A sötét vásznán festek egy képet
huszonhét éve.
írom az érzést, ahogyan éget,
csábít az égbe.
Hajnalok közé hullt vázlatokra
rajzol az álom
egészen addig, míg kidolgozva
szépnek találom.
Az ismétlődő kis részletekből
sejlik az árnya.
Annak, ki majd a lényegből kel föl,
s ébred magára.
1.
A minap a múlt kútjába néztem és akkor csillant elém az alábbi, ötven évvel ezelőtti história. Menten indíttatást éreztem, hogy lejegyezzem, éspedig azért, mert hamvasan frissnek hat ma is – és az lesz minden ötven esztendő múltán, az idők végezetéig.
2.
A kisváros kultúrtermében hetek óta a Gül Babá-t próbáltuk. A társadalmi munkában dolgozó Séllei tanár úr – számos egykori műkedvelő előadás lelke! – élete főműveként fogta fel tennivalóját: ő volt a rendező, a karnagy és a díszletek nagy részét is ő festette. Erős teste, vérmes ábrázata, sztentori hangja okán hihetőnek tetszett, hogy egyedül ki tudja rántani a legmélyebb sárba ragadt szekeret is, ha akarja. Félúr, félparaszt volt, miként a kisváros középértelmiségének jó része, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy szeretett és tudott is parancsolni. Igaz, neki is parancsoltak, a történelmi kor sajátosságaiból következően olykor meg is alázták, ámde mindezek ellenére még azt követően is megőrizte tekintélyét, amikor a többi pedagógussal együtt a tojásbegyűjtésnél kellett segédkeznie.
Feltűrt ingujjal, nekihevülten járkált, rendelkezett a kultúrteremben. Mindenkitől az övéhez hasonló kemény, fegyelmezett magatartást követelt, s a három vezető énekest gargarizálásra kötelezte. Főként a tenorral, bizonyos Gyöngy Árpáddal foglalkozott sokat, mert olyan pompás hanganyagot fedezett fel a torkában, amellyel a tanár úr szerint a magyar zenei életnek még számolnia kellett a jövőben.
Az isteni hangadottság mellett magas, jóképű, tehát igazi szívrabló alkat volt Árpád. Néhány nő ugyan kritikusan megjegyezte, hogy túlságosan is lágyak a vonásai, ámde az ilyenek azok csoportjából kerültek ki, akik okkal gyanították, hogy nem hívhatják fel magukra Árpád figyelmét.
Növelte Árpád értékét a tanár úr előtt, hogy említett előnyei mellett mindenben engedelmesnek bizonyult. Az előírtak szerint skálázott, gargarizált, s csupán egyetlen dolog miatt keltett búbánatot a tanár úrban. Ez pedig abból fakadt, hogy saját megfigyelése szerint akkor zengett legszebben a hangja, ha minden magánhangzót „a” betűnek ejtett. így aztán ahelyett például, hogy „Ott túl a rácson, egy más világ van…” – azt énekelte: „Att tál a rácsán, agy más valag van…”.
Maradék haját markolászta kínjában a tanár úr, de ebben a dologban végül is engednie kellett.
3.
A próbák robotos órái után átalakult a kultúrterem. A községházáról, a bíróságról, az állomásfőnökségről, meg más munkahelyekről toborzódott amatőr zenekar fiatalabbjaiból alkalmi banda formálódott s dübörgő, modern táncmuzsikába kezdtek, ami persze ma már avíttnak hatna, de akkor gyors menekülésre késztette a konzervatívabb ízlésű időseket. Mi, elsősorban a helyi gimnáziumból gyűjtött gárda tagjai viszont eszeveszett lábrázásba kezdtünk, ezzel is kifejezvén a világnak, hogy élünk, és élni akarunk.
Nyüzsgött, forgott, zsibongott, sikongott a terem, s noha valamennyi ablakot megnyitottuk, hamarosan fullasztóvá lett a levegő: elkeveredett a kintről beáramló forró nyári szellő az emberi testek melegével.
Árpád mindannyiszor velünk maradt, noha nem tartozott a mi nemzedékünkhöz, mert már elvált ember volt. A tanár úr nem is helyeselte Árpád maradását, mert féltette a huzattól, a felvert portól, de erről is haszontalannak bizonyult beszélnie. Összeszorított ajkai érzékeltették haragját, amikor az ifjú csordában hagyva kedvencét, maga is hamar kicsörtetett a fülsiketítő tánczene poklából.
4.
Nem tudta a tanár úr, hogy nem a huzat és nem a por az a veszély, ami Árpádot esetleg torkon ragadhatja, hanem a reménytelen szerelem gyötrelme az, ami a szívét máris megrohamozta. Szüntelenül darabbéli szereplőtársát, Leilát figyelte a forgatagban. Csakis miatta maradt, aminthogy idestova mindent a lányért cselekedett, vagy nem cselekedett.
Méltán keltett vonzalmat Árpádban a leány. Csinos volt, bájosan szeles, csipkelődő hajlandóságú, meglehetősen kihívó viselkedésű, miközben azonban egy félénken rebbenő madár is ötvöződött a természetében. Civilben Katicának hívták, harmadikos gimnazista volt, és baráti köréhez tartozó valamennyiünk szent meggyőződése szerint óriási színészi tehetség. Olyan tökéletesen alakította színpadon a szerelmes lányt, hogy szerepe szerinti szerelmének, Gyöngy Árpádnak teljesen elvette az eszét. A próbák végeztével viszont keresztülnézett Árpádon, és egy kajla kamaszba csimpaszkodva repülte-kacarászta végig az éjszakából a táncmulatságra kitépett időt.
Az említett kamaszhoz hasonlóan valamennyien szerelmesek voltunk a kis Katicába. Nyoma sem volt bennünk az egymás iránti féltékenység fullánkjának, mert mindannyian úgy hittük, hogy együttesen is elférünk az aranyos Katica szívében, aki úgy is viselkedett, mintha bármelyikünknek joga lenne az ő szívéhez.
Összefogva védtük hát birtokunkat, Katica szívét – Árpád közelségétől. Ha például táncra kérte Katicát, rögtön ott volt egyikünk, és visszakértük tőle, mielőtt akárcsak hármat is léphetett volna Árpád, a karjában tartva Katicát.
Észrevette Árpád az ellene alkalmazott cselt és lassanként úgy felbőszült, hogy egyik éjjel, a tánc után, amikor falkába verődve kísértük haza Katicát, előugrott egy utcasarkon, és szétütött közöttünk. Senkinek nem esett komoly bántódása, mert vagy valóban puha ember volt Árpád, vagy beijedt a sokadalmunktól, vagy elszégyellte magát meggondolatlan tettéért, s egy perc múlva faképnél hagyott bennünket.
Ámde másnap mégis úgy emlegettük fel a történteket mint rettenetes küzdelmet, valóságos vérfürdőt. S mindehhez én szolgáltattam a hiteles bizonyítékot.
A borzalmak éjjelét követő napon kióvakodtam a méhesünkbe, mindenre elszántan felcsippentettem egy méhecskét, a szemem alá nyomtam, és hagytam, azaz: kényszerítettem, hogy bőröm alá döfje lándzsáját. Utána sokáig sziszegtem a fájdalomtól, viszont magam is meglepődtem a ravaszdin kimódolt csíny eredménye láttán. Illetve éppen az történt, hogy alig láttam, megdagadt ugyanis mind a két szemem. Jól bepólyáltam a fejemet, és úgy mentem este a próbára.
5.
Én lettem a nap hőse. Még a baráti kompániával is el tudtam hitetni, hogy valódi küzdelemben kapott, valódi sebet viselek, halált megvetően… Hiába tiltakozott Árpád, hogy egy légy sem szédült volna el attól, amit ő művelt – ellene hangolódott a közvélemény.
Séllei tanár urat letaglózták a követhetetlen események. Nyomorultul ment a próba. Fakó volt Árpád hangja, idétlen a játéka, és világfájdalmas az ábrázata. Színpadi szerepétől eltérően, és inkább életbeli szerephelyzetének megfelelően, hideg-rideg volt Katica-Leila is.
– Állj az egész! – süvített át a termen a tanár úr basszusa. – Mi a fene ütött belétek?!
Ekkor viszont elővette Katica legjobb színészi képességeit és előadta a részletekről még tájékozatlan tanár úrnak az éjszaka történteket. Hozzám lépkedett a színpadon, aki hátul álltam és bokáig érő bugyogóban, cifra turbánt viselve alakítottam egy jelentéktelen figurát, ha jól emlékszem: eunuchot. Levette rólam a turbánt, és az alatta lévő kötésre mutatott.
– Tessék nézni, mit csinált egy nyámnyila kisdiákkal ez az eszét vesztett falubikája! – intett Árpádra.
Hát… fogalmazhatott volna Katica másképpen is, de tagadhatatlan, hogy villámgyorsan helyrehozta fogalmazásbeli hibáját azáltal, hogy mindenki szeme láttára arcon csókolt.
Nagy dramaturgiai fogás volt ez. Hirtelenében eltűnt a társaságból az addigi visszafogottság, és lendületet vettek a dolgok.
Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Árpád bejelentette, hogy abbahagyja az egészet. Még be sem fejezte mondókáját, amikor Katica is előállt, miszerint a történteket követő meg övező szóbeszéd okán anyukája meg akarja tiltani további szereplését. A zenészek letették a zeneszerszámaikat, és más kíváncsiskodókkal együtt a közelembe tolakodtak, hogy megtekintsék, s ha lehet, meg is tapintsák sebemet, akár Tamás a Jézusét.
Én megmámorosodtam Leila csókjától, és toporzékolva kiabáltam Árpád felé, hogy Ludas Matyiként legalább háromszor visszaadom, amit kaptam tőle, ha felnövök. Hősi öntudatom csúcsáról még azt is odakiáltottam, hogy nem is tud énekelni.
