1848-1849

Petőfi barátja, Samarjay Károly (1821-1894) 1849 után fel­ha­gyott a köl­té­szet­tel, ám amit if­jan al­ko­tott, jó­val je­len­tő­sebb an­nál, sem­hogy ver­seit mél­tat­lan fe­le­dés övez­ze.

SAMARJAY KÁROLY

Éhhalállal küzdők

Szerencsés jó napot! mi éhezők vagyunk,
Ajtóitok mögött azért kopogtatunk;
Kenyeret adjatok, hogy ameddig lehet,
Megtartsátok bennünk a kínos életet.

A pórnak élete nehány batkát megér,
Honáért benne is buzogva forr a vér;
Vagyontokat, ha kell, vérével védi meg,
Midőn a harcmezőn a dob vadul pereg.

Mi szántottunk ősszel, nyáron mi izzadánk,
Ti hűsben ültetek, midőn mi dolgozónk,
Mi töltöttük meg a gazdag magtárokat,
Most onnan adjatok, hisz nem kérünk sokat.

Tölt kamrátokra vad erővel nem törünk,
Rabolni nem fogunk… ott fenn él istenünk;
Mi inkább meghalunk! Lám, éhezők vagyunk,
Ajtóitok mögött azért kopogtatunk.

Harc lesz talán…

Harc lesz talán… Ha kell, mi meghalunk
De nem egy-két tőzsérnek földéért,
Sem vérünkön hízott nadályokért,
Értök csepp honfivért sem áldozunk;
Nekünk nincs egy arasznyi birtokunk,
Mi az egész hazáért harcolunk.

Mi az egész hazáért harcolunk,
Egy lánykáért ontunk mi honfivért,
Egy lánykáért: a szép Szabadságért,
Ha kell, érette mind, mind meghalunk:
Nekünk nincs egy arasznyi birtokunk,
Mi az egész hazáért harcolunk.

                                        1848

Ha meghalnék

Ha meghalnék ez útamon,
El ne temessetek,
A tiszta lég fuvallati
Nékem oly kedvesek!

Fektessetek pázsitra kinn,
Szabadban hagyjatok,
Ahol reám tekintenek
A fénylő csillagok.

Majd a Göncöl reám pillant
Ragyogva fényiben,
Ő kedvesemnek éjfelen
Tőlem gyászhírt viszen.

KÉPZŐMŰVÉSZET

SZEPES ERIKA

„Egyszerre látom a dolgok színét és fonákját…”

Születésnapi beszélgetés Fekete Edittel

– Az Ezredvég régi olvasóinak nem kell bemutatnom: 1994. áprilisi számunkat az 8 grafikáival illusztráltuk, és egy beszélgetés alapján röviden beszámoltam életéről. Idén iülius 21-én lesz 75 éves, ebből az alkalomból szerettem volna interjút készíteni vele. De soha jobb interjúalanyt Fekete Editnél: kérdezés nélkül, folyamatosan beszél, nyomdakészre fogalmazva, megszerkesztetten, koncepciózusán. Ezért nem is jelzek kérdéseket – az utolsó mondat kivételével nem is voltak –, az egész beszélgetés egy önelemző-önjellemző monológ volt, amit kár volna megszakítani utólag beszúrt kérdésekkel. Tehát ezt mondja Fekete Edit a fehér asztal mellett:

– Legelőször is szeretném meghatározni a műfajt, amelyben alkotok. Ez olyan, a képzőművészet körébe sorolható tevékenység, amelynek funkciója és célja a kiszolgálás. Nem alkalmazott művészet, hanem megrendelésre készített, valamiféle cél szolgálatába állított művészeti termék létrehozása. Mit értek ezen? Hát mindazokat a művészeti ágazatokat, amelyek igénybe vették szolgálataimat: a tv, a film, a könyvillusztráció. A megrendelés nem megalázó, inkább ahhoz segít hozzá, hogy az ember tájékozódjék: mely irányzatok divatosak, milyen stílus kedvelt, és igyekezzék ezeket megtanulni és elsajátítani. Ki kellett tanulnom a design által megkövetelt technikákat és minden, a fősodorba tartozó alkotásmódot, hogy számíthassak további megrendelésekre. Ez rendkívül jó iskola volt: ennek köszönhetem, hogy oly sokféle stílusban tudtam dolgozni. Segítségemre voltak a külföldről érkezett, divatirányt megszabó nemzetközi magazinok is, a negyedévenként megjelenő International Graphic, a Gebrauchsgrafik. Ezekben szerepeltek a mindenkori legjobbnak, legúttörőbbnek tartott művészek, biennálék nyertesei stb.

Természetesen minden stílust csak addig követtem, ameddig nem ütközött saját elképzeléseimmel, hajlamaimmal. Sokszor előfordult, hogy elindultam egy úton, és egy ponton megálljt és hátra­arcot vezényeltem magamnak. Persze voltak nagyon ínyemre való feladatok is. Amikor a tv elindított egy sorozatot, amelyben századfordulós kabarékat mutattak be, ehhez nagyon jól illett az akkoriban divatossá vált új-szecesszió. Remek mintáim voltak, többek közt a lengyel Alfréd Lenica, és tanultam tőlük, és saját nyelvemmé formáltam. Mindig sok fiatallal dolgoztam együtt – külsősökkel is – a tv-nél, akik bizalommal fordultak hozzám, s akik közül mára igazán nagy nevek kerültek ki. Ezeknek a pályáját máig figyelemmel követem, és rendkívül érzékenyen reagálok változásaikra: én minden irányzatot, stílust elviselek, csak a blöfföt nem. A szakmai tudás némiképp biztosíték a blöff ellen, ezért vagyok híve a jó értelemben vett profizmusnak. Minden munkát a legtökéletesebb profizmussal szeretek megcsinálni, de sohasem az elgépiesedés, a klisészerűség szellemében: még a feliratok, inzertek tipográfiailag meghatározott betűihez is szerettem hozzáadni valami egyénit, sajátot, hogy túlmenjen a sablonon. Nálam ez bizonyos játékszellemből fakad: játszom a megkötöttségtől való eltérés lehetőségével.

A játék, a humor egyébként is kulcsa egész életemnek, nemcsak művészi pályámnak. Van egy tulajdonságom, ami miatt a családom, a szűkebb környezetem néha nehezen visel el: az a fajta groteszk szemléletmód, amellyel egyszerre látom a dolgok színét és fonákját. Megvan ennek a képességnek a maga eredete, magyarázata. A pesti utcán nőttem fel, a VII. kerületi Klauzál téren, amely egészen sajátos mikroklímájú hely volt: virágzott az aszfalthumor, és a gyerekek között az a szellem, amely arra nevelt, hogy a frusztrációt röhögéssel viseljem el. Valószínűleg ennek a groteszk látásnak köszönhetem, hogy a koncentrációs táborból nem a kéményen keresztül távoztam, hanem négykézláb. Már az odafelé indulás is adott alkalmat a groteszk cselekvésre: levetkőztettek, lefertőtlenítettek, és átkutattak mindenkit, hogy ne maradjon nálunk semmi. Én az életem árán egyetlen tárgyat mentettem meg: a fogkefémet. Az elvett ruhák helyett mindenféle szedett-vedett göncöket kaptunk, én például felsőrésznek egy számomra óriási, csíkos férfipizsamát, alulra egy fekete csipkeszoknyát. Hogy ne tudjunk megszökni – hogy is tudtunk volna? – megjelöltek minket vörös festékkel: csíkokat húztak vele a ruhánkra. Az én fekete csipkeszoknyámon átütött a festék, így a testem lett piros csipke­mintázatú. Fergeteges volt, csak röhögni tudtam. Volt köztünk egy lány, feltűnően elnagyolt, szinte karikaturisztikusan sémi vonásokkal – nem volt szép lány –, de gyönyörű, tömött, hosszú copfja volt, ezért Copflinak neveztük el. Az általános kopasztáskor Copfli fejét is kopaszra borotválták – a dolog olyan embertelen volt, hogy már nem is lehetett komolyan venni –, sírni- és röhögnivaló volt egyszerre. Nem is tudtam másként reagálni rá, minthogy fekete csipkeszoknyámban spanyol táncot lejtettem előtte, hogy elűzzem dermedtségét. Mindezt a groteszk-abszurd reagálást, a szörnyűségek visszájának meglátását annak a bizonyos aszfalthumornak köszönhetem.

No meg az anyámnak. Sokgyermekes családban én voltam a legfiatalabb, rám jutott a legkevesebb ideje, és nemcsak hogy nem foglalkozott velem, hanem egyszerűen még ingerelte is őt a látásom, jelenlétem. Mindenért megvert. Sokszor már a lépcsőházból üvöltöttem haza, a lakásba, hogy nem csináltam semmit, ne verjen meg. Megvert. Egyszer egy testvéremet kivittem villamossal a Ligetbe – tudtuk, hogy nem lett volna szabad –, s testvérem úgy is reagált a dologra: „Nem szabad megmondanom, hol voltunk, mert akkor az Edit megöl!” Még szerencse, hogy volt egy tüneményes nagyanyám, akihez lehetett menekülni.

Hogy most min dolgozom? Hát ez nehéz kérdés. Egyrészt, ha nincs megrendelés, nehezébben ülök le dolgozni. Másrészt idősödöm, hetvenöt éves leszek, elfáraszt a házimunka, az intézkedések, már nincs is mindig erőm. Ötletem viszont rengeteg van: halomban állnak a felskicceit ötletek, témák,-amelyek kidolgozásra várnak. Csak legyen erőm, meg időm megcsinálni őket.

– Van valami nagy-nagy vágyad?

– Igen, szeretnék egy életmű-albumot összeállítani, a legjobb munkáimból, írásaim is vannak,, érdekes lenne együtt kiadni őket.

– Szívből kívánom, hogy sikerüljön. Sőt, töröm a fejem a megoldáson, mert a szívbéli jókívánság manapság kevés.

MÉRLEG

WIENER GYÖRGY

A „Kiáltvány” és a társadalmi átalakulás világtörténelmi feltételei

I. rész

1.

Joan Robinsonnak, a baloldali posztkeynesiánus közgazdaságtan meghatározó személyiségének tulajdonítják azt a mondást, hogy a marxizmus „távollátásban szenved”. E kritikai észrevétel lényegében azt jelenti, hogy a társadalmi formák elméletére épülő materialista történetfelfogás az „emberek háta mögött” végbemenő, hosszú távú folyamatokra koncentrál, miközben a történelmi perspektívákból a jelenre és a közeljövőre is érvényes következtetéseket von le. Különösen jellemzi e sajátosság A Kommunista Kiáltvány-t, mely egyszerre történelmi elemzés és hosszú távú pártprogram. A „gondolat nélküli tett” és a „tétlen gondolat” ellentmondásának feloldására törekvő mű ugyanis politikai feladatokat is megjelöl a munkásosztály számára, ami a materialista történetfelfogásnak megfelelően azt is jelenti, hogy keresi a megvalósításukhoz szükséges objektív feltételeket. Ily módon a Kiáltvány sajátos, kettős jellege a történelmi folyamatok „lerövidítéséhez” vezet; Marx és Engels az első ipari forradalom lezárultát, a „kezdet végét” a „vég kezdeteként” értékelte, feltételezve, hogy a nagyipari kapitalizmus mindinkább egyetemessé válik, s kifejlett termelőerői számára a tőkés tulajdonviszonyok már a közeljövőben szűknek bizonyulhatnak.

A múlt század 40-es éveiben a tőkés világrendszer akkori centrumországai valóban mély gazdasági válságot éltek át. Már két évtizede tartott az ipari kapitalizmus első Kondratyev-ciklusának leszálló ága, mely 1842-43-ban egy köz­benső, 1847-48-ban pedig egy szabályos ciklikus visszaeséssel társult. Elsősorban a rendszeresen visszatérő túltermelési válságokból vonta le a Kiáltvány azt a következtetést, hogy „a társadalom rendelkezésére álló termelőerők már nem a polgári tulajdonviszonyok előremozdítására szolgálnak”. A válságok leküzdését ugyanis új piacok meghódítása és a régiek alaposabb kiaknázása sem teszi lehetővé, hiszen ezáltal a burzsoázia „még egyetemesebb, még hatalmasabb válságokat készít elő, és a válságok elhárításának eszközeit csökkenti” (Kari Marx-Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa MÉM 4. kötet 447. old.). Marx és Engels az egyre kiterjedtebb piac szükségleteivel magyarázta azt is, hogy a szabad konkurencia korában „a régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép” (Uo. 445. old.). A Kiáltvány értelmezése szerint e kereskedelmi kapcsolatok nemcsak a nemzeti elkülönülést számolják fel, hanem azt is kikényszerítik, hogy a „barbár” prekapitalista társadalmak elsajátítsák a burzsoázia termelési módját. A szabadversenyes brit kapitalizmus értékesítési kényszeréből tehát arra következtetett, hogy a tőkés berendezkedés már a közeljövőben egyetemessé válik, ami egyben a nemzetek közötti különbségek eltűnését, az életviszonyok szabványosítását is jelenti. Ily módon már a 19. század közepére olyan társadalmi viszonyok kialakulását anticipálta, melyek igazán csak másfél évszázaddal később, a tőkés világgazdaság globalizálódásával jelentek meg.

