ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal egy ör­mény írót mu­ta­tunk be. Vahagn Grigorjan 1942-ben, Je­re­ván­ban szü­le­tett, regény­író és no­vel­lis­ta. Ez az írá­sa a „Me­sék er­de­je” cí­mű kö­te­té­ből va­ló.

VAHAGN GRIGORJAN

Mese a medvebocsról, aki nem akart medvebocs lenni

Minden medve tudja, hogy ő medve, miként azt is, hogy amennyiben tiszteletnek örvend az állatok közt, hát az épp azért van így, mert medvének született. És méltóságteljesen viseli ezt a körülményt, ahogy az erdő urához illik. Nem vágyik egyébre, elégedett sorsával.

Ámde a szóban forgó medvebocs nem olyan volt, mint a többi. Köztünk legyen mondva, olyan dolgok tetszettek neki, amilyenek rend­szerint nincsenek ínyükre a medvéknek, a fejében pedig olyan gondolatok támadtak, amilyenek miatt igencsak el­szégyel­lené magát minden valamire­való tenyeres-talpas.

Példának okáért annyira irigyelte a nyulakat, hogy egy szép napon maga sem értette, miképpen, mi módon, de elpicinyültek a lábai, fülei viszont épp ellenkezőleg, jócskán megnőttek, maga pedig valódi nyúllá változott.

Mindez rendjén is volt addig, amíg ki nem talált bukkanni a bokrok közül, s szembe nem találta magát a rókával. Ázzál a ravaszdival, aki mindig óvakodva, elkerülte a barlangját, ha pedig találkozott vele, amikor ő egy tisztáson játszadozott, vagy sütkérezett a napon, hát nagy tisztelettel szokta őt köszönteni. Reggelente azt kérdezte tőle: „Hogy érzi magát a mi kis úrfink?” Ha meg estetájt akadtak össze, olyasmit mondott mézes mosolygással: „Királyi álmokat kívánok az erdő leendő urának!” A bocs néha válaszolt rá valamit, néha nem, ahogy a kedve tartotta, a róka mindenesetre elégedetten nyugtázta, hisz leendő gazdájának egészsége felől tudakozódhatnia már magában is jókora kegy volt a számára. Sajnos, a róka csak azokat tisztelte, akiktől félnivalója volt (nincs mit tenni: ilyen a rókatermészet). A nyulaktól egyál­talán nem félt, így hát ahelyett, hogy köszöntötte volna nyúllá változott medve­bocsunkat, íziben rárontott. O, hogy megrémült egyszeriben az újdonsült tapsifüles! De hogyisne félt volna, amikor oly picire zsugorodott a szíve! Hanyatt-homlok futásnak eredt. Azelőtt arról ábrán­dozott, mennyire szeretné, ha úgy tudna futni, mint a nyúl, most viszont a félsztől még annál is gyorsabban vitte a lába. De ne higgyük, hogy fürge lába megmenthette volna a rókától. Az mentette meg, hogy miközben menekült, olyasmi járt a fejében: „Bizony kár volt arról ábrándoznom, milyen jó lenne nyúllá változni! Lettem volna inkább gerlicévé! Most úgy fölröppennék, hogy a rókának tátva maradna a szája…”

Minthogy a medvebocs már azelőtt is gyakran irigykedett a gerlicékre, most elég volt csak rágondolnia és tüstént szárnya nőtt, és fölrepült. A rókának meg csakugyan tátva maradt a szája az elképedéstől. De a mi medvebocsunknak nem sok ideje maradt rá, hogy élvezze a szárnyalást, mert hogy, hogy nem, épp abban a minutomban tűnt föl a levegőégben egy éles szemű sasmadár. El ne felejtsem: ez a sas a keresztapja volt a medvebocsnak. Minden este a magas szirt tetejére telepedett, és szép meséket mondott a bocsnak. Néha arról is beszélt neki, mit látott az erdőn túl, hiszen hatalmas szárnyai roppant messziségekbe röpítették a sasmadárt. A medvefi csak hegyezte rá a fülét, aztán lefekvés után folyók kék pántlikáiról, tarka virágos rétekről álmodott. Most azonban nem ismerte meg tulajdon keresztfiát a sas. De hát miképpen is fordulhatott volna meg a fejében olyan gondolat, hogy kedvenc keresztgyermeke megtanult repülni, és gerlicévé változott! És hasztalan próbálta tudtára adni a medvebocs, hogy s mint áll a dolga. Amint kinyitotta a száját, jobban mondva a csőrét, a jófajta medve­brummogás helyett szánalmas gerliceburukkolás szakadt ki a torkából, s vele egyetemben a szíve is csaknem kiszakadt a melléből, hiszen az most olyan icipicire zsugorodott, akár egy aprócska kis kék tojás. Rémülten csapdosott szárnyával, de ne higgyük, hogy ez szolgált volna menekvésére: a sas már-már utolérte. Akkor azonban az ötlött a kétségbeesett medvebocs-gerlice eszébe: „Bizony, bizony, már megint melléfogtam. Világos, hogy szúnyoggá kellett volna változnom. Akkor aztán leshetné az én keresztapám, hogy agyondicsért látásával mikor venne észre…”

Mondani is szégyen, hogy a mi medvebocsunk olykor még a semmi kis szúnyogokat is irigyelte, amelyek bosszantón zümmögtek az orra körül, amikor a patakban fürdött. Most hát alighogy rájuk gondolt, máris szúnyoggá változott. Keresztapja természetesen azonnal elvesztette szeme elől, de a medvebocsnak nem sikerült kiélveznie a szúnyoglét gyönyörűségeit. Honnan, honnan nem, két locsi-fecsi veréb tévedt arra. Pontosan ugyanazok a verebek voltak ők, akiket a medvebocs még medvebocsi létében sohanap nem volt képes komolyan venni. Mohón kitátották rá csőrüket, hogy bekapják, csak arról vitatkoztak még neki­hevülten, hogy melyikük is pillantotta meg előbb a zsákmányt. Meg nem tudnám mondani, vajon rémült szívdobogás jött-e rá a mi újdonsült szúnyogunkra, mert nem tudom, van-e szívük a szúnyogoknak, hiszen olyan aprócska jószágocskák. És hősünk ezúttal már semmiben sem találhatott menekvést: az egyszeri medvebocsnak egyszerűen már nem jutott eszébe, hogy ugyan mivé is változhatna még át. De segített rajta a véletlen. Amíg a mohó verebek vitatkoztak, szél kerekedett. Ez mentette meg a szúnyogot: elkapta, megpörgette, messzire röpítette. Előbb magasba vitte, majd lecsapta a fűbe, aztán újra fölragadta, megint elszáguldott vele valahova, míg végtére egyenest a barlangba vetette.

A barlangban meg ott ült, búsult medveanyó. Egész áldó nap kereste-kutatta kölykét, végig­loholta az erdő legeldugottabb zugait is, de sehol sem lelte, most hát keserűn sírdogált utána. A medvebocs igencsak szánta saját magát, de amint megpillantotta síró anyukáját, őt is megsajnálta. És ekkor valóban okos gondolat fordult meg fejecskéjében.

„De szeretnék újra medvebocs lenni! Mégiscsak az a legjobb, ha medvebocs az ember…”

S alighogy ezt gondolta, íziben visszaváltozott medveboccsá, bozontos, dirmegős-dörmögős, némileg önfejűcske medveboccsá.

Igazat szólva, nem sikerült megtudnom, vajon kapott-e büntetést a mamájától. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy őszintén megbánta huncutságait. Mert attól fogva sohasem hallottam olyasmit, hogy medvék elégedetlenkednének medve voltukkal. Legalábbis mifelénk nem fordult elő ilyesmi az erdőben.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Petőfi, tótok

Pilisen születtem, Cegléd közelében. Pilis szlovák nemzetiségű falu volt, mert Beleznai János báró 1722-ben Nyitráról hozatott jobbágyokat a földjeit megműveltetni. így aztán mi, magyarok jószerivel kisebbségnek számítottunk Pilisen még bő két évszázaddal később is. Mégsem tudnak a krónikák egyetlen komolyabb súrlódásról sem. Mindenki tette rendesen a dolgát – és nagyjából meg is találta a számításait, szlovák és magyar egyaránt. Összejöttek lakodalmakon, keresztelőkön, hallgatták egymás dalait. Éppen ezért a jellegzetes szlovák ritmus­szűkítések, a dallamsorok terc- vagy szekund-transzpozíciója, a dúr-moll szekundlépcsős zárások, a kis terjedelmű és mély járású dallamok, valamint a líd hangsor nyomai élénken élnek az én emlékezetemben is és nem kis mértékben ludasak zenei ízlésvilágom határainak kitágításában.

Pilisen az „úri középosztályhoz” tartoztunk. Még rádiónk is volt. Kettő is: egy rendes meg egy játékrádió. Nővéremmel, Kacikával ugyanis egy jókora kartondoboz fedelére kapcsoló­gombokat és keresősávot rajzoltunk színes ceruzával, az így nyert készüléket hosszanti irányban az élére állítottuk egy hokedlin, mögé bújtunk mind a ketten és a túloldalon leültetett szülőknek, vendégeknek vég nélkül szavaltunk és énekeltünk.

Nekem jó hangom és hallásom volt, Kacika viszont borzalmas hamisan énekelt mindig. Azt is tudni kell, hogy a nővéremmel magáztuk egymást, mert Melich Maristól, tót dajkánktól az emberek közötti közlekedésnek ezt a módját sajátítottuk el. (ő ugyanis az idegeiben hordozta a kisebbségi és a paraszti lét kettős ijedelmét: nem merte tegezni az „uraknak” még a gyerekeit se.)

Nos, egy alkalommal formás kis műsort sugároztunk a doboz mögül apámra, anyámra és a vendégekre. Szavaltunk, majd énekeltünk. Én pontosan, Kacika hamisan. Ezt kiküszöbölendő, két dal között a következő javallatot súgtam a néném fülébe, de úgy, hogy mindenki meghallotta a minket szinte teljesen elfedő kartondoboz túlsó felén: – Kacika, maga csak tátogjon, én majd éneklek.

Nos, így hibáztam rá a play-back technikára két és fél éves koromban, Pilis községben, 1939 nyarán…

Pilis azóta is mintha dajkám dalaival vón tele. Sok-sok szlovák népdalt énekelt nekünk, hogy elaltasson bennünket. Emlékszem: az egyik Petőfiről szólt. Sokáig népdalnak hittem. Felnőtt koromban jöttem rá, hogy Hviezdoslav verse volt. Nem tudni, milyen dallammal énekelte Melich Maris. Talán ő maga zenésítette meg, hiszen a Hviezdoslav-versek közül sokat „sajátított ki” a nép. Mint ahogy a Petőfi-versek közül is. Mindenesetre utólag lefordítottam a költeményt, olvasható Sziklay László szlovák irodalomtörténetében. Hadd idézzem egyetlen strófáját:

Bocsásd meg azt, köröttem lengő szellem,
hogy köpenyedbe megkapaszkodom,
engedj alá, ha égetőn peregne
Istókod könnyesője arcomon.

Hálás vagyok Melich Maris emlékének a Petőfit megéneklő Hviezdoslavért. Jó lett volna, ha Petőfi-verseket is mond nekem szlovákul. Például a Föltámadott a tenger című versnek a zárósorait:

Bárs galeja je hore
a príboj vody dole,
pánom preds, voda je!

Kár, hogy nem tudtam ezeket a sorokat, mert így nem vigasztalhattam meg Hudoba Janót, a szlovák summás-legényt, aki – csendőrpofonoktól égő ábrázatát a tenyerébe temetve – keserves férfisírásba tört ki a községháza kocsiszínjében, ahová bezárták. Ez már Nyáregyházán volt, Pilistől öt kilométerre, ahová időközben átköltöztünk. És én már hétesztendős voltam.

Nem tudhattam, hogy Hudoba Janó miért került a kocsiszínbe, és ma sem tudom, hogy hová került onnét. Csak azt tudtam, hogy rettenetesen ágrólszakadt és kiszolgáltatott. Cigarettát loptam neki apám dóznijából, és becsúsztattam az ajtó repedésén, ahol gyermeki kíváncsisággal lestem be időnként a zokogó férfira. Szólni is szerettem volna hozzá, de féltem, hogy felébred az őrségben szunyókáló csendőr, és elzavar onnét. Pedig a cigarettánál is jobban jött volna Hudoba Janónak néhány emberi szó, kiváltképp ez a három verssor:

Habár fölül a gálya,
S alul a víznek árja,
Azért a víz az úri

De nem ismertem még ezt a verset, sem magyarul, sem pedig szlovák fordításban. Pedig már akkor is a miénk volt Petőfi, az enyém és Janóé, csak éppen még egyikünk se tudott erről.

Nagy kár. Mert ha idejében felismerik ezt a hudobajanók meg a baranyiferik, ma talán Bős miatt se perlekednénk.

MÉRLEG

SZEPES ERIKA

Túl a feltámadáson

Czigány György új verseskötetéről

Meghökkentő a verseskönyv címe: Itt van Pompeji. Ám a kötetet végigolvasva – telitalálat. Pompeji, a kétezer éve lávától elpusztult város, a pusztulás jelképe van itt? Hol? És miért Pompeji? Ha a közös tudatunkban rögződött szimbólum jelentését tisztán akarnánk megfogalmazni, valami ilyesféle meghatározásra jutnánk: a város úgy halt meg, hogy a benne élők élő mozdulatukban, eleven arckifejezéssel, életük megszokott folyása közben dermedtek kővé, váltak holttá. Az élő mozdulatokat, a mindennapi élet lávakőbe ömlött tárgyait őrző halott város ezáltal élet és halál városa egyaránt. így jellemzi a költő: „A világvég derűje csurran.” S azon túl, hogy a „világvég” és a „derű” ellentétét azonnal érzékeljük, világossá kezd válni a kötet és a verscím helyhatározója, az „Itt” is. Pompejiben világvége volt, az antik világ egy darabjának vége, ám mindenfajta derű nélkül. A derű itt van, hic et nunc, a mi világunkban, az ezredvéggel együtt a világvégét váró korunkban, s derű csak azért csordulhat, mert talán biztosra vesszük a világvégét, talán beletörődünk, derűsen tudomásul vesszük. Mi még élünk, de érlelődik már bennünk Pompeji, a halott város – „eleven hamuja itt van a létnek” –, igaz, a mi városainkat, világunkat feltehetőleg nem láva fogja elpusztítani. Élőholt Pompejiben élünk – egyelőre még élünk, de szüntelenül foglalkoztat bennünket a halál gondolata. Az egyéné, a közösségé, az univerzumé. Pompeji élet és halál jelképe. Ezért állhat egy olyan kötet címében, amelynek egésze élet és halál kérdéseivel viaskodik.

Élet és halál ellentéte Czigány György kötetének vezérgondolata. Számtalan variációban fogalmazódik meg: „Baleset volna létezésünk?” – kérdezi a költő a Teremtés csodáját megkérdőjelezve (Dél), majd még mélyebbről indítva a keletkezés problémáját: „Halálból vagyunk. / Abból teremtett Isten / fölcsillantva általunk / eleven idő-darabkákat.” (Soliloquia). Az eleve létező és örökkévaló halállal szemben létünk az idő rövid töredékét képviseli, s ezzel az öröklét eleven cáfolata, hiszen: „öröklét változik bennünk halandóvá.” ^* (Fölvonásvég). Közös halálunk tudatosítására szolgálnak a fokozó fel­sorolások: „Hova lett apám, hol vannak enyéim? / három kisgyerek lassú halála / hogy ment végbe, hogyan a minden / csecsemőt sújtó csecsemőhalandóság?” S a válasz: „létünknek halál a motorja” (Megint). A halálra születünk-gondolat biblikus víziója: „méhedben az angyal / hullateste” (Kiűzetés). A bibliai Mária örökélete szembesül a halott anya emlékével a belső képek egymásra vetítéséből létrejött, megejtően szép látomásban: „anyám / hangja megvan egy álom-töredékben / s bár nem hallom, nem értem: lehetne / hinni, hogy mégis ő az / csak / föl nem ismerhetem /ő áll / szemközt a betonfülkében – / ajtótlan és homállyal teli / a távolsági buszmegálló háza, / szürke Mária-szoborként az asszony…” S a betonszoborrá merevült halott édesanya jellemzőivé válnak az őt kísérő élettelen tárgyak: kosara, amelynek mozdulatlansága és fakérgeinek hálózata rávetül a szoborarcra, és megkezdődik az életre-halálra menő játék: „a szikár / fában, száraz ágakban észrevétlen” ugyan „az évszakok lüktetése”, „mégis a létezés nagykövete az / akácfa-asszony” (Megint). A közös sorsban persze a saját létezés fájdalma is ott remeg, remegését az ellentétek vibrálásával jelzi a költő: „Enyém, s erősebb nálam életem. / S mitől megfosztanak: kié lesz halálom?”

