Csak egy elismerő levelet kapott Hock Jánostól.) A következő percben eldől, hogy a vértanúk száma szaporodik-e a magyar szabadságharcok történetében, vagy új lap nyílik Magyarország históriájában.
Szűk itt a folyosó. Két megtermett ember alig tud kitérni egymásnak, két szurony elállhatja az utat, hogy innen senki meg nem menekülhet. Talán mindjárt itt lesz ez a két szurony.
A folyosó nem körbefutó, hanem itt végződik. Van ugyan egy kijárása, amelyről azonban kevesen tudnak. Az utolsó szoba ajtajával szemben van egy lezárt ajtó, amelyen át három lépcsőn egy kis helyiségbe lehet jutni – irodának szokták használni –, innen még egy helyiségen át a lépcsőre, amely a szálló halijába vezet. Ámde az úgynevezett titkos kijáráson át sem történhetik a menekülés másképpen, mint egyenkint. Tizedrésze sem juthat ki azoknak, akik itt a Nemzeti Tanács szobáit és a keskeny folyosókat megtöltötték. Váll váll mellett, kebel kebel mellett feszül. A szokott folyosói világításban fénylenek a szemek, nehéz párával telik meg a levegő. A hűvös őszi éjszakából náthát, köhögést hordanak be az emberek az utcáról. Egymásra köhögnek, suttognak, ordítanak, a vezérek szájába kiáltják híreiket. Ki félne ma éjszaka a Pesten dúló járványtól, temetőket megtöltő spanyolhaláltól? (Úgy tudom, hogy a forradalom vezérei, akik az éjszakát az Astoriában töltötték, csaknem kivétel nélkül ágynak dőltek, ki súlyosabb, ki enyhébb lefolyású betegséggel, amidőn tennivalójukat a magyar történelem körül befejezték.)
Az ajtókat nem lehet bezárni, mert régen leszakították azokról a kilincset a forradalom futárjai és önkéntesei. A fehérre festett ajtókon még akkor is lakatosok dolgoztak, amikor én láttam a csatateret, egy hét múlva. Egyszerű, de elég finom szállodai berendezés a szobákban. Az Astoriát a háború évében, 1914-ben, tavaszkor nyitották meg. A háború kitöréséig itt laktam. Vadonatúj volt minden a hotelben. Szőnyegek, rézágyak, telefonok. Sok lámpás mindenütt. Körbefutó folyosók, amelyekről nem talált ki a vidéki. Meredek, keskeny lépcsők. A szobák kicsinyek, mint egy babavárban. Centiméterre kellett itt kiszámítani még a csizmahúzót is, hogy elférjen. Azt mondták, hogy Pest legdrágább telkén épült a hotel. Tízforintos bankókkal lehet kirakni a telek árát, még akkor sem fér rá minden bankó a telekre. Ha egyet köhintettem, a szomszédom kiugrott az ágyból. Ha karmolta a tollam a papírost, a harmadik szobában is hallatszott. Ha nászutasok érkeztek a gőzhajóval, az egész folyosó ébren volt.
Nem lehet ebben a hotelben titokban csinálni semmit. A szomszéd, a folyosón elmenő, a futó pincér, a bóbitás szobalány ellenőrizheti a vendéget, hogy horkol, vagy álmatlanul tölti az éjszakát.
Ezekben a szobákban intézkedett a Nemzeti Tanács. Száz szem látott minden pecsétnyomást, száz fül hallott minden megbeszélést. Nem egy áruló akadt volna a folyosón szorongok között, Hock Jánosnak a bumótosszelencéjét eltalálhatta volna egy pattantyús a Gellérthegyről. Ha egy kém furakodik be a mindenki előtt tárva-nyitva lévő szobákba, elemelhette volna a Nemzeti Tanács egész felszerelését, okmánytárát. A piac kellős közepén nem dolgozhatott volna nagyobb nyilvánosság előtt a forradalmi szervezet, mint ezekben a 101-től 106-ig számozott szobákban. Semmi titkolózás, semmi összeesküvés, semmi rejtélyesség. Egy másodperctől függött Magyarország sorsa. Igaz, hogy az óra Károlyi Mihály becsületes kezében volt.
Puskaropogás hangzik fel az utcán.
Minden szem az ablakokra mered.
Vajon ropognak-e a golyók, porzik-e a fal, csörren-e az ablaküveg, lövik-e a Nemzeti Tanácsot?
Lenn az utcán az ellenségre lőttek.
Gépfegyvert vonszoltak be a fogadó előcsarnokába.
Vajon merre irányítják a gépfegyver csövét a katonák?
Az utca felé vagy a lépcsőknek?
Most helyezik le a kis szörnyeteget a földre.
A csöve az utcára mered. Aki ide ellenségesen be akar hatolni, annak először ez a házőrző kutya harap a lábikrájába.
De vajon mi történik öt perc múlva?
Még senki sem tud semmit. Az íróasztalokon futnak a ceruzák. (Sok meghatalmazás, népbiztosi kinevezés íródott ónnal, különösen a hírlapíró vezérek asztalán, akik különben is szeretnek ceruzával dolgozni a szerkesztőségben.) Az újonnan meghatalmazottak átveszik kinevezési okmányaikat és elillannak. Vajon sikerül-e megszállni a főpostát; a kaszárnyákat, telefonközpontot, rendőrséget?
Egy másodpercnyi késedelem, egy árulkodó szó, egy könnyelmű cselekedet felboríthat minden hirtelen számítást a forradalom éjszakáján.
Az írnokok fáradhatatlanul írják a parancsokat. Éjfél felé kapnak valami ennivalót a konyhából. A folyosón többé nem lehet megmozdulni, se előre, se hátra.
Vajon mi lesz itt reggelre?…
Némelyek szerint már a reformkori Magyarországot többé-kevésbé ellenszenvesen ítélték meg azok a francia utazók, akik ebben a korszakban hazánkban jártak. Ez a megállapítás csupán részben állja meg a helyét, többségük a magyar nemesség liberalizmusáért lelkesedett, csak néhányuk hangsúlyozta a nemzetiségi problematikát, amely aztán a 19. század végétől a francia sajtó többségének érdeklődését jellemezte. E tétel bizonyítására megvizsgáltam azokat az útleírásokat, amelyeket a reformkorban a francia utazók Magyarországról írtak.
Ezeknek az utazóknak jelentős része az 1830-as és 40-es években jelent meg, amikor Franciaországban megnőtt az érdeklődés Kelet-Európa és a „keleti kérdés” iránt, s amikor a dunai hajózás megszervezésével könnyebbé vált az utazás. Az utazók egy része az 1830-as forradalom után hagyta el Franciaországot, s mint emigráns járt Magyarországon és Erdélyben, mások már Lajos Fülöp uralkodása idején éltek; köztük akadt olyan is, aki egy erdélyi arisztokrata lányát vette el feleségül.
A következő utazásokról van szó: Voyage du maréchal de Raguse en Hongrie, en Transylvanie, dans la Russie méridiomle, en Crimée et sur les bords de la mer d'Asoff… (Paris, 1837, 4 kötetben). 1831-ben és 1834-ben járt Magyarországon, az első kötetben írja le az utazást. Ugyanebben az évben jelenik meg Haussez báró könyve Brüsszelben két kötetben Alpes et Danube ou Voyage en Suisse, Styrie, Hongrie et Transylvanie címmel, a második szól az 1836-os utazásról. 1838-ban adja ki Locmaria gróf a francia trónörökös, Henri de Chambord magyarországi utazását, amely „hivatalos” jellege miatt kevéssé érdekes, habár a szerző maga is reformokat sürget – konzervatív szellemben. Edouard de Thouvenel előbb 1839-ben a Revue des deux mondes-ban, majd a Revue britannique-ban ír Magyarországról, s 1840-ben kiadja könyvét La Hongrie et la Valachie címmel Párizsban. 1844-ben jelenik meg ugyanott Auguste de Gerando Essai historique sur l'origine des Hongrois; 1845-ben, és új kiadásban, 1850-ben, két kötetben adja ki a La Transylvanie et ses habitants (a románokra vonatkozó részt külön is a Revue indépendante-ban) című munkáit. 1846-ban jelenik meg Xavier Marmier Du Rhin au Nil címen útleírása két kötetben, Párizsban, a Magyarországról szóló emlékeit az első kötetben írja le. Még a szabadságharc előtt kerül kiadásra Párizsban De Gerando De Vesprit públic en Hongrie depuis la Révolution française című könyve.
Az említett utazásokból nem a földrajzi, néprajzi és történeti elemeket emeljük ki, hanem azokat a politikai-ideológiai megfigyeléseket, amelyek az ország állapotát és a változások irányát mutatják.
Az utazók közül az első Auguste de Vienne de Marmont (1774-1852) – akit Raguza hercegének tiszteltek, miután Napóleon annak nevezte ki – 1830 júliusában elhagyta Franciaországot. Az emigrációban a Habsburg-birodalomban, Oroszországban és Törökországban szervezte meg utazásait. Először Magyarországot és Erdélyt választja, mert meggyőződése, hogy „ez utóbbi országokban nagyobb érdeklődést lehet tapasztalni, mert tele vannak a jövővel, a gazdaságok olyan elemeivel rendelkeznek és arra szántak, hogy az Ausztriai Ház alapjaivá váljanak”. Ezek az országok szerinte gazdaságilag erőteljesen fejlődnek, amit azzal is igazol, hogy Pest „az ellenzék, az újítók, a kereskedelem és az ipar városa”. Még jobban haladhatna, ha volna hitel Magyarországon, de „a magyar büszkeséget” sérti nemcsak az ősiség, hanem az adórendszer is, miután a nemesek ezt nem fizetik, csak a jobbágyok. Az ország a „középkor jegyét” viseli magán, csupán „a bíró és a katona jellegét” fogadja el. A mágnások körében nem kevesen vannak, akik liberálisoknak tartják magukat, „anélkül, hogy tudnák, milyen címen és hogyan”. A tulajdont fel kellene szabadítani, mert az ország „kiszabadulna a szegénységből és a barbárságból és gyors lépéseket tehetne a gazdaság és a civilizáció felé”. Mindehhez fel kell szabadítani a jobbágyságot is és meg kell reformálni a törvényeket.
Marmont saját maga is tapasztalatokat szerez erről a helyzetről, miután igyekszik megismerni az Esterházyak, a Zichyk, a Festetichek világát és azok ellentmondásait. Közben leírja 1830-ban V. Ferdinánd megkoronázását és ennek szertartásait, hangsúlyozva ismét annak „középkori” jellegét, de egyben a „nemzetiség, a feudális és egyházi pompa és a királyi nagyság megnyilvánulását”. De nemcsak a főurak világát ismeri meg, hanem a magyar pusztát is. „Ez a barbár ország”, ahol a lakosok a török háborúk miatt nagy területen elszéledve, viszont sűrűn lakott helyeken összezsúfolódva laknak. Reméli, hogy ez a helyzet lassan változni fog, s a városokban csak olyanok élnek majd, akik iparral és kereskedelemmel foglalkoznak.
Erdélyben éppen a diétát hívják össze, s Marmont azon elmélkedik, hogy ez mit jelent. „Európai baj, hogy a népek be akarnak avatkozni a közügyekbe és részt venni a szuverén hatalomban.” Ő azokat az uralkodókat és népeket irigyli, akik élvezhetik a „boldogságot, a köznyugalmat és az általános békét”. Ez a megjegyzés természetesen Franciaországra vonatkozik, de figyelmeztetés a magyar nemesség számára is. Kapcsolatba kerül Széchenyivel is, aki megharagszik rá, mert kifogásolta a lóversenyeket, amelyekről Marmont azt állította, hogy „angol szokás, nagyobb haszon nélkül”. A magyar reformpolitikus magyarul és németül élesen válaszol erre, és ez viszonyuk megromlásához vezet.
A kortárs, Charles Lemercier de Longpré, báron de Haussez (1778-1854) a restauráció idején a tengerészet és a gyarmatok minisztere, 1830 után az emigrációt választja, s utazásai során Magyarországot is meglátogatja. Az utazást a Dunántúlon kezdi, s két dolgon háborodik fel: az egyik a királyválasztás joga, amely hajdanában a magyarországi „zavarok” forrása lett: „Micsoda szabadság a dolgoknak ilyen állása. Irigylésre méltó alkotmány, amely állandóan megkérdőjelezi az uralkodó bizonytalan létét és a személyek biztonságát és a tulajdon tiszteletét, és a társadalom által kívánt alapok fenntartását.” A másik a parasztok büntetése, akiket itt megkorbácsolnak, „az igazságszolgáltatásnak ez az eszköze nincs szokásainkban”.
Ő használja először az esprit public kifejezést, amely ma már a franciában elavult szó, de a 19. század elején gyakran alkalmazták. Milyen ez a közszellem? Azzal kezdi, hogy a nyugati országokban a szabadság szónak rossz értelme lett, mert „szabadosságot, rendetlenséget, felforgatást” jelent. „Magyarországon a jóindulatú reformátorok szép számban vannak, olyan nemeslelkű reformátorok, akik felháborodnak valamely bűn meglétén, és ezt látván véget akarnak ennek vetni, bármi áron”. Azt remélik, hogy a „világosságot” elterjesztve, a népet irányítani tudják, de nem veszik észre ennek veszélyeit. Pesten van egy klub, amely e reformokkal foglalkozik, s ennek tagja az osztrák miniszterelnök is, de arról nem hallott, hogy ő is reformokat akarna. E klubnak tulajdonítják a dunai hajózás megindítását, újságok megjelenését, könyveknek a kiadását. „Magyarország a nemzeti szellem megújulásának pillanatát éli, amely mindenben jelentkezik. Külön törvényeket akar; külön nyelvet, külön öltözetet, saját érdekeket, nevezetességeket, gyűlöleteket, vonzalmakat.” Az ország egy része a civilizációban előrehaladt, nagyobbik része azonban „ragaszkodott abszurd előítéletekhez, a legoktalanabb szokásokhoz, a tudatlansághoz, hogy ne kelljen az újításokat elfogadni”. Az adminisztrációt kell megváltoztatni, bár nem tudja, hogy miként, de felhívja a figyelmet a jacquerie-kra, amelyekre már volt példa az országban. Azt reméli, hogy a változtatások lassan fognak előrehaladni.