A polgári társadalom struktúrájának jellemzésekor is e sajátos „távollátás” érvényesült. A Kiáltvány feltételezte, hogy a korabeli középrendek, a kisiparosok, a kiskereskedők, és a parasztok többsége rövid időn belül a proletariátusba süllyed, s így a társadalmat egyre inkább csupán két osztály, a burzsoázia és a munkásság alkotja. E társadalmi polarizálódás egyben a politikai berendezkedést is megváltoztatja; a burzsoázia, e korszakban még a proletariátussal szövetkezve, végérvényesen kiszorítja az államhatalomból a nemességet, s a modern képviseleti államban megteremti saját kizárólagos politikai uralmát. Ily módon a létrejövő új, polgári államban a társadalmi ellentétek leegyszerűsödnek s egyben kiéleződnek; a tényleges politikai küzdelem a burzsoázia és az osztállyá szerveződött proletariátus között zajlik, melyben a még fennmaradó középrendek csak akkor játszhatnak haladó szerepet, ha saját álláspontjukról a munkásosztályéra térnek át.

A szabadversenyes kapitalizmusnak a kifejlett tőkés világrendszerrel történő azonosítása azt a feltételezést is magába foglalta, hogy közeledik a társadalom forradalmi átalakításának időszaka. A Kiáltvány egyik előmunkálata, A kommunizmus alapéelvei szerint a világpiac megteremtése, a társadalmi fejlődés szabványosodása és a két alapvető osztály szembenállása folytán „a kommunista forradalom nem pusztán nemzeti forradalom lesz, hanem olyan, amely egyidejűleg megy végbe valamennyi civilizált országban, azaz legalábbis Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban. Ez országok mindegyikében a kommunista forradalom aszerint fog gyorsabban vagy lassabban fejlődni, hogy az egyik vagy a másik országnak kialakultabb az ipara, nagyobb a gazdasága, jelentősebb tömegű a termelőereje. Ezért a leglassabban és a legnehezebben Németországban lesz keresztülvihető, a leggyorsabban és legkönnyebben pedig Angliában.” (Friedrich Engels: A kommunizmus alapelvei MÉM 4. kötet 358-359. old.) Az egyetemes forradalom eszméje, mely már A némá ideológiában megjelent, a Kiáltványban annyiban módosult, hogy a hangsúly a közelgő német forradalomra helyeződik át. Ez az átalakulás, szemben az Alapelvek feltételezésével, csak egy proletárforradalom előjátéka lehet, hiszen Németországban a burzsoáziát egy jóval fejlettebb munkásosztály juttatja hatalomra, mint amely a 17. századi angol és a 18. századi francia forradalmat végigharcolta. E gondolat egyben a permanens forradalom eszméjére támaszkodott, mely először Engelsnek Az angol alkotmány című írásában jelent meg, majd az Alapelvekben, valamint a Kari Heinzennel folytatott polémiában öltött konkrétabb formát.

A Kiáltvány megjelenését követő hónapok részben igazolták Marx és Engels feltevéseit. Az európai kontinens számos államában, köztük a széttagolt Németországban kitört a polgári forradalom, s 1848 júniusában, a párizsi barikádokon már a burzsoázia és a munkásság állt közvetlenül szemben egymással. E forradalmak azonban hamar elbuktak, nem függetlenül attól, hogy a demokratikus kispolgárság és az ipari munkásság radikálisabb követeléseinek hatására a burzsoázia meghatározó érdekcsoportjai visszamenekültek a monarchia „védőszárnyai” alá. Marx és Engels 1850 őszéig még a forradalom újjáéledésében reménykedett, ekkor . azonban felismerték, hogy a gazdaság fellendülése kizárja az elmúlt másfél év eseményeinek megismétlődését. (Részletesebben lásd: Karl Marx-Friedrich Engels: Szemle májustól októberig MÉM 7. kötet 427-428. old.) A ciklikus válságok szerepének a korábbinál is erőteljesebb hangoztatása mellett 1848-49 tapasztalataiból azt a következtetést is levonták, hogy a forradalom nem a legfejlettebb tőkés országban, hanem a „polgári test végtagjaiban”, a kontinensen tör ki először, s csupán visszahat Angliára. Ily módon a Kiáltványban megfogalmazott álláspontjukat bizonyos fokig módosították, ám a forradalmi átalakulást továbbra is a közeljövőben és a fejlett polgári társadalmakban várták.

2.

A múlt század közepét követő évtizedek nyugat-európai történelme a Kiáltvány utóbb kiigazított téziseit sem igazolta. Marx és Engels várakozásával ellentétben sem az 1857-58-as, sem az 1866-67-es gazdasági válság nem vezetett forradalmi megmozdulásokhoz, sőt: a nemzetközi munkásmozgalomban másfél évtizedes apály következett be. Közben a centrumországok gazdasága korábban nem tapasztalt mértékben növekedett, s ennek hatására a reálbérek is folyamatosan emelkedtek. E változások hátterében a második Kondratyev-ciklus felszálló ága húzódott meg, mely szorosan kötődött a vasútépítésen és a nehéziparon nyugvó második ipari forradalomhoz. Az általános fellendülés időszakában ugyanis a középtávú ciklikus válságok sem törték meg a gazdasági fejlődés lendületét, s a munkásság helyzetét is a korábbiaknál kisebb mértékben rendítették meg. Ráadásul az ipari forradalom ebben az időszakban, Eric Hobsbawm kifejezését használva „A tőke korá”-ban terjedt el a kontinensen, jelezve, hogy Európa számottevő részének kapitalizálódása csak most kezdődött meg. A tőkés gazdaság térnyerése még a szabadversenyes kapitalizmus feltételei között ment végbe; Nagy-Britannia vitathatatlanul a „világ műhelye” maradt, s monopolhelyzete folytán érdekelt volt a szabad konkurenciára épülő világkéreskedelem fenntartásában.

A „tőke korá”-ban a munkásmozgalmat nemcsak apály, hanem jelentős térbeli átrendeződés is jellemezte. Súlypontja Franciaországból fokozatosan Németországba helyeződött át, amit a korszak egyetlen szocialista kísérlete, a Párizsi Kommün veresége tett végérvényessé. (E két és fél hónapig fennálló „munkásállam” egyébként nem ciklikus válság, hanem a II. császárság bukását okozó francia-porosz háború nyomán jött létre.) Hosszabb távon ennél is jelentősebb volt az a változás, hogy a jobbágyfelszabadítás és a korai tőkés fejlődés nyomán a forradalmi mozgalmak Oroszországban is megjelentek. Marx és Engels az 1870-es évek közepétől az európai szocialista átalakulás kezdetét jórészt egy orosz forradalomtól várta. A Kiáltvány 1882-es második orosz kiadásához írt előszó szerint reális az esélye annak, hogy „az orosz forradalom jeladás lesz egy nyugati proletárforradalomra, úgy, hogy a kettő egymást kiegészíti…” (Karl Marx-Friedrich Engels: Előszó „A Kommunista Párt kiáltványa” második orosz kiadásához, MÉM 19. kötet 440. old.) Első közelítésben e megfogalmazás csupán azt jelenti, hogy Oroszország is a „polgári test végtagjává” vált, valójában azonban a „leggyengébb láncszem” elméletét anticipálja.

A második Kondratyev-ciklus leszálló ága, az 1873-96 közötti „Nagy Depresszió” mind a kapitalizmus fejlődésében, mind a munkásmozgalom helyzetében döntő fordulatot idézett elő. A „piacprobléma” kiéleződése és a válságok elhúzódása a monopolkapitalizmus létrejöttéhez vezetett, amihez az „egyenlőtlen fejlődés”, Németország, s különösen az USA vezető ipari nagyhatalommá válása is jelentősen hozzájárult. A szabad konkurenciát eleinte a relatíve szűkülő piacok miatti védővámok és a kartell-megállapodások korlátozták, majd a nehézipari trösztök és más nagyvállalati formák is megjelentek, melyek egy-egy iparágat részben vagy teljes mértékben monopolizáltak. Az elhúzódó gazdasági válságok a munkásmozgalom újjáéledésében s a szocialista tömegpártok létrejöttében is meghatározó szerepet játszottak. A „Nagy Depresszió” két évtizede alatt csaknem valamennyi európai országban megalakultak a szocialista-szociáldemokrata pártok, s 1889-ben nemzetközi fórumuk, a II. Internacionálé is megszerveződött. Néhány európai államban – mindenekelőtt Németországban – a munkásosztály tömegpártjai jelentős társadalmi támogatottságot élveztek, s ennek nyomán a parlamentekben és a helyi önkormányzatokban is egyre jelentősebb szerephez jutottak. Forradalmi helyzet azonban a „Nagy Depresszió” időszakában sem alakult ki, ami Engelst korábbi álláspontjuk újbóli felülvizsgálatára késztette.

Az Osztályharcokhoz írt bevezetésében Engels határozottan bírálta egykori felfogásukat, mely az 1848-49-es polgári forradalmakat a szocialista átalakulás előjátékának tekintette, és kritikáját az 1850 őszéről származó „korrekcióra” is kiterjesztette. „A történelem világosan megmutatta, hogy a gazdasági fejlődés állása a kontinensen akkor még korántsem volt érett a tőkés termelés megszüntetésére; bebizonyította ezt azzal a gazdasági forradalommal, amely 1848 óta az egész kontinenst megragadta, s Franciaországban, Ausztriában, Magyarországon, Lengyelországban és újabban Oroszországban valójában csak most honosította meg a nagyipart, Németországból pedig éppenséggel elsőrangú európai országot csinált – mindezt kapitalista, tehát 1848-ban a terjeszkedésre még nagyon képes alapzaton.” (Friedrich Engels: Bevezetés Marx az „Osztálykarcok Franciaországban 1848-1850-ig” c. művéhez MÉM 22. kötet 480. old.) Engels tehát részben korrigálta a Kiáltvány „távollátását”, hangsúlyozva, hogy a kapitalizmus Európában is csak a 19. század második felében vált egyetemessé, s így a tőkés tulajdonviszonyok még nem bizonyulhattak szűknek a termelőerők számára. Azt is elismerte, hogy a két alapvető osztály harca „1848-ban Anglián kívül csak Párizsban és legfeljebb egyes nagy ipari központokban állt fenn”, ám hozzátette, hogy most már egész Európára kiterjedt és olyan intenzitást ért el, „amely 1848-ban elképzelhetetlen volt”. (Friedrich Engels: Uo. 480-481. old.) Ily módon az osztálypolarizáció előrehaladását továbbra is túlértékelte, feltételezve, hogy a kapitalizmus megjelenése a kisiparosok és kézművesek középrendjét már Kelet-Európában is jórészt felszámolta.

A „Bevezetés” a tőkés rendszer meghaladását, az antikapitalista emancipációt elsődlegesen már nem egy „forradalmi rajtaütéstől”, hanem a munkás­osztály lassú politikai térnyerésétől várta, melynek alapvető eszköze az általános választójog. Az elmúlt két és fél évtized német választási eredményei alapján úgy vélte, hogy a század végéig a szociáldemokraták a társadalom középrétegeinek, a kispolgároknak és a kisparasztoknak a támogatását is jórészt megszerzi, s ezáltal a társadalomban döntő hatalommá válik. (Részletesebben lásd: Friedrich Engels: Uo. 489. old.) Engels természetesen számolt azzal, hogy az uralkodó osztályok e hatalomátvételt államcsínnyel kívánják megakadályozni, és ilyen esetben változatlanul szükségesnek tartotta a hagyományos forradalmi eszközök alkalmazását.

