A kisfiú megállt a hídnál, és visszanézett. Innen még éppen látszott a ház, ahol mostanáig élt. Nem megyek vissza soha többet, mondta ki hangosan, aztán összeszorította a száját. Nem akart sírni, mert érezte, ha elkezdené, a végén talán vissza is szabadna. Azt pedig nem lehet, oda többé nem lehet visszamenni. Belenézett a vízbe, sárga levelek úsztak pörögve lefelé a kis gáton. Ezt a gátat még a nyáron építették együtt a szomszéd gyerekkel. Akkor még jó volt minden, ő legalábbis úgy érezte. A barátom, mondta a szomszéd gyerekre, és nem értette, az miért húzza el a száját. Most már érti. Ha lenne egy csónakom, ábrándozott, akkor lecsorognék a patakon, bele a folyóba. Aztán csak vinne a víz. Persze nem is arra kell menni, hanem keresztben, át az országon. Jó hosszú út lesz, de egyáltalán nem félt tőle. Azt is kitervelte, hogyan utazik majd. A vonaton mindig valamelyik vécében lesz, vagy meglesi, a kalauz merre halad, előre vagy hátra. Aztán már gyerekjáték az egész, csak mindig mögötte kell lenni. Leszállni valamelyik állomáson, előre vagy éppen hátra futni, ahogy szükséges. Valamennyi pénze van, de az kell élelemre. Ki tudja, mennyi időbe telik, mire célhoz ér. Amióta eldöntötte, hogy elmegy, különös módon újra látta azt a csöpp házat, aminek csupán az eleje volt ház, a belseje már inkább barlang. Ott élt nagyapjával, onnét ragadták el őt egy hideg, havas napon, s most éppen oda készült. Haza. Nagyapja biztosan várja. Ő mindig várta, akkor is amikor elcsavargott, vagy amikor ellopta az apja, és ő mindig haza is talált. Hát most is képes lesz rá. Az igaz, hogy most sokkal messzebb van, de nagyobb is lett. Nagyobb és erősebb, ezt érezte. Nem volt verekedős, mégis, egyszerűen tudta anélkül, hogy próbálta volna, mennyire erős. Most pedig annyira szomorú, hogy akár a világ végéig is el tudna menni, ha kéne. De nem kell. Csak Debrecenig kell, vagy Nyíregyházáig. Ott, a két város között van valahol a nagyapja. Persze nemcsak ő, hanem az egész családja talán, ám azokhoz nincs semmi köze. Az anyjához főleg. Nem anya az ilyen, fiam, mondogatta a nagyapja, hol ezzel áll össze, hol azzal, elfajzott nagyon. Ha nagyanyád élne, saját kezével ütné agyon. Régebben még mind együtt éltek, volt egy egész nagy ház, úgy emlékszik. Az igaz, hogy sokan is voltak rá, sokszor nem is tudta ki kicsoda. Például sokáig azt hitte, csak anyja van Aztán egyszerre ott termett egy ember és azt mondta rá az anyja, ez az apád, és tényleg az volt, adott neki egy nyalókát, meg egy fakést. Megjött a börtönből ez a szarházi is, morgott a nagyapja, lesz most már megint hajcihő. Lett is. Volt, hogy minden este verekedéssel végződött. Az a rohadt ital, magyarázta a nagyapja, ő meg rettenetesen félt és megfogadta, hogy soha nem fog inni, olyan rémületesnek látta az apját. Vérben forgott a szeme, ide-oda zuhant a szobában, állandóan ölni akart. Legszívesebben a föld alá bújt volna, amikor meglátta a kést, rohant a nagyapjához és eltakarta a szemét, de hiába. Visított ilyenkor mindenki, ne gyere rám a késsel, az anyja például ezt visította, csak a nagyapja nem szólt semmit, magához ölelte és ringatta. Csitította, hogy ne féljen. Ezeket mind azóta is álmodni szokta. Ahogy az apja hadonászik a késsel. Meg az anyja visítását. Ilyenkor felébred, és nem tudja, hol van. Éjszaka különben se szokta tudni, hol van. Figyelni szokott kifelé és csak nagysokára talál rá a valóságra. Annyi helyen volt már, nem csoda. A legrosszabb hely mégiscsak az intézet volt. A legjobb meg ez itt, amit most elhagy örökre. Meg még nagyapjánál is jó volt, ott a barlangban. Ott nem félt, de nem volt mindig ennivaló, aztán tüzelő sem. Este nagyapja körbetekerte mindenféle ruhákkal és úgy feküdtek a sötétben, egymáshoz bújva. Akkor már nem volt senki velük. Az anyja elment valakivel, meg a rokonok is valahogy eltűntek. Apád mindenkit elzavar, mondta nagyapja még a régi házban, de velünk nem bír, figyeld csak meg! De nem úgy lett, hanem úgy, hogy egy éjjel részegen rájuk gyújtotta a házat. Nagyapja nem adta oda a pénzét, azért. Ő csupán arra emlékszik, hogy rohannak ki a házból és marja a torkát a füst. Meg arra, hogy a nagyapja sír, és könnyei az ő arcára potyognak. Soha nem látott még sírni férfiembert. Ezután költöztek: be abba a barlangos házba. Azt mondták pedig nekik, hogy nem szabad, életveszélyes. Bármikor leszakadhat, mert homok az egész, magyarázták, de nagyapja nem törődött velük. így van már ez vagy ötven éve, épp most szakadna le, különben is hová mennénk, ezt mondta. Tényleg nem volt hová menni. Meg aztán pénz se volt, csak egy kevés. Azt a hegedűjében tartotta a nagyapja. Az a hegedű úgy volt, hogy az övé lesz, hogy ő fog rajta muzsikálni, ha felnő. Most nem tudja mi van vele, de biztos megvan, mert nagyapja nagyon vigyázott rá. Egyszer pedig azt is el akarta adni az apja. Utánuk jött és azzal fenyegetőzött, hogy ezt a házat is rájuk gyújtja. Megver az isten, meglátod, kiabált ki a nagyapja, aztán többet nem is szólt. Az apja meg káromkodott még egy ideig, aztán elment. Legközelebb akkor jött, amikor nagyapja nem volt itthon. A fiam vagy, a hétszentségit, ezt kiabálta, és már vitte is magával. Annyira félt, hogy ordítani sem mert. A könny csípte az arcát és úgy folyt a szeméből, hogy semmit nem látott. Fájt a karja, ahogy húzta őt az apja, de azért sem mert szólni. Elvitte a szomszéd faluba, ott élt akkor egy asszonnyal. Az asszony kedves volt, megtörölte az orrát, és adott egy nagy tányér levest. Este azonban azt mondta az apjának, mi a fenének hoztad ide ezt a gyereket, maradt volna az öregnél. Ott csak ne maradjon, szólt vissza az apja, az öreg dögöljön meg ott, ahol van. Ebből azt vette ki, hogy a nagyapját veszély fenyegeti. Addig várt összeszorult gyomorral, míg lerészegedtek mind a ketten. Aztán kimászott az ágyból, és lábujjhegyen átment a konyhán. Annyira félt, hogy összepisilte magát, mielőtt kiért volna az ajtón. Éjszaka volt, de világos nagyon. Ragyogott a telihold. Tudta, merre kell menni. Ameddig csak bírta, futott. Néha megállt, kilihegte magát, és futott tovább. Lassan .megszáradt rajta a gatya. És sikerült. Mire hajnalodott, már ott kuporgott nagyapja ölében. Az meg csak simogatta, úgy altatta el. Hatéves volt akkor. Az apját többet nem látta. Ha még egyszer el akarna vinni téged, megölöm, mondta nagyapja, és a baltát odaállította az ajtó mögé. Úgy nézett, hogy elhitte, tényleg megtenné. Jó lett volna ezután, csak jött a tél. A hideg, és hogy nincs mit enni. Nagyapja elment olyan házakhoz, ahol régebben muzsikált, lakodalomban vagy temetésen. Onnan kéregetett ezt, azt. Fát kapott, meg krumplit, káposztát, ilyesmit. Néha pénzt. Volt olyan hely, ahol azt mondták, ne jöjjön többet. Máshol dolgozhatott is, fát vágott, etette az állatokat, de ez csak ritkán fordult elő. Ilyenkor vitte őt is mindig magával. Nem mész már mellőlem, akkor vagyok csak nyugodt, ezt mondta. így voltak. Azt, hogy éhes volt különben jobban bírta. A hideget nem. Fájt a keze, lába, ha beleütött a fagy már ordítani tudott volna csak. A nagyapja dörzsölgette, huhogatta, volt, hogy a szájába is vette, ott melengette a kezét. Szóval rossz volt nagyon, de ő azért el nem ment volna onnan semmiért. Egy reggel azonban a nagyapja nem bírt felkelni. Nézd már, mondta neki, valami lett a lábammal, mozdítani sem tudom. Akkor ő letekerte a rongyokat és együtt nézték azt a lábat. Kék volt és vörös és még mindenféle más színű, és mintha nem is láb lenne, hanem egy olyan hosszúkás lufi, amiket a búcsúkban árulnak. Az orvos azt mondta, ne vicceljen már ember, maguk itt megfagynak mind a ketten, ezt én nem hagyhatom. Nagyon dühösen ment el, ők pedig ültek némán összekapaszkodva, rémülten, amíg meg nem érkezett a mentő. A kórházban el se búcsúzhattak rendesen. Ő a gyerekosztályra került, de csak pár napig, megfigyelésre, onnan meg vitték egyenesen az intézetbe. Két nő jött érte, s ha nincs az a kedves ápolónő, a Zsuzsi, akkor nem is láthatta volna a nagyapját, jó is volt látni persze, meg nem is. A lába fel volt kötözve, meg fognak műteni lehet, mondta nagyapja és magához húzta. Ahogy rendbe jövök, elmegyek érted, súgta a fülébe, nem hagylak ott, ne félj! Megcirógatta nagyapja szúrós arcát és azt mondta, hogy nem félek, s tényleg nem félt, csak valami idegen érzés szorította a torkát, hogy folyton nyelni kellett tőle. Utána sokáig nem beszélt. Nem szólt egy szót sem a gondozókhoz, de még a gyerekekhez sem. Csúfolták, hogy néma. Egyszer az egyik fiú, miközben verte, azt kiabálta, ha megszólalsz, abbahagyom. Hiába, nem tudott megszólalni. Végül a gyerek abbahagyta, és többé nem is bántotta. Erre a fiúra nagyon emlékezett, mert irigyelte, hogy olyan nagy és erős, hogy mindenki szót fogad neki, hogy szőke haja van és kék szeme, hogy senki sem meri bántani, még a gondozók is valahogy óvatosan bánnak vele. Bezzeg őt figyelembe sem vették, nem is néztek rá, csak ha bepisilt, ami elég gyakran megtörtént akkoriban. Sok szidást kapott ezért, szégyellte is nagyon, de nem tudott ellene tenni. Utálta azt a szagot is, ami ezzel járt, olyan édes-mézes szaga lett a zokninak, nadrágnak, mindenki tudta mitől. Mondjuk nem maradt ebben egyedül, volt egy társa, aki állandóan bepisilt, nem úgy, mint ő, annak egy nagy gumibugyit kellett hordani szégyenszemre. Nagyon rossz volt az intézetben, nem is tudta megmondani, igazán miért. Volt pedig ott egy gondozónő, más mint a többi, beszélt hozzá, kérdezgette is, többször meg akarta simogatni, de neki nem tetszett az a nő, ezért folyton elkapdosta a fejét, s elfutott, amikor megjelent a közelében. Állandóan a nagyapját várta, kérdezgette a gondozókat, tudják-e, mikor jön, de nem mondott erről senki semmit. Az az egy, hogy adtak enni rendesen, na és nem volt hideg. Több semmi. Esténként úgy szorította magához a takarót, azt képzelte, nagyapja karját öleli és azt remélte, legalább álmodik vele, de nem úgy történt. Nagyapja ha elő is jött álmában, reggelre nem emlékezett rá, csak rossz kedve lett tőle egész napra. Amit az intézetben kellett csinálni, abból semmit nem szeretett. A gyerekekkel lenni se, pedig játszani jó volt még régebben, ott a barlang körül miket ki nem találtak a többi gyerekkel, de az más volt, mert nem figyelte őket senki, nem szóltak rájuk, nem mondták meg mit szabad, mit nem. Az intézeti gyerekek verekedtek és árulkodtak, meg sírtak, ki hogy és adtak egymásnak mindenféle nevet, neki például azt mondták, potyka, na mi van, mit bámulsz, te potyka, aztán jól kinevették. Azért is bántották, hogy most jött kintről, talán irigyelték, vagy mi. A többiek mind egész kicsi koruktól intézetiek voltak, csúfolták, mert a nagyapját emlegette. Nem jön az már ide, röhögték körül, örül, hogy megszabadult