Külön fejezet foglalkozik az „erkölcsökkel” (moeurs): „Ugyanaz a barbárság és az alsó osztályok alávetettsége; ugyanaz a felsőbb osztályok szükséglete és uralkodási módja; ugyanaz az állapota a mezőgazdaságnak, a mesterségeknek, az iparnak; ugyanaz a hajlam a zavargásokra, amire mindig van ok; ugyanaz a parasztok izgatottsága a nemesek ellen; ugyanaz a gyűlölet, amellyel a támadásokat gyorsan megakadályozzák, de egy idegen erő által, amelyet felhasználnak uraik ellen.”
Bírálja az igazságszolgáltatást, de a „félig-brigantik” jelenlétét is. A „felsőbb osztályhoz” tartozók úgy élnek, mint a franciák, a nők öltözete is olyan. Magyarországon beleütközik a nyelvek használatába, és végül a latin szolgál számára mentségül. A parasztról a következőt állítja: „A magyar paraszt a sivatag lazzaroné-ja. Úgy fogadja az életet, ahogy a Gondviselés nyújtotta, anélkül hogy gondolna rá, és saját hozzájárulásait adná gyenge intelligenciájához: ott folytatja az életét, ahol a véletlen elkezdte, ott alszik, ahol az álom eléri, a síkság közepén, a csűr alatt, szekere alatt, az út mentén, az esőben, a szélben, a harminc fokos napban.” Ezzel kapcsolatban felidézi a pásztorvilág emlékét, de csak azért, hogy az ember elborzadjon ettől a látványtól.
Elmondja, hogy sok fajta vallás van, de ezeknek nincs hatásuk: „Megkeresztelteinek, megesküsznek és eltemettetnek azon vallás nevében, amiben születtek és a többivel mit sem törődnek.” Ezzel szemben a parasztok jó vendéglátók és szolgálatkészek. „Hallottam, hogy a magyarok szemére vetik jellemük durvaságát és a formák nyersességét, amit a velük való kapcsolatom nem erősített meg.” Megemlékezik a férfiak és a nők táncairól, a szállodák rossz állapotáról, az élelmezés bizonytalanságáról, ami pedig szerinte „a civilizáció fokát” jellemzi.
„A magyarok és az erdélyiek mély megvetést tanúsítanak a kereskedelem, az ipar és a mechanikai foglalkozások iránt”, s ezt helyettük az örmények, a görögök és a zsidók űzik, kik miután hitel nem létezik, tőkéjüket máshol fektetik be. Ismerteti a kereskedelemmel kapcsolatban az ausztriai védővámot, amely Magyarország rossz gazdasági helyzetét meghatározza, bár más tényezők is hozzájárulnak ehhez.
Ausztria bemutatása után ismét Magyarországról szól, s kifogásolja a „régi szabadságot”, amely a belső zavarokat idézte elő. Ennek azonban most már vége, mindent Bécs határoz meg. Ismerteti a diéta szerkezetét s a főbb tisztségviselőket. „A nemesség rendkívüli kiváltságokkal rendelkezik” – állapítja meg, és felsorolja a tulajdoni, adózási és jogi következményeket. „A parasztok a nemesség védelme alatt állnak, amely tényleges biztonsággal védi őket”, s megjegyzi, hogy „a parasztok nem jobbágyok”, mert 1764-ben az urbárium megszabta feladataikat. Ez a megállapítás még akkor is meglepő, ha elismeri, hogy ezzel nem javítottak sorsukon, hiszen az adók a „volt” jobbágyokat és a polgárt sújtják. (Ezt a tételt de Gerando is átveszi.)
Ezután foglalkozik „a fajok különbözőségeivel” azt állítva, hogy a volt „nemzetek megőrizték szokásaikat, formáikat, kezdeti nyelvüket. Sem az érdekek és a törvények közössége, sem az együttes élés nem tudták eltüntetni az eredeti különbségeket”. Felsorolja és elbeszéli jellemzőiket, köztük a cigányokéit is, akiknek a „kihalásáról” beszél. Szól a Bánátban letelepedett franciákról, akik lassanként elfelejtik nyelvüket.
Az „erkölcsökről és a szokásokkal” kapcsolatban kitér a nemesség életmódjára. Azt állítja, hogy a többség egyszerű házakban lakik, kevésnek van palotája, a bútorzat elfogadható, viszont a helyzetnek megfelelően sok a szolga és a ló. Gazdasági helyzetük kiváltságos, de romló, mert hiányzik a hitel, s erről ugyan azt mondja el, amit Marmont. Külön is érdekli a jegyzők, uradalmi tisztviselők és a bírók helyzete, akiknek sorsát a Franciaország déli részén élőkéhez hasonlítja. Részletesen szól a botütésről – többé-kevésbé megbocsátó módon. A parasztokról azt állítja, hogy „a nélkülözés, a piszok”, a haszonért való „aljasság” jellemzi őket, öltözékük feles kabát és nadrág, mezítláb és hajadonfőit járnak. Bár lehet birtokuk, de ez még nem befolyásolja erkölcseiket és szokásaikat. Az ellátás egyszerű: hal vagy béka (!), kevés zöldség, a burgonyát megvetik (a parasztok szerint csak a disznók és a németek eszik), a hús, a tej, a kukorica és gabona a fő élelmük, s természetesen a bor.
Erdéllyel kapcsolatban megismétli a magyarországi jelenségeket, de hangsúlyozza az elmaradottságot belső helyzete és külső elszigeteltsége miatt: „Erdély, úgy látszik, arra van ítélve, hogy egy hosszú, talán örökös nyomorúságban éljen, és lakossága a civilizáció nem változó állapotában.”
Mivel búcsúzik Magyarországtól? Azzal, hogy Széchenyi Istvánra emlékezik. Azt írja róla, hogy „magyar nemes, aki az ország jobbítására forró képzeletet, kitartó akaratot, nagyon művelt szellemet, hihetetlen aktivitást és nagy vagyont” áldoz. Találkozott vele, s azt a következtetést vonja le: „Hiszek politikai és adminisztrációs eszméiben.”
Egy másik nemzedékhez tartozott Edouard de Thouvenel (1818-1866), aki 1838-ban utazik Magyarországra és Havaselvére, s aki később Franciaország nagykövete lesz Konstantinápolyban, majd III. Napóleon alatt külügyminiszter. Nemcsak saját tapasztalatait adja elő, hanem olvas francia és német könyveket, tehát „felkészül”. Hajón utazik és ez meghatározza a bejárt területet.
Elmondja, hogy Pozsonyban a diétán a jogász értelmiség formálódik, s ezt örömmel üdvözli. Pest, amelyet Bordeaux-hoz hasonlít, „csodálatos” módon fejlődött, s két hónappal az árvíz után újjáépült. Ismerteti a casino, a színházak, a Széchényi Ferenc alapította könyvtár tevékenységét, és Széchenyi István javaslatát, hogy az új hídon a nemesek is fizessék a díjakat. Ismerteti a Duna szabályozását, s azt is felveti, hogy jöjjön létre egy Duna-Rajna csatorna. Széchenyit „tüzes, de megfontolt liberálisnak” tartja, aki felfedezte, hogy a magyar terméket el lehet adni, s az országban, amely „kincsei között is szegény” maradt, új biztató fejlődést lehet megindítani.
A magyarokat így mutatja be: „A mai magyar a régi barbár méltó fia; mint apja, kemény vonásai vannak, de kifejezésteli; egyesíti az idegerőt a nagy fizikai érzéketlenséggel; mint apja hosszú és olajos hajat visel, és nincs más öltözete, mint egy zsírral bevont mellény, amely gyakran az inget pótolja, széles nadrág és szinte évszázados báránybőr. Ennek a különleges fajnak a jelenléte egy civilizált városban, a 4. századnak eme emléke él a 19. században is, s ez olyan látvány, amelyet nehezen szokik meg a szem és a szellem.”
Ez természetesen a parasztokra illik, mert nemességen belül más a megjelenés: van „egy liberális és filozofikus párt, amely érzi a szükségét annak, hogy meg kell szüntetni a visszaéléseket, nehogy azok felfalják őket”. Erről azonban eszébe jut a francia forradalom, amelyről viszont ezt mondja: Magyarország „javítani fogja alkotmányát, szabadsága nem viseli homlokán, mint nálunk azt a vérfoltot, amelyet a babérkoszorúk nem tudtak eltakarni”. Ez a nemesség Széchenyi vezetésével megindította a harcot a nemzetiségért, és a latin helyett a magyar nyelv mellett foglalt állást. Az 1836-os diétának egyik „szép fejezete”, írja, a nemzeti nyelv országos hivatalos nyelvként való elfogadása. Idézi Széchenyi szövegét a Magyar Tudományos Akadémiára tett felajánlásáról (ez természetesen előbb történt), és ennek következményeiről.
Külön fejezet foglalkozik Magyarország „politikai és társadalmi rendjével” s ennek kapcsán a belső ellentétekkel. A korona örökösségének elismerése megszüntette a királyválasztásokat, de – szerinte – fennmaradt az ellenállási jog (amelyet összehasonlít az 1215-ös angol alkotmánnyal), mert a király megesküszik az ország törvényeinek megtartására. Ismerteti a főbb állami hivatalokat, s külön kiemeli József nádor szerepét, kiállását a magyarság mellett és intézkedéseit a pesti árvíz után. Dicséri az ország területi beosztását s ezzel kapcsolatban az önkormányzat elvét. Az adót a parasztok fizetik, a földesuraknak 52 nappal és a dézsmával tartoznak. A jogszolgáltatást a földesurak végzik, de lehet fellebbezni. 1834 óta a parasztok birtokot vehetnek, s Mária Terézia óta szabadon költözködhetnek.
Ha a nemesség el akarja kerülni, hogy a „francia gondolatok” terjedjenek, „meg kell szüntetni a hűbérességnek ezt a formáját”. Ez az ország a feudalitás olyan időszakába érkezett, hogy sok benne az önkényesség, ami egyaránt káros az uraknak és az egyszerű hűbéreseknek”. A gazdasági fejlődés meg fogja erősíteni a polgárságot, mint ahogy Angliában és Franciaországban történt, és megváltoztatja a régi rendet. Ami a nemeseket illeti, ők szabadok, de a bécsi rendőrség felügyelete alatt állnak; elmondhatják beszédeiket a diétán, de azokat nem nyomtathatják ki, és hosszan kell eljárniuk, hogy engedélyt kapjanak, ha Londonba vagy Párizsba akarnak utazni. Ismerteti a nemesek birtokaival kapcsolatos régebbi törvényeket, hangsúlyozva, hogy azok nem felelnek meg a társadalom igényeinek.
Az egyház (csak a katolikusokról szól) 70000 papból és szerzetesből áll, s vezetője az esztergomi hercegprímás. A „görög” egyháznak 10000 papja van. Másokról nem ír. Az elsővel kapcsolatban a következő megjegyzést teszi: „A magyar főpapság feltehetőleg meg fogja érteni feladatát.”
A polgárság Magyarországon „kis helyet” foglal el, őket a zsidók váltották fel, akiket caractére avide et rampant-nak nevez, s akik támogatják a mágnásokat az adók beszedésével és a hitelekkel. A polgárság egyébként 42 királyi városban lakik, s ezekben ismerteti a funkciókat is.
Nemcsak d'Haussez, hanem Thouvenel is foglalkozik a „Vesprit public”-kel, mégpedig 1830 óta, s azt állapítja meg, hogy mindenki a reformokat sürgeti. (Itt idéz Sacy felvilágosult Magyarország történetéből, aki feltételezi, hogy a magyar nemesség változásokat fog hozni.) A gond azonban az, hogy a magyar király Ausztria császára is, aki igyekszik szembeállítani a mágnásokat a néppel. „A reformátorok nem számolhatnak a nemzet többségével; ha cselekvésre akarják bírni őket, azt jelentené, hogy óriási hibát követnének el; azt jelentené, hogy Magyarországot véres pályára vinnék és századokra visszavetnék.” Javasolja tehát a nevelést, a „valláserkölcs” terjesztését, az ipar és a kereskedelem meggyökereztetését, mert mindezzel egy „új nép születik, amely aktív és bátor, és hogy Mirabeau szavát idézzem, az alkotmányt nem fogják kenyérért odadobni”.
Ezek után idézi Széchenyi 1830-ból származó és a Hitelben német kiadásban megfogalmazott gondolatait, és Dessewffy válaszát. Ismerteti az 1832-es országgyűlésre beadott udvari javaslatokat, különösen a parasztok földhöz juttatását és az ipar és kereskedelem fejlesztését. Ez esetben Metternich is Széchenyit támogatja, ami szerinte a „francia gondolatok” megvalósítását jelzi, de „az ottani túlzások nélkül”. Végül is „magyar nemesek megalapozták egy progresszív felszabadulás rendszerét, amelyet a következő diétán kiegészítenek”. Dicséri V. Ferdinándot, hogy az elmúlt diéta javaslatait elfogadta, s ezek hasonlítanak a „francia forradalom első szakaszának nemes gondolataihoz”. Elismeri, hogy a sajtót a bécsi kormány ellenőrzi, s elbeszéli Kossuth diétái tudósításainak történetét. Szerinte némelyek a zavart felhasználták, s parasztlázadások törtek ki, jóllehet az 1838-as árvíznél a „nagytulajdonosok bebizonyították a szegényeknek, hogy a gazdagok a megmentőik”. Mégis változtatni kell: „a magas osztály hatalma túl reális, hatása nagy, a megfékezés eszközei túl gyorsak, hogy hosszú évek során veszélyes helyzet alakuljon ki. A megkezdett reform megvalósulhat nagyobb megrázkódtatás nélkül, és Magyarország az európai nemzetek sorában elfoglalja azt a helyet, amelyet szerencsés helyzete megenged számára”.
