Május, lyány, virág, muzsika
(Hol a hiba, hol a hiba?)
Így volt régen.
Gyuri primás jött el kevélyen
Bandájával
És nótákkal tisztelt tíz percig
És néhol még Május-fával
(Friss diák voltam akkor)
Tudatták Május éjjelén:
Van Május, lyány, virág, muzsika
Nincsen aggkor,
Csak lyány és legény
(Hol a hiba, hol a hiba?).
Azután a vörös Május jött.
Be nagy dolog volt:
A szívem tombolt
S agyam amit kigondolt,
Mind eskü volt, forradalmas,
A vörös lobogóra.
Óh, hány óra telt így malaszttal,
Dühvel harcolón, betegen.
Ezt már nekem,
Ezt a májust
(Hittel hiszem)
Sohase adják vissza,
Mert elgyöngültek a valók,
Mert az a hit,
Nem olyan nagy hit,
Mint aki volt
És a szívem valami újért sikolt.
Óh, mostani Május,
Szörnyű és szörnyű,
Véres vagy és vörös:
Gyalázataidat nem fogom
Lelkemre nagyon venni,
Haljon meg, aki halni való,
De éljen az öreg cseresznyefa,
Milyen virágos és szép
S nem vétett senkinek,
Háborút sem izent.
Kegyelmezz meg neki.
Ady Endre posztumusz kötetéből, Az utolsó hajókból való ez a vers. Indítása mintha hajdani zsengéire utalna, hiszen a tizenkilencedik században Ady Endre még ilyen májusi verset írt:
Akik az éjjel – mint én: a vén lump –
A mulatókat sorra vevék,
Csodálhatok azt, mitől az éj zug –
A szertehangzó éji zenét.
De én, ki számon tartom a naptárt,
Nem dicsekvés, de egybe tudám:
Itt van Május, az illatot lehellő,
Mosolygó szép nyár lesz ezután.
(Május elseje, 1899)
Aztán így folytatta egy év múlva Májust ünneplő verseinek sorát:
Tündén május, lombot fakasztó,
Könnyű felöltőt szegre akasztó,
Légy üdvözölve:
Szívet fakasztó, emlék-marasztó…
járok a korzón, szívembe' mámor:
Kacagva libben leányka-tábor.
De szép az élet…
Félóra múlva – zuhog a zápor…
(Május, 1900)
Játsszunk el egy pillanatig azzal az ötlettel, hogy a lyányra, virágra, muzsikára, Gyuri prímásra, Május-fára s önmagára, a friss diákra emlékező Ady netán ezekre a versekre is emlékezett Csúcsán, a világháború éveiben? Ha igen, azonnal idézőjelbe is tette ezt az emlékezést egy zárójeles kérdéssel, amelyet a nagyobb nyomaték kedvéért meg is ismételt az első rész végén: Hol a hiba, hol a hiba?
Másféle májusokra emlékezik, azokra, amikor szíve tombolt, mint a harmadfü csikó (figyeljünk fel Petőfi szavára: szívem tombol, Ady versében), s amit agya kigondolt, mind eskü volt, forradalmas, a vörös lobogóra. De elutasítja ezt az emlékezést is, és a fájdalom legmagasabb pontján, megrendültén bevallja:
Ezt már nékem,
Ezt a májust
(Hittel hiszem)
Sohase adják vissza,
Mert elgyöngültek a valók,
Mert az a hit,
Nem olyan nagy hit,
Mint aki volt
És a szívem valami újért sikolt.
Erről az Adyról írta 1969-ben Lukács György: „Az a nagy krízis, amely Európát az első világháborúhoz vitte, különböző föld alatti gócokon, többé-kevésbé tudatosan megszólalt a világ csaknem valamennyi irodalmában. Az a magánvéleményem, hogy ez a leghamarabb és a legadekvátabban Adyban szólalt meg – ebben a tekintetben Ady fölötte áll összes európai kortársának, kikben ez az engedetlenség és ez a forradalmi szükségszerűség hangot kapott –, hogy tehát emberileg és költőileg is Ady ennek a kornak a legnagyobb lírikusa.”
A Strófák Május elsejére születésekor a május szörnyű, véres, vörös, gyalázatos. A régi hit kevés, a költő valami újért sikolt. Hasztalan vonít – írja majd József Attila. Haljon meg, aki halni való, / De éljen az öreg cseresznyefa… – ekként Ady Endre. Kegyelmet csak neki kér, az öreg cseresznyefának, az életnek, aki háborút nem izent, hiszen nélküle az sem lesz, ami nincs, a valami új.
Ezt a költői beszédet nevezi Lukács György az engedetlenség és a forradalmi szükségszerűség lírájának.
Mindez Ady gyönyörű, szabad ütemeivel, sokféle vers-zenét egyesítő magyar – tehát nem Horváth János-féle – jambusaival. Nyilván az sem véletlen, hogy versének leghosszabb sora éppen ez: És a szívem valami újért sikolt.
Mert ez a történelmileg hiteles remény.
A dialektikát költészetté varázsoló Ady kétségbeesése sohasem válik kiúttalanságot sugalló életérzéssé, ő a legkétségbeesettebb versben is engedetlen, forradalmat követelő. Ez a vonása azonban egészen másféle költői megoldásokban realizálódik, mintha katarzisra törekedne, vagy valamiféle megfoghatatlan jövőképbe vetítené hitét. Ady ugyanis nem akar megnyugtatni. Kérdésekben (hol a hiba, hol a hiba?) és kétkedő bizonytalanságot szuggeráló köznapi szófordulatokban kap hangot forradalmisága. Ellenállását azzal fejezi ki, hogy a lelkemre venni szókapcsolatba beszúrja a nagyon szót.
Elgyöngültek a valók – ezt üzeni nekünk Ady Endre három évvel a XXI. század előtt.
Ha igazán megértjük őt, akkor a halni valók talán nem mi leszünk, mert akkor, de csakis akkor, kegyelmet nekünk is kér.
Ernőd Tamás (1888-1938) verseivel 1939 óta önálló kötetben nem találkozhatott a versolvasó közönség. Válogatott verseinek kiadására most „írás a palackban” címmel a Táncsics-sorozat vállalkozott, ez a gyűjtemény idén májusban jelenik meg. Adyval foglalkozó versei közül az egyik legmegrendítőbbet közöljük. Szenvedélyes állásfoglalás ez a vers a „Toll” nevű lap hírhedt Ady-revíziója ellen is, melynek során például Kosztolányi Ady politikai verseit „művészileg lapos és unalmas” alkotásoknak nevezte. A holnapos Ernőd Tamás, a „Nyugat”-tal egy évben megjelenő nevezetes antológia benjáminja mindvégig Ady híve maradt.
S. A.
Ma este kinn az uccán
megálltam pillanatra,
mert eszembe jutottál,
és eszembe jutottak
a régen együtt-töltött
napok s az éjszakáink.
Megálltam pillanatra,
mert hirtelen felötlött,
hogy reggel óta folyton
esik és nő a locspocs, s
Te ott magadban fekszel.
Hány éve?… Furcsa: hány év?
hány éve, hogy Te kint vagy??
A szomszéd kávéházból
kipuffogott a dzsesszbend.
Bent népek üldögéltek
a tükörablak mellett,
a járda esti tükrét
nézték szép, bús szemekkel.
És eszembe jutott, hogy
milyen szép, bús szemekkel
tudtál Te arra nézni,
aki Tehozzád jó volt,
és hogy tudtad szeretni
az embert, mennyi szívvel.
S akik gyaláztak akkor,
mostan hogy ünnepelnek
jó beléptidíj mellett
a zsúfolt vigadókban,
míg reggel óta folyton
esik és nő a locspocs,
s Te ott magadban fekszel.
És eszembe jutott, hogy
de borzasztó lehet most
földdel betömve, némán
feküdni, csendben ott kint,
amíg itt fent az uccán
járókelők sietnek,
autó fut s a szép nők
után gusztál az ember.
És nem tudsz semmiről sem,
ami azóta történt,
hogy rádió van és hogy
a tengert átrepülték,
és drót nélkül beszélnek
ma Pestről Hollywooddal.
Te nem tudsz semmiről sem,
hogy nincs Mindszent, se Várad,
se tengerpart, se alkony,
se Bertuka, se Léda.
És Sándor bácsi sincs már,
és aki van is, lassan
utánad készülődik, –
Te mindezekről nem tudsz.
És nem tudod, hogy itt fent
mi mindent írtak össze
Felőled már azóta:
hogy nőt ütöttél, ittál,
s agyad hülyére lágyult.
És tárgyilagos, hűvös
revízió volt Rólad,
amely leszűrte végül,
hogy nem Te vagy a Költő.
Te nem tudsz semmiről sem,
Te csak fekszel magadban,
földdel betömve, némán
és nem adsz hírt, vájjon ha
találkozunk-e még mi?
s mi alapja van annak,
hogy feltámadunk egyszer?
Pedig be jó is volna
ott-ülni, kéz a kézben,
tudod, Pollák mamánál,
s hallgatni együtt, újra,
a Vak Gyulát, ha játszik.
És felfigyelni reggel,
ha négy-öt óra tájban
üt egyet kongva-zengve
a régi Holdas-templom.
És elindulni lassan
a Bémer téren át, ha
körül már rózsaszínű
a város és a Kishíd.
És mint a tök, berúgva
dühöngve, bőgve végig-
döngetni kint a rollót
a régi Zöldfa uccán.
És sírva és dadogva
vitázni: lesz-e holnap
új, művelt Magyarország
és emberséges élet?
és érdemes-e itt még
kiállni tiszta szívvel
és megbűnhődni versben
a múltat és jövendőt?
Bocsáss meg, hogy így mindent
firkálok összevissza,
de eszembe jutottál
ma este kint az uccán;
megálltam pillanatra,
mert arra gondoltam, hogy
ma reggel óta folyton
esik és nő a locspocs,
s Te ott magadban fekszel.
Bemutatni készültem dr. Faragó Ambrus barátunkat – barátunk: az enyém is személyesen, de mindannyiunké, akik hasonlót gondolunk Ady Endréről, Magyarországról, álmainkról és bánatainkról bemutatni készültem, elmondani, miképp lett az Ady-relikviáknak nem csupán egyik legjelentősebb gyűjtőjévé, de megrendelőjévé is, hiszen nagy költőnkkel kapcsolatos képzőművészeti alkotások egész sora jött létre az ő sugallatára, kérésére, javaslatára. Bemutatni készülvén őt, fölidéztem gyűjteménye legjelentősebb kiállításait: 1993-ban Cegléden, Szegeden, 1997-ben Soroksáron, Csepelen, Nagykőrösön s végül a budapesti Köztársaság téren. Bemutatni készültem…
De hiszen írástudó ő! Szebben tud ő maga bemutatkozni. Olvassuk csak a következőket!
(Csala Károly)
*
Dr. Faragó Ambrus vagyok.
Ha ama bizonyos szeptember végi szombati nap délutánján anyám lekési a pesti személyt, akkor nemcsak az ő, hanem Nagykőrös szülötte is vagyok. De elérte…
Aztán ténylegesen is nagykőrösi lettem, és mintegy tizenhat évig a Gát-széli Bálvány utca lakója voltam. Az általános iskolát is ott jártam, s árvaságra jutván, az utolsó másfél évét tanyán, a bánomiban. Középiskolai tanulmányaimat, igen rövid tanítóképzői kitérő után, az Arany János Gimnáziumban kezdtem. De Nagykőrösön nem volt gimnáziumi kollégium. Ceglédre kerültem. Ott érettségiztem.
A bölcsészkarra hely hiányában nem vettek fel, s átirányítottak az állam- és jogtudományi karra. így lettem doktor.
Már csaknem négy évtizede, hogy befejeztem egyetemi tanulmányaimat, s azóta egyfolytában a vám- és pénzügyőrségnél dolgozom. Itt változatos pályát futottam be, végül a hivatásos állomány ezredeseként nemrégiben – így mondjuk – „másik állománycsoportba” váltottam át, s jelenleg a Testülettörténeti Kiadványok Szerkesztőségét vezetem.
Munkahelyem évtizedeken át tisztes megélhetést adott, elegendőt ahhoz, hogy kedvteléseimnek is élhessek, ha nem is csillogón.
Legfőbb kedvtelésem: Ady Endre.
Fantáziadús egyetemista fiam szerint egészen „adyóta” vagyok.
Ady-rajongásomat egy általános iskolai versélményemtől eredeztetem (tanévzárón Az eltévedt lovas-t hallottam szavalni). Cegléden aztán végképp belém rögzült ez a vonzalom. Egy szép lánytól ott kaptam emlékbe az első Ady-életrajzot, egy azóta elhunyt barátomtól pedig az első Ady-képet: Székely Aladár legismertebb fényképének ceruzás másolatát. Szenvedélyem később sem ismert hullámvölgyeket – csak vásárlásaimban adódtak ilyenek. Az utóbbi másfél évtizedben viszont már lankadatlanul törekedtem, és törekszem máig, több száz kötetnyi könyvanyagom (Adytól és Adyról) gyarapítására, de legalább ennyire érdekelnek az Ady Endrével és műveivel kapcsolatos képzőművészeti alkotások, illusztrációk (grafikák, érmek, plakettek, szobrok).