A lét alapvető ellentétének, élet és halál kettősségének oly nagy fontosságot tulajdonító költő a világ minden jelenségében meglátja az antitézist: világa szemlátomást kétpólusú. A Dosztojevszkij Karamazov-regényében enigmatikussá tömörített kép: a ravatalon bűzösen oszló Zoszima atya alakja nem véletlenül áll Czigány kötetének elején, egy mini-ciklusban: megtestesíti magában a hit és a blaszfémiával vemhes valóság feloldhatatlan ellentétét. Ha a szent is bűzlik, hol az örökélet? Rózsák illata helyett romlás bűze árad, nem a déli nap élteti a nekividámult leány testét, hanem sötétség árad mellkasunkba, nem a kertben lengedező szél dallama hallik, hanem egy sírüreg rozsdás némasága riaszt – a kötet a kétpólusú világ negatív felének vigasztalan képével indul (Zoszima mondaná). Röpke idő megszabta világunkban „mindenünk – perc, pillanat”, de „visszanézve”, azaz megtevőn az életutat, „látjuk már, / át-meg átjárta mind / az örökkévalóság.” Részünk volna hát az örökkévalóságból? Önmagunktól nem, hiszen: „…újra a teremtés, / Isten maga kell hozzá, hogy Apával hazafelé / topogva ázott fakerítések szagát / lélegezhessük be” – ha Apa már halott (Tercinák helyett). Az újrateremtéssel létrejön az idő örök körforgása, de létünk mindenképpen az egyetemes idő része: „Egyetlen pillanat se vész el / léted jelenidő marad / az Univerzumban.” (Lázár-pillanat). És: „…az élőlény jelene sok, / az emlékezet által egybevont / pillanatból áll” – az egybefolyó jelen és a mozzanatos pillanat ellentéte – majd: „az emlékezés nem / visszatérés a múltba, hanem / a múlt betolakodása a jelenbe.” E képben a két idősíkot játszatja egybe az emlékezés közvetítésével a költő (Megint). A múltat a jelenbe közvetítő emlékezés életünk egyik legfontosabb eleme, kísérő társaink talán legfőbbike: „Emlék nélkül! – nincs ennél üresebb egyedüllét –”: az emlékezés-társ megtöltheti a holttá vált barátoktól-szeretettektől kiürült magányt, segítségével „megvan mi megvolt – égi másként”. Újabb, többszörös ellentét: a magányt elűző emlékezéspár első antitézise mellé csatlakozik a második: a meglelt emlék nem a valódi, hanem annak égi mása (Xéniák).

Nemcsak az emléknyom áll ellentétben a valósággal, hanem a képzelet birodalma is. A valóságot sem lelheti fel az ember, ha nem fogant meg előbb fantáziájában egy égi ideál, nem ismerhet rá annak földi mására: „hiába indulok / akácfát nézni, ha nem emlékezem / a pálmafákra; álom-töredékekből kell / a valóságot fölépíteni megint, / emléknyomokból Isten képzeletébe nézni.” (Megint).

Nemcsak képzeletünk, gondolataink működése kétirányú: érzelmeink is két (vagy több) pólusúak – ambivalensek, amiként a pszichológia mondja, hiszen az egyetemes világ erővonalainak szüntelen átrendeződése az egyén érzelemvilágát is befolyásolja, a poláris ellentétpárok felváltva uralkodnak benne: „… a béke ismét gyűlölet”. Az ambivalens helyzetekben viselkedésünk is óhatatlanul ellentmondásossá válik: „Ám élvezd / a hővel földdel egyenlő test / undorát, az iszony örömét” (Lázár-pillanat), amely pillanat­képben nemcsak a viselkedést jelentő igék állnak ellentétes előjelű érzelmi tartományban, hanem a viszonyban résztvevő főnevek is: a kővel és a földdel (élettelen dolgok) szemben az élő test. Így hát poláris érzelmeink is részei az antitetikus világnak, a költő hangsúlyozza is ellentétes jelenlétüket: „Sírás és vacogó öröm: kedveseid jönnek” – ezzel a kettősen ellentétező képpel kezdődik egy vers: nemcsak a sírás és az öröm ellentétei egy­másnak, hanem a sírás és a vele fogadott kedvesek is (Lázár-pillanat). S milyen gyötrel­mesen szép (hogy a recenzens is egy oximoronnal éljen) az „Egymásból fakasztott gyönyörrel védekezünk” – összetett érzelmének megfogalmazása (Megint), vagy annak egy nega­tí­vabb irányba hajló variánsa: „Ölelésünk is béke. / Lassú, befelé vérző.” (Vonat-pillanat). Ennek az érzelmi zűrzavarnak, ide-oda hányódásnak sziklába véshető tömörséggel összefogott, örökérvényű felirat-szövege: „Szétziláltam is együtt van: / kívánságtalan öröm és / hiábavaló szeretet / együgyű harcába mégis, / ha hátrál is, együvé tart, / valamiképp együtt minden.” (Egy utazó naplójából). Lássuk a mondat ellentéteit: szétzilált-együtt; kívánságtalan öröm és hiábavaló szeretet (oximoronok); hátrál-együvé tart. Majd még egy oximoron a következő mondatban: „Itt jövendő égbolt feszül” – ahol a jövő idejű jelző áll ellen­tétben-ellent­mondásban a tartós, már meglevő, folyamatban levő, jelen idejű igével.

Az érzelmek bomlott káosza meghozza az életfunkciók megzavarodását is: „Ölelésünk káprázatával a józan mosoly fullad verítékbe s lélegzet helyett csak légszomjas zihálás.” Az antitetikus érzelmek megjelenítésére gyakorta alkalmazott oximoron itt sem hiányzik: „józan mosoly” (Ezt is Zoszima mondaná?). Ide-oda hányódó érzelmeink hatására az univerzum is megbomlik (holott érzelmeink megzavarodásáért épp az univerzumot okoltuk: a kettős hatás már túllép az antitézisen, magasabb gondolati síkra tartozik): össze­zavarodik a fönt és a lent, az irányok is megváltoznak. „Mintha léghajóból: akkor is a földben / gyönyörködünk” (fent és lent); és „fenti üres/tükrében, hol hajórajok, bálnák” (az égen fent vonulnak a tengeri-lenti dolgok); „és kegyetlenül torlódó nyájak / vonulnak vágóhidakra, felhők / a kék sivatagban, melyeknek mélyén…” – a „kegyetlenül torlódó nyájak” kép összegzi a fönti és lenti világot, mert mindkettőhöz tartozhat: az éghez a torlódó felhők, a földhöz a vágóhidakra vonuló nyájak formájában.

Érzelmi zűrzavarok, testi folyamatok felborulása, iránytévesztő érzéki csalódások közepette az ember etikai érzéke is borul, s az ártatlan mozdulatok erkölcstelen játékká válnak: „szemérmesen kihívó térdek”, „ha ártatlanul is elszánt csábításba kezdenek a testrészek” (Megint); az erkölcsi érzék felborulásával jöhet a minden-mindegy-hangulat: „ha ma lehet, lehetne ötven éve, / ha tél van, lehetne nyár is” (Megint).

Egy ellentétekből összeálló világot csakis ellentétes jellegű képekből lehet felépíteni. A kötet képeinek legalább 80%-a antitetikus kép, ezek között az antitetikus szintagmáktól, az oximoronoktól kezdve a való világban egymást kizáró hasonlat- és metaforaképekig minden poétikai eszközt a polarizált világ megfestésére használ a költő. Már a címadó vers kezdő sora is egy oximoron: „A világvég derűje”, s ugyanitt az „eleven hamu” is az; oximoron, ha „a ködből fény hajt ki” (Felhők); ha „Hófútta élek / kergetik halálunk világosságát” (Fehér mondat); ha „A szem kavicsnál világtalanabb” (Godot-ra várva). Ellentétre épülnek a képek, ha a mozgás ellentétes irányú: „háttal közelednek felém / a gőzölgő deres lovak” és „két ló jön, jön, s egyre messzebb” (Egy utazó naplójából); ha „folyton távolodnak az élők, síron virág” (Megint); ha a fent lévő leereszkedik, s a képet az enjambement (a mondat áthajlása a következő sorba) eleveníti meg: „a dög-bűzben mellénk / keveredő magasság” (Fölvonásvég); ha a mozgó testek nagysága és súlya, mozgásának tempója között feszül ellentét: „elefántok bandukolnak, / vagy a test-könnyűség forgószél iramával hengergőznek lányok lefelé” (Felhők); ha az élőlények és a holt tárgyak jelzői metonímiával felcserélődnek és a tárgyak megszemélyesítve emberi cselekedeteket hajtanak végre: „hervadt kezükben / csak egy szál krizantém tagadja / makacsul a teremtés kudarcát” (Mit számít?). Kétszeres oximoronnal, pars pro toto (rész az egész helyett) megoldással valósul meg egy felgyorsult élet­folyamat az öregekben (oximoronok: baleset-létezés; maradék derű, illetve derűs vénség): „Baleset volna létezésünk? S benne / gyorsult szívdobogással, fölfalt / szerveink maradék derűjével / vének mindannyian?” (Dél). Az ellentétek fokozódnak, ha egy élő testrészt élettelen, szervetlen tárgyhoz, majd élettelen szerveshez, végül éltető táplálékhoz nyúló élő emberi testrészhez hasonlít a költő: „Köldöke égett, régi érem. / Köldöke csigaház. / Ujjnyom a kelő kenyérben.” (Sebhely).

Különösen erős hatású költői eszközt hoz létre Czigány, amikor az antitéziseken alapuló képeket oximoronnal élezi. Az alábbi idézet ilyen komplex képek sorozata: „várja / a holtak föltámadását – szikár / fában, száraz ágakban észrevétlen / az évszakok lüktetése, mégis / a létezés nagykövete az / akácfaasszony magábafordult tekintetével” (Megint). Antitetikus megszemélyesítések és oximoronok egybeszövése e néhány sor: „kavics-meder / verítékében didereg / a hűség elszánva / gyönyörű félelemre” (Kiűzetés). Élő-élettelen testek öltik magukra egymás tulajdonságait jelzőcserékkel és oximoronokkal: „ó, ez a hulladék is testet / formáz még, a napozóét, hajlékony / hanyatt dűlt figurát: egyetlen merevült / mozdulatba zsugorodik a kedves / banánhéj-hulla”, s ezen a ponton kiszól a költő, magyarázva, mit is világít meg a képpel: „így is élteti dédelgetett / dolgaink makacs hasonlatosságát” (Kórház-kert). A Fölvonásvég egésze oximoronok, ellentétek, megszemélyesítések sorozata: „Lehetetlen virraszt: / árnyék fénybe-vetve, / öröklét változik / bennük halandóvá. / Szennyében szunnyadunk: / bomlásba kulcsolt fény / a dög-bűzben mellénk / heverő magasság! / Sírkövek napoznak, / nevetések égnek – szájszéli fehérség, / a gyász kemencéin.” Antitézisek és oximoronok: „ragyogáshoz szokva megszedd / hunyt szem lágy tüzének gyümölcseit” (Pannon szonett).

A már többször idézett Felhőkben – mert ez egyszerre sűríti magába a kötet gondolatiságát és mély szerkezeti megoldásait – az oximoronok és antitézisek szimbiózisára is van példa: „sosevolt nyár domboldalán, miközben / függönyök nyílnak, mint a nevetés! / Holott minket e csuklyás / ködökbe zártak, hol nincs más, csak a / pokrócba csavart testek körüli foltok fénye, gyöngécske gyertyák irgalma, / november virágai.” Az ellentétes építkezésnél már említettem, de komplex képalkotása miatt ide is kívánkozik a halmozott oximoronokkal és érzelmi-képi ellentétekkel dús Mit számít? „csupán a boldog özvegyek / igaza van, akik sírbolt kövén / matatva buja ujjal a fájdalmas / rózsafüzér üdvözlégyeit gyűjtik / befonva velük a semmi küszöbét / elmék és szívek zárt osztályain / bolyongva különös hold süt szemréseikből – nincs hova / nincs kihez”. És nem véletlenül a kötet címadója a Pompeji-vers, hiszen ebben, a maga néhány sorába tömörítve, ott lüktet az ellentétes jelentésű igékben az ellentétek harca, egymás felerősítése és kioltása, a meghökkentő megszemélyesítések és az erőteljes oximoronok ütése: „virágszárnak / nézzem a haldokló mosolyát. / Itt hallgat és kiabál / a boldog elveszetten / ha lennék, ha nem lennétek – / csak gonosz álom, / gyönyörű pokol áll / nyitott szememben”.

Egy olyan költői világban, amelyben az idő örökkévalóságának egyik megjelenési formája az örök visszatérés (Apa újrateremtése, a holtak feltámadása, időszakok körforgása), természetes, hogy a szerkezetnek is fontos eleme az ismétlődés. Ezt két kulcs-versben találjuk meg igen hangsúlyosan: a Megintben az élet egy korszakát apró képekben feldolgozó szövegtestet tagolják vissza-visszatérően, szinte refrénként a mindennapos tevékenység rituálisan visszatérő kellékei: „megint a kés, a hab, a timsó” – és az idő múlása feletti elmélkedés: „ha tél van, lehetne nyár is”, majd a fájdalmas beletörődés, ami mindannyiszor elfogja az embert, ha az idő múlása felett elmélkedik: „míg mindenütt tovább folyik / az előadás, a történetek / milliárd csillag működése / nélkülem”. Ha a visszatérő szöveg szóban is beszél az időről, annak körforgása még erőteljesebb hangsúlyt kap: „teli a pillanat, üresek az évek: / mai, tegnapi töredék-idők / meddőhányói megindulva / naptárral bizonyítható hetven / esztendőm eltörölték”, majd később: „teli a pillanat, mely halálunk mozdonyaként pöfög a hozzákapcsolt / üres esztendőkkel” (Megint). A variált ismétlődéses szerkezetek mintha megkérdőjeleznék az örök visszatérés változatlanságát, önazonosságát, így a kétely felé terelik az olvasót. A Lázár-pillanat kezdete: „Sírás és vacogó öröm: kedveseid jönnek. / Suttogások zúgnak: borzongó kíváncsiak. / Egy kutya. Gyolcsaid álmosan / szaglászta e csavargó jószág – lábadhoz / ült, föl-fölpislogott rád.” És a variált ismétlés a zárásban: „Sírás és vacogó öröm: a rémület / s a tíz köröm remény / együtt didereg a csavargó / kutyához árvult simogatásban.”

Czigány észrevétlenül belebűvöli ebbe a teljes tudatossággal megszerkesztett kötet-egészbe a költői képek arzenálját. Van itt szinesztézia: a Fehér mondat címbe foglalja azt a színt, amelynek halotti sápadtsága eléletteleníti a verset végig a zárásig, ahol egy meglepő szómetaforával egy villanásra megszínesedik a költemény, majd ismét a fehérbe hull: „mezítelenség, / amit semmi sem véd, / ami se felhőlángolásban, s a hó testvéreként se tiéd”. Érdekes szinesztézia az „éhes érzékenység”, amelyben nem az érzékek-érzékletek cseréje történik, hanem egy érzékszervi észleletből származó jelző elevenít meg egy elvont fogalmat (Kórház-kert). Ennek fordítottja az a képalkotás, ahol a jelző tartozik a fogalmi síkba, a jelzett szó pedig az érzékietek birodalmába: „összezavart fényesség” (Gyászjelentés hátlapján).

Kedveli Czigány a tárgyaknak elvont fogalmakhoz való hasonlítását is: „Hogy nem roppan össze / ez az angyalos, kékre mázolt / boltív a ragyogásba vetett mennyei / formák súlya alatt? Hogy nem hull / darabokra, mint elgyötört gyermekünk arcán a dél?” (Dél). Ugyanennek a versnek a kezdőképe élőlényt és tárgyat hoz képi viszonyba egy metaforában; a kettős képet részletezően ki is bontja: „Mocsara közepében / csőrét égbe szúrva / moccanatlan madár: / árkok, szigetek, házak közti dombtetőn napozik a templom! / Begyén villan a meztelen / világűr, test-fehér sütkérezés / hevében mész világít a szentély / körfalán.” A Kilenc egysorosban ellentétező, égi-földi világok közt kapcsolatot teremtő gondolatsorok mellett egy meglepő, groteszk politikai metaforát is találunk: „Pompás az országházunk. Soha méltóbb síremléket.”