tőled. Az is lehet, hogy kipurcant az öreged, vonogatta a vállát a szőke fiú. Nem hitt el ezekből semmit, de azért nagyon tudott sírni, mert úgy érezte gonoszkodnak vele, meg a nagyapjával is. Nem örült ott különben soha, vagyis kétszer mégis. Egyszer, amikor kirándulni vitték őket. Az jó volt. Előbb hajón mentek, aztán fölgyalogoltak egy várhoz, és onnan a magasból nézték a vidéket. Azt mondta az egyik, hogy olyan, mintha repülőgépen lennének. A másik viszont azt mondta, nem, nem olyan, az sokkal magasabban repül. Ő nem tudta eldönteni, csak azt érezte, hogy szédül egy kicsit, de nem félt, mintha még úgy ugrott volna is le a mélybe, bizsergett a talpa, hátrább lépett, nehogy leessen valahogy. Ott egy gyerek egyébként megszökött, de nem jutott messzire. Az erdőben bújkált, őket meg összeterelték, és a busz előtt várták, mi lesz. Jöttek a rendőrök, nemsokára már hozták is a gyereket. Miért szöktél meg, kérdezték tőle a rendőrök, ő meg azt felelte: csak. Nekik se mondott mást, aztán egyszer, jóval később megszökött megint, és nem látta többet. Na, hát ez a kirándulás tetszett nagyon. A másik jó dolog pedig akkor volt, amikor eljött az a két ember hozzájuk. Bementek azok még a szobákba is és beszélgettek velük, gyümölcsöt és csokit hoztak. A többiek tudták rögtön, miről van itt szó. Gyereket akarnak kivenni, most azt nézegetik, melyik felelne meg nekik, magyarázták, ha ki akarsz jutni innét, csak így lehet. Látta, hogyan kelletik magukat a gyerekek, ölelgetik az asszonyt, meg az embert is, ölükbe ülnek, az arcukat simogatják. Némelyik mondta is, engem vigyetek, engem. Az asszony alacsony volt és kicsit kövér, olyan szomorú szemű. Hiába nevetett rájuk, mégis látszott a szemén, hogy szomorú. Az ember nagyhangú óriás, egyszerre hat gyereket is tudott lovagoltatni, hármat az egyik térdén, hármat a másikon. Aranka néni és Lajos bácsi – így kellett őket szólítani. Sokat beszélgettek a gondozókkal is, olyankor felváltva mutogattak rájuk. Őt is nézegették, de ő nem nézett vissza, szégyellte magát. Nem is dörgölőzött, mint a többiek, azt is szégyellte, pedig jó lett volna. Az asszonynak olyan jó szaga volt, valamire emlékeztette, de nem jutott eszébe, mire. Azért egyszer ő is beállt a sorba a térden lovagláshoz, és együtt nevetett a többiekkel. Egy napon az asszony leguggolt hozzá és megkérdezte, elmenne-e velük. Mi lenne, mondta kedvesen, ha téged vinnénk ki? Mit szólnál hozzá, a mi fiunk lennél, ott laknál nálunk. Ott van ám sok játék, meg állatok, minden. Jó lenne ez neked? Megemelte két ujjával az állát, hogy a szemébe tudjon nézni, de ő lesütötte a szemét, és megvonta a vállát. Nem tudom, mondta sokára, a nagyapám majd idejön értem, közben majdnem kiugrott a szíve a helyéről. De addig is, amíg jön, unszolta az asszony, addig is, majd megmondják itt, hogy hol vagy, megmondják neki, így jó lesz? Autóval jöttek érte, és átautóztak az egész országon. Folyton mutogattak neki, nézd csak azt a hidat ott, figyeld, most erdőbe érünk, húha, itt a Tisza, és valóban ott volt, aztán a Duna jött, ezt a kettőt jegyezte meg, de minden nagyon érdekes volt. Ette a csokoládét, itta a narancslét és nézelődött. Hívjál minket apunak, anyunak, biztatták és ő szót is fogadott, mint azóta mindig. Engedelmes nagyon ez a ti fiatok, mondta mindenki, aki csak náluk járt. Engedelmes volt, hogyne lett volna, megjegyezte már elsőre, mihez nyúlhat, mihez nem, szerette volna, ha nem okoz szomorúságot, meg félt is egy kicsit. Az intézetben azt mondta valaki, hogy akivel nincsenek megelégedve kint, azt visszaviszik. Ezt végképp nem akarta. Olyan jól bántak vele, fiam, mondta neki apu, gyere fiam, segíts behajtani a tyúkokat, gyere menjünk a szőlőbe, ilyeneket. Még az étellel is folyton tömték, soha annyi finomat nem evett, most meg már nem is fog talán… Amikor iskolába került, ott is csak jól tanult. Igyekezz, mondta anyu, neked jobban kell igyekezni, mint a többinek. Ezt nem igazán értette. Az iskolában azt mondta neki egy lány, akinek pedig olyan szép, nevetős szeme volt, hogy ne gyere ide, te cigány. Ezen meglepődött. Tudta, hogy cigány, de azt nem tudta, hogy ez baj. Erről eddig semmit nem tudott. Nagyapja mesélt néhány dolgot a cigányokról, de arról semmit, hogy nem jó cigánynak lenni. Azt hallotta tőle, hogy nem jó szegénynek lenni, meg, hogy öregnek se jó már, vagy, hogy ne vegye el az ital az eszed soha, de hogy csak úgy cigánynak rossz lenne, olyat nem. No, néha megkergették ezért a cigányságért aztán az iskola udvarán. Rosszul esett neki. A faluban különben lejjebb van egy cigánytanya. Sose gondolta, hogy ott jobb, vagy rosszabb lenni. Nem gondolt róluk semmit, csak látta őket. Nagy jövés-menés van ott mindig, olykor még a rendőrök is jönnek és elvisznek valakit. Hancúrozik egy sereg gyerek is ott, de velük nem játszhatott soha. Nem is nagyon akart különben, jobb volt neki a szomszéd fiú. Vele csak az volt a baj, hogyha más barátot hívott, őt mindig elküldte. Menjél most haza, majd szólok, ha jöhetsz. Ez mindig így volt. És sosem csinálhatta azt, amit ő talált ki. Majd én megmondom, erőszakoskodott az a fiú, a Zoli, pedig kisebb is volt nála, még csak elsőbe járt. Most már őt se fogja többet látni, meg senkit. Mire anyuék hazajönnek, nem lesz már ő még a környéken se. Ott marad minden játék és könyv a szobában és a szoba is ott marad, meg a ház. Ennek így kell lennie. Az a Géza bácsi pedig, apu barátja meg eltáthatja a száját. Úgyis annyit szörnyülködik. Amikor először meglátta őt, akkor is szörnyülködött. Meg vagytok ti őrülve, ezt mondta, minek nektek ez a gyerek, mit vesztek ti a nyakatokba! Ezt aztán annyiszor elmondta és folyton csóválta a fejét, hogy ő már rá se mert nézni. Néha félt, hogy telebeszéli anyuék fejét és még rájönnek ők is, minek nekik tényleg gyerek. Aztán csak örült, hogy anyuék úgy látszik jobban szeretik annál. Örült egészen tegnap estig. Mert este anyu azt mondta csendes, szelíd hangján, ahogy mindig is beszélt, nem, nem fogadjuk örökbe. Erről sokat beszéltünk Lajossal, mert aranyos, jó fiú, tényleg… Vendégek voltak, neki pedig már régen aludnia kellett volna, aludt is, csak felébredt, mert rosszat álmodott. Már megint azt, mindig ugyanazt, ahogy az apja hadonászik a késsel. Nem tudta, hogy hol van és félt nagyon. Aztán eszébe jutott anyu és elindult, hogy megkeresse. Az ajtó félig nyitva volt, s már rájött, anyuék nincsenek egyedül, nem mehet oda hozzájuk csak úgy. Nem akart hallgatózni, mégis meghallotta, utána pedig nem tudott visszamenni. Nem fogadjuk örökbe, ismételte anyu, én még csak benne lennék talán, de Lajos is, meg a család így látja jónak, jó fiú egyébként mondom, tényleg. Jó, igen, mondta erre apu, de ki tudja, mi lesz később. Azért a vére, az csak cigány vér, ugye, nem lehet tudni, a nevelés nem minden, nem minden. Ezeket mondták és még más dolgokat is, amit ő nem is értett. Ő csak azt értette, hogy cigányvér. Értette, csak nem igazán tudta, mit jelent. Azt viszont érezte, hogy rosszat. Nagyon rosszat. Hogy anyuék félnek őtőle. Megrettenve ment vissza a szobába. Sokáig ült még az ágyán és fülelt ki a sötétbe. Aztán egyszerre már mérges lett. Mérges és szomorú együtt. Nem tudta, hogyan legyen tovább. És most itt van, útra készen. Az iskolában azt hiszik, beteg. Most éppen magyaróra van. Tőle ugyan lehet. Lehet, hogy iskolába se fog járni többé. Jó lesz neki ott a nagyapjával. Majd együtt kitalálnak valamit. Ha pedig megnő, elmegy dolgozni. Megtanul hegedülni és muzsikál a lakodalmakban, meg a temetéseken. Fölmarkolt egy marék apró kavicsot és beszórta a patakba. Sok, pici hólyagot vetett a víz, aztán keringette tovább a leveleket. Nagyot sóhajtott, és felkanyarította a hátizsákot a vállára. Addig nem szabad megállnom, amíg az állomásra nem érek, gondolta. Nagy, kimért lépésekkel ment, akár a felnőttek. Lépteit elnyelte a fű, és már egyszer sem jutott eszébe visszanézni.
Nem vagyok otthon, nem.
Épp az imént mentem el
hazulról valamerre,
mondhatni céltalanul,
de mégis eltökélten.
Embert akartam látni,
valami emberformát legalább,
ki nincs otthon, nincs,
mert épp az imént ment el
hazulról valamerre,
mondhatni, céltalanul,
de mégis eltökélten.
Embert akart csak látni,
valami emberformát legalább,
aki nincs otthon, nincs,
mert épp az imént
ment el hazulról valamerre,
mert otthon erőt vett rajt
valami iszonyat, hirtelen,
semmi-okú, magyarázat-nincs-rá,
s érezte: el, ki, valamerre,
mert hátha befordul a sarkon
egy ember, ki kutatva néz ki
szemöldöke alól, keresve
embert, ugyanazzal a szemmel,
iszonyodót, kutatót, aki tudja:
jön valaki, ránéz, vissza,
bólint, vissza, hangot se ejtve,
sejtetve: tudja, hogy átmeneti,
bármeddig tart is különben a légszomj,
s holnap vagy holnapután kis ránc-féle
mosoly jelenik meg szeme sarkán,
bizonyosság arról, hogy mégis forog,
forog a Föld, és közben kering is –
ezért mentem el hazulról valamerre,
majd jövök, ha jövök, dolgom végezve,
most nem vagyok otthon.
A dolgok egybefolynak,
akárhonnan erednek:
fa odva alól buggyant
parányi patakocska,
vagy tíz korsó sorból lett
harsány bajor vizelmény,
tengervíz-édes könnyek,
sós vér kitépett nyelvből,
vagy lenn a fal tövében,
madár leszakadt szárnya,
és függetlenül immár
a madártól, mely vitte,
újságpapírok mocska,
ahogy esőben áznak,
míg végül szertemásznak
betűik, mint a férgek,
az ablakon befolynak,
az ablakon kifolynak,
bele a csatornába,
vagy csak végig az utcán,
szenteltvíz folyik együtt
kurvák mosdóvizével,
végül is egyfelé tart
ez is, meg az is, végül
egyre lejjebb és lejjebb,
a végső tengerekbe,
melyekben nem tenyészik
se hal, kagyló, vagy béka,
a víz színe rezeg csak,
döglött hullámok lassan
süllyednek le a mélybe –
sivár képzelgés, túl a
hegyen más dolgok folynak,
csak nem mentünk a hegyre,
nem néztük a magasból,
hogyan, mi folyik együtt,
és merre visz a lejtő,
mikor kel ott a Nap, ha
éjszakánként az álmok
harmattól harmatoznak,
nádszálra ülnek, várnak,
szivárvány-színű szárnnyal
napfényben szárítkoznak,
s egyszerre elrepülnek…
Igen, fölemelem a követ,
de visszaesik a földre,
ha nincs, aki tartsa.
Így nem lehet építkezni.
Na, de ki tudna
megfelelő, mély árkokat ásni,
s kitölteni kővel, betonnal,
hogy megbízható alapja
legyen a háznak?
S ugyanő falat emelni?
Függélyest, persze,
nyílásokat hagyva
ajtóknak, ablakoknak.
S a tető! Gerendák,
deszkák, lécek, cserepek rájuk,
gonddal illesztve össze szegélyük,
nehogy az alvók szájába
csurogjon az eső, vagy a hóié!
S persze, a tervek!
Teherbírás, az üres tér
felosztása szobákra,
fűtés-vízvezetékek, meg a többi.
Egyedül nem megy.
Még a százkarú Síva se bírná.
Vagyis, ha házat akarsz
építeni akár kicsinyt is,
magadnak, most fogant
gyerekednek,
más gyerekének:
társakat kell keresned hozzá
minden mást megelőzve.
