MEGMENTETT OLDALAK

Ladányi Mihály (1934-1986) e két soha meg nem jelent, ismeretlen verse a legutóbb került elő hagyatékából

LADÁNYI MIHÁLY

Mese a cigánylányról

Volt egyszer egy cigánylány
– és hol volt hol nem volt?:
hát természetesen
a cigánytelepen
aki belátta,
hogy előbb-utóbb egy cigányfiú megszereti,
és attól kezdve végig
cigánypurdékat szül majd a szép világnak,
s kezdődik elölről minden ugyanúgy,
mint a következő háború
a békeszerződésekben.

S ekkor
a szép cigánylány úgy határozott,
hogy a sorozatot
fehérbőrű gyerekkel kezdi.
Pedig nagyon kevés pénze volt arra, hogy
egy színmagyar férfit lefizethessen.

Ám
bízott a szerencsében,
s nekivágott az útnak.

A községben éppen
nyár vége volt és hetipiac,
s a hetipiacon
színmagyar férfiak ácsorogtak.
A színmagyar férfiak
árpát árultak és
a cigánylány után krákogott mindegyik.

A cigánylány elnézegette őket,
és nagyon keserű lett a szíve,
mert mindegyik randa rézbarna volt.
(Ugyanis amióta
árpát lehet árulni a piacon,
többet vannak levegőn a parasztok.)

Már-már úgy látszott,
alig van különbség az emberek közt,
s e történetet olvasva elszomorodunk
a cigánylány balszerencséje láttán
(hiszen van bennünk jóadag
rokonszenv a cigány-ügy iránt!)

De szerencsére a segédlelkész éppen
kijött egy kis időre
a halotti anyakönyvek közül a levegőre.

Aznap se keresztelő, se temetés,
így hát jól jött neki,
hogy az állami fizetésnek
ő is mellékereshet egy kicsit.
S nekünk is jó, hogy
ilyen jövőbemutatóan
fejeződhet be a történet.

Nincs szomorúbb

Nincs szomorúbb látvány a demográfusnál
abortus-szezon idején.
Olyan, mint egy kilyukadt labda a tó vizén,
mikor már elmentek a nyaralók.

S nincs szomorúbb látvány a szociográfusnál
gazdasági problémák idején.
Olyan, mint egy kilyukadt demográfus
abortus-szezon idején.

ABLAK

TRUDE LEVI

Életben maradtam

Nem szokás, talán nem is ildomos, hogy a fordító az eredeti mű szerzőjéhez fűződő személyes kapcsolatáról vagy barátságáról beszéljen. Ez esetben sem a magam személye miatt teszem, hanem annak illusztrálására, hogy „habent sua fata libelli” – vagyis mily különös sorsuk lehet a könyveknek.
Az „Adolf, a macska” című önéletrajzi könyv ^* (melynek egyik fejezetével ismerkedhet meg az alábbiakban az olvasó) londoni szerzője, Trude Levi, vagyis a szombathelyi születésű Mosonyi Gertrúd, mintegy tíz-tizenkét évvel ezelőtt olvasta Londonban a „Hérosztrátoszok kora” című regényemet. „Érdekes – mondta magyarul nem tudó férjének –, olvastam egy magyar regényt, amelyben hasonló háborús történetek vannak, mint amilyeneket te szoktál nekem mesélni. Az író neve Nemes László.” „Hát persze, hogy hasonló történetek – mondta a férj. – 1941-42-ben egy században szolgáltunk az angol hadseregben!” Ezt követően megkerestek, azóta tartjuk a csaknem fél évszázad után felújított barátságot.

N. L.

Életben maradtam. Többnyire azt hiszik, ha az ember túlélte a koncentrációs tábort, újrakezdődik a normális élete. Márpedig az esetek többségében, az enyémben pedig különösképpen, mily messze van ez a valóságtól.

Az iszonyú halálmenet közben összeestem, és egyszerűen otthagytak az úton heverve egy Klingenhain nevű falu szélén, az Elba folyó közelében. Az őrök úgy vélték, kár golyót pazarolni rám, hiszen olyan nyomorúságos állapotban, annyira halálra éheztetett voltam. Németországban akkor már minden felbomlott, széthullott.

1945. április 23-a volt, a huszonegyedik születésnapom. Nem tudtam felállni. Dizentériám volt, teljesen kiéhezett és a végsőkig legyengült voltam. Valahogyan mégis sikerült az útról bekúsznom egy közeli tanya istállójába. Kis idő múltán egy fiatal nő jött be az istállóba, bizonyára azért, hogy megetesse az állatokat. Amikor meglátott, azt mondta, ez a hely túlságosan veszélyes lehet számomra, mert még német katonák vannak a környéken. Menjek át a csűrbe, ahol jobban elrejtőzhetek. Nagy nehézség árán sikerült átvonszolni magam a csűrbe, ahol elrejtőztem a szalma közt. Egyszerre csak néhány magyar szót hallottam, és felismertem két korábbi, lágerbeli rabtársam, egy anya és a lánya hangját. A kislány volt az a gyerek, akinek néhanapján, amikor a táborban valami munkára jelentkeztem, egy kis levest vittem. Ők is teljesen kimerültek voltak és nem tudtak továbbmenni.

A sötétség beálltakor néhány férfi jött be a csűrbe, lámpákkal, késekkel és egy pisztollyal felszerelve. Oroszul beszéltek. Mivel már ragadt rám néhány orosz szó, meg­magyaráztam, bár ez aligha volt szükséges, hogy kik vagyunk. Ők maguk orosz hadifoglyok voltak, akikkel igen rosszul bántak a mostanra már elrejtőzött német gazdák. Az ő keresésükre indultak, de helyettük miránk bukkantak. Egyikük először szeretkezni akart velünk, de gyorsan rájött, hogy mi csak csont és bőr, használatra teljesen alkalmatlan teremtések vagyunk. Így aztán továbbálltak, de hamarosan egy németül beszélő tisztjükkel tértek vissza. Nem sokkal később katonák jelentek meg, néhány hordágyat hoztak és egy tanyára vittek minket. Ők maguk járőröztek, az állomáshelyük az Elba túloldalán, egy Strehla nevű helységben volt. Németekre vadásztak egész éjszaka, de reggel hatkor jelentkezniük kellett az egységüknél a folyó túlsó partján. Azt mondták, minthogy magyarok vagyunk, magukkal vihetnek bennünket, és később majd gondoskodnak róla, hogy hazatelepítsenek Magyarországra. Társ­nőim lelkesedtek az ötletért, én azonban kevésbé. Részleges amnéziában szenvedtem, de egyvalamit tudtam: semmiképpen sem akarok visszatérni Magyar­országra. Ezért aztán alaposan elrejtőztem a szalmában egész éjszaka, és amikor keresni kezdtek, igyekeztem teljesen csendben maradni.

Amikor az oroszok elmentek, kimásztam a búvóhelyemről. Később meghallottam, hogy az udvaron franciául beszélnek. Sikerült valahogy közelebb kerülnöm hozzájuk és megszólítottam őket: tízen voltak, korábbi francia hadifoglyok. Közölték velem, hogy az amerikaiak mintegy tizennyolc mérföldnyire innen, egy Wurzen nevű helységben valamilyen szabadulási központot létesítettek. Ők maguk oda igyekeznek, hogy haza­telepítsék őket Franciaországba, és hívtak, menjek velük. De amikor rájöttek, nem vagyok olyan állapotban, hogy gyalogolni tudjak, az egyikük felajánlotta, velem marad és ápolni fog mindaddig, amíg csak nem leszek képes újra lábra állni. Charles Oreste Paroldo volt a neve, Toulonból származott, és csaknem öt esztendeig volt hadifogoly. Mindez annak volt köszönhető, hogy folyékonyan beszéltem franciául, amit annak idején otthon és az iskolában tanultam.