Ady Endre nekem a bátorság, a szélnek nem háttal feszülő, sírni és örülni egyaránt tudó, Nővel, Istennel, az egész világgal összeboruló vagy perlekedő, dacoló legmagyarabb magyar. Aki nem tűri a „percemberkéket”.
Véletlenül még lakni is a Kerepesi temető mellett lakom.
Ahol a Nemzeti Sírkert őrzi Ady Endre és Léda hamvait.
Faragó Ambrus
Szerencséje volt Budapestnek a fényképezéssel. A kiegyezést követő évtizedek nagy fővárosi építkezései, a millenniummal bezáruló hatalmas átalakulások során vált Budapest azzá a nagyvárossá, amelyben ma is élünk. A belváros és a Duna-part, a körutak és a sugárút kialakításának, a kis földalatti és egyáltalában a modern tömegközlekedés megteremtésének időszaka volt ez. A jellegzetes középületek, a Hősök tere és a Városliget megépítése talán „örökre” megszabta fővárosunk arculatát.
Az akkor már több évtizedes fotografálás is éppen ekkortájt jutott technikai fejlődésének újabb szakaszába, ekkortól nem jelentett túl nagy gondot a valóság megrendezetlen, pillanatnyi leképezése sem. így a várost a benne élő emberekkel együtt örökítette és őrizte meg a fényérzékeny anyag. A mozgó objektumok: az elhaladó konflis, a sétáló dámák, vagy a pallón talicskázó kubikosok képe sem csak afféle elmosódott maszatként, hanem élesen kivehető másolatként jelent meg a lemezen. A városképek szó szerint és átvitt értelemben is lélekkel teltek meg.
Az átalakuló, világvárossá növő Budapest – szerencsénkre – sok fényképező számára adott szinte kimeríthetetlen témát. Voltak olyanok, mint a Darmstadtból ideszármazott Klösz György, aki egy egész fényképészműtermet rendezett be az ekhós szekerén, hogy minden fontos fővárosi eseményről és helyszínről dokumentumot készíthessen. A kortársakat, de az utókort is, elbűvölte az a technikai tökély és biztos képkomponálás, ami szinte minden Klösz-fotóra jellemző. Amikor – már jó évtizede – több ezer képéből kiadtak egy kötetre való válogatást Budapest Anno címmel, a szép album több kiadást megért könyvsiker lett. A mai könyvolvasó, képnéző közönséget lenyűgözte a látvány. Az a mágia, amit csak a fénykép tud nyújtani. A már nem létező, holt világ eleven valóságként lüktet a régi fotón. A múlt átalakuló, de mégis ismerős helyszíneinek tanulmányozása, az apró, kedves és jellegzetes részletek kibogarászása üdítő és tanulságos szórakozás.
A nagyközönség újabb és újabb képi felfedezésekre vágyott, és a gazdag hazai fotóarchívumok kincsei közkinccsé lettek. Sorjázni kezdtek a múltat feltáró fotóalbumok. Fővárosunk történetének megismeréséhez 1997-ben újabb élvezetes vizuális adalékkal Horváth Tamás és Müllner Jenő szolgált, a Hegyvidéki fotográfiák című kötetükkel.
A Hegyvidék, a XII. kerület, éppen a múlt század második felétől kezdett a főváros szerves részévé válni, először csak nyaraló-, kiránduló- és szórakozóhelyként, később egyre inkább végleges lakóhelyként is. A magyar történelem és kultúra történetének számos fontos figurája és eseménye kötődik ehhez a városrészhez, és a pesti polgárok története sem lenne kerek a budai kirándulások, kisvendéglők és présházak nélkül. Radnóti háza már elpusztult, de megvan Barabás Miklós villája, és áll még a híres Fácán vendéglő. Az előszót író városvédő, Ráday Mihály joggal aggódik sorsukért. Habár a lokálpatriotizmus az utóbbi években valóban kezd feléledni, a bevásárlóközpontok, a telekspekulációk ma is elsöprik a régit, ha útjukban van, ahogy elsöpörte azokban a nagy építő évtizedekben is, évszázaddal ezelőtt, amelyekre ma már csak sóhajtozó nosztalgiával illik emlékezni.
A fotók között nem egy van, amelyet a régi fényképek iránt érdeklődő olvasó máshonnan már ismerhet, de kiegészülve több eddig egészen ismeretlennel és megfűszerezve a korabeli leírások s újságcikkek részleteivel, egykori reklámokkal és képeslapokkal, új jelentést kapnak az ismertebb fotók is. Kirajzolódik egy izgalmas és kerek történet arról, ahogyan a néptelen budai dombokon jellegzetes városrész született, a Hegyvidék. A Zugligetet mint kedves és szinte érintetlen kirándulóhelyet ajánlja 1867-ben az egyik lap, s a fénykép bizonyít: sziklák és fák között sétáló dámák. Itt a Városkút képe, amelyik egy városrész névadója lett, s persze, a Normafa, viharvert, de hatalmas koronájával. Egy 1913-as híradás boldogan számol be arról, hogy a Kék golyó utca, amelyet addig járhatatlan dűlőutak választottak el a város lakott részétől, kezd szépen kiépülni. Aztán ott sorjáznak azok a legendás zöldvendéglők: az Ördögorom csárda, a Disznófő, a Normafa étterem, sőt a Jókai regényének témájaként híressé lett Szerelem bolondjaihoz címzett vendéglő is. Kipödrött bajszú férfiak habzó sör mellett, a fényképezés kedvéért illedelmesen megálló gyerekek és feltűzött hajú, komoly asszonyok, az idő múltával egyre rövidebb szoknyákban.
A 30-as, 40-es évektől egyre több a gyönyörű villa. Talán Páger Antalé az egyik legmodernebb. A kép láttán biztos vagyok benne, hogy ma is sokan szívesen beleköltöznének. A hegy lábánál pedig korszerű társasházak épültek. Az egyik Böszörményi úti háromemeletes, mintha egy Jávor-filmből volna ismerős. A mai Moszkva tér 1940-es fotóján már hét villamos is sorjázik, de autó csak elvétve akad. Szinte üres a Szilágyi Erzsébet fasor és a mai Nagyenyed utca képe. Csönd és jó levegő még a sűrűn épülő házak között is. A hegytetőkön meg sízők, golfozók, teniszezők és kirándulók. Csak a régi fogaskerekű mozdonya pöfékel a régi fotókon, később meg az Úttörővasút zakatol a lombok között. Az 1931. október 6-i Budai napló arról számol be, hogy az egyébként csendes Városmajor utcai szanatórium lakóinak nyugalmát a szomszédos villatulajdonosok kutyáinak ugatása éjszakánként rendre megzavarja. A szörnyű zaj ellen tenni kell valamit! A villamosok oldalán a Siesta szanatóriumot reklámozzák. Ez a Ráth György utcai intézet adott rövid ideig nyugalmat József Attilának is. Egy másik kép tanúsága szerint az 1910-es években még vidáman játszottak a Márvány utcai iskola tetőteraszán a szünetekben a kislányok.
Ám mielőtt végképp elandalodnánk a tiszta, rendezett, csendes és jó levegőjű régi Hegyvidék láttán, pillantsunk bele a Budai napló 1921-es olvasói levelébe: „A gyerekek ma követelődzőbbek, mint valaha. Az egyik rajzmappát kér, a másik ötféle irkát, a harmadik kottafüzetet, de mindennap kell valami. 30-50-100 korona meg se kottyan. A könyvekről ne is beszéljünk. Hát miből? Hát szabad ezt a szipolyozást végbevinni?… De hát ne lehetne a háború előtti alapról letérni és olcsóbban a szegény szülők rettenetes megterhelése nélkül megoldani e kérdéseket?”
Ismerős, s úgy látszik, nem múló az effajta aggodalom. Ahogyan ismerősek, ha megváltoztak is, az utcák, a házak, a dombok. Horváth Tamás és Müllner Jenő szórakoztató s tanulságos időutazásra invitálja könyve olvasóit. Hegyvidékieket és másokat. (Reprodukciók: Habik Csaba.)
Különböző okok késztethetik a művészeti ágakat-területeket leltárkészítésre. Az egyik ilyesfajta indíték mostanában: rohamléptekkel közeledik századunknak, sőt: ezredünknek, tehát egy nagy „naptári szakasznak” a vége. Á fotográfiában egyéb szempont is sürgeti a végzett munka felmérését, éspedig, hogy rövidesen lezárul a „brómezüstkor”. A fényképezési eszközöket előállító ipar már régen fel szerette volna váltani a nemesfém-faló vegyi eljárást, más kémiai alapanyagokkal. Ebbéli szándékának megvalósításában most az új technika, az elektronikus képrögzítés siet a segítségére – már az üzletekben, sőt: a fotográfusok kezében vannak és üzemelnek az új masinák.
De megjósolhatjuk, hogy miként a valamikori dagerrotípiák, vagy a nemeseljárások legszebb produktumai árverési tételekké, múzeumok védett darabjaivá „léptek elő”, ugyanilyen féltett kincsei lesznek hamarosan az ezüstbromidtechnika legpazarabb művei a gyűjteményeknek.
Köztük pedig a külföldön dokumentumfényképezésnek, hazánkban szociofotónak nevezett irányzat legértékesebb termékei. Angliában, Amerikában már a múlt század végén számos fotográfus figyelme fordult a társadalom peremére taszítottak sorsa iránt. Londonban John Thomson, New Yorkban Jacob Riis, Lewis Wickes Hine képei keltettek figyelmet és együttérzést, a nyomornegyedek lakóinak életéről, mindennapjainak szomorú pillanatairól „értesülve”. Hazánkban pedig, mint azt Albertini Béla – nem véletlenül ugyancsak a közelmúltban publikált – kitűnő könyvéből megtudhatjuk, az első világháború idejére tehetjük az első, hasonló témájú képek keletkezését.
Valamivel később, egy rendkívül erős csoport, a Kassák Lajos vezérletével verbuválódott Munka-kör fotósai kezdték meg Magyarország fényképi feltérképezését. Közéjük tartozott Tubák Lajos, aki érzékeny, ugyanakkor metszőén pontos objektívjét már ifjúkorában ráirányította városának szegényeire. Az 1932-es szolnoki kiállítás viszont a rendőrség figyelmét keltette fel: a fotókat és azok negatívjait lefoglalta, a „bűnösöket” előállította.
Tabák Lajost természetesen semmi sem tántorította el céljaitól, a továbbiakban is a megkezdett úton haladt. Pedig a sors nem volt kegyes hozzá. 1942-ben internálták, majd munkaszolgálatosként a Don környékén került hadifogságba, ahonnan csak 1948-ban tért vissza. Ekkor tapasztalhatta, hogy ezúttal a háború tette meg a magáét, elpusztítva teljes addigi életművét. Csak elképzelni tudjuk, mi veszhetett oda, ha arra gondolunk, még töredékében is milyen gazdag képanyagot lelt utólag a fennmaradt korabeli újságokban – ezek még reprodukcióban is „olvasható” minőségben élvezhetők. így vált lehetővé, hogy 1966-ban, a régi harcostársakkal, Kassák Lajossal és Lengyel Lajossal, Szolnokon újjáteremtsék az egykori, 1932-es kiállítást.
Képeinek javából most, kilencvennegyedik születésnapjára, Szarka Klára míves bevezetőjével, szép kiadvány látott napvilágot. Az Ezredvégi fotók tényleges „súlya” jóval tekintélyesebb, mint amit a kis kötet külleme első pillantásra sejtet. Mint ahogy szülőatyja, a filigrán termetű Tabák Lajos is kiemelkedik a hasonló utat járt társai közül. Emberi nagyságának megrajzolásához, aprócska adalékként, álljon itt egy személyes emlék.
Megnyitóra gyülekeztünk két éve a Kossuth Klubban, Tabák Lajos fotóinak verniszázsára. Mint mindig, amikor a képek is érdekelnek, jóval korábban érkeztem. (Később már inkább az ünneplő arcok láthatók, a művek nehezebben tekinthetők meg.) Ketten-hárman beszélgettünk Lajos bácsival, az akkor még csaknem üres teremben. Egyszercsak két idősebb hölgy közeledett felénk, fürkészőn vizsgálgattak, majd egyikük, bizonytalanul kiválasztva a jeles kiállítót, tétován és kissé cirkalmasan fogalmazva, megkérdezte:
– Kérem… lehet, hogy Önben kell tisztelnünk az alkotót?
Lajos bácsinak hamiskásan villant a szeme, és csöndesen, kapásból visszakérdezett: – Kell?!