Tedd meg, s az építkezés
nehezén túljutottál.
„A fölösleg kedvéért élünk”
– írja Brecht, ránk bízva a többit.
A fölösleg, igen,
több, mint a napi szükség:
fölötte van a betevő falatnak,
pohár víznek, alvásnak,
szokásból használt testnek,
a csipás ébredésnek,
az ugyanolyan napnak,
mint a tegnapi volt,
mint a holnapi lesz még –
baráti kézszorítás,
együtt álmodott esték
a proletárjövőről,
vagyis magáról az emberiségről –
szabad lélegzet mindig,
amitől följebb
emelkedik valamivel az égbolt,
– s látjuk! –
egy pillantás a hegyre,
mely közelibb, távolibb, kékebb,
tenyerünkből lecsorgó
forrás a forráskútnál;
tenger a tenyerünkből –
a sokszor használt ásó
nyelének simasága,
ében-szobrocska, gyengéd,
naponta megsimítjuk
dolgaink végeztével,
otthonosan, és másképp,
mint ahogy tegnap tettük –
bizonyosság, hogy holnap
holnap lesz, nem hasonló,
tágasság kint s belülről,
szorongás nélkül, élet,
mondjuk, hogy a fölösleg
emeli föl magáig,
sőt, maga fölé éppen –
most titkon le-lecsípnek
körmükkel fölöslegünkből,
nem többet, csak csipetnyit,
s egy nap nem marad semmi –
attól a naptól kezdve
megváltoznak a dolgok,
attól a naptól kezdve
nem a fölösleg
kedvéért élünk többé,
hanem, hogy megteremtsük
az új fölösleget, épp azt,
amelynek kedvéért majd
újra érdemes élni,
szabadon, s pillantásunk,
mindennek ellentmondva,
túl-lát a láthatáron.
A tengerparthoz közeli Tengerész Egyesület székházában arról beszélgettünk néhányan, magyar tengerészek, hogy melyikünk miért és hogyan választotta hivatásául a hajózást. Sok érdekes történet hangzott el, de a legérdekesebb a véletlenül közénk csöppent dr. Hans Schmidt kapitányé és hajóorvosé volt.
– Tudnotok kell – kezdte elbeszélését –, hogy többévi orvosi gyakorlattal a hátam mögött szegődtetem el az Észak csillaga nevű skandináv halászhajóra. Amikor szolgálatra jelentkeztem a kikötőben, a hajólépcsőnél a kissé pityókás Kari, a fedélzetmester fogadott. „Csak nem tengerész akarsz lenni, Pajtikám? Nehogy már…” morcogta félig mólésan. „Aztán mennyi rumot tudsz lehajtani egyetlen kortyintással, egykomám?” folytatta felmérésemet Neptun, a tengeristen földi helytartója. „Nem sokat?” képedt el őkelme. „Na, mutasd csak a tenyered” dörcögte fölényes magabiztossággal. Mutatom, mire hümmögve, bólogatva nyújtja mellé saját repedezett, keményre munkált markát, s a kettő közt a különbség ég és föld. „Sose leszel tengerész, komikám. Hamarosan útilaput köthetsz a talpad alá, arról én gondoskodom” de azért beljebb tessékelt a hajóra.
Jóllehet orvosként a tisztikarhoz tartoztam, mégis úgy döntöttem, hogy élve a lehetőséggel, megszerzem a fedélzeti tiszti képesítést is. Szerződésben vállaltam hát a tisztjelölt beosztást is, s bár akkor még nem tudtam, mire vállalkoztam, mégsem bántam meg. Mert nemcsak a navigációban, de a fedélzet mosásától a nehéz sodronykötelek kezelésén át az evezésig mindent gyakorolhattam. Persze, már az első napokban feltűnt, hogy diplomás lévén irritálom, zavarom á legénységet, s mintha a tisztek is bizonyos távolságot tartottak volna tőlem. Az elmagányosodástól az mentett meg, hogy amikor valamelyik legényünk szúrt, vágott vagy zúzott sebet szerzett, rögvest enyhült a feszültség közöttünk, s nem győztek hálálkodni szakszerű orvosi ellátásukért. Noha félő volt, hogy a sajátos hajósmunkától elnehezül a kezem, mégse vontam ki magam a közös munkavégzés alól, pedig ugyancsak hergeltek, nógattak, hogy lépjek le, míg nem késő, hiszen nem orvosnak való a hajódekk, a hálók és csörlők tekerése, kezelése. Szinte löktek, toltak ki maguk közül, s nem bánták volna, ha kereket oldok. Legnagyobb bánatukra azonban nálam süket fülekre találtak. Kitartottam, mert mindezért bőven kárpótolt a hajóhídon végzett tanuló navigátorkodásom; sőt időnként a kormánykerékhez is odaállhattam, s ezzel gyermekálmaim váltak valóra, hajót vezethettem…
Később már „viharvert” tengerészként, ellesve a hajómesterség csínját-bínját, nőttön-nőtt az ázsióm a személyzet előtt. Csak Kari, fedélzetünk jeles mestere dacolt velem szüntelenül. Szinte az első naptól kezdve, amikor rábíztak, hogy vezessen be a hajó rendjébe, munkálataiba, ahol csak lehetett, betartott nekem. Történt, hogy mindjárt az első napokban az „Elsősegély” feliratú kabinhoz vezetett és rám parancsolt, hozzam rendbe az elhanyagolt helyiséget úgy, ahogy az egy orvostól elvárható, mert „ellen fogja őrizni” – ahogy mondta. Ellenőrizhette. A gyógyszeres szekrényt is, mert nemcsak a műszerek ragyogtak, de a kötszerek és pirulák is katonás rendben sorakoztak a polcokon. Egyszóval, rend volt és tisztaság. Igyekezetem láttán lassacskán enyhült a légkör körülöttem. Tisztek és legénység egyaránt szívesen kínáltak helyet asztaluknál.
Amikor már hinni kezdtem, hogy sínen vagyok, váratlanul megbetegedtem, s félő volt, hogy ezzel véget is ér tengerész pályafutásom, mégsem adtam fel. Ugyanis az egyik viharos estén, mikor az alacsonyan szálló, sűrű fellegek közül előbukkanó csillag azonosítását végeztem, enyhén bizsergő alhasi fájdalom ijesztett rám. Igyekeztem ugyan elhessegetni egy esetleges vakbélgyulladás rémképét, mégis naponta megkísértett, figyelmeztetett. így ment ez hónapokon át, mit zokszó nélkül tűrtem, mígnem állandósult a vésztjósló tünet. Többször elvégeztem magamon az egyszerű McBurney-féle nyomásvizsgálatot, és mindhányszor vakbéltünetet diagnosztizáltam.
Amint partot értünk, a trondheimi városi kórházban vizsgálatra jelentkeztem. Dr. Ulvang, a messzeföldön híres, elismert sebészprofesszor fogadott. Némi kutakodás, rövid vizsgálódás után kijelentette: „Ez nem vakbél-, hanem vesetünet. Irány az urológia, vesetükrözés!” „Azt már nem, professzor úr!” tiltakoztam, hiszen tudatában voltam állapotomnak. A prof előbb meglepetve rám pillantott, majd csupán annyit mondott: „Lelke rajta, kollégám! Akkor jegelje néhány napig, és pihenjen.” Ezzel napirendre tért az eset fölött.
Nem úgy én, mivel hamarosan heves, gyötrő fájdalom kapott el, és a lehető legrosszabbkor. Akkor, amikor jó fogást ígérő halrajra bukkantunk, s hálóink kivetésre készen, embereink pedig a várható busás haszon lázában égtek. Engem viszont a szúró, zsibongó fájdalom emésztett. Éreztem, hogy rövidesen sürgős beavatkozásra, műtétre lesz szükségem. S amikor ezt közlöm kapitányunkkal, a Barbával, ő méltatlankodva rámrivall. „Most, éppen most, Dokikám? Karácsony előtt, Advent idején kell hallanom ezt? Most következik el a munka dandárja. Szó sem lehet róla!” És dúlt-fúlt mérgében. Meg kell tanulnom, hogy szentségtörés számba megy a halászterület idő előtti elhagyása, ami a többiek keresetét, kenyerét veszélyeztetné, csupán azért, mert nem hajóztam ki idejében, és hajóorvosként elhallgattam a betegségemet. Bizony, nagy hibát követtem el, nem is állhatnék nyugodt lelkiismerettel a színük elé.
Egy egész hétig kínlódtam még. így érkezett el karácsony estéje, a szenteste, amikor a hajósok apróbb ajándékokkal kedveskednek egymásnak gyertyagyújtáskor. Nekem erről le kellett mondanom. Ezzel szemben valamit tennem kell, gondoltam, nem halogathatom tovább, mert még rámegyek. A legközelebbi kikötő több napi hajóút, olyan hajó pedig, amelyiken orvos is van, nincs a közelben. Egyedül vagyok orvos az óceán e szögletén.
Soron kívüli konzíliumra meghívtam rádión a trondheimi kórházat. Ulvang professzor a vonalban. „A tünetek alapján veseprobléma” állítja ismét. Bár megköszönöm, mégse fogadom el a véleményét. Nem maradt más hátra, mint megoperálni – önmagamat.:. Volt már rá példa a tengerészorvosi gyakorlatban nem is egy. Miért ne sikerülhetne nekem is? Sebészként számtalan nehéz műtétet végeztem – igaz, hogy jól felszerelt kórházi műtőkben – s köztük számtalan appededomiát, vakbélműtétet is.
Peter, fiatal harmadtisztünk – aki azelőtt kórházi műtős volt – vállalta, hogy elvégzi az operációt. Nem fogadtam el ajánlkozását, de a segítségére szükségem volt. Kapitányunk, a Barba is beöltözött, s érdeklődéssel várta a fejleményeket.
Előkészítjük a műszereket. Minden steril. Bemosakodunk. A nagy tükör már elkészítve, rögtönzött állványán várja, hogy elvégezzem „benne” rendhagyó műtétemet. Borotválás, fertőtlenítés rendben. Mindent még egyszer ellenőrzők. A lámpák fénylenek, sehol egy árnyék – csak ne árasztanának akkora forróságot! A tenger aránylag csendes, alig méteres hullámok borzolják felszínét. Hajónk halad, gépeinek dohogása nem zavar. A személyzet együttérző csendje talán a szentestének, de fokozott figyelmük biztosan nekem szól. Némán szorítanak a sikeremért.
Fekszem az asztalon. A műtéti területre összpontosítok. Érzéstelenítés rendben… Szikét!… érfogót!… tampont! – s ahogy ejtem ki a szavakat, nem ismerek saját hangomra.
A műtét jól halad. Fontos a sorrend betartása. Peter, az asszisztensem, magnón regisztrálja a történteket. „Nem nyitjuk a hasat a McBurney-rácsmetszéssel, hátha valami közbejön… Transmusculárisan metsz a doktor önmagán” hallom az asszi suttogó, visszafogott hangját. Közben persze szót is válthatunk, értékelünk. Félszavakból is megértjük egymást. Jól felkészült felcser Peter, régebben – orvos híján – ő látta el az egészségügyi teendőket a cég kisebb hajóin. Most kész áldás a jelenléte!
Mind mélyebbre hatol a kés. Rétegesen metszek, úgy ahogy előírja a Nagykönyv. Amint Peter megemeli a coecumot, a vakbelet, iszonyú gyomortáji fájdalom bénít meg. Képtelen vagyok folytatni az operációt. Kezem remeg, ajkam cserepes, lélegzetem szaporább, de egyenletes. A tükörkép is zavar. Fokozott óvatosságra és mérhetetlen önuralomra van szükségem.
A rövidke pihenőből új erőt merítek. Még néhány mély sóhaj, és máris folytatom. Illetve, csak folytatnám, mert nem találom a féregnyúlványt. „Nyugi, nyugi, csak semmi pánik!” nyugtatgatom magamat, s tudom, jó nyomon járok; a három taenia, a szalagok lefutása nyomra vezet. S amikor végre kifejtem és kibuktatom ezt az oly sokszor veszedelmes, kis függelékét a vakbélnek, megy már minden, akár a karikacsapás; a serosa-varrat, a dohányzacskó-öltés majd az appendixcsonk elbujtása, és végül a „Z”-öltés…
Fárasztóbb volt a műtét mint gondoltam. Főleg az utómunkálatokra, a sebvarrásra alig maradt erőm. Lényeges, hogy a sebszélek jól összeillenek. Még néhány kapocs és kész… De hol a Barba? Hol is lehetne? Az előtérben üldögél, sápadtan törli a homlokát, ő, aki számtalanszor térdig gázolt a halvértől lucskos fedélzeten, s megszokhatta halászai mészárosmunkáját, a vér látványát, most kiborult. No persze, emberi hasat még nem metszettek előtte.