A tanár úr mindinkább kétségbeesve kapkodta fejét a hangzavarban. A kiformálódó cselekmény kevéssé érdekelte, viszont erősödött benne a gyanú, hogy valami színpadon kívüli ostobaság miatt összeomlás előtt áll élete főműve.
Minthogy én álltam hozzá legközelebb, minthogy nekem volt legmagasabbra ívelő a hangom és minthogy az övétől eltérő értelemben kiáltottam világgá az Árpád éneklési képességéről alkotott véleményemet – úgy adta jelét kétségbeesett dühének a tanár úr, hogy hatalmas pofonnal fogta be a számat. Árpád álpofonja helyett ez igazi volt.
Nagy csönd lett. Olyan, amilyen az ősrobbanás előtti őscsönd lehetett. S amiként a létező legelső csöndnek, ennek sem volt mérhető ideje.
Addig tartott, amíg a tanár úr meg nem szólalt. Azt mondta:
– A mai próbát felfüggesztjük. Holnap a szokott időben, a szokott módon folytatjuk. Ez mindenkinek szól, kivéve téged – mutatott rám. A pofon után el is húzódtam és el is tántorodtam, s most is távolodni akartam, de elkapott, gyöngéd mozdulatokkal megigazította félrecsúszott fejkötésemet, és higgadtan, de határozottan közölte: – Tőled két dolgot kérek. Egyik, hogy ne haragudj az iménti hirtelen haragomért. Másik, hogy soha többé ne tedd be ide a lábad, legalábbis addig, amíg a felkészüléssel nem végzünk.
Erélye és tekintélye okán mindenki számára áthághatatlan parancs volt, amit mondott.
6.
Emlékezetes kulturális esemény lett a Gül Baba bemutatója. Számomra külön emlékeztető, hogy máig viselem a tanár úr keze nyomát a szemem alatt. Ámde az is életre szóló emlékeztető, hogy tapinthatóan a bőrömön próbálhattam ki azt az igazságot, amely szerint nincsen rózsa tövis nélkül. Egyszerre égett arcomon ama daliás napokban Gül Baba rózsájának, azaz: Leila csókjának illata és egy méhecske tövise.
Senki ne mondja nekem, hogy az ember nem tud szárnyalni! Csakhát… akkor még két szárnyam volt, s azóta az egyik eltörött.
Mondd, láttad már az erdőt?
Ismered ezernyi fáját,
az apró bokrokat,
tekergő ösvényeit, szál virágot
az összehajtó fák alatt,
a halk neszt, ha lépted
finom hálóját sérti a csendnek?
Mondd, voltál-e ott?
Próbáltál feljutni a magas fákra,
águk szorítva,
tenyered horzsolva fel?
Láttad-e a hatalmas törzseket,
a vén ráncos kérget,
és érezted-e
a letépett háncs fanyar illatát?
Láttad-e a fényt, ahogy
leskelve befut
a levelek szakadt vászna közé,
és emlékszel-e,
hogy rád talált ott?
Mondd, ültél már erdei óriások
tetején kuporogva,
s magadban ott
nézted-e az eget?
Szakítottál-e pár fosztó felleget
tenyered melegén morzsolva szét,
és érezted-e, hogy a távol
oktalan vágyad célja csak,
s búvó rejteked a számodra mért
parányi létre kínál elég
igéző, bűvös titkokat?
És megnevetteted-e ott fent
az unatkozó varjúfiakat?
Gondoltad-e, vágyad is elég
hogy fenntartson a magasban?
Mondd, magadba szívtad-e ott a kéket?
És ha igen,
miért jöttél el onnan?
Valamitől azt hittem,
hogy ma tegnap,
vagy méginkább
tegnapelőtt van,
gyermek-ökölnyi fájás
fájt koponyámban,
sőt, szinte szememben,
értetlen, ostoba fájás,
mit se törődve azzal,
hogy még ma éjjel,
de napokon belül mindenesetre,
ki kell ötlenem
annak a módját,
hogy miként tudassam
a kinti világgal:
tudok ám róla,
ugyanegy vackor
héja-nedve csípi a szánkat,
nyelvünket, szakadatlan,
már nem hagy aludni sem,
de bárhogyan is van,
az idő, bár morzsalékos,
mint Démokritosz mondta
annak idején, vagyis hol gyorsabb,
hol lassúbb a futása,
néha úgyszólván elakad
nagy- és mutatóujjunk közt,
mint gyapjúfonál
kis gyapjú-csomótól –
de azért megy,
jön s megy maga útján,
megy szakadatlan,
s benne mi is,
s nem lehet elvágni
ollóval, fűrésszel, középkori,
de azért még jól használható
hóhérbárddal –
a minket se lehet
kivágni belőle, közepéből,
s összekötözni a szálakat aztán,
mert a csomó, az árulkodik,
s tanúskodik mifelőlünk,
s fölfele megyünk akkor is,
(objektíve)
amikor két kézzel
éppen lefelé nyomnak, –
hát semmi kesergés, nyafogás,
ahogyan ostoba hit sem,
hogy holnap vagy holnapután majd…
nem: emberöltő, vagy több is.
Nagy nyugalommal folynak a vizek,
örvényesen egyszersmind, kavarogva,
és odaérnek…
Ki tudja, mért hittem,
hogy tegnap vagy tegnapelőtt van,
és nem ma,
mely, bár hasonlít rájuk,
ugyanannyira, sőt, jobban
különbözik is a többitől,
volt, és jövendő,
egyszóval, a többi napoktól,
s alighanem emiatt
hasonlít is annyira rájuk.
Húsvét van, és Rudolf napja. Még nagyon elején vagyunk a napnak. Éjfél múlt valamennyivel, talán fél egy vagy háromnegyed egy lehet. Magammal hoztam a Koronából, a biliárdasztalok mellől a dohányfüstöt a ruhámban meg a hajamban, és érzem még a számban az Amstel kellemes, barna ízét.
Olyan szombat esti hangulat van.
Mi öten a füstös, sörszagú helyiségben szombati emberekké váltunk volna?
Mindenféle színes golyók gurulnak a világot jelképező, zöld posztón Béla úr meg Andris dákói elől.
Tündiké jótékonyan issza a végeérhetetlen narancslevet, s az előbb a dolgaimról faggatott, és kért, hogy több megértést tanúsítsak a világ iránt. Miért, a Világ – így nagybetűvel – tanúsít irántam némi megértést?
Inkább ittunk az Atyával, Andris a Kisszöszét táncba vitte, és lassan a füstbe burkolt lámpa alatt szombati emberek lettünk mi is. Talán már megvan a törzshelyünk is, bár a Korona nem igazán nekünk való, de itt már megismer a testes pincérnő, és éjfél után sem dob ki a lepattant szélű poharak mellől.
Ideszoktunk.
Mint ahogy ideszoktak mások is a lakótelepről, akiket régen ismertem – s akik ma már nem ismernek meg – még az iskolából vagy a seregből. Legyűröm a sört a pohár aljáról, kicsit marja ugyan a nyelvem, két pipa után, aztán tétován elindulok a fal mellett, mert este még dolgozni kell, el kell készülnie a négy széklábnak reggelig, így inkább lámpafény mellett verem a gépet a konyhában. Vagyunk mi így néhányan, szombati emberek. Melózunk a holnapért, bízva a felemelkedés reményében, meg abban, hogy a fiamnak jobb lesz majd ezután.
Mert dolgozunk, hogy kifizessük az ötven-száz év adósságát, amit, azt hiszem, nem is pontosan mi csináltunk, mégis nekünk kell fizetni érte. Hát dolgozunk, és közben hajtunk a lakásért, a kocsiért meg azért, hogy a gyerek tisztességes iskolába járjon, hogy legalább belőle hadd legyen valami, ne ilyen nyomorult, éhenkórász tollkoptató.
De mi, szombati emberek nem sírunk!
(Csak szép csendben ásatjuk veletek a sírunk… hehehe.)
Nem sírunk, pedig kiszorultunk az autó- és bundaszalonokból, a Julius Meinlből, a Cafe Mozartból, a night clubokból meg azt hiszem, a könyvesboltokból is.
így szépen rájössz, hogy a kis tündérnek melletted az ágyban (ne felejtsd el, ő szült gyereket neked) hiába ígérted a csillagokat is, vagy csak egy normális életet (?), nem tudod megadni. Ezen a télen is széldzsekiben jár.
Te is köhögsz már egy ideje?
A doki nekem se mond semmit, én meg nem megyek el hozzá. Borostám nő, s lassan már fel sem áll, az írógépem már nem üti az „s” betűt, és az asszony is későn jár haza, sokat túlórázik újra szegény, de a főnöke, legalább mindig hazahozza a Mercedesén.
A segélyből a múltkor vettem neki egy kabátot, de nem hordja, mert nem megy a munkahelyéhez, meg a főnöke sem szereti.
Tudod, a miénk szerelemházasság volt. Anyámék, apósomék nem ellenezték, így pár év után egybekeltünk, mint két rózsaszín galamb, én külsőztem, ő pénzt keresett és végre ki bírtuk cserélni a kocsim törött oldalát. Szép idők voltak: szerettük egymást, veszekedtünk, ahogy kell.
Ahogy csinálják mások is.
Akkoriban még író akartam lenni, vagy vigéc, vagy mit tudom én, olyan, aki szemétül jól keres, és nyaranta pihenni viszi az asszonyát.
Tejben, vajban füröszti néha másban is.
Mostanában már egyre ritkábban vagyunk együtt, ingerültebb lett, én sem szelídültem közben, de még mindig elbűvöl az a gyönyörű arca, ami annyiszor nézett a kamerába, kiszolgáltatva nekem.