Mindig is a francia volt számomra az összes nyelv közül a legkedvesebb. Anyám egyik nővére egy Gaston Vidie nevű franciához ment feleségül, s a családban annak idején az is szóba került, hogy tizenöt éves koromban esetleg kimegyek Párizsba, és náluk fogok lakni. Gyerekkoromban úgy hallgattam a rádióban a francia beszédet, mintha zenét hallgatnék. Franciaország volt az álmaim országa. Anyám, aki az első világháború előtt egy évig egy angol kvéker család otthonában élt, módfelett angolbarát volt. Én viszont a francia nyelv szerelmese lettem, és mindannak, ami Franciaországgal függött össze. A francia filmeket, amelyekben többek között Jean Gabin, Louis Jouvet, Michel Simon, Sacha Guitry, Michéle Morgan, Marié Dea, Franchise Rosay játszott, és mi 1942-ig láthattunk, minden idők legjobb filmjeinek tartottam. Különösképpen abban állt a vonzerejük, hogy a romantikát a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség eszméivel társították.

Charles egyszerű, értelmes, de nem valami művelt fiatalember volt. Kedvesen és gyengéden ápolt és gondoskodott rólam. A háború alatt, a koncentrációs táborban szerzett tapasztalataim szerint az ilyen jellegű emberek sokkal jobban viselkedtek, mint azok a kifinomult értelmiségiek, akik között felnőttem. Éppen ezért teljesen elbűvölt ennek a francia fiúnak a magatartása, az, ahogyan törődött velem, és fülig beleszerettem. Azt mondta, ő is szerelmes lett belém, és arra kért, hogy menjek vele Franciaországba, ahol majd feleségül vesz. El voltam ragadtatva. Attól, hogy életben maradtam, hogy szerelmes vagyok, hogy az imádott Franciaországomba megyek – mi egyebet kívánhattam volna?

Április 29-én már lábra tudtam állni, és lassan nekivágtunk a gyalogútnak. Szerencsénk volt. Egy francia zászlót lobogtató traktor jött arra, s egy emberekkel, csupa franciával teli nyitott teherkocsit vontatott. Harmincnyolcán voltak a teherkocsi platóján. Minket is felvettek, így érkeztünk Wurzenbe, és mivel szállítóeszközzel rendelkező, negyven főből álló szervezett csoport voltunk, igazolványokat kaptunk, valamint engedélyt arra, hogy a francia határig, Metzig tartó útunkon élelmet és szállást igényeljünk. Tizenegy nő volt a csoportunkban, valamennyien koncentrációs táborok volt rabjai, és mi voltunk e táborok legelső túlélői, akik Franciaország területére léptek. Charles vállalt kezességet értem, mondta, hogy a menyasszonya vagyok és a touloni otthonába megyünk, ahol összeházasodunk. Ruhákat kaptunk, ennivalót és pénzt, és ahol csak megálltunk, mindenütt zenekarral köszöntöttek minket. Csodálatos volt! És szerelmesek voltunk! Ez még csodálatosabb volt! Három napig Párizsban maradtunk, és én olyan eszeveszetten boldog voltam, hogy eszembe se jutott, hogy egy nagybátyám él ott. Később jöttem rá, hogy mindössze egy utcányira voltam tőle és a feleségétől. (Az előző feleségét, a nagynénimet, 1935-ben halálra gázolta egy autóbusz, ő azonban továbbra is tartotta a kapcsolatot a családunkkal.) Lyonban újra megálltunk, ott is elhalmoztak újabb ruhadarabokkal és pénzzel. Végül 1945. május 11-én Toulonba érkeztünk.

Toulonban, az állomáson a Vöröskereszt fogadott minket. Alaposan kikérdeztek, Charles pedig újra elmagyarázta, hogyan találkoztunk és hogy azért hozott Franciaországba, mert feleségül akar venni, és felelősséget vállal értem. De mivel öt éve nem volt idehaza, és feltételezi, hogy nagyon megrázza a családját, amikor ilyen hosszú távoliét után váratlanul megpillantják, azt javasolta, talán jobb lenne, ha először egyedül menne haza, és majd aztán jön vissza értem. így hát otthagyott a Vöröskereszt embereinél, akik végighallgatták életem történetét attól kezdve, hogy elkerültem Magyarországról.

A szabadulásomkor alig negyven kiló voltam, de a három hét alatt, amióta Charles rám talált, több mint kétszeresére híztam. A teljes kiéhezettség, majd az azt követő rendes táplálkozás következtében olyan anémiás állapotba kerültem, amitől hamarosan jelentős túlsúlyt szedtem magamra. Azelőtt is mindig pirospozsgás, egészséges arcszínem volt, és most, Franciaországban már nem látszottam olyannak, mint akit csaknem halálra éheztettek. Azonkívül, ami még csak szaporította a bajaimat, rajtam, a koncentrációs táborok többi menekültjétől eltérően, nem volt tetoválás. Amikor 1944. augusztus másodikán megtették az előkészületeket, hogy Auschwitzból a hessen-lichtenaui táborba szállítsák át a csoportunkat, és az őrök éppen hozzáfogtak a tetoválásunkhoz, hirtelen légitámadás kezdődött, az összes villanyt eloltották, abbahagyták a tetoválást, úgyhogy a csoportunknak csak mintegy húsz tagján végezték el a műveletet. A légitámadás során az amerikai légierő az I. G. Farben közeli gyárát bombázta, ahol a Zyklon B gázt készítették a gázkamrák számára. Hessen-Lichtenauba a ruhánkra varrt számokkal, de az alsókarunkra tetovált számok nélkül szállítottak át minket.

Charles nem jött vissza értem a Vöröskereszt-állomásra. A Vöröskereszt munka­társai vigasztaltak, és végül elküldték hozzá valakit, aki meg is találta. Charles bocsánatot kért a késésért és hazavitt a családjához. Egy nagyon szegény negyed egyik házának harmadik emeletén volt alig néhány helyiségből álló lakásuk. A kis konyhát függöny osztotta ketté, a függöny mögött volt egy mosdókagyló és az egyéb szükségletekre szolgáló két vödör, amelyeket, amikor megteltek, az ablakon át az udvarra ürítettek ki. Charles anyja nem valami nagy lelkesedéssel fogadott, és a nagyon szép tizenhat éves húgával kellett az ágyat megosztanom. De annyira rajongtam Charles-ért, hogy még ez a nyomasztó környezet se szegte kedvemet. Érkezésem után négy teljes napig nem is láttam Charles-t. Közben segítettem az anyjának mosni, takarítani és valami zöldséget szedni a házhoz tartozó kis veteményeskertből. Este a mama meg a lánya meg én lementünk a közeli kikötőbe, egy fényesen kivilágított szabadtéri táncos helyre. A közönség mindenféle rendű és rangú tengerészekből állt. Charles távollétében az anyja meg a húga nógatott, hogy táncoljak és igyák, de nekem egyikhez sem volt kedvem. Nagyon komolyan vettem a jegyességemet és a Charles-lal kötendő házasságomat, és nem akartam nélküle szórakozni. A lány és az anyja időnként el-eltűnt, engem pedig különféle férfiak zaklattak, hogy menjek el velük. Roppant naiv és ártatlan voltam, néhány napba telt, amíg rájöttem, hogy mit akarnak tőlem, és hogy hová megy az anya meg a lánya, amikor eltünedeznek és engem magamra hagynak.

