Ne áltassuk egymást, vigasztalóm. Máltai utunkon 1986-ban, úgy tetszik, el akartuk érni, ami elért: vidám társaságban halálunkat.
Előkészületi olvasmányaimból is észrevehettem volna a halál ódalgásait. Te jó ég, hogy mennyire ragaszkodom (jegyzeteimben) a palermói Conca d'Oro mögötti kapucinus temető nyolcezer múmiájához, első és második Vilmos porfir-szarkofágjához, továbbá a syracusai katakombákhoz! Vonzódom Poserpina Plútó általi alvilágba hurcolásához, a szicíliai vecsernyéhez, a camorrákhoz. Majd – a Garibaldi után alakult maffiákhoz, s a Chiesa degli Agonizzatihoz (a haldoklók templomához); a barlangban elpusztult, pestistől megváltó szent királylányhoz, Rozáliához is.
Készülődöm látni a messinai Camposanto temetőt, melynek a múlt századi élvutas, Erdődi Béla szerint oly kedvező a fekvése, hogy „itt aludhatni örök álmot talán még a halál gondolatával is képes kibékíteni az embert”. Az Etna kövei alatt nyögdelő Enceladus kiklopszot pedig, a fekete, fekete, fekete város, Catania nevezetességét, egyenesen példaképemnek tekintem.
A kikerülhetetlen vég irányába mutattak már a csoport repülőgépén is az utastársak beszélgetései, amelyekbe akaratlanul belefüleltem.
Bizonyos Bárányné meg fakószőke, németes külsejű barátnője sem a szárazföld, sem a tenger fölött nem átallotta környezetét riogatni elviselt halálos betegségei történeteivel.
Egyiküket, oly mindegy melyikőjüket, nyolc éve százalékolták le véglegesen. Erre jött még rá pluszba az érszűkülete. Másikuknak (vagy egyiküknek) már csak az izéi, illetve a hogyishívjákjai nincsenek elzáródva. Mit magyarázkodjék itt, hisz tudjuk.
Valamelyiküknek – vagy mindkettejüknek – erős az orrsövényferdülése. Előre jelzi, hogy bár lélegzése /zörgésnek hallatszik, de valójában ő olyankor csak szuszog az éjben. Jóllehet Bárányné az utolsó lehelletéig mustárral eszi az uborkasalátát, akárki akármit mond (neki), az a kétezer-hatszázötvenkét pirula gyógyszer az nem volt csekélység, amit ebben az évben beszedett. Mire valaki a rosszulléttől odanyögi, ja, ha számolni tetszik…
Barátnőjének ennek ellenére volt tbc-je harminc évvel azelőtt. Viszont Bárányné – munkaköri kötelességteljesítésből kifolyólag – háromszor kapott koleraoltást, és ami abba belefért, nohiszen.
Mindkettejük kórházi barátnője, a vörös hajú adjunktusnő rákban halt meg ugyanakkor és hagyta ott multiplexes anyukáját a pácban, az alkoholista férjével és a hétéves hülye kislányával együtt. Az ő vénájuk mellesleg a sok száz infúziótól úgy tönkre van menve, hogy fekélyeiket már meg sem említik.
Csak akkor, ha így ráérnek és órákig vannak a repülőgépen egy nagy csomó, tőlük védtelen utassal együtt.
1986. szeptember negyedikén a szirakúzai városnézéskor először az áldozásukkor pontosan torkondöfendö állatokról kell hallanunk. Belső részüket nagy edényekbe rakják. A katolikusok azt az úgynevezett vérvázát vették át szertartásaikhoz.
A görög színház mellett nagy örömet kellene okozzon a társaságnak a NEKROPOLISZ megtekintése. A Dioniszosz fülénél (Orrechio di Dionisio) sem a Ciao. Ciao Bambinát vagy a Bandiéra rossát énekli akusztikabizonyításul az idegenvezető. Inkább mennydörgi a végítéleti Dies irae-ét, s egyáltalán nem táncdalszerűen.
A római színháznak az a morbid kedvessége, hogy még ma is ki van vájva az a csatornája, melynek vizében, ha beleesett a gladiátor, megehették őt a kiéheztetett krokodilusok.
A szicíliai agavék talán jobban járnak a gladiátoroknál? Előre tudhatják, meddig élnek. Tizenhat évet. A Piazza Armeriaiak azonban, sajnos, sokkal rosszabbul járnak. Amelyik megéri a hat esztendőt, az bizony összetehetné a két kezét, ha volnának néki végtagjai.
Nem kevésbé jó hallani – Messinán áthaladva – az 1908-as földrengésről. Százezer halotthoz képest ugyanis egy szál férjes asszony magányos túlvilágra kerülését már igazán csak véletlennek érzi, akinek – röpke hónapok múltán – nem a neje hal meg.
Az agrigentói családi sírok a régi városfalban és a dombon helyezkednek el. Sok ezer éves vörös karthagói kövek között. Szeretteinket oda lehet állítani és akár hármasával lehet fényképezni őket. Fényképezkedő útitársunk egész családja érbetegségben halt meg két-három év távlatában, Magyarországon. Okét már hat ökörrel sem lehetne idecsalogatni, hogy le legyenek fotózva emlékül. A hekatomba amúgy is nagyobb sírfajta. Egyszerre befogad magába száz áldozati ökröt.
Pirandello, a nagy író erre föl környékbeli sírjában elégedetlenül fekszik. Végakaratát nem teljesítették. Elégetni elégettették ugyan, de hamuját ahelyett, hogy kívánsága szerint a tengerbe szórták volna, beurnázták.
Agrigentóban – azelőtt Girgenti – másfelől igen családiasán ünnepiek a temetések. A gyászjelentések például arany szegélyűek. Minden év november másodikén a temetőben megtartják a családi pikniket. Szellemes útitársunk, név szerint első vagy Dugófelejtő Endre erre az információra aratja le közröhejt keltő bemondása kétes dicsőségét: „a hulla meg dögöljön éhen?”
Amikor többen fölháborodnak aranyos gyászbeköpésén, lakatot tesz a szájára. Türelmesen meghallgatja az idegenvezető kislánytól, hogy a temetői pikniken a jelen nem lévő családtagok helyett őket képviselő cukorszobrokat tesznek az asztalra. Valamint közösen, egymás szeme előtt befizetik a villanyszámlát, hogy a halottaknak a következő évben is előírásszerűén fényeskedjék a kiérdemelt örök világosság.
Selinuntéban egy filmtörténetet hallunk. A leander leveléről szól. Ez, ha megeszik, mérgező. Ha nem eszik, nem mérgező. Csak ekkor nem.
De Szicíliában az elsőszülött fiúcskáknak sokáig nem kellett leandert rágcsálniok ahhoz, hogy meghaljanak. Időszámításunk előtt négyszáznyolcvanig megelégedhettek azzal, hogy elsőszülötteknek születtek. Sietős tulajdonságukkal kiérdemelték, hogy száz százalékukat föláldozzák istenüknek. Rajtuk kívül a híres kémnő, Mata Hari is Palermóban veszett el.