A saját lábamon távozom. A folyosón, a zsúfolásig telt szalon előtt is vártak rám. Eljött a gyertyagyújtás ideje, de nélkülem egyetlen szál gyufa lángja sem lobbant. S most, amikor meglátnak, felderülnek a napszítta, szélcserzett, mélyen barázdált férfiarcok. A tenger munkásainak elismerő tapsvihara fogad, majd apró ajándékokkal lepnek meg. Az egymásnak szánt mütyürkék, butéliák mind hozzám vándorolnak. Szeretetük, együttérzésük jele ez a gesztus. „Mivel viszonozhatom én mindezt?” kérdem meghatódva, mire a pillanatnyilag még színjózan Kari adja meg a választ: „További gondoskodásoddal, doktor.”
S amint elül a zsivaj, lángra lobbannak a gyertyák is. Fenyőnk csillogó, ragyogó karácsonyfává változik. Fényt, örömet, reményt áraszt a szívekben a szeretet ünnepén. S ekkor, valahonnan a szalon mélyéből előbb halkan, majd egyre erősödő hangerővel megszólal a harmónium, hogy a többnemzetiségű, különböző anyanyelvű hajósszemélyzet ajkán felhangozva elárassza a hajót, majd a habok felett szertefutva vigye a világszép karácsonyi ének a Stílle Nacht, Heilige Nacht dallamát. Velük dúdolom én is Csendes éj, szentséges éj. Pedig tudom, keserves éjszaka vár még rám.
Amikor végre nagynehezen elszunnyadok, álmomban újra velük vagyok. Vállvetve húzzuk, csörlőzzük a síkos, iszamos köteleket. Úgy érzem, végre befogadtak, ezentúl közéjük tartozom. Tengerész lettem.
1. Csend van a kertben. Hallgatok.
2. Szólnék inkább valakihez,
3. aki élő, élő halott,
4. Napra, holdra, csillagra néz,
5. s ki rég-rég nem kell senkinek…
6. Sikáltabb fönn az égi réz,
7. hogy így várom a holnapot.
8. S vagyok: elszürkült régi méz.
9. Fákról „csontkezek” hullanak;
10. és mennyi sárga, s mennyi kék;
11. és mennyi, mennyi árny-alak
12. susogja: innen menni „kék”…
13. S száraz levél mutat fügét
14. a novemberi ég alatt.
*
14. A novemberi ég alatt
13. száraz levél mutat fügét.
12. Susogja: innen menni „kék”
11. – és mennyi, mennyi árny-alak,
10. és mennyi sárga, s mennyi kék…!
9. Fákról „csontkezek” hullanak.
8. S vagyok: elszürkült régi méz…
7. Hogy így várom a holnapot:
6. sikáltabb fönn az égi réz…
5. S ki rég-rég nem kell senkinek:
4. Napra, holdra, csillagra néz;
3. s aki élő: élő halott…
2. Szólnék inkább valakihez…
1. Csend van a kertben. Hallgatok.
*
1. Csend van a kertben. Hallgatok
14. a novemberi ég alatt.
2. Szólnék inkább valakihez;
13. s száraz levél mutat fügét…
3. Aki élő, élő halott,
12. susogja: innen menni „kék”…
4. Napra, holdra, csillagra néz
11. – és mennyi, mennyi árny-alak,
5. s ki rég-rég nem kell senkinek,
10. és mennyi sárga, s mennyi kék…!
6. Sikáltabb fönn az égi réz,
9. fákról „csontkezek” hullanak,
7. hogy így várom a holnapot.
8. S vagyok: elszürkült régi méz.
Mátranovák, 1949
Eljött az este.
Vásznamra festem
szürke napom vázlatát.
S míg állok csendben:
áthúz az esten
Sugár-Ecset – át meg át…
Lélek-mű készül,
s akképp, hogy Ő szül
(nem én őt!); ő: engemet…
Hangosan őszül,
belé is kékül,
ki e műhöz vár „Eget”…
– Láng-lélek, láng-ész,
bármit is rákérsz
ihletedre: nem te vagy
láttató „vátész”.
Tűhegyre ráférsz,
ha tűznek Szent Sugarak. –
Mormogom s állok
minden halálok
földi-szürke küszöbén.
S valamit hallok…
S valami hullong
minden színek Mély Színén…
S elszáll az este,
midőn elleste –
– lopta ritka titkomat;
mondom is: hess, te,
sátáni „beste”,
éj-kalitka foglya vagy!…
S kísértet fenn-lenn.
Poe, Edgar Allan
hollója ül vállamon.
S micsoda Szellem
tör poklok ellen,
sorsomat hogy vállalom…!
1989
A vásártéri hófúvás fölött a
télvégi alkony vére még vörösük.
Nem Nap a Nap az égen (csak vörös lik…)?
s könnyem se könny (ha arcom azt fölitta…)?
Azon tűnődöm végül is: hol itt a
télmaradás, ha tetőkről lesiklik
s toccsan a hó, s a sárverő biciklik
vígan surrannak fel a kövesútra.
Tavaszjöttéhez jól tudom mi illik
(nem mint veremben pondrő vagy giliszta…);
közérzetemben lelkedzik a tiszta
élet-igenlés, amelytől kinyílik
sok zárt burok és sok-sok ÉN-kulissza
zöld ajtaja, hol borát Isten issza…
*
Tavasz, nyár, ősz után a télbe vissza
visz az Idő tudom, mely sose késik
villantani tőmetsző, éles késit,
s marad csupán a gyermekkori visszhang,
s pár emlék-kép; és sem siker, sem szép-rang
nem boldogít; az elmúlásba vész itt
minden; s tompul a legélesebb ész is;
feszült pengéje hangja végleg elbrong…
Aztán… kolomp? vagy csöndítő bronz-harang
szava kísér a Végső Kerítésig?
– ezen az ember épphogycsak elborong…
A többit már a csillagok zenélik,
mik életünket fény-életté élik
– egekre hártyázott Új Egek alatt.
Újfehértó, 1987
Nagy bölcs volt, aki valaha kitalálta a közmondást: szegény embert még az ág is húzza.
Történt egyszer, a hajdani békevilág végén, hogy szüleim addig rakosgatták, gyűjtögették a házhoz betévedt filléreket, néha pengőket, amíg végül, nagy sokára össze nem jött egy kis pénzmag. Két jó szülőnk el is határozta, hogy kiebrudalja házunkból a szegénységet, hiszen lakott már nálunk éppen eleget, menjen isten hírével világgá, minél messzebb tőlünk.
Mivel a házunk egyetlen szobából, egy konyhából és egy kamrának nevezett, de a lomokat leszámítva legtöbbször üres helyiségből állt, így a hosszú téli estéket meg éjszakákat a család együtt töltötte a szobában. Igazság szerint lehettünk volna két helyen is, mármint a szobában és a konyhában. De nálunk télire a szoba volt a konyha is, hogy csak egy helyen kelljen tüzelnünk, meg aztán édesapám a lámpát sem engedte volna két helyen égetni, a petróval takarékoskodni kellett.
Az est korai óráiban gyakran üldögéltünk sötétben a tűzhely körül, és a tűz világánál tengerit morzsoltunk, mert azt nem volt muszáj látni, elég volt a tengericsöveket kézzel érezni. Amikor aztán eljött a vacsora ideje, édesanyám meggyújtotta az asztal fölött csüngő lámpát, mi meg minden felszólítás nélkül körbeültük a nagy asztalt, és megettük mindazt, amit csak kaptunk. No, nem volt az olyan sok, hogy akár egy kis hízás fenyegetett volna bennünket, hiszen édesanyám egyre azt mondogatta: „nem kell mindig feszülni a hasatoknak, éjszakára meg a kevés is elég.”
Érthető, mennyire örültem, amikor meghallottam édesapám tervét: ha közeledik a tavasz, veszünk egy kocát és akkor lesznek nyárára malacaink is. Azokból majd süldőket nevelünk, és mire újra eljön a tél, a két legszebbet meghízlaljuk, levágjuk, a többit pedig eladjuk. így aztán megszabadulunk a szegénységtől, nem lesz üres télire a kamara.
Édesapám egyik szombaton szép, nagy kocát hajtott haza a disznóvásárból. Boldog volt az egész család, csak a koca nem, pedig édesapám olyan helyet csinált neki, hogy akármelyik falubeli malac megirigyelhette volna. A koca azonban sem ezt, sem a jó kosztot nem méltányolta eléggé, mert néhány napig csak szomorkodott, míg végül aztán mégis megszokta új otthonát.
Mikor a jó idő végleg beköszöntött, a kocának hat kis, csíkos malaca született. Úgy vigyáztunk rájuk, ahogyan csak lehetett, és ezt tette a koca is, amely jó anyjuknak bizonyult. A malacok egyre szebbre cseperedtek. A nyár végén azonban nagy baj történt. Az utcánkban felütötte fejét a dögvész, s napok alatt hozzánk is elért. Amikor édesapám észrevette, hogy a koca nincs jól, szaladt a lódoktorért, de amint kiderült, az is csak a bajunkat növelte, mert kölcsönpénzből fizettük a drága vizitet, viszont a koca és a malacok mind megdöglöttek. A lódoktor csak végignézett rajtuk, és máris kibökte, hogy pestis. A pénzt nagy kezével begyűrte a zsebébe, felült a biciklijére, és egy isten velük után elindult a kocsma irányába.
Egy keserves telet megint végigszenvedtünk. Tavasszal aztán megszánt bennünket a szerencse. Édesapám munkát kapott a főjegyzőék kertjében, és a keresettel együtt mindig hozott egy kis reményt is. Édesanyám biztatgatta, hogy legalább egy malacot vegyünk, és próbáljuk meg újra… Édesapám azonban hajthatatlan maradt. Édesanyám neheztelt rá ezért, de többet nem tehetett. Ha nem vesz malacot, hát nem. Ő keresi a pénzt, de ha nem lesz miből, édesanyám meg nem főz.
Egy napon aztán édesapám mindnyájunk meglepetésére egy kecskével állított haza. Édesanyám nagyon haragudott érte, mert a kecskét világéletében ki nem állhatta. Nagyapám, ha nem volt is gazdag, de annyira módos embernek számított, hogy mindig tudott két lovat és egy tehenet tartani. így édesanyám azt sem tudta, milyen a kecsketej, de nem is volt rá kíváncsi. A szegénységet, ha már muszáj volt, viselte, de kifelé, mások felé csak annyit mutatott belőle, amennyire rákényszerült. Márpedig a kecske olyan bélyegje volt a szegénységnek, akár a jószág passzusának a pecsét.
Bennünket aztán megvert az isten. Eddig csak a szegénység húzott bennünket, mint kutyát a kölönc, most meg ráadásul a családi béke is kiröppent a házból.
Egy nyári reggelen arra ébredtünk, hogy a kecske elszabadult az ólból, s máig sem értem, hogyan, felhágott a disznóól tetejére, és felágaskodva dézsmálta az odahajló eperfát. Édesapám valahogy lehozta baleset nélkül, de most már végre ő is ráunt a sunyi jószágra, és a következő héten továbbadott rajta.
Az árából nem gazdagodtunk meg, a szegénységnek nem kellett félnie, hogy kitelt az ideje nálunk, de a családi béke egy hét alatt újra visszatalált hozzánk.
Negyvenhat éves lettem én,
Ágyam nem puha, sem kemény –
így szép
a kép.
Még nem vár hűvös kényelem,
Az ételt épp csak bényelem,
s lótok-
futok.
Tán mindent újra kezdenék,
Ha nem félnék, hogy vesztenék –
a tét
sötét.
így hajtok hát a pénz után,
Bár lassan már öncél csupán,
hiszen
hiszem:
Hogy ami kéne, úgyse lesz,
A kor – hiába – nem ereszt,
s mi vár,
sivár:
Megöregedni céltalan,
Akár ketten, vagy egymagam.
Tevés-
vevés,
Hogy lassan teljen az idő,
És ami egyre-egyre nő:
tömör
csömör.
De most még lótni-futni kell,
A nagy semmihez jutni el,
ugyan
hogyan,
s miért?
1985
Saját halottamnak tekintelek,
mint ahogy élőnek is a sajátom voltál,
így halottként is kisajátíthatlak.
Nem tudom, hogy fogadtak odaát,
volt-e protokoll, üdvözlő beszéd,
beiktattak-e ünnepélyesen?
Vagy mint újoncot csicskásként kezeltek?
Egyáltalán, hogy adminisztrálják
ott a jövevényt?
Fárasztó út világra jönni,
nem kevésbé az, onnan exitálni.
Mit kezd az ember a sok földi nyűggel,
mi rárakódik élete során?
A testét itthagyja,
jó, annyival is könnyebb,
de hová rejti el lelke kincseit?
Csupaszon érkezel az Úristen elé?
Számonkér, kifaggat, beszélget veled?
Rád olvassa bűneid,
felment vagy elítél?
Nyájas, megértő vagy félelmetes?
Ő az Erő, a képletekbe foglalt?
Ő az emberképmású bibliai Isten?
Milyennek tartja a világot?
Nem szégyell bennünket?
Szeret és megbocsát?
Megbocsát bennünket magának?
Ilyennek képzelted?
Szót értesz vele?
Mit csinálnak a szentek?
Éhezik Gandhi? Meditál Buddha?