Imádtam kukkolni őt az apró keresőn keresztül, ahol zöld számok és szimbólumok kísérték minden mozdulatát, én meg csak nyomtam azt az átkozott gombot, mintha az életem függne ettől az egésztől. Csodáltam gyönyörű testét, a hangját – tudtam ez a hang nekem csak jót akar –, és izgatottan ízleltem hónalj szőreit, melyek mindig parfümtől voltak illatosak.
A múlt éjjel sírt az ágyban, háttal nekem (azt hitte, nem veszem észre), és én égkék szemével láttam a fölötte lihegő mobiltelefon izzadt arcát, fekete, dús mellkasszőrzetét és repedezett ajkain a nyálgömböcskéket. Éreztem a szagát, s tudtam asszonyomban merre tart a vörös, vértől duzzadó hímtag. Már tudtam, miért olyan furcsa ízű a csókja.
Ezért ma reggel eladtam a gépemet, meg a négy kereket a kocsiról. Ma a főnök újra hazahozza az új, kék Mercedesén, és újra olyan furcsa ízű lesz a szája. Idegen és ingerült lesz szegény, meg fáradt. Teát meg pirítóst csináltam neki, és a piros, nagykockás térítőt raktam az asztalra, meg vettem egy szál vörös rózsát is. Biztosan örülni fog neki.
Olyan eltörődött szegény, ilyenkor este tizenegy felé, ahogy a céges kabátban kiszáll a Merciből, még egy pillanatra visszahajol elköszönni, aztán megkerüli az autót, és feljön a lépcsőn.
Hallom, ahogy csörög a kulccsal a záron, csak nagy nehezen talál bele a félhomályos lépcsőházban, aztán nyikordul az ajtó, köszönés helyett mérgesen bevágja a táskát az esernyők mellé, és megy zuhanyozni. Mindig lezuhanyozik, ha megjön, hallom, ahogy veti le a ruháit. Nem szól csak ledől az ágyra, átöleli a párnát, és elalszik. Nézem vékony kis testét a takaró alatt, tétován megsimítom a hátát, összerezzen, egy „hagyj már békén”-t mormol, és aludni próbál. Tudom, ilyenkor menekül. Előlem, a hétköznapok meg a hatalom elől, amely nap mint nap betesz neki. Látom újra riadt kék szemén át a hatalom fehér, remegő hasát, a zsíros, nedves köldököt, és újra éreztem ajkán azt a különös idegen ízt. A hatalom ízét.
Ma eladtam a fényképezőgépemet, és megvettem a puskát a házmester részeges fiától, meg a tárakat, amiket még az oroszok hagytak itt.
Azt mondta ezzel akár sínt is…
így már tíz óra óta ülök itt az ablaknál és várok. Lassan éjfél, most már jönniük kell.
Megsimogatom a fegyver hideg csövét, iszom egy korty kávét, és a kiszáradt, hideg pirítósra nézek.
Eloltom a villanyt.
A lehunyt szempillám alatt látom, ahogy fáradt, közömbös arccal ül a kocsiban a hatalom fiatal, egészséges apostola mellett, közöttük a beépített telefon, mert a fontos emberek mindig, mindenütt, mindenféle helyzetben elérhetőek kell, hogy legyenek, és kimerült asszonyom hagyja, hogy a hatalom időnként a térdére tegye a kezét.
Most jönnek át a hídon, alattuk tompán, sötéten hömpölyög a folyó, valahol egy komp simul a móló mellé.
Lassítanak a hídfő lábánál. Még pár perc és itt vannak.
Bekanyarodnak az utcába, és a hatalom ifjú apostola, leoltott fényszórókkal begördül a kapu elé a téglákra pakolt Zsiguli helyére. Még pár percig várnak, aztán a kedves kiszáll, a hátsó ülésre nyúl a táskájáért (tőlem kapta a diplomaosztásra az óra mellé, tiszta bőr, sok apró zsebbel), becsapja maga mögött az ajtót, és elindul – nem gyorsabban, mint szokott – a kapu felé.
Húgyszagú és félhomályos a lépcsőház. Itt él. Mást ígértem neki.
Hallom lépteit a kutyaszaros lépcsőfokon, s tudom, formás csípőjére gondol az a másik is.
Azt mondják a karosszérián elég gyorsan átszalad egy ilyen kis golyóbis. Ebből, azt hiszem, harminc van. Hallom, ahogy becsukja maga mögött az ajtót, és a táskát ledobja az esernyők mellé.
Most teszi az odakészített vállfára a céges kabátot, és indul zuhanyozni, mint mindig.
Kinézek a nyitott ablakon, és lassan a fektetett nyolcasra tolom a kis fémdarabot, hogy ne tudjak hibázni. Tudom, a víz most öleli körül melegen elgyötört, gyönyörű testét, fényes tiszta, klórszagú cseppek indulnak el a nyakától, végig a gerince mellett be csodás farpofái közé, hogy ott patakká gyűlve combján folyjanak végig a bokájáig.
Azt mondják, ez még a házfalat is lebontja. Hát egy ilyen szép, fényes karosszéria hogyan lehetne akadály?
A cím szavait betűkre bontogatva sok mindenre fény
Derül. Derül? A Sugovica partján elácsorognék
Vártodra. Itt most eső esik; ha lemennék, oda mennék,
Legendás kucsmámat sem venném föl, ha megismersz:
Anélkül is. Májusban, júliusban? Megkapó látvány
Lennék. Mint bűnüldözött. Mintegy: fantomképként
Láthathatsz. Nem tettem semmi rosszat. Gólt akartam
Rúgni, de elgáncsoltattam; igaz Téged is kiállított
A Bíró. Spongya rá! Zuhanyozni strandon is lehet,
S a – jobb híján – Néked vitt szappan jószagát ki,
Akárki, szippantja, hogy rohamra indulják…
Mindegy, a szappanborító, esetleg betalál emlékkönyvedbe,
Mindtovább: imakönyvek lapjai között, elmarjuk lapocskán
Icipici saját imák, a katekizmus le van szarva, ha:
Kisunoka született! „írja már bele szomszédasszony:
– Olvasni, olykor tudok, de… annyi név van előtte,
Hogy – bár egyidőben nyitottuk ki szemünket, érti…”
Mari! Ha rózsát látok itt, e ház előtti kertecskében,
Fölhágok a harmadik emeletre, illendően kezet mosok, s aztán
Simogatom, simogatom a zuhanyrózsát. Használom is persze,
De ez a rohadt szivacs – vadonatúj – nem képes arra, hogy
Fölitassa, vagy másfelé hülyítse a bőröd letörülközhetőségét.
Minden, minden újra, azazhogy elölről kezdődik – –
Hűséges zuhanyrózsáim. Istenem! Mennyit kell még zuhanyoznom.
Mari! Menjünk a fenébe! Egy gyors szélfúvás volt az egész?!
Az írásjeleket nem kell szem előtt tartani! A valamikori
Lakóhelyedet silabizálhatja térképen a postás. A
Feladó immár senkinek sem ismerős. Jogilag! Eltitkoltatott.
A vallomás, őszinte, vagy a csókolózás stb. üledék legyen is;
Késő. Elévült. Esetleg egy eltorzult gyerek – húszévesen
Emlékeztethet… csak mondják: lapozz egyet!
De a szív dobog, töredék másodpercenként egy hajszálért az agyban
Vagy a fütyülő készenlétében zavart okozhat. Hülyeség!
Egy falka kutya – éhesek, bosszúállók, megtámadhatnak (?)
Jussuk van hozzá! Egy jókor elcsattanó pofon
Szerelmi vallomás, meg kell érteni ama kutyákat – –
A rózsák, akikről már beszéltem, persze
Természetesen lakótelepiek voltak. Valószínűleg
Géplétük ellenére, akkor váltak kertbéliekké
Amikor gyönyörű meztelen tested permetessé válott általuk.
A lakótelepi zuhanyrózsák, ez a szó
Csak szerelők nyelvén érthető. Nekem nem.
Nem vágyok kertre. Az előbbi csoda – akármi történjék is –
Akképpen, lehet: úgynevezett rózsák,
Nem is tudom, gondoznom kellene. Nincs kedvem hozzá.
Ha ezt tenném, csodájára járnának a környékbéliek;
Szépek lennének, de én piacra vinném és úgy érezném magam,
Strici vagyok.
Árulom az illatot. Ki sem értené, miért adom olyan olcsón.
Merthogy szaglássza illatukat, tombolja ki magát vendégei előtt:
Le van szarva a parabolaantenna: ő ember: szereti a rózsákat…
Nem tudja még, minek? Mivégre?
Akinek lova van, legyen az mén vagy kanca, de semmiképp sem
Tenyésztésre vásált, hanem legyen egy társ,
Aki gyönyört lel abban, hogy megpaskolják…
Közük van egymáshoz!
Én nem akarlak lónak tekinteni téged, habár
Egy paskolás — Példát vehetne e lóról,
Szerelemmé gyönyörűsödne… Lehet: ha emlékezetes
Már-már legendás kucsmám – a Tűzoltó utca sarkán utolsó
Megbeszélt randevúnkon láthatatlanná vált számodra.
Nem mentem oda. Csak.
Bábozni akartál, fölvételiztél. Feltehetőleg nem futottál be.
Mint sakkban a gyalog, esetleg tologattak volna ide-oda
Megmentendő legalább a királynőt –
És akkor meg minek?!
Ez tulajdonképpen szerelmes vers. Ha a Sugovica habzik,
– Futószélnek – ha ember lenne – nyelvet nyújtana.
Jó lenne arrafelé mászkálni. Késő? Korán? – – –
A hölgyek és urak toalettjének hátterében, a tapétázott ajtó mögötti keskeny kamra volt Orsolya készenléti helye. Ha sokan tülekedtek az illemhelyen és a mosdó tükrei előtt, áporodott rejtekhelyén lapult, s kötögetett.