Megértettem, hogy ez nem nekem való élet és tudni akartam, hol van Charles, és sem enni, sem barátságosan viselkedni nem voltam hajlandó, amíg nem beszélhetek vele. Az ötödik napon került elő. Nagyon mentegetőzött, azt mondta, olyan rengeteg tenni­valója volt. Kértem, hogy vigyen vissza a vasútállomásra a Vöröskereszt munka­társaihoz, akiktől valami munkát kérhetnék. Minthogy beszélek franciául, szak­képzett ápolónő és csecsemő­gondozó­nő vagyok, segítségükkel biztosan kaphatnék valamilyen állást.

Charles megígérte, hogy megteszi, amire kértem, de azt mondta, ajánlatos lenne, ha a buchenwaldi ingemet és köpenyemet venném fel. Ha már állást kaptam valahol és odaköltöztem, ő majd odavisz nekem mindent, amit nála hagytam. Amikor a pályaudvarhoz értünk, arra kért, várjak odakinn, amíg ő bemegy és megnézi, hogy ott vannak-e a Vöröskereszt emberei. Néhány perc múlva két rendőrrel jött vissza, akik megbilincseltek, durván bántak velem, majd a rendőrség egyik mocskos cellájába zártak. Soha többé nem láttam viszont sem Charles-t, sem a nála hagyott holmimat. Egy árva fillérem se volt, csak a rajtam levő ruha: a koncentrációs táborbeli kék-szürke csíkos köpenyem és a szürke flanelingem.

Magamba roskadtan ültem a zárkában, fel se tudtam fogni, mi történt velem. Olybá tűnt, mintha összedőlt volna körülöttem a világ. Amolyan viliódzó képekben lepergett szemem előtt az egész életem, és olyan mélységesen csalódtam az emberekben, hogy úgy éreztem, nem akarok tovább élni. Találtam a zárka padlóján valamilyen üvegcserepet, azzal fel akartam vágni a csuklómat. (Még most, mintegy ötven év után is látszik az a kis heg.) De mielőtt sikerült volna átvágni az ütőeret (az üveg vastag volt és nem elég éles), kihallgatásra vittek egy rendőr elé. A velem történtek sokkja, úgy látszik, elsöpörte az emlékezetkiesésemet. Egyszerre csak eszembe jutott a párizsi nagybátyám, New Yorkban és Lausanne-ban élő két nagy­néném és egy bordeaux-i francia rabszolgamunkás, bizonyos Paul Morell, akivel együtt rakodtuk a gránátokat a fürstenhageni lőszergyárban, Hessen-Lichtenau közelében.

A rendőr elmondta, hogy Charles bejelentette a rendőrségen: én valójában SS-fel­ügyelő­nő vagyok, akit a többi SS-nővel és azok francia és olasz kollaboránsaival együtt börtönbe kell zárni. Hevesen tiltakoztam. Közöltem mindazok nevét, akik eszembe jutottak, s akik igazolhatják a személyazonosságomat. A rendőr megígérte, hogy leellenőrzi a történetem valódiságát, de közben átszállítottak Bandolba, az ottani fogolytáborba, ahol három hétig raboskodtam, majd Marseilles-be vittek, a Szent Péter börtönbe. Maga a tény, hogy francia milicienne-ekkel (fasiszta nőkkel), valamint olasz női fasisztákkal és német SS-nőkkel együtt zártak börtönbe, oly hihetetlen volt, hogy már csak attól is úgy éreztem, az utolsó csepp erőmet is kiszipolyozták belőlem.

A marseilles-i börtönben még a bandolinál is sokkal rosszabb helyzetbe kerültem. Pedig amikor átvittek oda, a rendőrök közölték, hogy megjött a válasz csaknem mindenkitől, akinek a nevét előzőleg megadtam, és ebből nyilvánvaló, hogy igazat állítottam. Elvben szabadon is bocsáthatnának, de valójában nem tehetik, mert még nem érkezett meg a dossziém Toulonból. Márpedig Toulon Var megyében van, Marseilles pedig Bouches-du-Rhône megyében: két különböző közigazgatás. Az irataim csak nem akartak megérkezni. A többi fogolynak megvoltak a saját ruhái, pénzük is volt, amivel megvesztegethették az őröket, hogy levigyék őket fürödni a tengerhez és valami tisztességes élelmet vásárolhassanak. Nekem semmi pénzem nem volt, és csak azt a ragacsos, nehéz börtönkosztot ettem, amihez a többi rab jóformán hozzá se nyúlt. De legalább annyit ehettem, amennyi csak belém fért. És mégis állandóan éhes voltam. Mintha pótolni akarta volna a testem a hosszú éhezés és nélkülözés minden veszteségét.

A zárkában, ahová elszállásoltak, s amelyet elözönlöttek a patkányok, negyvenkét nő volt, mindenkinek egy-egy ágyat jelöltek ki. A rabok három nyelven beszéltek: franciául, németül és olaszul. Néhányan barátkozni próbáltak velem, és az idő múltán kettőjükkel magam is beszédbe elegyedtem. Az egyik egy tizenhét éves lány volt, akinek az apja önként jelentkezett németországi munkára és magával vitte az akkor tizenöt éves lányát is. Most az apjával együtt őt is letartóztatták és börtönbe vetették. Azért voltam hajlandó barátkozni vele, mert úgy éreztem, hogy igaztalanul zárták be. Jószívű lány volt, őszintén megrendítette az én történetem. A másik egy félzsidó német nő volt (legalábbis ezt állította), de már nem emlékszem, miért került a börtönbe. A kiszabadulásom után egyiküket sem láttam többé. Erre a „szabadulásomra” azonban még várni kellett. A koncentrációs táborbeli tapasztalataim, valamint a köztem és egy férfi közt kialakult legelső szerelmi kapcsolatom ellenére – mely utóbbiért most kellett oly nagy árat fizetnem – még mindig roppant naiv voltam. Eleinte nem értettem meg, hogy miért maradnak érintetlenül egyes ágyak, és miért alszanak együtt egy ágyban némely nők. Leszbikus voltuk számomra az életnek valami teljesen új oldalát tárta fel, amit én akkoriban szörnyen visszataszítónak tartottam.

A minket őrző rendőrnők egyikével szinte összebarátkoztam. Ő volt az egyedüli, aki elhitte a történetemet és segíteni próbált. Sose fogom elfelejteni azt a július tizen­negyedikét, a Bastille lerombolásának napját, amit a börtönben töltöttem. Mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer Franciaországban lehessek azon a napon és részt vehessek az ünnepségeken. És íme, most, 1945-ben ott voltam ezen az ünnepi napon és kisírtam a szememet, mert fogalmam se volt, meddig tart még igazságtalan rabságom, össze­zártságom ezekkel az ellenséges idegenekkel. Amikor meghallottuk kintről az éneklés, a zene, a tánc hangjait, elmondtam ezt a bánatomat ennek a derék rendőr­nőnek. Nem tudtam elaludni. Éjfélkor megjelent az ágyamnál, azt mondta, hogy keljek fel, de nagyon halkan, és menjek utána. Kivezetett a zárkából és leültetett egy nagy tálca gyümölcs meg mindenféle édesség és sütemény mellé, amit egy kis francia tri­kolórral együtt hozott nekem. Mélységesen meghatott ez a rendkívül kedves gesztusa, és kettőnk titkaként őriztem meg az emlékezetemben.

Négy hónapja voltam már a börtönben, és még mindig nem érkezett meg a létfontosságú dossziém. Egyszer eljött hozzám valaki a marseilles-i zsidó hitközségtől, hogy megkérdezze, tudom-e a Sömá-t (a héber hitvallást) és hogy valóban zsidó vagyok-e. Aztán, október valamelyik napján szörnyű fogfájás tört rám – a hosszas rossz táplálkozás következtében ez idő tájt több fogam is kihullott –, és az a derék rendőrnő átkísért egy fogorvoshoz a helyi kórházba.