A Bibliothéque Sainte-Geneviéve könyvtárosa, Xavier Marmier (1809-1892), 1846-ban utazik a Rajnától a Nílusig, meg akarva valósítani „poétikai álmát”, hogy meglátogassa a Keletet. Amint Ausztriába ér, kénytelen politikával is foglalkozni. „Ha nem akartam makacsul becsukni a szememet, látnom kellett azt a tehetetlenséget és elgyöngülést, amelybe Ausztria besüppedt saját rendszerének állandósága miatt: láttam Magyarországot felkorbácsolva a reformok forró vágyától, amelyet nemzetiségének (nationalité) emlékei és független helyzetének visszaszerzése határozott meg.”
Megérkezvén Pozsonyba, ahová hajóval jön, a diétáról és a koronáról szól, amelyre „tisztelettel” tekint. Esztergomban a fejezetet Montalembert-nek szenteli, aki 1836-ban kiadta Magyarországi Szent Erzsébet történetét, s ezzel jelzi reform-katolicizmusát. Meglátogatja a hercegprímást, aki franciául üdvözli, s a katolicizmus egységéről beszél. Szól a katolikus papságról, amelyről a „nép” „csak szeretettel és tisztelettel beszél”.
Pesten észreveszi a feudalizmus osztálykülönbségeit, amelyek felháborítják: „Sajnos, ez az egyik szomorú képe a körülmények egyenlőtlenségének, amely jellemzi Magyarországot. A nemesek és a polgárok mentesülnek az adók alól, a nép viseli az állam terheit.” Mindezt a dunai pontonjaidon fizetendő díjjal kapcsolatban mondja el. Az intézményekről szólva, azt állítja, hogy a Ludoviceum nem kezdte meg a munkáját a német nyelv körüli vita miatt. Érdeklődik a Magyar Tudományos Akadémia iránt, amelynek „élénk és gyümölcsöző aktivitást” kíván. Az egyetem szegényes, a diákok csak „gyengén” látogatják az előadásokat. A sajtót ellenőrzik, de egyes iratok Lipcsében megjelennek. Az irodalomban „félig-tanult, félig-irodalmár (demi-lettrés) fiatalok” jelentkeznek. Kiemeli, hogy a Széchényi-féle könyvtár új épületben működik. Szól a színházakról, s megemlíti, hogy vannak már magyar darabok is. Végül a casinóról beszél, amely 1830-ban kezdte el működését. Mindezekért Széchenyi Istvánt ünnepli, mert kezdeményezéseivel „a legbölcsebben és a legintelligensebben járult hozzá az ország gazdasági jólétéhez és a nemzet kialakulásához vagy megerősítéséhez”.
Ami Magyarország „politikai és adminisztratív helyzetét” illeti, mint könyvtáros, Marmier hosszú bibliográfiát közöl az általa vizsgált kiadványokról, köztük németeket, angolokat, franciákat, közöttük De Gerandót, Thouvenelt, Ragusa hercegét, Saint Marc de Girardin-t említi. A magyarok eredetével kapcsolatban De Gerandót idézi, aki nem a finnugor, hanem a török rokonság mellett foglal állást. Ő maga azonban nem nyilatkozik. Francia források alapján ismerteti a magyarok letelepedését és főleg a kalandozások korát. Fenyves alapján mutatja be az ország lakosságát.
Ezek után szól az uralkodó állapotokról, megállapítva: „A régi intézmények, amelyek kormányozzák Magyarországot, megbénítják az ipari mozgalmat, elnyomorítják a népet, megakadályozzák a harmadik rend kialakulását”. A polgárság helyzetéről Schwarnert idézi, hangsúlyozva jelentéktelenségét. A parasztok nehéz sorsát bizonyítja, hogy minden teher rájuk hárul.
Ausztria támogathatná a liberalizmust és a nemzeti mozgalmat, de ezt nem teszi, s ezzel kapcsolatban Orosz Terra incognita-ját idézi. Állítólag az udvar Széchenyit is „megnyerte”, de ő azt hiszi, hogy ez nem igaz. A nemesség ma sokkal jobb helyzetben lenne, ha előbb elfogadta volna saját adófizetését, s hivatkozik Széchenyinek a Hitel-ben előadott figyelmeztetéseire. „Úgy tűnik számomra, hogy Ausztria az abszolutista elv érvényesítésével Magyarországon veszélyes szorosba kerül.” Ehhez hozzáteszi: „Nem vagyok eléggé tisztánlátó, hogy tudjam mi fog történni, de teljesen meg vagyok győződve arról, hogy Magyarország nem maradhat abban az állapotban, amelyben van, egy olyan kormánnyal, amely nem akarja figyelembe venni a szükségleteit, egy olyan oligarchiával, amely megszabadítja magát minden adó alól és egy olyan néppel, amely a hűbériség embertelen helyzetében él.”
Marmier elmegy vidékre is, hogy megismerje egy eladósodott földesúr helyzetét, akit a zsidók kizsákmányolnak, és lássa a nyomorult parasztokat, akik közül egyet kegyetlenül megvernek, ami őt arra indítja, hogy eljöjjön onnan.
Marmier Magyarországhoz később is hű marad, 1855-ben kiadja Prónay Gábor: Esquisses de la vie populaire en Hongrie című írását, 1858-ban pedig a Voyager pittoresques en Allemagne-ban újra visszatér hazánkra, és bemutatja Petőfit.
Aki igazán megismerte Magyarország és főleg Erdély világát, az Auguste de Gerando, aki gróf Teleki Imre lányát vette feleségül, s így belülről tájékozódik a magyar világról. Előbb a magyar nyelvről adta ki említett értekezését, majd Wesselényi Miklóssal vitázott a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében szóló munkájáról, azt állítva, hogy Franciaország nem fog szövetkezni Oroszországgal (mint Wesselényi feltételezte), majd Erdélyről írta meg nagyszabású könyvét.
„E könyv írója – mondja – annak az országnak lakosa, melyet leír. Eljutván egy új vidékre, megfigyelte szokásait, tanulmányozta történelmi eseményeit, amelyeknek színtere volt, mindazokat a címeket, amelyek miatt említésre méltó. Úgy tűnt fel neki, hogy Erdély, amely oly kicsiny Európa térképén, felkeltheti az érdeklődést a föld hihetetlen gazdagságával, a lakosok fizionomiájával és jellemével, éppúgy mint emlékeivel, amelyeket felidéz és az intézményekkel, amelyeket megőrzött.”
Átutaztában a magyar alföldet és parasztját idealizálja: „Á pusztákon laknak Árpád társainak igaz fiai, akik nem változtak tíz évszázada.” Elmondja, hogy Magyarország védte Európát a török ellen, és hogy időnként Franciaország szövetségese is volt. Idézi magyarul: „Lóra termett a magyar”, s dicséri a csikósokat és a szegénylegényeket, akik hozzátartoznak ehhez a tájhoz.
Erdélyt végigjárja lépésről lépésre, és időnként összefoglalóan is megemlékezik az egyes népekről. A vallási statisztikák alapján megállapítja, hogy az országnak 2 millió lakosa van (ebből 1,2 millió a román) és három privilegizált nemzetből áll, akik közül a székelyek és a nem kiváltságos románok a magyarok bejövetele előtt már ott éltek. Azt mondja, hogy a vallási viták viszonylag „békésen” zajlottak le Erdélyben, míg Franciaországban Szent Bertalan éjszakájára került sor.
Kolozsvárról szólva leírja az erdélyi diéta működését, és külön kiemeli a liberálisok és mindenekelőtt Kemény Dénes gróf szerepét, aki Lipót diplomáját e szellemben értelmezi. A liberálisok a nemzet és a szabadság kérdésében szembenállnak a magyar konzervatívokkal és a bécsi kormánnyal, s bár Erdély kis ország, Magyarország oldalán a jövőben jelentős szerepet játszhat. Kolozsvárt és Szebenben a cigányokat mutatja be s nemcsak nyomorúságos életüket, hanem zenei jártasságukat és nyelvüket is.
A románokról először Balázsfalván emlékezik meg, ahol utal a Gazeta de Transylvania 1842-es cikkeire, amelyek szerinte a magyarokkal szembeni ellenzékiséget és orosz barátságot emelik ki. G. Bariţnak a Foaie pentru minte, inimă şi literatură 1846. február 4-i és 11-i számában a német kiadás alapján cáfolja ez utóbbi állításokat, s de Gerando a második kiadásában javít is a szövegen. Másutt nem módosít, és alapvető magatartásán sem változtat: „Mindenki számára, aki a legcsekélyebb értelemmel rendelkezik erről az országról, világossá válik, hogy a román parasztoknak, azért hogy fejlődjenek, támaszkodniuk kell a magyar elemre. Nem érdekes, hogy nagyobb számban élnek ott. Erdélyben a magyarok jelentik az intelligens és uralkodó osztályt; az ő nyelvük a kormány nyelve; bennük jelentkezik az akarat.” Ismerteti a románok nyelvét, öltözetét, zenéjét, a korai házasságot, vendégszeretetüket, de kifogásolja babonáikat, lustaságukat: „A román paraszt lustasága megegyezik a lazzaronéével.”
A magyarságról szólva dicséri a nemesek vendégszeretetét és a közöttük kialakuló társasági életet. A mágnásoknál kifogásolja, hogy a fiatalok nem készülnek fel az ország kormányzására és igazgatására, s a többség a vadászatokba merül. így jut el a jobbágykérdéshez, amelyet külön is meg akar világítani. Kezdetben a szlávok és a románok voltak a jobbágyok, majd később a magyarok is. Erdélyben egy nemesre tizenkét nem-nemes jutott, de a nemesek nem mind magyarok. Ismerteti a jobbágyokat védő törvényeket, s 1514 után ahhoz a megállapításhoz jut el, hogy „a magyar paraszt egyszerűen a nemes bérlője (fermier)”. Kap tőle házat, szántóföldet, kaszáló rétet. Közös megegyezés alapján kifizeti a bérleti díjat, pénzben vagy munkanapban. Nem íehet őt elküldeni vagy önkényesen elűzni. De Gerando szerint tehát a nemes-jobbágyi viszony a nyugati tulajdonos és bérlő közötti kapcsolattal egyenlő. Végül azonban már maga is vitatja ezt, mert elismeri, hogy a jobbágy fizeti az államnak az adót, a hadsereg számára az alacsony áron megállapított élelmezést, az utak rendben tartását és a postai szolgáltatást, a nemesnek pedig hetente két vagy három napi szolgálatot (4 ökörrel) és az ún. dézsmát. Reméli, hogy a diétákon változtatni fognak a jobbágyok szolgáltatásain, s hogy a nemesek az állami adók felét fizetni fogják.
A nemes eddig nem fizetett adót, viszont maga vagy emberei katonák voltak (itt mondja el elméletét a husz-ár szó zavaros eredetéről), hozzájárult a közvetlen adókhoz (só, bányák, iskolák, kollégiumok). Szükségesnek tartja, hogy „az erdélyi nemesek gondolkozzanak olyan kiváltságok eltörléséről, amelyek az arisztokráciához tartoznak”, mint „a korcsma, a malom, vízi átkelés joga”. A magyar urak nem rendelkeznek olyan jövedelmekkel, amelyek földjeik nagyságával és gazdagságával állnak kapcsolatban.” A fő baj a mezőgazdaság rossz állapota, hiszen a terheket viselő paraszt és különösen a román paraszt keveset dolgozik. A nemesség az, amely az „új törvényeket” hozza, „egy retrográd kormánnyal szemben olyan feladatot vállal, amelyet minden ország arisztokráciája visszautasított. Segíti az egyenlőség megvalósítását, mielőtt még ez az osztály, amelynek jólétéért dolgozik, felemelte volna szavát”. Szerinte a parasztok már citoyen-ek (e szót használja) lettek, mert birtokot szerezhetnek és közhivatalokat tölthetnek be. A nemesség egy része, mint azt Deák jelezte, a Dunántúlon már kész adót fizetni s ezt ki kell terjeszteni. Mindehhez hozzáfűzi: „Sajnálják, hogy Európa nem figyel fel jobban ezekre a nemes erőfeszítésekre. Ez egy olyan tevékenység, amely a szabad országok rokonszenvét felhívja, és egy olyan nemes lelkű néptől jön, mint a magyar nép, amely ezt a látványt adja a világnak.”
Szól a szászokról is, akiknél megfigyeli „a rend, a gazdaság és a munka szeretetét”, „erős kapcsolataikat Németországgal, elsősorban vallásos és kulturális területen s összeköttetéseiket a bécsi kormánnyal”. Ezt írja róluk: „Van bennük vonzalom Németország iránt, amelyet a gyarmatosítók éreznek a metropolis iránt. Ez bűn. Nem tartozhat valaki két országhoz. Magyarország nem Németország gyarmata, külön állam, melynek megvan a múltja és a jövője. A szászok ma magyar állampolgárok (citoyens), és azoknak kell tartaniok magukat, megőrizvén nyelvüket, vallásukat, erkölcseiket.” Johann-Karl Schüller még ebben az évben (1846) válaszolt Freiherr N. Wesselényi/A. de Gerando und die Sachsen in Siebenbürgen címmel, s kétségbe vonta a szászok „kettős kötöttségét”; erdélyi hazafiaknak tartja őket, akik megőrzik nyelvüket, nemzetiségüket és vallásukat, és tiltakozik egoizmusuk ellen.