A groteszkre való hajlamot már korábban említett költői sajátságok is előrevetítették: az oximoronok ellentmondásossága, az élet elvesztése feletti bánatot elütő pszeudo-bölcselkedések, melyek ironikusan-önironikusan saját ellentétükbe fulladtak –, ilyen az Aggály című, epigramma-tömörségű vers egésze, melyben saját temetését képzeli el a költő, s a groteszk-parafrázisos verset ekképpen zárja: „Valami vidám beszédet is / rögtönöznék. Hogy megejtően nagy / bennem a bizonytalanság mindarról, / amit eltökélten hiszek.” A groteszk felé visz a változatlan körforgásba vetett hit megingása, megkérdőjelezése, s egyáltalán: a gondolkodó ember elmélkedése a látott jelenség és a mögötte megbúvó lényeg felett. S a hívő ember kételkedése hitének bizonyossága felett. Megrendítően szépek gyötrődve megformált kételyei: „akaratunk titokzatos képessége moccan, hogy / igent mondjunk mégis / az Úr szavára.” (Ezt is Zoszima mondaná?), ahol a nyomatékosító mégis-szócska felidézi bennünk a magyar költészet oly ismerős, hangsúlyos és sorsfordító mégiseit. S ezt a mégist az a hívő mondja ki, aki ezt állítja: „Hitetlen imám. Istent vigasztaló érdek.” – ahol az érdek szó hangalakja visszacsengeti fülünkbe a szintagmává rögzült, megszokott éneket, s így még váratlanabb a hittel keveredő blaszfémia (Kilenc egysoros). Ez az egymást kizáró, ellentétező kettősség hit és kétely között a kötet egyik legfőbb vonulata. „Káromlásunkban áhítat van, / – félünk, hinni életveszélyes – / imádságunkban trágárság.” (Szürkefelhők); „hiszek a láthatatlan, meg sem / történt gyógyulásban” (Felhők); a létében kétségbe vont Isten mégis segítséget nyújt: „eget vés önmaga felett / a nem létező, / és szomjunk oltja” – hogy létének mégis bizonyítékát adja (Ujjaink legendája); egy másik versben egy negatív irányban fokozódó gondolatmenettel – az élőlények minősége egyre emelkedik, életképességük ezzel fordított arányban csökken – Isten mindenhatósága kérdőjeleződik: „Rókának odúja, madárnak/ fészke van, s bevacko­lódunk / mi is képzeletünk festett falai közé – / csak Isten hajléktalan.” (December) – az állat ösztönvilágban él, tárgyiasult otthona van, az ember jobb híján, ha tárgyiasult hajléka nem lehet, ösztönlényéből felemelkedve intellektuális lényként képzeletét működteti, Isten nem tárgyaktól függő ösztönlény, de nem is fantáziával megáldott, gondolkodó ember, így minden­hatósága ellenére, önmagára hagyatkozva – hajléktalan.

Ösztön, hit és gondolkodás egymást kizáró tényezők Czigány gondolati rendszerében, ezért születhetett meg súlyos aforizmája: „végtelennel pajtás ösztönömnek / határt szabott a biztos hihetetlen” (Körmét vagdosom). S ha feltámad a kétely a hitbéli dolgok felől, a létezés örök titkai felől, szinte természetes, hogy a tiszta hit Jézusa szembekerüljön a belőle élősködő egyházzal: „mint a tűnődés, hogy leszel-e, ha voltál, / s hogy hol harangszó tűnt el, / elég-e megállni az egyetlen / Jézus és az ezredik oltár / előtt semmibe ingázó / harang szívünkkel?” (A harangok Rómába mentek). S ha kétségessé vált Jézus oltárokon meg­sok­szorozott teste, kétségessé válnak a hittételek is, éppen a lét végső kérdésében: egy világpusztulást festő apokaliptikus vízió után merül fel a kérdés: „megkondul-e az ég, fölsüt-e Húsvét vasárnap?” – azaz lesz-e feltámadás? (Isten múzeuma). Minden vívódásnak, kételynek talán legszebb, leg­meg­rendítőbb, mert kristályosán egyszerű megfogalmazása az egyik kulcsvers, az Aggály lezárása: „Valami vidám beszédet is / rögtönöznék. / Hogy megejtően nagy / bennem a bizonytalanság mindarról, / amit eltökélten hiszek.”

Honnan eredhet a kétely? A Versháttér címet viselő Három próza egyikében, a Boldog Böhönyében több fogódzót is kapunk a kérdés megválaszolásához. Az ötvenes evek elején játszódó történetben Czigány elbeszél egy katonai felderítés közben folytatott teológiai eszmecserét, amelyben Istenről, teremtésről, angyalokról, Madáchról, a bűnbeesés természetéről esett szó. Teológiailag elvetették Madáchot, „De hát micsoda költészet!” – kiált ki Czigányból az esztéta (és a költő. A szépség elismerése maga alá gyűrte a teológiát. Ugyancsak Böhönyéről Származik egy másik történet, melynek lényege, hogy Czigány egyidejűleg kísérte zongorán egy üzem kórusát és a templomi kart. Ott mozgalmi dalokat énekeltek, emitt zsoltárokat. A költőt csak a zene szépsége fogta meg, nem törődött sem a helyszínekkel, sem a szövegekkel. „Mennyi szép csillogás volt a szemekben, itt is, ott is. Létezésünk maga alá gyűrte a diktatúrát…” A zene szépsége legyűrte a diktatúrát.

Mindig a szépség az, ami a túlvilág felől a föld felé húzza. A természet szépsége is, nemcsak a művészeteké. Erről vall a Böhönye néhány mondata: „Hiszem, hogy meghalunk, s nem tudom elképzelni. Fölnézünk: látni egy darab eget. Derűset, nyugalmasat, öröktől ismerősét.” A „Hiszem, de nem tudom elképzelni” mögött ott sejlik a teológia híres-hír­hedett, sokat vitatott szállóigéje, amelyet tévesen Ágostonnak, valószínűbben Tertullianus­nak tulajdonítanak, miszerint Credo cjuia absurdum. – azaz: Hiszem, mivel elképzelhetetlen. A teológia korai racionalizmusát mutatja a mondás: ha valami elképzelhetetlen, ,. meg­foghatatlan, akkor csak hinni lehet benne. Erre a racionalizmusra döbbenti rá Czigányt az élet minden érzékelhető, elképzelhető, átélhető szépsége. Lett-légyen az a természeté: „Úgy látszott, velem születik, él / ez a virágzás… Végül is kirándulni / jöttünk csak ebbe a napsütésbe – / fatörzsek, ágak világítanak éppúgy / és együtt marad minden: itt lesznek ők / azután is még nélkülem, helyettem. / Bennük derül fel s majd / bennük nő tovább roppant / szomorúságunk.” (Kirándulás). Az ellentétező záró sorokban az elmúlás fájdalmát nem enyhíti, hogy a növényi természet tovább él – nélkülünk –, s még az sem, hogy átlényegíti magába szomorúságunkat. Vigasztalhatatlanul szomorúak vagyunk, hogy el kell mennünk ebből a világból.

Mert Czigány nagyon szereti ezt a világot, a természeti és a művészi szépséget, és szereti az embereket. A szeretet mennyei – Jézusban testet öltött – eredetét hiszi, de az ember lényegét látja benne, csak ez támaszthatja fel a holtakat, hogy velünk maradjanak: „minden szeretet onnan való, a mennyeknek / eleven darabja, mely a betlehemi csillagból / kiszakadva, meteorként csapódott be a föld / fekete porán túl a halottak szívébe, / hogy fölkelve most mind / velünk virrasszanak”. (Mit számít?) Szinte himnikus emelkedettséggel vallja meg, melyek azok a pillanatok, amelyek földivé teszik a túlvilági boldogságot, megállítják és megélhetővé teszik a múló időt. „Hiszen semminek nem kell / rezdülnie, hogy hirtelen fölénk / nőjön ez a mennyország, átvilágítsa / testünket és a szétszórt kövek / hallgatását. Boldog jelenidő, / hajnal. Kitagadta halottainkat.” (Alborada del grazioso).

Czigány György költészete azt tanúsítja, hogy évtizedek óta nagyon nehezen készül az élettől való elválásra. Ragaszkodik a széphez, a jelenhez, de szoktatja magát a távozás gondolatához is. A Kosztolányi-féle Halotti beszéd sajátos parafrázisában nem emeli ki egyediségében a holtat az élők közül, hanem osztozik sorsában: „s fénnyel teli a távolodó –, mintha mi volnánk az, tenmagunk nézésébe zárva.” (Nem láttuk). Keresi a továbbélés, a túlélés lehetőségét. Az egyik elképzelhető mód az „ötödik évszak”, a „negyedik dimenzió” e modulációja, az év körforgása utáni öröklét, amelyben „Kinek lány-forma domb, vagy sírhant / együtt vigyázza derűjét” –se kicsiny képben évezrednyi mitológiák élednek fel: az a képzet, hogy a férfiért nő formájában jön el a halál (és viszont), nemcsak azért, mert a halált az archaikus korokban erotikus aktusnak gondolták, hanem azért is, mert ezzel kívánták jelezni: a túlvilágon is folytatni fogja a földi életét, a neki megfelelő társsal. S ha ezt megkapja a holt, akkor „élni örökké is érdemes” (Pannon szonett). Az örök élet elnyeréséhez a lány-forma domb képzeten túl másra is szükség van. Meg kell semmisülnünk anyagi mivoltunkban, de lényünk lényegének meg kell maradnia. „Kővé kell válnunk, míg / szétmálló anyagunk mélyén / mosolyunk túlélni igyekszik / lángot, sötétlő égitesteket. / Belekényszerülünk a lenni / vagy nem lenni csapdájába. / Holott csak rajtuk kívül, csak mindenen túl lehet élni örökké.” (Soliloquia). A mosoly, a derű lényünk lényege, örökéletünk szubsztanciája. Jegyezzük meg jól. Czigány fontos és nagyon emberi gondolata.

Azt is tudja Czigány, hogy minden elveszített kedvessel, baráttal, minden elszállt pillanattal veszítünk az életünkből, telítődünk a halállal. Ezt a villódzó antitézist, ezt az ellentétek összecsapásából születő harmadik minőséget – a dialektika szintézis-fogalmát – így rögzíti a Böhönyében: „Nem egyszerre halunk meg – szakadatlanul. A biztos múlt anyaga álom, képzelt világnál bizonytalanabb. Ami tegnap történt, kezd széthullani az is, töredékek idézhetők csak fel. Száraz tények, néhány adat marad meg életünk helyett.” Ezért kell odafigyelnünk érzelmi életünk minden viharverésére, hogy ne csak adatok, számok maradjanak, s őriznünk kell negatív és pozitív élményeinket egyaránt, mert azonos tőről fakadnak – belőlünk. „Igaz lehet, hogy a halál félelme, a szerelmi önkívület izgalma, a félelem és a gyönyör verítéke egymáshoz közelálló idegrendszeri tünemények. A szenzációban: baleset, katasztrófa torkot szorító izgalmában nemcsak lesújtó erő, hanem valami titkos örömérzet is meglapul? A rendkívüli dolgok élményeinek sodrában, még akár az iszonyat mélyén is, elakadt lélegzettel, felgyorsult pulzussal, tömény szeszként jár át bennünket az izgalom?” Fájdalom és gyönyör, félelem és öröm, halál és élet dualizmusát így oldja fel a Másik Monostor című prózai írásban: „Ami meghalt, az is él – mondta –, sőt bizonyos szempontból csakis az él igazán. Öregem, ez igaz lehet, ha nem biztosan így van. De élni megérte, elhiheted.”

Hogy élni érdemes, arról Czigány szépségről valló versei hitet tettek. A földi élet szépségébe vetett hit ad erőt ehhez az élethez. S miért van szükségünk a másik hitre, a túlvilág felé mutatóra? Nagyon pontosan fogalmazza meg a költő a holt Zoszimát beszéltetve: „Ha nem volna halál, föl se / fedeznénk zeneként az idő / végét, meg sem ismernénk Istent, / amint elibénk siet, s nem tudnánk, / hogy nincsen méltóbb éhség / a szeretetnél, és szentebb vágy sincs / annál.” (Zoszima a halálról). Tehát a halál, az élet rövidre szabott ideje kényszeríti ki a sokszor kétségbe vont hitet, mert ez az egyetlen kérdése létünknek, amire nem tudunk megoldást. Ezt is pontosan látja Czigány: „Hívőt s hitetlent semmi / el nem választ, csak a hajszálnyi / remény.” (Ezt is Zoszima mondaná). A remény abban, hogy marad belőlünk valami a világnak és nekünk a világból, valami az öröklétből. Zoszima kimondja a bűvös szót: a szeretetnek kell megmaradnia, az utána való vágynak, a másik ember szeretete utáni vágynak. S ha megmarad bennünk a szeretet, akkor mosolyunk túlélheti a lángot és a sötétséget. Felfigyeltünk rá, hogy a mosolynak kulcsfontosságú szerepe van Czigány sajátos hitében. Mosoly és szeretet együttese örökíthető át emberről emberre, nemzedékről nemzedékre.

Ezzel a gondolattal érkezünk vissza a kötet címadó versének kezdetéhez: „A világvég derűje csurran.” Az ellentéteken túl mosoly és szeretet képzetkörével válik teljesen érthetővé a kötet jeligévé emelhető mondata. Ha még a világvégén is ott a déréi, akkor történhet meg az, ami megtörtént Pompejiben és ami vigaszunk lehet minden kataklizmában: „halom forró / szén szökell túl a feltámadáson… / eleven hamuja itt van a létnek”. Az élettelen dolgok túlszökellése adhatja meg azt a kis reményt, ami a hívőt elválasztja a hitetlenektől. Bár a hitetleneknek is szükségük van reményre, szépségre, és szükségük van Czigány György alaposan szerkesztett, következetesen végiggondolt, fegyelmezetten fogalmazó kötetére, amelynek mindezen tárgyilagos jellemzői ellenére a fő erénye: a szeretettel életre keltett líra.

^* Az ellentétpárok kiemelése az egész tanulmányon végig tőlem. – Sz. E. [vissza]

KOSZORÚ

Az idén lenne százéves Hanns Eisler (1898-1962), századunk egyik legjelentősebb német komponistája, a szocialista zeneművészet kimagasló alakja, eszmetestvére, munkatársa és legértőbb barátja – a vele egyébként egyazon évben született – Bertolt Brechtnek. Gazdag életműve bővelkedik kiváló alkotásokban. írt monumentális nagyzenekari művet (Német szimfónia), nagyszabású énekkari darabot (Lenin-rekviem), világhíres mozgalmi dalokat (pl. Vörös Wedding), színpadi kísérőzenét (főleg Brecht drámáihoz), filmzenét (hollywoodi produkciókhoz), nagyszerű vokális zenedarabokat (Új német népdalok, Komoly énekek), szinte megszámlálhatatlan Brecht-verset zené sített meg, és 8 volt megalkotója a Német Demokratikus Köztársaság állami himnuszának. Igen jelentős zeneesztétikai és pedagógiai munkássága is. Arnold Schönberg tanítványaként természetesen beépítette művészetébe mestere korszakos újítását, az atonalitást és a tizenkét fokú technikát, de saját arculatára, világszemléletére formálva. A Schönberg-tanítvány Eisler, a kiforrott, tudatos marxista művész éppúgy az „intelligens zene” híve s éppúgy „musicus doctus”, mint a két másik nagy tanítvány, Albán Berg és Anton von Webem, mindamellett ő valami másra is törekedett. Arra, amit egy kései vallomásában így fejezett ki: „Annyit akartam csak elérni, hogy néhány kottát hagyjak magam után. Hogy lássák a német munkások: na igen, ezt a fickót ismerjük – egyet-mást szállított nekünk. […] Higgyék el, a szállítás feladata, a küldöncé, aki rohanva érkezik, mert át kell adnia az üzenetet, voltaképpen ez a vezéreszmém már ifjúkorom óta, s erre a munkásmozgalom tanított meg. Szállítani kell valamit! Csinálni valamit, ami hasznos, és amit át tudunk adni.”
    Hogy Eisler a tollat is jól forgatta, arról nemcsak tanulmányai és esszéi tanúskodnak, hanem apróbb „színes zenei képei” is. Ezek közül választottunk ki négyet, közös címet adva nekik.

Tabák András

HANNS EISLER

Zene, neze, népdal

Schönbergről, Brechtről és Bartókról Amold Schönberg

[…] Schönberg, aki elsőként, jó előre megkomponálta az imperialista korszak hisztériáját, neurózisát, megrögzött naivitással hitt az isteni kegyelemben, amely lehetővé teszi az ember számára, hogy a kor ellenére is megőrizze a magasrendű művészetet. Schönberg ezekben a dolgokban mindig nagyon zavaros volt. Van erről egy nagyon jellemző anekdota. Amikor 1915-ben behívták katonai szolgálatra, megkérdezték tőle: „Mondja, maga az a híres zene­szerző, aki körül annyi botrány tör ki?” „Nézzék – felelte valakinek ilyennek is lennie kell. Senki nem akar ilyen lenni, így hát én vállalkoztam rá.”