A csendes órákban, tisztítószereket vett magához, megnyitotta a tapétázott ajtót, s az erős fényektől hunyorogva munkához látott. Eltávolította a rúzsnyomokat, a szemfesték-maradványokat a hölgyek toalettjének mosdókagylóiról, s a szemöldökceruzák firkáit, a tükrök üvegeiről. Lemosta a falak csempéit, az ülőkéket, a kagylókat, lesikálta az ürülékek foltjait, melyeket az öblítővíz visszahagyott, kiszedte a csikkeket a vizelde lefolyóiból, felmosta a kövezetei. Végül a legdrágább illatosítókkal bűztelenítette a helyiségeket.
Hangos, nagy dőzsölések idején, amikor az édes borok gőze a fejekbe szállt, okádások félreismerhetetlen nyögései szűrődtek odújába, s ahogy a hölgy vagy úr eltávozott az illemhelyről, azonnal munkához látott, hogy eltávolítsa az öklendezés nyomait.
Kényes volt a Tulaj a tisztaságra. Németországban menekültként tanulta ki a vendéglátó szakmát. Patikaként ragyogjon a toalett, mondta, amikor alkalmazta Orsolyát, mert a külföldiek ebből ítélik meg az országot. Azt is a tudtára adta, hogy elődeihez hasonlóan, repülni fog, ha a folyamatos tisztaságot nem tudja biztosítani. A Tulajnak hideg, kék szeme volt, vörösesszőke haja, vékony ajka és kemény tekintete. Olyan ember benyomását keltette, aki nem ismer könyörületet.
Az illemhely foglyaként, emberektől elszakadva, szótlanul robotolt Orsolya. Csúcsforgalomban, odújába visszavonulva, hölgyek és urak zsivaját, vihogását, csacsogását, röhögését hallotta, néha jól kivehető intim beszédfoszlányok is beszűrődtek hozzá. Az ösztöne lázadt ugyan keserves sorsa ellen, menekülésre sarkallta, de az esze ellentmondott. Élt már mélyen a létfenntartás alá süllyedve. Évekig tengődött segélyeken. Kilincselt, megalázkodott, eltűrte a pökhendiséget, folyamatos munka mégse jutott neki.
Néha felidéződtek benne azok a gondtalan évek, amikor a téglagyári bölcsődében dolgozott. Apja és anyja téglagyári munkás volt, munkahelyükön szerettek egymásba, nyugdíjazásukig, negyven évet dolgoztak együtt. Ahhoz a szerencsés nemzedékhez tartoztak, amelyet sohasem fenyegetett a munkanélküliség réme. Soha nem voltak Orsolyának nagy álmai. Bölcsődésként szerette meg a bölcsődét, s jószerével már gyermekként eldöntötte, hogy oda is tér majd vissza. Amikor az üzemi bölcsődék nagy részét felszámolták, őt is elbocsátották. Feleslegessé vált, hiába tanulta szakmáját.
Vékonypénzű fiacskáját Áront, özvegyen nevelte Orsolya. Félszeg, érzékeny gyerek volt Áron, az általános iskola utolsó osztályát végezte. Mindig kitűnő osztályzatokat kapott. Szegénységük miatt a továbbtanulásra semmi reménye nem volt, pedig tanár szeretett volna lenni, mint a nagynénje, aki Debrecenben gimnáziumban tanított…
Egyik szerdai napon, mikor az ebédvendégek zöme már elment, elcsendesedett a sürgés-forgás a toalett körül, s Orsolya éppen megszokott munkájába kezdett, berontott hozzá az egyik pincér. Az étterembe kellett mennie.
Mutatta a pincér az asztalt, a Dunára néző második ablak mellett, ahol a vendég könyökével leverte a terítékből a szelencét. Orsolya felismerte a távozó, magas férfiben D. urat, a sokat szereplő politikust és vállalkozót, aki későn érkezhetett az étterembe, hogy bekapja ebédjét, s most is sietett valahová.
Nyitott fedelű, oldalára fordult, hosszúkás ezüst szelence hevert az asztal mellett a szőnyegen, a fogpiszkálók legyező alakban hullottak ki belőle. Letérdelve, tenyerével söprögette lapátra a hegyes pálcikákat. A finom szövésű damasztabroszon heverő asztalkendővel törülgette a szelencét, majd visszahelyezte az asztalra a tompán fénylő ezüst evőeszközök, a meisseni porcelántányérok és díszes ólomkristály poharak társaságába.
Orsolya a gyümölcsöstál mellett, megpillantotta a számlát. Döbbenten meredt rá. A végösszeg pontosan egyhavi fizetésével egyezett meg.
Még soha nem érezte magát ennyire leértékeltnek, ilyen jelentéktelennek és kisemmizettnek. Nehezebb lett a légzése, verejték lepte el homlokát, s a bal karjába, vállába hasító fájdalom átsugárzott lapockája alá.
Az elegáns, csokornyakkendős pincérek hozzáláttak leszedni az asztalokat. Figyelemre se méltatták a lompos, negyvenes nőt, aki munkaköpenyében a toalett felé vánszorgott.
a titkosított interneten
lehívom a szoknyád a blúzod az alakod
csupán egy ENTER
a komfortos víziómban lemosod az ablakot
csupán egy ENTER s a félhomályban fésülködik az éden
a metaforák hajadban megkapaszkodnak
csupán egy ENTER s mondatom medrében – a franciaágy felé –
téged visz a csónak
s ha már úgy érzed
hogy egy kis szabad levegőre vágysz
lényedet floppy-lemezen megsétáltatom a főutcán
Előttem feküdt Ő,
drága vagy! – suttogtam,
de az ÁFÁt visszakérem!
Hisz erre jó
a POETICA Versírási és Kritikai Bt-m.
Nézd, a kültagom egészen merev,
jogosult közreműködni veled!
Szeretlek, remélem, írsz róla számlát,
igazság szerint, jobban jönnék ki egy KFT-vel,
de ahhoz egymillió vers kéne,
nekem alig van kettőszázharmincnégyezer.
Arcod gyönyörű – tested lízingszerű,
mint egy megálmodott részvény.
Kössünk szerződést – pacta sunt servanda!
Állam, adóhatóság, rablóbanda;
eposzt írtam minap,
s mi maradt belőle?
Epigramma!
A rossz költők
a fióknak írnak,
a jobbak egymásnak.
Mindegy.
A sorok közül
kilóg a lóláb.
Mielőtt közétek mennék,
megigazítom érzéseimet
és sminkemet.
A gólyák már mind útra keltek
Most készülődnek a fecskék
Ufók érkeztéről meg, sajnos
Nincsen még semmi-semmi hír.
Jászdózsa
A Dunán nincs élet,
oly csöndes, hajótlan,
mintha nem itt
folyna keresztül
millió beleszari lába között,
csak jön-megy,
mint egy várakozó beteg,
akit ide terelt a sodra,
még az Országházat is
közönyösen hagyja el,
csak minket vetít előre,
vagyis tükröz vissza.
Mécsest hozol
meztelen szemmel.
Halk bimbóba
rejtve ölelésed.
Kezed fészek.
Különös história, annyi szent…
Hajnalodott. Az f.-i strandon egy ottfeledett, piros alapon fehér pöttyös labda hevert. Mellette összeroncsolt emberfej didergett a homokban, szemürege mélyén és hajának erdejében hangyák építkeztek, a vállak helyén húsfoszlányok csüggtek alá, mintha a karcsú nyakat cikcakkosra nyesték volna. A törzs és a végtagok néhány lépésnyire feküdtek, moszatfoltokkal borítva; az egyik kézre több köteg hínár csavarodott, a köldököt békanyál dugaszolta el.
E maradványokat a Balaton hullámai sodorták ki alig pár órával korábban. A test, mint később a minden részletre kiterjedő hatósági vizsgálat megállapította, összesen nyolcfelé szakadt, nagy volt „a hám- és szövetveszteség” is.
Mivel a halottkém az Adrián nyaralt, a helybéli rendőrkapitány öreg szomszédját vette rá, hogy szemlélje meg, mire bukkantak, s határozza meg a halál okát. A körzeti orvos – fehér hajú, csupa ránc, napégette arcú emberke – a következő jelentést adta: „Nő… 25-40 év közötti… Magassága 150-180 centiméter… Súlya 45-75 kilogramm… Valamilyen nagy testű víziállat marcangolta szét… Ruházatra utaló nyomok nincsenek…”
– Egyszóval fürdés közben érte a támadás? – kérdezte a rendőrkapitány komor képpel.
A doktor némán bólintott.
– Egek, hát miféle szörnyeteg képes ilyesmire? Egy óriáscsuka? Harcsa?… Vagy a Jónást elnyelő cethal?
– Nos… – habozott a doktor. – Talán egy új állatfajta…
Jóllehet forró nyomon indult meg a detektívosztag, a rendőrség nem adott tájékoztatást a sajtónak. Találgatás találgatást követett, amint a csupasz tények fényében mind többen, szimatoló had, kutatták a rejtély magyarázatát.
Fölmerült, hogy valamely tengeri ragadozó került ismeretlen, vad bolyongással a Balaton vizébe; túlfűtött képzeletű hírlapírók a Nagy Fehér Cápát és Moby Dicket emlegették. Sürgönyöztek is a Fiumei Tengertani Intézetbe, hogy mihamarabb küldjenek a helyszínre egy sokat tapasztalt oceanográfust, aki majd eloszlatja a sűrű homályt.
Mások amellett törtek lándzsát, hogy a „nagy testű víziállat” a Loch Ness-i szörny magyarföldi változata, meséink sárkánya, egy hús-vér Brontosaurus pannoniensis – s ők is kértek szakértőt az Országos Őslénytani Múzeum igazgatójától.