Kedélyességével, szellemes riposztjával azonnal feloldotta a félszeg helyzetet, s a találkozás kellemes csevegéssel folytatódott. Jómagam, továbbhaladva a képek mellett, még mindig a furcsa kérdésen tűnődve, arra a meggyőződésre jutottam, hogy bizony, tisztelegnünk kell készítőjük előtt.
A magyar forradalom és szabadságharc 150. évfordulójának tiszteletére indítjuk útjára ezt a rovatunkat, amelyet 1999 augusztusáig tartunk fenn, s elképzelésünk szerint szépirodalomnak és tanulmányoknak egyaránt helyet biztosítunk benne.
Első közlésünk Ştefan Ştefănescu bukaresti történészprofesszoré, a Román Tudományos Akadémia tagjáé, aki tanulmányát szerkesztőségünk felkérésére írta.
Az 1815-ös bécsi kongresszus, mely az európai rendiség megerősítését a hatalmak egyensúlyára alapozta a 19. század első felében, a közvélemény szemében a monarchiáknak azt a törekvését testesítette meg, hogy minden erővel megakadályozzák a népek önrendelkezési szándékainak, a nemzeti államok létrehozásának megvalósítását.
Az 1848. februári párizsi forradalom és a második köztársaság kikiáltása volt az első jeladás a bécsi kongresszus örökségének felszámolására. 1848 márciusában Bécsben, az osztrák monarchia fővárosában Metternich, az európai reakció szimbóluma csak úgy menekülhetett meg a nép gyűlöletének következményeitől, hogy az országból is elmenekült. Pesten Kossuth Lajos a szabadság zászlajának kitűzésével megkezdte a Magyarország függetlenségéért folytatott harcot. Prága ugyanakkor a szlávok egyesülését szorgalmazta. Itáliában az osztrákoknak el kellett hagyniuk Milánót és Velencét. Nápolyban, Firenzében, Rómában és Torinóban polgári alkotmányokat fogadnak el. Frankfurt am Mainban összeül az ún. előparlament a német egység előkészítése érdekében. Az uralkodók bizonyos polgári jogok megadására kényszerülnek. A későbbiekben összehívott össznémet parlament lesz az, amely 1849-ben javaslatot tesz IV. Frigyes Vilmos porosz király német császárrá választására.
A forradalom szikrái elérték Erdélyt, Havasalföldet és Moldvát is. E helyeken korábban soha nem hallott szavakat suttogtak egyre gyakrabban: igazság, testvériség, egység, szabadság, egyenlőség – jeléül annak, hogy csatlakoztak a nagy forradalomhoz.
„Egyesülést a szabadság zászlaja alatt, társadalmi haladást!” – ez volt az anyagi és erkölcsi fellendülés sine qua non-ja, melyre a népnek igen nagy szüksége volt. Az az egymástól rendkívül nagy mértékben eltérő nemzetközi jogi szabályozási rendszer, mely a három ország helyzetét meghatározta (Erdély a Habsburg-monarchia uralma alatt, Havasalföld és Moldva török elnyomás alatt és az orosz cár protektorátusaként) egymástól eltérő, sajátos megközelítést eredményezett a forradalom menete során, annak ellenére, hogy a forradalom programjában voltak közös elemek, s hogy a forradalom vezetői között nagyon jó és szoros kapcsolatok állottak fenn. A románság lelkesen üdvözölte az 1848. március 15-én Pesten kirobbant forradalom tizenkét pontban meghatározott követeléseit: a jobbágyság megszüntetését s a törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben. Március 22-25-e között a marosvásárhelyi királyi táblabíróságon összegyűltek a fiatal magyar, román és szász jogászok, hogy közös memorandumot szerkesszenek a kolozsvári kormányzóhoz. A folyamodványt – mely azt szorgalmazta, hogy „legyen törvénybe iktatva az igazság és az egyenlőség, biztosítva legyen a nemzeti lét, továbbá engedtessék meg az édes anyanyelv használata minden Erdélyben és Magyarországon élő nemzetiség számára, továbbá szüntessék meg az úrbéri viszonyokat” – a román ifjúság küldötte, Papiu Ilarian látta el kézjegyével.
Annak függvényében, ahogy az események során a magyar nemesség a magyar államiság eszméjét az Ausztriától való elszakadás jegyében csak és kizárólag a magyar nemzet egységeként határozta meg, megtagadva a többi nemzet önrendelkezéshez való jogait, változott meg a románok nemzeti programja és cselekvési módja is.
A román értelmiségi forradalmárok tanácskozásain egyre inkább körvonalazódott egy nagy román gyűlés összehívásának gondolata. Aron Pumnul, a haladó szellemű teológiaprofesszor fogalmazta meg a román néphez szóló felhívást, melyben 1848. április 18-ra Balázsfalvára (Blaj), a román kultúra kiemelkedő központjába szólította őket. A felhívás tartalmazta a jobbágyság eltörlésének követelését, a régi elnyomó rendszer felszámolását, a népek közötti testvériség megvalósítását. A nagygyűlés, melyre eljöttek a környező falvak magyar parasztjai is, megalapozta a román paraszti tömegek és a közülük kiemelkedett értelmiségiek közötti tartós kapcsolatot.
Ez idő tájt Párizsban a román egyetemisták szövetségéhez tartozó havasalföldi és moldvai forradalmi ifjak, akik részt vettek a francia főváros forradalmi eseményeiben, úgy döntöttek, hogy hazatérnek, és kezükbe veszik a forradalmi események irányítását. Március 27-én a moldvai fiatal értelmiség képviselői Mihail Kogălniceanu, Costache Negri, Alexandru Cuza és Vasile Alecsandri vezetésével a Petersburg Szállóban gyűltek össze Iaşi-ban, hogy írásba foglalják Mihail Sturdza moldvai fejedelemnek forradalmi követeléseiket. E követelések a parasztság sorsának javítását célzó reformokat, sajtószabadságot, politikai egyenlőséget tartalmaztak, s nemkülönben az orosz protektorátus megszüntetését. Mihail Sturdza, érezve a forradalom erejét és tartva az orosz katonai beavatkozástól, igen keményen reagált: a forradalmárok egy részét bebörtönöztette; a többiek az üldözés elől Erdélybe, Bukovinába és Havasalföldre menekültek.
Erdélyben a Moldvából és Havasalföldről odaszökött forradalmárok csatlakoztak az erdélyi románok forradalmi megmozdulásához. 1848. május 14-én az erdélyi román előkelőségek, nemesek és nagypolgárok, egyházi személyiségek a balázsfalvi katedrálisban gyűltek össze, ahol Simion Bămuţiu professzor fejtette ki az erdélyi románság önálló nemzetként való megszerveződésének eszméjét, hangsúlyozva egyúttal, hogy minden népnek joga van arra, hogy saját nyelvét fejlessze és nemesítse. Ezzel összefüggésben követelte olyan közigazgatás bevezetését, mely engedélyezi és beszéli a terület népének nyelvét.
Az 1848. május 15-17. között Balázsfalva mezején – melyet a „Szabadság mezejének” is hívnak – tartott első román nemzeti gyűlés követelte a románok nemzeti létének elismerését, a parasztok rovására korábban történt földfoglalások jóvátételét, az unió kérdésében a román nemzet arányos képviseletének biztosításával hozandó döntés elnapolását. A román ellenkezés ellenére a Kolozsvárott május 29-én összeült utolsó rendi országgyűlés kimondja Erdély Magyarország általi bekebelezését, a magyar nyelvet nyilvánítja egyedüli hivatalos erdélyi nyelvnek, és visszautasítja a románok autonómia-törekvéseit a helyi közigazgatásban és az oktatásügyben.
A jobbágyság felszámolására irányuló törvények késedelme megmozdulásokat gerjesztett a román, magyar és szász jobbágyság körében. A nemesség, a haderő segítségével, különös kegyetlenséggel fojtotta el a parasztság megmozdulásait – június 2-án Mihálcfalván (Mihalţ) közönséges mészárlást hajtottak végre.
Az erdélyi románok követeléseket megfogalmazó megnyilvánulásaival párhuzamosan a Habsburg Birodalom valamennyi románok lakta területén gyűlésekre került sor: a bukovinai Cemáuti-ban (Czernowitz) május 20-ra összehívott népgyűlés tizenkét pontos követelést fogadott el Eudoxiu Hurmuzaki előterjesztése alapján, melynek nyomán június 10-én megszületett az ország kérelme. Ez tartalmazza a tartomány és az ortodox egyház részére biztosítandó autonómiát, törvény előtti egyenlőséget vallási és polgári tekintetben, a feudális viszonyok felszámolását, az iskolákban a román oktatási nyelv bevezetését.
Bánátban, Lúgoson (Lugoj) Eftimie Murgu vezetésével összehívták a magyarországi románok gyűlését, melyen a balázsfalvihoz hasonló programot fogadtak el. Ezt a körösi és máramarosi románok is magukévá tették. A nemzeti gyűlés útján a románság kifejti a társadalmi változások és a nemzeti önrendelkezés iránti óhajait.
A moldvai forradalmárok, akik jelen voltak a balázsfalvi román nemzeti gyűlésen, annak hatására május 12-én Elveink a haza megreformálására címmel tették közzé programjukat. Ebben kinyilvánították, hogy harcolni fognak a feudális kiváltságok megszüntetéséért, a szabadság eszméjének győzelméért, az egyenlőségért és testvériségért, a jobbágyság megszüntetéséért, a parasztság kártalanítás nélkül való földhöz juttatásáért, Moldva és Havasalföld „független román államként” megvalósuló egyesüléséért.
A román forradalmárok kapcsolatai az események során folyamatosan erősödtek. A havasalföldi forradalom előkészítésében a francia segítség mellett számítottak az erdélyi és a bánáti románok segítségére, és támaszkodtak a moldvai tapasztalatokra is. A havasalföldi forradalom június 9-én Islazon (Romanaţ megye) kezdődött. Proklamációjuk a következőket tartalmazta: követelik az orosz protektorátus megszüntetését, a Regulamentul Organic (a cári rendszer által kibocsátott Egységes Szabályzat) felváltását olyan alkotmánnyal, mely biztosítja a polgárok törvény előtti egyenlőségét, a majorsági jobbágyok felszabadítását és földhöz juttatását.
Ugyanaznap Bukarestben néhány fiatal merényletet követett el Gheorghe Bibescu, az ország uralkodója ellen. 1848. június 11-én győzött a forradalom Bukarestben. Gheorghe Bibescut a forradalom programjának aláírására akarták kényszeríteni, ám ő félve az orosz megtorlástól elmenekült az országból.
Gheorghe Bibescu távozása után a forradalom vezetői ideiglenes kormányt alakítottak, hogy az vegye át az ország irányítását. Az ideiglenes kormány forradalmi programja megvalósítandónak tartotta a törvényhozás és végrehajtás szétválasztását, a parasztság emancipálását és kártalanítás nélküli földhöz juttatását, valamennyi társadalmi osztály képviselőiből öt évre választott uralkodót, alkotmányozó gyűlés összehívását, a cenzúra eltörlését, jogegyenlőséget, a rangok eltörlését, a vörös-sárga-kék nemzeti trikolor hivatalossá tételét.
Az ideiglenes kormány széles körű aktivitást fejtett ki az alkotmányozó gyűlés előkészítése érdekében, szoros kapcsolatban állt a Cemăuţi-ban és egész Bukovinában tartózkodó moldvai forradalmárokkal s nemkülönben az erdélyiekkel. Kitartóan próbálkozott Konstantinápolyban, Párizsban, Londonban és Berlinben a forradalom által létrehozott új rend elismertetése érdekében. 1848 nyarán Moldvában is sor került újabb követelések megfogalmazására. Ezek két, Mihail Kogalniceanu által szerkesztett programnyilatkozatban nyerték el végleges formájukat A nemzeti párt kívánságai Moldvában, valamint Alkotmánytervezet Moldváért címmel. E követelések, egyebek mellett, leglényegesebb feladatként Havasalföld és Moldva egyesítését tűzték ki, hangsúlyozva: „ez jelenti a boltív gerincét, mely nélkül az egész nemzeti építmény összedőlne”.
1848. július 19-én a cári Oroszország a haderő intervenciójának előkészítéseképpen leiratot bocsátott ki, melyben elítélte a havasalföldi forradalmat, és azzal vádolta a románokat, hogy a cári, az oszmán és a Habsburg Birodalom valamennyi tartományának egyesítésével román nemzeti blokkot kívánnak létrehozni. E törekvések – hangsúlyozta a dokumentum – ellentétesek a birodalmak érdekeivel, veszélyeztetik Európa egyensúlyát és csendjét.
1848. július végére a cári hadsereg csapatai megszállták Moldvát.