A könyvnek széles körű visszhangja volt újszerű történeti felfogása – melyben Michelet hatását lehet megfigyelni – és különösen gazdag és érdekes néprajzi, gazdasági és politikai megfigyelései miatt. Fő mondanivalója, hogy a magyar nemesség a liberalizmus útján elvégzi a maga felszabadító szerepét és a nemzetiségeknek ehhez az erőhöz kell csatlakozni a bécsi kormánnyal és az esetleges orosz orientációval szemben.
Közben az 1840-es években megjelennek olyan francia munkák és cikkek is, amelyek nem-magyar nemzetiségek mellé állnak és azok törekvéseit támogatják. Bari( már említett cikkében hivatkozik I. Vaillant-ra, aki Havaselvén dolgozott és 1844-ben megjelentetett egy munkát La Roumanie címen, hirdetve, hogy létre kell hozni az összes románok egységét. M. H. Desprez a Revue des deux mondes-ban szállt síkra 1847-től kezdődően a románok jogai mellett. Róbert Cyprien a szláv kérdéssel foglalkozott 1845-től ugyancsak az említett folyóiratban. De Gerando idesorolja Saint-René Taillandier-t is, aki az északi szlávok ügyét támogatta, s akinek később szerepe volt a magyar költészet és főleg Petőfi megismertetésében.
Ezeknek az állásfoglalásoknak nyomán írja meg De Gerando a De l'esprit public en Hongrie depuis la révolution française című munkáját, amelyet 1848 elején jelentet meg Párizsban. A bevezetés megismétli azt a mondatot, amelyet már az Erdélyről szóló könyvében idézett a magyar liberális nemességről, és felhívja a figyelmet e mozgalom jelentőségére, támadva a német lapokat, amelyek „gúnyolják a magyar alkotmányt” és „azokat a lelkes embereket, akik azt ki akarják egészíteni és alkalmazni korunk igényeihez”. ő maga hisz „a népek szent egységében” és abban, hogy szolgálni kell azokat, akik ezt vállalják. Ezért írta meg ezt a könyvet is.
A cím arra utal, hogy a magyar liberalizmust a francia forradalomhoz kapcsolja, s annak elveiből vezeti le az 1790 óta kialakult magyar helyzetet. Bemutatja az ország alkotmányát, kiemelve haladó jellegét, miután az angol Magna Chartához hasonlítja. Meglepő, hogy a török megszállást a Habsburgok magyarországi megjelenéséhez köti. Szól a protestantizmus jelentkezéséről és annak hatásáról.
A Habsburgok ellen a magyarok, akik a múltban a kereszténység védőpajzsa voltak, ellenségükhöz, a törökhöz fordultak, s elmondja ennek magyarázatát. Ismerteti a magyar nemesi ellenállást II. Józseffel szemben, akinek reformtörekvéseit elismeri, de kifogásolja a magyarokkal szembeni előítéleteit. Nagyon részletesen írja le a magyar jakobinusok történetét a következő megjegyzéssel: „Miután az 1794-es liberálisok a mi forradalmunk képviselői, szükség volt arra, hogy e nyitott kérdést egy francia kéz zárja le.” II. Lipóttól 1847-ig Magyarország (Erdélyt is beleértve) parlamentáris történeté-t adja elő a diéták és más megnyilvánulások fényében Széchenyi, Wesselényi és Deák tevékenységét elemezve. Kossuthtal kapcsolatban azt állítja, hogy ő „a nép izzó lelkű védője” és ismerteti vitáját Széchenyivel. „Ez történik – írja – minden politikussal. Új harcosok túlszárnyalják őket, mint ahogy majd őket is túlszárnyalják.” Szerinte maga mint „francia” szól az eseményekről: „Az itt kifejtett gondolatok nevelésünkből, elveinkből, vagy ha tetszik, egyszerűen francia előítéletünkből származnak.” A magyar liberálisoknak a patriotizmusát és progresszivitását emeli ki, a konzervatívoknál a haladásellenes és a patriotizmussal szemben álló bécsi kormányra támaszkodó szellemet. Mégis semleges akar maradni: „Jegyezzük meg, hogy ez a könyv egyik párthoz sem tartozik.” ő a „magyar demokráciára” szavaz, amely mindenkit, a nem-magyarokat is „citoyenné” teszi.
A nemzetiségi kérdés számára elsősorban Magyarország és az illirizmus ügye. Fényes Elek adatait ismertetve elmondja, hogy a szlávok a lakosság 5 milliónyi részét teszik ki, a magyarok 4 milliót, a románok 2,3 milliót és a németek 1,2 milliót. Hangsúlyozza a magyar nyelv és kultúra elsőbbségét, kimutatva jogi és gazdasági előnyeit, és szembenállását a bécsi kormányzattal. Ismerteti a magyarok és a horvátok között kialakult vitákat (L. Gaj), de ezt kiterjeszti a szlovákokra is (Thun, Kollár). Megrója a német sajtót, amely a „szlávok elnyomásáról” beszél, de a Revue des deux mondes-ot is, és név szerint Saint René Taillandier-t, Róbert Cyprien-t és Desprez-t, akik „olyan kérdéseket feszegetnek, amelyeket csak félig ismernek”. Ezek ugyanis azt állítják, hogy szembenállás alakult ki a magyar és a „szláv” nyelvek között, holott például a horvátok többsége az „illírt” mint nyelvet nem fogadja el.
A pánszlávizmus és a magyarországi európai ellenállás címmel az orosz veszélyt idézi, amelyet szerinte Kollár 1837-es manifesztuma és még előbb a Slavy dcera fogalmazott meg. Különbséget tesz szlávizmus és pánszlávizmus között, míg az egyik a fejlődést és a patriotizmust képviseli, a második a barbárság veszélyét jelenti Oroszország képében. E pánszlávizmus ellen Wesselényi Miklós lépett fel, akinek Szózatából részletesen idéz. Megemlíti Vörösmartyt is, de vele kapcsolatban nem a nemzet halálát hirdeti, hanem a bátor ellenállás szükségét az „európai veszéllyel” szemben.
Az utolsó fejezetben Ausztriáról és Magyarországról szól, s azt állítja, hogy Ausztria Magyarország felszabadítása után nem tudta kiűzni a törököt a Balkánról, viszont az osztrák hadsereg Lombardiában és másutt pusztít. E kormányzat nem segíti a fejlődést, és egyes írók szerint nem a magyarokra, hanem a szlávokra akar támaszkodni. Az illirizmus mögött Ausztria áll, amely régóta iparkodik szembeállítani egymással a népeket. Egy felvilágosultabb Habsburg-monarchia megszerezhetné Délkelet-Európát és adott esetben „Valachiát” is. Elsősorban azonban Magyarország biztosíthatná a jövőt, ha a bécsi kormány segítené a reformokat s a szembefordulást képviselné a pánszláv politikával. De Gerando a jelenlegi helyzetben Ausztria bukását jósolja: „Ha megmarad ezen a veszélyes politikai úton, amelyre rátért, egy olyan politika mellett, amelyben a dekadencia belső és külső biztos jelei jelentkeznek, a század egy napon azzal fogja a világot meglepni, hogy ez a régi monarchia egyszerre csak megszűnik létezni”.
De Gerando még 1842-ben azt írta Michelet-nek, hogy „forradalom megy végbe Magyarországon” s ebben a könyvben be is mutatja, hogy ez a politikában hogyan jelentkezik. Michelet De Gerando halála után a College de France-ban tartott előadásán, 1850 elején megsiratta őt. „Nem olyan régen, a múlt év június 21-én, e padokban láttam egy fiatalembert, akit elveszítettünk, Auguste de Gerandót, több Magyarországról szóló fontos könyv szerzőjét, aki szolgálta Magyarországot (az európai szabadságjogoknak ezt az előőrsét) életével és halálával.”
Mi a következtetésünk? A reformkor francia utazói elítélik a magyar elmaradottságot, s e tekintetben még a legkonzervatívabbak is a francia forradalom hívei, bár egyesek megbélyegzik a jakobinus diktatúrát. Hangsúlyozzák, hogy igenis szükség van a feudalizmus „lassú” felszámolására: a nemesség és a jobbágyság közös javára. A nemesség esetében kifogásolják az ősiség-régi törvényeit, a rossz gazdasági helyzetet, a hitelek hiányát, a nemesi adófizetés elvetését, a jobbágyok jogi kiszolgáltatottságát. A jobbágyok helyzetét a tulajdonszerzés és a közhivatalok megnyitása után elviselhetőnek tartják, de követelik a régi szolgáltatások megszüntetését és citoyen-né tételüket. Az ipar és a kereskedelem elmaradottságát emelik ki és szükségesnek tartják a polgárság kialakítását. Mindez azt jelenti, hogy számukra a francia helyzet a példakép, s ezt De Gerando ki is mondja, amikor a francia forradalomtól származtatja a magyar liberalizmust. Ezt tartják a magyar reformkor „közszellemének”, amely a nemzet és a haladás szellemét képviseli.
Ki az, aki e változást véghezviszi? A francia utazók szerint az a nemesség, amely egyszerre képviseli a nemzeti szellemet és a liberalizmust. Ez a réteg már eddig is elért eredményeket a gazdaságban és a kultúrában, s ezeket fel is sorolják. A példaképük Széchenyi István, akiről lelkesen beszélnek: politikai, gazdasági és kulturális tevékenységét magasra értékelik.
A francia utazók szembe találják magukat a nemzetiségek kérdésével. Egyetértenek a magyar állami nyelv bevezetésével s azokkal a nemzeti és Bécs-ellenes törekvésekkel, amelyet a liberális nemesség képvisel. Egy részük a nem-magyar nemzetiségeket a múlt megmaradt emlékeinek tartja, akik megőrizték nyelvüket és szokásaikat. Ezek megtartását javasolják, de oly módon, hogy részesedjenek a magyar liberalizmus politikai és gazdasági előnyeiből. Néhányan ehhez kapcsolják az elmagyarosítást is, de nem azzal a szándékkal, hogy e népek nemzeti identitását feladják. Szembekerülnek azokkal a francia szemtanúkkal, akik a nemzetállam szellemében a nem-magyar nemzetek jogairól és különállásukról szólnak, ami az egykori Magyarország megszüntetését vagy a monarchia föderációját jelentené. Ez a vita már a 40-es években kiéleződik, s a magyar szabadságharc idején a szláv és román törekvések támogatói a magyar liberálisokat teszik felelőssé a nemzetiségi ellentétekért és a fegyveres ellenállásért. A magyar liberalizmus mellett állást foglalók viszont a bécsi kormányzat elleni harcot emelik ki, és a nem-magyar nemzetiségek támadását hangsúlyozzák az európai szabadságmozgalmak e küzdelme ellen.
Mindez azt mutatja, hogy a 19. század harmincas-negyvenes éveinek jeles francia utazói reménykednek a magyar liberalizmus felszabadító jellegében – és nemcsak a magyar, hanem a régi Magyarország minden népének szempontjából. Egyedülálló példával állunk szemben, mert ezek a francia utazók a saját politikai kultúrájuk alapján alkalmasnak tartják a magyar liberális nemességet a polgári társadalom kialakítására a régi, többnemzetiségű Magyarországon: tehát a gazdasági előrehaladást állítják szembe a nemzetállamok eszméjével.
Amit a magyar olvasó is tud
A globalizáció fogalma nem egészen ismeretlen a hazai sajtó olvasói előtt. A gazdasági és politológiai publicisztikában a témáról megjelenő írások azonban ritkán világítják meg a jelenség lényegét, sőt: némelyik szerző inkább affirmációs igyekezettel kizárólag pozitív szemszögből ír lelkendező cikkeket erről a jelenségről, amelynek súlyosan kedvezőtlen hatása pedig sok vonatkozásban már elérte a magyar térfelet is. Jellegzetes példája a lényeget elhomályosító bagatellizálásnak az olyan írás, amely a (Nyugat-)Európába igyekvő társadalom előtt feltáruló természetes és reményt keltő, azonosulást váró folyamatként állítja be a globalizációt, mélyen hallgatva annak fenyegető veszélyeiről. (Ld. A világ visszaállamosításának terve című cikket, Népszabadság, 1998. máj. 13. 12. old.) Más írások pedig a közgazdaságilag képzetlen olvasó számára szinte rejtjelesen tesznek utalásokat olyan jelenségekre, amelyek pedig a jövő sorsdöntő mozzanatai lesznek. (Ld.: K. T.: OECD-vita a beruházásról. Népszabadság, 1998. ápr. 18.) Ismét más példája a tudással párosult bagatellizálásnak, amely ugyanakkor a konfesszionális üres reményt adja vigaszul, F. V. de Galhau előadása (Európai szemmel, 1997. 4. sz.)
Vannak súlyos tartalmú elemzések is (ezek közé tartozik pl. Almási Miklós: Napóra a Times Square-en – A pénz forradalma az ezredvégen című könyve), amelyek a globalizáció, azaz a gigantikus méretű, multinacionális gazdasági és főleg pénzügyi körök világot átfogó törekvéseit és azok következményeit a maguk félelmetességében írják le. Kérdés azonban, mennyire széles olvasóközönséghez jutnak el e tudományos igényű munkák.