Az ember ennyi halálnem hallatán, kóstolgatási mohóság miatti gyomorgörcs közben, kénytelen maga is akasztófahumorát elővenni védekezésül, és kinyögni, hogy „remélem, hazáig még szállítható leszek”.
Ilyenkor jegyezte meg, amíg élt az én vigaszom, hogy „az elengedettséghez hiányzik belőled az összeszedettség”. Ettől függetlenül a máltai Rabat legfőbb látványossága is: sírkatakomba, természetesen. A Gozo-szigeti katedrálisban pedig – szépek a színes lovagi sírkövek. Fekve lehet arányaikat legjobban visszaadni fotón.
Ez a semmibe hullott gyönyörű szicíliai-máltai utazás volt az akkor még mindössze másfél napig betegeskedő „Bori” utolsó külföldi útja. Előtte szó volt róla, hogy lemondjuk. Ismeive a végzetes jövőt, talán bele is haltam volna, ha munkás élete egyik legszebb élményeként nem jut el Agrigentóba, Cefalüba és – főleg – Taorminába.
Taorminába, mely – jóval korábban – színhelye volt egy önmagam negyvenéves halálát elképzelő, okkultizmussal kacérkodó novellámnak, egy folyóirat 1986. október 31-ei, tehát halottak napjai számában.
„Ki fog most már, kisfiam, terád vigyázni?”
Ez volt legutolsó mondata hozzám.
Nyolcvarmyolc éves volt, én egy híján hatvan.
1997. augusztus
Ez a most tízéves kis doboz az
Mely a szabadság hiú képzetét
Kelti bennem egy olyan világban
Hol szabadságom hiánya nagyobb
Mint fölnőtt életemben valaha
Egy új parlamenti pártnak
Bizony ismerős, túlontúl ismerős ez a Magyar Út
A Don-kanyarig vezetett el, és elvitt Auschwitzig is
Egymillió magyar élet kövezte ki ezt az utat
L. M.-nek
Mormolj szerelmet, időtlen tengert,
kenj fel arcodra pirosat, vegyszert.
Úgyis kiderül, kik vagyunk, Kedves;
arcunk sötétül, akár a szedres.
Elmégy, és én is messzire megyek,
beköpik szívünk zöldruhás legyek.
*
Most lepingálom, ami kettőnkből maradt:
gondolkodó, csendesült arcodat.
Két gondoskodó, pihenő kezed,
kicsiny meggyfád, mely holdat rengetett.
*
Talán csak játék, megmérettetés
Kirké disznai közt e disznó nevetés.
Pénelopé éjszínű dala,
titkolt sikolyok tűhegyes foga;
egy Csontváry-sárga, őrült pillanat.
*
Isten rossz sorsodért cserébe
szirmot küld szemedre-szádra,
felakaszt téged az ég falára,
s meghatározza kiterjedésedet.
Lesütöm fekete szemem
– karám mögött a ménes –
kapáló lábak szívemen
lesütöm fekete szemem
Elfojtom torkom, szavaim
– harang hallgat a tájban –
eső jön, szél fúj, havazik
elfojtom torkom, szavaim
Megkötöm két jó lábomat
– nem kószálunk az égig –
azért az utak, várjanak
megkötöm két jó lábamat
Ideje lenne vallani
– kezem magasra tartom –
ne szeresd, tenger, partjaim,
elbuktak forradalmaim
Ki virágod voltam
öröm, íz a szádban,
oldozz föl, érints meg,
ne maradjak gyászban!
Hogyha vissza nem jössz,
magad másnak szántad,
szíved gyökeréig
ásson le a bánat.
Kutyák nyalják véred,
csillagod lehulljon,
hegedűd zápuljon,
örömöd halkuljon.
Megvadult nyarakban
fogvacogva járkálj,
kappanként csukorodj
lotyók sarki nászán.
Szíved kívül hordjad,
hátadon a házad,
szádig érjen a tűz,
rozsda marja nyálad.
Szemed hollók áldják,
száraz ág himbáljon,
isten bottal verjen,
nyavalya megáldjon.
Ragya felköszöntsön,
fogad is csak kölcsön,
ízenként pusztulj el,
véred ürgét öntsön.
Rí a nyüves bánat,
rejtezkedik kedvem,
öledbe-karodba
emelj vissza, Kedves!
Virágod ki voltam,
öröm, íz a szádban,
oldozz fel, érints meg!
ne maradjak gyászban.
Aliz nagyon fázik. Úgy érzi, hogy már nincs is lába, a szája elé tekert kendő teljesen megkeményedett a ráfagyott lehellettől. Rettenetes a hideg, és sötétedik is. Mikor jön már apa, gondolja Aliz, hiszen azt mondta, hogy mindjárt. Mindjárt jövök, kislányom, te addig szánkózz ezen a kis lejtőn, így mondta, és befutott a házba. De Aliz nem mer szánkózni, mert a másik ház kapujában ott áll egy nagy fekete kutya, és őt nézi. Igyekszik úgy tenni, mintha nem figyelne oda, mégis állandóan oda kell néznie. Eleinte biztatta magát, apa mindjárt jön, beugrók ide, így mondta, egy fontos dolgot meg kell beszélnem, ismételte többször, míg közeledtek a házhoz, a kollégám, magyarázta, tudod együtt dolgozunk. Aliz nem tudta, és azt se tudta, hol járnak, mert nem volt ismerős semmi. Pedig apa emlékeztette őt, tudod, Laci bácsi, voltunk már itt, nem emlékszel? De idegen volt a ház, idegen az utca, s ahogy sötétedik úgy válik egyre ijesztőbbé. Az a kutya is, a homályban úgy fest időnként, mintha közeledne, aztán mégsem. Azzal vigasztalja magát, hogy legföljebb befut apa után, de lelke mélyén biztos benne, hogy úgysem merne csak úgy befutni egy idegen házba. Aliz már nagyon szeretné, ha minden úgy lenne, mint szokott. Hogy apa elhúzza őt szánkón keresztanyuékig, ott megnézzék a karácsonyfát, apa megigyon egy pohár bort, aztán keresztanyu ölébe tegye a három nagy kalácsot, amit éppen akkor vett ki a sütőből. Ez majd melegít téged hazáig, ne félj, szokta mondani, és még betöm a szájába pár szem diót, vagy mandulát. Olyan jó ülni a szánkón alaposan bebugyolálva a vastag takaróba! Nagyanyó olyan szorosan tekeri köré, hogy moccanni se tud. Le ne essen ez a gyerek, mondja mindig sopánkodva, vagy meg ne fázzon, és egy hatalmas biztosítótűvel hozzá tűzi a takarót. Apa aztán nyög, meg szuszog nagyokat, azt játssza, hogy milyen nehéz őt húzni, ő pedig a házakat figyeli, melyik ablakban lát kivilágított karácsonyfát. Mire hazaérnek, már egészen sötét van és minden olyan titokzatos. Nagyanyó meg anya is suttogva beszél, hogy el ne riasszák az angyalokat, s a szobaajtó résein át valami nagyon finom