Ez a megfogalmazás egyszerre ravasz, hiú, zavaros és – becsületes.

Hiszen Schönberg vérbeli zenész, aki végtelen örömet érzett kedves bécsi dalainak és Johann Strauss keringőinek hallatán. Schubert szenvedélyes csodálója volt, korai halálát örökké sajnálta. A klasszikus örökség egyik legnagyobb ismerője volt ő. Fiatalabb korában hetente játszott kamarazenét, mégpedig kizárólag Haydnt, Brahmsot, Mozartot, Beethovent, Schubertot. Nagy szerkesztőművészként tisztelte Brahmsot, személyesen látta Bécs utcáin sétálgatni, s amikor későbbi sógora, Alexander von Zemlinsky megmutatta Brahmsnak Schönberg D-dúr vonósnégyesét, Brahms, aki egyébként nemigen érdeklődött a kezdők iránt, felfigyelt. Érdeklődött, ki is ez a Schönberg, s mikor Zemlinsky elmondta neki, hogy Schönberg tizennyolc évesen hangjegyírással és másolómunkákkal keresi a kenyerét, Brahms, Zemlinsky legnagyobb meglepetésére, pénzt ajánlott fel Schönbergnek, hogy látogathassa a Bécsi Konzervatóriumot. Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés, ami Schön­bergnek egész életében osztályrészül jutott. Elutasította. Megelégedett azzal, hogy Zemlinsky oktassa, akit aztán rögtön le is hagyott; olyan mély megértéssel tanulmányozta a klasszikus mestereket, hogy hamarosan maga is az összhangzattan és az ellenpont keresett tanárává vált, és jelentős tehetségeket vonzott. Schönberg zsenije elméleti és gyakorlati vonatkozásban egyaránt csodálatra méltó. Az elmélet területén megmutatkozó zsenialitása abból állt, hogy képes volt minden megszokott jelenséget teljesen szokatlanul újnak látni.

A gyakorlati életben ez körülbelül úgy nyilvánult meg (mert Schönberg nagyon szeretett barkácsolni, szerette a könyvkötészetet, s mindig volt egy ládája, tele szerszámokkal, amelyekkel fúrt-faragott), hogy például egy ismerős tárgyról, amelyhez mi már teljesen hozzászoktunk, azt mondta: miért is készítik ezt tulajdonképpen így, és nem jobban. Ő ezt jobban akarja megcsinálni, mert hiszen az ember hozzászokik a régihez, de mégis az újban leli örömét. Sajnos, ezt az újítói szenvedélyét, ezt a kutatás, küzdés, megismerés iránti vágyát csak a maga művészete, a zene területén alkalmazta, s egy rövid ideig a festészetben (vala­mint az elméletben) is, továbbá a barkácsolásban, a könyv­kötészetben, az asztalos­kodásban.

Ha ezt a mély felismerést, a törekvésnek, a csodálkozásnak ezt a klasszikus magatartását, azt, hogy „miért nem csinálják ezt jobban”, alkalmazni tudta volna a társadalom területére is, marxistává vált volna. A társadalomtudományokhoz, a marxizmushoz azonban a kispolgár félelmével közeledett. Valóságos tenyész­kis­polgár volt, amilyennel csak ritkán találkozunk. A társadalomtudomány, a marxizmus az ő szemében „politika” volt, túlságosan alantas dolog a művész számára. „A nagy urak, azok veszekednek.” S ha a munkások – mondotta 1918-ban – új kormányzatot akarnak a maguk számára csinálni, úgy ő ellenzi ezt, mert – mint mondotta – ő hozzászokott a Habsburgokhoz, ezek pedig mégiscsak afféle jöttmentek. Ezt nekem is mondta, a bosszantásomra, s úgy hitte, briliáns teljesítmény, ha valaki szembehelyezkedik a forradalom áramával; ő, a muzsika nagy újítója, a politikában konzervatív akart lenni. Egyik tanítványa, dr. Polnauer, akkoriban, csakúgy, mint én, munkáskórusokat vezényelt. Polnauer 1919-ben a Hofburgban a Munkás Dalosszövetség hangversenyét vezényelte. (A magam részéről Floridsdorfban megalakítottam a Karl Liebknecht munkásdalárdát. Vad dalokat énekeltünk, amelyeknek egy részét én szereztem. Polnauer mérsékeltebb volt.) Ő, aki határtalanul tisztelte Schönberget, büszke volt azon képességére, hogy jól meg tudja tanítani énekelni a Munkás Dalosszövetséget, s így két tiszteletjegyet adott Schönbergnek, azzal a kéréssel, hogy jöjjön el a koncertre. Schönberg megkérdezte: „Hol lesz ez a koncert?” Polnauer: „A Hofburgban.” Schönberg (dühödten): „Tudja, Polnauer úr, maga engem csak ne hívogasson a Hofburgba, a Hofburgba csak akkor megyek, ha őfelsége hív meg.” (Őfelsége ekkoriban a gyengeelméjű Károly volt, aki Svájcba menekült; Magyarországon megpróbált puccsot szervezni; az antant végül is Madeirára küldte, mert túlságosan is a terhére volt, ott aztán a konyak tönkretette.) Schönberg nem egészen őszintén mondta ezt. Provokálni akart bennünket, fiatal szocialistákat és kommunistákat, mert nagyon szerette a tanítványait élesen és jóindulatú, gunyoros formában jobb teljesítményekre ösztönözni.

Egy hamisan romantizált Bach-példa is lebegett a szeme előtt. Ő volt Bach, én a firenzei Camerata feje. Különösen büszke volt arra, hogy a legtöbb tanítványából egyáltalán nem lett zeneszerző. „Tiszta szerencsétlenség: nekem megvan az a képességem, hogy megmutassam, hogyan komponáltak a régi mesterek, és ezzel majd minden tanítványomat leszoktattam a zeneszerzésről. Akiből mégis zeneszerző lett, valami megbízhatót tanult tőlem. Legalább azt a felismerést, hogy mindent Bachnak, Mozartnak, Beethovennek köszönhetnek.”

Brecht és Schönberg

Nem minden habozás nélkül hoztam össze Brechtet mesteremmel, Arnold Schönberggel. Ez 1942-ben történt, Hollywoodban. Fenntartásaim két forrásból eredtek: semmiféleképp sem akartam, hogy a beteg Schönberget, akit mint tanáromat igen tiszteltem, Brecht valamilyen előre nem látható figyelmetlensége megbántsa; azt sem akartam azonban, hogy Arnold Schönberg hozakodjék elő valamelyik ostoba szólamával, amelyeket a szocializmus ellen szokott intézni, s amelyeket – mivel beteg volt, és nem volt szabad felizgatni – én szokás szerint szótlanul eltűrtem. Ezt azonban épp Brechttől nem kívánhattam, hiszen Brecht az ilyen kérdésekben hangos volt, csípős és kérlelhetetlen, s nem akartam, hogy Brecht a beteg Schönberggel szemben hangos, csípős és kérlelhetetlen legyen.

A dolgok azonban jobban mentek, mint gondoltam. Schönbergnek fogalma sem volt arról, hogy ki Brecht, Brecht pedig olyan módon utasította el Schönberg muzsikáját, ami egy modem zeneszerző számára rettenetes, hiszen azt mondta: „Schönberg nekem túl dallamos, túl édeskés.”

Egyórányi kölcsönös udvariaskodás után Schönberg elmesélte, hogy milyen tapasz­ta­la­tokat szerzett egyszer a szamarakkal. Ekkor Brecht lelkesedni kezdett – itt találkoztak –, hiszen Brechtnek is voltak már szamarakkal tapasztalatai. Schönberg a következőket mesélte: „Egyszer egy dombra másztam fel, s mivel rossz a szívem, igen nehezemre esett a meredek út. Előttem azonban egy szamár ment. A szamár nem a meredek utat választotta, hanem szerpentinben haladva, bal felé is, jobb felé is elügetett az útról, s így kiegyenlítette a meredekséget. Utánozni kezdtem a szamarat; elmondhatom hát: egy szamártól tanultam.” Erről aztán Brecht egy verset írt Arnold Schönberg hetvenedik születésnapjának a tiszteletére.

Neze

Brechtnek a zene bizonyos típusai iránti ellenszenve olyannyira elmérgesedett, hogy a zenélésnek egy új fajtáját találta ki, amelyet nezének [németül: Misuk] nevezett. Nezén a zenélésnek azt a fajtáját értette, amely alapvetően eltér a zenétől, épp azért, mert neze és nem zene.

Brechtnek ez a fáradozása tulajdonképpen Beethoven szimfóniáival szembeni ellen­érzésére nyúlik vissza. (Viszont nagyon szerette Bach és Mozart zenéjét.) Harminc éven át próbáltam neki bebizonyítani, hogy Beethoven nagy mester volt. Gyakran elismerte, hogy igazam van, mikor azonban beleegyezett, igen lehangolódott, és gyanakvóan nézett rám. „A zenéje – mondta nekem – csataképekre emlékeztet!” Ezzel Brecht azt akarta mondani, hogy Beethoven Napóleon csatáit még egyszer, kottapapíron is megvívta. S mivel Brechtnek már az eredeti sem tetszett – nemigen szerette a csatákat így nem tetszettek neki az utánzatok sem.

Ebből az okból, ám még egyéb okokból is, kitalálta azt, amit nezének nevezett.

Nehéz a zenésznek leírnia a nezét. A neze mindenekelőtt nem dekadens és nem formalista, hanem a legnagyobb mértékben népi. Leginkább arra az énekre emlékeztet, amelyet dolgozó nők énekelnek vasárnap délutánonként a hátsó udvarban. Brecht utálta, hogy a zenét nagy termekben híres urak, frakkban, ceremóniák kíséretében adják elő, s ez az ellenszenve a nezében is megőrződött. Ez esetben senki nem hordhat frakkot, és nincs semmiféle ceremónia. Remélem, helyesen értelmezem Brechtet, ha még azt is megállapítom, hogy a neze olyan művészeti típus akar lenni, amely elkerüli azt, ami például gyakran előfordul szimfonikus koncerteken vagy operaelőadásokon: az érzelmi zűrzavart. Hiszen Brecht soha nem volt hajlandó leadni az agyát a ruhatárban. Egyik legkedvesebb szórakozása az értelem felhasználása volt.

Brechtnek az a törekvése, hogy a zenében is meghonosítsa az értelmet, számunkra, zenészek számára súlyos csapás. Hiszen ha zenéről van szó – hol van itt az értelem? Vannak barátaim, akik nemigen tennék tűzbe a kezüket azért, hogy a zenében is van értelem.

Miközben ezeket írom, eszembe jut: Brecht szememre hányta, hogy találmánya, a neze iránt szkeptikusan, leereszkedően viselkedem. Sajnos, igaza volt.

Bartók Béla

A modem folklorisztika területén a legjelentősebb mester Bartók Béla. Ha mást nem írt volna, mint a román, szlovák és magyar parasztdalok, illetve – táncok alapján készült feldolgozásait, akkor is a zenetörténet legnagyobb mesterei közé kellene őt sorolnunk. Mindezek mellett azonban saját kompozícióiból is nagyszerű életművet alkotott; e kompozíciókat a magyar népi melodika hatja át. Bartók rendkívül eredeti és egyúttal népszerű is. Mindenekelőtt a magyarok számára ellenállhatatlan. Bartók azonban a technika rafinált embere, aki a művészet legmodernebb eszközeivel is tud bánni. Minden nehézség nélkül leküzdötte Schönberg és Sztravinszkij hatását; a magam részéről jobban szeretem A fából faragott királyfihoz írott balettzenéjét és a Mandarin muzsikáját Sztravinszkij híres balettjainál. Erőteljesebbek, eredetibbek és modernebbek, noha a Sztravinszkijéival egy időben keletkeztek. Ahogyan Bartók a népdalokat feldolgozza, az a zenei realizmus példa­képe lehetne. A parasztdallamoknak az ő általa alkalmazott eredeti harmonikus fel­fogása nem az elvont modernizmushoz való ragaszkodásából fakad, hanem abban a sajátos éneklési módban gyökerezik, ahogyan ezek a parasztok énekelnek. A magyar s ugyanígy a román és a szlovák paraszthangszerek gyakran nem a temperált skála szerint hangoltak. Énekeikben igen erősen megkülönböztetik a císzt a Nesztől. Barátom, Alois Hába tájékoztatott engem arról, hogy a szlovák parasztok tiszta negyedhangokat énekelnek. […] A népnek jó füle van, csak a zenéről íróknak van gyakran rossz fülük. A Bartók-gyűjteményekben nyilván egyenetlen dolgokat is találunk, még egyszer szeretném azonban megismételni: semmi nem ostoba, semmi nem ízléstelen bennük. Emlékezzünk például vissza annak a szlovák népdalnak alábbi híres bartóki feldolgozására, amely csak az első világháborúban keletkezett. Szlovák parasztok énekelték a hírhedt lublini csata után.

Hej, Lublin városában
Szörnyű nagy harc támadt,
A nap elsötétült,
A víz vértói áradt…
Hej, gyászos temetőbe,
A kapuhoz közel,
Ha kijön a rózsám,
Hadd sirasson majd el,
„Ki hozzánk annyit járt,
Most a föld takarja;
Ki annyiszor ölelt,
Itt porlad a karja.”

              (Tandori Dezső fordítása)

Ezt az igazán költői szöveget (én odaadnám érte a bécsi költők egész líráját, Hofmannstahlt is beleértve) egyenesen fenséges, igen érdekes, archaizáló jellegű melódia hordozza. Ezt a dallamot Bartók nagyon eredetien és igen művészien férfikarra komponálta, megtalálható azonban zongorafeldolgozásban is. Ha az ember elkezd ezekről a dalokról beszélni, nem képes felhagyni nagyszerűségük ecsetelésével. Bartóknak, aki egy szál ceruzával, egy darab kottapapírral s barátjával, Kodály Zoltánnal éveken át járta a falvakat, és a legfinomabb hallással rögzítette a nem temperált éneklés legfinomabb rezgéseit, igen hálásnak kell lennünk azért, amit nekünk ajándékozott. […]

BALÁZS ISTVÁN FORDÍTÁSAI

Ernst Busch, Hanns Eisler és Erich Weinert
„Hármunk nevében!” Ernst Busch, a nagy Brecht-színész 1967-ben Berlinben írt
dedikációja Tabák Andrásnak, 1938-ban Barcelonában kiadott,
legendás hírű antológiájában (Canciones de las Brigadas Intemacionales),
amelyben Hanns Eislemek számos szerzeménye szerepel. „Hármunk nevében!”
– szól a dedikáció, hiszen. 1967-ben már nemcsak Eisler, hanem a költő Erich Weinert
is halott volt. A „hármaskép” nem véletlen. Eisler sok Weinert-költeményt is
megzenésített, Busch pedig – a nagyszerű Gisela May mellett – Eisler dalainak
legkiválóbb előadója volt.

MŰHELY

HEGEDŰS SÁNDOR

Munkásmozgalmunk jelentős személyisége

Demény Pálról

1. A mozgalom

Demény Pál (1901-1991) politikai pályája 1917-ben kezdődött Ottó bátyja oldalán. Diákos hévvel vett részt az 1918-1919-es forradalmakban. Az ifjúkommunisták között dolgozott, s azokat még a Tanácsköztársaság összeomlása után sem hagyta cserben. A földalatti szervezkedés kockázatát vállalva tömörítetté fiatal barátait, amiért 1921-ben letartóztatták. A börtönben érlelődött meg benne: „…az emigrációban nem lehet pártot építeni”, ezért célszerű lenne egy hazai közegben élő mozgalom létrehozása. 1923 augusztusában, a Kommunista Ifjúmunkás Internacionáléhoz küldött levelében kifejtette: „…higgyétek el nekem […] csak azon töröm a fejem, mi módon okosítsunk stratégiánkon.” Ezt az üzenetet az önállósulás alapvetésének tekinthetjük. Mindehhez hozzájárult, hogy nyugtalanította a Kun-Landler ellentét, s a sorozatos lebukásokból azt a következtetést vonta le, miszerint (a módszereket tekintve) más úton kell járni.

1924-ben hatan indultak (Demény Pál, Rudas Béla, Weisinger Mihály, Lakatos Miklós, Skorec József, Mihala Gyula), a harmincas években 230-an, a háború alatt már 800-an voltak. Demény szerint azonban ennek többszöröse volt a rokonszenvezők körgyűrűje. A fő gócok Csepelen, Erzsébeten (jórészt nagyüzemekben) működtek, de vidéken is alakultak tanulókörök. Fontosnak tartották a legális terrénumokat is: a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot, a szak­szervezeteket, a különböző sport- és kulturális egyesületeket. Demény választmányi tagja lett az Alkoholellenes Munkásszövetségnek, szerepet játszott az Országos Ifjúsági Bizottság létrehozásában, hívei feltűntek az eszperantistáknál és Stromfeld Aurél rendezőgárdájában is.