Német polgári közgazdászok a globalizációról Ezúttal egy német szerzőpáros legújabb könyve (Hans-Peter Martin - Harald Schumann: Die Globalisierungsfalle – Der Angriff auf Demokratie und Wohlstand, Hamburg, Rowohlt Verlag, 1997) ismertetésével törekednénk hozzájárulni e nagyon is reális következményekkel járó legújabb kori mítosz természetrajzának megvilágításához. Az elaltatott figyelmű magyar olvasó talán még csodálkozik is azon, hogy a kifejezetten polgári világszemléletű Der Spiegel közgazdász-politológus munkatársai tettek közzé a kérdésről olyan művet, amely két év alatt – 1997 decemberéig – 16(!) kiadásban, összesen 228 ezer példányban jelent meg, s amelyet a tekintélyes Süddeutsche Zeitung „az év talán legfontosabb könyvének” minősített, a Die Zeit pedig „olyan szakmunkának”, amely „lángoló felhívás, harcos emlékirat, s amely az ész hatalmában bízik”. Ricardo Diez Hochleitner, a Római Klub elnöke „a Klub számára rendkívül fontos könyvként” aposztrofálta a szerzőpáros elképesztően gazdag tényanyagot tartalmazó munkáját.
Martin és Schumann ismereteit és tájékozottságát, a forrásfeltárás komolyságát jelzi az a csaknem négyszáz hivatkozás, amelyre elemzéseiket és következtetéseiket alapozták. Ezek közt éppúgy jelen vannak a világ vezető gazdasági és pénzügyi profilú lapjai, állami hivatalos statisztikák, ENSZ-beszámolók, miniszteriális iratok, konszern-jelentések, a világ vezető bankjainak és más pénzügyi szervek képviselőinek megnyilatkozásai, mint tudósokkal és állami tisztségviselőkkel készített interjúk, ahol is a mintegy százharminc személyiség között olyan nevek szerepelnek, mint Butrosz Gáli, M. Camdessus, M. Gorbacsov, Al Gore, F. Lacina, Mahathir Mohamad, Ted Turner, E. U. von Weizsäcker, Simon Wiesenthal – hogy csak a magyar olvasó előtt is ismertebb nevekkel érzékeltessük a megszólalók széles és változatos skáláját.
Szociális piacgazdaság vagy következetes neoliberalizmus?
A „világforradalmi folyamat” egykori kommunista képzete lehanyatlásával, s e történelmi méretű kísérlet átmeneti vereségétől nem függetlenül, hanem egyenesen ezáltal lehetővé téve most egy új totalitás (irodalmárok számára: egy új narratíva) bontakozik ki a világban, amelyet a szakirodalom globalizációnak (mondialization) nevez, s amelynek ideológiája a neoliberalizmus, mégpedig annak legkövetkezetesebb, amerikai-angol változatában. Arról van szó, hogy a John Maynard Keynes és Ludwig Erhard volt német kancellár nevével jellemezhető szociális piacgazdasági modellt a semmitől sem korlátozott piaci mechanizmus, a határokat és nemzeti törvényeket nem ismerő szabadkereskedelem váltja fel, amelynek fő gazdaságfilozófiai elméletalkotója a Nobel-díjas Milton Friedmann, egy időben Pinochet szaktanácsadója. Ez az a „projekt”, amelynek következményei átlépik az eddig is aggasztónak tartott „kétharmados” társadalmi modellt (értsd: a lakosság egyharmada éljen a szegénységi küszöb alatt, egy másik harmada alig valamivel efölött. Ez az az igen széles réteg, amely kétségbeesetten igyekszik megkapaszkodni, részt venni a „jóléti társadalom” által nyújtott [manipulált] fogyasztásban, ugyanakkor ezt a réteget fenyegeti állandóan a lecsúszás veszélye.)
A globalizáció jövő-modellje ezzel szemben a 20%-80%-os, azaz az „egyötöd társadalom”. Szakértők szerint ez az arány felel meg a 21. századi világgazdaság eredményes működését biztosító elvárásnak. A négyötödnyi társadalom szegénységi, vagy ahhoz közeli szintre szorítása azonban nem csökkenti a piaci keresletképességet – mint azt az első pillanatban gondolnánk –, hiszen ez a több milliárdos fogyasztói réteg mindig és azonnal kénytelen visszaáramoltatni jövedelmét élelmezésre, ruházkodásra, lakásra, energiára és gyógyszerre, s így a nála levő, összességében óriási tömegű pénzösszegek gyors cirkulációval jutnak vissza a kereskedelmi és termelő tőkéhez.
S hogy mi lesz a sorsa ennek a felesleges (de nagyon hasznos) 80%-nak, arról Scott McNealy konszernfőnök metaforikusán így nyilatkozik: „to have lunch or be lunch”, azaz szabad fordításban: „lesz, aki táplálkozik, és lesznek, akiket felfalnak”. Ez utóbbiak számára találta ki Zbigniew Brzezinski, Carter egykori nemzetbiztonsági tanácsadója a „tittytainment” formuláját, ahol is a keverékszó a kevesek jólétét, a többség számára pedig a szórakoztatással történő tudatelkábítást érzékelteti. (Ez a tudatmanipuláció – tehetjük hozzá – behatolt sajnos az irodalomba és az irodalomtudományba is. Gyakran találkozni hivatkozásokban Gottfried Benn híres-hírhedt verssorával: „Die Welt zerdacht”, ami azt sugallja, hogy a világ átláthatatlanul szétesett. Mi sem kedvesebb a világot szorosan átfogó újtotalitás számára, mint az ilyen bénultságot és rezignációt terjesztő szólamok.)
Ez a modell nem ismeri az Európában még itt-ott illúzióként favorizált „középosztályi státust”. A globalizáció a legéletképesebb üzleti, reál- és humán értelmiségi réteg egyedeit ugyanis részben felszívja a felső egyötödbe, vagy a „tőkés elit” kiszolgálására, vagy legalábbis affirmatív legitimálására (s e szolgálatnak a humán szférában csak kevesen tudnak ellenállni), a többséget pedig folyamatosan kiszorítja a munkaerőpiacról. E program jegyében látszik különösen világosan, mennyire naivak és provinciálisak azok a hazai képzelmek, amelyek „a társadalom kettészakadásán” siránkoznak, s arról ábrándoznak, hogy a jövő polgári társadalmak alapja az „erős középosztály” lesz, amely természetesen a magukat artikulálni képtelen proletarizált tömegeknek a társadalmi együttcselekvésből való kiszorítását célozza.
A globalizáció a világban
A globalizáció „a tőke világforradalma” jegyében megjelent Európában is. Államférfiak a homályban tartott értelmű „átalakulás” (ezt egykor, egy helyütt peresztrojkának hívták) jegyében általános áldozatvállalásról szónokolnak, noha a betegségbiztosítás és a táppénzfolyósítások redukálása, a szociális ellátások széles körének lefaragása, a növekvő munkaintenzitás és produkciónövelés mellett a bérek folyamatos csökkentése, a munkanélküliség terjedése stb., távolról sem igényelnek áldozatvállalást mindenkitől, kizárólag csak az érintettektől, s ezek mára széles tömegekben jelen vannak Svédországtól Németországon át Spanyolországig mindenütt.
A nemzetközi finánctőke belenyúl a nemzetállamok szuverenitásába, tőkekivonással fenyegetőzik, drasztikus mértékű adókedvezményeket csikar ki, milliárdos szubvenciókat és szinte ingyenes infrastruktúrát követel, ugyanakkor a profit nagy részét kiviszi az adott – lényegében kolonizált – országból, miközben a „tittytainment” elve követésére szorítja a nemzetállamok társadalmát.
A Friedmann-féle gazdaságpolitika már a 80-as évektől sok helyütt kormányzati stratégiává vált, s azzal járt, hogy az állami felügyeletet fokozatosan leépítették, a kereskedelmet és a tőkeáramlást messzemenően liberalizálták, az állami, nemzeti kézben levő vállalatokat – többnyire nevetséges összegekért – privatizálták. Ezt az eljárást szorgalmazzák a gazdasági erőközpontok, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), amely a GATT örökébe lépett, továbbá a Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD). „Megszabadulván a proletariátus diktatúrájának fenyegetésétől – írják a német szerzők –, azóta még elszántabb munka folyik az egységes világpiac diktatúrájának megteremtéséért.” Mit sem számít, hogy eközben a demokratikus államhatalom fokozatosan elveszíti hatékonyságát és legitimitását, egyre kevésbé képes ellátni tradicionális hivatását: polgárai védelmét. Kiugró példaként említik a szerzők a járványszerűen terjedő szervezett bűnözést. Kaliforniában, amely a világ hetedik gazdasági hatalma, a börtönök fenntartására fordított költségvetési összegek felülmúlják a kulturális összkiadásokat. Az Egyesült Államok lakosságának 10%-a, 28 millió ember őrző-védő szolgálatok által ellenőrzött házakban, villákban és településeken él (ezek mintája a szuperrezervátum Alphaville Brazíliában). Az USA-ban e szolgálat összbére felülmúlja azt az összeget, amelyet a szövetségi állam a rendőrség fenntartására tud fordítani.
A globalizáció és a harmadik világ
A „fejlődő országoknak” becézett alulfejlett régiók a globalizáció stratégiájának szinte védtelen áldozatai. A multinacionális befektetők a magas rizikóra hivatkozva általában 30%-os hozam elérésére törekszenek. (Ez történt pl. Indiában és Indonéziában a vízellátási rendszerek kiépítése során.) A fejlődő országok adósságai az „északi” kormányzatok kegyes nyilatkozatai ellenére, folyamatosan nőnek. 1996-ban a kamatkötelezettségek elérték az 1,94 billió dollárt, azaz 1986-hoz képest megduplázódtak. Nem kell nagy képzelőerő annak megértéséhez, miért csap át ezekben az országokban a szociális feszültség lázongásba, etnikai konfliktusokba, amelyek áldozatainak száma csak a legutóbbi időkben is milliókra rúg. Az újkolonizáció ma már nem fegyverekkel történik, mint a 16. században, amikor nagyrészt kiirtották Amerika őslakosságát. Ma a végső kétségbeesésbe hajszolt népcsoportok – részben külső indíttatásra – önmaguk közt végzik el az ilyen műveleteket (ld. Bosznia, Algéria, Észak-Kaukázus, Ruanda, Indonézia stb.). A fundamentalizmus, a nemzeti ellentétek és az agresszivitás mélyén végső soron mindig egész régiók frusztrációja, kizsákmányoltsága rejlik, mely aztán torz formában, etnikai, faji gyűlöletként keres magának kiutat. A globalizációs, végletesen liberalizált világkereskedelem következményeként – nem nehéz előre látni – még csak növekedni fognak azok a különbségek, amelyek már jelenleg is léteznek. A világ országainak egyötöde rendelkezik a világ bruttó társadalmi termelésének 84,7%-ával, ezeknek az országoknak a vállalkozói bonyolítják le a világkereskedelem 84,2%-át, s ők birtokolják a belföldi pénzállomány 85,5%-át. 1960 óta a leggazdagabb és legszegényebb egyötöd ország gazdasági volumenének különbsége megduplázódott.
E pusztító társadalmi következményekhez járul a természeti erőforrások fokozódó kiaknázása és a természeti környezetnek a magasabb profit érdekében történő rombolása. Az ENSZ 1992-es Rio de Janeiró-i kormányfői szintű konferenciája határozatai papíron maradtak, a transznacionális vállalatok az ajánlásokat nem tartották magukra nézve kötelezőnek. A világ országainak egyötöde adja a fakitermelés 85%-át, végzi 75%-ban a fémfeldolgozást, és használja fel az energia 70%-át a maga számára. Ugyanakkor a statisztikák rámutatnak: ezekben az országokban az energia felhasználása 2020-ig meg fog duplázódni, a széndioxid-kibocsátás 50-90% közötti mértékben fog növekedni, ami erőteljesen befolyásolja a klímaváltozásokat. Az atmoszféra felmelegedése már ma is sorozatban idézi elő a pusztító viharokat, áradásokat, természeti katasztrófákat.
A pénzpiac meghatározó szerepe Mindezek a nemzetközi finánctőke globalizációs, mindent maga alá gyűrő, gátlástalan imperializmusának kézzelfogható következményei. A háttérben húzódik meg azonban a lényeg: az elektronikus úton vezényelhető és manipulálható pénzpiaci tranzakciók hovatovább ellenőrizhetetlen folyamatai. Elég talán csak a legújabb időkből a mexikói és a kelet-ázsiai „kistigrisek” hirtelen kitört pénzügyi válságára utalni, ezek láncreakcióvá válva – kévésén múlt – világgazdasági csődhöz vezethettek volna. Itt olyan szituációk keletkeztek, amelyekkel szemben Michel Camdessus, a Nemzetközi Valutaalap elnöke csupán hazardírozva tudott fellépni, miután egyetlen éjszakán az Alapot létesítő országokat meg nem kérdezve vetett be 10 milliárd dollárt, Bili Clinton pedig a kongresszus hozzájárulása nélkül „gyűjtötte be” órákon belül különböző forrásokból azt az 50 milliárd dollárt, amellyel Mexikó – és vele az ott érdekelt nemzetközi pénzvilág – megmenekült az összeomlástól. „Mintha csak egy láthatatlan kéz irányította volna őket – írják a szerzők a szuperhatalom USA, a mindenható Valutaalap, az összes európai jegybank alávetette magát egy felsőbb hatalomnak, amelynek romboló erejét már egyikőjük sem tudja igazán felmérni, s ez a hatalom – a nemzetközi pénzpiac.” Az itt folyó privát manipulációk szorították ki a Bank of Englandet és a Banca d'Italiát 1992-ben az Európai Valutarendszerből; az akteuröket Jacques Chirac a „világgazdaság AIDS-hordozóinak” nevezte. Az itt folyó „műveleteknek” egyik riasztó díszpéldája volt a neves tradíciójú Barings Bankház csődbe juttatása egy bróker manipulációi folytán.