illat jön be a konyhába, és az izgalomtól alig tudja lenyelni az ételt, alig várja, hogy megszólaljon a kis csengő, s végre megláthassa a csodálatos karácsonyfát, s a gyertyák lobogó fényénél megpróbálja kitalálni, milyen ajándékok lehetnek a fa alatt. De most minden másként van. Aliz hallotta apát meg anyát veszekedni, olyan szavakat mondtak egymásnak, amiket nem is nagyon értett, nagyanyó sírva kavargatta az ételt, aztán amikor végre abbahagyták, mindenki szótlan lett, nagyanyó szótlanul takargatta, anya nem szólt utánuk, mint máskor, és apa nem játszotta el, hogy milyen fárasztó menni a nagy hóban. Most pedig bent van ebben az idegen házban, ahol még sosem jártak, pedig régen keresztanyuéknál kellene lenni, vagy talán otthon, Aliz már nem is tudja, és egyre jobban kétségbeesik. Jaj, anyukám, úgy félek, mondogatja magában. Hiába nem akar sírni, mégis elerednek a könnyei, és égetik az arcát. Aztán, amikor már nem is reméli, nyílik az ajtó, és látja, hogy apa jelenik meg az ajtóban, árnyéka olyan hosszú a havon, hogy a kapuig ér, valamit még nagyon beszél, aztán egy pillanatra visszalép, végül csak lesiet a lépcsőn, és a kapuból még újból int, pedig senkit nem látni, olyan, mintha egy lakatlan házból jönne kifelé. Aliz látja, hogy apa jókedvű, mintha valami nagyon vidám dolog történt volna ott bent, s azt is látja, hogy apa nem veszi észre az ő könnyes arcát, s akkor olyan rémület szorítja el a torkát, amihez foghatót még soha nem érzett. Hú, de késő van, bugyolálja be apa, siessünk, mert elkésünk, ez a Laci bácsi alaposan feltartott, mondja szinte énekelve, aztán már húzza is a szánkót, s nagyokat nyög, jaj, de nehéz, jaj, mi van ezen a szánkón, só, kérdezi, játszik, mint máskor szokott, de Aliznak már nem kell a játék, csak nézi apa hátát, míg ismét megtelik a szeme könnyel, s hiába gondol a három meleg kalácsra, meg a vörösen izzó kályhájukra, amelyen pattogva pörögnek az illatos fenyőtűk, úgy érzi, soha többé nem fog átmelegedni.
Én úgy érzem már éltem egyszer,
ezen az erdős, buja tájon,
beszélgettem e vén kövekkel
ezen a mohos sziklaháton.
Magányos, zord remete voltam,
hajnaltól estig mást se tettem,
csak halászgattam a folyóban,
s öles medvékkel verekedtem.
Kunyhómra ínség ritkán támadt,
sziklámon vidám tűz lobogott,
mégis, esténként hűvös bánat
nyirkos ködkarja fojtogatott –
így hát egy bús, borongó éjen,
szerelmi vágytól meggyötörve,
otthagytam a remeteséget,
s elindultam vissza a völgybe,
ahol gyönyörű asszonyok éltek…
Megbabonázó Walpurgis-éj volt:
a tűzámyékba merült parton
rám nevetve elébem táncolt,
és megölelt egy ifjú asszony.
E megkísértő furcsa álom
még ma is lángot dob szivemre:
hajdani szép, vad boszorkányom
éppen olyan volt, kedves,
mint te!…
Derékig kukába hajol
nyíltan e kor,
hátha ott rejtőzik
az elszökött kölyök,
kit jövőnek hívnak
az öregek.
S nem odabújt
a vásott kiskölyök.
Benne ül régen,
mélyen, a szemét alatt
kisírt szemekkel,
s nyugtatjuk: nem akarunk
tőle semmit a világon,
nem hazudunk.
Csak szülei
tagadták ki, szegényt.
Ők már nem hisznek,
feketében járnak, görbén,
szavaik őszi levélként
törnek szét bordón,
ahogy aggódik bennük
a gondolkodó elme.
Bármerre nézzek,
igazuk van.
Hajat mosnak a fűzfák.
Szép sörényüket bemártják a folyóba,
és nézik a rezgő tükörképet,
miközben szemüket csípi a hab.
Ott állunk a parton,
gyökereink összefonódnak,
lombjaink szétterülnek.
Erős sodrása van a múltnak,
a hordaléka ránk rakódik.
A tévénézés ártalmai
Vince ott döglött a kanapén, elnyúlva a tévé előtt, mintegy alázatosan elterülve az általa bálványozott istenség lábainál. A viliódzó fémkasznitól függött élete minden boldogsága és szomorúsága. Általában persze elégedett volt; mióta hozzájuk is bevezették a kábeltévét, huszonnyolc csatorna közül válogathatott a nap huszonnégy órájában.
Vince fanatikus sportrajongó volt, és ha kosárlabdát, focit, teniszt, hokit, bézbollt, szkájdájvingot, bándzsídzsámpingot, asztaliteniszt, kick boxot, cselgáncsot, motorsportot, de még ha satöbbit közvetítettek, akkor is, mindig ott csüngött a képernyő előtt, rá mindig lehetett számítani.
A mai nap valóságos ünnep volt a számára, mert tízórányi sportcsemegét kínált a tévéműsor.
Amint hazaért az iskolából, Vince lekapta hátáról az iskolatáskát, és nagy ívben a sarokba hajította, és cipőstől, ahogy volt, a nagyszobába csörtetett. Bekapcsolta a tévét, és nagy elánnal ledobta magát a kanapéra, hogy a szerencsétlen bútordarab nyekkent egyet döbbenetében.
A távirányítóval célba vette a képernyőt – most már kezében volt az irányítás –, és a DSF adására kapcsolt.
– Szervusz, kisfiam! Már köszönni sem tudsz a jó édes anyádnak?
– Na, menj onnan, ne izélj már, nem látom a tévét!
– Ahelyett, hogy az iskolára tanulnál. Nem írtok holnap semmilyen dolgozatot? – kérdezte anyja, miközben megadóan ellépett a képernyő elől.
– Nem írunk semmit, nem is felelünk, úgyhogy most már szeretném nézni a meccset, ha nem haragszol.
– Hát, jól van, te tudod, mit csinálsz… – nyugodott bele elnézően a mama.
Vince csakugyan tudta, hogy mit csinál. És azt is, hogy mit akart csinálni az est hátralévő részében. Kilenc órakor a Bajnokok Ligája elődöntőinek a visszavágóját adta a tévé, hajnalban pedig – élőben – az NBA Keleti Főcsoportjának a döntőjét láthatták a későig fennmaradók.
Vince izgatottan várta mindkét sporteseményt; az elmúlt napokban nagyokat vitatkoztak osztálytársaival, hogy ki fog nyerni, még fogadásokat is kötöttek.