Keresztel Jézus? Muzsikál Beethoven?
Vagy semmi érzés, semmi indulat?
Csak a vegyületek és a részecskék
rázódnak össze, majd szétválnak,
mint a rossz házasok?
Fúvódik a mindenség hasa?
Tágul a tér, aztán összeszűkül,
akárcsak itt a földön?
Mondd meg őszintén,
érdemes volt meghalni?
Itt azért szerettünk,
mindenki sajnál,
én belédrokkantam,
és életemet adnám egy kézfogásodért.
Gondold meg, gyere vissza!
Címem és szerelmem
maradt a régi.
Várlak!
Görgesd csak,
Sziszifusz elvtárs,
görgesd a követ,
fel a hegyre,
a csúcs felé, amelynek
csak sejthető az arca,
mert rejti lomha felhő
s a szembogárra csöppent
csípős veríték –
feszülj neki,
Sziszifusz elvtárs,
a tenyeredet sebző
formátlan kőnek,
s ha megcsusszan és
morajló kárörömmel
visszagurul,
ereszkedj le érte
időtlen bugyrokba újra,
kezdd el újra,
ne számold, hányszor,
ne számold, csak görgesd
araszról araszra,
míg föl nem érsz a hegyre,
ha te nem, akkor másvalaki,
aki azonban
szintén te leszel.
Bújj hozzám, ha fúj a szél,
s a kövek is fáznak.
Puha kendőd leszek én,
befedem a vállad.
Ha reszket a szerelem,
elfagynak a rózsák,
rád terítem verseim
bolyhos takaróját.
Ostorával vág a szél,
foga nő az éjnek.
Bújj hozzám, mert nincs hazánk,
se nekem, se néked,
vacog itt a csillag is,
didereg az ég is –
átfogom a válladat,
megmelegszem én is.
A hatágyas kórteremben ketten fekszenek. Három napja még mindegyik ágy foglalt volt, de két beteget kiengedtek reggel, kettőt meg úgy kellett kivinni, letakartam Észre sem vették a halál érkezését.
Így maradtak ketten: Margit néni, az öreg, és Ilonka, a fiatal.
A nővér kiszellőztetett. Kintről besüt a májusi nap. Kilátni a fákra. A gesztenyék virágzó gyertyákat gyújtanak az élőknek.
Az öregasszony kórlapján ott az életkora: 75 éves.
– Adjon lelkem egy kis vizet – kérleli szobatársát, aki fiatal és készséges –, de eressze ki a csapot, mert úgy szeretem. Meglátja, délután bort iszom. Megígérte a lányom. Vagy konyakos feketét.
– De nem szabad – tiltakozik már a gondolat ellen is szobatársa –, ha a nővérke megtudja…
– Elárulna? – ijedezik reszelős hangon.
– Jaj, dehogyis, hova gondol?
– Nekem már úgyis mindegy. Érzem a végem. Pedig hogy nem akartam bejönni! Könyörögtem a lányomnak: ne vigyél kórházba, aztán én öltöztem fel, tegnapelőtt… Tudja, hogy egyszer már kiszöktem egy kórházból? Nem innen, az Uzsokiból. Láttam, mire megy ki a játék. Megmondtam a lányomnak, most az életemről van szó. Senki se mondta ki azt a szót: rák. De tudom. Gondoltam, amennyi időm még hátravan, az legyen az enyém. Majd megtudja egyszer maga is, hogy el kell búcsúzni az élettől, mindenkitől. Otthon akartam lenni. S nekem lett igazam. Tavaly volt ez, egy szép, szeptemberi szombat délelőtt, amikor látogatni jött a lányom, s én már felöltözve vártam.
– Anyu – örvendezett –, kiengednek? Jaj, de jó, autóval jöttünk, megyünk Szentendrére, olyan szépen süt a nap… Kijössz ugye, velünk? Mit mondanak az orvosok?
– Nem kérdeztem őket, feleltem, meg akartak műteni, de csak nem hagyom. A főorvos úr aláíratott velem egy papírt, hogy a magam felelősségére kimehetek, én meg aláírtam.
– Anyu, hát szabad ezt?
– Nem kérdezem én senkitől – mondtam, és örömmel láttam, hogy a kórház előtt várt a vőm szép, fehér autójával. Ő is örült nekem. A kutya, a mi drága Kócosunk azonban nem ismert meg. Nekem ugrott…
– Régen látta, azért. Magát mindenki szereti, láttam én…
– Szeretnek bizony! Az unokám is, András. Ugye, szép gyerek? És jó is… Csak tudja, a nők… Mert addig nincs baj, amíg futnak utána, de mind házasságot akar. Anélkül nincs boldogság? És ő könnyen hajlítható. Ezeknek a mai fiataloknak minden jó, csak az nem, ahogyan a szülők élnek. Tudja, mit mondott az esküvője előtt? Hogy ők majd vendéglőben esznek… És amit én főztem, az rossz volt? Az unokáim gondolatát is kitaláltam volna, mert van egy másik is, úgy ám. A lányomat sose engedtem főzni. Kikíméltem. Maga elvált?
– Külön élek.
– Az nagyon rossz. A magány… meg a fájdalom. Most is szaggat – sóhajt, és vizes kendővel törli a homlokát na, én csak tudom. A lányomat egyedül neveltem fel. Másféléves volt, amikor a férjem…
– Ne sírjon, néni…
– Rám szakadt minden. Egyedül neveltem fel. Nem akartam senkire se ráakaszkodni. A vasutas özvegyi nyugdíj annyi volt, amennyi, de a lányomnak mindent megadtam. Református kollégiumba járt, Kecskeméten. Utána meg kereskedelmibe írattam, de tébécés lett. Tudja Ilonka, a háború után összeszedett valami fertőzést. Beutalták egy gyulai szanatóriumba… Lett nekem annyi bánatom, hogy el se lehet mind mondani. Ezt átélni lehetett csak. Meg kibírni, úgy ám! Merthogy ki kellett bírnom, bírnunk. Az én Saroltámmal megfogadtattam, hogy sose hagyjuk el egymást. Miért ilyen az élet? A szüleim élete se volt jobb. Menekülés Temesvárról tizennyolc után, vagonban laktunk, majd a Hungária úti MÁV-kolónián lett végre lakásunk. Érdekli ez magát? A Törekvés színjátszói közé kerültem. Az szép volt… Előadások. Csillogás. Szépen énekeltem. Szabadidőmben festegettem. Inkább csak másoltam, a híres mesterek képeit. Minden nagyon szép, és jó volt. A házasságom is jól indult… De a korai halál tönkretette az életemet. De nem ezt akartam elmesélni. Mit is?
Elhallgatott. Kifárasztotta a szó… A csönd közéjük ült harmadiknak. Kovács Margit, az egykor ünnepelt műkedvelő-csillag, hiába szerette volna elmesélni házasságát, nem jött szájára a szó.
– Tudom már… – mosolygott magában. – A huncutságomat akarom elmondani, Ilonkám. Úgy bizony. Ott hagytam abba, hogy megfogadtuk a lányommal, el nem hagyjuk egymást. Jó férjet kapott, törekvőt és tehetségeset, az én kislányom meg gyönyörű volt! Jaj, de nagy volt a szerelem. Lakást is adott nekik a véletlen Budapesten, én is eladtam a vidéki lakásunkat, és utánuk jöttem. Mert ugye, az én kislányomat addig kikíméltem. Be se engedtem a konyhába. Most meg nekem kellett helytállnom. Mostam, takarítottam, zokszó nélkül, hisz az asszony-lányomat kíméltem ki. Feladtam az álmaimat, s a vágyaimat, pedig még ötven se voltam. Csak nekik éltem. Aztán meg hamar, túlságosan is hamar nagymama lettem – akármilyen hihetetlen is –, de a meggyógyult lányom szült két fiút. Az egyik szebb, mint a másik. Mikor beteg lettem, rádöbbentem, hogy még jó ideig élnem kell! Nekem még feladatom van.
– Mi volt az, néni kérem?
– Hogy hagyom itt a világot, ha nem tud az én Saroltám főzni?
– Semmit se tudott?
– Nem szerettem, ha kijött a konyhába. Az volt az én váram! A birodalmam. Szerették ám a főztömet. A vőmuram is, legnagyobb örömömre azt mondta: jobban főz a nagymama, mint édesanyám, de ennél is nagyobb volt az öröm, amikor a nászasszonyom, pesti vendégeskedése idején azt mondta: Margitkám, te ugyan prédáivá főzöl, de én sokkal jobbat eszem nálad, mint odahaza… Na, milyen dicséret ez?
– Szurkálós, néni kérem. Hiszen a prédaságot emlegette.
– Mert ilyen volt, lelkem. Kispórolt minden kispórolnivalót. Tejföllel sose főzött… pedig szerette az én tejfölös főztjeimet. De a lányom sorsát akarom mesélni. Nos, miután kiszöktem az Uzsold Kórházból, azt kérdezi ám Sarolta leányom: Mit főzzek, anyuskám, mit szeretnél enni? Krumplistarhonyát, feleltem, mert az olyan paraszti étel s akartam, hogy tanulja meg ő is. Lediktáltam néki a belevalókat, egy kis füzetbe írt mindent, s hiába vérzett a szívem, mégse mentem utána a konyhába. Hadd tanulja meg a konyhai tudományt. Megfőzte és behozta. Asztalhoz ültünk…
– És – nyelt egyet a betegtárs, mert még sose evett krumplistarhonyát, de most megkívánta –, és milyen volt?
– Saroltám nekem szedett, holott minálunk a gyerekek kapnak először, aztán a vejem, de most én léptem elő fő-főkóstolóvá. Megehető, mondtam, jóízű. Ettől kezdve, mindennap mást kívántam. Pedig csak arra voltam kíváncsi, hogy megtalálja-e a főzés örömét? Semmi mást nem kérdezett: milyen anyu? Én csak megkóstoltam az ételt, ugyanis a gyomrom nem bírja az ételszagot, a húst látni sem bírtam, s eltoltam magamtól. Hogyha mégis ettem egy-egy falatot, máris kijött belőlem minden. Tudja Ilonkám, a beteg alig érzi az ízeket. S ha mégis, nem úgy, mint annak előtte. Saroltám meg folyvást azt tudakolta: Ilyen ízűnek kell lenni? Eltaláltam, anyuskám?
Elhallgatott.
Fárasztotta a beszéd. Pedig magában tovább gondolta végtelen s abbahagyhatatlan monológját. A lánya körül forogtak gondolatai, akit a legjobban szeretett a világon. Hiszen érte élt! Nevelte, iskoláztatta, megvédte a világ gondjaitól. A vejét is azért szerette meg, s fogadta a szívébe, mert akkor kérte meg lánya kezét, amikor egy újabb féléves, de immáron budai szanatóriumi ápolás előtt állt. Ekkora merészséget, gondolta, és ki is mondta: „Nagyon becsüld meg lányom”, emlékezett biztató szavaira. Csak akkor riadt meg, mikor a gyerekek jöttek, egyik a másik után. Féltette a lánya egészségét. A szeme elárulta haragját. De aztán megenyhült, mikor a szanatóriumi főorvosnő, aki pedig le akarta beszélni vejét, Vér Istvánt a házasodásról, azt mondta: „Sarolta, meggyógyult!” Később, a tüdőgondozóban azt kérdezgették: „Volt valamikor mellhártya-gyulladása?”
Csak már jönne a lánya.
Érezte, hogy napról-napra, óráról-órára fogy az ereje. így is csoda történt vele szeptembertől májusig. Nyolc hónap rengeteg idő. Majdnem ennyi egy gyerek kihordási ideje. Hogy a halálé mennyi, azzal most próbálkozik. Karácsonykor kimondottan jól érezte magát… Az ajándékai megörvendeztették, kedvesek voltak unokái. Ezen a napon le se feküdt. Halászlét, rántott halat és túrós csuszát főzetett, a hagyományok szerint. Mikor kiküldte lányát előző nap a piacra, a lelkére kötötte; mekkora pontyot vegyen, ne hagyja magát rábeszélni a szeletelt halra, mert abból nem eszik. Megtanította a pikkelyezés tudományára. Látni akarta, hogyan trancsírozza föl, megmutatta, hogyan kell a fejétől és a farkától megszabadítani a halat. Teljes lett az öröme. A lánya tehetségesnek mutatkozott.
Beiglit még előző nap süttetett.
Sarolta sejtette, hogy mire megy ki a játék, s tudta is, hogy a halál eljöveteléig mindent meg kell tanulnia, aminek hasznát veszi majd a későbbiekben. Minden nap nyereség volt. Újévkor lencselevest főzetett és lencsefőzelékre tanította a lányát, noha a kettő nem megy együtt, mégis jó ha tudja. A fiúk napról-napra jobban lelkesedtek, még András is, aki a házasélet tengerében fuldokolt, s egyik asszonytól a másikig éviekéivé igyekezett megtalálni a lélek nyugalmát. Tavasszal, az első napsütéskor már kihozta veje a kertbe, nyugágyat támasztott a faház védett, napsütéses oldalához, ott beszélgethetett csukott szemmel a nappal. Enni kint se igen evett, de egyszer lángosra éhezett.