A „Bevezetés” kizárólag a német átalakulás esélyeit elemezte, s így eltekintett a forradalmi változások nemzetközi feltételeinek vizsgálatától. Néhány más késői írásában azonban Engels az európai külpolitika és a forradalmi perspektívák összefüggéseit is tárgyalta. A nemzetek fejlődésének és a szociális forradalmak megkezdésének legnagyobb „külső” akadályát a „három császár szövetségé”-ben látta, melyet véleménye szerint Oroszország tartott össze. Ion Nadejdéhez 1888 januárjában írt levelében kifejtette, hogy a cárizmus megdöntése Közép- és Kelet-Európa politikai viszonyainak gyökeres átalakulását vonja maga után. „Ha a cárizmust eltiporták, utána a ma Bismarck által képviselt baljós hatalom, megfosztva fő támaszától, össze fog omlani (és munkáspártunk óriási léptekkel fog haladni a forradalom felé), Ausztria darabokra fog széthullani, mert elveszti egyetlen létjogosultságát, azt, hogy puszta létezésével meggátolja a hódító cárizmust a Kárpátok és a Balkán szétszórt népeinek bekebelezésében…”. (Friedrich Engels: Levél Ion Nadejdéhez, MÉM 37. kötet 5. old.) Engels a „modern hatalmi politika” következményeként egy világháború kitörésével is számolt, mely véleménye szerint végül is a szocializmus győzelmét eredményezné. (Részletesebben lásd: Friedrich Engels: A szocializmus Németországban II. MÉM 22. kötet 240. old.)

3.

A századforduló európai történelme Engels újabb előrejelzését sem igazolta. A „Nagy Depressziót” követő újabb fellendülés, mely egyértelműen a harmadik ipar forradalomra, a villamos- és vegyiparra épült, ismét stabilizálta a tőkés berendezkedést. A szocialista átalakulás elmaradásához az is nagymértékben hozzájárult, hogy a várakozásokkal ellentétben a modem középrendek csak kevéssé vagy egyáltalán nem csatlakoztak a munkásosztályhoz, s így a szocialista tömegpártok szavazatarányának növekedése érzékelhetően lelassult. Nem véletlen, hogy a szocializmusba való békés belenövés elmélete, a bernsteini revizionizmus éppen ebben az időszakban jelent meg, jelezve, hogy a tőkés berendezkedés továbbra sem merítette ki fejlődési tartalékait. Ráadásul a forradalmi munkás­mozgalom súlypontja végérvényesen Oroszországba tolódott át, ahol már az 1905-1907-es polgári demokratikus forradalom időszakában feltűntek a szocialista átalakulás csírái. A legfejlettebb centrumországokban viszont a szocialista-szociáldemokrata pártok kezdtek beépülni a polgári politikai rendszerbe, a tőkés világgazdaság új vezető nagyhatalmában, az USA-ban pedig a forradalmi munkásmozgalom fejlődése végérvényesen megtorpant. E változások során fogalmazódott meg Lenin álláspontja „a forradalmi Keletről és a reakciós Nyugatról”, amely már a rövid 20. század történelmi folyamatait anticipálta. Ez a gondolat az „egyenlőtlen fejlődés” elméletére épült, mely Lenin szerint a kapitalizmus „legfelső fokának”, az imperializmusnak egyik alapvető sajátossága.

A tőkés világrendszer áttörése végül is, Marx és Engels sejtéseinek megfelelően, Oroszországban ment végbe, s a cárizmus bukása, a világháborús vereséggel társulva, német és osztrák forradalomhoz, valamint a Monarchia felbomlásához vezetett. E meghatározó jelentőségű változások ellenére a tényleges visszahatás mégis elmaradt. Sem a német, sem az osztrák polgári demokratikus forradalom nem bizonyult a szocialista átalakulás előjátékának, a magyar és a bajor Tanácsköztársaság pedig rövid idő alatt vereséget szenvedett. Az 1917-es szovjet-orosz forradalom tehát magára maradt, s 1923-ban, az utolsó német kísérlet bukása után nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet államnak egedül, a tőkés világ­rendszertől körülvéve kell megkísérelnie a szocialista társadalom megvalósítását. Ráadásul a forradalmi áttörés Európa egyik legfejletlenebb, csupán felszínesen kapitalizálódott államában zajlott le, ahol a paraszti önellátás még mindig meghatározó szerepet játszott. Ilyen körülmények között a tartós és gyors ütemű gazdasági növekedés „eredeti szocialista felhalmozást” igényelt, s ez mindenekelőtt a birtokos parasztság kisajátításában, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásában fejeződött ki. Emellett a soknemzetiségű szovjet állam a nemzetté válás folyamatával is szembetalálkozott mely a kapitalizálódás hatására a századfordulón indult meg, s az októberi forradalom után az ország teljes szétesésének veszélyét idézte elő. A „parasztkérdés” és a mély, nem egyszer elszakadási törekvéseket is hordozó etnikai konfliktusok döntő szerepet játszottak abban, hogy a vegyes gazdaság megteremtésére törekvő NEP-korszak néhány éve után a szocialista kísérlet a „sztálini modell” létrejöttéhez vezetett. Az államszocializmus e szélsőségesen diktatórikus formája aztán követendő példává, mintává vált, hiszen eleinte sikeresen oldotta meg a „felzárkózással” kapcsolatos feladatokat, s vitathatatlanul hozzájárult a Szovjetunió II. világháborús győzelméhez.

A szovjet-orosz állam egyébként, a Párizsi Kommünhöz hasonlóan a Kondratyev-ciklus felfelé ívelő szakaszának végén, közvetlenül a hanyatlás kezdete előtt alakult meg. A harmadik hosszú hullám leszálló ága azonban eleinte a 20-as évek háború utáni fellendülésével esett egybe, s csupán az 1929-33-as világgazdasági válság jelezte egyértelműen, hogy a tőkés berendezkedés ismét korszakváltáshoz érkezett. A piaci automatizmusok ugyanis alkalmatlannak bizonyultak a mély krízis leküzdésére, s az újabb megélénkülés csupán a keresletnövelő állami beavatkozás hatására kezdődött meg. A német hadigazdaság és az amerikai New Deal egyaránt az állam-monopolkapitalizmus kialakulását jelezte, a keynesiánus elméletre épülő anticiklikus szabályozás azonban csak a II. világháborút követően jött létre. Az új szisztéma egyben a nemzetállam világtörténelmi csúcspontját is jelentette; a gazdaságszabályozás során az állam a nemzeti össztőke képviselőjeként lépett fel, s a „későn jövő”, gyarmatok nélküli nemzetek terjeszkedési törekvései a II. világháború kitörésében is szerepet játszottak.

Az 1929-33-as világválság ismételten bebizonyította, hogy a tőkés gazdaság ciklusai önmagukban nem vezetnek szocialista átalakuláshoz. Bár a hatalmas munkanélküliség és a nagymérvű reálbércsökkenés hatására átmenetileg mind a szociáldemokrata, mind a 20-as évek elején létrejött kommunista munkásmozgalom megerősödött, a sztrájkok és a tüntetések – Németország és Spanyolország kivételével – sem Európában, sem az Egyesült Államokban nem fenyegették igazán a tőkés berendezkedés fennmaradását. Megerősödött viszont a nemzeti (és faji) elvekre épülő szélsőjobboldal, mely nemcsak Németországban, hanem a kontinens néhány más államában is hatalomra jutott, s lényegében mindenhol a munkásmozgalom teljes felszámolására törekedett. Ugyanakkor a polgári demokráciát megőrző nyugat-európai államok egy részében – főként Skandináviában – a szocialista-szociáldemokrata pártok meghatározó kormányzati tényezővé váltak, s megkezdték a jóléti állam intézményrendszerének kialakítását.

(A tanulmány II., befejező részét augusztusi számunkban közöljük.)

FÓRUM

KERESZTÉNY ADVENT KÖZÖSSÉG

Nyilatkozat

A lelkiismeret szabadsága védelmében

„Helyénvaló a szabadságainkat veszélyeztető első kísérletnél meghúzni a vészharangot. Ezt a bölcs gyanakvást a polgárok első számú kötelességének […] tartjuk.” – írta James Madison, az Amerikai Egyesült Államok egyik alapító atyja és későbbi elnöke 1785-ben, a Virginia állam Nemzetgyűléséhez beterjesztett beadványban és tiltakozásban. A polgároknak nem szabad tiltakozásukkal megvárniuk azt, hogy „a gyakorlat megszilárdítsa” a lelkiismeret szabadságát veszélyeztető törvényeket vagy döntéseket – szögezi le ugyanebben a beadványban.

A történelem és az élet gyakorlata igazolja a fenti kijelentések igazságát. Ezért szólalunk fel nyilvánosan mi is, néhány közelmúltban történt esemény, illetve újsághír kapcsán.

Néhány hete olvashattuk az alábbi híradást: a Népjóléti Minisztérium „felelős tisztségviselői meglepetésszerűen úgy döntöttek […], hogy az ORFI teljes szakmai irányítása legyen inkább az Irgalmas Rendé. A Népjóléti Tárca a Pénzügyminisztériummal – amelynek képviselője az egyedüli ellenszavazó volt a március 30-ai kormánybizottsági ülésen […] – és a Miniszterelnöki Hivatallal együtt a következő hetekben papíron is rögzíti az előzetes szóbeli megállapodás pontos feltételeit és garanciáit.” (A Népszabadság április 6-ai számából.) E hír közlése mellett szó esett az aggályokról azt illetően, hogy miképpen tudja majd megoldani a Katolikus Egyház, illetve az Irgalmas Rend a csaknem 1000 ágyas szakkórház további megfelelő működtetését. Senki sem tette szóvá viszont azt, hogy egy országos szakkórház, amely egyedül tölti be a maga funkcióját – ez esetben bizonyos mozgásszervi betegségek legmagasabb szinten való gyógyítását – a lelkiismereti szabadság elve miatt sem adható át valamely egyháznak. Nyilvánvaló ugyanis, hogyha egyházi kezelésbe kerül egy egészségügyi vagy nevelési intézmény, akkor meglesz ezután a maga vallási, felekezeti jellege, akkor is, ha az illető egyház hangsúlyozza, hogy közszolgálatot lát el, és hogy nem tesz különbséget ideológiai-vallási alapon a betegek avagy a tanulók között. Egy szekularizált vagy más felekezetű állampolgárt azonban akárcsak a katolikus szimbólumok jelenléte is zavarhat például egy katolikus kórházban. Ahol nincs választási lehetőség, ott az állam nem adhatja egyházi kezelésbe az adott egészségügyi vagy nevelési intézményt, mert nem teremthet a lelkiismereti szabadság elvét sértő kényszerhelyzetet a más világnézetű vagy vallási felfogású állampolgárok számára.

A Népszabadság április 1-jei számában arról olvashattunk, hogy „Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter határozatban tiltotta meg, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem többletpontokat adjon azoknak a világi szakra jelentkező diákoknak, akik lelkészi ajánlással rendelkeznek. Az egyetem rektora szerint ez beavatkozás volt a felsőoktatási intézmény autonómiájába, ezért panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz”. A rektor arra hivatkozott beadványában, hogy a katolikus egyetem a keresztényi értékrend tiszteletét kifejezetten megkívánja hallgatóitól, mondván: „Aki ide akar iratkozni, attól e feltételt hallgatólagosan megköveteli.” (Ez a példa is bizonyítja az előbbiekben mondottakat, azt tudniillik, hogy feltétlenül kap bizonyos vallási-felekezeti jelleget minden egyházi kezelésbe kerülő közszolgálati intézmény.) Ez idáig érthető is, mert nyilvánvaló, hogy missziós céljai is vannak az egyháznak azzal, hogy nevelési és egészségügyi és szociális intézményeket működtet. A probléma ott van, hogy az említett világi szakokon az állam finanszírozza az oktatást, mégpedig a nem egyházi felsőoktatási intézményekkel azonos módon, a Szentszékkel nemrégiben megkötött és ratifikált Megállapodás értelmében. Ezért jogosan lépett fel Magyar Bálint a lelkiismereti szabadság védelmében, a felsőoktatási törvényre hivatkozva, miszerint „a hallgatók vallási, világnézeti meggyőződése – felvételük szempontjából illetve tanulmányaik folytatásának feltételeként – nem jelenthet előnyt vagy hátrányt […] Elfogadhatatlan, hogy miközben az állam hívők és nem hívők adóiból egyforma normák alapján finanszírozza az állami és nem állami felsőoktatási intézményeket, olyan egyetem működjön, amely ideológiai alapon zár ki hallgatókat a diákok közül.” Ismét James Madison sorai kívánkoznak ide: „Ki ne értené, hogy ugyanaz a hatalom, amely a polgárt arra kényszerítheti, hogy a vagyonából akár csak 3 pennyvel is hozzájáruljon egy államvallás támogatásához, bármikor, bármely államvallásnak való behódolásra is kényszeríthet.” (Uo.)