Szerencséjére addig sem kellett unatkoznia, míg a nyolcórás focimeccs elkezdődött, mert a DSF teniszt közvetített Münchenből hat óráig. Vince végignézte Ivanisevics mint veri meg Johanssont három szettben, és látta Philippoussist kikapni Steventől, két sima játszmában.
Hat órától nyolc óráig a hoki Bundesliga hétvégi fordulójának összefoglalóját ismételték meg. Utána átkapcsolt a magyar tévére, és végignézte a várva várt focimeccs első félidejét.
A szünetben váratlanul megcsörrent a telefon. Szülei mozgolódni kezdtek szobájukban, ahová a sportáradat elől visszahúzódtak. De a hívás nem nekik szólt, a barátnője volt az.
– Hogy lehetsz ilyen szemét! Már megint nem jöttél el a megbeszélt időben, pedig arról volt szó, hogy moziba megyünk, te…
– Nézd, szivi, most kezdődik a meccs másik fele, és az a büdös Juventus vesztésre áll, ne haragudj, de le kell tennem.
Ezzel visszaült a tévé elé, és végignézte a mérkőzés második félidejét. Az olaszok örömére kiegyenlítettek, és hosszabbítás következett. A plusz harminc perc alatt nem esett gól, és a tizenegyesrúgások döntötték el végül is a csapatok sorsát. A Juventus továbbjutott, ami, bár álmos volt, feldobta Vincét, és úgy döntött, most már fennmarad az NBA-meccsre is.
Pontban éjfélkor el is kezdődött a Keleti Főcsoport döntője. A Chicago Bulls otthon fogadta az Orlando Magicet, Vince pedig tisztára eksztázisba jött a várható nagy csatától. Amint kedvencei, Kukocs, Pippen és Jordan sorra bedobták első kosarukat, hangosan megéljenezte őket.
Pizsamában és karikás szemmel apja tűnt fel a nappali ajtajában. – Mondd, fiam, nem akarnál végre lefeküdni? Elegem van a lármából, legalább vedd magad halkabbra!
Vincét azonban annyira lekötötték a képernyőn zajló események, hogy észre sem vette, amint apja dühödten becsapta maga után az ajtót. Végigizgulta a meccset a negyedik negyed utolsó másodpercéig, amikor is Kukocs egy álomszép triplával eldöntötte a mérkőzést. Nem akármilyen jó meccs volt, a Chicago egyetlen árva ponttal győzte le a Magicet.
Az adrenalin még percekig pezsgett az ereiben, lüktetett a halántékában. Később aztán kezdtek elzsibbadni a végtagjai, és érezte, hogy fáradt, de most már nem akart lefeküdni. Érezte, hogy ha ilyen későn, azaz inkább korán, elalszik, másnap nem tudna időben felkelni.
Ezért tovább kapcsolgatott mindenfelé a tévécsatornák között, de nem talált semmi érdekeset. Egészen addig, míg újra vissza nem tévedt a DSF-re.
A német sporttévén a délutáni teniszt ismételték, az Ivanisevics-Johansson mérkőzést. Ivanisevics a kamerának háttal, a képernyő alsó részén adogatott éppen. Beütött két ászt, és ezzel már harminc-semmire vezetett.
Vince emlékezett rá, hogy ez a második játszma tizenkettedik játéka lehetett, amikor Ivanisevics 5:6-nál a meccsben maradásért kellett, hogy szerváljon, miután az első szettet elvesztette tie-breakben.
Elismeréssel idézte föl, hogy Goran szokásával ellentétben ezúttal remekül állta a sarat idegileg, és négy ászt ütött sorban, elkápráztatva a müncheni nézőközönséget.
Ivanisevics felállt az alapvonalhoz, hogy beüsse a harmadik ászt ebben a játékban. Ám ekkor nagyon különös dolog történt. Már majdnem feldobta a labdát, amikor szemmel láthatóan elbizonytalanodott, és válla felett hátranézett a kamera felé. Arcáról döbbenet volt leolvasható.
Egyelőre azonban visszafordult a pálya felé, és megpróbált az adogatására koncentrálni. Ám elhibázta az első, és a második szervát is, ütött egy kettőshibát. Ismét hitetlenkedve bámult a kamera irányába. Aztán ütött sorban három kettőshibát, és szépen elveszítette a mérkőzést.
Ekkor aztán elege lett, és a dühtől, jogos indulattól vörös fejjel a kamera felé iramodott, és a képernyőn áttörve a nagyszobában termett. Á nem régen fényezett, szép, tiszta parkettán ripityává törte az ütőjét.
Horvát káromkodások özönét zúdította Vincére, de aztán folyékony magyarsággal hozzátette, hogy: – Unom! Rohattul unom már! Álmomban is tovább pattog a fejemben a labda, nem tudok aludni! Ha eszem egy jó hamburgert, hirtelen azt képzelem, hogy egy sárga teniszlabdát rágcsálok, és elmegy az étvágyam! Elegem van!
A nyomaték kedvéért felkapta a pozdorjává zúzott ütő maradványait, és az acélhuzalos erősítésű húrozatot kezdte széttépkedni puszta kézzel, apró szakaszokra.
Végül, valamelyest lecsillapodva visszament a müncheni teniszstadionba, összepakolta a felszerelését, és elsietett az öltözőbe.
Vince rémülten és kimerültén dörzsölgette fáradt szemeit.
A szökevény
Hallottam az autók zúgását odakint az utcán. Valahonnan, börtönöm egy láthatatlan bugyrából ételszag terjengett felém. Ha kinyújtottam a kezem, megtapinthattam mozgásterem határát, a rácsokat, melyek körülzártak, mint Jónást a szilák a bálna pofájában.
Ám ettől eltekintve kevés ismerettel rendelkeztem a helyről, ahová fogvatartóim éjszakánként mindig elkülönítettek. Magasan fent, a falon volt ugyan egy ablak, de onnan nem vetült fény magányos ^cellámba. A város éjszakai fényeinek homályos derengése volt csak észlelhető a mennyezet málló vakolatának piszkosfehér felületén.
Hosszú, álmatlan éjjeleken készültem a szökésre.
A ketrec felső részén kis, négyszög alakú nyílás tátongott. A rács masszív rúdjai befelé szűkülve tornyosultak felettem, összetartó egyeneseik karókötegének látványa jelentette eddigi életem legnyomasztóbb képét.
De hamarosan megszabadulok tőle.
Ha valahogy sikerülne kijutnom, persze, még nem jelentené, hogy szabad vagyok. Fogvatartóim éberségéről ez idáig számos alkalommal meggyőződtem már, de muszáj próbálkoznom, mert érzem, másképp nem bírnám tovább józan ésszel. Amíg terveket szövögetek, legalább van jövőm.
Ereztem, hogy napról napra erősödöm, és lassan megfelelő lesz a felkészültségem, hogy belefoghassak vakmerő vállalkozásomba.