Nagy súlyt helyeztek a nevelésre és az oktatásra, részt vettek, sőt sokszor kezdemé­nyezően léptek fel a napi küzdelmekben.

A csepeli Posztógyárban – a rosszabbodó életkörülmények elleni tiltakozásul – 1936-ban élére álltak egy sikerrel végződő sztrájknak: „Újból elkeseredett harcba kényszerített bennün­ket a gyárigazgatóság, amely évről-évre busás hasznot vág zsebre.”

Felismerték, a kormány katonai kalandra készül, hogy erőszakos eszközökkel revideálja a trianoni határokat. Az erősödő irredenta propaganda és a győri program ezt világossá tette számukra. Sorra jelentek meg háborúellenes röplapjaik, leleplezvén az uralkodó körök militarista politikáját. Egyik feltűnést keltő anyaguk, „A cseh nép nem ellenségünk” 1938-ban látott napvilágot: „Újból háborúra uszítanak, már viszik gyermekeinket ágyútölteléknek…” Hibázott viszont Demény, amikor a szórólapot „Szociáldemokrata” aláírással tette közzé. A Népszava 1938. október 13-án éles hangon utasította vissza mint provokációt: „A röplap nemcsak aljas, de buta is. Érzik rajta a csatorna szaga.” Demény, hogy elterelje csoportjáról a szerzőség gyanúját, felkereste Hain Pétert, és közölte vele, ezt a röpcédulát valaki az ajtajába tette. Ám a nyomozás szálai hozzá vezettek. Letartóztatták, íme, a vádirat egy részlete: „A Demény Pál által vezetett kommunista irányú szervezet tagjai […] elkövették [..] az osztály elleni izgatás bűntettét, továbbá […] a fegyveres erő elleni izgatás vétségét.”

A Kúria jogerősen 2 évre ítélte, melynek nagy részét a szegedi Csillag Börtönben töltötte.

1940. novemberében szabadult. A deményisták a háború- és a fasizmussal való szemben­állásuk során együttműködtek a csepeli szociáldemokratákkal, a „vonal” kommunistáival (Kalamár József, Mályi Vilmos, Pataky István, Kreutz Róbert), velük több közös akciót, szabotázst, sztrájkot készítettek elő. A németek és nyilasok likvidálására fegyvereket gyűjtöttek, de tevékenységük kiterjedt bujkáló zsidók és katonaszökevények mentésére is. Csepel vegyi­üzemei jó fedezékül szolgáltak az üldözöttek számára.

1944 októberében a Kommunista Párt megkereste Deményéket a két csoport fúziója tárgyában. Öt találkozó után sikerült végre szót érteniük. Az illegális Szabad Nép így kommentálta a történteket: „Ez a megállapodás is egy lépés előre a munkásosztály ideológiai, valamint szervezeti egységének megteremtése felé.”

A paktum szorosabbra fűzte a kommunista irányzatok közötti kapcsolatokat. Csepelen közösen hozták létre a 13-as bizottságot, mely kezébe vette a helyi ellenállás ügyét. Ebben a népfront jellegű vezérkarban négy deményista kapott helyet. Legnagyobb eredményük a község kiürítésének megakadályozása volt. (1944. december 4-5.) A nyilas karhatalommal vívott tusában esettt el a deményista Kormos László.

Deményék tetteinek e vázlatos bemutatása talán elegendő ama bírálat megcáfolására, miszerint a „szekta” kivonult a gyakorlati munkából, és csak a tanulásra összpontosította minden energiáját.

2. Politikai nézetrendszere

„Nincs deményizmus” – mondta Demény Pál, ő egyszerűen kommunista. Gál András ezt megerősíti: „…csoportjában olyan kommunista mozgalomra találtam, mely magáévá tette a munkás­osztály forradalmi elméletét”.

Valójában a „vonal” és a „frakció” stratégiai felfogása lényegében egyezett, inkább a követendő taktikában találhatók bizonyos különbségek.

1924-ben jól látta, hogy a kapitalizmus átmenetileg megszilárdult, a forradalom lehetősége elnapolódott. Ilyen helyzetben kitartó aprómunkára kell berendezkedni. A magyar szekció sorozatos konspirációs válsága óvatosságra intette: a Komintern határozataiból csak azt kell követni, ami megfelel a magyar­országi viszonyoknak.

Mindkét irányzat osztályharcos volt, bírálta (nemcsak a burzsoáziát és arisztokráciát), hanem a szociáldemokrácia opportunizmusát is, és a proletárdiktatúra kérdésében is azonos platformon állt. Nem lehet egyetérteni Vitányi Ivánnal, aki úgy látja, hogy Demény másfajta szocializmust képviselt, mint Kunék. A harmincas évek két szocializmusképét tanulmányozva nem fedezhetők fel minőségi különbségek. Demény is olyan alakzatnak tekintette a jövő társadalmát, ahol ismeretlen a magántulajdon, ahol érvényesülnek a demokratikus szabadságjogok, ő is a tőke kisajátítása mellett foglalt állást, híve a tervgazdálkodásnak, a munkakényszer bevezetésének, a tanácsrendszernek – a helyi önkormányzati elvek alkalmazásának. Zavaró, hogy említést tesz a földosztásról és a kismagántulajdonról, ám nem tudni, ez utóbbiakat az átmenet vagy a kiteljesedett szocializmus sajátjainak tartja-e?

Későbbi írásaiban (bizonyára a törvénysértések hatására), elfogadja az „igazságosság, szabadság, szolidaritás” sokféleképpen értelmezhető szociáldemokrata triászát. A szocializmusba vezető utat erőszakmentesen (?), a szocialista közösségek (?) szerves életéből kinövő folyamataként ábrázolja. Sajnálatos, hogy a kollektivizmus demokratikus megközelítésének mikéntjét nem elemzi, mert ez egyrészt könnyen tápot adhat reformista illúzióknak, másrészt ellentétben áll más helyeken kifejtett marxi forradalomelméletével, mely magában foglalja a revolúció és munkáshatalom igenlését. (A történelmi materializmus.)

Az ötvenes évek során rákényszerített „pihenőjét” szellemi tőkéje felfrissítésére használta fel. Kár, hogy eközben néha szociáldemokrata és polgári teoretikusok csapdájába esett. Ez persze nemcsak Demény hibája, hanem annak az áldatlan körülménynek is következménye, hogy a második világháború után a marxizmus megmerevedett. Ez ördögi körből menekülvén, kor­szerűnek látszó elemeket épít be elméleti rendszerébe: elutasítja a szociáldemokrácia differen­ciált­ságának tényét, nem ismeri el kora imperialista és anti­imperialista részekre szakadását.

Külpolitikájában a szocialista köztársaságok föderációjának híve, a tagállamok függet­lenségének fenntartása mellett. Nem jellemző rá a földhözragadt provincializmus. A proletár internacionalizmus alapján áll, de tagadja a „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszó létjogosultságát. (Zárkatársam Spinoza.) Úgy tetszik a „proletariátus” marxi fogalmát elutasítván, a polgári szociológia hatása alá került: az iparfejlődés miatt eltűnőben van a munkásosztály. 1931-ben még azt fejtegette, hogy a proletariátus feladata a hatalom megragadása, de felszabadulás utáni börtönévei alatt írt dolgozataiban már nem kapunk választ a sarkalatos kérdésre: ki légyen a szocializmusba való átmenet hordozója? A munkás­osztály (mely „eltűnőben” van)? Vagy egy új „középosztály”? Netán bizonyos spontán automatizmusok?

Vitatkozni lehet a Horthy-rendszer általa felvázolt szociográfiájával is. Nem ismeri el, hogy falun a szegényparaszt és a kulákság között éles osztályharc lett volna. Holott a csendőrterror és a sortüzek nemcsak a latifundiumok, hanem a módosabb gazdák érdekeit is védelmezték. Az aratósztrájkok sem voltak teljesen mentesek a kulákellenességtől. Parasztháborúra ugyan valóban nem került sor, de a feszültségek halmozták a gyúanyagot. Az sem tagadható, a nagybirtokellenesség olykor egy táborba terelte a falusiak különböző rétegeit. Ám a dobravert földek felvásárlói elsősorban a gazdag­parasztok voltak.

Kissé rózsaszínűre sikeredett Deménynél a „hárommillió koldus” országának ábrázolása. A szervezett, viszonylag jobban fizetett munkások szemüvegén át ítéli meg a proletariátus helyzetét. Új munkáiban kevesebbet szól az ínségesek életkörülményeiről. Ez a kép annál inkább meglepő, mert amikor még benne élt a harcok sűrűjében, reálisabban látta osztálya sorsát: „…az élelmiszerek, a villamos és a többi szükségleti cikkek drágulásával a valóságos béreink lecsökkennek és szegénységünk fokozódik.” Osztani lehet azonban azt a törekvését, hogy a negyedszázadot árnyaltabban kell bemutatni.

„Hályogszeműség” vádjával illeti azokat, akik az ellenforradalmat fasiszta vagy félfasiszta diktatúrának tekintik. Csaknem idillikus állapotokat rajzol: „…én félelem nélkül sétáltam Pest utcáin…” (Egy illegális kommunista?) Nem helyes a Horthy-rendszer gyenge­sé­gé­ből, megosztottságából adódó, igen szűkre szabott toleranciáját a demokrácia bizonyos jegyeivel összetéveszteni.

Nem érthetünk egyet viszont azokkal, akik azt állítják, hogy Demény Pál szemben állt a népfrontpolitikával. Ellenkezőleg: hamar magáévá tette mind az akcióegység, mind az antifasiszta polgári erőkkel való együttműködés gondolatát. A Traktor zsebnaptár 1936-os számában így vélekedett: „…a dolgozó osztály és a kispolgárság széles rétegei (Franciaországban, D.P.) felismerte a […] fasiszta veszélyt és ellene széles népfrontot alakítva támadásba ment át […] a népfront […] nemzetközi tanulsága mutatja, hogyan kell szembeszállni a fasiszta reakcióval.”

1937-ben már a hazai viszonyokra adaptálja a népfrontpolitikát: „…aki komolyan akar küzdeni a háború és a fasizmus ellen, azok szükségképpen a magyar munkásosztályra fognak találni és vele együtt haladni…” Igaz, nem mindig volt következetes. Talán Mónus Illés hatására úgy vélte: „Az egységfront, a népfront csakis azonos erejű partnerek között lehetséges.” Rabságaim című visszaemlékezéseiben megállapítja: „írtam mindezeket […] amikor is a későbbi népfrontosok még mozgalmi bölcsőjükben szenderegtek.” Igazságtalan, hiszen a Komintern magyar szekciójának vezetői 1936-tól elfogadták az új stratégiai irányvonalat. (Lásd, a Dolgozók Lapja számait.)

A mozgalom másik jellemzője az anti­militarizmus volt. Röpcédulák, brosúrák sokasága bizonyítja, hogy Deményék felismerték a nácizmusban rejlő katonai fenyegetéseket, a Szovjetunió ellen irányuló antibolsevista tömb létrejöttének veszélyét. Hangsúlyozták, a világpiacokért foíyó harc miatt nem lehet számítani lokális háborúkra. A világháború kitörését – a harmincas évek közepén – a közeljövő kérdésének tekintették. Kimutatták, hogy a nagy összecsapások egyik góca a Földközitenger vidéke lesz, mert ott találkoznak a különböző nagyhatalmak érdekellentétei. Meggyőzően bizonyították a tőkés országok belső antagoniz­musai és a fegyveres konfliktusra való felkészülés közötti kapcsolatot. Az a körülmény sem kerülte el figyelmüket, hogy a gyarmatokon, ha lassan is, de megindult a nemzeti ébredés folyamata, mely alapját képezi az antikolonialista törekvéseknek, ezek pedig magukban hordozzák a világbirodalmak összeomlásának esélyeit.

Lenin nyomdokain haladva rámutattak a háború és forradalmak kölcsönhatására: „A háborús veszélyt magának az imperialista kapitalizmusnak a kiküszöbölésével kell megszüntetni.”

3. A koncepciós per

A felszabadulás utáni törvénysértések sorozata a Demény-perrel kezdődött.

Péter Gábor – felsőbb parancsra – 1945. február 14-én tőrbe csalta a politikust, aki 11 évi raboskodás után csak 1956. október 15-én szabadult. Rákosi Mátyás: „…a frakciók jelenléte számomra bizonyos fokig meglepetés volt. […] A deményistákra, weisshausistákra […] gondolok. Ezekkel az elemekkel komoly harcot vívtunk, és a börtönben is nagy súlyt fektettünk a frakciók elleni küzdelemre.” Már a szegedi Csillagban megjegyezte: „…e körül a Demény körül, valami nincs rendben. […] Gyanús, frakciózik, sőt…”

Demény letartóztatását sokan helytelenítették. Lukács György ezt javasolta: „Adjatok neki inkább egyetemi katedrát.” Egykori hívei levélben kérték szabadon bocsátását: „Elvtársaink remélik, hogy csak félreértésről van szó.” Hébelt Ede, a hírneves ügyvéd rámutatott a fogvatartás törvénytelenségére, mert egy bírósági rendelkezés szerint (81-1945. ME.) csak kétszer 4 napig lehetett valakit letartóztatásban tartani.

Az egész procedúra nélkülözte egy jogállam idevágó előírásait. Péter Gábor maga készítette jegyzőkönyvet akart aláíratni Deménnyel, melyet a vádlott megtagadott. Ezért a tárgyalást húzták-halasztották. Nem volt ugyanis birtokukban olyan hiteles bizonyíték, melyre pert lehetett volna építeni. A fogoly két ízben is éhségsztrájkba kezdett, hogy mielőbb törvényszék elé állítsák.

Ezután vették kezelésbe a letartóztatásban lévő, ítéletükre váró horthysta nyomozókat, akiktől Deményre terhelő vallomásokat akartak kicsikarni. Hain Péter első kihallgatása során kijelentette: „Én Deményt a rendőrség szempontjából sohasem tartottam megbízható embernek, mert nevezett a rendőrségnek soha nem hozott komoly adatokat.” Hat nappal később Hain már Demény ellen nyilatkozott. Wayand Tibor: „Demény sem tőlem, sem Schweinitzertől anyagi juttatást nem kapott. […] Arról sem tudok, hogy általa közölt, Schweinitzer-nek szolgáltatott adatok alapján buktak volna le emberek, mert ezeket nekem kellett volna feldolgoznom.” Később: „Én pénzeltem Deményt.” (A valóságban Demény korrumpálta Wayand Tibort.) Ezek a nyomozótisztek az életükért küzdöttek, érthető tehát, ha a fenyegetés hatására megváltoztatták eredeti véleményüket. Pintér István cukrász­mester: „Deményt kímélték a rendőrök, ezért tekintettük spiclinek. Mi ezt egy­értel­műleg nem tudtuk meg­állapítani.”

Egyébként nem igaz, hogy a rendőrség kímélte volna a deményistákat. Maga a vezető, mint láttuk Szegeden és másutt évekig ült kommunista tevékenysége miatt, s a Deák-Mayer csoport lebukásakor rendőrkézre került Bánó Magda, Téglás Dezső, Hauser Károly, Szabó Károly és mások.

A vád összetákolásakor még arra sem ügyeltek, hogy hihető legyen. V. Kovács László nyomozó arról vallott, hogy Wayand parancsára járt Demény újpesti lakásán, holott Demény sohasem lakott Újpesten. Egy másik tanú szerint Demény 1936-ban a Podmaniczky utca egyik vendéglőjébe csalt (szeminárium ürügyével) fiatalokat, azt előre bejelentette a rendőrségen, hogy a résztvevőket könnyebben elfoghassák. Hamarosan kiderült, a feljelentő Hladicska Imre hentesmester volt.

Az alaki jog súlyos megsértése, hogy Deményt nem szembesítették a vallomástevőkkel, a jegyzőkönyvbe foglaltakat pedig nem ismertették vele.

Másfél évi előzetes után 1946. július 17-én zajlott le az első Demény-per.