A Gallup Intézet tavalyi felmérése szerint Magyarország felnőtt lakosságának a 33%-a egyáltalán nem vallásos, valamelyik egyház tanításait pedig csak 14% követi. „Az államszocializmusból a nyitott társadalomba való átmenet után sokan vallásos reneszánszt vártak […] – írta az intézet kutatási igazgatója –, de a várakozásokból semmi sem teljesedett be. Nem lett több vallásos ember az elmúlt években, sőt többen minősítik magukat vallástalannak az 1994-es választásokat követően.” (A Népszabadság 1997. március 17-ei számából.) Paskai László bíboros Úr saját nyilatkozata szerint az ország lakosságának 60-70%-a vallja magát katolikusnak, de ebből „mindössze csak 8-9% az aktív vallásgyakorló”. (A Népszabadság 1997. május 14-ei számából.) A fenti számadatokat is figyelembe véve, határozottan megállapítható, hogy hazánkban jelenleg indokolatlan mértékben történik az egyházak közszolgálati tevékenységének a kiterjesztése. A lelkiismereti szabadság elve értelmében minden vallási irányzatnak biztosítani kell a vallásos eszközök útján történő misszió lehetőségét. Ha azonban az az eset áll elő, hogy az állam az adott vallási felekezethez tartozó hívők és szimpatizánsaik igényén túlmenő mértékben elősegíti az egyházi közszolgálat kiterjesztését – azáltal, hogy biztosítja ehhez az anyagi feltételeket –, akkor megsérti a lelkiismereti szabadságot, így az állam – amelynek az alkotmányos elvek értelmében világnézetileg semlegességet kellene tanúsítania –, közvetve és akaratlanul talán, de hatékonyan támogatja az adott egyház vagy egyházak missziós törekvéseit, mégpedig a vallástalan vagy más vallási meggyőződésű állampolgárok adóiból.

Az előzőkben említett konkrét esetek azért aggasztóak, mert nem elszigetelt jelenségek, hanem egy kifejezett tendencia mutatói. Komoly veszélyben van jelenleg hazánkban a felekezeti jogegyenlőség is. Nem az állami finanszírozás tekintetében, és nem is a társadalmi szerepbiztosítás szempontjából igényeljük az egyenlő bánásmód elvének az érvényesítését az állam különböző – kisebb és nagyobb, régibb és újabb – felekezetekhez való viszonyulásában. (A magunk részéről például az állam és az egyház következetes szétválasztását tartjuk helyesnek anyagi vonatkozásban is, éppen ezért nem veszünk igénybe állami anyagi támogatást egyházunk hitéleti tevékenységéhez.) A felekezetek, illetve a különböző lelkiismereti meggyőződések törvény előtti, jogi szempontból való egyenlőségét tartjuk elengedhetetlenül szükségesnek, a lelkiismereti szabadság védelme miatt. Egyes egyházak közszolgálati tevékenységének és társadalmi szerepének a fenti módon való megnövelése ugyanis könnyen oda vezet, hogy megjelenik az igény a többi felekezet vagy az egyéb világnézeti álláspontok jogainak a korlátozását illetően is.

Mély aggodalommal tölt el bennünket, hogy a közvélemény nem reagál eléggé érzékenyen a lelkiismereti szabadságot fenyegető veszélyekre, illetve nem ismeri fel ezeket. Ugyanez tapasztalható számos felelős állami vezető részéről is, akik pedig elvi álláspontjuk szerint a lelkiismereti szabadság védelmét kívánnák biztosítani.

A lelkiismereti szabadság másik nagy szószólója, Thomas Jefferson szavaival zárjuk nyilatkozatunkat és felhívásunkat: „Állampolgári jogaink nem függnek szorosabban össze vallási meggyőződésünkkel, mint a fizikáról vagy a geometriáról vallott felfogásunk […] Az emberek meggyőződése nem tartozik a polgári állam fennhatósága vagy bírói illetékessége alá […] Nem szabad kényszeríteni semmilyen vallási szertartás vagy kegyhely látogatására, semmilyen papi testület támogatására […] Legyen minden embernek joga vallási tekintetben szabadon vallani és érveivel megvédeni meggyőződését. Jogunkban áll kijelenteni, és ki is jelentjük, hogy az itt kinyilvánított jogok az emberiség természetes jogai.”

Budapest, 1998. április 24.

A Keresztény Advent Közösség Ügyintéző Bizottsága nevében

Egervári Oszkár        Stramszki István        Vankó Zsuzsa
            elnök                             titkár              főiskolai igazgató

SZERDAHELYI ISTVÁN

Szegény Heller Ágnes

Esők és verőfényes délelőttök. Kertünkben a nekibuzdult vegetáció diadalmai – kék futótűzként terjedő vadnefelejcsek, cirádás folyondárok, mesebelien óriás lapulevelek és álomillatú mohák – lassan elfedik a tavalyi és tavalyelőtti építkezés szörnyűségeiből visszamaradt sóderhalmokat, mészfoltokat, cementkövületeket.

Jómagam itt benn, az íróasztalnál Heller Ágnes memoárinterjújának legújabb folytatását olvasom a Kortárs májusi számában. Azokra az esztendőkre emlékszik vissza, amikor sorsunk folyondárjai egy időre szét­választ­hatatlanul összefonódtak az 1956 utáni romokon. Egy „Ködkolostor”-nak nevezett álomvilágban éltünk, amelyet tizen teremtettünk magunknak, a történelem hideg esőivel verten s az összetartozás verőfényében.

A mai napig életem legszebb emlékei között őrzöm ezt a barátságot, s különösen annak a Heller Ágnesnek az alakját, akit a legokosabbnak és legtisztességesebbnek láttam, akit legjobban szerettem.

S aki a Kortársban most könnyű szájjal lekurvázott.

*

„Hermann Pista és én, Szerdahelyi István és Passuth Krisztina, Kende Laci és Gábor Eszter, Surányi Bálint és az akkori felesége, Klári, Vajda Misu és Háber Judit. Mi voltunk a »ködkolostor« – mondja az interjúkészítőnek Heller Ágnes. – Szerdahelyi István önéletrajzi könyvében megírta a ködkolostor történetét. Röviden így lehetne összefoglalni: minden kurva szűz volt valamikor. Szerdahelyit forradalmár lírai költőként ismertem meg, aki a forradalom utóéletének hangulatában írta verseit. Könyve ott végződik, ahol kurva lesz belőle. Amit megír, pontos. Idézi a saját verseit, amelyek nemcsak az akkori mérték szerint, de ma is jó és ihletett költeményeknek számítanak. Tehetséges, rokonszenves fiatalember volt.”

Ámde aztán a „Ködkolostor” felbomlását is én kezdeményeztem: „Először Szerdahelyi kezdett el a hatalom felé sasszézni, és a végén kikerült a ködkolostorból. A hatalom minden körből kiszippant embereket. A kör fejét is kiszippantotta, akit Hermann Istvánnak hívtak. Szerdahelyi és Hermann jó barátok maradtak, akkor is, amikor mind a ketten ki lettek szippantva.”

*

Esők és verőfényes délelőttök. Folyondár-lassúsággal közelítek ahhoz a cementkövületként kemény és érdes tényhez, hogy Heller Ágnes lekurvázott. Csak nyugodtan, higgadtan, körültekintően.

Először is tisztázandók ugyebár – már Husserl megmondta, hogy „Vissza a dolgokhoz!”, – a tények. Való igaz, hogy „forradalmár lírai költő” voltam, de itt hiányzik még egy jelző, az, hogy „kommunista”. S hogy akkoriban Hellernek éppen azért mutatkoztam „szimpatikus”-nak, mert kommunista is voltam; az egyetemen, ahol a filozófiaoktatóm volt, ő kezdte el felépíteni bennem addig jobbára csak ösztönös világnézetem állványzatát.

Mindannyian kommunisták voltunk, s mint kommunisták álltunk szemben a hatalommal.

*

(Közbevetőleg: a „Ködkolostor” történetét korábban megírtam már. Ez is igen tanulságos eset volt. Amikor 1989 kora tavaszán felkértek arra, hogy vállaljam egy új társadalompolitikai lap – a későbbi Új Fórum – főszerkesztői posztját, egyúttal megkérdezték, kire akarom bízni az addig általam szerkesztett Kritikái. Balogh Ernőt választottam, aki korábban a pártközpont kulturális osztályának munkatársa volt, s az osztály akkori feloszlatása után a Magvető Könyvkiadó gazdasági vezetőjévé akarták kinevezni. Jóban voltunk, s felém mutatott arculata alapján azt hittem, hogy neki sikerül majd, ami nekem nem, a népi baloldalt is meg tudja nyerni a Kritika számára. Mikor erről beszélgettünk, lelkesen vállalta az általam felvázolt programot.

Kérésemet teljesítették, s felajánlottam Balogh Ernőnek, hogy írok hajdani lapomba egy visszaemlékezést a „Ködkolostor” éveire. Kéziratom nem jelent meg. Balogh Ernő, amint beleült hajdani székembe, SZDSZ-es pártközlönyt csinált a Kritikából, s abban az én nevem többé soha nem láthatott nyomdafestéket. Helleré annál sűrűbben.)

*

Kommentár kívánkozik ahhoz is, hogy Heller „tehetségesének látott. Igen, valamennyien nagyon tehetségesek voltunk. Csak tehetségesek. Hermann és Heller persze azt hitte magáról, hogy többek ennél, kandidátusok voltak, könyveket publikáltak.

Ám ezeket a könyveket – s legfőképpen Hellerét, Az erkölcsi normák felbomlását – mintha nem azok a villódzóan okos és szeretetre méltó emberek írták volna, akikhez nap mint nap becsengettünk. Megpróbáltuk elolvasni őket Passuth Krisztinával, de rövid lapozgatás után a könyvespolci relikviák közé száműztük őket, s tapintatosan elhallgattuk, mi a véleményünk róluk. Ami volt, elmúlt, gondoltuk, az ilyen lucidus elmék hamar kifutják a formájukat. Ráláttuk a virágzó nefelejcseket, cirádás folyondárokat a sittre, sóderre, cementkövületekre.

„Minden kurva szűz volt valamikor” – mondja rólam Heller. Hát mi meg elfogadtuk őket, akik Rákosiból kiábrándulva lettek ellenzéki kommunisták, azzal, hogy „minden szűz kurva volt valamikor”.

*

Ami egyébként Hellernek azt az állítását illeti, hogy elkurvultam volna, ennek a mozzanatnak a tények vizsgálata során nem szentelhetek különösebb figyelmet, minthogy egyetlen szóval sem jelzi, miben állt volna ez az elkurvulás. Legfeljebb azt említhetem meg, hogy kurvaságom kezdetének időpontjáról Heller önellentmondóan nyilatkozik. Először azt mondja, abban az évben lettem kurva, amelyiknél Chantefable című könyvem emlékezéseit zárom; ez 1965. Másutt arra céloz, hogy elsőként – már Hermann előtt – kezdtem „sasszézni a hatalom felé”, mígnem „kikerültem a ködkolostorból”. Itt a terminus ante quem 1960-1961 lenne.

Az időpont és a ténybeli bizonyítékok pontos megjelölése ebben az esetben azért lenne döntő kérdés, hiszen itt nem akármilyen lekurvázásról van szó, hanem sajtó általi politikai feljelentésről. Heller indignálódva sorolja, ki mindenki jelentette fel őt a Rákosi- és Kádár-korszakban. Indulatait nem értem, hiszen ma ugyanabban a szövegben ő maga is politikai denunciánsként vádaskodik.

Szegény, szegény Heller Ágnes.

A tények sorába tartozik viszont, hogy Heller – miként egy kurta mondatban maga is jelzi – 1957 májusában belépett az MSZMP-be, bár igaz, hogy egy évvel később kizárták a pártból. Pillanatnyi kétségünk nem volt afelől, hogy a legtisztességesebb szándékkal jelentkezett.