Cellám padlóján különböző tárgyak hevertek elszórtan a sötétben. Akadt köztük nehezebb is, az ilyeneket súlyzóként használtam, hogy megőrizzem, és lehetőség szerint továbbfejlesszem kondíciómat. És a múlt héten arról is meggyőződhettem, hogy csakugyan elég erős vagyok már. Kínzóim egy sovány, kiéheztetett kölyökmedvét vetettek ketrecembe. Azonnal egymásnak estünk, foggal-körömmel harcoltunk, nem is mint ember az állattal, de mint két ádázán marakodó fenevad.
Győztesként kerültem ki az összecsapásból, az indulat egy félisten erejét adta nekem, és én valósággal letéptem a medvebocs fejét. Aztán fáradtan a sarokba húzódtam, kárörvendően kacarászva, látván fogvatartóim bosszúságát. Nyilván nem így számoltak, és én keresztülhúztam számításukat!
Ma éjjel elszántságom tetőfokára hágott. Ma éjjel nekiveselkedtem.
Elégedetten tapasztaltam, amint bicepszem, tricepszem, hát- és hasizmaim megfeszültek. Pezsgett bennem az energia, és tudtam, semmi nem állíthat meg. Új dimenziók tárultak fel előttem, amint megéreztem, hogy nekem is van hatalmam, igen, én sem vagyok tökéletesen kiszolgáltatott.
Kitartóan függeszkedtem felfelé, és közben meglepődve tapasztaltam, hogy amint meghódítottam a magasságot, úgy tágult ki a ketrec tetején a nyílás, és mint később kiderült, mérete a cella alapterületével pontosan egyezett.
Ám ennek nem szenteltem különösebb figyelmet, mert már csak egy-két megfeszített nyújtózkodás és – igen, szabad voltam, ismét szabad!
Átlendültem a rács felső részén, és lemásztam a másik oldalon. Szívem a torkomban dobogott. Csak ne vegyenek észre, jaj, ne vegyenek észre!
– Pistike, mit csinálsz? Ejnye-bejnye, most szépen visszamegyünk a járókába!
A megalázó csend feneketlen mélységéből szemléltem, a magasban összetartó, masszív rudak karókötege mint magasodott fölém.
A piros gomb
Tetánia bolygónk legerősebb állama. Laza megyeszövetség, lakossága vegyes, itt, hazánk földjén minden emberi rassz képviseltetve van. A népek itt békességben élnek, országunk a világdemokrácia és a világbéke bölcsője.
Bizony, húsz éve itt tört ki a világbéke. No persze az nem úgy van, hogy csak úgy kitör, aztán fenn is marad mindörökre, a világbéke bonyolult dolog, állandó szabályozást igényel.
Ehhez először is a megfelelő eszközökre és a megfelelő emberekre van szükség. Azt hiszem, büszkén állíthatom, hogy én a kevés, a feladatra igazából alkalmas személyek közül való vagyok. Hihetetlen teher nyugszik a vállaimon, ám engem nem nyomaszt a felelősség, biztosan, megingathatatlanul állok posztomon, egy egész világ sorsa áll rajtam. Bevallom, merészebb álmaimban egyfajta modern Atlasznak képzelem magam.
Nos, kedves barátom, fáradj hát beljebb! Olyan rég láttuk egymást. Mikor is… á, igen. Húsz éve lassacskán. Még az egyetemen. Mindketten a filozófia szak hallgatói voltunk.
Hogy mi mekkorákat vitatkoztunk! Örökké csatároztunk. Kristálytiszta intellektusunk kardpengeként villant fel, amint éles észérvekkel döfködtük egymást. Igaz, az én agyam egy ütemmel lassabban járt, mint a tied, soha nem sikerült kikezdenem a meggyőződéseidet, mégis, hogy hiányoznak azok az idők! Bizony, mostanában nem akad igazi beszélgetőtársam. Azt mondják, kissé emberkerülővé is lettem az évek során. A hátam mögött csak úgy emlegetnek, mint a „harapós vén puli”.
Őszintén szólva, megkeseredtem kissé. Mióta a feleségem meghalt leukémiában, néha úgy érzem, végleg értelmetlenné vált az életem. De aztán eszembe jut ez itt, ni!
íme, a kontrollszoba. A híres piros gombot is megtekintheted, amott az ellenőrző pultnál. Ez az a gomb, amiről nyilván ezernyi viccet hallottál már. Meg is lehet csömörleni az effajta együgyű tréfálkozástól. Mert itt, kérem, komoly dolgokról van szó. Az a gomb ott szerintem az ember szabad akaratának kézzel fogható bizonyítéka. Ha azt valaki megnyomja, azzal működésbe helyezi az egész atomcsapásmérő rendszert. Ha ez egyszer megtörténne, már nem maradna visszaút. Onnantól a számítógép dirigál, nincs visszakozz.
De persze, mióta kitört a világbéke, nonszensz akár csak belegondolni is az ilyesminek a lehetőségébe. Gyakorlatilag. Ám elméletileg… nos, felettébb érdekes problémákat vet fel. Mint mondtam, számomra ez a piros gomb az ember szabad akaratának jelképe. Mégiscsak létezett hát fejlődés. Áz ősidőkben talán függtünk Istentől, de kétezer év áldozatos munkája, az egyetemes előretörés végre meghozta a gyümölcsét.
Igaz, most, hogy szabadunk vagyunk, be kell látnunk, Gondviselés sohasem létezett. Nevetséges babona, ennyi az egész. Egy szép hazugság, a gyengék és a gyávák igazsága volt csupán. Nem létezhet, hisz én bármikor megnyomhatom a gombot.
Mi, hogy szerinted a történelemnek egy az útja és a „Mi lett volna, ha?” és a „Mi lenne, ha?” kérdése nem számít? Tévedsz.
Á, értem, mire célzol. Korábban is állt már a világ közel a pusztuláshoz. Illetve az emberiség legalábbis. A pestisjárványok, a vírusok, a jégkorszakok, a földrengések és a többi. No, igen. Vagy – tehetnéd fel a kérdést – miért nem kaptunk a nyakunkba egy üstököst, ahogy az annak idején a dinoszauruszokkal történt? – egyes teóriák szerint.
Már csak a nagy számok törvénye alapján is… valószerűtlen, hogy ennyi veszedelem közül, melyek, mint Damoklész kardja lebegtek a fejünk felett, végül egy sem sújtott le ránk.
Szerintem mégis tévedsz. Hadd bizonyítsam be… jól figyelj! Beütöm a csapásmérő program indítókódját a gépnek. Készenlétbe helyezem a rendszert. A kódot egyébként csak én ismerem, a komputert leszámítva. Most pedig ezzel a parányi, titániumötvözetből fabrikált kulccsal kinyitom a startbillentyű biztonsági rekeszének fedőpaneljét… Hogy szerinted őrültség, amit csinálok? Hagyjam abba? Csak nem hátrálsz meg az Igazság küszöbén?