Erdélyben a bécsi udvar politikája következtében kiéleződtek a társadalmi konfliktusok a magyar nemesek és a román jobbágyok között. Oroszország nyomására a török porta Bukarestbe küldte Szolimán pasát, aki feloszlatta az ideiglenes kormányt, és azt fejedelmi helytartótanáccsal váltotta fel, melyben helyet kapott az ideiglenes kormány három tagja is. Ez utóbbi körülmény miatt Oroszország elégedetlenségét fejezte ki, és a török birodalmat háborúval fenyegetve azt követelte, hogy a porta alkalmazzon keményebb eszközöket, és haladéktalanul állítsa vissza Havasalföldén a régi rendet. Szolimán pasa visszahívását követően a porta erős hadsereg élén Omer pasát küldte a fejedelemségbe, aki szeptember 13-án bevonult Bukarestbe. Itt a Dealul Spirii-n (mely Bukarest egyik negyede) a fiatal román haderő feltartóztatta a török sereget. De az orosz csapatok román földre való bevonulásával végül is leverték a forradalmat. A forradalom több vezetőjét letartóztatták, sokan Párizsba vagy Erdélybe szöktek.
Az erdélyi parasztmozgalmak nyomására a román forradalmárok újabb nemzeti gyűlés összehívására kaptak ösztönzést. Erre 1848. szeptember 3-16. között került sor. A több mint hatvanezer román parasztot Avram láncú és több más néptribun vezette. Újból nyilvánosságra hozták a román programot, s ugyanakkor követelték a katonai vérengzések és más megtorló intézkedések beszüntetését, az országgyűlés újbóli felállítását és az arányos képviselet biztosítását. Feliratot juttattak el a bécsi parlamenthez, amelyben kérték a románok Ausztriához történő integrálását „a népek szabad uniójaként”.
1848. szeptember 22-én Magyarországon Kossuth hozzáfog a nemzeti honvédsereg szervezéséhez, hogy szembeszállhasson a „zendülés” elfojtására készülő császári csapatokkal. A bánáti, körösi és máramarosi románok támogatták a magyar forradalmároknak a Habsburg-abszolutizmus elleni törekvéseit. De a magyar kormány legkiváltképpen a nemzeti kérdésben, sajnos, hajlíthatatlan merevséget tanúsított. E merevség az elnyomott nemzetiségek nagy részét eltaszította a magyar forradalom támogatásától, jóllehet kezdetben szolidárisak voltak a Habsburg-ellenes magyar mozgalommal. Az osztrák kormány kihasználva a román és a magyar forradalmárok ellentéteit, s látva az Avram láncú vezetése alatt álló román parasztok érchegységi felkelésének növekvő sikereit, császári nyílt paranccsal egész Erdélyben teljhatalmat biztosít Anton Puchner báró császári altábornagynak, támogatva egyben a román nemzeti gárda létrehozását és felfegyverzését. 1848 novemberének elejére – Háromszék kivételével – egész Erdélyben egyre inkább megerősödik a Habsburg-hatalom. Háromszékben viszont a Gábor Áron vezette székelyek 1848 végéig szilárd ellenállást tanúsítottak az osztrák hadsereggel szemben.
1848 decemberében a forradalmi magyar kormány szolgálatába lépő Bem József lengyel tábornok 13 000 fős hadsereg élén érkezett Erdélybe – e hadseregben több mint 3000 bánáti és körösi román katona is harcolt. Bem december 13-án elfoglalta Kolozsvárt. Kiadott proklamációjában kinyilvánította: nem azért jött, hogy elnyomja a lakosságot, hanem hogy leverje a despotizmust.
Az új uralkodó, Ferenc József császár által 1849. március 4-én kiadott oktrojált birodalmi alkotmány elismerte ugyan a román nemzet létezését, de továbbra is fenntartotta a románság megosztottságát.
Az 1849-es év első felében több kísérlet is történt a román és magyar nép testvériségének előmozdítására, az abszolutizmus ellen és a jobbágyság felszámolásáért folytatott közös harci együttműködés kialakítására. Bem 1849. március 21-én Brassóban kibocsátott újabb kiáltványában így szólította meg az erdélyi lakosságot: „Magyarok, szászok és románok! Nyújtsatok testvérkezet egymásnak, vessetek véget a nemzeti ellentéteknek, s boldog jövő nyílik meg előttetek!”
A Nagyszebenbe menekült, de ott osztrák fogságba vetett, emigráns havasalföldi forradalmárok, akiket Bem szabadított ki, azon fáradoztak, hogy Habsburg-ellenes irányba fordítsák az erdélyi román nemzeti mozgalmat. Cézár Bolliac, a költő és publicista, a Brassóban kiadott Espatriatul (Hontalan) című újság első számában felhívással fordult az erdélyi románokhoz: „… ma egyetlen harc folyik egész Európában, a zsarnokság és a szabadság, a népek és a dinasztiák harca. Az uralkodók minden irányba kinyújtják karjukat, hogy igyekezzenek megerősíteni düledező trónjaikat, és az egyetlen dolog, amiben még bízhatnak, a népek közötti gyűlölet és meg nem értés.”
1849. június 21-én Simonffi József ezredes, az erdélyi magyar hadsereg egyik dandárparancsnoka felhívással fordult Avram láncúhoz, melyben ezt írta: „A románoknak és a magyaroknak a legszorosabb testvériségre van szükségük…” Avram láncú június 27-i válaszában rámutatott, hogy „bennünket az erdélyi magyar arisztokrácia önkényuralma és barbarizmusa lázított fel, és az a politika, amely nem ismeri el nemzetiségi létünket”. Sajnálkozását fejezte ki a testvérháború miatt, mondván: „minthogy a természet közös hazába plántált bennünket, együtt izzadva kell művelnünk, hogy együtt élvezhessük gyümölcseinek édességét”.
A Debrecenben ülésező magyar országgyűlést népes román küldöttség keresi fel – Eftimie Murgu, Aloisiu Vlad, Alexandru Buda, Ioan Dragoş és mások –, szorgalmazva a románok nemzeti jogainak elismerését, és szoros kapcsolat kiépítését a magyar forradalmárokkal.
Nicolae Bălcescu, a román forradalom szellemi atyja és első számú szervezője a Habsburg-ház trónfosztását követően felvette a kapcsolatot Kossuth Lajossal. Azon óhajának adott hangot, hogy szélesítsék ki a forradalmi mozgalmat az egész térség valamennyi forradalmi erőinek közös szabadságharcává. Bălcescu rámutatott: „Magyarország előtt két út áll: ha továbbra is fenn kívánja tartani eddigi felsőbbségét, akkor önkényuralminak és arisztokratikusnak kell maradnia, azaz akkor maradjon meg Ausztria mellett. Ha azonban szabad és demokratikus akar lenni […] kezét kell nyújtania a román millióknak.”
1849. július 14-én sor került a francia nyelvű román-magyar megbékélési tervezet aláírására Szegeden, amelyet magyar részről Kossuth, román részről Bălcescu és Bolliac látott el kézjegyével. Július 16-án a magyar parlament megszavazta a nemzetiségi törvényt, az első olyan törvényt Európában, melyben politikai jogokat kaptak a románok és a szlávok. Ekkor azonban már túlságosan késő volt. Augusztus 1-jén a magyar sereg döntő vereséget szenved Segesvárnál, és kapitulációra kényszerül az orosz csapatok előtt. A cári túlerő a románokat is fegyverletételre kényszeríti.
A román-magyar konfliktus egyike volt azoknak a körülményeknek, amelyek lehetővé tették, hogy a cári hadsereggel támogatott Habsburg Birodalom leverhesse a forradalmat.
Az 1848-as nemzeti mozgalmak legyőzésének okait elemezve Nicolae Bălcescu ezt írta: „Ma már világosan látjuk, hogy egyazon despotizmus nyom el mindnyájunkat, románokat és magyarokat. […] Ma már világosan láthatja minden értelmes és jóakaratú román, hogy nemzeti szabadságunk nem a császári udvaroktól jön, nem az elnyomóktól, hanem csakis és kizárólag valamennyi román összefogásának és együttes felkelésének eredménye lehet, melynek során szolidaritást kell vállalnunk minden elnyomott néppel.”
1848 egyik tanulsága, hogy tisztánlátásra ösztönöz. Arra, hogy elítéljük a nemzeti szűkkeblűség valamennyi megnyilvánulását, hogy megbecsüljük történelmeink értékeit, s ezzel előmozdítsuk a román és a magyar nép közeledését egymáshoz.
CSAPODY MIKLÓSNÉ FORDÍTÁSA
Politikai mozgalmak vereségeikből gyakran többet tanulhatnak, mint győzelmeikből. Marx a XIX. század proletárforradalmairól írta, de a XX. század szocialista forradalmaira vonatkoztatva is igaz: „állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengeségeit és gyatraságait”. Maga Marx szilárdan bízott a munkásosztály szellemi fejlődésében, amely szükségszerűen sarjad ki a tőke elleni harc eseményeiből és viszontagságaiból, a „vereségekből még jobban, mint a győzelmekből”.
Meghiúsult, bukott forradalmak után nem ritkán előfordul, hogy a mozgalmon belül a különböző pártárnyalatok „kölcsönösen egymás szemére vetik, hogy a szekér kátyúba került, árulással és mindenféle halálos bűnnel vádolják egymást, […] egyik csalódás a másik után éri őket, […] ezeket nem az elkerülhetetlen történelmi viszonyoknak tulajdonítják, amelyeket nem akarnak megérteni, hanem egymás véletlen hibáinak róják fel” (Engels). Ahogyan például a Párizsi Kommün bukása után is történt. Marx és Engels távol tartották magukat az ilyen perpatvaroktól és vádaskodásoktól. Elutasították mind a Párizsi Kommün szentté avatását és csalhatatlanná nyilvánítását, mind pedig befeketítését és megrágalmazását. „Minden forradalomban elkerülhetetlenül egy csomó ostobaság történik, […] s ha végre megint nyugalomban lesz részünk, akkor szükségszerűen ilyen következtetésre jutunk: sok mindent megtettünk, amit jobb lett volna mellőznünk, és sok mindent mellőztünk, amit jobb lett volna megtenni, s ezért csúszott félre a dolog.” őszintén feltárták, önkritikusan vizsgálták a Kommün bukásának okait, ugyanakkor elismeréssel és csodálattal írtak a kommünárok történelmi iniciatívájáról, bátorságáról és önfeláldozásáról.
A baloldali munkásmozgalom századunkban az októberi forradalomtól a népi demokratikus forradalmakig, a kínai forradalomtól a kubai forradalomig számos történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Több mint félszáz országban ment végbe szocialista, népi demokratikus, antiimperialista forradalom. Voltak azonban súlyos vereségek és tragikus bukások is. A legsúlyosabb vereséget a kelet-európai országokban végbement tőkés rendszerváltás, a Szovjetunió megszűnése, a szocialista világrendszer szétesése jelentette.
Megbénultan nem gunnyaszthatunk a múlton
Az elszenvedett vereség után a baloldal bénultságából nehezen tér magához. Erejét nagyrészt a fennmaradásért vívott önvédelmi harcok emésztették fel. Jelenleg identitászavarokkal küszködve keresi helyét a mai megváltozott világban. Közérzetét talán legtalálóbban Ady Endre szavai jellemzik: „Valahol utat vesztettünk, / Várat, tüzet, bizodalmát, / Valamiben késlegettünk / S most harcolunk kedvet vallva kedvetlenül.” A baloldal gyürkőzése sok tekintetben Ady Mesebeli Jánosának „gyürkőzéséhez” hasonló: „De csinálod, mert csinálód, / De csináld, mert erre lettél, / S ha már álltad, hát kiállód. / Vagy nem állód s megbénultan / Gunnyasztani fogsz, ha merhetsz, / Öreg bűnödön, a Múlton.”
A baloldal a rendszerváltás csapását „kiállta”, de lidércnyomásként nehezednek rá a múlt terhei. A múlt tanulságainak feldolgozását persze nem takaríthatjuk meg. Nem gunnyaszthatunk azonban megbénultan a múlton. Múltunkat nem engedhetjük meg befeketíteni, de szentté sem avathatjuk. Nem nyalogathatjuk sebeinket örökké, s nem téphetjük fel azokat állandóan. A baloldal jövője nem épülhet sem nosztalgiára, sem a múlttal való leszámolásra. Azt, hogy a vereségből tanultunk, nem szavakkal, hanem tettekkel kell igazolnunk. Ideje arccal a jövő, az új kihívások felé fordulni. Abban a világban kell harcolnunk, amelyben ma élünk.
De milyen is a világ, amely ma vesz körül bennünket?
Milyen világban élünk?
Évtizedeken keresztül a szocializmus történelmi kísérletének kihívása mimikrire kényszerítette a kapitalizmust. A kapitalizmus fogalmát különféle megszépítő jelzőkkel látták el: „népi” kapitalizmus, „szocializált” kapitalizmus, „jóléti” kapitalizmus, „demokratikus” kapitalizmus. A szocialista kísérlet példája és a munkásosztály harca bizonyos önkorlátozásra szorította a nyugati tőkés rendszert: részleges államosításokra, a tervezés és szabályozás egyes elemeinek alkalmazására, jóléti programok elfogadására került sor. A tőkés tulajdont „népi részvényekkel”, „munkásrészvétel” meghirdetésével „demokratizálták”. Olyan látszat keletkezett, mintha megváltozott volna a kapitalizmus természete, mintha humánusabbá, szociálisan érzékenyebbé vált volna.