Megint mások holmi emberszerű teremtményre gyanakodtak, s a XX. század Hány Istókját vélték fölismerni az agg kisvárosi orvos szűkszavú jellemzésében; nem csoda, hogy csakhamar a Nemzeti Antropológiai Központ vezető tudósa tett fogadalomnak beillő ígéretet az eset tanulmányozására.
F.-ben persze pattanásig feszültek a rendőrfőnök idegei. Habár naphosszat a halántékát dörzsölte, szemhéját nyomkodta – hogy a koponyaszaggató főfájás tovatűnjön –, mégsem gyúlt ki elméjében az isteni szikra. Olykor bele-belekotort a már több helyütt púposra zsúfolódott, homlokegyenest ellentmondó beszámolók és jegyzőkönyvek, hetet-havat összehordó tanúvallomások papírcsomóiba is. Hasztalan.
Odakinn ezalatt a titok körüli lázas izgalom hovatovább az egekig csapott. Merő zűrzavar volt az utca. A késhegyig menő viták hevében megszámlálhatatlan száj pörlekedett, kar emelkedett, ököl hadonászott.
Különös kép tárult az arra vetődött, jámbor utazó elébe. A főtéren dühtől vörös ábrázatú szakértők cibálták tudósok hófehér szakállát. Fütyülve méregdrága masináik épségére, vették célba egy-egy újságíró fejét a vetélytárs lap fényképészei. Még az örömlányok is hajba kaptak, s szempillantás alatt lerántott cipellőjük tűsarkával csépelték egymást. A kocsmák törzsközönsége szék- és asztallábakkal utánozta őket. A cápára esküvő utcakölykök pedig bandaháborúkat vívtak a sárkánypártiakkal, majd egyesült erővel rontottak rá a hűbelebalázsmód alapított Hány Istók Társaság jólfésült ficsúrjaira.
Fenekestül fordult fel a világ. A tömegverekedések jajgató sérültjeivel fertályóránként sivító mentőautók robogtak a közkórházba, föl-föllökve néhány elébük szédülő gyalogost.
A rendőrkapitányt rövidesen leváltással fenyegette meg kofamódra rikácsoló polgármestere.
– Kerítse kézre azt az ámbráscetet vagy repül! – harsogta a nagy ember, mielőtt levágta a kagylót, hogy beletúrjon egyetlen éjszaka alatt megőszült hajába. Majd percekig bámulta cédrusfa asztala fiókjában a dossziék alól előmeredő Magnum pisztolyt.
…Végül is, miképp arra a boldogtalan rendőrkapitány egy hét múlva fényt derített, a víziszörny nem volt más, mint „Kovács János harmincöt éves, munkanélküli, többszörösen büntetett előéletű csisztapusztai lakos, aki gyilkos tettét szerelemféltésből követte el”.
A körzeti orvost még aznap nyugdíjazták.
1.
Kapu alatt Hold,
tar fejébe fenyőtű
fúródik némán.
2.
Kapun ül a Hold,
fenyőt szólít, nyála csurr…
zuzmóként folyik.
3.
Fenyőkapuk közt
sétál a Plold, palástja
kakukkmadár-szárny.
4.
Kakukk a Holdba
tojást rak. Reggel vörös
rántotta és Nap…
5.
Kakukk begyében
a Holdra kis tavat visz:
kráterbe teszi.
6.
Hold száll a földre,
kakukk leteszi. Tó lesz…
fenyőtű-veretű.
7.
Ár ér a Holdra,
gyűl, kúszik, szétterül,
fenyőfát kurtít.
8.
Kapuk a Holdon…
kakukk sétál, lábnyoma
fenyőtű-porban.
9.
Fény lép a Holdra,
kakukk szíve kiömlik,
Hold-fenyő port hint.
10.
Hold tenyeréből
fenyőtű-fényt csipeget
a kakukkmadár.
11.
Tó Hold-szigetén,
fenyőfa. Rőt gyökerei
űrbe lobognak.
12.
Fenyőcsuhás pap
fényt füstöl ujjtűi közt
hold-kupolában.
13.
Holdfényben a tó…
Kapu szárnyú éj-kakukk…
Hold a tófényben…
14.
Fenyőre szúrták
kakukkot, Holdat: vérük
fénytóba csurran.
Nagyon régi, de nekem máig emlékezetes történet, amit el akarok mondani. 1944. október végén, mindjárt a front után kezdődött. A falu legszélén, közvetlenül a nagy libalegelő mellett laktunk. Amikor az odaérkező első orosz katonai alakulat kiűzte a németeket a faluból, nyomukban jöttek a románok, akik azonnal elrendelték a környék kiürítését, mondván, hamarosan nagy harcok lesznek ott. Miután a szigorú parancsnak fegyverrel is érvényt szereztek, mennünk kellett. Szomszédainkkal együtt a tanyavilágba indultunk. A harci zaj később oda is kihallatszott.
Talán egy hetet tölthettünk a kényszerű száműzetésben, amikor egy napon, mivel már teljesnek érződött a csend, a szomszédokkal mi is hazamerészkedtünk. Otthon iszonyú felfordulás fogadott bennünket, mégis örültünk, mert a házunk épségben megúszta a frontot. A falu akkori képéhez tartozott az is, hogy a szélső házsor melletti libalegelőn, ahol a front golyózáporai az embert cseppet sem kímélték (erre utaltak az ott talált friss katonasírok), csodák csodájára ott lézengett néhány, a katonák által szélnek eresztett gebe. Ezeknek úgyszólván jártányi erejük is alig maradt, de életösztönük utolsó maradékával vallatták a sovány, letiport legelőt. Siralmas állapotukat látva, a legtöbben ügyet sem vetettek rájuk, hiszen volt gondja mindenkinek, nélkülük is bőven. Akadtak ugyan, akik közelebbről is szemügyre vették a szerencsétlen párákat, hiszen a legtöbb embernek nagyon is kellett volna a ló, de amikor a szemlélődést befejezték, a legtöbbjük fintorogva elment. Simon Jani még meg is jegyezte: – Akkor lesz ezekből ló, amikor belőlem megyés püspök!
Néhányan azért úgy gondolták, megkísérlik a lehetetlent, hátha mégis sikerül egy-egy kiválasztott gebét lóvá kúrálni. Mint mindenre kíváncsi, serdülő legénykék, öcsémmel mi is ott álltunk az állatok körül egyre zsugorodó emberbolyban. Lassan mindenki elment, és ha nehezen is, de az elcsapott gebék is gazdára találtak. Egy ló azonban hiába meresztette nagy szemét a válogató gazdákra, senkinek sem kellett. Szegény állat olyannyira csont és bőr volt, hogy csak a nagy feje emlékeztetett az egykori lóra. Amint egyedül maradt, szinte lerítt róla a kétségbeesés. Nagyon megsajnáltam. Odamentem hozzá, öcsém is követett. Megsimogattuk. Szerencsétlen, mit tehetnénk érted? – tört fel belőlem a gondolat, hiszen nekünk sohasem volt lovunk, csak tehenünk. Nagyapámnak viszont – nem épp semmiért – elvitték a lovait a háborúba. Most ló nélkül volt. De mit kezdhetne ezzel a nyomorult gebével? Különben is, ezt el sem tudnánk vezetni odáig, mert útközben összeesne és kimúlna – s intettem öcsémnek, hogy induljunk hazafelé, hagyjuk a szegény párát sorsára!
Csakhogy alig tettünk néhány lépést, amint hátranéztem, láttam, hogy a csontvázgebe nehezen bicegve, de jön utánunk. Azóta sokszor megéltem az őszt, de azt a szívbemarkoló fájdalmat, amit akkor hirtelen éreztem, máig sem felejtettem el. Valami belső kényszer azt súgta, hogy ezt a szegény, beteg állatot nem hagyhatjuk ott. Hangosan meg is jegyeztem: – Öcskös, ez a szerencsétlen flótás a mi lovunk akar lenni, ezt haza kell vezetnünk!
Öcsém, aki csínytevéseimben úgy követett, mint az árnyékom, egyből csatlakozott az elgondoláshoz. Lassú tempóban haladtunk, a ló meg követett bennünket. Most már csak azon izgultunk, mit mondanak otthon? Nem hiába, mert nagy vita lett a dologból. Édesapám még ostort is ragadott, hogy rajtunk veri szét, ha nem fordítjuk vissza a jövevényt. Mit képzelünk ezzel a gebével? Hiszen ez a reggelt sem éri meg, neki pedig sem kedve, sem ereje döglött lovat cipelni meg temetni.
Kezdetben édesanyám is ellenünk volt, de az a szegény ló úgy nézett rá, hogy a végén nem volt szíve megtagadni a befogadását. Vita ezután is volt, de most már legalább bevezethettük a gebét az istállóba. Egyetlen tehenünk, Virág nagy szemeket meresztett, és mintha megérezte volna, hogy ezután vége a kiváltságos helyzetének, barátságtalanul fogadta az új lakót.
Kicsit üggyel-bajjal, de azért Flótást (mert ezt a nevet rögtönöztük neki) bekötöttük a jászolhoz, és mindjárt gondozásba vettük. Megetettük, fájós, remegő lábait rongyokba bugyoláltuk, s végül egy vödör tiszta vízzel is megkínáltuk.
E naptól kezdve, ha csak tehettük az öcskössel az istállóban voltunk, és amiben tudtunk, kedveztünk Flótásnak. Kedvenc tehenünket ezekben a napokban sokszor megloptuk, mivel a neki szánt krumplihéjat, meg a galuskaléből csinált moslék jó részét is Flótásnak adtuk. Még arra a vakmerőségre is vállalkoztunk, hogy a kincsként rejtegetett tengeriből is elcsentünk egy-egy keveset, csakhogy erősödjék a lovunk.