Mindez azért következett be, mert a robbanásszerűen növekvő termelés mérhetetlen pénzszükséglete, majd az önállósodó pénz- és értékpapír világpiac lerombolta az 1944-ben, Bretton Woods-ban a győztes hatalmak által rögzített valutaátváltási árfolyamokat, és az 1973. évi eseményektől kezdődően (olajválság) elsöpörtek az útból minden nemzetállami féket a szabad spekuláció útjából. 1995-ben az elektronikus úton kialkudott szerződések összege 41 000 milliárd dollárt tett ki. Ennek a szinte felfoghatatlan összegnek már csak alig 2-3%-a szolgálja az ipari és kereskedelmi tevékenységet, a többi a palackból kiengedett szellem szerepét tölti be. A Milton Friedmann által iniciált monetarizmusnak szabad prédájává válhat a világ adófizetőinek és a megtakarított pénzeiket bankba vagy értékpapírba fektetők vagyona. Martin és Schumann elemzései szerint ebben a világban ma már a dzsungel anarchisztikus törvényei érvényesülnek, és mindenütt a nemzeti szuverenitás forog kockán, azaz nem egy állam már a transznacionális tőke zsebében van.
Ennek legeklatánsabb példája az ún. off-shore pénzelhelyezési (értsd: tisztára mosási) lehetőség kiaknázása, azaz azok az „oázisok”, ahová a Karibi szigetektől Lichtensteinen át Szingapúrig hatalmas vagyonokat lehet átutalni, azaz kimenekíteni a nemzetállami adóztatás elől. A Cayman-szigetek bankjaiban az elmúlt évtizedben több ilyen összeget helyeztek el, mint amennyi Németország összes bankjainak teljes pénzvagyona volt. 1987-ben az OECD számításai szerint 1 billió dollár folyt be a világgazdaság e „fekete lyuk”-ába.
Az „apolitikus” globalizáció és a kifosztott nemzetállamok
E mérhetetlen vagyonok a nemzetállamokból a megadóztatás elől menekülnek, s ezzel – úgymond – „kiszikkasztják” az államháztartásokat. A pénzszűkében levő kormányok a tőke becsalogatásával „az ördöggel kötnek paktumot” – írja a Newsweek (1994. okt. 3.). A befektetők adócsökkentést és a pénzügyi fizetési kötelezettségek deregulációját követelik, ingyen vagy olcsó infrastruktúrát, és semmiféle szakszervezetet. S hogy erre az egyoldalú alkura az országok mennyire rászorulnak, arra példa akár az Egyesült Államok rendkívüli államháztartási deficitje, vagy az, hogy Németország államadósságának több mint egyharmada külföldi érdekeltségű követelés. Az államok, hogy hitelhez jussanak, a Moody's Investors Service (hitelminősítő intézet) értékelésétől függenek. S hogy ennek milyen politikai kihatásai lehetnek, azt jól példázza Jean Crétien, kanadai miniszterelnök 1995-ös, és az ausztráliai Labour Party 1996-os bukása – mindkettő a hitelképességértékelés kedvezőtlenre változtatása következtében. A szociálpolitikájáról egykor oly híres Svédország szociáldemokrata miniszterelnöke, G. Persson 1996-ban, a választási küzdelemben újra kilátásba helyezte a munkanélküli-segély és a betegellátás költségének emelését. A Moody's erre azonnal leértékelte az ország hitelképességét, a nemzeti valuta értéke egyetlen nap alatt zuhanni kezdett a tőzsdén, a kamatkövetelések pedig növekedtek. Mindennek – a látszat szerint – nem közvetlenül politikai indítékai voltak, mintha kizárólag csak a monetáris politika kemény követelményei érvényesülnének. A finánctőke mohó hozamnövekedési igénye azonban csak a szociális kiadások radikális redukciójával elégíthető ki – mindenütt a világon. Ez volt az oka annak is, hogy Bili Clinton visszakozni kényszerült indulási programjától. Azt képzelte: lehetséges, hogy minden amerikai biztosítva legyen betegség esetére, s hogy rendbe lehet hozni az ország leromlott közoktatási hálózatát. Tévedett.
Az ilyen – példaként felhozott – jelenségekben a szerzőpáros a finánctőke nyílt támadását látja a nemzetállamok demokratikus intézményei ellen.
A demokratikus intézmények veszélyeztetettsége
A nemzetközi pénzpiac mindeddig lényegében dollárfüggő volt. Az Európai Unió 400 millió főnyi belső piacával és tervezett közös pénzével, az euro-val ezt a hegemóniát kívánja megtörni, tehát lényegében az európai „emberszabásúbb” piacgazdaság reményét keltheti. Európának jó oka van az aggodalomra. A monetáris politika már eddig is nagyszabású tömegdemonstrációkhoz, sztrájkokhoz vezetett Franciaországban és Németországban. Heiner Flassbeck, a Német Gazdaságkutató Intézet képviselője úgy véli, hogy a nemzetközi pénztőke követelése, amely a szociális kiadások leszorítására irányul, destabilizálja egész Európát, méghozzá kísértetiesen ugyanúgy, amiképpen 1930-ban Heinrich Brüning német kancellár megszorító intézkedései nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az extremista erők megássák a weimari demokrácia sírját.
Mindez arra int, hogy a globalizáló fináncanarchiát meg kellene fékezni. Ez a gondolat inspirálta e piac egyik fő guruját, Soros Györgyöt a nemzetközi és a hazai sajtóban a közelmúltban közzétett nagy tanulmányára, és az 1995 januárjában a davosi Világgazdasági Fórumon elmondott beszédére. Hazai botcsinálta, lelkes – de többnyire naiv – globalizáció-hívőinkkel szemben a két német közgazdász bátran kimondja: „Rövidebb vagy hosszabb távon nem marad más hátra, mint az, hogy a tőkepiacokat könyörtelenül szigorú állami felügyelet alá vonják, mivel a pénzvilág kaotikus dinamizmusa már túlnő gerjesztőin. Az elektronikus térben működő komputerhálózat olyan kockázatot rejt magában, amely az atomtechnika veszélyével egyenlő.” Az elektronikusan vezérelt piac high-tech építménye távolról sem perfekt. A börzei utasítások még nem jelentik az üzletek jogkötelezett lebonyolítottságát, s ezzel potenciális csődveszélyt hordoznak magukban. A Society for Worldwide Interbank Financial Telecommunication (SWIFT) Amsterdam és Washington mellett telepített szupertitkos központjához mintegy ötezer pénzintézet kapcsolódik, s e két maga-intézmény évi félmilliárd utasítást közvetít. Az ügylet perfektuálása csak akkor történhet, ha azt kétszeresen megerősítették. A lebonyolítás azonban gyakran – már csak az időzónák miatt is – két-három napba kerülhet.
S ha közben történik valami? „Ez a késlekedés – mondják szerzőink –, szélsőséges esetben végzetessé válhat.”
(A II., befejező részt következő számunkban közöljük.)
* A szerző külföldön a német eredeti alapján dolgozott. Időközben a könyv magyarul is megjelent – Szmodits Anikó fordításában – a Perfekt Kiadónál. [vissza]
Vajon ki lehet-e ragadni egy személyiséget a történelmi háttérből, korából, sőt annak előtörténetéből, ha meg akarjuk érteni életútját, tudati fejlődését? A személyiség – ha valóban az, és Hevesi Gyula az volt – mindig a kor lenyomata is egyúttal.
Mi volt a kezdet történelmileg, és mi volt számára a végkifejlet? A kérdés fontos, mert a régi kínaiaknak igazuk volt: az igazsághoz hozzátartozik a hozzávezető út is. A történelmi személyiség, még ha nem is korszakformáló, de fontos alakja egy folyamatnak, nem csak mozgatója, de sodródó alanya is a társadalmi mozgásoknak.
A magyar történetírás nagy alakjai, Szekfű Gyula, Juhász Gyula és a reformkort kutató Kosáry Domokos karakteresen ábrázolták műveikben azt a kétarcúságot, ami a függetlenségét, kiváltságait védelmező nemesség és a felvilágosodás eszméit náluk következetesebben képviselő Mária Terézia, II. József rendelkezéseivel való szembenállás jellemzett. A nemesség elszegényesedése, a kiegyezés alakította ki a fiatal nemesek – Szontágh Gusztáv, Beöthy Leó, Pulszky Ágost – személyében a társadalomtudomány magyar úttörőinek csoportját, akik a nemzetfogalom és a társadalom megújításának ötvözésére, újrafogalmazására vállalkoztak. A szellemi vezetést meghatározó jogásznemesség és a nemzeti liberalizmus egyaránt kiöregedett. A kisebbségi nacionalizmus, a nemzetköziségben gondolkodó szakszervezetek és az európaorientált értelmiség új válaszokat igényeltek.
A szociáldemokrata Népszava öt nyelven jelent meg. A Szocializmus, a Nyugat, a Huszadik század új gondolkodásmódot hirdettek. A polgárság ereje, öntudata megnövekedett, az egyetemek átpolitizálódtak. Az irodalomban a „magyartalannak” minősített Ady, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Karinthy, Hatvány, Fenyő Miksa és Ignotus kultúrharcot vívott Rákosi Jenővel, Herczeg Ferenccel, a kisfaludystákkal.
A sokféle újító szándék heterogén módon, de felülkerekedett, és utat tört a szociológiai gondolkodásnak is. Új arcok is megjelentek a modernizálódott, liberalizálódott társadalomfelfogás frontján: Gratz Gusztáv, Somló Bódog, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem. E gondolkodók köré csoportosultak hozták létre a Társadalomtudományi Társaságot, melynek egyik vezetője, Jászi Oszkár keserűen állapította meg: „Minden kornak megvolt maga üldözött tudománya, a mienké a szociológia.” Ki gondolta volna akkor, hogy ez a megállapítás évtizedekkel később – ha rövid időre is – ismét aktuálissá lehet.
Itt álljunk meg, és ne taglaljuk tovább a történelmi eseményeket, fejleményeket, hiszen mindezt csupán az 1918-as őszirózsás forradalom nyolcvanadik évfordulója apropóján tettük, továbbá azért, hogy megértsük a mérnök-forradalmár Hevesi Gyula életútját.
A kor liberálisai a társadalmi felemelkedés és a nemzeti függetlenség fontos tényezőjének tartották azt, hogy a tudomány szerepe felértékelődött. E gondolat behatolt a műszaki értelmiség soraiba is, akik közül sokan ebből messzebb ható szociológiai, társadalompolitikai következtetéseket is levontak. Ezek közé tartozott Hevesi Gyula.
A vegyészmérnöki diplomás Hevesi olyan kiváló kutatókkal dolgozott együtt, mint például Helfgott Ármin. A gáztöltésű izzólámpák, a földakali getter bevitele az elektromos izzó iparba foglalkoztatták 1917-ben, a Nagy Októberi Forradalom évében is a társadalmi problémák iránti nem lankadó érdeklődése mellett.
Kezdeményezője volt az Ipari és Közlekedési Tisztviselők Országos Szövetsége létrehozásának, majd 1917-ben megszervezte az AMOSZ-t, az Alkalmazott Mérnökök Országos Szövetségét. Ez volt a világ első szocialista mérnökszakszervezete.
Hevesi Gyula szociális törekvései összefüggtek az AMOSZ érdekvédelmi programjával. Társadalmilag igazságtalannak és elfogadhatatlannak tartotta, hogy a kutatók munkájának eredményeit a tőkés tulajdonos fölözi le, sőt a feltaláló neve az akkori törvények szerint homályban marad. Egy titkos műszaki világszövetség létrehozásáról gondolkodott társaival.
1968-ban készítettem egy körülbelül 60 perces tudósportré-filmet róla, melyben nagyon őszintén beszélt egykori, kissé naiv politikai nézeteiről. „Úgy képzeltük, hogy a mérnökök – akik lényegében a tudománynak a tőkések számára való kisajátítását közvetítik – lennének felelősek ezért a folyamatért, és lennének hivatva arra, hogy valami módon megakadályozzák ezt a végeredményében emberiségellenes kisajátítási processzust.[…] Ekkor került kezembe Marxnak Bérmunka és tőke című brosúrája, ami az akkor fiatal műszaki emberek előtt valóságos felfedezésként hatott.[…] Meg kell győzni az ipar mérnökeit, technikusait, műszaki alkalmazottait, hogy helyük nem a tőkés, hanem a munkásosztály oldalán van.”
Így jutott el a mérnök először az „őszirózsás forradalom”, majd a Tanácsköztársaság oldalára, mindig megőrizve naiv, de következetes módon műszaki eszmeiségét. A Tanácsköztársaság kikiáltásának második napján létrehozták a Szociális Termelés Népbiztosságát, az akkori tőzsdepalotában, ennek lett egyik népbiztosa. Javaslatára egységesítették az országos energiahálózatot, és az ugyancsak szétforgácsolt budapesti villamos-közlekedést, mely eddig két vállalat birtokában volt, összevonták. Malmok, öntvénykészítés modernizálásához kezdtek hozzá. Bevezették az addig ismeretlen munkanélküli-segélyt. Utólag nagyon naiv intézkedések sorát is hozták, például elrendelték, hogy a kalapgyárak iparművészek tervei alapján gyártsanak olcsó női kalapot is, hogy „ezentúl ne csak a jómódú polgárok feleségei legyenek kalapos nagyságák”.
Elrendelték, minden községben 250 négyzetméteren ültessenek eperfát, hogy minél több szegénynek legyen selyemruhája.
Ezekről a részéről is naivnak minősített, gyakran fölösleges, de jóindulatú rendelkezésekről bölcs, elnézést kérő mosollyal beszélt, a forradalmi hevület meggondolatlan intézkedései közé sorolva azokat. A Tanácsköztársaság megdöntése után, 1921-ben a Szovjetunióba került. Itt megszervezte a nagyüzemi izzólámpagyártást, a laboratóriumi üvegkészülékek gyártását és az orvosi hőmérőkészítést.