(Ebből fura helyzetek is fakadtak. Egyszer Heller, Hermann és a baráti körükhöz tartozó Bizám Lenke társaságában sétáltunk a Margitszigeten. Fagylaltozás közben Hermann „reakciós” vicceket mesélt, s Bizám megrovóan mutatott ránk: „No de, Hermann, pártonkívüliek előtt?!” Vagyis: ők körön belülieknek számítottak hozzánk képest, akiket még ki se zártak a pártból. Fura íratlan törvényei voltak annak a világnak.)

*

Való igaz, hogy 1960 folyamán kapcsolataink meglazultak. Nekem ugyanis a börtönből frissen szabadult Kemény István lett – mint Heller is írja – a „legjobb barátom”, és így a „Ködkolostor”-belieknél fontosabb kapcsolatot jelentett.

Ez a közjáték igen rövid ideig tartott azonban. Első feleségem, Passuth Krisztina ugyanis – Heller szavait idézve – 1960-61 fordulóján „elszaladt” Kemény Istvánnal. S így nem én, hanem Krisztina vált ki elsőként a „Ködkolostor”-ból, amely szorosan körémfonódva óvott a széthullástól, ahogyan a folyondár összetartja a mállékony malterdarabot. Ostoba öngyilkossági kísérletem után Heller állt az ágyam végénél, ő intézte el, hogy lábadozás végett elmehessek a szigligeti alkotóházba szonettekkel kiírni magamból az indulatokat, s végül ő adta hozzám második feleségül kedvenc tanítványai egyikét.

Bizony, hogy ez történt 1962-ben, meg az, hogy a Kossuth Klubban egy látványosan borzas kirohanással számon kértem Aczél Györgyön, miért nem adják ki Heller és Hermann köny­veit, s amikor Aczél letagadta, hogy léteznék ilyen tilalom, a nyilvá­nos­ság előtt a fejére olvastam, hogy nem mond igazat.

A gyűlés után Szépe György figyel­meztetett, nem biztos, hogy az állásom­ban maradok. Semmi bajom nem esett; Aczél csak derült a nagy­szájús­kodásomon. Fehér Ferenc volt az, akinek nem tetszett ez a kamikáze-akció; „Csak bajunk ne legyen belőle” – mondta bosszúsan.

Ők ugyanis tudták már, hogy a hatalom megnyitotta előttük az utat. Először a Király István szerkesztette Kortársban kaptak publikációs lehetőségeket, aztán mindenütt. Ismét hangsúlyoznám: dehogyis számított ez akkoriban a hatalom felé való kurvás „sasszézásnak”, örültünk neki. Engem is beajánlottak Királyhoz a verseimmel, de túlságosan avantgárd voltam számára.

*

Ami azt illeti, hogy Hermann-nal a válásuk után is fenntartottam a barátságot, erre (ha nem vállalnám ettől függetlenül is ezt a barátságot) akár azt is mondhatnám, hogy Hermannt Heller testálta rám. Amikor ugyanis felfedte Hermann előtt, hogy viszonya van Fehér Ferenccel, reggel engem hívott fel telefonon, hogy azonnal fussak át hozzájuk, mert Hermann rosszul van. Egész nap velem – s délutántól a feleségemmel, Edittel – ápoltatta Hermannt. Ezt a viszolyogtatóan kínos napot sem fogom soha elfelejteni, s különösen azt a jelenetet nem, hogy amikor Fehér feljött Hellerért, átölelte és megcsókolta Hermannt.

S e ponton egy igen lényeges kérdésben kell kiigazítanom Hellert. ő a jelek szerint akkoriban úgy érezte, hogy – amint visszaemlékezéseiben mondja – „Hermann számított a kör sztárjának”. Szegény Heller Ágnes. Nem vette észre, hogy a „Ködkolostor” sztárja nem Hermann, hanem ő maga, aki a mi szemünkben messze Hermann fölé magaslott.

Reá futott fel, mint a kertben virágzó cseresznyefámra a folyondár, Fehér Ferenc, hogy a magasba jutva úgy viselkedjék, mintha nem a fa emelné őt a vadnefelejcsek, lapulevelek és mohafoltok fölé, hanem ő a fát.

A válóper után Fehér – aki egyébként, Heller állításával szemben, soha nem tartozott a „Ködkolostor”-hoz – választás elé állította a baráti kört: vagy ők, vagy Hermann. Csak velem nem vezérkedhetett így (meg se próbálta), de amikor eljöttek hozzám vendégségbe, az este igencsak balul sikeredett. Túl sok konyakot kortyolván rám tört az őszinteség, s olyat találtam mondani Fehérnek, ami Hellerre nézvést igen hízelgő volt, de – egy kinyomtathatatlan barokk concettót tartalmazván – ehelyütt sem idézhető.

E kétségtelenül vendégjogot sértő kiszólás hátteréhez az tartozik, hogy Fehért nemigen állhattam. S ebben nem voltam egyedül: az egyéniségében – hogyan is fogalmazzam meg vadnefelejcs-nyelven? – az intellektuális és az autoriter mozzanatok reciprok viszonyban álltak.

Ezúttal azonban teljes joggal pattant fel, és kivonszolta Hellert a lakásunkból. Hát ezzel bomlott fel a „Ködkolostor”.

*

Estek az esők és felszáradtak, feltündököltek és elsötétedtek a napfényes délelőttök. 1965-ig nem találkoztunk. Én változatlanul ott robotoltam a lexikonszerkesztőségben napi nyolc órán át, s évente száz forinttal emelték a fizetésemet. Publikációs lehetőségeim fokozatosan a nullára csökkentek. Heller viszont a Lukács-ügy konszolidálódásának jegyében 1963-ban tudományos kutatói szinekúrához jutott, s Fehérrel együtt tárt ajtókra talált a szerkesztőségekben.

A kutatói állásról Heller azt írja, Márkus Mária protekciójára vette fel Hegedűs András. Ha ezt komolyan gondolja, s emlékezetét úgy átrendezte, hogy már azt se tudja, hogy egy ilyen lépés mögött legalább KB-titkári döntésnek kellett állania, nemcsak sajnálom őt, hanem igencsak aggódom is érte.

No de mindegy, a lényeg az, hogy 1965-ben Ars poetica című szabad­vers­ciklusom egyik – ahogyan ma mondják – „szamizdat” példányát elolvasva ellátogattak hozzánk, s második feleségemmel, Edittel mi is felkerestük őket, majd együtt szilvesztereztünk Márkuséknál. Válófélben voltam, rengeteget ittam és félőrülten udvaroltam Hellernek, aki anyáskodó szeretettel vigasztalt.

Ez volt az utolsó találkozásunk.

*

A könyveit egy ideig még megvettem, írásait elolvastam, aztán ez is abbamaradt. A hajdani Heller Ágnes képe élesen elvált bennem attól, amivé lett; aki huszonéves fejjel nagyon tehetséges, de negyven felé se nyújt ennek megfelelő produkciókat, az már nem tehetséges.

Leírtam magamban szegény Heller Ágnest.

Ettől még fenntarthattunk volna egy olyan lazább, de meghitten szívélyes kapcsolatot, amilyen ezekben az esztendőkben Hermannhoz fűzött. Ám ehhez az kellett volna, hogy jelezze effajta igényét. Nem tette; kiestem a látóhatárából. Az értelmiségi lét peremén éltem, az ő csillaga pedig, miután Lukács kibékült a pártvezetéssel, más horizontokon ragyogott már, magasabb szférákban. Őt és Fehért ezekben az években nem „beszippantotta a hatalom”, hanem a határán álltak annak, hogy maguk legyenek „a hatalom”.

Az a mód, ahogyan Heller nagydoktori védésén – börtönudvarrá változtatva az Akadémia aranyozott gipszcirádákkal ékes termét – Falus Róbertét Lukács vezényletével szellemi értelemben kivégezték, mert be merte bizonyítani, hogy Heller disszertációjában olyan primitív ismerethiány burjánzik, amilyenért egy elsőéves egyetemistát is megbuktatnak, világosan jelezte mindenki számára, hogy aki Hellert támadja, a rendszert támadja.

Pontosan emlékszem: közös barátaink közül Garai László rémülten mondta: „Úristen, ha ezek kerülnek hatalomra, szörnyűségesebbek lesznek az eddigieknél!…”

*

Hogy miért kerültek aztán mégis szembe a hatalommal, erről csak mendemondákból értesültem. 1977-ben azonban, amikor kitették őket tudományos intézeti szinekúráikból, úgy éreztem, a hajdani barátság arra kötelez, hogy melléjük álljak. Felhívtam Király Istvánt, s megkértem, intézze el, hogy helyezzék Hellert és Fehért hozzám, a Világirodalmi Lexikonhoz, ahol garantálhatom, hogy a fizetésük nem lesz kevesebb, az elfoglaltságuk pedig nem lesz több az eddiginél. Szabad kutatókként munkálkodhatnak. Király beleegyező választ hozott valahonnan, ahol illetékesek voltak ilyen döntéseket hozni, s én felhívtam Hellert. Jól emlékszem, szó szerint azt mondtam neki, ha hozzám jönnek, „isten tenyerén lesznek”.

Ajánlatomat visszautasította (azóta a hangját se hallottam). Hogy miért tett így, csak sejtem. Ekkori nézetük, ha igaz, amit róluk mondtak, az volt, hogy „minél rosszabb, annál jobb”. E szellemes mondás kevésbé szívderítő, ha ellenzéki fejlődésük végpontjára tekintve konkretizáljuk, mert akkor így fest: „minél rosszabb a magyar népnek, annál jobb lesz Fehérnek és Hellernek Melbourne-ben, New Yorkban”.

Ottani tevékenységüket – egyéb, jóval fontosabb dolgokkal elfoglalt lévén – még hírből se ismerem. Nyomtatott nyomai arra vallanak, hogy egymás után több 1956-ról szóló könyvet legyártva el akarták írni Pongrátz Gergely elől a témáját, de nem sikerült, mert náluk még Pongrátz Gergely is jobban tudott írni.

Ez nem nagy dicsőség, de – ismételten hangsúlyozom – semmiképpen sem kurválkodás.

*

A szellemi kurvaság lényege az, hogy az ember meggyőződés nélkül kamatoztassa intellektuális képességeit azok szolgálatában, akiktől megfelelő ellenszolgáltatást vár. Engem – mint említettem – egyebek között éppen Heller Ágnes győzött meg a kommunista eszmék helyességéről, s e meggyőződésemhez a mai napig hű maradtam (bár Tamás Gáspár Miklós szerint csak „szalonkommunista” vagyok). Nem tudok hát mit kezdeni ezzel a lekurváztatással, de olyan nagyon nem is érdekel. Apropó csupán, hogy felidézzem emlékeimet egy hajdani Heller Ágnesről, akihez a mainak már semmi köze nincsen.

E mai Heller Ágnes – ezt saját nyilatkozatából tudom – Lukács főtanítványából New Yorkban egy Hannah Arendt nevezetű, jó összeköttetései révén filozófus hírébe került, másodosztályú publicista tanítványává és professzori székének örökösévé változott át, majd hazatérvén (ha hihetünk Fodor András gúnyversének) posztmodern lett. Mostani emlékezéseit olvasva nem egészen világos, újabb fordulat-e szellemi fejlődésében, hogy Kőbányai Jánossal íratja meg az élettörténetét.

Ott kinn a kertben kék futótűzként terjed a vadnefelejcs, felfutnak a fákra, a lépcsőkre a cirádás folyondárok, belepi a torz cementkövületeket az álomillatú moha – nem vagyok botanikus, honnan tudhatnám, mi vezérli őket?

Feltételezem, hogy Heller Ágnes írásainak tartalmi változásai mindig híven tükrözték saját belső meggyőződésének változásait, vagyis soha nem állítanám, hogy Heller egy kurva.

Dehogyis az szegény.

MORFONDÍROZÁS

WIRTH ÁDÁM

Másnapos Magyarország

Politikai tájkép választási csata után

Választók etetése-itatása választások idején, voksok gyűjtése céljából, hagyományos kampányfogás Magyarországon. A „hordószónok” szóösszetételben a hordó nemcsak az alkalmi emelvényre utal, ahova felkapaszkodva a szónok távolabbról is látható, hangja messzebbre hallatszik, hanem a hordó tartalmának hasznosítására is a hallgatóság megnyeréséhez. Régebben – mondjuk, Mikszáth Kálmán „Két választása” idején – a képviselőjelölt urak és főkorteseik csapra verették a hordókat, a puffogó frázisokkal, ígéretekkel együtt bőségesen folyt bor, sör, pálinka.