A vádirat szerint népellenes- és háborús bűnöket követett el azzal, hogy rendőrkézre adott elvtársakat, hogy rendszeresen tájékoztatta Hain Péteréket a munkásság hangulatáról. „A cseh nép nem ellenségünk” című röplapot kiszolgáltatta a hatóságoknak, felajánlotta Wayandnak egy Ellen­kommunista Párt létrehozását, elárulta a Deák-Mayer féle illegális csoportot a horthysta nyomozóknak. Bűne, hogy nem volt tagja a Magyar Frontnak, miáltal gyengítette az antifasiszta erők összefogását, frakció szervezésével megbontotta a munkásmozgalom egységét, háborús bűntetteket követett el azáltal, hogy rendőr-, illetve csendőrkézre juttatott ellenállókat, akikkel szemben kényszerintézkedéseket foganatosítottak. Igazat kell adnunk Zinner Tibornak, amikor azt írja, hogy a frakciózás nem lehet politikai per tárgya. Ezt a kérdést a pártnak kell rendeznie. A besúgás, lebuktatás már inkább lehetne vádpont, de ezek egyike sem bizonyosodott be. A Podmaniczky utcai konfliktusról (mint említettük) kiderült, hogy a feljelentő a 104. sz. B. jelzésű ügynök. A B. 115. sz. ágensről tudjuk, nem Demény Pál, hanem egy Kovács Károly nevű ember. Mayer István pedig tisztázta: vesztüket egy BK monogramú, b/527-es csendőrügynök okozta.

Demény a tárgyaláson egykori harcostársaival akarta tanúsítani, hogy rendőrségi kapcsolatairól az illetékes szociáldemokraták és kommunisták tudtak, a bíróság azonban nem mutatott érdeklődést olyanok iránt, akik a vádat gyengíthették vagy megsemmisíthették volna.

Az ügyvédeknek nem sok lehetőségük volt kiállni védencük mellett.

Deményt 4 év 6 hónapra ítélték, az ítélet azonnal jogerőre emelkedett. Mindez annak ellenére történt, hogy az ügyész képtelennek bizonyult dokumentumokkal alátámasztani a súlyos vádat. E perek kapcsán még tizenkét embert marasztaltak el, közöttük feleségét és leányát. Valamennyien törvény­sértésnek estek áldozatul.

1953-ban letelt a börtönbüntetés, de nem engedték szabadon, hanem a „demokratikus állam­rend megdöntésére irányuló szervezkedés” miatt 10 évvel sújtották. Újabb képtelenség, hiszen a fogoly börtönben volt, nem követhette el a fejére olvasott vádakat.

1956. október 15-én szabadult. A Legfőbb Ügyészség javasolta, hogy a megtámadott ítéletet a BP. 227. sz. alapján a Legfelsőbb Bíróság, bűncselekmény hiányában helyezze hatályon kívül. Megállapította: az ügyben hozott ítélet törvénysértő volt.

„A bíróság Demény Pál bűnösségét a BHÖ 1. pont (1) bekezdésben felvett […] bűntettben állapította meg. A bíróságnak ez a megállapítása törvénysértő. A pártellenes frakció együtt tartása önmagában nem képezhet államellenes bűncselekményt. Ami a frakció tevékenységét illeti, az ítélet megállapítása szerint is, Demény Pál kiszabadítása érdekében kifejtett mozgalomban jelentkezett főként. Nem nyert beigazolást konkrétan az sem, hogy a vádlottak különböző izgató, vagy lázító híreket terjesztettek volna […] és nem tekinthető bizonyítottnak az sem, hogy a vádlottak egyike-másika a demokratikus államrend elleni gyűlölet keltésére alkalmas kijelentéseket, vagy más cselekedeteket tett volna. […] Mindezek figyelembevételével indítványozom valamennyi vádlott felmentését.
Budapest, 1957. január 11.
Dr. Szénási Géza sk. legfőbb ügyész.”

Ennek alapján a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Elnökségi Tanácsa 1957. december 14-én az alábbi határozatot hozta: „…vádlottakat a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel bűntette miatt emelt vád alól felmenti.” (B. törv. eln. 127-1957-9. sz.)

Demény Pál 1957-es rehabilitációja mégis csupán részleges volt. Megsemmisítette ugyan az államellenes összeesküvés vádját, de nyitva hagyta a nép­ellenesség és háborús bűntett kérdését. Ezért nem szerepelhetett a közéletben, nem lehetett a párt tagja.

Demény Pálnak 43 évig kellett várnia a teljes igazságszolgáltatásig.

A végleges rendezés az MSZMP Politikai Bizottságától indult ki, melynek 1989. február 7-i ülésén javaslat született az ügy tisztességes lezárására. Májusban meghozták a végső döntést. íme, rövid summázata:

Az 1946. évi ítélet, mely kimondta Demény Pál vétkességét népellenes- és háborús bűntettben, nem nyert igazolást, törvénysértő, ezért az Elnökségi Tanács az ítéletet hatályon kívül helyezi. Miután a bűncselekményeket terhelt nem követte el – felmenti.

A törvényességi óvás indokai: Demény Pál nem tagadta kapcsolatait a rendőrséggel, de erről felettesei tudtak. Olyan anyagokat adott át a hatóságoknak, melyek ismertek voltak, és csak általános értékeléseket fogalmaztak meg. Az eljárás során azok az információk, amelyek Demény védekezését alátámasztották volna, nem kerültek értékelésre. A vádat a politikai rendőr­tisztviselők által tett vallomásokra alapozták, csupán a kapcsolattartást vették bizonyí­tott­nak, annak jellegét, körülményeit, tartalmát figyelmen kívül hagyták. Ez törvénysértő.

A kapcsolattartás előnyös volt a mozgalom tagjaira, hátrányos Deményre. Demény Pál 1945 előtt 6 év és 6 hónapot töltött börtönben, internáló­táborban, és végig rendőri meg­figyelés alatt állt. Üldözötteket mentett, ezért az a vád, hogy a mozgalmat elárulta, a nemzeti ellenállást gyengítette – megalapozatlan.

Demény nem viselte a besúgók jegyeit, nem kapott számot, fedőnevet, kapcsolata nem volt rendszeres, és nem részesült díjazásban. A kihallgatottak megerősítették: pénzt nem fogadott el, adatai használhatatlanok voltak. A népbíróság pártpolitikai céloknak rendelte alá a pert. A Demény-frakció vezetőségi tagjai tudtak rendőri kapcsolatairól. Igaz, a mozgalom megmentésére irányuló tevékenység különleges, félrevezető: ismert adatok kiszolgáltatása, Wayand Tibor megvesztegetése. Ezt besúgói tettnek minősíteni törvénysértő. Vétlen a Deák-Mayer csoport felszámolásában, a Schaberger-féle illegális szervezkedés feladásában. A másod-, harmadkézből származó feltételezések, a tanúk gyanúi nem lehetnek a vád érvei. Törvénysértő felmentést hozni olyan indokkal, hogy „nincs bizonyíték”. A helyes jogi formula: „Demény Pált az ellene emelt háborús- és népellenes bűntettek vádja alól – mert a terhelt ezeket a bűncselekményeket nem követte el, a Be. 214. pár. 3. bek. a pontjában írtak alapján – felmentette.” (Eln. Tan. B. törv. 480-1989-3.)

Demény Pál 88 éves volt már, amikor sikerült elégtételt kapnia. Amikor elvtársai, barátai és a történelem színe előtt bebizonyosodott ártatlansága.

1848-1849

Az alábbi dokumentum-összeállítást – amely Kacziány Géza író (1856-1939) nevezetes műve, a „Magyar vértanúk könyve” egyik adata nyomán született – saját kutatásai alapján Kuczka Péter készítette s bocsátotta nemrég indult rovatunk rendelkezésére.

Az első vértanúk

A székesfehérvári áldozatokról

I. A népfelkelés

„A tömeges kivégzések sorát a székesfehérvári áldozatok nyitják meg. […] Haláluk előzményei a következők:

Midőn 1848-ban a törvény a nemzetőrség felállítását elrendelte, a székesfehérvári polgárság kapitányát, a 29 éves Havelka Ferenc tímárt választotta meg, ki a székesfehérvári polgárok szokása szerint pár latin iskolát is elvégzett, s mint képzett, tanult ember ment mesterségre. […] A lovas nemzetőrök hadnagyává Hiibner Andrást, a 45 éves, szintén iskolázott tímármestert választották meg. A nemzetőrség egész évben, amíg lehetett, tette a szolgálatot, mikor aztán a császári hadak elfoglalták a várost, feloszlott; ki-ki elrejtő fegyverét, s jobb időkre várt.

Amint aztán 1849 júliusában a császári sereg elhagyta Fehérvárt, a nemzetőrség ismét összegyűlt. […] A polgárok előszedték fegyvereiket, és a várost megszállották. Osztrák bérencek rögtön hírül vitték ezt a nem messze táborozó Falkenhayn császári tábornoknak, ki csapataival azonnal a város ellen nyomult. Augusztus 9-én éjjel összedobolták a nemzetőrséget a magyarok s az ellenség elé mentek. Havelka és Hübner a szőlők közé ment, hogy jobban szemügyre vehesse a dombról a közelgőket, ekkor aztán az osztrákok sebes-vágtatva nekirohantak a város végében álldogáló nemzetőröknek, de nem igen bírtak velük, tehát a várost kezdették felgyújtani, mire a polgárok hazafutottak oltani. Havelkát és Hübnert a szőlőben elfogták és a fákhoz erősen hozzákötötték. A felgyújtott városban aztán razziát tartván, összeszedték még Varga Mihály 68 éves szűcsmestert, Kuczka Mihály 49 éves kovácsmestert, Gáncs Pál 39 éves szűcsmestert és Uicz Ignác 23 éves kőművest, kiket aztán kihurcolva, szintén Havelkáék mellé fákhoz kötöztek, az augusztusi nap irtózatos hevének, legyek, bögölyök, darazsak csípéseinek kitévén őket.

Kuczka 6 gymnasiális osztályt végezett gyógykovács volt, de erőtlen, beteg ember lévén, nem menekült el, dacára Uicz figyelmeztetésének, ki átment hozzá a hírrel, hogy a volt nemzetőröket fogdossák össze az osztrákok.

– Gyenge, erőtlen ember vagyok – válaszolta Kuczka –, nem megyek! Ha meg kell halnom, fogjanak el saját házamban.

Uiczot is nála fogták el, Gáncs Pált pedig azért, mert a tűz elől marháit meg akarva menteni, a szabadba hajtotta. Végül Varga bűne az volt, hogy künn álldogált a utcán, persze fegyvertelenül.

Az elfogatások hírére Orzetti polgármester Falkenhaynhoz sietett, és a szerencsétlenek szabadon bocsáttatását kérte. A tábornok durván elkergette őt, majd másnap Pestre hajtatta áldozatait, hol Kempen haditörvényszéke már javában működött. Hamarosan halálra ítélték őket…”

(Kacziány Géza: Magyar vértanúk könyve)

II. A per

Vádirat

A vádlottak:
                     1. Andreas Hübner
                     2. Franz Hawelka
                     3. Michael Varga
                     4. Paul Gáncs
                     5. Michael Kutzka
                     6. Ignatz Uitz

A vádlottak fegyveres felkelésben való részvétel miatt előzetes letartóztatásban vannak.

Az események hivatalos leírása a következő: miután a császári csapatok, amelyek addig megszállták Székesfehérvárt, visszavonultak, a városban személyesen megjelent a Kossuth Párt városi elöljárója, Hamvassy, és fegyveres felkelést kezdeményezett a császári katonaság ellen. Sógora, Andreas Hübner vádlott, valamint Franz Hawelka vádlott 9-én éjjel 12-kor elindultak Seregélyes irányába, hogy felderítsék, vannak-e ott császári csapatok. Mindketten eleget tettek a velük szemben támasztott követelményeknek, és miután meglátták a császári csapatokat, 10-én kora reggel visszatértek Székesfehérvárra, ahol is a Falkenheyn tábornok úr parancsnoksága alá tartozó, a fent nevezett város ellen már felvonuló határőrezred ötödik százada megállította őket. Hübnertől egy kétcsövű puskát tölténnyel, Hawelkától pedig egy egycsövű fegyvert vettek el.

Mindeközben már harc bontakozott ki a császári csapatok és a velük szemben felvonuló több­ezer fős létszámú, felfegyverzett népfelkelők között. A népfelkelőket vissza­vetették, és az üldözés során elfogták Paul Gáncs vádlottat, akinél két, már kilőtt pisztolyt találtak, Michael Vargát, aki egy ásóval, Michael Kutzkát, aki egy kaszával és Ignatz Uitzot, aki egy pikával volt felfegyverezve.

A tényállást a 26 Theres. s. p. G. o. § bet 7. jogszabály alapján, de a megtalált fegyverek révén ad matériáié és az esküvel megerősített tanúvallomások révén ad formale is megállapították.

*

Ítélet

Az ítélet a Pesti Területi Cs. K. Katonai Parancsnokság utasítására Pesten összeült, a hadijogra teljes mértékben felesküdött egyhangú határozatból származtatik.

A vádlottak:

1. Andreas Hübner, magyarországi születésű, székesfehérvári, az azonos nevű megyebeli lakos, 45 éves, katolikus, nős –

2. Franz Hawelka, magyarországi születésű, székesfehérvári, az azonos nevű megyebeli lakos, 29 éves, katolikus, nős –

3. Michael Varga, magyarországi születésű, székesfehérvári, az azonos nevű megyebeli lakos, 68 éves, katolikus, nős, szűcs foglalkozású –

4. Paul Gáncs, magyarországi születésű, székesfehérvári, az azonos nevű megyebeli lakos, 39 éves, katolikus, nős, szűcs foglalkozású –

5. Michael Kutzka, magyarországi születésű, pestmegyei kecskeméti lakos, 49 éves, katolikus, nős, kovács foglalkozású –

6. Ignatz Uitz, magyarországi születésű, székesfehérvári, az azonos nevű megyebeli lakos, 23 éves, katolikus, nőtlen, kőműves foglalkozású –

A fenti személyek közül az első három jogszerűen bevallotta bűnét, a fentmaradók bűnössége pedig eskü alatt tett tanúvallomásokkal jogerősen bebizonyittatott, azazhogy 1849. augusztus 10-én Székesfehérvárnál részt vettek a császári csapatok ellen irányuló fegyveres népfelkelésben. Ennek megfelelően az összes vádlott Haynau fővezér úr július elsejei proklamációjának megfelelően halálra ítéltetik. A fegyveres felkelésben való részvétel miatt az ítélet por és ólom általi halál.

Pest, 1849. augusztus 13.

Mittlacher
lovaskapitány, bíró

Kihirdetni és végrehajtani. Pest, 1849. aug. 13.

Kempen Fmlt. m. p.

Kihirdetve 13-án, végrehajtva 1849. augusztus 14-én, Pesten.

Mittlacher
lovaskapitány, bíró

III. A búcsúlevél

Pestrül Ajánlom ezen levelem felbontását Kutzka Mihály Kovács Mester özvegyének, volt Szerelmes Társamnak Juhász Erzsébetnek, tisztelettel Székesfehérvárra.

Szerelmes Párom és kedves Gyermekeim!

Szomorú állapot, melyről tudósítlak, hogy ezen gyászos halál következett reám, hanem az Isteni gondviselés így hozta. Szent neve áldassék érte.

Hanem Szerelmes Társam arra kérlek, hogy ne feledkezzetek rólam minden nap egy miatyánkot imádkozni.

Szerszámvas, aki nem kell, adjátok el. Jóska Szerelmes Gyermekem á contókat a könyvbül add ki. Szerelmes Társam és kedves Gyermekeim, ajánlak az Úr Isten oltalmába, bocsás­satok meg mindenekről. Tisztelt Barátaimat is tisztelem, bocsánatot kérek minden­kitől. Az Úr Isten legyen Veletek. Ámen.

Uitz is velem együtt lövetik agyon, tiszteli Szüleit, testvéreit. írám Pesten a Najgipaj kaszárnya épületében, 14. Augusztusban. Halálom előtt négy órával. Jézus, emberi Nemzet világossága légy irgalommal.

Kutzka Mihály

IV. Az ítélet közzététele

HIRDETMÉNY

Hübner András, Székes-Fejérvári születésű, 45 éves, katholika vallású, nős, cserzőtímár.

Havelka Ferenc, ugyan ottani születésű, 29 éves, katholika vallású, nős, szinte cserzőtímár.

Varga Mihál szinte Székes-Fejérvári születésű, 68 éves, katholika vallású, nős, szűts mesterségű.

Gáncs Pál, ugyan ott született, 39 éves, katholika vallású, nős, szűts mester. Kutzka Mihály, Pest megyei Kecskeméti születésű, 49 éves, katholika vallású, nős, kovácsmester, végre

Uitz Ignátz, Székes-Fejérvári születésű, 23 éves, katholika vallású, nőtlen, mesterségére kőműves, miután hadi törvények alapján történt vizsgálat folytán jelesül az első három önként bevallották, az utóbbiak ellen pedig tanúk által törvényesen bebizonyíttatott volna, hogy folyó év és hó 10-én Székes-Fehérvárott a cs. kir. katonaság ellen felfegyverkezett felkelésben, melyben elfogattak, részt vettek; Báró Haynau táborszernagy és a cs. kir. hadsereg főparancsnoka által Győrött f. é. Július 1-én kiadott proclamatioja 3. §. b. pontja s ezzel kapcsolatban levő hadi törvénykönyv 62. cikkelyének 4. §. értelmében ón és puskapor által szenvedendő halálra ítéltettek, s rajtuk ezen ítélet ma reggel végrehajtatott.