Fokozatosan maga a kapitalizmus szó is kikopott a megszépítő jelzők mögül. Kapitalizmus helyett „szociális piacgazdaságról”, „jóléti államról”, „fogyasztói társadalomról”, „ipari”, illetve „posztindusztriális társadalomról”, „információs társadalomról”, „nyitott társadalomról”, a kapitalizmus és a szocializmus „konvergenciájáról” kezdtek beszélni. Ennek jegyében kezdődött el a szocialista országok „fellazítása”, a rendszerváltás előkészítése. A rendszerváltás igazi célja, a kapitalizmus, sokáig rejtve maradt.
A kapitalizmus valód arcát csak a rendszerváltás után mutatta meg. Sokan, akik korábban a kapitalizmust csak sematikus brosúrákból és turistautak felületes élményeiből ismerték, most saját bőrükön tapasztalják, hogy a kapitalizmus nem a „fogyasztói társadalom” csillogó kirakataival és a korlátlan lehetőségek ígéretével azonos, hanem kevesek meggazdagodását és sokak elszegényedését, a dolgozók számára munkanélküliséget és létbizonytalanságot, szociális vívmányaik elvesztését, a pénz gátlástalan uralmát jelenti. A magyar társadalom pár év alatt a „szociális piacgazdaság” és demokrácia kápráztató ígéreteinek álomvilágából a kapitalizmus valóságának kiábrándítóan rideg világába zuhant. Az „egypólusú világban” a nyugati tőkés országokban is leplezetlenebbül mutatkozik meg a kapitalizmus valódi természete. Felszámolják a „jóléti állam” intézményeit, megszabadulnak a tőkések szempontjából feleslegesnek minősülő szociális kiadásoktól, a „belopódzó szocializmustól”. A kapitalizmus levette álarcát. A „szociális piacgazdaságról”, az „ipari társadalomról”, a „posztindusztriális informatikai társadalomról” és társaikról kiderült, hogy a kapitalizmus fedőnevei.
A diadalmas kapitalizmus most erőt és magabiztosságot mutat. A felszín alól azonban kezdenek előtűnni a stabilitását veszélyeztető repedések, amelyek híveinek egy részét is aggasztják. Soros György írja: „A globális kapitalista rendszer napjainkban mind kiterjedését, mind intenzitását tekintve lendületes növekedést mutat. Vonzereje az általa nyújtott előnyökben rejlik, no meg abban, hogy keményen bünteti azokat az országokat, amelyek ki akarják belőle vonni magukat. É feltételek nem fognak a végsőkig dominálni. […] Az idő múltával a tökéletlenségek bizonyára megteszik a magukét – a fellendülés hanyatlásba fordulhat.” A nemzetközi tőkés pénzpiacokon meggazdagodott Soros György aggódik: „a globális kapitalizmus előnyei nem egyenlően oszlanak meg, a tőke sokkal jobb helyzetben van, mint a munka, a pénztőke jobb helyzetet foglal el a globális rendszerben, mint az ipari tőke”; „a pénzpiacok eleve ingatagok, a nemzetközi pénzpiacok pedig különösen azok […] a stabilitás hiánya nem korlátozódik a pénzügyi rendszerre”; „a piac mindent áruvá alacsonyig az embereket (munka) és a természetet (föld) is beleértve”. Aggodalmának valódi oka: „Ha nem hidalja át e szakadékot, a globális kapitalista rendszer nem marad életben.” Ezért értekezik a „kapitalista fenyegetésről”: „a nyitott társadalom fő ellensége ma már nem a kommunizmus, hanem a kapitalizmus fenyegetése”.
A kapitalizmus és a szocializmus összecsapásának mostani menetét a kapitalizmus egyelőre megnyerte. Éleződő ellentmondásai azonban szükségszerűen újratermelik meghaladásának történelmi igényét. A kapitalizmus harc nélkül nem haladható meg. A baloldal történelmi küldetését csak úgy töltheti be, ha felkészül a további harcokra. A baloldal csak antikapitalista lehet.
A mai magyar társadalom jellemzői
A mai kapitalizmus Magyarországon nem a termelőerők növekedésével járó szerves fejlődés, hanem egy szűk hatalmi elit által külső segítséggel felülről végrehajtott rendszerváltás eredménye. Az eredeti tőkefelhalmozást az állami privatizálás segítette, melynek során az új tőkés tulajdonosok szinte ingyen jelentős tőkevagyonhoz jutottak. Ezer milliárd forint becsült értékben mintegy kétezer állami vállalatot magánosítottak. Mintegy ötszáz állami vállalatot felszámoltak. A privatizálás és a felszámolások során az állami vagyon tekintélyes része nyomtalanul elveszett. A korábban többségükben igen eredményesen dolgozó mezőgazdasági szövetkezeteket szétverték. A kárpótlás és a földárverések során a termelőszövetkezetek 2 millió 200 ezer hektár földterületet vesztettek el. A megmaradt kétezer szövetkezet, amely még ma is a mezőgazdasági termelés 60 százalékát állítja elő, bérelt földeken gazdálkodik. Tőkés tulajdonviszonyok hatják át a tulajdon valamennyi formáját, beleértve az állami, az önkormányzati és a szövetkezeti tulajdont is. Sok korábbi szövetkezet ma tőkés részvénytársasággá átalakulva működik.
A tulajdonviszonyokban bekövetkezett drasztikus változások a gazdaság szétzilálásával és a termelés alapos visszaesésével járt. Az ipari termelés a rendszerváltás első öt évében több mint 20 százalékkal esett vissza, s az utóbbi két évben elkezdődött lassú növekedés ellenére is több mint 10 százalékkal alacsonyabb, mint a rendszerváltás előtt volt. A mezőgazdaság teljesítménye a rendszerváltás előttinek 70 százalékát sem éri el. 5 millió 200 ezerről 3 millió 700 ezerre csökkent a foglalkoztatottak száma. Másfél millió munkahely szűnt meg. A reálbérek színvonala az 1967-es szinten áll, 29 százalékkal marad el az 1978-as csúcstól.
Ugrásszerűen megnőtt a külföldi tőke részesedése a magyar gazdaságban. A külföldi érdekeltségű vállalatok száma 5 év alatt 5 ezerről 25 ezerre nőtt. Alapvető stratégiai ágazatok (bankrendszer, energiaellátás, elektronika, járműipar, élelmiszeripar) nagyrészt külföldi kézbe kerültek. A csatlakozás a NATO-hoz és az EU-hoz még szorosabban integrálja az országot a tőkés világrendbe. A globális tőkés rendszeren belül Magyarországnak az extraprofitot biztosító olcsó munkaerő szerepét szánják, s a további piacszerzéshez hídfőállásként használják fel. A tőkés világrendszeren belül az ország függő és alárendelt helyzetét növeli a nagymértékű eladósodás, és az IMF és a Világbank gazdaságpolitikai diktátuma is.
Az osztályviszonyok polarizálódtak. Az egyik póluson a korábban – a fekete gazdaságban – induló tőkét felhalmozott magánvállalkozókból, a régi tőkés tulajdonosokból illetve azok leszármazottjaiból, a privatizálás haszonélvezőiből: a tulajdonosi pozíciókba került vállalati menedzsmentből, a vezetői tapasztalatokat, információkat és összeköttetéseket tulajdonra váltó magas beosztású állami és egyéb vezetőkből új tőkés tulajdonos osztály jött létre, amely szorosan összefonódott a nemzetközi tőkével; részben függ tőle, részben kiegészíti.
A többszáz milliós-milliárdos profitot biztosító tőkevagyonnal rendelkező nagytőkések száma egy vagy két ezerre tehető. Számarányuknál jóval nagyobb gazdasági és politikai befolyásuk. A külföldi multinacionális cégekkel közösen a gazdaság döntő területeit ellenőrzik. Meghatározó befolyást gyakorolnak a mindenkori kormányra. Kezükben tartják az írott és elektronikus sajtót. Anyagi támogatásban részesítik és a háttérből mozgatják a parlamenti pártokat.
Tízezres nagyságrendet képviselnek a néhány száz munkást dolgoztató középtőkések. A nagy- és középtőkéseket a klientúra, a közvetítők és kiszolgálók, a tőkés típusú vállalkozók szélesebb – mintegy százezres nagyságrendű – köre veszi körül.
A másik póluson a tulajdontól megfosztott, széles dolgozó tömegek proletarizálódása megy végbe. A munkásosztály megközelítő létszáma (a fizikai munkásokon kívül ideszámítva a termelésben részt vevő szellemi foglalkozásúakat is) 3 millióról 2,2 millióra csökkent. Ennek egyik fele a hagyományos ipari ágazatokban és a mezőgazdaságban dolgozik, másik fele pedig a termelést közvetve vagy közvetlenül kiszolgáló szolgáltató (szállítás, közlekedés, raktározás, kereskedelem, javítás, karbantartás) ágazatokban. A munkások helyzetét a kiszolgáltatott bérmunkáshelyzet, a jövedelemcsökkenés, a munkanélküliség állandó fenyegetése, a növekvő létbizonytalanság, a szociális körülmények romlása jellemzi. Magas a munkásból lett kényszervállalkozók és kényszernyugdíjasok száma. A munkásosztály érdekvédelmi képessége, szervezettsége és osztálytudata meggyengült. Marxi terminológiával, a munkásosztály jelenleg csak „magában valóan”, nem pedig „magáért valóan” – azaz osztályérdekeit tudatosító, politikailag szervezett – osztályként létezik.
A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma 600 ezerrel csökkent, ami legérzékenyebben a szövetkezeti parasztságot érintette. Az egykori 700 ezer szövetkezeti dolgozóból mintegy 120 ezren maradtak. A kisparaszti gazdaságok átlagnagysága 4 hektár alatt van. Többségükben hiányoznak a szükséges gépek és felszerelések. Hitelhez nehezen, magas kamatra jutnak, értékesítési nehézségekkel küzdenek, s ki vannak szolgáltatva a közvetítő kereskedelemnek. Csak egy vékony, módosabb paraszti réteg prosperál, amely a gazdálkodás mellett rendszerint spekulációs tevékenységet is folytat, és idegen munkaerőt zsákmányol ki.
A mintegy egymillió egyéni vállalkozó nagyobbik része a szolgáltatások, a kereskedelem, az idegenforgalom, a vendéglátás területén tevékenykedik. Többségük kényszervállalkozó. Tőkével nem rendelkezik, önkizsákmányoló munkával tartja fenn magát. Csak keveseknek van arra esélyük, hogy tőkét halmozzanak fel, hogy tőkés vállalkozók legyenek.
Az igazgatásban, az oktatásban, az egészségügyben dolgozó közalkalmazottak, a népesebb értelmiségi rétegek helyzete meredeken romlik. Szociális lecsúszásuk megállíthatatlanul folytatódik. A szélesedő, gyorsan gyarapodó és felemelkedő „középosztály” kialakulása, az éles osztálykülönbségeket elmosó középosztályosodás, amit a rendszerváltás kezdetén ígértek, illúziónak bizonyult.
Az antikapitalista baloldali stratégia körvonalai
A következetes baloldal egyetlen percre sem mondhat le a kapitalizmus bírálatáról és meghaladásáról. A jelenlegi osztályerőviszonyok mellett azonban nem a kapitalizmus azonnali meghaladása a közvetlen cél. A szocializmus építése nem folytatható ott, ahol ez a folyamat a rendszerváltással megszakadt. A kapitalizmus meghaladásáért vívandó harcot az antikapitalista baloldalnak most hosszabb ideig kapitalista viszonyok között kell folytatnia. Az antikapitalista harc új stratégiájának átfogó és részletes kidolgozása megkerülhetetlen elvégzendő feladat. Itt most ennek csupán néhány fontosabb elemét lehet körvonalazni.
1. Az egyik fontos elem a rendszerváltás igazi természetének és következményeinek feltárása, a rendszerváltás veszteseinek védelme. A rendszerváltás vesztesei a kisemmizett, tulajdontól megfosztott, a tőkének kiszolgáltatott dolgozók. A vesztesekhez tartoznak a nyugdíjasok, a pályakezdő fiatalok, a létminimum és a szegénységi küszöb alatt élők, a tartósan és reménytelenül munkanélküliek.
A transznacionális monopóliumok a rendszerváltást piacaik bővítésére használták fel, a magyarországi termelést visszaszorították és saját érdekeiknek rendelték alá, a tőkés világgazdaság és piac kiszolgáltatott függvényévé tették. A hazai termelők – különösen a mezőgazdasági termelők többsége – ezért szintén a rendszerváltás vesztese.