Változó világunkban a választási kampányok modernizálódtak. A szónok láthatóságához, hangjának hallható­ságához nincs szükség hordóra. A mai politikusok bemikrofonozott, jelszavakkal, pártjelvényekkel dekorált pódiumokról intézik szózataikat, tv-stúdiókból üzennek. Az etetés és itatás azonban – mind a szó eredeti, mind pedig átvitt értelmében – a választók normális agyműködését kikapcsoló szeszmámor előállításának továbbra is fontos eszköze maradt.

Szeszmámort persze nem csak italokkal lehet előidézni. Megteszik magukét politikai téveszmék is. Ami az italokat illeti, ebben is kiszélesedett a választékskála. Kampánytanácskozásokon, politikusok fehér asztal melletti baráti találkozóin, vállalkozók báljain, Habsburg esküvői díszebédeken, politikusok vidéki kampánykörútjain, sörös-virslis-bogrács­gulyásos népünnepélyeken a választás előtti időben ma is egyaránt bőségesen fogyott a nép-nemzeti bor-sör-pálinka, a kozmopolita whisky, az entellektüel konyak, a sznob pezsgő. A gyenge gyomrúakra és antialkoholistákra való tekintettel (elvégre ők is szavaznak!) egyes helyeken az alkoholfogyasztást teázással, tiszta vízzel hígították.

Sokan váltogatták, keverték az italokat, akárcsak a politikában nézeteiket és pártállásukat. A poharakban, no meg a fejekben, bor, sör, pálinka, whisky, konyak azonosíthatatlan kotyvalékká keveredett. Akárcsak politikai agitációban Európa és nemzet, tőkés és munkavállaló, súlyos adóteher alatt nyögő kisvállalkozó és milliomos adócsaló, baloldal és jobboldal. Az italok keverése, mint ismeretes, fokozza a szeszmámort, de ugyanakkor felkavarja a gyomrot, egykettőre kiüti a fejet. Ez nemcsak az italok, eszmék és téveszmék keverésére vonatkozóan is igaz.

A pártok egymásra licitálva hirdették: mások mint a többiek, van más választás, az ő mosóporuk, samponjuk, fogkrémjük stb. más mint a többi mosópor stb., gyorsabban veszi ki a piszkot. Minél nagyobb igyekezettel bizonygatták különbségüket a többitől, annál nehezebben lehetett egymástól megkülönböztetni őket. Akárcsak a kereskedelmi reklámokban hirdetett különféle mosószereket, szagtalanító és erotikus dezodorokat, szárnyas betéteket, teljesítménynövelő energiaitalokat, márkás edzőcipőket, a hamisított bort az eredetitől. Mintha egy szupermodern bevásárló központ kellős közepén lettünk volna, ahol a leendő vásárlókat csalogató reklámok csillogó kavalkádja kápráztatja el, hogy akaratukat a vásárlóra rákényszerítsék, hogy azok azt vásárolják, amit a reklám sugall nekik, ne pedig azt, amire szükségük van.

Az utcákon óriásplakátok jelentek meg pártvezérek csábmosolyaival. A levelesládák megteltek színes szóróanyagokkal és propagandafüzetekkel. A pártok fizetett politikai hirdetésekben reklámozták magukat. A kormánypártok kormányzati munkásságuk állítólagos nagyszerű gyümölcseit, a makrogazdasági mutatók javulását bizonygatták. Azzal büszkélkedtek, hogy az ígéret földje, a NATO és az EU kapujához vezették az országot. A jó irány tartását, nyugalmat, biztonságot, sikeres folytatást ígértek. Szívhez szólóan ecsetelték, hogyha hatalmon maradnak, bizony isten hamarosan már a kisemberek, a családok is érzékelni fogják a javulást. Az ellenzéki pártok a kormányt a rendszer­váltás elsikkasztásával, posztkommunista, államszocialista restaurációval, magyarellenességgel, nemzet­pusztítással vádolták. Az előző rendszerváltó kormány konzervatív jobboldali, nemzeti-keresztény politikáját dicsőítették, s annak folytatására, az igazi rendszerváltás végigvitelére esküdtek fel. Ismételt hatalomra kerülésük esetén látványos gazdasági növekedést, az infláció megszüntetését, a magyarság demográfiai fogyásának megállítását, ingyenes egyetemi képzést ígértek. Mindent, ami magyar szem-szájnak ingere – bízva az emberek kurta emlékezetében.

A választási licitálások mámorában voltak meglepő szerepcserék és szerep­tévesztések is. A tőkés rendszerváltásban úttörő szerepet betöltő pártok és politikusok a rendszerváltás veszteseiért kezdtek könnyeket hullatni. A privatizációs korrupciót ostorozták azok, akik élen jártak a korrupt privatizációban. A magyar mezőgazdaság jövőjéért olyanok aggódtak, akik a termelőszövetkezetek szétverésének kezdeményezői és élharcosai voltak. A szakszervezetekkel kötött választási szövetséget az a párt, amely a privatizált vállalatokból a szakszervezeteket egyenesen kitiltó külföldi tőkés társaságoknak mindenben igyekszik kedvében járni. A Kádár-korszak egykori szociális vívmányait azok követelték vissza, akik ezt az időszakot általában csak „átkos rendszerként” emlegetik, és ki akarják törölni a magyar történelemből. Kiderült, a rendszerváltás egyik-másik ellenfele az új rendszer konszolidálására vállalkozna. Szélsőjobboldaliak hangoztattak látszólag baloldali antikapitalista jelszavakat. Baloldaliak időnként átvettek jobboldali jelszavakat. A gyanútlan választó csak szédült: hol van itt a bal, és hol a jobb? Forog vele a világ, mint mértéktelen szeszfogyasztás után, de ennek nem kizárólag és nem is elsősorban az alkohol volt az oka.

A szeszmámort rendszerint, különösen ha gyanús összetételű pancsolt italok gerjesztették, másnaposság és csömör követi. Fejfájással, levertséggel, hányingerrel, keserű szájízzel. A mámor, a mesterségesen keltett eufória hamar elszáll, de a meggyötört szervezetben még sokáig dolgoznak a bomló méreganyagok. így van ez politikai jellegű „szeszmámor” esetén is.

A választást követő napon másnaposán ébredezett az ország. Nem azért, mintha előző éjszaka mindenki virrasztva figyelte volna a folyamatosan érkező választási részeredményeket. A kampánystábokban a bennfenntesek, a legközvetlenebbül érdekeltek és a leghűségesebb párthívek maradtak fenn, s várták szorongva a legfrissebb híreket: ünnepeltek vagy búslakodtak eredményük szerint. Az egyszerű embereknek semmi okuk nem volt ünnepelni. Életük mindennapi gondjai foglalkoztatják őket: lesz-e munkájuk, telik-e a fizetésből a legszükségesebbre, el tudják-e tartani családjukat, ki tudják-e fizetni a számlákat, vehetnek-e cipőt, ruhát, megvehetik-e a nélkülözhetetlen drága gyógyszereket? Sokan – három és fél millióan! – szavazni sem mentek el.

Másnap az utcán az értelmüket vesztett elrongyolódó, összefirkált, átragasztott plakátok, a kukákba hajított szóróanyagok szomorú emlékei voltak egy kiábrándító politikai színjátéknak. Vajon mi fog megvalósulni az azokban olvasható ígéretekből? A szavazás másnapján az újságolvasók a lapokban közölt adatokból próbálják kihámozni a szavazás politikai eredményét. Legelőbb az derül ki, hogy az első fordulóban a listákra adott szavazatok alapján mely pártok kerültek be a parlamentbe és melyek nem. Elérték az öt százalékos küszöböt és bejutottak a parlamentbe:

Nem érte el az öt százalékot és pártlistán nem került be a parlamentbe a Munkáspárt, a KDNP, az MDNP és az MDF. Több MDF-es politikus azonban a második fordulón egyéni választókerületben egyéni jelöltként mégis bejutott, Fidesz-támogatással. Több mint félmillió szavazat veszett el az ötszázalékos küszöb okán. így a szavazásra jogosultak felét – az elveszett szavazatok, az érvénytelen szavazatok, valamint a nem szavazók magas aránya miatt – az új parlamentben senki sem képviseli.

A szocialista-szabaddemokrata kormánykoalíció pártjai a kormány antiszociális lépéseiért, politikai melléfogásaiért, meg nem tartott ígéreteiért drága árat fizettek. A szocialista párt szavazóinak egyhatodát (több mint 200 ezer szavazatot) elveszítette. Még ennél is sokkal nagyobb volt az SZDSZ vesztesége, szavazóinak kétharmadát (több mint 700 ezer szavazat) veszítette el.

Az ellenzéki jobboldali pártok eredményesen használták ki a kormány hibáit. A jobboldalon belül egyidejűleg átcsoportosulás ment végbe. Az MDF-kormányban leginkább kompromittálódott pártok háttérbe szorultak és azok kerültek előtérbe, akik abban nem vettek részt. A felmorzsolódott MDF-től a vezető szerepet a gyűjtőpárttá vált Fidesz-Magyar Polgári Párt vette át. Ez a párt növelte legnagyobb mértékben szavazatainak és mandátumainak számát. A Kisgazdapárt is javított parlamenti pozícióin, bár korántsem annyira, ahogyan azt nagyravágyó vezére szerette volna. Figyelmeztető jel, hogy a MIÉP bekerülésével egy radikális szélsőjobboldali párt is megjelent a parlamentben.

Ismertté vált a mandátumok megoszlása az új parlamentben. Az egyik oldalon az MSZP-nek 134 képviselője, az SZDSZ-nek 24 képviselője, a másik oldalon a Fidesznek 148, az MDF-nek 17, a Kisgazdapártnak 48, a MIÉP-nek 14 képviselője van. Egy független képviselő is helyet foglal majd a parlamenti padsorokban. A legnagyobb párt a Fidesz-MPP lett, de nincs abszolút többsége, csak koalícióban kormányozhat, s ehhez az MDF mellett a Kisgazdapárt támogatására is szüksége van. E cikk megírása után kezdődnek meg a koalíciós tárgyalások.

Az elkövetkező időszakban bizonyára minden tekintetben növekedni fog a jobboldali politikai nyomás. A jobboldal megerősödött parlamenti helyzetét arra próbálja majd felhasználni, hogy 1994-es vereségéért revánsot vegyen, s visszaszerezze a politikában, gazdaságban, médiában, kultúrában akkor elvesztett vagy átmenetileg meggyengült pozícióit. Ez várhatóan a jobboldal fegyvertárának állandó részét képező nacionalizmus, idegengyűlölet, antiszemitizmus, a „múlttal” való radikális leszámolást követelő antikommunizmus, politikai boszorkányperek és fanatikus kultúrharc újabb fellángolásával járhat. Még inkább aktivizálódik a szélsőjobb a parlamenten kívül is. A hazai jobboldal revánstörekvéseiben befolyásos nyugati politikai körök támogatására is számíthat, amelyek – ahogy ezt több szomszéd vagy közeli ország példája is mutatja – Közép- és Kelet-Európábán szívesen látják és támogatják a jobboldal hatalomra kerülését. A jobboldali előretörés megállításához és visszafordításához a szőkébb pártérdekeket és ellentéteket félretéve valamennyi baloldali erő, a szélsőjobbal szemben pedig valamennyi antifasiszta demokratikus erő összefogása és közös fellépése szükséges. Ez az egész baloldal közös felelőssége és feladata.

Újságírók, politológusok, politikusok hosszasan vitatkoznak arról, miért volt az első fordulóban olyan alacsony a részvételi arány. Miért maradtak sokan távol a szavazástól? Többen a jó időjárásban, a szokatlan melegben látták az okát annak, hogy sok választó szavazás helyett inkább a kerti munkát, a madarak és fák napjának megünneplését választotta. Mások a pártok feltűnően gyenge és lagymatag választási kampányát okolták az alacsony részvételért. Megint mások a médiát, a sajtót tették felelőssé. Az igazi okokat azonban mélyebben, a tömegek elkeserítő helyzetében és csalódottságában, a pártok iránti bizalom megrendülésében, a politikából és politikusokból való kiábrándulásukban, politikai érdeklődésük elvesztésében kell keresnünk. Abban, hogy az ország a rendszerváltás utáni másnaposság keserű állapotában van.