Amint ott ültem a váróteremben, bilinccsel a csuklómon, bejött két férfi, egyikük mankóra támaszkodva, a másik a kísérője volt. Rögtön felismertem a mankós embert. Ő volt az, akitől 1945. április 7-én Lipcse mellett, a Tekla nevű táborban a buchenwaldi köpenyt kaptam…

Itt most egy kis kitérőt kell tennem. Amikor az amerikaiak már közeledtek a táborunkhoz, a németek elvittek minket Hessen-Lichtenauból. A karácsony előtti napok óta hallottuk már az ágyúzást és bombázást, mégpedig, ahogy rájöttünk, a táborunktól mintegy tizenkét mérföldnyire lévő Kassel közeléből. Azt hittük, hamarosan felszabadulunk. Ám nekem valami nyugtalanító előérzetem támadt, ami miatt a társaim – amikor elmondtam nekik –, csaknem meglincseltek, mégpedig az, hogy minket csak április 23-án fognak felszabadítani – bár abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy én magam akkor életben leszek-e még. Meglepetésemre, az idő­pontra vonatkozó jóslatom igaznak bizonyult.

Március 15-én úton voltunk Buchenwald felé, hogy ott, a gázkamrákban likvidáljanak minket. Fogva­tartóink azonban nem számoltak a mélyrepülésben támadó amerikai repülők pontos célzásával. A csoportunkat szállító szerelvény mozdonyát ugyanis szétbombázták, maguk a vasúti kocsik azonban sértetlenek maradtak. Három napba telt, amíg egy új mozdony érkezett. Addigra az amerikaiak felszabadították Buchenwaldot, minket pedig a németek egy lipcsei táborba vittek, amely a legutóbbi napokig SS-tábor volt, s számunkra hihetetlenül civilizáltnak tűnt. Már előttünk is érkeztek oda magyar nők egy másik táborból, és az ő német parancsnokuk lett most a korábbi SS tábor parancsnoka. Új társnőink elmondták, hogy milyen jó volt hozzájuk az a parancsnokuk, ügyelt arra is, hogy senkinek se kelljen elviselhetetlenül nehéz munkát végeznie, hogy mindig volt tiszta ruhájuk, meleg vizük a mosakodáshoz, és megkapták a szükséges élelmiszeradagokat is. A mi teljesen kiéheztetett, leromlott csoportunkhoz képest ők kitűnő állapotban voltak. Ámióta rabok lettünk, nekünk is itt, ebben az új táborban volt először részünk egy számunkra csodálatos étkezésben, és forró zuhanyhoz, tiszta priccshez és ágyneműhöz jutottunk. Éppen lepihentünk az étkezés után, amikor amerikai légitámadás kezdődött.

Bizonyára azt hitték az amerikaiak, hogy az SS embereit bombázzák. Perceken belül lerombolták az egész tábort. A legkedvesebb társnőm – bűbájos fiatal lány, a nevére már nem emlékszem – a bombázás kezdetén pánikba esett, én pedig, hogy megnyugtassam és vigasztaljam, leszálltam a priccsemről, mellé feküdtem és a kezét fogtam. Egy pillanat se telt belé, és egy srapnel kettéhasította a fejét. Iszonyú volt. A nővére, aki mellettünk feküdt, üvölteni kezdett. Én felkaptam a lányt és a bombázás kellős közepén rohantam vele az orvosi barakkba, bár éreztem, hogy hiába. A halott testet tartottam a karjaimban. Rajtam csak egy ujjatlan flanelling volt, és nagyon hideg volt.

Később a hamu és törmelék közül csodálatos módon kiszedtem jegyzetfüzetemet, vagyis azokat a lapokat, amelyeket a Hessen-Lichtenauban töltött idő alatt gyűjtöttem és fűztem össze egy könyvecskébe. Korábban énekelt és szavalt dalokat és verseket írtam bele, hogy a kultúrának valami kis foszlányát őrizzem meg legalább az emlékezetemben. Ez volt az egyetlen és legnagyobb becsben tartott tulajdonom. (Sajnos, a halálmenet közben valahol elveszítettem ezt a nekem oly értékes kötetet.) Késő délután egy másik táborba vittek minket. Lipcse romjai közt kellett átvonulnunk. A délutáni bombázás következtében a városnak az a része, amelyiken átgyalogoltunk, teljesen leégett. Különös érzés volt – egyrészt megrendített a látvány, hogy egy ilyen nagyváros romhalmazzá vált, másrészt ujjongtam a náci zsarnokságot sújtó halálos csapás miatt. Úgy éreztem, valójában mit sem számít, hogy én magam túlélem-e, a lényeg, hogy a németeket legyőzik, és közel van a háború vége.

A tábor neve, ahová vittek minket, Tekla volt. Eredetileg férfiak számára létesítették, minket szögesdrót kerítés választott el tőlük. Nekem azonban sikerült érintkezésbe lépnem egy francia fogollyal, aki Buchenwaldból került oda. Ő adott nekem egy buchenwaldi rabköpenyt és egy darab szappant. Másnap indították útnak a halálmenetünket. Sok ezren voltunk, többnyire nagyon rossz fizikai állapotban. Havazott, és nagyon hideg volt. Aki megbotlott és elesett, azt a németek ott, a helyszínen agyonlőtték. Valahányszor megálltunk, megjelent az én francia jótevőm, az, akitől a köpenyt kaptam, hogy lássa, élek-e még. O maga minden alkalommal rosszabb és rosszabb állapotban volt. A menetelés alatt semmiféle ennivalót nem kaptunk, én azonban találtam egy nyers krumplit, azt sikerült valahogy tizenkét részre vágnom, és így a hatunk mindegyike két-két szeletet kaphatott.

Az ötödik napon az én francia ismerősöm már nem jelent meg. A menetelés kilencedik napjának estéjén, egy Strehla nevű helységnél, átvezettek minket az Elba hídján. A menet alatt felváltva kellett az SS-őrök holmijait szállító teherkocsikat húznunk. Közben az őrök az egyenruhájuk fölé buchenwaldi rabköntösöket vettek fel, hogy leplezzék magukat az alacsonyan szálló és ránk le-lecsapó repülőgépek elől. Strehlában egy fedetlen térségre tereltek minket, ahol éjszakára a földre telepedhettünk, és kaptunk egy-egy marék nyers rizst is. Levágtak egy lovat, hogy nyers lóhúst is ehessünk. Ez volt az első élelem, amihez a halálmenet során hozzájutottunk. Ennél a tábornál, az Elba túloldalán, a zuhanóbombázók oroszok voltak.

Úgy tűnt, az őrök most eldöntötték, hogy inkább az amerikaiak kezére kerülnek, mintsem az oroszokéra, és másnap reggel visszamasíroztattak minket a hídon a szemközti oldalra. Olyan volt a napkelte, amilyent még soha életemben nem láttam. Olyan gyönyörű volt! Átvonszoltuk magunkat a hídon, és én aztán összeestem. 1945. április 23-a volt, a huszonegyedik születésnapom…

És most, hónapokkal később, a marseilles-i kórház várótermében felismertem a mankós férfit: ő volt az a francia, akitől a köpenyt és a szappant kaptam. Amikor engedélyt kértem a kedves rendőrnőtől, hogy egy kérdést intézhessek az ott ülő férfihoz, csodálkozott, hogy miért akarok beszélni vele, de némi kis rábeszélés után beleegyezett. Amikor megkérdeztem, volt-e valaha Lipcse mellett, egy Tekla nevű táborban, meglepetten rám nézett és felkiáltott: „Gertrúd, mit csinál maga itt, és miért van megbilincselve?” A rendőrnő számára ekkor nyilvánvaló lett, hogy a férfi ismer engem, ez pedig még valamicskével több bizonyíték volt arra, hogy mindvégig igazat mondtam. Mindketten elmondtuk a mankós férfinak, hogy mi történt velem, és miért vagyok a börtönben. Ő maga egy volt deportáltak számára létesített utókezelő táborban lábadozott, és azt mondta, ne izguljak, utánanéznek az ügyemnek, hogy a hatóságok nagyon hamar szabadon bocsássanak, ő is tanúsítani fogja, hogy a történet, amit előadtam, igaz.