A társadalom nagy többsége vesztesnek érzi magát, és most csalódott. Érdekeiért azonban nem képes szervezetten harcolni. A dolgozók érdekvédelmi képessége gyenge. Helyzetüket sokan reménytelennek látják, és kilátástalannak tartják a harcot. Mások azt remélik, az új rendszer konszolidálódásával az ő helyzetük is javulni fog, s hamarosan jobban fognak élni. Csakhogy a konszolidálódás valójában a tőkés kizsákmányolás stabilizálódása, a többség számára a szociális igazságtalanság, a kiszolgáltatottság és az elnyomorodás stabilizálódását jelenti.
A baloldal feladata, hogy a vesztesek elkeseredettségét tudatos és szervezett harccá változtassa. Hogy megmutassa a harc lehetőségét és értelmét, s egyúttal kialakítsa e harc formáit és módozatait. Ez annál is inkább fontos, mivel a csalódott és elkeseredett vesztesek máskülönben a szélsőjobboldali; idegengyűlölő, nacionalista demagógia áldozataivá válhatnak, aminek bizonyos jelei, sajnos, máris tapasztalhatók.
2. Lényeges elem a dolgozókat legérzékenyebben érintő „húsbavágó” gazdasági és szociális problémák előtérbe, illetve középpontba állítása. A dolgozók ma azt érzik, hogy a politika nem az ő problémáikkal foglalkozik, hogy a pártok hatalmi harcokkal vannak elfoglalva s elsősorban a vagyonos osztály és a külföldi tőke kegyeit keresik, az egyszerű emberekben pedig csak legfeljebb választási ígéretekkel megnyerhető szavazókat látnak. Ezért bizalmatlanok a politikával szemben, s politikailag ezért passzívak. Ezt a bizalmatlanságot feloldani csak az képes, aki az ő problémáikat állítja a politika középpontjába. A dolgozók helyzetét ma legérzékenyebben érintő „húsbavágó” problémák: a munkabérek és nyugdíjak reálértékének csökkenése, a magas infláció és a mindennapi megélhetés drágulása, a munkanélküliség és létbizonytalanság, az egészségügyi helyzet romlása, széles rétegek elszegényedése és szociális leépülése. Elsősorban ezek és ehhez hasonló problémák foglalkoztatják ma az egyszerű embereket. Ezeket kell felvállalni, ezek orvoslásáért kell küzdeni a baloldalnak.
A kisemberek érdekeiért vívott szívós mindennapi harc az a talaj, amelyen a baloldal társadalmi bázisa kiszélesíthető, tömegkapcsolatai megerősíthetek. Ehhez jelen kell lenni a dolgozók érdekvédelmi szervezeteiben, minden eszközzel erősíteni kell a dolgozói érdekvédelmet. Lenin arra figyelmeztetett, hogy a forradalmároknak „reakciós” szakszervezetek munkájában is részt kell venniük. A szakszervezetek jelentik az átmenetet „a munkások szétforgácsoltságától és tehetetlenségétől az osztályegyesülés kezdetéhez”. Elkerülhetetlen, hogy „bizonyos reakciós vonásai” is kialakuljanak: céhszerű szűkkeblűség, politikamentességre való hajlam. Félni ettől, megpróbálni meglenni nélküle, átugorni rajta – a „legnagyobb ostobaság”. Ez ma is igaz.
3. Fontos követelmény a történelmi helyzet sajátosságaival reálisan számoló előrevivő közvetlen célok kitűzése. A baloldal közvetlenül csak olyan harci célokat tűzhet ki, amelyekben a dolgozók széles körének megértésére és támogatására is számíthat. A jelenlegi helyzetben ilyen célok lehetnek: A vadkapitalizmus korlátozása, a spekulációs tőkejövedelmek fokozottabb megadóztatása, az élősdi fekete gazdaság visszaszorítása. A tömeges munkanélküliséget megszüntető foglalkoztatáspolitika. Az infláció megfékezése, a munkabérek, nyugdíjak, ösztöndíjak, szociális juttatások reálértékének megőrzése. Az állam gazdasági szabályozó és szociális szerepének erősítése fokozott dolgozói részvétel és ellenőrzés mellett. A korábban elért szociális vívmányok, a dolgozók szociális és demokratikus politikai jogainak, a szakszervezeti jogoknak a védelme. A polgári demokrácia kereteinek kitágítása, lehetőségeinek maximális felhasználása a dolgozó osztályok javára.
Külön-külön ezek a célok nem lépnek túl a kapitalizmus és a polgári demokrácia keretein. Együttesen azonban szétfeszíthetik ezeket a kereteket, előkészíthetik a talajt a kapitalizmus meghaladásához, fokozatosan közelebb vihetnek távlati történelmi célunkhoz. A baloldali politika művészete a távlati cél és a közvetlen célok helyes összekapcsolásában rejlik.
Mindehhez átgondolt szövetségi politikára is szükség van. A baloldal csak együtt, széles körű összefogással válhat komoly politikai tényezővé, amely a dolgozói érdekek védelmében képes nyomást gyakorolni a kormányra. A dolgozók érdekei széles körű dolgozói szolidaritás erejével, a dolgozók érdekvédelmi szervezeteinek és a baloldali politikai és civil szervezeteknek egybehangolt fellépésével védhetők meg. Az aktivizálódó szélsőjobboldali, fasisztoid erők támadásait csak egy szélesebb, demokratikus, antifasiszta egységfront kialakításával lehet visszaverni.
„Az elmélet dicsérete”
Ezzel a címmel írt cikket a 30-as években – egy sötét és elméletellenes korban – Bálint György. Az elmélet helyzetét a Belváros visszavágott, megcsonkított, lefejezett fáinak szomorú látványához hasonlította: „Szürkén és görcsösen merednek a magasba a Belváros fái, […] Nincs többé koronájuk csak törzsük. […] Mefisztó szavait juttatják eszünkbe: szürke minden elmélet, de az élet aranyfája zöld. Ezek a fák is szürkék, mint az elmélet. A Belváros felületes, gyakorlati nyüzsgésében ők képviselik az elméletet. Félreállítva, megnyirbálva, némán és konokul hirdetnek valamit. Mindegy nekik, hogy nincs már águk és levelük, hogy levágták róluk a gyakorlat, a mozgás lehetőségeit. Nem lágyulnak el, nem ismerik a megalkuvást. […] A fürge járó-kelőknek nyilván más az ízlésük. Nem szeretik a »szürkeséget«, és elmélet nélkül élnek. Valószínűleg félnek az elmélettől és csak a gyakorlatban bíznak, a pillanat kézzelfogható problémáiban, melyeket kézzelfogható módon oldanak meg, illetve csak áthidalnak, jól-rosszul, ideiglenesen. […] Elmélet nélkül nincsenek elvek – és nekik nincsen elméletük.”
Bálint György mégis tiszteli az elméletet, és sokat vár tőle – „majdnem mindent”. „Nincs kikerülhetetlen kudarc a gyakorlatban, amíg az elmélet megvan. Az elméletet nem lehet elvenni, megsemmisíteni, elrontani vagy megvesztegetni. Az elmélethez mindig vissza lehet térni, az elmélettől mindig újra el lehet indulni. […] Nem baj, hogy levágták a fák koronáját, amíg épségben és szigorúan áll helyén a törzs. Gyökerei mélyen fúródnak a földbe, amelyet az aszfalt csak eltakart. Csendben és szívósan dolgozzák fel a föld erejét a szürke fatörzsek. Jövőre, vagy két év múlva, megint lesz águk, lombjuk, viráguk, gyümölcsük. Az egész csak idő kérdése és az elméleté.”
Marx szavait, nevének említése nélkül idézi: „Az elmélet is anyagi erővé válhat, ha a tömegeket áthatja. […] Természetes, hogy a helyes elmélet mindig csak a valóság feldolgozása lehet, de egyben a valóság továbbépítése is – ha a tömegeket áthatja. A valóság teremti az elméletet, és az elmélet teremti tovább a valóságot. A gyakorlat tehát az elméleten keresztül fejleszti és erősíti magát.”
Ma is sokan vannak, akik félnek az elmélettől, és elmélet nélkül élnek. Csak a gyakorlatban bíznak, a pillanat problémáit elmélet nélkül próbálják áthidalni, jól-rosszul, ideiglenesen.
A baloldal azonban nem lehet meg elmélet nélkül. Éles történelmi fordulatok idején, vereségek után, válságos helyzetekben, új problémák és feladatok jelentkezésekor különösen megnövekszik az elmélet jelentősége. Elmélet nélkül nem dolgozhatjuk fel a vereség tanulságait, nem igazodhatunk el a változó valóságban, nem birkózhatunk meg a jövő kihívásaival. A baloldal talpraállása nehéz helyzetéből és előrelépése az új feladatok megoldása irányába nem kis mértékben elméleti feladatainak megoldásától függ. Az elmélet hiánya vagy elhanyagolása az elvek feladásához vezet („elmélet nélkül nincsenek elvek”), létjogosultságától fosztja meg és újabb kudarcokra kárhoztatja a baloldalt. Elméleti tisztázás, kitartó és elmélyült elméleti munka, az elmélet továbbfejlesztése, az új kérdések elméleti kidolgozása nélkül nincs kibontakozás. Ennek a munkának ma még a legelején tartunk.
Ismét elméletellenes korban élünk. Az elmélet fáit újra lefejezték. Ma sincs águk, levelük, csak törzsük. De igaza van Bálint Györgynek: nem baj, hogy levágták a fák koronáját, amíg épségben és szigorúan áll helyén a törzs, amíg a szürke törzsek csendben és szívósan dolgozzák fel a föld erejét. Jövőre a fáknak megint lesz águk, lombjuk, viráguk és levelük. Csak idő kérdése, és a helyes elméleté. Feltéve, hogy szívósan dolgozunk az elmélet továbbfejlesztésén.
A helyes elmélet ma is a valóság feldolgozása, de egyben továbbépítése is. Csak akkor állunk szilárdan a valóság talaján, ha elméletileg is feldolgoztuk, ha nem statikusan, hanem dinamikusan vizsgáljuk, azaz mozgásában, nemcsak a múlt, hanem a jövő szempontjából is. A gyakorlat ma is az elméleten keresztül fejleszti és erősíti magát. Ez a mai baloldal történelmi felelőssége és korántsem könnyű feladata.
Május van, tavaszodik, mikor legyen az ember optimista, ha nem ilyenkor. Ha a természet egyre meg tud újulni, miért ne tudna az ember is.
Egy könyvet lapozgatok a bolondos napfényben. A minap jelent meg a Balassi Kiadónál; Mózes Huba műve és a Kötött formájú költemények antológiája címet viseli. A cím szerény, mint az ibolyák; a kötet nem egyszerűen kötött formájú költeményeket tartalmaz, hanem – bevezető fejezetében – egy általános verstani koncepció vázlatát, ezt követően pedig a magyar költészetben ismert, s a szerző által fontosabbnak ítélt versformák szisztematikus rendbe sorakoztatott metrikai leírásait, majd az ilyen formában írt versek egy vagy több példáját. Azaz: e kötet voltaképpen egy – az oktatás és az ismeretterjesztés szempontjai szerint tömörített – komplett magyar verstan. Csak annyiban antológia, hogy a tételeit példázó költeményeket teljes szövegükben idézi, illetve a nagy epikus költeményekből terjedelmes részleteket közöl.
Nem ismertetni akarom ezt a könyvet, még kevésbé kritikát írni róla, unalmas szakkifejezésekkel latolgatván, hogy megállapításai számomra milyen mértékben mutatkoznak meggyőzőeknek, s hol késztetnek vitára. A módszeréről azonban mégis szót kell ejtenem ahhoz, hogy voltaképpeni mondanivalómra rátérhessek. Ennek lényege: Mózes Huba a mai magyar verstan igen különféle, virágokat és gyomokat (dudvát és – ki tudja, mi az? – muhart) vegyítően tarkabarka elképzeléseiből azokat a tételeket választotta kiindulópontjául, amelyek a tudományos igaz ságok szakszerű megalapozottsági feltételeinek leginkább tesznek eleget, s ezekből épített fel egy logikailag zárt koncepciót. Ha úgy találta, hogy valamely probléma a szakirodalomban túlságosan vitatott, és neki magának sincsen perdöntő érve a probléma megoldására, megelégedett a kérdés jelzésével, mondván: „a részletekre nem kívánok kitérni”. A példaszövegek kiválasztásában ugyanilyen szakszerűség vezette. Ha egyszer valamely forma bemutatására – mondjuk – Baranyi Ferenc, Pákolitz István vagy Simor András versei mutatkoztak legalkalmasabbaknak, nem habozott őket citálni csak azért, mert manapság ez (finoman szólva) nem divat, s másfelől nem próbálta kötött verssé magyarázni Esterházy Péter szövegeit azért, mert az ő neve mindenhonnan kihagyhatatlan.