Már mondta is: – Süss nekem lángost, Saroltám.
– Még nem tanítottál meg rá – súgta könnyes szemmel, miközben arra gondolt, ha megtanulja, meghívhatja majd szomszédait néha egy lángos-partira. Ilyen még úgyse volt a Kadán túl.
– Hány recept van már a füzetedben? – kérdezte április végén, amikor hirtelen erőre kapott. Már nem feküdt. Felkelt és járkált a szobában, ha senki nem látta tornázott, egyszeriben végtelen bizalom öntötte el. – Jó az Isten – mondogatta, és ekkor tudta meg lánya és a család, hogy egyre jobban kezd hinni a mindenhatóban.
– Összeszámoljam?
– Hallani akarom.
– Nyolcvan recept!
– Én ennyit se tudtam, amikor férjhez mentem… – mosolygott.
– Holnapra mit kérsz, anyuskám?
– Holnap én főzök paprikás csirkét. Legalább meglátod, hogyan szaggatom a nokedlit. Menj, vegyél szép, élő csirkét a piacon, de nehogy bontott csirkét vegyél, én abból nem eszem, felőlem akárhogyan is hirdetik a tévében. Csakis élőt vegyél lányom. Tanuld meg!
Megtanulta.
– Mit szeretnél még tudni, Sarolta?
– Lekvárt főzni, befőttet eltenni, uborkát kovászolni…
– Van a konyhában egy kis mindentudóm. Ebbe minden lényeges s hasznos dolgot beleírtam. Menj, hozd be s elmesélem a fortélyokat. Jó? – s máris mesélt, magyarázott, lelkendezett.
Szép délután volt.
Sarolta az esti sétákon, vagy lefekvés után mesélte el a nappal történteket. Sajnos, a hirtelen fellángolást gyors romlás, aggasztó, s mindenben észrevehető leépülés követte. Reggelente neki-nekiment a falnak, mert nem találta a kijáratot. Kihívták a doktor urat, a kedves, öreg családi orvost, fájdalomcsillapítót adott, de már ez se használt.
Két nappal ezelőtt felkelt, összekészítvén kis motyóját, alig volt benne valami, körbejárta a lakást, kinézett az erkélyablakon, s a fényben fürdő hársfától búcsúzott. Lánya teát főzött a konyhában amikor észrevette édesanyja készülődését. De úgy tett, mintha semmit se látott volna.
– Hová készülsz, anyu?
Hamuszürke arccal nézett a lányára. – A kórházba.
– Rosszul vagy, anyuskám? De hiszen menni se tudsz. Várj, hívom a mentőt…
– Az bizony jó lesz.
Szirénázva vijjogták végig az utat.
– Gyere be holnap is… – fogta a lánya kezét a mentőautóban.
– De hiszen még itt vagyok.
– Félek…
– Az orvosok vigyáznak rád.
Legyintett.
– Holnap mit hozzak, anyu?
A legszívesebben azt mondta volna: semmit. De eszébe jutott, hogy nem tanította meg a lányát az élet legjobb, legízesebb s legfinomabb csodájára: a tejfölös, túrós lepényre… Hogy szerette mindig. Akkor igazi, ha kemencében sül. Ámbár, tudta ő kemence nélkül is finomra sütni. Nászasszonyának sokszor kedvezett, ha vendégségbe jött Bálintjával. Egyszer átvitte a veje Hódmezővásárhely városába. Volt ott egy borozó… A városháza utcájában, ahol olyan finom lepényt sütöttek, aminek hetedhét határban is híre volt. Úgy tálalták a vendégek elé, mintha költemény lenne: leheletkönnyű és szájbaomló földi gyönyörűség volt. Forrón adták, sütötte a szájat, a sós íz összekeveredett a kapros túró kimondhatatlan gyönyörűségével, a tejföl enyhén pirosra sült bőrének megkapó ízével, s ezt a csodát csak itt lehetett átélni, Hódmezővásárhelyen.
Erre gondolt a mentőautó mélyén?! De hát mi más járt volna az eszében? A harapásnyi élet?
S a lányát éppen erre nem tanította meg.
Elhaló hangon, mintha üzenne a vejének, az unokáinak, ezt suttogta:
– Hozzál nekem tejfölös, túrós lepényt.
Nem azt mondta, hogy „csinálj”, hanem azt: „hozzál!”
Sarolta szó szerint vette a kívánságát. De hol lehet ma Pesten túrós, tejfölös lepényt kapni? Még a legjobb hírű cukrászdák is elutasító választ adtak. Pedig a másodikba, harmadikba már ezzel a szöveggel kopogtatott be: a halálán lévő édesanyja utolsó kívánságát szeretné teljesíteni.
– De, asszonyom, nálunk senki se keres ilyen póri süteményt. A túrós rétesünk nem felelne meg helyette? – ajánlotta a múlt századi cégtáblával hivalkodó budai cukrász.
– Telefonálna valahová, egy másik cukrásznak? – fogta könyörgésre a dolgot –, hátha készítenek még valahol túrós lepényt…
– De, asszonyom – szólt a feddő hang –, mi a konkurenciához még sose fordultunk.
Másnap túrós rétest tett édesanyja elé.
– Én lepényt kértem.
– Sehol se kapok.
– Akkor csinálj! Mivel kínálod meg apósodat, Bálintot, ha nem azzal, amit szeret? A vejemnek se akarsz sütni túrós lepényt? A szégyenbe kergetsz, lányom. Ez az utolsó kérésem. A legutolsó!
– Fáj valami, anyuskám?
– A méreg! Mérges vagyok. Süss nekem túrós lepényt!
A doktorhoz is benézett Sarolta.
– Órái vannak hátra. Látta az Uzsoki Kórház jelentését?… Az állt benne, hogy…
– Édesanyám metróra se ült, mert az a föld alatt megy, hajóra se ült, mert elsüllyedhet, operálni se engedi magát, mert azt hajtogatja: anélkül is meg tud halni.
– Így lesz, asszonyom, ahogy mondja.
Nem volt ereje visszamenni a kórterembe.
A beteg egyszer csak felriadt szendergéséből.
Nem aludt, csak hagyta testében szétáradni a gyógyszerek kellemesen zsibbasztó erejét.
– Elaludt, Ilonkám?
– Én meg azt hittem, a néni aludt el.
– Nem, nem aludtam, csak kóvályogtam, mint a részeg. Ide s oda! Előre s hátra. Repültem is, zuhantam is. Furcsa az ember. Látja, behozzák a kórházba s azt hiszi, itt majd vigyáznak rá. Ugyan, ki vigyáz itt rám? A doktor? Ritkán jön. A nővér? Ha csöngetem, se akar jönni. Éhes vagyok…
– Az jó jel. Aki éhes, az meggyógyul.
– De én túrós lepényre vagyok éhes!
– Hallottam, keményen ráparancsolt tegnap a kedves lányára!!
– Pa-ran-csol-tam? – álmélkodott.
– Én is csodálkoztam.
– Ha mondtam, akkor süt is tejfölös, túrós lepényt, kaporral és sok sóval, mert úgy szeretem. De mire ideér vele, kihűl… Pedig a lepény forrón jó. Ilonkám is szereti a tűzforró ételt? A húslevest is úgy kanalazom… Forrón. Hadd süsse a számat. Olyan jó enni! De tudja-e, hogy már hetek óta semmi sem marad bennem? De ma délután, lesz ami lesz, eszem a túrós lepényből. Ha belehalok is!
– Nem abba halunk bele, néni…
– Én abba szeretnék.
– Az evésbe nem lehet belehalni.
– Hány óra már?
– Megnézem… mindjárt itt az ebédidő…
– Na, nekem nem kell a főztjük.
Hamarosan hozták az ebédet. Kovács nagymama befogta az orrát, hogy ne érezze a kórházi étel szagát.
– Pedig nem rossz… – mondta a szobatársa.
– Egye meg az enyémet is…
– A levest, meg a süteményt köszönettel elveszem.
– A levest meg a húst egye meg, de csak nem eszi meg a süteményt?
– De amikor úgy szeretem az édességet – felelte a levesét kanalazó asszony.
– S ki eszik a túrós lepényből? Igaz, meglehet, abban csalódik ám.
– Miért?
– Mert sós! De éppen az a jó, ahogy a kapor, a túró, a tejföl sós íze összekeveredik az ember szájában…
– Nahát, mennyire tud lelkesedni, Margit néni.
– Ha megkóstolja, nem tudja abbahagyni. De lassan múlik az idő. Istenem, csak addig tudjak várni…
Abbamaradt a beszélgetés.
Aki erőt gyűjt, nem szeret evés közben beszélni, ám aki kifelé tart az életből, már csak a gondolataival foglalkozik. Örökös riadalmával, ami a szívében él, mióta tudja: nincs menekvés. Jó lenne tudni, mi lesz odaát? De hol van az az odaát? Van-e, egyáltalán? S mi vár rá? Fényalagút? ítélet? Senki se tudja. Akik erről mesélnek a tévében, rádióban, csak a vágyaikat mondják. Bele kell törődni. De mibe is? A fájdalom immunissá teszi az élőt a halál ellen. Nem, nem a holnapja foglalkoztatja, hanem a lányáé. Rajta senki sem segít. A halál olyan, mint a szülés. Mikor Saroltát szülte, akkor is egyedül volt. Éppen úgy, ahogy majd most is. Mire jó, ha itt állnak a doktorok tehetetlenül, és nem tudnak segíteni? Az életrejövetelben segíthetnek, de a halálba egyedül kell átmenni mindenkinek.
Csak jönne a lánya.
Csak itt lenne már.
Hogy megkóstolhassa a túrós lepényét s azt mondhassa rá…
– Anyu, megjöttünk… Hogy vagy, anyuskám? Nézd meg, hogy mit hoztam neked! Érzed az illatát? Még meleg. Nem hűlt ki.
– Én is itt vagyok, nagymama… – mondta unokája és szakállát odanyomta a sápadó archoz.
– Mit hoztál Sarolta? – A hang erőtlen, fáradt. A kéz emelődne a takaróról, de nincs hozzá erő.
– Amit annyira kértél. Kapros, tejfölös, túrós lepényt. Adjak?
– Emelj föl.
A lánya odaült az ágyára. Úgy emelte föl, mint amikor gyerekkorában egy kis madarat talált a földön. Vigyázva, hogy jaj, csak el ne szálljon.
– Adj ennek a fiatalasszonynak a lepényből, hadd kóstolja meg.
– És te, édesanyám? Megkóstolod?
– Azonnal… Csak ölelj át… Ne engedj el…
Sarolta ölelte.
A szakállas fiú nyújtotta a lepényt. A nagymama nyitotta volna a száját, de már csak suttogásra nyílott…
Lehelte a szavakat.
– Lányom, most már akár…
Nem tudta tovább mondani.
Hirtelen görcsösen belekapaszkodott az ölelő kézbe.
A kórterem ekkorra megtelt a kapros, tejfölös, túrós lepény illatával. Jobb volt a tömjénfüstnél.
Várták a szavak folytatását.
A fiú azt nézte, anyja miképpen öleli a nagymamát.
Olyanok voltak a végső pillanatban, mint egy Piéta…
13.
AHOGY termeszek nyüzsgő, kék raja rágja
s emészti láthatatlanul tetők s gerendák
fáját s nyomukban a ház egyetlen, könnyű
érintéstől porrá, romhalommá omlik,
úgy marják széjjel drága nyelvünk testét,
szellemét, lelkét pusztító férgek, ránk küldött
szavak, torzzá csavarják mondatainkat,
bankárok, tőzsérek tolvajnyelve ömlik
a képernyőkről, hírlapokból és uralja már
országházunkat, iskoláinkat, hivalkodik
táblán, hirdetésen, szótáraink helyébe
a „Basic English” rabszolgáknak készült
hatszáz szava lép, hogy megérthessük idegen
uraink parancsát és tudjuk megköszönni
ostobaságunkat kegyesen elnéző jóságukat.
14.
ROMOKON lépdelsz, jog, törvény, igazság
csak korhadt avar, kivágott fák sora az
erkölcs, tisztesség, becsület, csupa ósdi
előítélet, már kereskedni sem lehet velük,
mert ki akarna régi mécsest világításul,
evéshez kőkést, ki ülne fel egy szürke
szamár hátára, ha világot indulna látni,
ki nem legyintene a régimódi, megavasodott
intésekre, a „ne lopj”, „ne ölj” parancsaira,
ha büntetlenül lophat, ölhet is, ki venné
igaznak a törvényhozók műanyag igéit,
ha tőlünk kicsalt hatalmuk csúcsain merev
arccal, vagy mosolyos derűvel játsszák el
a komédiában kívülről tudott szerepeiket
s színházzá változtatják az Ország Házát.
15.