Még azon a délutánon tucatnyi buchenwaldi köpenyes ember jelent meg a börtön épülete előtt, és egy élelmiszercsomagot hoztak nekem. Másnap reggel ötvenen jöttek el, hogy a börtön parancsnokával beszéljenek. Aztán Toulonba utaztak, hogy megkeressék a rendőrfőnököt, aki nem volt hajlandó átküldeni Marseilles-be a dossziémat, amiért négy hónap múltán még mindig börtönben voltam. Az iratok visszatartása valamiképpen összefüggött azzal, hogy ő maga elveszítette az ellenállási mozgalomban részt vett két fiát, és képtelen volt hinni az ártatlanságomban.

Délben ért vissza a küldöttség, s ekkor szabadon bocsátottak. A chamoins-les-bains-beli lábadozóotthonba vittek, egy gyönyörű parkban álló remek szállodába, ahol volt deportáltakat helyeztek el. Újra szabad voltam tehát. Úgy értesültem, hogy a tisztviselőt, aki késleltette a szabadulásomat, elbocsátották az állásából

NEMES LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

^* A könyvről 1997. júliusi számunkban recenziót közöltünk. [vissza]

OLVASSUK EGYÜTT

CSEPELI SZABÓ BÉLA

Asszony a folyónál

A városra árnyék hajolt,
              szél suhogott a tájon,
s egy dombtetőn feltűnt a Hold,
              mint fénylő, égi lábnyom.
Te léptél ki az ég alól
              a lágy, szelíd folyónál,
s zúgni kezdett a nyárfasor,
              mint felszikrázó oltár.
Mélytitkú nyári este volt,
              a nyárfák rádhajoltak,
s szívemre táncolt át a Hold,
              hogy sarudat leoldtad,
majd szoknyád szállt fel csendesen,
              mint kék felhőjű alkony,
s te fellobogtál meztelen
              egy fél percre a parton,
s már úsztál is a hűs folyón
              szép barna test, lebegve,
széttárt karokkal, villogón
              mint életem keresztje,
s én úgy éreztem elveszek
              a meleg, buja tájban,
ha láztól perzselt testemet
              nem szegzi rád a vágyam…

Mélytitkú nyári este volt,
              hajad sötéten, mélyen,
hullámzó csípődig lefolyt,
              s széjjel terült a szélben, –
azóta csak így látlak én
              tiszta lábadhoz hullva:
álltál a part gyenge füvén
              hajad sátrába bújva,
álltál és állsz szivem felett
              magadhoz vonva arcom,
s én átölelem térdedet,
              a lágy, vízmosta parton…

A városra árnyék hajolt,
              szél suhog át a tájon,
s egy dombtetőn úgy ég a Hold,
              mint titkos, égi
              lábnyom.

BARANYI FERENC

Megkövetés-féle

Csepeli Szabó Béla „Asszony a folyónál” című verséről

„A hitvallás eddig kissé hangosan zengett a költő ajkán. Olyannyira, hogy a túlnagy meggyőzni-akarásban épp a meggyőzés legcélravezetőbb eszköze sikkadt el: a csöndes hitelű emberi szó. Ez ideig úgy látszott, hogy Csepeli Szabónak szinte csak fortisszimói vannak…”

Elnézést kérek, de én most magamtól idéztem. Egy recenziómból, amely 1960 őszén jelent meg a Pest megyei Hírlap hasábjain, A fold fia című Csepeli Szabó-kötetről. Harmadéves bölcsészhallgató voltam akkor, pályakezdő lírikus, tele önbizalommal és ítélkező kedvvel. Siettem véleményt formálni neves pályatársaimról is – némely szentenciáim éppen e sietség miatt lettek talán kissé elsietettek.

Mert amikor a fenti sorokat írtam, már jó ideje ismerhettem Csepeli Szabó Béla Asszony a folyónál című költeményét. És más verseit, amelyek arról tanúskodnak, hogy költőjük pianóban is tud játszani, a finom regiszterek kezeléséhez is ért. Csak hát nekem is bogarat tett a fülembe, amit irigyei fuvoláztak róla. Nevezetesen, hogy címlap-költő, politikai frázisok rímbe szedője. A lapok valóban címoldalon közölték akkoriban verseit, a kritikusok hozsannázó cikkekben dicsőítették. Bennem meg mindig ott mocorgott a dacos kisördög: szerettem a hivatalos álláspontoknak fügét mutatni.

Így aztán én voltam talán az egyetlen, aki közvetlenül 56 után bíráló hangon írt Csepeli Szabó Béláról. Szűk másfél évtizeddel később pedig jószerével én voltam az egyetlen, aki nyilvánosan elismerte őt. A helyzet ugyanis gyökeresen megváltozott. Egykori magasztalói váltak legádázabb gyalázóivá. Nekem kellett megvédenem. Akkor már a barátja voltam.

A Népszava 1973. április 18-i számában, többek között, ilyesmiket írtam róla: „Hitelessé halkult Csepeli Szabó lírája, anélkül hogy veszített volna szenvedélyes­ségéből. S ezt az örvendetes folyamatot a hosszan­tartó válság és a mellőzés sem tudta – hálistennek! – megállítani. […] Képei letisztultak, témaköre mélységében tágult. Lírája úgy vált gondolatibbá, hogy közben semmit sem veszített közvetlenségéből.”

Ha hajdanán is a verseire figyeltem volna elsősorban, nem pedig a bennem mocorgó kisördög sugallatára, akkor hasonló megállapítások már az 1960-ban írt cikkemben is helyet kaphattak volna. Bizonyság erre ez az áhítatosan erotikus, gyönyörű meztelenségű vers, amelyet az ötvenes évek végén írt. S amely – meg vagyok győződve erről – századunk szerelmi lírájának maradandó darabja immár.

TÁNCMŰVÉSZET

BERNÁTH LÁSZLÓ

Tánc és cselekmény a színpadon

A fekete körfüggöny előtt sötét a színpad is. A fejgépek csak a díszlet-deszka­falakat és azt a néhány katonát világítják meg, akik kivégezni viszik Don Jósét. Aztán a rablóvá lett egykori pandúr kilép a rabruhából és eltáncolják Carmen történetét, úgy, ahogy Prosper Mérimée megírta. S nem egészen úgy, ahogy az operaszínpadokon Bizet zenéjére játszani és énekelni szokták. Itt most a zene is más, egy angol fiatalember, Christopher Benstead állította össze a muzsikát. Mint a győri bemutató előtt egy budapesti sajtókonferencián elmondta: lemez-, illetve CD-boltokba járt Londonban, hogy magyar népzenét (is) keressen a készülő Carmenjéhez, hiszen itt lesz a mű ősbemutatója, s így talált rá teljesen véletlenül Sebestyén Márta hangjára. Akiről akkor azt sem tudta, kicsoda, arról sem hallott még, hogy a magyar énekesnő egy popegyüttes és egy amerikai film (Az angol beteg) jóvoltából már világhírű lett. Egyszerűen tetszett neki ez a hang és ez a fajta zene, ez az énekmodor és őszinte örömére szolgált, hogy végül is négy betétdalát a győri Carmen balettmuzsikájában Sebestyén Márta énekli.