Legnagyobb feltűnést a folyamatos munkahétre tett javaslata váltotta ki. Az iparosítás meggyorsítása érdekében növelni kellett a beruházásokat. Trockij ezt a „srófok meghúzásával” akarta elérni. Ez elviselhetetlen megszorítás lett volna a parasztok számára. 1929-ben bevezették a folyamatos munkahetet, ami négynapi munkát jelentett a dolgozók számára, de a munkanapok száma változatlan maradt, lehetővé téve a szovjet költségvetés egyhetedének megtakarítását. Gyáron belüli egyetemeket szervezett. Kujbisev, Ordzsonikidze munkatársa volt, és egyik helyettese Buharinnak.
Buharin bukása lett az ő veszte is. Tíz évig sínylődött büntetőtáborokban, de erről nagyon nem szívesen beszélt nekem, amikor rákérdeztem. Egyszer említette csak, hogy ifjú korában nagy rajongója volt Flammarionnak, a nagy francia csillagásznak, ő is szeretett volna csillagász lenni, de csak Szibéria csillagait volt alkalma tanulmányozni lágerévei alatt.
1950-ben került haza, Magyarországra. Megszervezte a Találmányi Hivatalt, a Magyar Tudományos Akadémián belül a műszaki tudományok osztályát, Ipargazdasági Kutató Csoportot, és javaslatára próbaképpen bevezették a könnyűiparban a folyamatos munkarendet. Az MTA alelnökévé választotta.
Sokak ösztönzésére megírta életrajzát, amelyben főleg a történelmi eseményekre és nem saját személyére irányította a figyelmet. Nagyon gyakran volt szerencsém meglátogatni Lórántffy Zsuzsanna utcai lakásában, ahol hallatlanul érdekes „történelemórákat” kaptam tőle. Egyszer megkérdeztem, miért az Egy mérnök a forradalomban címet adta önéletrajzának. Csodálkozva felelte: „Mert én mindig elsősorban mérnökként akartam szolgálni a forradalom ügyét.”
Egész élete ezt bizonyította. Végtelenül szerény, de igen önérzetes ember volt. Amikor hírét vette, hogy Sztálin telefonon szemrehányást tett Rákosinak: „Maga egy lágerből való árulót tett az Akadémia alelnökévé”, felajánlotta lemondását. Soha nem értette meg, hogy Rákosi miért hagyta meg mégis a helyén.
Gyakran tűnődnek el tisztelői, barátai, hogy mi is volt a jelentősebb érték benne? Az örökké új problémákkal foglalkozó, nyughatatlan tudós, vagy az erkölcsiségében példamutató ember? Úgy gondolom, mind a kettő.1890. november 21-én született, 1970. február 25-én hunyt el. Emlékét tisztelői és az Akadémia aranyérméből alapított ösztöndíjalapja őrzik.
Az Ezredvég ez év júliusi számában azt találtam írni egy Hannah Arendt nevű amerikai szerzőről, hogy nem több, mint „jó összeköttetései révén filozófus hírébe került, másodosztályú publicista”. E jellemzést több jeles értelmiségi barátom – akik írásom egészével amúgy egyetértettek volna – különc magánvéleménynek minősítette. Az igaz, mondták, hogy – tőlem eltérően – soha nem olvastak semmit Hannah Arendttól, de mégse lehet akárki, hiszen A totalitarizmus gyökerei című könyve 1992-ben magyar fordításban is megjelent, és a Magyar Nagylexikon második kötetében háromnegyed hasábos terjedelmű cikk méltatja munkásságát, melynek lényegi vonása a cikk szerint az volt, hogy „a klasszikus embereszmény, a gyakorlati filozófia arisztotelészi fogalma és a politika viszonya foglalkoztatta”. Ekkora terjedelmet (megszámolták) Apuleius kapott e kézikönyvben, aki több, mint másfél évezrede a legnépszerűbb klasszikusok világhírét mondhatja magáénak. Csak nem akarom Apuleiust is lesajnálni?
Mint mondani szokás, jó kérdés, nem árt ezen is töprengeni egy sort.
Szerencsémre, a minap jelent meg egy valóban kiváló, szintén amerikai politológus-történész, John Lukacs A történelmi Hitler című könyve magyar fordításban: ha ennek megállapításait szembesítem a Nagylexikon szövegével, hivatkozásaim könnyen ellenőrizhetők lesznek.
A Nagylexikon adatai szerint Hannah Arendt 1906-ban született Hannoverben, majd „K. Jaspers tanítványa volt Heidelbergben”. (Az effajta propagandisztikus áladatok mindig vigyorgásra késztetnek: ugyan miféle információ lenne a rólam szóló lexikoncikkekben, hogy Füst Milán előadásaira jártam az egyetemen?) A náci hatalomátvétel után „Párizsba menekült (1933), ahol egy cionista szervezetben dolgozott, majd az USA-ba emigrált (1940)”.
A lexikonban itt jókora lyuk tátong, az életrajzot csak 1963-tól folytatja. Adjuk hát át a szót John Lukacsnak. Az 1940-es évek derekán (34 éves fejjel) az addig effajta foglalatosságot nem űző Hannah Arendt tollat ragadott, és írt egy könyvet, amely eredetileg csak a nácizmust tárgyalta. Lukacs véleménye szerint „történelmietlenül és szószátyár módon: alaptételeit szedett-vedett forrásokból támasztja alá” (123. o.). E véleményt bízvást alátámaszthatja, hogy a szerző – noha a téma igencsak divatos volt – hiába házalt kéziratával a kiadóknál, mindenütt elutasították. 1948-ban, amikor kirobbant a hidegháború, Arendt jó érzékkel látta meg a lehetőséget: kéziratát – Lukacs szavaival – „célszerűnek látta megtoldani két gyors és felületes fejezettel, amelyek a sztálinizmus totalitárius vonásait taglalják”, így született meg egy „hibás koncepciójú és őszintétlen könyv” (uo.), amely „a »totalitarizmus« gyűjtőnév alatt vont indokolatlan párhuzamot a nemzetiszocializmus és a kommunizmus, Hitler és Sztálin között” (9. o.).
Az üzleti érzék szempontjából azonban annál kiválóbbnak bizonyult e koncepció. Az 1951-ben megjelent A totalitarizmus gyökerei sikert aratott, hiszen Amerikában ekkor szabadult el a mccarthyzmus hisztérikusan őrjöngő terrorja, s a könyv publikációjának időpontja egybeesett a Rosenberg-házaspár halálos ítéletének kihirdetésével. Bármilyen jó szolgálatokat tett a nácizmus és kommunizmus egyenlősítése a mccarthyzmusnak, ezzel csak azt érte el, hogy további műveit a kiadók nem dobták vissza; a tudományos élet igencsak nehezen fogadta be. Egyetemi álláshoz csak több mint egy évtizeddel később, ötvenhét évesen, 1963-ban jutott, s túl volt a hatvanon, mire egy tanszéket kaphatott, de azt sem a Harvardon, Bloomingtonban, Berkeleyben vagy más hasonló helyen, hanem egy New York-i társadalomtudományi főiskolán.
Hogy ezek után hogyan lett a Magyar Nagylexikonban Hannah Arendtból Apuleius nagyságrendű klasszikus? Hát úgy, ahogyan e kicsi hazában a világnagyságok általában születni szoktak. Hannah Arendt halála után tanszékének vezetésével az ekkoriban már az ő szellemi örökösének számító Heller Ágnest bízták meg, Heller pedig odahívta vendégprofesszornak a szoros köréhez tartozó Vajda Mihályt. A rendszerváltás után hazatértek, Heller akadémikus lett, Vajdát kinevezték tanszékvezető egyetemi tanárrá és a Nagylexikon filozófiai szakszerkesztőjévé, Vajda pedig kineveztette a lexikonban Arendtet klasszikussá.
Logikus: ha valaki itthon nagy tudós akar lenni, világnagyság hírébe kell hoznia azt, akinek a szellemi örököse. Meg is mondtam az Arendt-értékelésemet furcsálló jeles barátaimnak, hogy ha ilyen egyszerű dolgokon nem tudnak átlátni, sose lesz belőlük „tévészemélyiség” ebben az országban.
Spira György gyönyörű könyve abban a pillanatban kezdődik, amikor 1848. március 15-ének délelőttjén zsadányi és törökszentmiklósi gróf Almásy Móric, császári-királyi kamarás és valóságos belső titkos tanácsos, a nagyméltóságú magyar királyi udvari kamara első alelnöke és a nagyméltóságú magyar királyi helytartótanács tagja sárlepte útibatárján Pest felé zötykölődik, hogy teljesítse István főherceg nádori kérését, miszerint vegye elejét a Pesten érlelődő feszültség tettleges kirobbanásának, és abban a pillanatban ér véget, amikor az in contumaciam halálra ítélt és in effigie felakasztatott Táncsics Mihály, a jobbágyból lett író józsefkülvárosi lakóháza alatt kialakított búvóhelyén Teréz asszony és Vigyázz kutya védelme alatt rendületlenül dolgozik újabb művén, amely a polgári fejlődést siettetve a jövő Budapestje felé vezető út irányába tessékeli a kétségbeesett pestieket.
E két pillanat között, melyből az első Petőfié, a második Haynaué, jelennek meg Pest, Buda, Óbuda lakói, nagypolitikusok és kisemberek, városi tisztségviselők és céhlegények, liberális polgárok és márciusi ifjak, zsidófalók és felvilágosult gondolkodók, városi tanácstagok és nyomdászsegédek, liberálisok és radikálisok, szerbek és németek, és e balzaci emberi színjátékban mindenkiről kiderül, mikor hogyan élt, mire vágyott és mire nem, miképpen vélekedett a történelmi eseményekről, hogyan foglalt állást, amikor állásfoglalásra kényszerült. A történetíró többet tud, mint az egykor élők, és minden oldalú vizsgálat tárgyává teszi a legbonyolultabb kérdéseket, látja és ábrázolja, kik melyik réteghez, csoporthoz, osztályhoz tartozva mondtak igent vagy nemet forradalom és ellenforradalom perdöntő kérdésében, támogatva az elsőt és megakadályozva a másodikat, vagy fordítva, egyéni illetve csoport- vagy osztályérdekeiktől vezéreltetve kerékkötőivé váltak a polgári fejlődés és az attól elválaszthatatlan nemzeti függetlenség ügyének.
Vasvári Pál 1848. június 4-én az Életképekben megjelenteti A márciusi ifjúság című írását, amely így kezdődik: „Hazánk több vidékein keserű kifakadások történnek a pesti fiatalság ellen. Zavargás és rendtörésről vádolnak bennünket. Amint magasztalják a márciusi napokat, úgy kárhoztatják a pestieknek minden utóbbi lépéseit.” írásának III. cikkelyében ezt olvashatjuk: „A középponti ifjúság egyetlen hibát követett el. Tovább akart menni a tények mezején, mint amennyire nemzetünk el volt készülve.” Majd IV. cikkelyében: „Az ifjúság magára lön hagyatva. A pesti polgárság elszakadt tőle. A nemzet továbbmenni nem akart.” Végül egészítsük ki idézeteinket az V. cikkely szavaival: „Azonban a vészharang megkondult. »Külellenség fenyegeti a hont! Árulókat ápol keblein Hunnia földje!« – e rémes szavak hangzottak hozzánk. S az ily szavak rögtöni egyesülést parancsolnak. […] Mert minden pártkérdésen felül áll a magasztos szó: nemzetegység!”
Spira György könyvéből megtudjuk, milyen gúzsbakötött táncra kényszerültek a márciusi ifjak, liberális és radikális polgárok, Kossuth-párti és Kossuth-ellenes nemesek, a Habsburgokkal kiegyezni próbáló és a kiegyezés délibábjában bízó politikusok, céhmesterek és háztulajdonosok, sanda árulók és ellenforradalmi ügynökök gyűrűjében. Mindezt olyan összetetten, olyan mindenoldalúan, olyan elfogultság nélkülien elemzi és olyan remekírói eszközökkel jeleníti meg, hogy e sorok írója legszívesebben oldalakon át idézné szavait, hiszen azok összegzése csak silány jelzése marad az eredeti műnek. Ady írja a Petőfi nem alkuszikban: „[…] Petőfi azt hitte, hogy az ő sötét, kis Magyarországa nagyságosán végigcsinálhatja Franciaország minden világrengető megmozdulását: két-három forradalom eseményét és tanulságát akarta ráhúzni arra a kis országra, mely igazából forradalmat se akart. Siratni való komolysággal s bolond-szép buzgalommal játszotta Pesten a jakobinusvezér szerepét Petőfi.”
Ady szavát folytassuk Petőfi-idézetekkel: 1848. április: „Meglássátok, maholnap minden / Az ó kerékvágásba lesz.” 1848. május: „Készül az ellenség; és mi készülünk-e? / Mit csinál a kormány? / Ahelytt, hogy őrködnék, mélyen, mélyen alszik / Fönn a haza tornyán.” 1848. június: „Oh nemzetem, hát bírnak téged / Örökké féken tartani / A nagyfejűek s kisszivűek / (A táblabírák) szavai?” 1848. június: „És mi becsben, hírben álltunk, / Míg tartott a küzdelem, / De becsünknek, de hírünknek / Vége lett nagy hirtelen.” 1848. július: „És jőni fognak rettentő napok, / Amilyeket / Csak álmodik most holdas éjeken / Az őrülésig rémült képzelet.” 1848. augusztus: „Most hódolok, midőn még messze vagy, / Midőn még rémes, átkozott neved van, / Midőn még, aki megfeszíteni / Kész tégedet, azt becsülik legjobban.” 1848. augusztus: „Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid, / Akaratja, mi újra lealacsonyít.” 1848. szeptember 10.: „Legyen szabadság először, / És azután legyen béke.” 1849. május 21.: „Csak félig van még a csomó elvágva, / Mit szét kell vágnod kardod élivei.” 1849. július 6-17.: „Szörnyű idő, szörnyű idő! / S a szörnyűség mindegyre nő.”