Flótás nem volt válogatós, megevett minden ehető takarmányt, sőt még a töreket is megrágcsálta. Talán éppen a szívóssága és az igénytelensége mentette meg. Naponta izgalommal lestük, mi lesz vele. Nagy volt az öröm, amikor láttuk, hogy már kezd erősödni. Leszedtük a lábairól a kötést, és már nem remegett. Az udvaron körbevezettük, s kissé még mindig bicegve, de már nem erőlködve jött velünk. Gyógyulása reményeket és merész terveket ébresztett bennünk.
A sors azonban közbelépett. Mikor a jószág túljutott az életveszélyen, némelyek irigyelni kezdték, hogy lovunk van. Ráadásul egy napon elterjedt a falu bírájának frissen csinált rendelkezése: „Elcsapott lovat csak az tarthat magánál, akiét a frontkor fizetség nélkül elvitték.”
Ez úgy lett volna igazságos, ha az elcsapott lovakat a károsultak fogják be és állítják talpra. Csakhogy a mi gebénk a kutyának sem kellett. így hát nem csoda, hogy a bírói rendelkezéstől az igazságérzetünk nagyon is berzenkedett. Ennél csak fájdalmunk volt nagyobb, midőn – bizonyára valaki besúgásának köszönhetően – Flótást át kellett adnunk egy diadalmasan vigyorgó gazdának.
Amikor a bírótól kapott papírt önhitten lobogtatva jött a lóért, legszívesebben vasvillával mentem volna neki, hogy Flótást megvédjem magunknak, de fegyelmezett szüleim akarata visszatartott. Különösen fojtogatott a harag, amikor láttam, hogy a Vigyorgó úgy vezeti el a lovunkat, mintha az mindig a sajátja lett volna, ránk meg úgy néz, ahogy tulajdonos nézhetett valaha is a tetten ért tolvajra.
Flótás talán megérezte, hogy az idegen örökre el fogja tőlünk szakítani, mert semmiképpen sem akart neki engedelmeskedni. Emlékezetem képernyőjén most is megjelenik, hogy nézett rám azzal a nagy, szomorú szemével, amikor a Vigyorgó kirángatta az udvarunkról. Azt hittem, a szívem szakad meg a fájdalomtól. Ráadásul a szüléinktől is volt mit hallgatni: – Látjátok? Előre megmondtuk, hogy a lóval csak bajt hoztok a házhoz, de nektek hiába beszéltünk!
A bíró csinálta igazság nem hagyott nyugton. Akárhogy morfondíroztam, mindig arra jutottam, hogy a bíró és a vigyorgó ember megloptak bennünket. Akkor viszont miért ne vehetnénk vissza a lovunkat? Véleményemen az öcskös is osztozott.
Szüléinknek a világért sem szóltunk volna a dologról, de elterveztük, hogy egyik éjszaka elvisszük Flótást nagyapámhoz. Megmondjuk a papának, hogy rejtse el, és senkinek oda ne adja! Tetszett a saját ötletünk, csak azon bosszankodtunk, hogy miért nem vittük el már előbb, mielőtt a Vigyorgó lecsaphatott volna rá.
Első dolgunk volt megkeresni a címet, és körülnézni a gazda háza táján. A nagy udvar és a ház egész környéke kihaltnak tetszett, semmi mozgást sem észleltünk. Elmenőben azért egy útközben talált követ bedobtam az udvarába, nincs-e mégis kutyája. Semmi reagálás, így hát nyugodtan elvonultunk.
Pár nap múlva, késő este megvártuk míg a család elalszik, s aztán oldalba böktem a velem egy ágyban fekvő öcsémet. Ez volt a jel az indulásra. A ruhánk egy-egy székre már oda volt készítve, magunkhoz vettük és csendben kiosontunk. Az istállóban felöltöztünk, majd nekivágtunk az útnak.
A Vigyorgó portájáig baj nélkül eljutottunk. Senkivel sem találkoztunk a kihalt utcákon. Nem olyan világ volt akkor, hogy az embereknek kedvük és bátorságuk lett volna éjjel az utcán kódorogni. Amellett szerencsénk is volt, mert nem botlottunk bele járőröző orosz katonákba.
A gazda udvarába könnyűszerrel bejutottunk. A kapuja csak egy nagy szeggel volt rögzítve, és egy rúddal kitámasztva. Amikor azonban a már nyitott félkapun az öcsém is belépett az udvarra, valahonnan előkerült egy kutya, és ránk rontott. Ha a kaputámasztó rudat nem veszem pártfogásba, talán belénk is mar. Tervünk kútba esett, hiszen ezzel a döggel nem számoltunk. Le akartam ütni, de nem sikerült, sőt egyre veszettebbül támadott. Kénytelenek voltunk a kaput magunk mögött behúzva, az utcára menekülni. A lármára felébredt, és hamarosan egész pereputtyával az udvaron termett a Vigyorgó.
Jobb híján nyúlcipőt húztunk. Mivel alsóneműben, a hideg novemberi éjszakában nem vállalkozhattak az üldözésünkre, az utánunk eregetett szitkokkal megúsztuk. Futottunk, ahogy csak bírtunk, nehogy a környékbeliek is ellenünk forduljanak. Szerencsénkre, arra nem került sor. Ha akadtak is, akik talán felébredtek a zajra, azt hihették, hogy oroszok járnak az utcán, azokkal meg senkinek se volt kedve bajuszt akasztani. Az meg nem valószínű, hogy bárki is feltételezte volna, hogy két, szinte még gyereknyi siheder azokban az időkben, éjszaka az utcára merészkedjék.
Holtfáradtan, testileg-lelkileg összetörtén kerültünk haza. így fulladt kudarcba szépen kifundált tervünk. Fájdalmamat pedig csak növelte a lelki szemeim elé vissza-visszatérő kép, ahogy a kapunkból Flótás szomorú pofával visszanéz ránk, mintha csak szemrehányást akarna tenni, amiért engedjük, hogy a Vigyorgó elvigye tőlünk.
Én nem tudtam, hogy a gyász ilyen.
Beléd ivódik, mint a füst szaga,
mardos és furdal, mint a lelkiismeret,
átjár, mint kiáramló, dohos pince lég,
rádhull, mint tűzvész után a pernye,
átrendezi a múltad díszletét,
kilúgozza az éles színeket,
harsányra festi a régenvolt fakót,
megjeleníti, mit feledni hittél,
árokba taszít friss élményeket,
hamisnak álcáz igazat, valót,
valósnak mutat fantom képeket.
Én nem tudtam, hogy nincs menekvés előle,
én nem tudtam, hogy a gyász ilyen.
Felemel, elejt,
hordoz az este,
vízszintes árnyam
hull levelekre.
Leskel az alkony,
bújik a csillag,
aki ma itt volt,
holnapra itthagy.
Pörög a levél,
pihen a szárnyam,
gyerekkoromban
anyámmal háltam.
Megvan az ágyunk,
megvan a szárnyam,
anyám meg fű lett
messzi határban.
Apám az harmat,
anyámon csillog,
elűzik számról
messze a szitkot.
Felemel, elejt,
hordoz az este,
vízszintes árnyam
hull levelekre.
Péter és Liliké, amióta az eszüket tudták, imádták Nánit, apai nagyanyjukat. Madárcsontú öregasszony volt. Illetve nem. Épp az volt benne meglepő, hogy csak ősz haja jelezte a múló időt. Ezt leszámítva az egyetlen biztos pont volt a változó világban. Biztos és nyugodt, vagyis maga a képtelenség, ha meggondoljuk, mit kellett elviselnie és miféle világban őrizte a két gyerek számára azt, amit otthonnak tudhattak. Megőrizte szüleik negyvennégyes bujkálása idején, amikor konok következetességgel lakta a veszélyessé válható lakást a hatodik kerületben, sárga csillag nélkül, a rettegést kívül tartva az ajtón. Szájából nyilvánvaló volt, őket Kissnek hívják, árvák és kibombázottak. Épp így, hogy agyuknak idegen nyelvet kell befogadni, „szükség esetére”. Hogy miféle szükség kényszeríthet valakit a rettegés idején éppen angolul tanulni és beszélni, nyilvánvalóan megmaradt rejtélynek, de ezt a két testvér nem gondolta végig, csak tanultak napról napra, kitartóan, kis dalokat és hosszú verseket, meg mindazt ami Jackkel és Jil-lel történt a kékfedelű nyelvkönyvben. Odakinn lassan egészen kihűlt és ordassá vált a világ, már nem Kissek voltak, hanem svájci állampolgárok, de még mindig ott éltek ugyanazon a ponton, mialatt a város megtelt baljóslattal, majd a fegyverek is megszólaltak, hogy összedöntsék a házakat. Az ő mellékutcai otthonuk megúszta, s talán a konok öregasszony sugallatára az igazoltatásokat is. Mire a város elesett és felszabadult, már egész szépen tudtak volna jegyet kérni egy londoni buszon, vagy eltársalogni a gravesendi átkelőhajón az időjárásról. Sőt, ismerték a Királyt és a Birodalmat, nagy dalosát, Kiplinget és annak varázsos történeteit is, eredetiben. Csak arról tudtak keveset, ami odakinn folyt. Talán csak annyit, igen szerényen kell táplálkozniuk. De mert a szerény szó nem baljós, az esetleges koplalásra nem gondoltak. Teának nevezett melegvizet ittak, és hajszálvékony kenyérszeleteket ettek, meg persze különféle főzelékeket, de azokról tudták, rendkívül egészségesek és táplálóak. Mint ahogy a nem túl meleg szoba is egészséges, megedzi az embert és felkészíti – mire is? Ebben az esetben az eljövendő jó időre amikor végre nem kell fázni. A tény azonban tény marad: hárman képesek voltak áttelelni, amikor a város fázott és éhezett, s a kétségbeesés halvány árnya se járt náluk egyetlen pillanatra sem.