A rendszerváltó eufória kezdeti, hódító mámorában, 1990-ben a választók még naivan hittek a csábító rendszerváltó ígéretekben, és a rendszerváltókra szavaztak. Gazdasági fellendülést, modernizációt, jólétet ígértek nekik, ők pedig hittek az ígéreteknek. Aztán jött az ipar és a mezőgazdaság lezüllesztése, a munkanélküliség, az infláció, az elszegényedés. Mindenkinek saját tulajdont, a polgárosodás lehetőségét ígérték. Aztán jött a nemzet vagyonát osztogató-fosztogató privatizáció, a termelőszövetkezeteket szétverő kárpótlás, a társadalom kettészakadása kisszámú meggazdagodott kiváltságosokra és nagyszámú elszegényedő kisemmizettéibe, nyertesekre és vesztesekre. Szociális piacgazdaságot, a gyengéket védelmező szociális hálót ígértek. Aztán jött a korábban kiépített szociális intézmények módszeres leépítése, a dolgozók szociális jogainak megnyirbálása, az egészségügy és az oktatás „piacosítása”, az elesettek kiszolgáltatottsága, a szociális létbizonytalanság. Jogállamot és demokráciát ígértek. Aztán jött az egykori úri rend feltámasztásának kísérlete, az új politikai elit osztozkodása a hatalmon, a dolgozók kiebrudalása a hatalomból, a korrupt kliensrendszer kiépítése, a politikai boszorkányüldözéssel egybekapcsolt „történelmi igazság­tétel” meg a szervezett bűnözés. A rendszerváltás kezdeti eufóriája egyre inkább csalódásba és kiábrándultságba csapott át.

A jobboldali MDF-kurzusból kiábrándult választók 1994-ben „balra” szavaztak és a szocialistákat juttatták kormányra, akik koalícióra léptek a szabad demokratákkal. A rövid ideig tartó választási örömöt hamarosan újabb politikai másnaposság követte. Az új kormány szociális érzékenységet, társadalmi-gazdasági megállapodást ígért – és jött a Bokros-csomag. A gyanús privatizációs ügyletek felülvizsgálatát ígérték, és jött az energetikai szektor privatizálása külföldi cégeknek, á hazai fogyasztók rovására. A munkavállalói érdekek hatékonyabb érvényesítését ígérték és jött a munka­bérek reálértékének zuhanása. A nyugdíjasok helyzetének érezhető javulását ígérték, és jött a nyugdíjak reál­értékének további csökkenése, a nyugdíj­korhatár felemelése. A mezőgazdaság talpraállítását, a föld­tulajdon­viszonyok rendezését ígérték, és jött a hitelfeltételek, értékesítési lehetőségek romlása, az adózás megszigorítása, a termelő­szövetkezetek egyre kilátástalanabb helyzete, a kisparaszti gazdaságok ellehetetlenedése, jöttek a „zsebszerződések”. A lakásproblémák megoldását ígérték, és jött a lakásfenntartási költségek elviselhetetlen növekedése, a korábbi lakáshitelek kamatának utólagos felemelése, a kilakoltatás fenyegető réme. Esélyegyenlőség biztosítását ígérték az oktatásban, és jött a tandíjemelés, a tankönyvek és az iskolaszerek megdrágulása, a kollégiumi díjak felemelése. Az egészségügyi helyzet javítását ígérték, és jött kórházi osztályok megszűnése, az ágyszámcsökkenés, a betegektől kért térítések kiterjesztése és emelése. Csoda-e, hogy az emberek egyre inkább elveszítették bizalmukat a pártokban és politikusokban? Meglepő-e, hogy csökkent érdeklődésük a választások iránt?

Levonják-e a baloldali pártok a kudarc tanulságait? Ráébred-e az MSZP arra, hogy a baloldali értékeket csakis tettekkel lehet védelmezni?

A mostani választás sem adott megnyugtató választ az embereket leginkább foglalkoztató kérdésekre, s nem oldotta meg az ország problémáit sem. Ennek a választásnak nincs egyértelmű győztese. Csupán vesztesei vannak. Vesztesek a parlamenti pártok, melyek közül hosszú távon biztonságos parlamenti többség híján egyik sem készülhet igazán eredményes kormányzásra. Vesztesek az öt százalék alatt teljesítő pártok, amelyek kiszorultak a parlamentből. Vesztes a társadalomnak az a jelentős része, amelynek egyáltalán nincs képviselője a parlamentben. És vesztes az ország, amely nem tud kilábalni a tartós másnaposság állapotából. És ki tudja, hogy az újabb választási ígéretek elsikkasztási listája nem lesz-e még terjedelmesebb néhány év múlva?

A rendszerváltás utáni tartós másnaposságot csak rövid időre szakítja meg – választások idején – a mesterségesen gerjesztett politikai szeszmámor. Hogy utána fölerősödve jelentkezzenek a katzenjammer ismert tünetei: fejfájás, csömör, émelygés, keserű szájíz, levertség.

Vajon a másnaposságot mikor követi a KIJÓZANODÁS? Mikor jön el az idő, amikor a politikában az emberek nem szeszmámorban vagy másnapos kábulatban választanak, hanem józanul – azaz: valóságos osztályérdekeik szerint.

PETŐ GÁBOR PÁL

Hat. eng. csalás

„Az asztrológia ősrégi tudomány” – hallom minden reggel a Kossuth rádióban a lapszemle után. A mondat folytatását már nem hallom, mert ekkor kikapcsolom a rádiót. Természetesen felháborodásomban és értetlenségemben: felfoghatatlan számomra, hogyan hangozhat el a közszolgálati, az adófizetők pénzén fenntartott rádióban, még fizetett hirdetés formájában is ilyesmi.

Tagadhatatlan, hogy az asztrológia, közérthetőbb nevén csillagjóslás, horoszkópkészítés ősrégi. De hogy tudomány volna?! Már régebben is voltak, akik tagadták, hogy a csillagok állásából meg lehet mondái egy ember jövőjét vagy jellemét, de az bizonyos, hogy Johannes Kepler (1571-1630), a zseniális német csillagász, aki pedig még kénytelen volt horoszkópokat készíteni, felismerte: az asztrológia minden alapot nélkülöző csalás. (Nagyon meggyőzően és megalapozottan ábrázolja ezt Madách Imre Az ember tragédiája prágai színjeiben: a költő minden szava tudományosan is igaz.) A Kepler óta eltelt századok alatt elméletileg és gyakorlatilag, kísérletileg számtalanszor bebizonyították, hogy az asztrológia tévhit, tudományos zsargonba öltöztetett, de minden tudományos – és egyáltalán minden – alapot nélkülöző ostobaság. És hogy vannak komoly újságok is, amelyek horoszkópnak nevezett homályos értelmű szövegeket közölnek? „Mundus vult decipi, ergo decipiatur” – írta Ovidius – a világ azt akarja, hogy becsapják – tehát becsapják. Aki tehát elmegy az asztrológushoz és jósoltat magának – magára vessen. Ha ki akarja dobni a pénzét – joga van hozzá. De más a dolog másik oldala! Az asztrológus, a horoszkópkészítő, a jósló: csaló. Es ez így van, akár cinikusan becsapja a hiszékeny embereket, akár maga is hisz benne. (Hány csaló, szélhámos hisz abban, amit csinál?!)

A csalás tudtommal a Btk-ba ütköző bűncselekmény. Nem tudom – nem lévén jogász –, hogy vajon „hivatalból üldözendő”-e vagy csak feljelentés esetén az. De reklámozni egy csaló tevékenységet, amikor tudják – tudniuk kell! –, hogy csalás: ez azért több a soknál. A Magyar Rádió reklámirodájának nem volna szabad elfogadni ilyen hirdetést és naponta sugározni! A Magyar Rádió munkatársainak tudniuk kellene, és valószínűleg tudják is, hogy mit tesznek, amikor reklámozzák az asztrológiát. Azt már csak a jogászok mondhatják meg, hogy vajon ezzel a reklámozással – még ha jelzik is, hogy nem a Rádió véleménye, hanem csak fizetett közlemény – nem válik-e bűnrészessé a Magyar Rádió egy (?) nagyszabású csalásban.

Az elmúlt évtizedekben sokan és sokszor beszéltek az áltudományokról, vagyis a tudományos köntösbe bújtatott, de valójában tudománytalan nézetekről. A Magyar Tudományos Akadémia néhai elnöke, Szentágothai János mint országgyűlési képviselő, az Országgyűlésben is szóvá tette. Az Akadémia elnöksége nemrég határozatot hozott arról, hogy bizottságot létesít az áltudományok elleni felvilágosító mozgalom támogatására és összehangolására, de ugyanakkor úgy vélekedett: minden tudósnak kötelessége a maga területén küzdeni az áltudományok ellen.

Az asztrológia az egyik legjellegzetesebb áltudomány, és valószínűleg a legrégebbi. Ugyanakkor azonban azok közé tartozik, amelyekről bebizonyított tény, hogy csalás. A bűnüldöző szervek bizonyára tudják, mi a kötelességük a csalókkal szemben. A Rádiónak pedig tudnia illene, hogy nem lehet e csalók „felhajtója”.

OLVASÓLÁMPA

MOLNÁR GÉZA

Múltunk és jelenünk zajló történései

Átvilágítás (Elbeszélések és versek)

Voltaképp elég lenne egy mondatot írni erről a könyvről: kitűnő válogatás jó írók nagyszerű munkáiból. Illethetnénk ezzel az egy mondattal az Átvilágítás című antológiát, melyet a Zrínyi Kiadó bocsátott közre hét év elbeszéléseiből és verseiből. Ám, ha többet nem szólnánk róla, az olvasó joggal kérdhetné: aztán mivégre kéne ennyivel beérnünk? Higgyük el becsületszóra? De még ha el is hisszük, mivel tudunk többet a benne foglalt írásokról, a történetekről, arról a bizonyos „üzenet”-ről, melyet a szerzők általuk küldenek az olvasóknak?

Bele kell tehát bocsátkoznunk a részletekbe, még ha jelen recenziónkban nem is tudjuk fölvállalni a teljességet, s ennek oka a kötet gazdagsága. Ha a magvas előszó íróját, Pomogáts Bélát is ideszámítjuk, huszonhat szerzővel van dolgunk, hét év novella- és verstermésével, melyeket a Magyar Honvédség és a Magyar írószövetség évenként ismétlődő közös pályázataira nyújtottak be az alkotók. Hadd ismételjük meg, nem a teljes pályázati anyag publikálásával szembe­sülünk, hanem a gonddal és igényességgel végzett rostálás után fennmaradt művekkel. A bevezetőképp meg­fogalmazott elismerés épp ennek a válogató műgondnak köszönhető, amelyért Koczkás Sándor nevét kell ide feljegyeznünk.

A kötet összképe múltra és jelenre való rátekintés: az író, a költő visszanyúlva a századok mélyeibe megragadja történelmünk valamely epizódját, avagy épp a közelmúlt csaknem mainak számító eseményeit, élményeit veszi szemügyre s formálja belőlük elbeszéléseit, alkotja versét. A vezérlő motívum, mely köré a változatos témák csoportosulnak, a haza megvédése, a szabadság, a függetlenség kivívása, a honvédelem, amely nemcsak fegyverért nyúlva, csatazajban vívja meg harcát, de szellemi küzdőtéren is. A téma sokfelé ágazik, burjánzik, általában mellőzve a nagy történelmi tablók sokszor látványos, valójában keveset mondó felfestését, az egyén, vagy kisebb közösségek életébe nyúlva ábrázolja az eseményeket, konfliktusokat, melyek közelebbről, vagy távolabbról, de mindenképpen ide világítanak, a haza megmaradásának, a magyarság megőrzésének problémáiba.

Nagy érdeme a kötetnek, hogy a korábbi évek pályázati anyagának néha bizony sematikus írásai helyett, mellőzve a megszépítő legendákat, a nyers valóság hús-vér embereinek élményeivel találkozunk a mai hadsereg kiskatonáinak hétköznapjairól szóló írásokban is. Zavarbaejtő gond a népes, színvonalas szerzőgárdából némelyeket kiemelni: két tucatnál több szerző méltatására itt nincs terünk, néhányuk említése, mintegy példaképpen, mégis idekívánkozik.

Tábori Zoltán Bíró és Szentmarjai című novellája dísztelen, száraz előadásmódjával drámaian jeleníti meg az őrszolgálatra állított sorszerelő néhány óráját a katonai reptér betonján, miközben szinte észrevétlenül bomlik ki előttünk a lezuhant MÍG félrehúzott roncsteteme, két pilótájának tragédiája.