EGY liter tej és fél kiló kenyér, pénztár,
szatyor, kórházi bot, kis pad, árnyék, beton,
gyógyszertár, tizenkét csepp, háromszor két
tabletta, otthon, lakbér, villany, víz, fűtés,
leves, csirkenyak, parizer, egy szelet hús,
postás, üdvözlőlap, három gyerek után egy
unoka, kicsiny fénykép, idő, évek, évek,
holtak, barátok, holtak, asszonyok, halmok
a temetőben, por, csend, három millió öreg,
nyolcvankét millió, banknak négy milliárd,
csőd, csőd, hamis csőd, eladott gyárak, házak,
földek, erdők, utak, NATO, UNO, szerződések,
külföldi katonák, kormány, törvény, parlament,
három-per-három, csend, csend, három millió öreg,
Világbank, egy liter tej és fél kiló kenyér.
16.
FEJSZE villan, dörrenés, golyó repül, nehéz
tégla emelkedik, öklök lecsapnak, fröccsen a
vér, tocsog, fojtogató kezek, üvöltözés, sikoly,
halott a konyha kövén, a széjjel dúlt ágyon, a
kútba dobottan, elásottan a kukoricásban, gyerek
a szemétben, pénz és politika ólma alatt megroppan
minden, harag füstöl, gyűlölet lángol, izzik,
lélek fordul őrjöngve lélek ellen, élet halált
kíván, vízbe fojtja szülöttjét anyja, ősz anyját
veri méhéből szült fia, férjét gyilkolja nő,
nincs már család, vad szemek, összeszorított
szájak, a pénz parancsától idegenre változó
arcok, nincs menekülés, önmaga ellen fordul a
szeretet, szörnyeteggé változtat a hála, síró
apa kését először fiába, aztán magába döfi.
17.
SZELLEM, képesség, akarat hiába, levágódnak
előtted a lehetőségek sorompói, a nyilvánosság
urai nem engednek szólni, kifacsarják menteni
vágyó eszméidet, kikacagtatnak, torz bábuvá,
bohóccá változtatnak, kiáltásra hiába nyílik a
szád, betömik, túlharsog az olcsó lárma, harsány
rikoltozás, dobok döngetése, nem juthatsz néped
elé, nincs szószék, lelöknek, hiába próbálsz
kapaszkodni, bankókat bezsebelő ellenségeink úgy
tüntetnek el, mint cirkuszi bűvész a nyulat,
nekik nyílik a világ, tengerek szépsége, magas
hegyek hava, te a celládban kuporogsz s közben ők,
a díjazottak és koszorúzottak kábítószereket
ígérnek, Szodoma népének bűneiért rajonganak,
s téged keserű magányba és néma halálba fojtanak.
18.
RÁVETETTE szemét holdezüst, naparany,
apáink vérétől, porladó csontoktól, nehéz
verítéktől, könnyektől, évektől termékeny
földünkre. Szántók, puszták, megszentelt
búzatáblák, történelem sújtotta vidékek
kapzsi kéz nyúl értetek, kihúzza lábunk
alól utolsó jószágunkat, életünket, sóvár
elmével számol, rátelepedne, belevágná
körmét, kellene neki tanyánk, esőnk, nyarunk,
kukoricánk, kellene édes folyamok öntözte
véges végtelenünk, határunk, országunk, dús
jövő nélkülünk, kellenek földosztásos dűlők
nélkülünk, fölösleges akadályai vagyunk
tervének, vágyának, bőgatyás lomok, mert
magának akarja megkapni az ígéret Földjét.
19.
TESTVÉRISÉG? Egyenlőség? Szabadság? Jogok?
Ott kuporogsz az utcasarkon, melletted kis
papírlap kéregét, rossz gönceidet húztad
magadra, piszkos, mosatlan, vén rongyaidat,
várod, megcsörrenjen kalapodban a pénz, de
hiába vársz, hiába fordulsz könyörögve a
híres alapítványhoz, mert kultúránkat
szeretnéd védeni, mert nehéz kutatásod új
világokba vinné a tudományt, mert a csillagos
ég minden titka kinyílt előtted, hiába kérsz,
a költségvetés kapuja bezárult, egy árva
petákra se számíts, dobd el könyveidet,
hajítsd szemétre elméd kincseit, oltsd fel
avitt rongyaidat, ülj le a bank előtt, a
sarkon, hajts fejet, tedd magad elé kalapod.
20.
TALPRA! Nem kiáltás már, nem harsány parancsszó,
jön valahonnan mélyből, föld alól, kútból,
ólomszürke felhő magasából, erdőből, rommá dőlt
ház pincéjéből, bányából, tiprott vakondtúrásból,
csak sóhaj, papíron sercegő toll, reszelő halk
csikorgása, szétrepedő vászon, késtől reccsenő
eleven hús nesze, parázsra fröccsenő vízcsepp
sustorgása, nyaki gerinc fájó csikordulása,
elfojtott jajszó, öregek halk, szótlan nyögése,
csak suttogás, szék nyikordulása, kopott szekrény
roppanása, azt hiszed, hang, de nem tudni már,
hangzott-e, vagy füled zúgott, tüdőd zilált, a
melled hördült, vagy szíved dobbant váratlanul,
fülelsz, vársz, hallani akarnád, de elmúlt,
beléveszett az adok-veszek vásári zsivajába.
21.
A SÍRT, hol nemzet… Népek sírnak értünk,
utánunk? Vezérek törlik könnyüket? Ágyúk
lőnek sortüzet, zászlók lehajlanak? Idegen
az emberi érzés, nem lesz gyász akkor sem, az
érdekük, hatalmuk, pénzük, mohóságuk, rabló
vágyuk örömre, dalra serkenti őket, előjönnek
haramiafészkekből késsel kanyarintani az
itt hagyott maradékot, falni, zabálni az
örökséget teli szájjal, egymást is irigyen
leskelődő szemmel nézni, kinek jut több,
kinek jut Tokaj nektáros szőlőivel, ki kapja,
marja el a Magyar Tengert, a Tisza lágy vizét,
a Várhegyet, az olajkutakat, az Alföld
termő síkját, melyért csak halni tudtunk,
hazánkat, melyért nem tanultunk élni.
22.
BETÖRT kapuk, leomlott bástyák, templomaink
égnek, múltunk, jelenünk, jövőnk az idegen
rajtunk röhögő zsoldosok kezében, tapossák
legszentebb érzéseink, arcunkba vágják
gyalázkodásukat, kábítószert nyomnak
gyermekeink lelkébe, betolakodnak kicsiny
otthonainkba, együk azt, amit ők adnak,
igyuk italaikat, felejtsük el énünket,
nincs iskola, nincs kórház, „hallgass” a
nevünk, míg belőlük ömlik fortélyos beszéd
szennye, úgy öntenek ki bennünket magunkból,
mint ürgét a maga ásta menedékből, arcuk
diadaltól ragyog, tudják, hogy övék lesz
a zsákmány, mert eresek, erejük a végtelen
gyűlölet s a gyengeségünk, nem menekülünk.
23.
SÖTÉTSÉG, nincs fény, vakon tapogatjuk az
érdes, kemény falakat, víz tocsog lábunk
alatt, kemény sziklák közt visszhangtalan
barlang a világ, városok alá vájt szennyes
csatorna, szemünk hiába keres, nincs fény,
hol vannak mécsek, gyertyák, lámpák, hol
vannak múltunk fáklyái, napjai, a homályban
még itt is ellenség leskelődik, bárdokkal,
bunkókkal kitörlik villogó emlékeinket,
vakuljunk, feledjünk tapogassuk csak a
durva, nedves köveket, elvész szemünk fénye,
tétova, bizonytalan a léptünk, de ott, fönt,
fölöttünk, bankok trónusain, a hatalom és
a pénz mágikus fényében uralkodnak, akik
bennünket barlangok, csatornák mélyébe űztek.
24.
ÉG az erdő, láng fut karcsú fenyők, öreg,
göcsörtös tölgyek törzsén, ágain, fekete
halom lesz a zöld levél, madarak fészke,
mókusok menedéke, hangyák országa, Mohács
és Mohi kísértető fúj, viszi tovább a
tüzet, ismeretlen Szolimánok haragját, és
már égnek a szomszéd tanyák nádfedelű, kis
házai, hamvadnak falvak, templomok, rohan
a szörnyeteg, lecsap a sikollyal ébredő
városokra, átugrik kék Dunán, szőke Tiszán,
nincs megállás, nem lankad, lobog, süvölt,
lobbannak könyvek, könyvtárak, iskolák,
serceg szép anyanyelvünk, ikes ragozásunk,
a hét vezér, a mama, a papa, a tőszavak,
pernye lett zászlónk vászna, hamu a nevünk.
25.
MAGÁNYOS jegenye reszket, hajlong a hideg,
őszi, jajgató szélben, kavarog a por az üres
utcákon, sír a tetőkön a nád, hullik a cserép,
futkároz málló, lakatlan házak között a szél,
sípol letört ajtók deszkáin, rohangál beszögelt
ablakok nyílásán, kavarog elhagyott konyhák,
szobák útvesztőiben, esik a falakról festés,
mész, vakolat, kiszakad kiskertből a rozmaring,
fut a szél az ivóban, nincs nótaszó, nem cseng
a pohár, egyetlen árva asztal korhad, nyikorog,
megdül, összeroskad, néma az iskola, gyerekek
árva hangján dudál, jajong a szél, felkap egy
papírdarabot, forgatja, nézi, a padlóra ejti,
süvöltve nekiront a téren a templom magas
tornyának, húzza, kongatja a lélekharangot.
26.
ISTEN elhagyta templomainkat, elszállt, ha
volt, kupolák, gótikus boltozat alatt kongó
üresség, fakó festmények, orgonák recsegő
hangja, fából faragott szobrokról pattogzik
a máz, szú perceg padok málladozó deszkáiban,
repedezik a talapzat köve, fényét veszti az
oltár, kitördelt színes ablakok helyén vak,
homályos üveg, porlad tokjában a szent vértanú
csontja, oszlopokon rianás, mint a jégen, az
örökmécs pislog haloványan, nem mártja senki
kezét szenteltvízbe, nem jön felvirágzott
mátkapár esküdni örök hűséget, nem hoznak
keresztelni gyermeket, nem térdelnek gyónni,
áldozni, bűneiket bánni, elhagyta Istenét a
nép, és az Isten elhagyott bennünket örökre.
1996-1997
A helyzet
nem jobb,
mint kilenc évvel ezelőtt,
amikor
megrendült verseimet írtam,
hiszen
elvették tőlem
az elképzelt rend
lehetőségét is.
Megrendült verset most mégsem írok.
Nem vagyok
megrendültségre berendezkedett
rímgyáros.
Nemzetsirató sem akarok lenni,
úgyis
annyi a mű- és álmagyar,
hogy talán saját versét is,
megutálná, ha élne, Vörösmarty,
ráadásul
a sírt
nem vennék népek körül,
a népek
leginkább egymásra acsarkodnak,
albánra szerb,
orosz csecsenre,
mi több,
keletnémetre nyugatnémet.
Szép új világ ez,
az Európának nevezett szálló
vendégei sandán méregetik egymást,
melyik, honnan jött,
netán az egyik ferdeszemű,
a másik bőre gyanúsan sötét,
még nemzete sincs,
emez pedig országtalan,
fel is út, le is út,
te kurd!
Régi dicsőséged
hol késik az éji homályban?
Vén Európa,
utált, rossz hirü szálloda vagy.
Ismétlem,
ilyen a helyzet,
megrendült verset mégsem írok,
még ő is unná,
aki egy pillanatra
benézett az intenzív osztályra,
aztán
„ez még nem az enyém” –
gondolta, és tovább ment.
Ennyi elég is,
rögzítem hát, tényszerűen,
kedves feleim,
csak semmi pánik,
isa,
por
és hamu leszünk.
Az időjárás, bizony, cifra dolog…
Az ördög, foglalkozására nézve kőműves, hetente háromszor verte a feleségét. Mivel módszeres ember volt, az asszonyt is – ősi hagyományok nyomán – módszeresen verte, a még kölyökfővel ellesett és továbbcsiszolt pokoli mozdulatokkal. Ellenben szomszédja, a birkatermészetű gáz- és vízvezetékszerelő hetente csak egy ízben tángálta el sikongó hitvesét, amit az ördög szerfölött kevesellt. Nem is csoda, hogy a felvágott nyelvű, naphosszat szűk, virágos kimonót viselő, körmeit vérvörösre festő „fehércseléd” ott szarvazta föl az urát, ahol tudta.
Az asszony verve jó, mondogatta sűrűn a kőműves. Egy férfi oldalbordájának tudnia, kell, hol a helye, és mi az illem, ami heti egyszeri veréssel nem megoldható…
Épp ezért kutyába se vette a gáz- és vízvezetékszerelőt, s hogy megvetését méltóképp mutassa ki e papucshős iránt, a szeméttárolóban hébe-hóba magáévá tette kacér hitvesét a virágos sátor alatt.