Sajátos – azt is mondhatnám, anakronisztikusán avítt – módszerként tűnik fel ez a mai magyar irodalomtudományban. A nálunk az 1980-as évek második felében uralomra jutott nézet szerint ugyanis a kutatások eleve nem nyújthatnak az igazsághoz egyre közelítő tudományos ismereteket, hanem egy végtelen (az igazság szempontjából közömbös) dialógusban merülnek ki. E nézet képviselőit nem érdekli, hogy ilyenformán az irodalomtudomány nem is tudomány. Ahogyan Bókay Antal írja: „szigorú értelemben egységes irodalomtudomány nem is létezik, nem is létezhet, csak az irányzatok, tendenciák sorát, a plurális olvasati módok laza terepét nevezzük »tudománynak«, pontosabban irodalomtudományoknak.”
„Virágozzék minden virág” – mondta valaki, aki azonban aligha értett volna egyet Bókayval.
Ám ha e felfogás szerint az igazság szemszögéből nézve a különféle irányzatok közömbösek is, az természetesen korántsem közömbös, hogy az irodalomtudomány képviselői közül kik lesznek akadémikusok, intézeti igazgatók, tanszékvezető egyetemi tanárok, s kik nem. E problémát egy Th. S. Kuhn nevű – honunkban manapság szintén igen divatos – amerikai tudományfilozófus oldotta meg, mondván, hogy jóllehet a tudományok történetében nem az igazságok egyre pontosabb megközelítésének tendenciája uralkodik, de mégis vannak egymással váltakozó uralkodó szemléletmódok, ún. „paradigmák”. Ezek értékét az határozza meg, hogy melyik tudományos közösségnek sikerül elgondolásait a szakemberek és laikusok körében legelterjedtebb, az adott tudománytörténeti szakaszban uralkodó irányzattá terebélyesíteni.
Az igazság objektív mértékeitől megfosztott irodalomtudomány így a társadalmi tudat merőben hitszerű szférájába sorolódik, s igazolást nyer az a jelenség, hogy a „paradigmaváltások” mozgatóerőivé a divatingadozások válnak.
Ősszel a maxi. Ilyenkor, májusban a mini.
Csakhogy ez nem afféle bolondosán játékos dolog. Már Simmel éles szemmel észrevette, hogy „a divat azoknak az egyéneknek a gyülekezőhelye, akik belsőleg önállótlanok és támaszra szorulnak, önérzetüknek azonban mégis bizonyos feltűnésre, figyelemfelkeltésre, elkülönülésre van szüksége. […] A divat felemeli a jelentéktelenséget, s valamely összesség képviselőjévé, valamely összszellem sajátos megtestesülésévé változtatja”.
A divattudományok képviselői tehát nem bolondoznak, hanem hatalmasoknak képzelvén magukat, pökhendiek. A divatingadozásokat – erre H. Spencer hívta fel a figyelmet – mindig áthatják a hatalmi viszonyok: a divat indítéka „egyrészt az utánzóit iránti tisztelet, másrészt a vele való egyenlőség bizonygatásának a vágya”. Ennek megfelelően Bókay Antal – Kuhn nyomán – a paradigmák váltakozását úgy írja le, mint a tudomány hatalmi intézményeit birtokolok és a hatalmi körökön kívül állók ciklikus küzdelmét. S valóban, már az amerikai „új kritika” esetében is világosan megfigyelhető volt, hogy képviselői nem valamely szabályos, zárt, megalapozott igazságokra épülő tudományos nézetrendszer kidolgozóiként tevékenykedtek – sőt, elméletük „rendszeressége, logikája nagyon vitatható” (Szili József) –, hanem a tudományos élet fórumainak meghódítására törekvő mozgalomként. Kezdeményezői az akadémiai-egyetemi világon kívül kezdték pályájukat, s szisztematikus propagandamunkával terjesztették elképzeléseiket „irodalmi folyóiratokban, az egyetemek irodalomtanszékein, tankönyvekben és tantervekben”, mígnem ezek a korábbi nézeteket kiszorítva kanonikussá, „a »szabályos irodalomelméletté« vagy egyszerűen csak »az irodalomelméletté« nem váltak” (V. B. Leitch). Ugyanígy emelkedett magasba a francia strukturalizmus az egyetemeken kívüli, marginális intézményekből, azzal az igénnyel, hogy a hagyományos akadémiai koncepciók hegemóniáját leváltsa, a „recepcióesztétika” propagátorai pedig már egyenesen hivalkodtak is azzal, hogy kezdeményezésük egy jelentéktelen kis vidéki egyetemről indult ki, de aztán – valamely hittérítő szellemi hadjárat központjaként – „több tagját is szétküldte […] más német egyetemekre”, s így abból „nem doktrína vagy »rendszer« született, hanem sokkal inkább egy mozgalom, amely szisztematikus fordítói munkával, konferenciákkal „hosszú idő óta terjeszkedik már külföldön is” (L. Dallenbach). A posztmodernizmus mai uralma nálunk éppenséggel terrorisztikus jelleget ölt; a jámbor, pozitivista filoszok is sűrűn átszövik szövegeiket a destruktív hermeneutika vagy a dekonstruktivizmus zsargonszavaival, mert akik e gesztusokat mellőzik, a zsdánovi időkre emlékeztetőén durva támadásokra számíthatnak, s arra, hogy a tudományos minősítések, a kinevezések és a mecenatúra minden területén áthullnak a kontraszelekció rostáján.
Ám ahogyan az öltözködési divatok diktátorai nem mindenhatók, a tudományos „paradigmák” vezérei is hiába szerzik meg az akadémiai és egyetemi intézmények kulcspozícióit, a tudományos közvélemény tágabb körei tételeiket csak erős válogatással fogadják el, vagy – bizonyos korlátok áthágása esetén – egyszerűen figyelmen kívül hagyják. E korlátok a Kiss Endre találó kifejezésével „normáltudománynak” nevezett főáramlat mértékei, melyeknek alapja „a verifikáció alapvető lehetőségeinek megteremtésére irányuló” törekvés. Magyarán: az, hogy mindent megtegyenek a tudományos tételekben rejlő igazságok igazolásának érdekében – ahogyan ezt Mózes Huba is tette.
E normáltudomány képviselőit nem emelik magas posztokra a divathullámok, de amit alkotnak, maradandóbb a tudományos „paradigmaváltások” vitustáncánál. Teljesítményeiket a „paradigmák” vezérképviselői kétségbe vonhatják, lenézhetik – de túl nem élik. „A normáltudományok élete teljesen zavartalanul folyik tovább akár a leghevesebb tudományelméleti viták közepette is – írja Kiss Endre –, adott esetben még olyan viták közepette is, amelyek tételesen kétségbe vonják a nyugodtan tevékenykedő normáltudományok létjogosultságát.”
Derűs bizakodással lapozom hát a napfényben Mózes Huba könyvét. Május van, változik a szoknyahossz, de a lányok karcsú bokái nem változnak.
Bátyuska – azaz Thiery Árpád József Attila-díjas író – évtizedeken át a legszűkebb baráti körömbe tartozott. Volt időszak, amikor úgy éreztem: ő az egyedüli barátom. Szinte naponta kornyadoztunk kettesben a Vörös Rák, a Cimborák, a Zöld Hordó vagy a Kék Rapszódia boxaiban. Minden gondomat-bajomat odazúdítottam a bora mellé – s ő kínjaim keserű poharát sem tolta félre. Valóban bátyuska volt, a vér szerinti fivérem sem állt olyan közel hozzám, mint ő. Halk, nyugodt stílusában mindig tudott olyat mondani, ami vigasznak vagy jó tanácsnak hatott az adott pillanatban. Pontosabban: a kellő pillanatban. Mindig tudta, hogy miképpen és mikor kell rendbe tenni a lelkemet.
Minden apró részletét ismerte az életemnek. Én viszont alig tudtam valamit róla. Nálánál zárkózottabb ember nemigen találtatott a környezetemben. Évtizedeken át csak csepegtette a titkait nekem. Sokat kellett innia ahhoz, hogy egy-egy odavetett mondattal utaljon francia őseire, vagy hogy a megismerkedésünk előtti életszakaszából elmeséljen néhány rövidebb epizódot. Engem a műfajom is leleplezett, szinte kiszolgáltatott, hiszen a vers a legszemélyesebb valami, legbensőbb érzéseit, gondolatait vallja ki benne az ember. Valami mindig kiadja a költőt a versben: ha nem a tartalom, akkor a képtartomány, ha nem az eszköztár, akkor a tónus. Minden vers egyenlő a „lebukással”. A prózaíró viszont kedvére rejtőzködhet, nem várja el tőle senki a kitárulkozást.
No, Thiery Árpád nem is tárulkozott ki soha. Sem művekben, sem fehér asztalnál. Nagyszerű novelláiban és regényeiben mindig ott éreztem a hajdani riporter távolságtartását és elfogulatlanságát. Ezért lepett meg, amikor a nyolcvanas években kirukkolt a Freytág testvérekről szóló regénytrilógiával. A mű ugyanis tele volt életrajzi elemekkel. Ezt meg tudtam állapítani, mert életének mozaikkockáiból csak-csak összeállt valamiféle kép róla borozgatásaink során. Talán megérezte, hogy nem sok ideje van már hátra. Számvetést kellett készítenie.
A Farkasréten én búcsúztattam. Nem volt könnyű. A barátja ravatala mellett szinte kilátástalan helyzetben van az ember. A másik búcsúztató Fodor András volt. Azóta már ő is kiköltözött a Farkasrétre.
Árpád sokat jár az eszemben. És most be is kopogtatott újra: megjelent Az örökség legendája című posztumusz regénye. Ezzel a fájdalmas információval: „Thiery Árpád utolsó könyvét tartja kezében az olvasó. Az író korai és váratlan halála miatt a regényét már nem fejezhette be, így az utolsó néhány oldal – fennmaradt jegyzetek alapján – a lánya munkája.” (Lánya, Henriette nevét egyébként orosz prózafordításai tették ismertté.)
Olvasom a könyvet – melynek néhány fejezetét 1993 és 1996 között az Ezredvég olvasói is megismerhették a lap oldalain, még Közép-európai rekviem címmel –, olvasom, és gyönyörködöm: ez talán az életmű legsikerültebb darabja. Szívszorító, ahogy halála után végre maradéktalanul tárulkozik ki Árpád. A zárkózott ember kitárta múltja kapuját, méghozzá évszázadokra visszamenően. Jean Thierry, a párizsi líceumból szökött nemes ifjú indul kalandos útra a tizenhetedik században, hogy nemzedékek stafétaváltásával a mi korunkba érkezzen.
Családregény is, kalandregény is Az örökség legendája, de mindenekelőtt jelentős, értékes, realista alkotás. Megkoronázza Thiery Árpád életművét, amelyet csupán egy későbbi, objektívebb kor lesz csak képes méltó módon értékelni.
Most még túl közeli a harc, amelyet őseink vívtak. Még nem oldhatja békévé az emlékezés.
(Ecobitron Bt. kiadása)
Amikor belelapoztam Molnár Géza legújabb könyvébe, azt gondoltam, hogy a szerző regényt írt egy olyan országosan ismert emberről, aki eseményekben gazdag, megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel teli élete során gyógyító-tudományos munkájával maradandó sikereket ért el. Azért gondoltam, hogy regényt, mert az orvos – Levendel László – már egy korábbi művében Doktor Klauss különös élete című regényében modellül szolgált az írónak hőse megformálásához. Olvasás közben aztán megbizonyosodhattam róla, hogy a szerző, mint a címlapon jelezte, ezúttal valóban nem regényt írt, hanem magnószalagra felvett vallomásokat adott közre, s az elmondottakat csupán hellyel-közzel szakította félbe tapintatos, mederbe terelő közbeszólásokkal, kérdésekkel. Régi barátját szólaltatta meg, vallatta a vele történtek részletei, izgalmas mozzanatai felől. Azt a tüdőgyógyászt beszéltette, akinek ezernyi betegével együtt barátságuk kezdetén, Budakeszin, maga is gyógyulását, végső soron az életét köszönhette.
Persze nem csupán a barátság és a hálaérzet ösztönözte Molnár Gézát arra, hogy kötetbe foglalja, magával sodró olvasmánnyá szerkessze az 1994-ben hetvennégy éves korában elhunyt Levendel doktor visszaemlékezéseit. Sokkal inkább az a felismerés, hogy a szó legigazabb értelmében humanista Levendel korunknak cselekvő, mindig jóra törekvő embere volt. Ritka példány: önzetlen és szerény, aki nem közhellyé fakult hangzatos, hitelüket vesztett programok kötelességtudó végrehajtója, hanem olyan közéleti személyiség, aki tapasztalatai alapján mindig a szívére és lelkiismeretére hallgatva alakította ki állásfoglalásait.