Egyes kritikusok szerint – közéjük tartozom magam is – a zene legjobb, legeredetibb része éppen ez a négy dal, amit – spanyol nyelven – Sebestyén Márta énekel. Am most nem a zenéről szeretnék számot adni, hanem a tánc helyzetéről, állapotáról a magyar színpadon. Természetesen a magam elfogultságai szerint, de aki elhiszi, hogy létezhet a nézőtéren teljes tárgyilagosság, az valami olyasmit képzel, mint a filmsorozatokból ismert robotzsaru, akinek nincsenek személyes érzelmei. Szerencsére ilyen robot­kritikusok – egyelőre? – nem léteznek.

Toporgás a barlangfal előtt

A barlangban csak egy-két fáklya világított. Farúdra szerelt szövétnekek voltak ezek, amelyeket megmártottak a leölt állatok zsírjában, alul pedig besároztak, hogy mindig csak a teteje égjen. Az ős-festőművészek pedig szorgalmasan mázolták a falra a vadá­szat­ra kiszemelt futó bölények, szarvasok és egyéb állatok körvonalait. Amikor készen voltak, bejött az egész törzs, ott topogtak a festett barlangfal előtt, valószínűleg egymást biztatva nagyokat kiabáltak is, emelgették a lándzsáikat és neki-neki-dobták a falra festett állatoknak. Ha sokszor eltalálták, nagy lehetett az öröm: sikeres lesz a vadászat.

Sokan, sokszor leírták már ezt a mindig csak elképzelt, de nehezen dokumentálható jelenetet: őstörténészek, antropológusok, etnográfusok, zoológusok, de a képző­művészet kezdeteinek kutatói is, különös tekintettel némely barlangokban – például a leg­köz­ismertebb altamiraiban – található igen élethű bölényábrázolásokra.

A sárban maradt – majd megkövesült – talpnyomokra kevesebben figyeltek, pedig a kutatók egyértelműen feltételezik, hogy nem csupán egyhelyben topogtak, hanem valami ritmikus, táncszerű mozgást végeztek. Valójában ezek a tánc első – szó szerint is értendő – nyomai a mozgásművészet történetének.

Aztán a nyomok – nem a talp-, hanem a történelmi nyomok – egyre szaporodnak. Még a mi századunkban is tetten érhető – sőt lefilmezhető – volt a sámánok tánca, egy a barlanglakoknál alig valamivel fejlettebb civilizációban, amikor zenés-táncos révületükben úgy „utaztak” az alsó vagy a felső világba, hogy jó vadászatért könyörögjenek az ellenséges és a baráti isteneknek. A görög vázafestmények őrzik a dionüszoszi vad ünnepségek őrjöngő asszonyainak táncát, mint ahogy pontosan tudjuk, hogy a későbbi ldasszikus görög drámákban a kórus nemcsak énekelt, hanem nagyon gyakran táncolt is. A nagy egyiptomi ünnepségek leírásainak hieroglifái is érzékletesen elevenítik meg, milyen lányok, milyen táncokat lejtettek a fáraó előtt. Shakespeare színpadán sem hangzott fel úgy dráma, hogy valahol ne kapott volna szerepet a tánc is. Aztán jött az opera táncbetétekkel, mígnem Jean-Georges Nővérré a 18. században önállósítja ezeket a betéteket és megalkotja a cselekményes baletteket. Ami a 20. század második felében válságba kerül.

Pantomim vagy látható zene

A válság nyomait az idei évadban éppen a győriek Carmenje mutatja feltűnően. El kell mesélni egy cselekményekben gazdag történetet. Adva van egy dohánygyárban dolgozó cigánylány, aki veszekedés közben megkéseli egyik munkatársát. Egy járőr letartóztatja, a kísérő Don Jósét azonban a temperamentumos leányzó elcsábítja és együtt a hegyekbe szöknek az útonálló rablók közé. Carmen azonban ráun lelkiismeretével is viaskodó szökött katonájára és már oda is hagyná egy sikeres torreádor kedvéért, de a féltékeny Don Jósé megöli. Ahogy most játsszák: nemcsak Carment, hanem előbb a torreádort is ezért viszik akasztani a darab elején, hogy aztán a végén lássuk a büntetés beteljesülését, ahogy ezt most Robert North koreográfus kitalálta és eltáncoltatja a színpadon.

Az operabarátok előtt nyilván jól ismert ez a történet – (az utóbbi években két nagyon hatásos film is készült belőle) –, amit azért idéztem fel most ilyen részletesen, hogy érzékeltessem: itt valahogy szavak, dialógusok nélkül elő kell adni, nyilván pantomimikus elemekkel ezt a bonyolult históriát. S bár a pantomim közel áll a tánchoz, a kettő mégsem ugyanaz. Ezért válik azután az egész balett szükségszerűen kétfelé. Egyrészt van a mese, amit zenére ugyan, de pantomimikus módon el kell magyarázni (illusztrálni), aztán vannak érzelmileg telített pillanatok, amikor ezt a lelkiállapotot kötetlenebb, mondhatni absztrakt, a természetben soha elő nem forduló, ezért akár természetellenesnek is mondható mozgásokkal ki kell fejezni. Többnyire a klasszikus balett elemeinek felhasználásával. (Ennek a győri előadásnak is ezek a legjobb részei: egyszer, amikor a fogoly cigánylány elcsábítja a húzódozó katonát, s egyszer amikor a rablóvá lett pandúr féltékenyen vissza akarja csábítani az őt elhagyni készülő lányt. A két táncot az is vonzóvá és érdekessé teszi, hogy a másodikban az első alapelemei térnek vissza, némileg groteszk, helyenként eldurvított formában.)

Vannak persze operák is, amelyekben a recitativo, az énekbeszéd nagy szerepet kap, de a beszélt dialógus és az énekelt dalok szövegei közelebb állnak egymáshoz, mint a pantomim és a színpadi tánc. (Érdekes egyébként, hogy a magyar színpadokon a pantomim mint önálló műfaj annyi kísérlet után sem tudott végleg megkapaszkodni.)

Nem véletlen hát, hogy a klasszikus balett történetei nagyon lazák, hézagosak, a tánc már önmagában, mint valami vigasság, ünnepség része, eleve benne van a mesében. Gondoljunk csak az Operaházban nemrég felújított Giselle-re, amelyben a menyasszonyként elhunyt lányok kísérteiéi, a szépséges viliik mozogják el költői bánat-táncaikat, hogy egynek közülük sikerüljön legalább az időleges visszatérés a földi létbe. (Más kérdés, hogy ez a felújítás nem a legjobban sikerült.) Vagy Bartók Fából faragott királyfiára és a gőgös, ezért aztán a fából faragott bábuval megszégyenített király­kis­asszonyra. A csodálatos mandarinnak ugyan sokkal földhözragadtabb környezete van – és a nagyvárost idéző zenéje –, ám a kizárólag a beteljesített szerelemmel megölhető kínai története merő elvont absztrakció.

Balanchine és az alvajáró asszony

A 20. század azután, építve a zene elvontabb, már semmiféle történést, cselekvést nem idéző hangulataira, fordulatot hozott a klasszikus táncban is. Aki ezt a fordulatot a maga koreográfiái munkásságában leginkább megtestesítette, az a grúz apától származó, de már Szentpétervárott született, az ottani világhíres Mariinszkij balett­iskolában tanult Georgij Melitonovics Balancsivadze, vagy ahogy a világ azután megismerte: Georges Balanchine.

Az idei évadban az Operaház balettkara három munkájával nemcsak tisztelgett az életművét végül is Amerikában kiteljesítő mester előtt, hanem – amennyire ezt három művel el lehet érni – keresztmetszetét is adta annak, amit a balettművészet a század utolsó 50-60 évében elért.