Mivel a kőműves, mint említettem, módszeres ember volt, mindig megfontoltan és célszerűen látott felesége veréséhez. Első lépésként beszorította az asszonyt a konyhába, s mert nem szívelte a fölösleges loholást, kulcsra zárta a konyhaajtót. Abban is szakszerűen járt el, hogy eleinte nyitott tenyérrel, szinte lágyan és puhán paskolta a kőművesnét a karján, combján és tomporán, később lendületesebb mozdulatokkal pofozta könnyes arcát, ütlegelte görnyedt hátát, s a sikoltozással mit sem törődve ököllel esett a gyomrának és mellének – tompán puffantak ilyenkor zuhogó ütései, mintha egy tamtamdobot csépelt volna –, majd belemarkolt a hajába, fejét a málló vakolatú falhoz csapkodta, olyasformán, hogy az orra és homloka vágódjon a kőhöz, végül kemény, műbőr bakancsának a földre roskadt asszony reszkető derekára mért pontos, telitalálatú rúgásaival fejezte be a verést. Aztán leült a konyhaasztalhoz, s késő estig palackszám nyakalta az édes bort…
Egy ilyen alkalommal, aranyvasárnap volt, a jajveszékelés hallatára átjött a szomszédból a gáz- és vízvezetékszerelő, s egy méretes csavarkulccsal, amellyel a gyárvárosok gázvezetékeinek szelepét szokta meglazítani, parányi darabokra zúzta a kőműves koponyáját, mikor az ajtót nyitott a dörömbölésre.
Egyetlen pillanat alatt történt az egész.
A kőművesné zokogott, kezét tördelte, s riadt madárként bújt ziháló szeretőjéhez, aki még mindig a csavarkulcsot bámulta. A gázosné hisztériarohamot kapott, szomszédasszonyát ringyónak, férjét vadállatnak nevezte, majd saját túlápolt, rikítóra lakkozott körmeivel föltárcsázta a rendőrséget. Csakhamar mindent elborított a szirénák sikolya.
A kőműves a küszöbén hevert, szilánkokra tört koponyájából vér és agyvelő szivárgott a ragacsos linóleumra, s mint a pokol tava, sötét tócsába gyűlt.
Iszonyú szárazság volt azon a nyáron. Néhány tikkadt veréb, apró, szomjas jószág, a nyitva feledett lépcsőházajtón át berepült a lépcsőházba, föl a félemeletre, ahol a kőműves lakott, és – hogy az utolsó csöppig föligyák – lecsapott a sötét tócsára.
Másnap az Alpok felől végre megérkezett a várva várt eső.
Az időjárás, bizony, cifra dolog…
a hold ma nem látható
ezen az ablakszemen keresztül
így én sem vagyok látható
ma a holdról
Fekete fa ágán
fehér a szivárvány,
sárgából meg kékből
kizöldül a páfrány.
Kizöldül, elsárgul,
szederjesre kékül.
Legyező volt? Kéz volt?
Fényre elsötétül.
Legyen ez a vers az utolsó
a száz utolsó levél végén,
amelyekről mit sem tudsz,
csak kelsz reggel
és fekszel, mint Nap nyugtán.
Mint e kezemben tartott
fürtön a tucatnyi szőlőszem,
már annyi érv van ellened,
s velük szemben csak egy,
te magad.
Az utolsó kívánság jogán,
azt akarom, hogy légy
maga e vers,
– legyen ez átok –,
s hogy e keserű szavak
és hervatag hasonlataim
halmazából legyen egy
márvány dombormű végre,
vagy egy ronda dudor,
melyet ujjbegyemmel
kitapinthatok e
halványkék papírdarabkán,
melynek másik darabján
is biztosan egy másik
kupac szó hever elhagyottan,
hozzád, neked, rólad,
de legyen ez a vers az utolsó,
s hogy nélküled majd
hogyan telik időm?,
szavam?
Lelkem hamujába
átlőtt ámorszívek
helyett, majd
félköröket rajzolok,
s maszatos ujjammal,
megjelölöm homlokod.
Csak hogy tudd:
én itt vagyok.
1.
Porcz Lajos átmászott alvó felesége fölött és a szőnyeg nélküli, hideg padlóra lépett. A derengő hajnali fényben összemarkolta székre dobott ruházatát, az előszobába osont, hóna alá nyomta a már bedobott újságot, amit a vécén átfutott, majd borotválkozott, mosakodott, végül a konyhába ügetett, kávét főzött, s miközben kortyolta, véletlenül az ablakpárkányra pillantott, ahol fia értesítő füzete hevert. Mellette felesége csupa nagybetűkkel írott cédulája, hogy ma feltétlenül menjen be az osztályfőnökhöz, aki ezt harmadízben kéri, mert múlhatatlanul tárgyalni kell Sámsonka gyenge előmenetelének okairól és a javulás feltételeiről. Emlékezett Lajos, hogy annak idején ő vállalta magára az osztályfőnökkel való tanácskozást, de mind ez ideig elhanyagolta.
„Apa az ilyen?!” – állott felesége feljegyzése végén.
2.
Két buszt is elengedett, mert gyűlölte a tülekedést. Előhúzta nyűtt aktatáskájából a vadonatúj angol nyelvkönyvet, és érdeklődéssel belelapozott. Mindenkitől azt hallotta, hogy aki mostanság előre akar jutni, annak angolul kell tanulnia.
„Take it easy!” – olvasta egyik helyen, s derű melengette át, mikor azt látta, hogy magyarul ez annyit jelent: ne kapd fel rögtön a vizet, rá se ránts, nyugi stb.
A harmadik buszra már felkapaszkodott, s az angol tanács ellenére rögtön heves szóváltásba keveredett egy köpcös alakkal, aki tolakodás közben kiverte kezéből a nyelvkönyvet.
3.
A hivatalba érve fokozódott a dühe, mert nem találta helyén irattartóját. Előbb a fejlesztési osztályra, onnan a pénzügyire, majd a beruházásira vezettek a nyomok, míg végül saját szobájában, saját íróasztalán lelt rá, de aki visszacsempészte, már megfejtette a hátlapra írt sakkfeladványt. E kárból annyi haszon származott, hogy rohangálása újfent sokakat meggyőzhetett égő munkavágyáról, ropogós életkedvéről.
Egyik szobatársa, egy nyugdíjazás előtt álló, köhögős ember még rosszalló megjegyzést is tett, amiért Porcz Lajos ennyire töri magát azért a kis fizetésért, azután kivonult a folyosón kijelölt helyre, cigarettázni.
Lajos másik szobatársa dundi vénlány volt, aki állandóan csodálkozott valamin. Ebben a pillanatban éppen azon, hogy a köhögőst még nem ölte meg a nikotin, holott negyedóránként mérgezi a tüdejét. Azután azt adta elő tágra meresztett szemmel, hogy mekkorát csalódott Koppány úrban, aki már hetekkel ezelőtt előjegyezte, hogy színházjegyet ad a Hamletre, de éppen öt perce közölte, hogy mégsem teheti, mert minden jegy elfogyott, mire észbe kapott. Szánakozott Lajos, majd hirtelen elmosolyodott, és biztosította dundi társát, hogy ő célirányosan intézkedik. Megjegyezte mellékesen, hogy szinte látja képzeletben azt a színházi ruhát, amely előnyösen emeli ki szobatársnője testének formáit.
Az ajtóból visszanézve látta Lajos, hogy a tarkója is pirossá lett munkatársnőjének.
4.
Koppány urat a szobájában találta s menten a szemébe mondta, mennyire magasra értékeli Koppány úr személyiségét általában és különösen azért, hogy a kulturális propaganda mellett felvállalta az önkéntes polgárőrség szervezését is. Ezekben a veszélyes időkben igazán ráfér a rendőrségre a segítség. Ő maga, mármint Porcz Lajos, éppen ma estére tervezte, hogy járőrözni jelentkezik, ámde házassági évfordulójuk van, amint azt felesége ma reggel tudatta, s ő zavarában azonnal megígérte, hogy ebből az alkalomból elviszi a Hamletre, de a színházban kitették a „Minden jegy elkelt!”-táblát s arra gondolt, hátha Koppány úrnak van még az aranytartalékból… Nem árukapcsolás, mert először és utoljára kér ilyet, és a tervezett járőrözéssel sem ütközik a színház, tudniillik este van a Hamlet és éjszaka vannak a bűnözők, s előadás után ő kész a feladatra, akár a legsötétebb helyeken is.
Koppány úr látható elégedettséggel hallgatta, azután kijelölte éjjeli posztját, majd átadta a két színházjegyet.
Cuppanós puszit kapott érte a dunditól Lajos, valamint egy ajánlatot: ha nincs ellenére, elkísérheti este a színházba, mert úgysincs partnere, és Porcz úrral szíves-örömest menne. Lajos rábólintott, noha nem volt hozzá nagy kedve, de arra gondolt: szűkösebb időkre még jó lesz az ismét nyakig vörösödött hölgyike.
5.
Az adott időszakban sokkal színvonalasabb kapcsolata volt Lajosnak, mondhatni, ez volt élete legbecsesebb hódítása. Sárinak hívták a nőt, egyedül élő, jól kereső kozmetikus volt, de eléggé el nem ítélhetően hanyagolta Lajos. Most eszébe jutott, hogy felhívja. Nyúlt a telefonért, de az éppen felberregett és ismeretlen hang közölte, hogy ő Roland, és közös barátjuk, a kedves Brúnó elhunyt, s ma délután háromkor temetik Rákoskeresztúron.
Szomorúan fogadta Lajos a hírt, és elhatározta, hogy elmegy a végtisztességre akkor is, ha hirtelenében képtelen emlékezni a megholtra. Úgy mondta a telefonáló, hogy természetesen elvárják Lajost, mint a „régi kompánia” tagját, vagyis bizonyára kedves barátja volt az elhunyt Brúnó, csupán az ő rövid emlékezetéből hullott ki.
Ismét készült, hogy telefonál Sárinak, de megint megelőzte a telefon. A titkárságról szóltak, hogy délután kerek négykor fontos értekezlet a nagyteremben.
6.
Ebéd után, a napnak abban az egyetlen percében, amikor elszánta magát Lajos, hogy valami hivatali munkába kezd, befújtatott a vezérigazgató a hírrel, hogy most kapott utasítást a minisztériumból, mely szerint Porcz Lajost az ormaira berendelte az államtitkár, s már autót is küldött érte. Nem tudta a vezér, hogy az államtitkár gyerekkori pajtása Porcznak, és néhányszor már kisegítette zűrös ügyeiből ezzel a berendelési trükkel. Ma is Lajos kérésére jött az üzenet – becsszó, hogy utoljára! –, ezért Porcz vállára tette kezét a vezér, csippentett a szemével, és derűvel kevert ünnepélyességgel azt mondta: „Magával tervek vannak odafenn, fiam. Ne késlekedjen, mert személyesen vállaltam felelősséget, hogy tíz perc múlva ott lesz.”
Vonakodva csukta be az imént elővett dossziét Lajos, mint akinek kedve ellenére van, hogy berángatják a minisztériumba, de a lépcsőházba érve már pergő léptekkel rohant le a lépcsőn, bedobta magát a várakozó autóba, és ahhoz az iskolához irányította a sofőrt, ahol Sámsonka tanul, illetve: nem tanul.
Az iskola folyosóján egy bicegő öregasszonyt látott, akit megszólított, s akiről kisült, hogy éppen Sámsonka osztályfőnöke. Szabadkozott, hogy már becsengettek, órája van és különben is nyugodtabb körülményeket igényel a téma. Lajos viszont arra hivatkozott, hogy nagyon elfoglalt külkereskedő, most is éppen Izlandra indul a gépe, és megkérdezte, hányas lába van a tanító néninek, mert ő fókabőr csizmát akar neki hozni, csak azt kéri: fogja keményebben azt a büdös kölyköt!
Már a temető felé száguldott az autóban elterpeszkedve, s még mindig előtte volt a sóbálvánnyá változott pedagógusnő elfehérült arca.
7.
Nem találta a temetőben a parcellát, hiszen ezt nem is közölte vele a titokzatos telefonáló. Ha viszont már ott volt, egy kicsiny gyülekezettel ballagó, talpig púpos öregemberhez lépett, részvétét nyilvánította, majd visszaszáguldott a négyórás értekezletre.
A leghátsó sorba húzódva jóízűt sakkozott örökös partnerével a térdükre helyezett zsebtáblán.
8.
A Hamlet első szünetében elköszönt a dunditól, az utcára lépve karjára húzta polgárőri tisztét jelző karszalagját, bedobta magát egy taxiba, és elsüvített Sárihoz. A nő éppen hajat mosott, és örült is, meg duzzogott is, ellenben elkapta a pulykaméreg, amikor tájékoztatta Lajos, hogy nagyon kevés az ideje, mert ketyeg a taxióra odalenn. Sári kituszkolta az ajtón, s még egy hajkefét is utána vágott.
Apja intelme jutott Lajos eszébe, amely szerint a nőket nem legyőzni kell, hanem elkerülni.
9.
Hajnali egykor mászott át alvó felesége fölött, s mielőtt elnyomta volna az álom, azt motyogta: „Sámsonka ügye sínre téve.”