Az a tavasz visszahozta szüleiket a seholból, sőt, nemcsak melegebb napokat, de valamivel jobb ételeket is hozott. Náni szerint mindent, ami egy rendes családnak kell. Mivel ő mondta, még Péter is elhitte, valóban a szülei azok, akik beállítottak egy reggelen. Lili homályosan, de emlékezett rájuk. A következő négy évben velük laktak egy másik lakásban, de Náninál voltak otthon, ha meglátogatták. Szerencsére gyakran kellett, mert az angol után a francia következett a sorban. Mielőtt belefogtak, a kis asszony áttetsző bőre kipirult az izgalomtól. „Ez a legszebb és legkönnyebb nyelv, ha odafigyeltek.” Könnyű nem volt, de valóban nagyon szép, hiszen ő mondta. És nagyon hamar sokkal mélyebben vesztek bele, mint az angolba. Igaz, Péter valamennyire ismerte már, a háború után négy hónapig Svájcban élt, ahol tetszett nem tetszett ezen kellett megtanulnia, ha szólni akart környezetéhez. Azt, ahogy belelökték ebbe a kalandba, nem nagyon bocsátotta meg a szülőknek, de Nánitól tanult jólneveltsége megakadályozta abban, hogy látványosan tiltakozzon, vagy panaszkodjon. És íme, utólag, amikor ugyanazok a szavak Náni ajkán születtek újjá, szeretni lehetett azokat. Náni ugyan észrevette amit a szülők nem, de csak jó év múlva tette szóvá. Ekkor már nyolcéves volt a fiú, s nagyanyja véleménye szerint alkalmas a „komoly beszédre”. Mindenesetre az általa rajzolt kép végre világosságot jelentett a hallgatás és titkolózás után. Érthető lett, miért nem voltak velük a szüleik, s még az is, miért kellett Svájcba mennie? Igaz, a veszély szó még mindig nagyon elvont volt, s Náni igyekezett is, hogy utólag se féljen, ha már annak idején sikerült ettől megkímélni, de ha félni nem is félt, képes volt átélni a féltést, hogy ők, a felnőttek belehalhattak volna abba, ami azon a zajos télen az ajtón kívül történt, és a tavaszi élelemhiányba is.
Talán Lili virágként kinyíló szeretete, talán apja lénye okozta, de egy nagyon boldog év következett életükben. Sokat kirándultak, és bármit kérdezett, arra valódi választ kapott. Úgy látszott, Náni rendíthetetlen bizalma igazolódik, amit a felnőtteknek és a világnak előlegezett. Igaz, még mindig csak kis felületen kellett a valósággal érintkezniük, s mert tanulni már rég megtanultak, iskolai feladataik miatt nem voltak kitéve mindannak, ami sokakat sújtott társaik közül: tanáraik szükségtelen figyelmének. Megszokták, nincs velük gond, hát nem is törődtek velük.
Péter ráadásul még barátokat is talált, a szintén Svájcban járt Jávor Andris és Lőrinci Bálint személyében, aki a sakkpartnere volt. Utóbbi nagyon erős lévén a jó tanulóknak kijáró veréseket is elkerülte a többiek részéről. Mivel amióta szüleivel lakott és megtanult olvasni, nagyon sok mindent összeolvasott, és ennek nagy részét fel is dolgozta az agya valamiképpen, két barátja az „öreg” jelzővel látta el és hallgattak rá, ha „észbeli dolgokról” volt szó. Igazából Andris lett a barátja, aki eléggé hasonlóan vészelte át az ostromot, illetve csak annyi különbséggel, hogy ő nemcsak bújtatott volt, de tudta is ezt, s hogy mindvégig a szüleivel lehetett. Bálinttal persze nem éreztették, hogy ebben nincs benne, hiszen neki meg az apja eltűnt a fronton és anyja valami betegségben halt meg a negyvenötös évben, tehát az élete éppúgy nem volt fenékig tejfel, sőt e hiány miatt rosszabbnak ítélték helyzetét a magukénál. Igaz, nem a nagyanyja, hanem nővére viselte gondját egy anyatigris buzgalmával és erejével.
Liliké nem volt ennyire barátkozós, futó ismeretségeket kötött és vesztett el szinte állandóan osztálytársnőivel, azokat az esze zavarta, őt meg a gyerekességük. Még Andris nővérével, Ágival volt a legjobban, de ez se hasonlított a fiúk szövetségi hűségéhez. Péter pontosan tudta, mindaz, amitől ő lehet a barátai „örege”, Náninak köszönhető. Azt is, hogy valami megfogalmazhatatlan ragaszkodás fonja őket össze, s hogy Náni az agyába lát. Érezte, nincs vele a terhére, sőt nagyanyját szabályosan izgatja, mint egy megoldandó feladat. Ebben a nagyon boldog évben a francián kívül számos apróságra oktatta, például különleges evőeszközök használatára, amikor egyszer a pohárszék fiókjában rájuk leltek. És arra, hogyan lehet kitalálni az emberek lehetséges indulatát és elkerülni a szóváltást vagy egyéb csetepatét. „Ha elkerüljük, jobb, mint ha ki kell az embernek vágnia magát. Annak is, aki kénytelen lecsillapulni, neked is, aki nem kell elviseld. Az ember fegyelmezi magát. Csak a bolond meg az állat nem.” Lilinek másfajta, csak a lányokra tartozó leckékkel szolgált, de érződött, Péterben valami olyat tart számon, amit nagyon fontosnak érez.
A következő év azonban mindent megint összekavart, és ha Náni nem az, akinek megszokták, nem tudni, miképp bírják ki a megtörténteket. Mintha valaki egy sakktáblát leseperne, úgy hullott szét mindaz, amit biztosnak hittek. Kezdődött Andris szüleinek válásával, amitől barátja hónapokra elveszett önmagában, sem tapintat, sem okos szó nem hatott rá. Igaz, a válás nem pusztán annyit jelentett, hogy két lakásban élnek a szülei ezután. Ági is kilépett az életéből, mert a két gyereken elosztoztak. És anyja nem sokkal ezután újra férjhez ment. Andris ettől a pillanattól nem volt képes anyjával szót váltani, viszont olyan kétségbeesésbe hullott, ami megbénította Pétert, ha segíteni szeretett volna. De nem volt sok ideje barátján töprengeni, mert másik barátja egyszerűen eltűnt előlük: csak elejtett szavakból tudták meg, nővérével és annak vőlegényével valahogy kiszöktek az országból. Mindez májusban történt, és Péter azon töprengett, hogy fogja a tanévet befejezni Bálint.
És június következett. Izzó nyárias június, de nem mentek nyaralni, bár megtervezték még a télen. Helyette egy nap Nánihoz kellett menniük Lilivel, és anyjuk gondos utasításából nővére azonnal rájött, megint nagy baj van. Mint másnapra kiderült, annál is nagyobb volt. Náni nem is tudta elmondani, ezúttal, életükben először felmondta a szolgálatot a nyugalma és józansága. Bezárkózott, még kérésre sem válaszolt. Tibor bácsi, apjuk és Andrisék barátja volt az, aki aznap este feljött és nagyon kevés szóval elmondta, szüleik nincsenek többé. Hogy miért és hogyan, arról nem beszélt, s még sokáig egyetlen felnőtt sem a környezetükben. Andris törte át a titok kapuit, de nagyon rossz volt hallani, amit mondott, még akkor is, ha utólag már el tudták hinni, hogy megölték magukat.
Náni azonban nem hagyta cserben őket végképp. A bezárkózása másnapján kicsit roskadtabban, de épp oly határozottan, mint a negyvennégyes évben, kezébe vette a dolgok irányítását. Péter nagyon szégyenkezve, de bevallotta magának, voltaképp a rend állt így helyre, a két felnőtt közjátéka után a valóság, ahogy szerette és megtanulta a kezdet kezdetén. Lili nem így volt evvel, de Lili lány, tehát sohasem igazán ember, csak nő – mondta akkori énje Péternek. És igyekezett minden lehetséges módon kedveskedni Náninak, hogy elűzze a megnevezhetetlen sötétséget, ami befelhőzte. Ez a temetésig volt nagyon nehéz. Amikor a két barna koporsót Farkasréten elnyelte a közös sír, akkor pukkant szét valami, s Náni ettől kezdve már egészen olyan volt, minden fenntartás és ellenőrizhetetlen indulat nélküli, mint egykor. Életük pedig megint nagyon rendezett és fegyelmezett lett, a szülői közjáték kis véletlenei és persze kedvezményei nélkül, de a felnőttek kavargó érzelmi hullámzásai nélkül is, akik időnként az együttlétük éveiben váratlan indulatokkal lepték meg őket. Mostantól egy határozott értelem és a biztosan ható szeretet működtek, Náni megint oszlop volt, ami körül az élet azt tehetett, amit akart, ő nyugalmat tudott adni nekik. Továbbra is sokat tanultak, de most már nem a játék és mese felől közelítettek a nyelvhez, hanem a két nyelv birtokában bizonyos rendszerességgel, ami a következő, a német nyelvtanulását és persze az iskolai oroszét is megkönnyítette.
De Péternek rövidesen más, komolyabb nyelvvel is dolga akadt. Csak őt vette munkába evvel Náni, és hozzátette, ha majd kellőképp tud írni és olvasni ezen a nyelven, akkor idővel nagyfiú is lehet. Liliké csöppet sem irigyelte, kivételezésnek sem érezte ezt, mert amikor megpillantotta a könyvet, megállapította, akár a cirill, ez is valami idegen betűkkel írt dolog, s neki már az orosz se tetszett emiatt. Andris, amikor először látta náluk, megjegyezte, ez a Tóra, Henrik bácsi Makón már mutatta neki, akkor egész jól tudta olvasni is. De most csak foltokban emlékezett a héberre, s láthatóan nem nagyon érdekelte. Náni nem szólt neki érte, csak amikor elment, akkor mondta, nagyon meg fogja bánni még ezt Andris, de más helyett nem lehet éhen halni.