A korábbi, a 19. századi cselekményes balett hagyományaihoz kapcsolódó mű a három közül Az alvajáró. Itt még „valódi” kastélyban – kedvenc színtere a klasszikus baletteknek – játszódik a mese, ráadásul itt (is) egy táncos mulatsággal, egy jelmezbállal indul a történet. Költő érkezik, akit egy kokott el akar csábítani, de éjfélkor egy gyönyörű alvajáró nő jelenik meg az éppen üres színen, akibe a poéta azonnal szerelmes lesz. A beteljesülést azonban a férj, a ház ura, a költő meggyilkolásával akadályozza meg.

Ez jellegzetesen 19. századi balett­szüzsé, maga az alvajáró asszony is olyan, mintha a „viliik” közül átszökött volna valamelyikük ebbe a mesébe. Az álarcosbál betétszámai pontosan olyan karaktertáncok, mint a Diótörő nevezetes kettősei, hatosai. A kokott, a költő, az alvajáró asszony mozgáskultúrája is hagyományos, ám megjelenik benne valami új, szokatlan, váratlan elem is, amely már a modem Balanchine-ből ismerős. (Az alvajárónak, illetve egy korábbi változatának 1946-ban New Yorkban volt az ősbemutatója.)

Ez a grúz-orosz-francia-amerikai művész azonban egyre gyakrabban fordult olyan szimfonikus zenékhez, amelyek semmiféle történethez nem köthetők. Mint a most bemutatott két másik mű, a Csajkovszkij zenéjére bemutatott Szerenád és a Bizet C-dúr szimfóniájára készült koreográfia. Ahogy a mester maga is gyakran nyilatkozta: egyre inkább az foglalkoztatta, hogyan lehet láthatóvá tenni a zenét. Ám hogy egy adott zene kiben milyen mozgásasszociációkat kelt, az bizony olyan csúszós területe az esztétikának, mint a képzőművészetben a nonfiguratív festészet. Balanchine-nál még nagyjából – a klasszikus baletteken nevelkedett néző számára is – nyomon követhető a mozgás logikája, s persze „érthető” a ritmus diktálta tempó, vagy éppen a zenei ritmussal ellentétes dinamika. A szélesebb közönség azonban – már amelyik egyáltalán jegyet vesz a modem balettprodukciókhoz – nem mindig hajlandó a zene és a mozgás ilyen, főleg csak a hangulatokat felidéző kapcsolatának elfogadására. És jó esetben unatkozik az előadások alatt. Pedig a koreográfusok, táncosok olykor valóban igen eredeti látványokat produkálnak – Markó Iván különösen nagy mestere a látvánnyal operáló táncszínháznak –, ráadásul olyan mozgástechnikákat gyakorolnak be, amelyek más izomcsoportjait és másképpen veszik igénybe a táncos hangszerének, azaz a testének, mint amit a klasszikus balettre készülve sok-sok éven át tanult.

Érdekesen vallottak erről a Budapesten (és Győrben) vendégszereplő Rambert Dance Company tagjai. Ez a több, mint hatvan éve alakult angol együttes arról nevezetes, hogy megpróbál legalább valami ingadozó, bizonytalan, de mégis járható függőhidat teremteni a hagyományos, cselekményes balett és a mozgással láthatóvá tett zene között. Jellemző darabjuk ebből a szempontból a Petite Mort (a Kis halál, ami azonban franciául és arabul is az orgazmus egyik megnevezése) Mozart zenéjére. Itt a férfitáncosok kardokkal is hadakoznak, de nem a hagyományos vívás értelmében. A fegyverek inkább a brutalizálódó világ szimbólumai és amit végül is eltáncolnak nők és férfiak, az inkább a kapcsolatnélküliség és érzéketlenség mai világának megjelenítése. S ez a gondolat a laikus néző számára is kiolvasható Jiří Kilián koreográfiájából.

Egy lakodalom – nyolc országból

Érdekes és jellemző, amit a Rambert Dance Company vezető koreográfusa, Christopher Bruc elmondott. Arról beszélt, hogy a néptáncot is olyan gyökérnek tekinti, amely éltető nedvekkel szolgálhat modern munkáihoz is. Különösen érdekes volt ezt Magyarországon hallani, ahol Bartók és Kodály nyomán a táncfolklórkutatás eredményeiből talán a legnagyobb kincsestárat hozták létre Európában. Romániában és Szlovákiában is folyt hasonló kutatás, de olyan méretű feldolgozottsága sehol nincs a folklóranyagnak, mint nálunk. Az Akadémia – már az 1920-as évektől – filmen is gyűjti a néptáncokat, és így több ezer dokumentumot őriznek mozgóképen, illetve táncírással lejegyezve, s nemcsak a trianoni Magyarországról, hanem a határon túli folklórt is megőrizve.

Mindez ahhoz vezetett, hogy a néptánc nem maradt csupán múzeumi, kiállítási anyag, amit díszbemutatókon, gálaesteken, Ki mit tudókban elő lehet venni és megmutatni: mi volt egykor. Az is érdekes hazai jellegzetesség, hogy ezekhez az ősi – bár jobb, ha szerényen csak réginek nevezzük – gyökerekhez nyúlt vissza a Táncház-mozgalom. Aminek kezdetben volt valami politikai színezete: a korábbi hatalom elhanyagolta, kényelmetlennek tartotta a határon túli magyarok ügyeit, a táncházak pedig mindenekelőtt az ottani, érintetlenebb táncformákat elevenítették fel. Ami igazán élővé tette és teszi talán manapság is ezt a mozgalmat, hogy a fiatalok egy olyan rétegét éri el, érinti meg, akikhez a pop, rock, jazz világa is közel áll. Mégis élvezik, szórakoztatja őket és szívesen mozognak a táncnak erre a hagyományosabb formáira.

Jegyezzük meg: globálisabb formájára. Novak Ferenc, akit már az ország, talán fél Európa csak „Tataként” ismer, egy ideig Amszterdamban az Európai Folklór Táncközpontot vezette. Egyik produkciójuk nyolc elemre bontotta a paraszti lakodalmak Európa-szerte egyforma szokásait, mozzanatait és mind a nyolc részt más-más nép táncaival adták elő, mégis az egész harmonikus egységet mutatott. Ugyanezt meg tudták csinálni az évszakokhoz fűződő népszokásokkal és táncokkal is.

Novák Tata neve azonban azért is érdekes, mert az elsők között próbálta meg a néptánc elemeit cselekményes színpadi játékok előadására felhasználni. Már óriási sikere volt az István, a király koreográfiájával, bár az inkább még betét volt csupán, de aztán a Szerelmem, Elektrától a Helység kalapácsán át a Lúdas Matyiig, vagy A csodaszarvasig már teljesen önálló műveket hozott színre olyan mozgáselemekkel, amelyek jól felismerhetően a néptáncból kölcsönzöttek.

Amíg tehát a klasszikus balettből, egyáltalán a színpadi táncból (most felejtsük el a musicalok más szempontból érdekes, hitem szerint az „amerikaiak néptáncát”) kivonul a cselekmény, addig a néptánc felvonul a cselekményes színpad világába. Miközben eredetileg ezek éppen olyan napi vagy ünnepi aktualitásokhoz kötődtek, mint hajdan a barlang festett állatai előtt vadásztáncot járó ősemberek mozgásai. Táncoltak a parasztcsaládok lakodalmakon, a télűző tavaszünnepeken, a közösségek bizonyos munkák közben vagy azok sikeres befejezése idején. (Például az aratás végén.) Kifejezett drámai cselekmények azonban csak a leánycsalogató vagy ehhez hasonló epizódokban lelhetőek fel, ezek a táncok közvetlen értelemben nem szólnak semmiről.