Spira könyvéből mindent megtud az, aki Petőfi fenti sorait komolyan veszi, és felfogja végre, hogy nem egyszerűen egy zseniális költő szubjektív megfogalmazásai azok, hanem egyúttal egy mindenkinél világosabban látó és éppen ezért rettentően magára maradt forradalmáréi is. Jelzésképpen idézem Spira könyvének A baloldal és Batthyányék kenyértörése című fejezetéből az 1848. május 12-én Pesten tartott népgyűlés kapcsán írt sorokat, arról a pillanatról, amikor Petőfi ismert szavait kimondta: „Én e ministériumra nem a hazát de egy magamat, sőt a kutyámat se bíznám.” Spira így folytatja a Petőfi-idézetet: „Hanem Petőfi (aki nemcsak azokat az illúziókat nem osztja, amelyeket Batthyányék táplálnak az uralkodóház iránt, de azokat sem, amelyekkel Pálfi övezi Nyáry személyét, s egyébként is van annyira józan ember, hogy továbbra se feledkezzék meg az erőviszonyok tényleges állásáról) a kormány azonnali lemondását Pálfitól eltérően még ez alkalommal sem követeli (»a kocsis – fogja utóbb külön is hangsúlyozni – nem azért csattant ostorával, hogy lovai kidőljenek a rúd mellől, hanem hogy sebesebben haladjanak«) s a gyűlés kitűzött programján csupán annyiban megy túl, amennyiben az önálló hadsereg megteremtésével együtt most sürgeti a népképviseleti országgyűlés mielőbbi létrehozását is (hogy azután ez a testület a parlamentarizmus szellemében állandó és szigorú ellenőrzést gyakoroljon a kormány működése felett).” Tegyük hozzá, hogy nyolc nap múlva, a május 20-i minisztertanácson érzi múlhatatlan kötelességének kinyilatkoztatni Kossuth: „Nincs mit félni a fiatal izgatóktól […] legfeljebb 300 van. Ezeket agyon veretem, csak egy szóba kerül…” És Spira, aki Kossuth valódi érdemeit ugyancsak mindenoldalban elemzi, nem fél a következő megjegyzést fűzni ehhez a kinyilatkoztatáshoz: „Ez a ritka szép retorikai remeklés pedig, amely újabb bizonysága lehet annak, hogy Kossuthnál nagyobb szónokot nem szült még magyar anya, Batthyányékat valósággal felvillanyozza – s nem csupán hangvételének emelkedettségével, hanem (és főleg) azzal, amit Kossuth helyzetmegítéléséről árul el. Mert ha felszólalásában most még az a Kossuth is a baloldal elleni kíméletlen harcra kötelezi el magát minisztertársainak, akit a baloldal a kormány tagjai közül eleddig egyedül tüntetett ki bizalmával (méghozzá – magunk is tapasztalhattuk – nem éppen csekély bizalmával) akkor ez kétségtelenné teszi, hogy a kormány állásait most már ő is megingathatatlanoknak látja.” Arról a pillanatról van szó, amikor „többé Batthyányék sem hiszik hát, hogy semmiféle veszély nem fenyegeti őket, a most már általuk is fenyegetőnek elismert veszély forrását azonban nem az ellenforradalomban, hanem a baloldalban jelölik meg, s ezt a veszélyt azután annál nagyobbra taksálják, minél hangosabb lesz a baloldalnak az ellenforradalom valóságos veszélyére figyelmeztető szava.”
Fejezzük be Spira elemzéseinek mélységét csak felvillantani képes szerény jelzéseinket egy újabb, Petőfire vonatkozó idézettel, amelyet ismét Petőfi szavai vezetnek be: „Szomorú, szomorú. És pedig így lesz, ha a nemzet minél előbb föl nem serken s ki nem ragadja kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, mellyet nekik jó hiszemben átadott s mellyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek.” És a folytatás, amely Petőfi augusztusi megnyilatkozásait elemzi, amikor „eben gubát”-nak nevezi azt, hogy a Mettemich-kompánia alól felszabadulva a Batthyány-minisztériumot kapta az ország: „Ez pedig nem egyszerűen a májusban elejtett fonál újrafelvétele, hanem jóval több annál. Hiszen Petőfi a Batthyány-kormány eltávolításának jelszavát korábban még legkeményebb kormányellenes fellépése alkalmából, amaz emlékezetes május 12-i népgyűlésen sem adta ki, az országgyűlésnek meg akkor éppenséggel mielőbbi egybehívását sürgette, mert éppen az országgyűléstől várta, hogy ellenőrködésével mintegy ki fogja kényszeríteni a kormánypolitika erélyesebbé tételét. Most viszont ugyanő – időközben megbizonyosodván arról, hogy az országgyűlés működéséhez fűzött reményei hiú remények voltak, amennyiben a kormány az országgyűlésben ténylegesen nem szigorú bírájára, hanem készséges támogatójára talált – többé szóba sem hozza, hogy a jelenlegi kormányt más parlamentáris kormánnyal kellene felcserélni, hanem immár a kormány és az országgyűlés egyidejű megdöntése mellett tör lándzsát, azaz a parlamentáris kormányzati rendszer gyökeres felszámolása és a forradalmi diktatúra bevezetése mellett foglal állást.”
Folytassuk írásunkat Spira György egyéb érdemeinek ha nem is felsorolásával, de legalább jelzésével. Nemcsak a történelmi helyzeteket, de az azokban szereplő személyeket is mesteri biztonsággal eleveníti meg, legyen szó Landererről vagy Klauzálról. Az utóbbit például így idézi meg, amikor a forradalmi választmány tagjaként szól a helytartótanácshoz 1848. március 15-én: „Klauzál persze rettentően kínos helyzetben van, hiszen – akár a sajtószabadságért, akár a szabad politikai vélemény-nyilvánítás katonai erővel történő elfojtása ellen, akár a jogtalanul börtönre vetett Táncsics szabadon bocsátásának az érdekében emel szót – csupa olyan követelést vesz pártfogásába, amely a magafajta meggyőződéses liberálisnak igazán mind a szívéből fakad, az általa jelenleg alkalmazott eljárás azonban, az tudniillik, hogy ezeknek a követeléseknek az érvényesítéséért most sok ezernyi tüntető élén, vagyis elvitathatatlanul az erőszak fegyverével száll síkra, homlokegyenest ellenkezik azokkal a békés és törvényes módszerekkel, amelyeket a magafajta meggyőződéses liberális szíve mélyén egyedül tarthat kívánatosaknak.” A Klauzál-képet Spira Petőfi szavaival zárja: „a forradalom küldte, s oly alázatosan és reszketve hebegett, mint tanítója előtt az iskolás fiú…”
Spira nem fél nagy nemzeti forradalmunk szégyen-pillanatainak felidézésétől sem, legyen szó arról, hogy a munkásmozgalom ellen a zsidókérdést vetik be, ravaszul mozgósítva a munkásság legalját a munkásság legjava ellen, vagy arról, hogy a vágyálmokban élő Szemere Bertalan a kormány nevében mit nyilatkozik teljes felelőtlenséggel, vagy arról, hogyan hirdet Kossuth keresztes háborút a muszka támadás ellen a háborúskodásra ki nem képzett lelkészek vezetése alatt, hogy visszaverjék Európa két legerősebb hadseregét.
Itt kell szólnunk arról is, hogy miért emlegetem Spira Györgyöt történetíróként. Monumentális műve szépírói remeklés is, s nemcsak barokkos stílusa miatt, amelyet ezen írás indításában próbáltam jelezni. Arról van szó, hogy minden helyzetet és személyt az adott pillanatnak és az illető magatartásának megfelelő írói eszközökkel idéz fel. Talán elegendő utalnunk Batthyány könyvbéli megjelenéseire, akit politikai alkalmatlansága pillanataiban kíméletlen iróniával emleget, ám a megszégyenítő mártírhalál ellen védekezésül önmagát megölni próbáló miniszterelnököt, a szerencsétlen sorsú férfit megrendítő együttérzéssel ábrázolja. A hasonló példák számát a felsorolhatatlanságig lehetne bővíteni.
Spira György munkája tehát nemcsak történészi remeklés, hanem írói mestermű is, az 1848-49-ről szóló, első hiteles magyar regény, a pestiek regénye Petőfi és Haynau között. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy történésztársai tévedéseinek vagy következetlenségeinek helyreigazításával – legyen szó Kossuthról vagy a Habsburgokkal kiegyezni próbáló és ezért őket az erre lehetséges pillanatban tönkre verni nem kívánó, hanem inkább Budavárát ostromló Görgeyről – nem terheli saját szövegét, ebbéli cáfolhatatlan tényeit és érveit inkább lapalji jegyzetekben közli.)
Úgy látszik, 150 év kellett ahhoz, hogy megszülessék az a mű, amelyről A Márczius Tizenötödike 1848. június 17-i száma ábrándozott: „Annak kellene a derék legénynek lenni, ki megírná a mostani időszak történetét.”
Ünnepeljük hát a derék legényt, Spira Györgyöt. (Enciklopédia Kiadó)
Az Eötvös Klasszikusok legutóbbi két – 15. és 16. – kötete az európai lovagi líra fő központjainak legszebb dalait teszi hozzáférhetővé a magyar olvasó számára. A Trubadúrok és trouvérek. Az udvari szerelem költészete e líra ősforrását, a provanszál trubadúrok alkotásait és az ezek hatására kialakult francia trouvére-költészetet mutatja be, a Minnesang. A középkori német világi líra gyöngyszemei pedig arról nyújt impozáns körképet, miként virágzott fel – francia közvetítéssel – a provanszál formakincs a német nyelvterületen.
Az effajta antológiákról – ha sikerültek – a kritikusnak nem sok mondanivalója akad azon túl, hogy a válogatások és az eléjük írt bevezetők (az előbbi esetben Szabics Imre, az utóbbiban Lökös Péter munkája) igen kiválóak, s a műfordítások sikerültek, a fiatalabb generációkhoz tartozó költők a klasszikusok – Babitstól Weöres Sándorig terjedő – sorához méltó színvonalon oldották meg feladataikat. Ehhez a trubadúrok és trouvére-ek kapcsán legfeljebb azt lehetne még hozzátenni, hogy Szabics Imre bevezető tanulmánya remélhetően végképp sírba teszi azt a nálunk még mindig meglehetősen elterjedt gyakorlatot, amely a provanszál költészetet „délfranciának” aposztrofálja. Ennek nyelve, az occitan ugyanis egészen más nyelvcsoportba tartozik, mint a francia, s a provanszálok csak a fegyveres hódítás és terrorisztikus etnikai beolvasztás révén lettek „délfranciák”. (A tévedés tehát olyan nagyságrendű, mintha a magyar költészetet valaki „kelet-osztráknak” minősítené.)
Meg kellene említenem továbbá azt is, hogy e kötetek „hézagpótlóak”, a középkori lovagi költészet alkotásait nálunk viszonylag gyérebben szokás fordítani, kevesebb figyelmet vonzanak mint más korok alkotásai. S ennek talán az is az oka, hogy e költészet magyar nyelvű alkotásai vagy sosem is léteztek, vagy nyomtalanul elvesztek.
S itt az újabb magyar irodalomtörténet-írás leghevesebben vitatott kérdéseinek egyikéhez érkezünk. Történelmi tény, hogy a középkori magyar társadalom vezető köreiben kialakultak olyan élet- és magatartásformák, amelyek a nyugat-európai lovagi intézmény megfelelői voltak: létezett a lovagi cím (miles) a hozzá tartozó külsőségekkel, várakkal, címerekkel, pecsétekkel, volt nehéz fegyverzetű, páncélba öltözött seregtest és az ennek gyakorlatozására szolgáló lovagi torna, voltak lovagrendek stb. S minthogy irodalomtörténészeinknek – a török pusztítás miatt – az egész középkori magyar irodalom viszonylatában a forrásanyag szinte teljes hiányával kellett számolniuk, közvetett (és vitatható) következtetésekre épülő elgondolásokkal vélték bizonyítani, hogy a lovagi-udvari típusú szerelmi líra (az ún. virágének) magyar nyelvű változatai is léteztek.
E hagyományos felfogással szemben az 1970-es évek derekától az a nézet terjed, mely szerint „ha a középkor valamennyi regisztere: populáris, liturgikus, vágáns, tanult-antikizáló kimutatható a magyar irodalomban, sőt bizonyos elemek az udvariság előtti lovagi ősköltészetre, a chanson de geste-re is utalnak – ha kevésbé konkluzívan is (Roland-ének, Toldi-monda) –, és gyanúsan teljes lyuk csak az udvari lovagi regiszter két nagy műfajában, a lovagi lírában és az udvari lovagregényben van, akkor azt kell mondanunk, hogy valószínűsíthető a feltevés: a középkori irodalomnak ez a regisztere magyar nyelven nem létezett” (Zemplényi F.). E felfogás szerint tehát az udvari jelleg poétikai igényeinek megfelelő magyar nyelvű költészet csak Balassi Bálint és követői fellépésével, a reneszánsz és a korai barokk jegyében született meg, amikor azonban már (az erdélyi fejedelmek – a lengyel irodalommal szoros párhuzamban álló – udvaraitól eltekintve) az ilyen típusú költészet mögött nem állt olyan udvari élet, amely ezt a társadalmi igényt alátámasztotta volna.
E kötetekből tehát egy olyan típusú líra alkotásait ismerhetjük meg, amely a magyar költészetben ismeretlen lévén, fokozottabb mértékben számot tarthat érdeklődésünkre. (Eötvös József Könyvkiadó)