Más oldalról, egy értelmiségi házaspár és sorozás előtt álló gyermekük felől közelít a katonaélet vállalásának vagy elhárításának problematikájához Szakonyi Károly elbeszélése, a Kemény fiúk. Kitűnően megrajzolt alakok, mai életünk egy jellemző szegmentjének felkavaró pontosságú ábrázolása a sok jó írás közül is kiemeli a jeles író itt publikált művét.

Görgey Gábor novellája (Történelmi sebek) 1956 őszének emlékezetes napjaiból indítja egy „jótollú publicista” élményeit, remek iróniával világítva át a kissé naiv s apolitikus figurát, az őt körülvevő eseményeket. Bizonyságát adja annak is, hogyan lehet új oldalról megközelíteni, a már lassan kiüresedő patronok és unalomig ismétlődő sztereotípiák helyett érdekesen és elevenen a forró, tragikus napokat s utóéletüket.

Mészöly Miklós a sváb kitelepítéseket eleveníti föl a Hammerburger házaspár és leányuk köré szőtt események sodrában, a sok szálon futó cselekmény a hazához való hűség-kötődés tragédiáját vetíti elénk megrázó erővel.

Új színfoltként van jelen azoknak az írásoknak együttese, melyek a határokon túl élő magyarság sorsát, megpróbáltatásait ábrázolják. Majoros Sándor elbeszélésében (Erdőtűz Travnikban) a boszniai hegyek között szolgáló magyar katona és társai szívszorító tragédiáját örökíti meg. Kontra Ferenc Cipőd talpán nem viheted el című elbeszélésében azt eleveníti fel, hogy az újvidéki vérengzésekért bosszút lihegő partizánok dühétől hogyan mentik meg az orosz katonák egy falu lakosságát. Gál Sándor írása (Isziná, iduká) a szlovákiai magyarok (sajnos, máig élő-eleven) iskolázási problémáit írja meg a szlovák iskola­igazgató és a magyar gyerekek tanításából fakadó lelkiismereti gondok rajzában.

Szólnunk kell a történelem mélyebb rétegeiből témát választó írásokról is. Tubák András Anselmus barát látogatója című kiváló elbeszélése Mátyás király alakját, életét, keserűségét és nagy magányosságát eleveníti fel veretes, archaizáló nyelvezettel, megragadó tömörséggel jellemezvén egy-egy emlékezetes fordulatát, figuráját a történelemnek. Figyelemre méltó stiláris bravúr ez az egyetlen mondatban oldalakon át örvénylő elbeszélés, mely itt oly természetesnek tetszik, hogy sehol nem érezzük erőltetettnek a mondatokra osztás hiányát.

Eszes Máté elbeszélésében (Az audiencia) Kossuth és Metternich találkozását, eszmecseréjüket, vitájukat eleveníti meg, mely a lapengedélyért folyamodó magyar államférfi s az osztrák kancellár között zajlott – s melyben hitelesen tükröződik a reformkor légköre, problematikája, Kossuth magánszférájának nyomasztó gondjai, de a Szentszövetség reakciós politikájának cselszövéseit irányító herceg személyisége is.

Egy ilyen válogatásból természetszerűen nem maradhat ki a második világháború, a Don-kanyar hóförgeteges tragédiája, az orosz hadifogolytáborok világa. Mindezeket a témákat nagy művészi erővel örökíti meg Balla László és Cseres Tibor két kitűnő novellája. S csak érintőlegesen említhetjük itt, hogy Bella István, Györe Imre, Kiss Anna és Tari István versei méltóképpen reprezentálják a költészetet ebben a megragadóan igényes és nemes szándékok szülte antológiában. (Zrínyi Kiadó)

MIKES TAMÁS

A szabálytalan szabályos

Láng Éva: Köldökzsinóron

Vannak költői életművek, amelyek még a felületes szemlélő számára is rendhagyóak. A hivatásos kanonizálok pedig legalábbis a szemöldöküket ráncolják, valahányszor alkotójuk megnyilvánul. Minden új kötete új kihívás számukra: Hát még mindig nem száll magába ez a… – itt az illető műítész által alkalmazott skatulya következik, amibe a költőt szerinte örök érvényűén begyömködte.

Láng Éva költészete ilyen botránykő egyesek szemében. Eléggé meglepő dolog: egy filigrán, hetven éven felüli asszonyról van szó, aki aligha akart mást, csak verset írni. Két dolgot hitt fontosnak, a műgondot, és persze a saját indulatait, amelyek kikényszerítették belőle a műveket. Ez utóbbi természetes: a versírás nagyon kínos dolog, nem csak József Attila tudta, hogy versíráskor inkább nem írni volna jó. Láng Éva minden esetre leírta, amit nem tudott magában tartani és igyekezett úgy megformálni, ahogy legjobb tudása szerint verset szokás írni. Alkotás közben egyetlen dolog biztosan nem lebegett a szeme előtt: mi a kor aktuális szellemi divatja. Nő létére igazán lehetett volna erre érzékenyebb, de szerencsére nem ért rá, mert alkotott.

A következmény a fentebb leírt ingerült beskatulyázás volt. Nagy szerencse, hogy minden költő önfejű, mivel a máséval nem tud verset írni. így hát Láng Éva a skatulyában is szépet alkotott. Hogy szép-e, nem az ő dolga megítélni, és nem is tette a mai napig sem.

A sors iróniája folytán az idő épp mára tette zárójelbe azt a posztmodernt, amelynek nevében formailag hibátlan versei botránykővé váltak. Uj klasszicizmus látszik feltűnni, vagy kevésbé nagyképűen: a forma visszatér a látványosan elterjedt link szöveg helyére. Ez azért természetes, mert nem először történik meg a költészet évezredei során. Ráadásul az egész látványos posztmodem szakítás csak arra volt jó, hogy a kóklerséget igazolja. Valójában továbbra is születnek majd szabadversek, csak gőgös címkék nélkül és kevésbé arrogáns igényekkel. A költészet köztársasága számon tartja jó alkotóit. Most azonban a századvég a forma után szomjazik – Láng Éva tehát nem a tegnap, hanem a ma költője.

Mindez legújabb, ötödik verseskötete alkalmából jutott eszembe. Láng Éva – olvasói szerencséjére – jottányit sem változott. Megőrizte tökéletes eszközeit, amit ma már dicsérni azért illetlenség, amiért egy első osztályú műkorcsolyázót sem szokás azzal méltatni, hogy képes megcsinálni a dupla rittbergert. A tőle megszokott parádés formavilág fő témája természetesen nem változott, de ezt aligha bánja bárki költészetének ismerői közül. Ma is az egyetlen szerelem énekese. A természet sajátos mikrovilága is érintetlenül van jelen a műben, de most különös funkciót lát el, mert a kötet az élettel és a sorssal való szembenézés verseit tartalmazza. Mivel az alkotó bevallottan alanyi költő, a szubjektivitás nála nem a költőnél elkerülhetetlen, hanem vállalt attitűd, ami ebben az esetben sajátosan infernális napi közelképek felvillantását teszi lehetővé. Az így feldúsult élményvilág még könyörtelenebb számvetést tesz lehetővé. A finom felszín alatt megbúvó második üzenetet épp az teszi megrázóvá, hogy ilyen lírai közegből bomlik ki.

A kötet minden szépsége mellett sem megnyugtató, mint ahogy nem is ezzel a szándékkal íródott. Ma a költő nem is lehet nyugodt. Alanyi költőként végképp nem: idegein olyan világ hangjai folynak át, amelytől csak elborzadhat vagy kétségbe eshet. Költészete megnyerheti csatáját az idővel és a gáncsoskodókkal szemben, de az alkotó, akárcsak mi mindannyian, erre a korra ítéltetett. Igaz, legalább nem növeli a bajt, sőt humanizmusa némi gyógyírt ad olvasóinak.

Egyet, sajnos, nem ajánlhatok: hogy a könyvet megvegyék. Forgalomba nem kerül, összes példányát egyetemek és más iskolák kapják meg. Az alkotó ebben is szabálytalanul szabályos volt. A gesztus sajátos és elgondolkodtató. (MEDIANT)

RÉDEY PÁL

Egy kiváló moralista hitszónoklatai

Medgyes Lajos: Eredeti egyházi beszédek

Nem egészen két tucat egyházi beszédet, prédikációt olvashatunk az Eredeti egyházi beszédek című gyűjte­mény­ben, a saját- és utókorában méltatlanul mellőzött papköltő, Medgyes Lajos munkáit, olyan hitszónoki műveket, amelyek valaha, 1845 és 1852 között egy valóságos falusi gyülekezetben, a dési református eklézsia közönsége előtt is elhangzottak.

Természetesen más egy elmondott, és más egy leírt beszéd akusztikája. A leírt szöveg nélkülözi a rétor, a szónok személyi varázsát, viszont a szavak szépségével, az írás logikájával, a gondolat esztétikumával mélyre tud hatni, hiszen a szerzőnek ez esetben módjában áll szövegét csiszolni, javítgatni, míg a szónok inkább hevületének és elragadtatásának rabja, és legfeljebb rutinjának vagy „szónoki fogásaidnak eszközeivel tud hatni hallgatóira. Medgyes Lajos opusa nyilvánvalóan mindkét követelménynek eleget kívánt tenni.

A kötet válogatója, Simor András „dési magányosának nevezi Medgyes Lajost, aki egy kortársi feljegyzés szerint a szabadságharcban „mint pap és költő izgatott, hatott”. Tegyük hozzá, hogy nézeteihez az 1849-et követő nehéz időkben is hűséges maradt, vállalva a legnehezebb megpróbáltatásokat.

Hogy a „dési magányos” mennyire tudta az evangéliumot „életközeibe vinni”, a hitet mélyíteni, az a teológusok szerint a „Szentlélek munkája”. Másfél évszázad távolából olvasva prédikációit, úgy véljük, hogy azok az úgynevezett racionalista, liberális teológia szüleményei.

A korszak gondolkodása is ez, képviselői, ha teológusok is, nem mentesülnek hatása alól. A prédikációkból hiányzik a protestáns pietas, az egyház ebben a korszakban, ritka kivételektől eltekintve, maga is kiüresedett. Kissé hasonlít ez az állapot a mai szekularizált helyzethez. Az egyházi beszédek leginkább az erkölcsi, morális mondanivaló területén váltak szenvedélyessé.

Medgyes Lajos korának kiváló moralistája lehetett. Igen elgondolkoztató egyik prédikációjában elhangzó panasza: „Mindazon vétkeknek[…] alapoka a vallástalanság. Az Isten házai üresek az áhítatos lelkektől. Csak egy-egy rendkívüli ünnepély alkalmából tódul be a nép[…]” Lelkipásztori tapasztalata lehetett, hogy magas színvonalú, racionalista, liberális eszméit tartalmazó beszédeit kevesen értették igazán.

Beszédeiben nemcsak a hazafiság eszméje szólalt meg, hanem a társadalmi visszásságok bírálata is, s minduntalan felcsendült a francia forradalom magasztos gondolata: a szabadság, testvériség, egyenlőség eszméje. Nem véletlen, hogy egyházi beszédeit hol a cenzúra tiltotta be, hol a kiadók nem merték azokat publikálni; arra is volt példa, hogy a megjelent példányokat a rendőrség lepecsételte és elkobozta. Nyilván a korszak teológusai is megbotránkoztak azon, amit a szónok többször is így jelentett ki: „a nép szava Isten szava”, hiszen teológiailag ezt egyetlen denomináció sem vállalja.

Hallgatóinak nem lehetett könnyű követni alapos magyarázatait, elmélyedni gondolatmenetében. Minden bizonnyal „üzenete” az „elit”-hez szólt, s ilyen elit egy-egy gyülekezetben igen gyéren adódik.

A jó barát és lelkésztárs, Tompa Mihály, aki sohasem mulasztotta el, hogy lelkes szavakkal meg ne köszönje egyházi beszédeit, imáit, egyúttal azt is hozzátette, hogy az ő „szűrös gömöri nyájának egy kissé magasak”, nemigen tudta használni őket Bején, Keleméren, Hamván. Medgyes Lajos természetesen nem volt Bornemissza, sem Pázmány, noha mindmáig üdítő beszédeiben a hazafiság applikációja, az etikai kérdések taglalása. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor vasárnapról vasárnapra szószékre vitte a hazafiság tüzes gondolatait vagy a francia forradalom eszméit. Valószínűleg a korszak elitje nemcsak megcsodálta a „dési magányos” vakmerőségét, de erőt és ösztönzést is merített prédikációiból ahhoz, hogy megőrizzék magukban a tisztességes, becsületes, közösségi hazafiság eszméjét. (Eötvös József Könyvkiadó)