Most szépen feldobunk egy tízforintost. Ha fej, elindítom a világháborút. A világ más tájairól automatikus ellencsapások követik, vagyis hát, amennyiben van Gondviselés, nem követik a miénket… Ne dörömbölj az ajtón, az őrségnek hiába kiabálsz! Az indítókód beütése után a rendszer hermetikusan elzárt minket a külvilágtól… tehát most feldobjuk az érmét. Lássuk a medvét!… Fej!
Te szegény, hisz mondtam én. Most végre látod, hogy mindig nekem volt igazam… Mit mondasz? Kissé erőtlen a hangod. Nem jól érteni… Aha, világos! Szóval azt állítod, hogy a végzetnek nem is kellett közbeavatkoznia, mert én úgysem nyomnám meg azt a gombot.
Hisz tudod, nagy tréfamester vagyok. Fent, a kantinban majd egy jót nevetünk az egészen, mi? A két vén marha! Elkvaterkázgatunk a pultnál, felidézve a régi szép időket, mi?
Csakhogy ez már nem az egyetem! Komoly emberek, filozófusok vagyunk. Ha egyszer elszántuk magunkat, hogy véghezvisszük azt a kísérletet, már nem lehet meghátrálni! Értem? Értem?
Na, most figyelj! Most jól megmutatom neked! Végre egyszer nekem lesz igazam.
Hallom a híreket: gyümölcsfákat
tövestül tépett ki a szél,
eldőltek élettelen, fölöttük fehér
lepel. Havazás, áprilisi tél.
Ma is esett, és a száguldó
szélvész eltörte a fákat,
sűrű sárba zúzott sok virágos ágyat,
amint kibontották félénk szirmaik.
Te kegyetlen tavasz, éles karmaidat,
lám, beléjük vájtad!
A jobbak prózát írnak, esszét,
emlékiratba menekülnek.
Sivatag lett a vers. Üresség.
Nem ünnep.
Aki szépen dalolt, ma hallgat.
Ha szól is, csak magának mondja.
S átél ezernyi riadalmat
naponta.
A versíráshoz nyugalom kell.
Ilyen kényes hangszer a lélek.
S ami itt van – no mondd csak, mondd el:
nem élet.
Egy tanulmányra
„Spárgavers”.
Jó szó. Találó.
Már Petőfi is
írt „spárgát”,
sőt Arany is,
nemcsak
Képes Géza.
Azután még
ott van Simonyi
Nosztalgiaja.
Nekem leginkább
az tetszett, pedig
nem a sordíj
miatt írta, ó,
dehogyis, csak
mivel szokatlan
formája szinte
sodorta tollát,
mint szél az őszi
falevelet végig,
végig egy hosszú
országúton.
„Duhaj kedvek Eldorádója,
Száz tivornyás hely, ne bomolj.”
Ady
Ott állt a plázsra vivő út mellett. Düledezett, roskatag cölöpéin. Tavasszal a Tisza végignyargalt a mezőn, elöntötte ezt a házat is. Faház. (Valaha víkendezők.) Körös-körül szilva-, és vadkörtefák, nem messze innen már az ártéri erdő szúnyogos, sűrű tömbje. Kanyargós út megy a folyóig, ott aztán forró, sárga föveny. Meztelen, félmeztelen lányok. Barnára sültek. Bennszülötteim.
Egyik nyáron eső elől menekültünk ide, dörgött, villámlott. Porzott az út. Vagy húszán lehettünk, kik e ház cölöpjei közé húzódtunk, fejünk felett több tucat fecskefészek. És zúgott az eső, egyre hangosabban. Rémült tekintetek, libabőrös lábak, egymáshoz simultunk, hogy mégse fázzunk. Karcsú bennszülötteim, kik előtte pillantásra se méltattak, bújtak hozzám, fehér testemhez, melegedni. És semmit se szégyelltek.
De valami jobb. Volt egy kút is a ház mellett, elvesztett söreink, fröccseink (fogadásainkból; röplabda, kártya) itt voltak bepótolhatóak. Kiszáradtunk, s már rohantunk is a kúthoz, pumpáltuk a friss vizet. Ismertük különös fűzízét, élveztük hidegét, locsoltuk egymást vele. Gyakran ültük körül szilvával, vadkörtével; felfedezőútjaink áldozatai. Szalonnasütések. Éjféli fürdőzés a folyóban. Vad orgiák a trópusi ég alatt.
Akkor már második éve nem tartoztam a törzshöz, bőröm halvány színe, ép füleim, sima arcom miatt. Igaz, azelőtt se voltam mindenbe beavatva. Táncok a tűz körül, hajnali vadászatok, melyeket csak bámulhattam. Részt vennem nem lehetett. Orgiák, melyeken részegítő italok és porok tüzeltek, meztelen fürdőzések, úszó- és csónakversenyek. Voltak varázslóink, áldozatokkal kedveskedők, megrágta őket az idő foga. Nem lehetett nyugalmunk. Külső és belső viszályok szabdaltak. Varázslók születtek és váltak porrá. Úri társaságok emelkedtek és hanyatlottak, aztán emléküket benőtte a fű. Lányok köpnek még ma is, ha arra járnak. Én maradtam csak, örökös kegyvesztettségben.
Néhányan végre összefogtunk, eltűnünk innét. De szétszóródtunk mi is, vidéki egyetemeken, az élet sűrűjében. Megszoktuk a betondzsungelt és elvesztettük egymást.
Nyáron mégis hazajöttem. Szövetségeseimet azonban hiába is kerestem volna, távolról is elkerülték ezt a helyet. És igazuk lehetett; hazatérve azonnal megcsapott az ismerős szag, füstös, nehéz, áporodott; bennszülötteim szaga. Hallottam közeli, nesztelen surranásuk.
Azon a nyáron már második éve éltem külön a törzstől, és ezt sosem nézhették el nekem. Szemeik villanása, hirtelen, befejezetlen mozdulataik, elharapott szavak; árulkodó jelek egész sora. A félmeztelen, feszülő mellű lányok, kihívó gyűlölt pillantásai.
Eleinte gyötrődtem, és ezzel tökéletesen elérték céljukat. Bár helyzetem nem lett sokkal rosszabb, mint két évvel előtte. Bőröm fakult meg, beszédem lett választékosabb mindössze. Nem gyűlöltek és nem szerettek, éppúgy, mint azelőtt. Elnézték, hogy nem aggatok karikát, ékszert a fülembe, szemöldökömre, a törzs szokásainak megfelelően. Elnézték, hogy naponta borotválkozom, és nem eresztek sűrű szakállt szájam köré. Még azt is elnézték, hogy városiasán öltözködöm és beszélek, s nem hordom a törzs ősidők óta viselt ruhadarabjait, nem használom varázserejű, rítikus szófordulatait. Ha úgy vesszük, jól bántak velem.
Mégis, saját készítésű fegyvereiket sosem adták kezembe, orgiáikon, bár minden alkalommal meghívtak, szinte mellőzték személyemet. Átnéztek rajtam, mint a füstön, amit orrlikaikból eregettek, és bár töltöttek mindig poharamba és bátorítottak az ivásra, többet nem szóltak hozzám. A táncoló, fedetlen mellű lányok nem hajoltak fölém a tűz körül ugrálva. És kenyerükre sem kértek zsírt csöpögő szalonnámból.