A cs. kir. haditörvényszék
Pesten, 1849 évi Augusztus 14-én.

V. A halál után

Tekintetes

Királyi Pál országos képviselő úrnak

Pesten

Kedves Barátom!

Hazafias felhívásodra íme itt küldöm a honfiúi érzelem ama vértanúinak névsorát, kiknek az 1849-iki rémuralom alatt megengedve lön, hogy hulláik vasas lovaskatonai erős escort mellett, szeméthordó kocsikon, a városi polg. kórházba szállíttathattak.

1849-iki auguszt. 14-én agyonlövettek s az újépületből behozattak:

Hübner András, házas, cserzőtímár, r. kath. 45 éves

Havelka Ferenc, házas, cserzőtímár, r. kath. 29 éves

Varga Mihály, házas, szűcs, r. kath. 68 éves

Gáncs Pál, házas, szűcsmester, r. kath. 39 éves

Kutzka Mihály, házas, kovácsmester, r. kath. 49 éves

Uitz Ignácz, nőtlen, kőműves, r. kath. 23 éves

…

Hulláik a pesti közsírkertben lettek elhelyezve.

…

Megjegyzendő, hogy a szomszédságban lévő hazafiérzésű lakók bátrabbjai közül, titokban mindig számosán jelentek meg a végső gyászistentiszteletnél, kik velem együtt sírva és zokogva rebegték el áhitatos imájokat.

…

Isten engem úgy segéljen, ha igazat írok; – s mivel igazat írok, felhatalmazlak, hogy levelemet bárhol s bármikor használhatod.

Pest, 1870. május 20-án.

hű barátod
Déry Mihály
plébános

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Ingyenkönyvek a tanárok ellen

Autóbusz a pesti utcaszélen, ahová kedvesen beinvitálják az embert egy csésze teára, s még – kis terjedelmű, node ingyenes – tudományos ismeretterjesztő könyvekkel is megajándékozzák. Szerzőik nem akárkik, hiszen külföldi nevük van, s a kiadói ismertetések jeles szak- tekintélyeknek mondják őket. Műveik végén felhívások találhatók, melyek arra bíztatják az olvasókat, hogy amennyiben az itt tárgyalt témákkal kapcsolatban további kérdéseik lennének, írjanak megadott címekre, s további irodalmat küldenek nekik, amelyből választ kaphatnak mindenre, amire kíváncsiak. Részt vehetnek még egy ugyancsak ingyenes levelező tanfolyamon is, csak egy szelvényt kell kitölteniük, s eljuttatniuk a kiadó címére. Az egyik könyvben pedig színes cédula található az alábbi szöveggel: „Ha van kedved velünk kirándulni, találkozzunk a Köki-n a metrókijáratnál húsvét hétfőn reggel fél 8-kor.”

Olyan mint egy modem mese.

A művek logikus láncolatban kapcsolódnak egymáshoz. Az egyik, John Maiséi Isten-e Jézus című, a budapesti Közép-Európai Bibliaintézet által megjelentetett írása perdöntő, a szerző szavaival: „elégséges bizonyíték”-kal szolgál arra nézvést, hogy van Isten. E bizonyíték az, hogy – szemben Buddhával, Mózessel és Mohameddel, akik ilyet sosem mondtak – Jézus azt állította: „Én vagyok Isten”, s – amint a szerző írja – „nemcsak megtette ezt a drámai kijelentést, de bizonyítékkal alá is tudta támasztani állításait” (17. o.).

A másik könyv, W. A. Crisswell Származik az ember a majomtól? című, a németországi Missiondienst Sonnenstrahlen által megjelentetett műve azt bizonyítja, hogy nemcsak létezik Isten, hanem szó szerint kell vennünk a Biblia szavait, miszerint hat nap alatt teremtette az egész világmindenséget, s benne az embert is. A tudomány „szent tehén” csupán (59. o.), az ősnemzés üres mese (17. o.), az evolúció bizonyítékai megdőltek vagy éppenséggel hamisítványoknak bizonyultak (55-56. o.). Egyébként is világos, hogy ha a majmok a történelmi korban sem szoktak emberré átváltozni, akkor régebben sem lehettek erre képesek (17-18. o.). Az „Isten vagy gorilla?” kérdése nem lehet vitás, ez csak fondorlatos megzavarása a hívőknek, „akik a mi »tudományos korunkban« állandóan és sok oldalról ki vannak téve a kísértéseknek, hogy emberektől származó tanításokat kövessenek Krisztus útja helyett” (5. o.).

E viszonylag higgadt modorú előadásmódot harci riadóvá fokozza Dr. W. J. Ouweneel Teremtés vagy evolúció? című, az Evangélium Kiadónál publikált műve. Arra bíztatja a tanuló ifjúságot, hogy ne hagyjon magának „semmit bebeszélni” a tanárok vagy akár lelkipásztorok által, ha az a kérdés felmerül, „nemesített majom-e vagy pedig Isten teremtménye” (3. o.). A kettő össze nem egyeztethető: „Ha tanárod vagy lelkészed olyan Istenről beszél, aki az evolúció segítségével teremtett – akkor Isten saját Igéje nem áll az ő oldalán! A Biblia nem beszél évmilliók során történő lassú fejlődésről, hanem hirtelen végbement teremtő cselekményekről, amelyek egy hét hat napja alatt történtek meg” – szögezi le dr. Ouweneel (s a Bibliára vonatkozóan megállapítása minden kétséget kizáróan igaz is). Ezt követően megismétli a fent ismertetett mű érvelését, miszerint „még soha senki nem figyelt meg valóságos evolúciót” (11. o.), az evolúcióhit „primitív, pogány” téveszme, s „szégyen, hogy a nagyközönségnek ilyen dolgokat mutatnak be” (21. o.).

A mű zárlata egy lázító szónoklat retorikai eszközeivel ismétli: „Tanárod még mindig azt állítja…”, „Tanárod még mindig a régi mesét mondja…”, „Tanárod még mindig azt vallja…”, „Tanárod még mindig azt tanítja…” (29-30. o.).

S ezek a tanárok még mindig úgy gondolják, hogy méltánytalanul alacsony a fizetésük! – tehetné hozzá valaki a szónoklat hiányzó csattanóját.

Bizony, itt szétfoszlik a modern mese idilli hangulata. Ha tanár lennék, igencsak megijednék ezektől az ingyen-könyvektől; meglehet, még a teát is kilöttyenteném abban a buszban, ahová oly mosolygósán invitáltak a pesti utcán. Hallottunk már olyan amerikai perről, ahol a darwini fejlődéselmélet ismertetése miatt kellett a pedagógusnak bíróság elé állania.

Megjegyzem, azt a kisegyszeregyet is meg kellene már vizsgálni, nem mond-e ellent a Bibliának. Ügy emlékszem, az elemi iskola padjaiban nagyon gyanúsnak tűnt az egész, onnan kezdve, hogy hétszer nyolc voltaképpen mennyi. Mondogattam is magamban gyakran olyasféléket – főként, ha a tanító néni nem fogadta el azt a véleményemet, miszerint hétszer nyolc az negyvennyolc –, amikkel Dr. Ouweneel zárja művét: „Gondolj arra, hogy a nagy tömegnek soha nem volt igaza, a tudomány területén sem. Ne tévesszenek meg a nagy számok” (39. o.).

SIMOR ANDRÁS

Szégyenpillanatok

Közismert, hogy Petőfit királyellenes versei miatt Debrecenből kiindulva országszerte „éretlen”, „hűtelen betyári nyelvű”, „eskütörő”, „áruló szavú”, „szemtelen”, „zavarhajhász”, „átkos énekű” poétának nevezték, és egy lánglelkű jezsuita „lángsugarakkal font ostorral” szerette volna megkorbácsolni.

Kevésbé közismert, hogy e századi költészetünk egyik tizenkilencedik századi elődje, az egyébként kiváló Komjáthy Jenő, a nagy újító, 1888-ban parafrázissá alakította az Akasszátok fel a királyokat a következő címmel és refrénnel: „Akasszátok föl a pánszlávokat!”

Tizenkét évvel a – nyomatékosan ismételjük – kiváló Komjáthy Jenő ominózus verse előtt jelent meg a múlt század egyik legkövetkezetesebb plebejus forradalmárjának, az ugyancsak kiváló Táncsics Mihálynak Nemzetiségi izgatok című műve Tóvölgyi Titusz lapjában, a Gyors-Postában. Táncsics ebben a cikksorozatban szembeszállt az Eötvös-féle haladó nemzetiségi törvénnyel, és nemzetféltésében ijesztő dolgokat írt a nemzetiségek ellen, még azt is leírta, hogy „inkább maradjon a jobboldal kormányon, ha a szabadságot némileg megszorítja is, mintsem azt az ellenzék a román és szerb-vajdaság árán érje el.”

Az idegengyűlölet és a cigányellenes hisztéria jeleitől elborzadva jut eszembe Komjáthy Jenő verse és Táncsics Mihály cikksorozata. Talán nem kell részletesen bizonygatnom, hogy nem az ő nimbuszukat kívánom megnyirbálni ily módon, hiszen Komjáthyról verset és tanulmányt is írtam, s azt hiszem, nem szerénytelenség, hanem csupán egy tény felidézése az, hogy az elmúlt tizennégy évben én rendeztem sajtó alá a legtöbb elfeledett Táncsics-művet tanárkollégáim segítségével, szám szerint ötöt is, köztük Táncsics egyik főművét, a mostanáig egyetlen példányban létező Józanészt is.

Miért idézem hát Komjáthy és Táncsics szégyenművét, életük szégyenpillanatát?

Azért, mert egy korszak romlása nemcsak a hitehagyottak, nemcsak a gyöngék megnyilatkozásaiban érhető tetten, hanem olykor a kiválóak tévedéseiben is. A nemzethalál látomását hamisan, Vörösmarty hajdani igazától megfosztva nemcsak a kisstílű párt­politikusok (hadd ne említsek tegnapi és mai neveket) vették és veszik szájukra, hanem el-elvétve ebbe a hamis szakadékba zuhannak a jók, mi több, említett példánkra utalva, a legjobbak közé tartozók is.

A ködösítések korában éppen ezért kell gyémántkeménységgel szembeszállni minden látszat-igazsággal, és okosan félteni hazát, nemzetet. Voltak ilyen okos nemzetféltők a múlt században is. Egyiküket Mocsáry Lajosnak, másikukat Hermán Ottónak hívták, mind­ketten a hamis nemzetféltés legparányibb jeleit is elutasították. Hermán Ottó például ilyen levelet küldött Désre a Petőfi eszmeiségéhez ragaszkodó, republikánus, demokrata elveiért a legkietlenebb magányt is bátran vállaló papköltőnek, Medgyes Lajosnak, amikor annak egyik írásából törölte a románellenes kitételeket: „…ilyen csípős megjegyzést vártam volna a jobboldalról – Öntől, a humanistától s oly politikustól, aki áttekintheti a pártküzdelmeket s a párttaktikát, nem vártam volna, s hogy mégis megtette, ezt egy pillanatnyi fölhevülés eredményének nevezi őszinte tisztelője: Herman Ottó.”

OLVASÓLÁMPA

SZIGETI PÉTER

K. állattörténetei K. szerint

Kállai R. Gábor: Kafkológia

Számomra biztos mércéje – s feltehetőm, nem egyedül állok így ezzel – egy irodalom­kritikai, esztétikai elemzés fontosságának, szellemi meggyőző erejének az, ha fel tudja kelteni érdeklődésemet, kíváncsivá tesz az eredeti, a szerző által interpretált művek olvasására, újraolvasására. E kis fehér könyvecske, címlapján Franz Kafka harmincas, vonzó fotójával – közelebbi műfaji meghatározása alább – eleget tett e mércének, elérte e ha­tást. Ebben szerepe lehet olyan szubjektív tényezőknek, melyek mindhárom szóban forgó szub­jek­tumnál azonosak: jogfilozófiát szerető jogász, bölcsész, író emberekről van szó. Nemzedék­társammal Kállai R. Gáborral, aki számos jó publicisztika, ifjúsági regény szerzőjeként már megmutatta magát, s ki most irodalomkritikusként lép elénk, éveink számát tekintve némiképp meghaladtuk a rövid életű, tüdőbajtól szenvedett prágait (43), akit művei hatástörténete, olvasottsága modern klasszikussá tett. Kafkától a mi nemzedékeinkig bezárólag az elidegenedés problémájával, a személyes és az emberi integritás védelmében szokás volt szembenézni. A kritikai tudatosítástól, szimptóma-leírástól kezdve – amely mindig a probléma felvetése – a lázadáson át egészen a közösségi, társadalmi kiutat kereső forradalmi cselekvésig. Az ezredvégen mintha megváltozna a helyzet. Olyan nemzedékek kerültek túlsúlyba a globális kapitalizmus – globálisan erős, helyileg sebezhető – társadalmi terében, amelyeknek kollektív tudatában nincs vagy alig-alig van jelen e probléma. Az elidegenedésbe beleszületett-beleszoktatott és –szokott nemzedékek társadalmi és kulturális ideje jött el.

Miért hát Kafka? Erre a kérdésre bizonyára »a miért nem« a választ eldöntő ellenkérdés, ha a posztmodern esztétikum nélküli világából azon az alapon kívánnák száműzni, hogy mondjuk a modernitás meghaladott világa tartozékának tekintik Kafkát. Láttunk már ilyen eljárásokat. A szellem világában minden megtehető. A dolog ilyenképpen és nem másképpen történő felfogásának még érdekeket védő funkciója is van. Ugyanakkor igencsak visszás eljárás.

Kállai – aki az esszé és a tanulmány közötti átmenet műfajaként fogja fel munkáját, s valószínűleg innen hangösszevonással megspórolt címadása, ti. a Kafka-o-lógia logoszának enyhítésére – az emberélet útjának felénél lendületes elemzést produkál. S itt már a motivációk, az érdeklődés felkeltésén túlnövő objektív teljesítményről szólhatok. Max Brod instrukciói nyomán az állattörténetek etikai, filozófiai világkonstrukciójára épít, néhány novellára alapozva értelmezését. A kísérlet sikeres, egyrészt mert járható utat talált a sokrétegű életműben, s ennyiben módszere akár e novelláknál szélesebb kafkai bázison is kipróbálható, másrészt mert az elemzett állattörténet-novellák mellett az életmű egészére vonzó perspektívát tud nyitni. Elemzése tiszteli a Kafka-irodalom maradandó eredményeit: kiteszi azokat a kontrapunktokat (W. Benjámin, Hauser Amold, Zatonszkij, Pók Lajos, Janouch stb.), melyek az adott relációban nemcsak a szerzőnek a »logosz« nívóján álló tárgyi ismereteit mutatják, hanem a tanulmány olvasóit is segítik a többoldalú tájékozódásban. Mégsem könyvekből (X), értsd a kommentárirodalom könyveiből írt újabb (X+l) könyvet, hanem meglátott egy bölcseleti lehetőséget, a fenomenológiai epoche eidetikus redukcióját, a lényegre redukálás módszerét, s efelől bontja ki a Kafka által kedvelt állattörténeteket.

E módszer nem tagadja, hogy e történetekben is szó van a világ végtelen talányairól, a veszélyektől szorongatott, magányos, sőt, elidegenedett életekről és viszonyokról, amit Kafka a reális, konkrét érzékletes valóság és a groteszk, sőt abszurdba átmenő formák nála mesteri egységre találó ellentétén keresztül fejezett ki. De a három szóban forgó állatnovellánál – Egy kutya kutatásai (1920-22), Az odú (1923), Josefine, az énekesnő, avagy Az egerek népe (1924) – a bölcseleti irányultságú elemzés specifikus tartalmak kibontására alkalmas.