Mi sem állt tőle távolabb a hivalkodásnál. Az író hosszas unszolására állt csak kötélnek, hogy életéről, pályafutásáról szóljon. Elmondta, hogy gyermekkora első éveit a pesti Szondi utcában töltötte. Szülei nehéz körülmények között nevelték őt és három lányukat. Később a Víg utcába költöztek. A Kun utca, az Alföldi utca és a Teleki tér határolták be a család életterét. Az apa vendéglői csaposként kereste kenyerüket, aztán a tulajdonos segítségével apró italmérés tulajdonosa lett, de szerény vágyai, hogy jobban boldoguljon, sose jutottak el a beteljesedésig. A fiú nyolcévesen ismét új környezetbe került: a Váci úton laktak, és a Lehel téri piacon csatangolt az angyalföldi kis csibészekkel. Az apa kétségbeesett vállalkozásai ezután sem sikerültek, kilakoltatták őket a nyomorúságos lakásból is. Tizenkét éves volt, amikor a Lőportár utcába költöztek. A nyílteszű gyereket szülei a Bolyai Gimnáziumba szerették volna beiratni, de oda nem vették fel. A Kölcseyben kitűnő tanárok figyeltek fel rá. A fizika, a kémia és a botanika keltették fel érdeklődését, de bevallja, hogy tulajdonképpen mindig az orvosi pályára készült.
A fasizálódó országban száz egyetemi hallgató közül csupán hat lehetett zsidó származású. Nem került a hat közé, így hát őt nem vették fel. A Kórbonctani Intézetbe ment dolgozni, havi tíz pengőért. Megtanult szövettani metszeteket készíteni, laboratóriumi asszisztens lett, s arra gondolt, ha egyszer mégis orvos lesz, boncolni úgyis tudnia kell. Professzor pártfogói jóvoltából lehetősége nyílt rá, hogy időközben a botanikában is képezze magát. A Növénykísérleti Állomás igazgatójának megbízó levelével Kárpátaljára utazott, hogy elkészítse a terület florisztikai térképét, a háborús gazdálkodás bevezetése miatt lecsökkenteti medicina-behozatal pótlásához gyógynövénytermelésre alkalmas területek után kutasson.
Amikor negyvenegy nyarán Magyarország hadba lépett a Szovjetunió ellen, a huszonegy éves Levendel László sorköteles karpaszományos honvédként kapott behívót Kassára. Hat hónapos kiképzés után Husztra vezényelték, levettették vele egyenruháját és sárga karszalaggal munkaszolgálatos századba osztották be. Még ott, Kárpátalján „idejében” megnősült, feleségül vette Marit, gyerekkori szerelmét.
A vallomástevő szellemi fejlődését már gimnáziumi éveiben befolyásolta az a felismerés, hogy a fenyegető fasizmus veszélyével szemben cselekvő ellenállásra van szükség. Erre is sor került, ott, Kárpátalján, amikor segítséget nyújtott Kondor Györgynek, a munkásmozgalmi tevékenysége miatt üldözött fiatal festőnek és társainak. A háború éveiben aztán ő maga is átélte a legsúlyosabb megpróbáltatásokat.
Háromezer fiatalt indítottak Borba a magyar hatóságok a német Siemenscég rézbányájába. Létszámuk csakhamar hatezerre nő. A Berlin lágerben együtt szenvednek más európai országok odahurcolt kényszermunkásaival. Az ott töltött másfél évben Levendel a kimerítő rabszolgamunka közben önkéntes egészségügyi szolgálatot lát el, szanitéc, aki önfeláldozó elszántsággal ápolja, gondozza, gyógyítja sebesült, legyengült, agyonkínzott társait. Megrendítő, amit – jóllehet szűkszavúan, visszafogottan – elmond erről és a visszavonulás golgotás útjáról, a cservenkai téglagyár megelevenedett pokláról, az iszonyú tömegmészárlásról. Csodálatra méltó az az ember – állapíthatja meg Molnár Géza könyvének olvasója, – aki ennyi fortéimét, kínt átélve meg tudta őrizni a lelkét, s bízott egy jobb világ eljövetelében.
Ez a „jobb világ” sem bizonyult könnyűnek. A hazatérő számba veszi veszteségeit: családtagjai már nem élnek, a hozzátartozók, barátok, ismerősök sokaságának nyoma veszett. Felesége és gyermeke ad erőt neki.
Ettől kezdve már a felszabadulás utáni élet eseményei elevenednek meg a könyv lapjain, kortársaink nevei hosszan követik egymást. Voltak, akiket pozitív, és voltak akiket negatív előjellel jegyeztek fel a közelmúlt történelmének lapjaira. Levendel László orvos, a tébécé, az alkoholizmus elleni küzdelem kimagasló hazai képviselője nem tudta elkerülni azok sorsát, akiket a „személyi kultusz” éveiben mint „beépült ellenséget” kizártak a pártból, és kíméletlenül meghurcoltak. Alaptalanul megvádolt, de általa meg nem tagadott barátaihoz fűződő kapcsolatai miatt ő is közéjük került. Ezt is átvészelte. Higgadt tárgyilagossággal elevenítette fel emlékeit az 1956-os eseményekről, és ilyen adatokkal zárta az életútjától adott összegezést: „Hatan élünk az egész bori csoportból. […] a napokban összeszámláltam, tizenhétezer betegem volt eddig, fekvőbeteg, akiket én kezeltem.”
Élete alkonyán mint orvos boldognak érezte magát, mert álmai valóra váltak. Megszólaltatója, Molnár Géza pedig elégedett lehet: kitűnő könyvéből az érdeklődők gazdag, új ismeretekhez jutnak az utóbbi évtizedekről s arról az orvosról, aki minden kísértéssel, veszéllyel szemben megőrizte emberségét, erkölcsi tisztaságát.
(Z-könyvek)
Az Officina Nova Kiadó a millecentenárium alkalmából megjelentette az ismert Krónika-sorozat nyolcadik köteteként A magyarok krónikáját. Ez a 816 oldalas, súlyát és tartalmát tekintve egyaránt tekintélyes munka a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársai közreműködésével született, Glatz Ferenc akadémikus irányításával. A krónika-sorozat – már megszokott – konstrukciója eleve meghatározza a széles olvasótáborhoz szóló népszerű szerkesztés és megfogalmazás bonyolításának folyamatát, képi és szövegi elrendezésének, tördelésének, tipográfiájának, grafikájának arculatát. Az évszámokhoz kötődő, annak sodrában haladó ismertetések rövid krónikáját színezik a különböző rövid történetek, s az odavágó illusztrációk; az öltözködésre, munkálatokra, szerszámokra és otthonokra, művészeti tárgyakra és hadakozásokra, hiedelmekre és történelmi tényekre vonatkozó korhű képek és térképek.
A tizenhárom fejezetre tagolt munkát összeállította, szerkesztette s minden részének bevezető, irányt szabó elvi meghatározó összefoglaló tanulmányát is Glatz Ferenc írta. A fejezetek terjedelme bizonyos vonatkozásban azok jelentőségét hivatott reprezentálni, avagy történészeink egy-egy korszakot átfogó taglalásában megnyilvánuló részletesebb tárgyalásra irányuló törekvését tükrözi.
Mert amíg A keresztény királyság 241 évére ötven; A középkori magyar nagyhatalom 196 évére hatvannégy; A rendi állam és bukása 104 évére negyvennyolc; a Török világ Magyarországon fejezet 145 évére ötvennyolc oldalt szántak, addig A szovjet övezetben 45 évére százötvenhat oldalt fordítottak. Ezt az aránytévesztést nem csupán egy adott kor történelmi eseményeinek szegénysége, illetve zsúfoltsága, sokrétűsége diktálja. Ez utóbbi negyvenöt évhez hasonlítva, jelentőségét tekintve nem lekicsinyelhető fontossága volt a Nemzetté válás és állami önállóság, a Modernizáció és polgárosodás, a Virágkor és bomlás, sőt A trianoni Magyarország korszakainak sem. Mintha a jelzett aránytévesztésre visszhangzana a fülszöveg kapitális elírása: „A múlt ködébe vesző őshazától az 1944-es esztendőig, több évezreden át követi nyomon népünk történetét…”
Ezt értsük úgy, hogy a Szálasi-féle rémuralommal tetőzött, befejeződött népünk története, s a felszabadulást követő évektől nem volt magyar történelem? Ne tulajdonítsunk nagyobb jelentőséget ennek az elírásnak, hiszen az azt követő 45 év taglalására 156 oldalt szántak történészeink – igaz, hogy „A szovjet övezetben” címmel. De ezzel, ugye, talán mégsem azt óhajtják állítani, hogy az 1945-1990-ig tartó 45 év nem a magyarság története volt?
Akárhogy nézzük is, korszakos jelentőségű vállalkozás ez a munka. Tanulni fognak belőle fiatalok és öregek; egyetértők és kételkedők – bár nem tankönyv, de talán éppen azért.
A könyv tárgyilagos kíván maradni, elveti az elmúlt negyven év némely történészeinek egyoldalúságát az 1918-19-es és az 1945-48-as évek megítélésében. Ám ez utóbbi közelmúlt szemlélésekor folyamatában kell vizsgálnunk a történéseket. Kár a „végeredmény” kiábrándító kataklizmájában látni az indulás szándékát s legfőképp ennek végigvitelét tiszta szívvel, lelkiismerettel, teljes erőbedobással nekiveselkedők eredeti hitét, akaratát, mely folyamatban nem ők, hanem az őket is manipuláló legfelsőbb vezetők fordították megcsúfoló fonákjára a legnemesebb célokat.
Egy-két dolgot éppen ezért mindenképpen szóvá kell tennünk. A Márciusi Frontban nem vettek részt a kommunisták? (609. old.) Az 1938. XV. te., az első zsidó törvény valóban „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról” gondoskodott? (610.), s nem a zsidó vagyon elrablását szolgálták az egyre félelmetesebb zsidó törvények? Az 1941. április 2-án született Glatz Ferenc nem érezte „saját bőrén” a felszabadulás örömét, a nyilas terrortól s a bombázásoktól és lövöldözésektől halálfélelemben rettegő volt pincelakók fellélegzését, nem látta a „Budapestiek, jöjjetek fel a pincékből!” felhívást, a hullák eltemetésére, a romok eltakarítására, hogy ne pusztítson a járvány. Ám az itt megjelenített plakátok (643., 646., 647. old.) között helye lenne az „Arccal a vasút felé!”, a „Földet vissza nem adunk!”-nak is. Említhetné az ideiglenes polgármester, Vas Zoltán élelmiszert hozó vonatait, a burgonyaosztást a Nyugati előtt. Az 1945-ös választást valóban a kisgazdák nyerték meg, de nem ők építették fel a romokból a országot, hanem azok a munkások, akik hitték a Kommunista Párt jelszavát: „Tiéd az ország, magadnak építed!”
Igen, itt 1945-ben tíz- és százezrek hitték és mondták Ady Endre szavait:
„Ez az ország a mi országunk,
Itt most már a mi kezünk épít,
Tobzódtatok, tobzódtatok,
Éppen elég volt ezer évig.”
S amikor a NÉKOSZ zászlói alatt vonultunk, mi a „fényes szelek” nemzedéke, teljes lelkünkkel hittük-akartuk, hogy „holnapra megforgatjuk, az egész világot!” Á négy-ötéves Glatz Ferenc mindezt nem láthatta, de éppen a történész-akadémikus megláthatná a szomorú „végtermék” romjai alatt a milliók tiszta akarata, szándéka eredeti igazát. 1945-48 között a legdinamikusabb párt a Magyar Kommunista Párt volt; az adta ki mindig a legaktuálisabb mozgósító jelszót, szervezte a rohambrigádokat a vasút és a hidak újjáépítésére, a szén kitermelésére. „1946. augusztus 1-jén bevezették a forintot” – szól a „tárgyilagos” tájékoztatás (648.), de hogy kik dolgozták ki a stabilizáció lehetőségeit, kik biztosították az értékálló pénzt az iszonyatos infláció után, arról hallgat az írás. Aki ott volt 1946 nyarán a Váci úti Kossuth moziban, hallotta a kommunisták bejelentését a forint közeli bevezetéséről, s a hozzászóló kisgazdák és más pártok kételkedését, az emlékszik arra, kik hozatták haza Moszkvából Varga Jenő közgazdászt, s kik voltak azok a pénzügyi, gazdasági szakemberek, akiknek köszönhettük akkor a stabilizációt.
Ezek a szavak az akkor már élő szemtanúk észrevételei. Nem változtatják meg nagyra értékelő véleményünket A magyarok krónikájáról. De a hitelességhez ezek is hozzátartoznak, még ha ma már nem divat is jó szót szólni az előző 45 évről. Mi, akik húsz-huszonkét évesen értük meg a felszabadulást, akik ezer- és tízezerszám kerültünk népi kollégiumokba, akik a „tehén farától”, vagy a suszterműhelyből kerültünk egyetemekre, akikből államférfiak, katonatisztek, egyetemi tanárok, gyárigazgatók, mérnökök lehettek azokban az években, nem törölhetjük ki agyunkból a gondoskodó párt, állam (állampárt?) ez irányú egyetemes ténykedését.
(Officina Nova)