Éjféli fürdőzések, nagy hanggal rohantunk a folyó felé. Ezer szúnyog és hangya a nyomunkban. Aki lemaradt, véresre csípték. Magas fákról ugráltunk a sötét vízbe, de néha a hold is előbújt. Ezek voltak szerelmi szertartásaink. Á kiválasztottak vadul hadonászva rohantak el nemzőhelyeikre. Némelyek támolyogtak és összeestek a keserű italoktól és poroktól. Én csöndben cigarettáztam a bűz mellett.
Aztán megszoktam számkivetettségem. (Velem közösséget; senki.) Mivel nem volt más lehetőségem és cigarettám is jól szeleit, izmaim, gondolataim jó karban voltak, nem törődtem többé vele. Boldogan ültem bennszülötteim között, ittam a savanykás bort és szívtam a színes álmokat hozó füveket. Mosolyogtál^. Tudtam, eljön az ősz, betondzsungelemben kártya lesz és unalmas előadások, (Legalább.) Begombolt blúzú nők és abszintivás éjfél után. Veronika térde. Színes álmaimban visszatértem oda.
Hajnalodott. Kialudt a tűz, kedves bennszülötteim horkoltak a fűben. Távolról néhány ricsaj. Hűvös volt, fáztam, én, egyedüli éber. A folyóhoz mentem. Ledobáltam ruháimat és beugrottam a vízbe. Mire kiszálltam, már feljött a nap és én nem reszkettem. Elindultam visszafelé az úton, és amikor a kúthoz értem, meg kellett állnom. Folyt a víz, és egy alak görnyedt, ruhátlanul. Azok ott voltak ledobálva, szerteszét.
Fél füllel hallottam, bennszülötteim zúgolódtak. Dühödt arckifejezésük rémületbe csapott. Karikalábuk, sovány kezük megingott. Alacsony homlokukról szakadt a víz. Nagy eső volt aznap, dögönyöztük a sarat strandra menet. A víz hideg volt, s a széles parton egy lélek se. Biciklink elakadt a ragacsos homokban. Izgatottak voltak; titkoltak valamit.
Végiggyalogoltunk a parton, vagy két kilométeren. Cipőnk fröcsögött az iszaptól és a sártól, nem törődtünk vele. Legelöl mentem és éreztem a hátamban ferde tekinteteiket, attól féltem, a vízbe löknek és belefojtanak. Lábaim összecsuklottak és a földre rogytam, bennszülötteim, mintha észre se vennék, nesztelenül suhantak el mellettem. Nyomaikat nyaldosni kezdte a víz.
Az este nem volt alkalmas nagyszabású szabadtéri jelenetek rendezésére, újra esni kezdett. Bennszülötteim hazaindultak és én se tettem másképp. Egy szót se szóltunk.
Ugráltak a tűz körül, fehér foguk kivillant, lobogott fiatal mellük. Tapsoltak körülöttem, kék-zöld színekre festve, kipirosodva a bortól, fehéren a színes álmokat hozó füvektől. Álmodtak, mosolyogtak, várták, hogy egy-egy táncoló, lebegő árny föléjük hajol és megérinthetik puha bőrét. Én ezt hiába vártam, mind ez idáig. Cigarettám parazsa felfénylett, szemem fénye kialudt. Gubbasztottam.
De akkor, abban a pillanatban odahajolt valaki, csukott szemem föltéphetetlen. Éreztem bőrének, mellének tejes szagát, haja füstjét. Megragadta cigarettámat, és nagyot slukkolt. Mire sikerült fölpattintanom a szemem, már messze járt.
Persze nagyon jól tudtam, ki az, és tudták egyetlen bennszülötteim is, mindennél jobban. Amikor megláttam hajnali fürdőzés közben, nem takarta el a testét. Csak azt kérte, nyújtsam oda a ruháját. Egy cölöpnek támaszkodva néztem, amint öltözködött. Fölállt, legörnyedt, kinyújtotta karjait, nyújtózkodott. Szemeit dörgölte. Te nem fürdesz meg, kérdezte még tőlem és elindult az úton, a falu felé. Bennszülött létére semmit se szégyellt előttem.
Ott cigarettázott, fejét hátravetve, lábaival nagyokat szökellve a tűz körül. Fújta a füstöt, mint egy kémény. Szájtátva nézték. Kibukott korhadt fogsorok, vézna ínyek, véreres szemgolyók sora. Köhögtek, fuldokoltak a füstben, orrukat befogták, sandán meresztgették rám szemeiket. A tánc, a ricsaj nem szakadt félbe, cigarettám tabu füstje merészen ömlött ki kedvesem orrlikain.
Most először juthattam el és láthattam féltve őrzött nemzőhelyeiket. Orgiáink végkifejlete, a kiválasztottak túlórája, keskeny, homokos föveny, eltakarva a szem elől, egy részen sás, máshol egészen dús bozót, fák lombjai, áttörhetetlennek tetsző. Szerelmi szertartásaink folytak itt rendesen, fölhevülten és kifáradtan, a homokban hemperegve, egymás előtt. De most itt voltam én is, betolakodó, gúnyos mosollyal hagytak magunkra mindannyian, kedvesemmel. Nem lehetett bepillantást nyernem legősibb aktusaikba.
Figyelnek, mindenfelől figyelnek, ezek a vadállatok, súgta oda és magához ölelt. Kénytelenek voltunk előírásszerűén eljárni, meztelen hempergés a hideg, ragadós fövenyen, mindenben a legvégsőkig, lassan, majd megunják és elmennek, súgta még, de nem unták meg, mert amikor mindennel végeztünk, odagyűltek a partra, egy vonalban, homokot szórtak a fejükre és hosszú lándzsáikat lóbálgatták. Elismerően suttogtak, mosolyogtak. Volt, aki kacsintgatott is felénk. Lassan távoztak.
Befogadnak a törzsbe, mondta kedvesem, és szórta fejére a homokot. Ősi szertartásaik közepette. Beavatnak. Örülsz. Láttam, hogy ő nem. Én azonban örültem, kimondhatatlanul. Két hónap, kétévi szenvedés édes gyümölcse, hogyne örültem volna. Toleráns bennszülötteim között, legszebb példányukkal oldalamon, színes álmaimból kezdett sorra kihullni ősz, kártyapartik, unalmas előadások, abszintivás éjfél után. És Veronika térde. Itt voltak bronzarcú bennszülötteim, és fogták a kezemet. Frigyre léptem velük végre.
Kedvesem sírt, folytak a könnyei és elindult mosdani a kúthoz. Vigyél magaddal a betondzsungelbe, kártyapartik és unalmas előadások közé, adj rám elegáns kosztümöt, kérlelt. Mindent megteszek, csak vigyél magaddal, el innen, vadállatok közül. (Vademberek közül.) Rázkódott a melle.