Nézzük például Az odú-t. A narrátor vakondokféle belső monológja akörül szövődik, hogy vajon képes lesz-e az egy életen át építgetett, tökéletesítgetett odú megvédeni őt a külső fenyegetésektől. Pók Lajosnál az odú Kafka írói munkájának allegóriája, ahova belefúrja magát, hogy minden eszközzel védelmezze magát környezetétől, a kísértetektől és kételyeitől szorongó író. Zatonszkij a beteg és haldokló író (Kafka egyik utolsó novellájáról van szó) önvédelmeként értelmezi a leírtakat, míg Hauser Arnold szerint „a föld alatti odú a maga ásító mélységeivel, ürességével és csendjével – megannyi metaforája a magánynak, az elidegenedésnek és annak az áthatolhatatlan szakadéknak, mely az egyes embert a lét megnyugtató, minden kételyt és bizonytalanságot megszüntető értelmétől elválasztja.” (24.) Kállai a novella szerkezetében megbúvó etikai konstrukció időproblémája felől közelítve értelmez. „Az odú lakója hatalmába kerítette az időt, nincs számára sem múlt, sem jövendő, az idő puszta háttere a végtelen meditációnak – a vakondok emlékszik arra, hogy régebben volt, amit meg tudott tenni, s volt, amit tapasztalatlansága miatt nem; ugyanez áll a jövőre is. Ma már és még változtathatna az odún, ez azonban értelmetlen, az odú így is minden odúk legjobbika. Ebben azonban nem lehet biztos, így paradox módon szeretne tanúja lenni otthona feldúlásának, mint ahogy a féltékeny ember is vágyik a tettenérésre, hiszen így legalább a tökéletlenségében biztos lehetne. Talán jobb lenne – vélekedik a vakondok – másutt új odút építeni, ugyanakkor azt is tudja, ott is ugyanaz a bizonytalanság állna elő. A kierkegaard-i ultima ratio – Istennel szemben soha nincsen igazad – az odúval szemben soha nincsen igazad formulává torzul.” (29.) Az odúlakó „Kétségbeesetten küszködik egyedül és kizárólag saját világával, megkísérel mindennek jelentést adni, ami akár belülről, akár kívülről jelentkezik. Egyetlen kétes kiindulópontja van ehhez a kegyetlen harchoz, saját énje, de még ezt is elveszíti. Mint Kafka minden hőse, múlt és jövő nélküli – a jelen sem sajátja –, egyben lehet csak biztos, hogy mindenütt és mindenkor kívülálló és idegen marad.” (46.)

Itt azt gondolom, valóban jól látszik, mert megjelenített a társadalmi lét szerkezetének a priorisztikus lényege: a cselekvések, tények mögött »végső« értékek húzódnak. Ezek relativizmusa azonban áttörhetetlen, ha nincs alapérték. Ennek létezése viszont kizárt, ha elesik a normát érvényessé tevő közösségre támaszkodás (és következésképp elesik a történelem). Odúlakók vagyunk és maradunk mi is egy ilyen világkonstrukcióban. Ennél tragikusabbat már nem is lehet mondani, olyannyira nem, hogy innentől kezdve az egész nevetséges. A tragikus és nevetséges együttesének esztétikai valeur-jét pedig éppen a kafkai groteszk formanyelve hordozza.

A filozófia mellett a kávéháziság és az arany Prága szeretete is jól megfért németül író, zsidó származású, cseh írónkban, aki elsősorban és mindenekelőtt író volt. Per definitionem: „aki kiadható és elolvasható műveket szokott és tud írni”. Ismert összefüggés, hogy a Munkás-Balesetbiztosító jogtanácsosaként kifejtett megbízható munkája nemcsak zavarta fő tevékenységében, hanem e nyárspolgáriként megélt világ alighanem motiválta is őt az általa megírt világ elgondolására. A per Josef K.-ja és A kastély K.-ja egyaránt erről tanúskodik. Rémisztő helyzet olyan perben vádlottnak lenni, ahol nem tudni, mi a vád, miért állítanak bíróság elé. Minden és mindennek az ellenkezője kihozható a jogból. Ezért éppolyan kiszolgáltatott bizonytalanságban van Josef K. a perbeli folyamatban, mint K., a földmérő a kastély labirintusában. Hierarchiák és racionális szabályok ugyan vannak, a részek mégis felcserélhetőek, mert nem illeszkednek az egészbe. Az összfolyamat strukturálatlansága, az, hogy se eleje, se vége, irracionálissá teszi a részracionalitásokat.

A Kafka által személyesen összeállított utolsó kötet, Az éhezőművész (Ein Hungerkünstler) meglehetősen erőteljes tematikus egységet teremt. Négy novellában vizsgálja a művészet, a művész és a közönség relációit. Kafka igen szemléletes, konkrét megfigyeléseken keresztül, realisztikus ábrázolással jut el érdekes és tanulságos magyarázatokhoz, az esztétikum természetéről, forrásairól. Legátfogóbban, fogalmi absztrakciókként is éppen az állatnovellaként már szóba hozott Josefine az énekesnő, avagy Az egerek népében. A számára oly fontos dolgokról is tud megfelelő komolysággal és ugyanakkor iróniával szólni. Az Első bánat azt mutatja meg, hogy a művészet bizonyos értelemben csinálmány. A trapézművész impresszáriójának és a trapézművésznek együttes csinálmánya, ahol az impresszárió által teremtett helyzet, a hatalom védte bensőség helyzete, kulisszáival együtt, megingathatatlannak tűnik. A trapézművész „előbb a tökéletesség utáni vágyból, később már zsarnokivá vált megszokásból is úgy rendezte be az életét, hogy amíg egyazon társulatnál dolgozott, éjjel-nappal fönt maradt a trapézon. A siker nem maradt el, s ez nem is csoda. A trapézművész autonóm alkotó, akit csak és kizárólag kissé dekadenssé váló művészete érdekel, s a világról nem vesz tudomást, de miért is venne, a nézők életének egyetlen értelme az, hogy őt csodálhassák. Az impresszárió szeretetteli gondoskodással teljesíti minden kívánságát, van hatalma a cirkusz világában, s ez csak a trapézművészt szolgálja…” (94-95.) Az eltespedtség, a valóságos megmérettetés hiánya döbbenti rá a művészt arra, hogy kevés amit csinál, változtatni, újítani kellene produkcióján. Furcsa, valószínűtlen kísérlet ötlik az eszébe: még egy rudat akar, sikereit is veszélyeztetve ezzel. A műviségre, mesterkéltségre való rádöbbenése a lényeget, a szituációba kódolt sikerélmény összetartó erejét veszélyezteti: „Az az egy szál rúd a kezemben – hogy élhetek így!” – jajdul fel váratlanul. Az impresszárió aggodalommal szemléli védencét, s látni véli, hogy a „trapézművész gyermekien sima homlokára felvésődnek az első ráncok”.

Kafka páratlan, 3 oldalas tömörséggel modellezi itt a cirkuszi előadó (művészet) külsőd­le­ges­ségét, szituatív-csinálmány jellegét, hogy a kötet címadó novellájában, Az éhező­művészben a szituativitást immáron ne a művész, az impresszárió és a közönség viszonya hordozza, hanem valami sokkal elementárisabb, ami mindhárom szereplőn túl van, de az alkotás létfeltételét képezi: a kor hatalma. Az éhezőművész nagy időkben sztár volt, pedig semmit sem csinált, csak éppen közszemlére kiállított ketrecében nem evett semmit. Produkcióját, az éhezést egyénisége kiteljesítéseként élte át, és sérelmesnek érezte, hogy impresszáriója mindig csak 40 napig engedte koplalni, nem tovább. Míg maga e korlát meghaladásával próbálkozott művészete kiteljesítésén, addig közönsége egyre fogyott, s egyre kevesebb figyelmet szentelt produkciójának. Kállai – emlékezetem szerint eltérően a hetvenes évek budapesti avantgarde színházi előadásától – a novella kulcsát az első mondatban látja. „Az utóbbi években igencsak megcsappant az éhezőművészet iránti érdeklődés. Míg korábban igen jövedelmező volt efféle látványosságok rendezése saját vállalkozásban, ma a dolog tökéletesen lehetetlen. Más idők járnak.” A háború utáni korszak, az éhező Berlin érteti meg Kafkával, hogy ott, ahol mindenki éhezik, éhezett, ott az éhezőművészet elveszti auráját, nem öltöztethető többé a művészet dicsfényébe. Az idők változása kihúzza a talajt bizonyos művészetek alól. A retrospektív nézőpont nélkül nem érthető a(z éhező) művészet valóságkonstrukciója. Az esztétikum forrása itt a társadalmi élményanyagban, a történelmi közegben honol (általánosíthatjuk Kafka modellezését).

Az állattörténetek szellemkritikai irányultságához formájában és szerkezetében egyaránt illeszkedő Josefine-novella sokoldalúan magyarázza az esztétikumot, s egyben Kafka sajátos ars poeticájának, sőt ezen túlmenően munkássága bizonyos mérlegének is tekinthető. Probléma expozícióként induljunk ki a művészet erejéről művészi szellemességgel elmélkedő novella szövegéből. „A mi énekesnőnket Josefinenek hívják. Aki még nem hallotta énekelni, nem ismeri a dal hatalmát. Lehetetlen, hogy aki őt hallja, azt magával ne ragadja éneke, és ez már csak azért is igen figyelemreméltó, mivel a mi nemzetségünk általában nem szereti a zenét. A csendes békesség a mi legkedvesebb muzsikánk; a mi életünk nehéz; még ha sikerülne is végre lerázni mindennapi gondjainkat, akkor sem tudnánk már a mi megszokott életünktől ennyire távoli dolgokhoz felemelkedni, mint amilyen a zene. […] Josefine – egyedül ő a kivétel, ő szereti a zenét, és tolmácsolni is tudja; ő azonban az egyetlen; ha ő eltávozna közülünk – ki tudja meddig –, a zene is eltűnne vele életünkből.

Sokat töprengtem azon, voltaképpen hogy is van ez a zenével. Ugyanis nekünk semmi érzékünk sincs a zenéhez; hogyan lehetséges, hogy Josefine énekét megértjük, vagy legalábbis úgy hisszük, hogy értjük, mivel Josefine tagadja hozzáértésünket.” (Elbeszélések, Európa, 1973:246.)

E titokra, a művészet titkára a legegyszerűbb válasz, hogy az az érzésekre, érzék­szervekre hat. Mivel erre mindenféle közönséges életmegnyilvánulás alkalmas, nemcsak a cincogás, de a diótörés is, mégsem lehet kielégítő e válasz. „Noha Josefine cincogása lényegében megegyezik a népi cincogással, azaz a legközönségesebb életmegnyilvánulással, de mégis – nagyon úgy tűnik – több annál, ezért a cincogásnak afféle nembeli cincogásnak kell lennie. »Csodáljuk benne, amit magunkban nem csodálunk, minden egyéb vonatkozásban egy velünk« – vált át hirtelen egerünk a lukácsi esztétikára, aminek […] egyik központi kategóriája a partikulárist a különösségben megragadó és ezzel meghaladó nembeli. És valóban a művészet (és a filozófia) egészen közönséges tevékenység, s nembelivé csak akkor emelkedik, ha a befogadói oldal – jelen esetben az egerek népe – magát ismeri fel benne, s ha beépül a nép integráns történelmébe.” (101.) Művészete nem sikkad el észrevétlenül, hiszen cincogása „ott hangzik el, ahol mindenki más némaságra van kárhoztatva, úgy érkezik, mintha a nép küldené üzenetét az egyednek”. Josefine cincogásának tehát van funkciója: a közösség öntudatának hordozója, érzéki megjelenítője.

A „jobb” körökben használhatatlannak tekintett lukácsi esztétika így, s még többféleképpen is használható – a katarzis vagy a mimetikus-nem mimetikus művészetek problémájának észlelése – a kafkai egerek számára. Ők nem gondolták, hogy hatalmasabbak volnának az oroszlánoknál, csak azért, mert esetleg magasabb helyen tartózkodnak. Azt azonban igen, hogy a jelek jelentését a mindennapi élet struktúrái és tevékenység­formái felől érdemes értelmezni, a konkréttól az absztrakthoz való felemelkedés során.

Ahogy Kafka tette ezt e század centrális problémájának művészi feldolgozásával. (CRITICAI LAPOK-könyuek No 1.)

FRIDECZKY FRIGYES

Tízezreknek kéne forgatniuk

Magyar nyelv és irodalom

Az 1996-os III. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon nagydíjat nyert Pannon Enciklopédia könyvsorozat ötödik kötetét tartja kezében az olvasó. A főszerkesztőt, dr. Sípos Lajost is beleértve, a nyelv- és irodalomtudomány nyolcvannyolc neves szakembere a teljesség igényével mutatja be nyelvünk fejlődését és jelen állapotát, irodalmunk évszázadait és kortársaink remekeit. A kötet szócikkei egyetemes nyelvtörténeti és nyelvtudományi kérdésekkel is foglalkoznak, többek között a nyelviség, a jelek és jelrendszerek, a nyelv és gondolkodás, a nyelv eredete, a nyelvek típusai, a világ nyelvei, a nyelvrokonság, a nyelvünk területi kapcsolatai és rokonítási kísérletei, az uráli nyelvcsalád, az ugor nyelvek, a finnugor együttélés stb. című szócikkekben.

A magyar nyelv történetét végigvezetik nyelvünk őskorától a legújabbkori magyar nyelvig, tárgyalják a mai magyar nyelv rendszerét, a nyelvhasználat kérdéseit a stilisztika történetétől, az irodalmi nyelvtől, a nyelvműveléstől, érintve a nyelvi politikát, a helyesírást, a személy- és helyneveket, nyelvjárásainkat, a regionális köznyelviséget, egészen a gyermek­nyelvig, a nyelvi humorig, zárva a magyar nyelvtudomány történetével. E nyelvtudományi, illetve nyelvtörténeti témák tárgyalása után rövid átvezető résszel – nyelvtől az irodalomig – jutunk el irodalmunk kezdeteiig: az ősi magyar hitvilágig és ősköltészetig, a latin nyelvű egyházi és világi irodalomig, a középkori és reneszánsz drámákig s Janus Pannoniusig.

A következő két fejezet 82 oldala nagy léptekkel közelít a tizenkilencedik század végéhez, a századfordulóhoz. A magyarországi reformáció, a bibliafordítások taglalása után Balassi Bálint, Rimay János költészete és a protestáns tudományosság kerül terítékre, majd a barokk kezdeteivel áttérünk a hitvitákra, Pázmány Péter társadalmi és irodalmi tevékenységére, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István és a barokk udvari költészetre, az emlékírókra, Rákóczira és Mikesre, az iskoladrámákra, a népszerű költészetre és a tudományos irodalomra. Már itt is érintik a korabeli nyomdászat és könyvkiadás, a könyvtárak és könyvolvasás helyzetét, amit majd később a modern korban újra és újra elénk tárnak. Talán oldásnak szánták a szerkesztők, de több helyen is kitérnek (gyermeknyelv, nyelvi humor, könyvek a ponyván, ponyvák a boltban, olvasmányok a metrón stb.) a magyar nyelv és irodalom különféle eltorzítására, nívótlan felhígítására, a helyesírás elképesztő rombolására (diáksóder, bakaduma, reklámnyelv, argó stb.).

A Felvilágosodás, romantika, realizmus fejezet Csokonaitól Madáchig foglalkozik a kor költészetével (Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany) illetve dráma- és regény­irodalmával (Katona, Madách, Jókai, Kemény). A következő fejezet a századforduló megújulásáról ad számot a költészetben, a prózában és a drámairodalomban, bőven taglalva Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Füst Milán és Karinthy Frigyes munkásságát. A Költészet 1920 után szócikk szereplői két-kétoldalas tömör kis esszéket kaptak. A szerzők helyet adtak a két világháború közötti, majd az azt követő évtizedek költészetének, prózájának és drámairodalmának, a kisebbségi- és a nyugati magyar irodalomnak, a „fényes szelek” és más irodalmi csoportok, a modem, a groteszk és a fantasztikus irodalmaknak is. A két utolsó fejezet az ezredvég irodalmával, a nyelv, irodalom, kommunikáció problémáival foglalkozik.

Megemlíteném, hogy egyes témák különböző helyeken újra és újra felbukkannak, hogy a képanyag jelentős részét láttuk már (olykor sokkal jobb minőségben) az 1993-ban megjelent gyűjtő jellegű Pannon Enciklopédiában, hogy több szerzővel itt újra találkozunk, sőt egyes szócikkeket szó szerint átvettek onnan. Egy szuperkorrektor munkája nyomán elkerülhető lett volna több kisebb-nagyobb nyomdahiba, ám mindez mellékes, hiszen e súlyos könyv nemcsak igen sokat markol, hanem sokat is fog. Rendkívül színesen és sokoldalúan tájékoztat. Fő jellemvonása, hogy nem a szakmához, a bennfentesekhez szól, hanem minden olvasni tudó érdeklődő emberhez, s mindezt szép magyar nyelven, oldott kifejezésekkel, szeretettel teszi. Tízezreknek kéne forgatniuk e kitűnően hasznosítható könyvet (mérete, súlya és ára ezt megnehezíti); megtalálható kéne hogy legyen minden iskolai és közkönyvtárban. (Dunakanyar 2000)