A rettenetes nyár és a rákövetkező év alatt lassan megnyugodtak. Feladataik épp eléggé lekötötték őket, ráadásul Lilinek főzni kellett tanulnia és elkísérte bevásárolni is Nánit. Mivel az iskolát is folyton újabb viharok rázták, osztálytársakat tüntetve el és új meg új feladatokat állítva a gyerekek elé, mondhatni, kiegyensúlyozottan léteztek. Tibor bácsi, aki időnként megnézte őket, mert állítólag ezt ígérte apjuknak annak idején, mindig megnyugodva távozott. Náni csak egyszer mondta, azt is halkan, szinte maga elé: – Majd pont ő fog oktatni gyereknevelésre! Ojjé!
Náni most, hogy nála éltek, sorra megtartotta és megtartatta velük az ünnepeket. Mindig el is magyarázta, melyik miért van. Lili kérdezte meg: annak idején miért nem voltak ünnepek?
– Mert pikuah nefes volt, veszély! Az élet fontosabb! Ha akkor meglátják, megölnek. De most, ha nem hencegünk, meg szabad őket ülni.
Az ünnepek szépek voltak, és hamarosan Lili is megtanulta a gyertyagyújtási imát, hiszen ha egyszer Náni valamiért nem teheti, akkor neki kell meggyújtania, az női feladat.
Már majdnem tizenkét éves volt, amikor egyszer egy pénteken elvitte a templomba. Még korán sötétedett, tehát feltűnés nélkül tudtak bemenni. Idős, fekete kalapos bácsi volt, akinek bemutatta – mint kiderült, a rabbi. Az nagyon megörült Péter olvasási ismereteinek, jóllehet még nem elég idős, mondta, hogy barmicvó lehessen, és addig nem lehet a minjenben. „Pedig néha alig van meg. És persze fiatal egy sincsen.”
Tibor Lilikétől tudta meg a dolgot, és zárt ajtó mögött nagyon összeszidta Nánit. Mikor elment, Náni szigorúan rászólt Lilikére: – Ennek a bolond ségecnek nem kell ilyesmiről tudnia! Látod, hogy begyulladt!
– De… hátha tényleg bajt okoz?
– Azt a rabbi nem engedné, kislányom. Itt most nem életről van szó.
– És apáék? – kérdezte meg Péter azt, ami már nagyon rég kikívánkozott belőle.
– Ők nem tették helyesen, amit tettek. Az életet nem szabad eldobni! Nem megölni akarták őket: a többit pedig ki kell bírni.
– Haragszol rájuk?
– Nem haragszom. Hogy mondhatsz ilyet! Csak nagyon-nagyon sajnálom.
– De azt mondtad, nem szabad!
– Nem is. Sajnos van, aki mégis feladja.
Abba akarta hagyni, de meggondolta magát: – Egyszer úgyis kell erről beszélni. Nagyapád is ezt tette. Igaz, őt sokkal rosszabb fenyegette, de talán nem kellett volna mégse. És apád… ígérd meg, te sohasem teszel ilyet!
– És anyu miért? – kérdezte Lili.
– Mert szerette. Mindig is nagyon szerette. És nem akart nélküle itt maradni.
– És miránk miért nem gondolt?
– Nem tudom. Talán abban bízott, én megoldom.
– Azt mondtad nagyapa is.
– Igen. Tudod, mi Pozsonyban… Bratislavában éltünk. Nagyapádnak ott volt egy gyógyszertára. Andris nagyapjának meg ékszerboltja. És mi, én meg Dusó ott tanítottunk egy nagy intézetben, nyelveket. Dusó franciát, én angolt. Megismerkedtünk velük, és hozzájuk mentünk feleségül. Akkor még senki sem gondolta, hogy ki fog törni a háború.
– Ez?
– Nem. Előtte egy másik is volt már, ugyanekkora. Azt hívják első világháborúnak. Dusó francia, én meg belga állampolgár voltam, és csak a gyerekek mentettek meg attól, hogy mindenféle baj legyen ebből. És ráadásul nagyapád meg Ármin bácsi a frontra került már tizennégyben. Ármin el is esett, nagyapátok olasz fogságba került.
– Oroszba?
– Nem, olaszba. Akkor azt is lehetett. És csak huszonkettőben jött haza. Addigra már a köztársasághoz tartoztunk. És egész harminchétig ennek nagyon örülhettünk, hiszen itt Magyarországon már akkor is zsidóellenesség volt. Például anyád, aki itt nem járhatott felső iskolába, Prágában tanult. Ott ismerkedett meg apáddal. Annyira szerette, hogy inkább vele maradt, pedig egy svéd évfolyamtársa el akarta vinni Stockholmba. De addigra már Liliké… szóval úton volt. Mire megszületett, már földönfutók voltunk. Amikor kiderült, hogy Hitler tönkreteszi a köztársaságot, nagyapád azt mondta, Pozsonyban nem lehet maradni, mert a szlovákok fasiszták. Neki lett igaza: a testvéreit, meg azok családját a szlovákok már negyvenben deportálták. Csak abban tévedett, hogy ide jött át. Azt mondta, már nem kell iskolába járniuk Aliznak és Gézának, a diploma csak jó lesz valamire, és különben is, itt legalább életveszély nem lesz. Csak a harmadik zsidótörvénynél jött rá, hogy cseberből vödörbe kerültünk. Amiben legjobban bízott, a két frontkitüntetésében, azt se vették semmibe. Pedig ezért, ha nem zsidó, vitézzé kellett volna avatniuk szerinte. Mikor a munkaszolgálat bejött, és Gézát elvitték, akkor ölte meg magát. Talán Géza megmenthette volna, ahogy másokon is segíteni tudott, de épp nem volt abban a helyzetben.
– És akkor… miért van most baj? Hitler nincs többé!
– Most más okból, de éppúgy lehet embereket üldözni. A zsidókat is, ha nagyon azok, vagy ha vallásosak és rájönnek. És ez most sokkal nehezebb: most nem tudhatod, épp miért vagy gyanús. Ezért jó, ha udvarias és tapintatos vagy, és nem szúrsz szemet senkinek. És azért tanítottalak nyelvekre benneteket és még foglak is, hogy ha úgy adódik… másutt se haljatok éhen. És ha innét elmégy, ha valahogy kijutsz az országból… akkor már nem szégyen, ha templomba jársz. Szeretném, ha valamit jóvátennél abból, amit nagyapád mondott az öngyilkossága előtti este. Hogy ő eddig tisztelte az Örökkévalót, de egy antiszemita Istent nem lehet tisztelni, tehát kimutatkozik. Ne törd a fejed rajta, csúnya és igaztalan mondat. Csak azért értem meg, mert szerettem, és mert tényleg nagyon rossz volt neki. De ha értem is, nem hiszem, hogy igaza volt. Apád, sajnos, meg anyád, akár Tibor, meg jó sokan a barátaik közül eleve nem hittek Istenben. De ez éppúgy nem védte meg őket a kétségbeeséstől. Még egyszer elmondom neked, és jegyezd meg: hogyha megölnek, az egy dolog. Te ne tedd meg. Tilos is, de biztosan nagyon rossz is. Azt jelenti, minden megoldásból kifogytál, és csak a kétségbeesés maradt.
Ezen a nyáron, szüleik halálának második évfordulója után lett rosszul és esett ágynak. Tibor kórházba szállíttatta, ahol megállapították, menthetetlen. Egy fölfedezetlen cukorbajból kifejlődött hasnyálmirigyrák okozta már a rosszullétet is, s rá három hétre a halált. Náni majdnem végig nem tudott magáról, s ha igen, akkor is csak a félébrenlétig tudott visszakapaszkodni. A két gyerek nagyon sokat volt mellette, s amikor meghalt és hazamentek az üres lakásba, Péter életében talán másodszor végre tudott sírni.
Lili is könnyezett egy kicsit, majd melléült és megsimogatta a fejét: – Akkor… mától én vagyok Náni.
Tenyérbe hajtott arc a téren.
Nem alvó, nem. Tenyérbe hajtott.
Micsoda súly a két tenyérben!
Szinte fáj, míg feléje tartok.
A padon ül. Őszülő férfi.
Elhaladnék, mint más, előtte.
De égő cigarettámat kéri:
csak egy slukkot adjak belőle.
Egy slukk! Az is lehet kívánság?
És adományi rangot nyerhet?
Érzem az arcom pirulását,
mint csínyen rajtakapott gyermek.
Nyitom a táskám, s féldoboznyi
Kossuthomat nyújtom feléje.
Csak egy mákszemnyit helyrehozni
a nagy sértésből, ami érte.
Ő átveszi s köszöni halkan.
Nekem már nincs szavam, se hangom.
Emberek! Itt valami baj van.
Ne hagyjátok, hogy így maradjon!
Itt jön megint szemközt velem.
Még ránézni is gyötrelem,
pedig mindennap látom.
Nem a szakálla, nem a gönce
(habár azoknál sincs különb e
„nagyúri” promenádon),
hanem tekintete dúl fel.
Két szeme, amivel úgy el
tud nézni a semmibe.
Ó, az a reménytelen két szem!
Fantáziám sincs felidéznem,
hogyan juthatott ide.
Mint aki sugallatra vár,
amott egy ház előtt megáll,
s karja előrelendül.
Majd hátrafelé araszolva
kéregét. – Mintha panaszolna,
egyre erőtlenebbül.
Keress magadnak valami
elfoglaltságot. Vagy egyél.
Nézd csak, maradt még
ott a lábasban egy kis
krumplipaprikás ebédről.
Melegítsd meg. Hidegen
megárt, úgy ne edd.
Különben várhatsz is már
vacsoráig. Hozz be inkább
egy szakajtókosár csöves-
kukoricát a színből.
Morzsold le csak, én meg
beáztatom majd. Legyen mivel
megtömnöm estére a libákat.