Esténként tűztáncot kell járnom, lefeküdnöm penészes, nyegle férfiakkal, kik a hasamat sem csókolták még soha, hideg homokon. Mindennap ugyanazok az arcok, sebhelyek, karikák a fülön. Ugyanazok a szavak, kiáltások, orgazmusok. Még sosem meleg ágyban, sötét szakállúak, szúrnak, csikarnak; vademberek.
Elképzeltem elegáns kosztümben, kezében cigaretta, lába keresztbe vetve. Hosszú, csapzott haja divatjamúlt kontybán a fején. Térde villanása, pompás mellének dombja, fiatal bőrén az anyag feszülése. Mosdott a kútnál, görnyedt a háta, kilenclyukú híd.
Kedves bennszülötteim, néhányan a faház mögül lestek rá. Lándzsáikon megcsillant a fény, kicsorduló nyálukon, orruk visszaszívott taknyán. Feléjük rohantam, recsegve, eszeveszetten, szétrebbentek és menekültek. Köveket hajítottam utánuk. Gyilkos szavaimat. Fejüket vesztették, eltűntek a csatorna mögött, a homályban.
Leültem, becsatoltam a szandálom. Hallottam a víz csörgedezését, karok csapkodását, éreztem, hogy a meleg egyre jobban elönt. Meggyújtottam egy cigarettát.
Színes álmokat hozó füvek nélkül is láttam, hogy eljön az ősz és eljönnek a kártyacsaták. Veronika térde. Elegáns kosztüm, és én a kedvesem hasát csókolom, cigarettázunk a szürke alkonyban, világító, zöld szemeinkkel.
Cigarettám parazsa fölfénylett, beszívtam a keserű füstöt. Hallottam, hogy csobog a víz. Eldobtam a csikket és elindultam, hogy megfürödjem végre én is.
„Már összeroskadsz, – végre mondd:
mit is akarsz hát, te bolond?”
Váci Mihály: Te bolond
Ki mondja el, ha nem te, hogy
nem az bolond, ki összerogy,
hanem ki főikéi s újra lép,
bár tudja: Abda vár odébb?
Ki mondja el, hogy nem terem
fenyőtoboz szőlőhegyen,
s beléndekből csak ostobák
próbálnak főzni gyógyteát?
Ki mondja el, hogy verebet
fogni dobbal ma sem lehet,
és hogy a légy ma sem darázs,
a krumpli meg nem záptojás?
Tanár úr, mindig kell, aki
a kézenfekvőt mondja ki,
bár únja kis- és nagy diák
a zsáknyi evidenciát.
Nekünk ma sincs más munka itt,
mint eldarálni azt, amit
régen tud már bölcs és hülye,
csak sohasem gondolt bele.
Megértük, jó, a hatvanat,
de kis időnk talán marad
arra, hogy járjon még a szánk,
míg érdemes figyelni ránk.
Krajtsovits Margit kerámiájára
Izzó réz-szállal égetett
fa-rajzolat fakó samotton.
Különös ízű élvezet
rajta gyakorta elborongnom.
Kócos fa, nincsen gyökere.
Csak gallyakat indáz a földig
s az ég felé, a semmibe.
Tar ágait el nem özönlik
dalos madárkák. Úgy lebeg
ég s föld között, mint őszidőben
a róla hulló levelek:
fogódzkodót nem-ismerően.
Nekem iszonytató csoda
e nagyszerű gyökértelenség,
amely egyszerre esdi a
rögök s a csillagok szerelmét,
bár támad benne odvas űr
s törzsét csak kérge tartja össze:
a végtelenbe teljesül,
amit gyökérzet sem kötöz le.
1.
Sugaram fitymálja az unott doktor,
ki hosszasan turkál nem egy fenékben.
Legközelebb többre telik, remélem,
míg szájam teát tea után kortyol.
Miért nem buggyan, mint ama szoborból
mely álldogál a neves belga téren,
énbelőlem is, Belzebub segéljen,
ha ingerelne pokolbeli ostor,
hatalmasat csurgatnék ijedtemben,
gyönyörű íve felszökne az égig,
egyetlen csöppje sem maradna bennem.
„Ennek kés kéne, ezt gondolja végig” –
ekként szóla ő, a mord és kegyetlen.
Teljesítményem ifjakéhoz mérik.
2.
Majakovszkij tanácsát megfogadtam,
hogy a májusi verset télen költsem
Légkönnyű verset fordítok, miközben
szerény nedvemet cipelem tasakban
Szerelmes fecskék szállnak tova lassan,
a nap léghajója az égre röppen.
Értelem és ihlet együtt köröz fenn,
míg én ágyon nyüglődöm egymagamban.
Csitítom szívem csalóka vigasszal,
szegény Bécquer sem élhetett különben,
dala nem bankjegyen volt irka-firka.
Másokat várt dúsan terített asztal,
ő kórban osztozkodott, és ürömben,
amíg a Rimas remekeit írta.
3.
Állhatatos kiállása a kínnak,
férfias tűrése a szenvedésnek
a gyógyulás jó örömét szerzé meg,
szégyenkezés nélküli igaz írt ad.
A környülállásokban csak az bízhat,
ki független szívvel vág a veszélynek,
frázisokban ha disszertál a lélek,
podagrás lesz, és aztán ríva ríhat.
Erre tanított báró Wesselényi.
Naplóját olvasom, és ezen közben
környülállások változását várom.
Fölösleges erről hosszan beszélni.
A rigót nézem inkább, fütyül bölcsen,
vidáman ül egy csúfondáros ágon.
Mily iszony,
egész nap teát iszom.
Ki se hül,
máris énbelém kerül.
Mintha csak
táplálna teapatak.
Kegyelem,
öklendésig ezt nyelem!
Doktorok,
jajgat gége és torok!
Ez javallt,
ebbe más is belehalt.
Nincs mese!
Ne lazsálj, szegény vese.
„Virágzói, mint a tök,
hát ennek örülök.”
Előttünk a konyak
aprókat bólogat,
hiszen nyolc éve már
a versem arra vár,
hogy ő olvassa el,
másképp szólni se mer,
bizony, gyáva a rím,
nélküled, Katalin.
Eljött hát a hatvanadik,
egykedvűn, mint tavon ladik,
motyog, s
kotyog.
Harmincöt éve oktató,
sok golyóstollat koptató
szegény
legény,
kit nem ünnepel egyetem
Budapesten, se Szegeden,
bizony
iszony
hallgatni gúnárt és libát,
kik bennem találnak hibát.
Sebaj
e baj,
hisz nem áhítozom babért,
inkább hevülök a babért.
Mi gaz
vigasz!
Főleg, ha fő sonkátlanul,
és nem mindig kozmátlanul.
Szerény
remény,
hogy jobb leszen utókorom,
élvezi majd hunyó porom
alant
a hant
férgektől vidám fekhelyén,
hol vázam szendereg, nem én,
ki fent
kifent
tollal, amely nem panganét,
döföltem giz-gazt és ganét,
az ám,
hazám!