Most mégis a színpadon a cselekmény, a drámai konfliktus elbeszélésére szolgálnak ugyanazok az elemek. S jól szolgálnak, bizonyítják ezt éppen Novák Ferenc vagy Foltin Jolán munkásságának nemzetközi sikerei. S ezek nem etnográfiai sikerek, mint egy színpadra terelt afrikai csoport táncai, ahol a meztelen fekete kebleknek legalább olyan elévülhetetlen érdemei voltak a sikerben, mint az eredeti mozgásokra csak stilizáltan emlékeztető táncoknak. Most másról van szó, számomra legalábbis úgy tetszik, hogy a spicc-cipők és tüll­szoknyák, meg a szimfonikus balettek modern ruhái közé bevonulnak a csizmák és papucsok is a táncos drámák színpadjaira. Bár már a folklórelemekre épülő műveket sem mindig csizmában vagy papucsban járják.

Keleti táncvihar

Amikor e sorokat írom, még csak gyakorolják, de a folyóirat megjelenése idejére már meglesz a bemutatója (március 13-14.) Novák Tata újabb nagyszabású munkájának, a Keleti táncviharnak. Ez ugyanazon a tapasztalaton alapszik, mint amit Amszterdamban már kipróbált. Grúz férfiak pajzsos, kardos (spicces) táncai harmonikusan illeszkednek magyar pásztorok botostáncához, sámándobok és Kárpát-medencei népi táncok kapcsolódnak majd egységes egésszé.

Nem, egyáltalában nem hiszem, hogy (egyedül) a színpadra emelt néptáncé a jövő, mint ahogy azt sem hiszem, hogy a klasszikus balett valaha is eltűnne a színpadokról, s valószínűleg a szimfonikus, cselekmény nélküli táncformáknak is helye van a következő évezred műsoraiban. A világ egyébként sohasem úgy változik, hogy valami azonnal és véglegesen eltűnik, hanem úgy, hogy sokáig együtt él a régi és az új, és soha nem lehet tudni – legalábbis a művészetekben hogy a régi, éppen az új inspirációira is, ne térne vissza valamilyen formában.

Arról viszont szó lehet, hogy a modern mozgásszínháztól le-leszakadó közönség esetleg éppen a néptánc valamilyen átalakult formájában találja meg a nézőit. Mert arra fel kell figyelni, hogy a régi balett nagyon szűkkörű közönsége helyett, mellett a táncnak olyan reneszánsza van a színpadon, amire alig lehetett számítani három-négy évtizeddel ezelőtt.

Gyanakszom az okaira is, de ez nem tudományos megfigyelésekre, nem össze­hasonlító vizsgálatokra alapozott feltételezés, csupán intuíció, megérzés. Ami vagy igaz, vagy nem. Nos, azt hiszem, az egyre kevesebbet mozgó emberiség legalább látványban kimozogja magát a futballmeccsen és a táncszínházban. S ami ugyancsak nem lehet mellékes: a szavak értéke devalválódott – mert sokan koptatják –, a szövegek hitelessége bizonytalanná vált. A mozgás, a tánc éppen ezért igazabbnak, hitelesebbnek tűnik. Aki nem szólal meg, csak mozog, annak valahogy jobban hiszünk. Pedig valószínűleg tánccal is lehet hazudni. De ennek a felismerésére még várni kell egy kis ideig.

MÉRLEG

BALLÓ ISTVÁN

Egységes világethoszt a jövő század társadalmának

Gondolatok egy profétikus könyv olvastán

Hans Küng katolikus német teológus közismerten a zsinati szellemiségű egyházi megújulás elkötelezettje. Nemcsak a tespedés és a rossz hagyomány­őrzés bátor kritikusai közé tartozik, hanem merész, nyitott szellemű újító, aki széles látókörét, nagy tudását ötvözni tudja a nyitottsággal minden jóra. Ezért termékeny segítője a korunk sokféle és súlyos problémáira megoldást kereső törekvéseknek.

Jelen könyve, az 1994-ben megjelent Világvallások etikája, saját véleménye szerint összegzése egész eddigi munkásságának. A világ társadal­mának a XXI. századba való átmenete követelményeit vázolja fel, a téma nagy­ságához mérten igen tömören. A plurális világot és abban az ideológiák, etikák sokféleségét látva – és aggódva az eltérések és ellentmondások negatív hatása miatt – a világbéke megteremtésének és ebben a vallásos és nem vallásos erők összefogásának lehetőségeit keresi. A közös nevezőt az összefogáshoz a humánumban találja meg. Programszerű írása a jelenkor aktuális kihívásaira is egyfajta, figyelemre érdemes válasz. Több, mint két év elteltével sajnálatosnak mondható, hogy a kiadványt nem fogadta méltó érdeklődés a katolikus egyház részéről. A szerző munkássága általában is jóval kevesebb megértésre és támogatásra talál a hivatalos egyházi vezetés részéről, mint megérdemelné.

Küng úgy látja, hogy az egységes program megvalósítása nem pusztán egyházi feladat, meg kell nyerni a világ politikai, gazdasági és más vezetőit, a nem vallásos humánus ideológiák híveit is. Ehhez az érdeklődést felkeltve erősíteni kell az emberek tudatában a globális ethosz igényét, hogy felelősen nekiláthassanak az emberiség számára oly fontos célok megvalósításához.

1.

A könyv nagy terjedelemben foglalkozik a világethosz szükségességének meg­indokolásával. A jelenlegi világ­helyzet főbb összefüggéseit vázolja fel, figyelmeztetve a konzekvenciákra és a halaszthatatlan tennivalókra. Első indokként a világban tapasztalható politikai, gazdasági, tudományos és kulturális válságnak már-már az emberi életet általában veszélyeztető sok jelenségét nevezi meg. Szerinte mindebben a modem világ összeomlása jut kifejezésre, az, hogy az emberiség már 1918 után eljátszotta egy új, poszt­modern világrend esélyeit. Már az európai fasizmus és a japán militarizmus is a társadalmi válság következménye és az új világrend feltartóztat ója volt. Megbukott a forradalmi kommunizmus is, bár jogos volt és maradt mind társadalmi, mind valláskritikája, a szocializmus pedig nemes eszméket fejez ki, mint a társadalmi igazságosság és szolidaritás, az elnyomottak szabadsága, a gyengék támogatása. Rossz volt viszont és életképtelennek bizonyult a diktatórikus államszocializmus.

Küng azonban elutasítja azt a nézetet, hogy a szocializmus bukása a kapitalizmus győzelmét jelentené a szocializmus felett. „Amerikai barátaimnak is be kell látniuk, hogy az Amerika által befolyásolt területek számára a Wall Street neokapitalista jelszavai életképtelenek és végzetesek.” (H. Küng: A világvallások etikája, 1994, Egyházfórum, Budapest, 32. old.) Szerinte a „gazdagodj, kölcsönözz, költekezz és élvezz” jelszavai öntetszelgők és nem állíthatók követendő példaként senki elé sem. A tőzsdeösszeomlások, a piac önszabályozó képességébe vetett vakhit, a kereslet és kínálat önmagában nem vezethet társadalmi egyensúlyhoz. A piackutatás nem helyettesíti a jó erkölcsöt, előrelátható a stagnálás és a hanyatlás. S a szuperhatalmi nagyzási hóbortok sem homályosíthatják el az óriási nemzeti hiányosságokat. „A nemzeti deficit tehát nemcsak gazdasági, hanem szociális, politikai és morális deficit is. […] A Nyugat vezető hatalmának válsága eközben az egész Nyugat morális válságává vált.” (Uo. 34. old.) Összességében tehát az egész fejlett világ egy értelem-, érték- és irányelvvákuum előtt áll, és döntő kérdéssé válik, hogy „sikeresen birkózik-e meg az önmaga által előidézett mély gazdasági, szociális, politikai és erkölcsi problémákkal.” (Uo. 35. old.)

A globális világethosz következő' indoka az, hogy vége a modem nagy­ideológiáknak. A világtörténelem nem igazolja a történelmi szükség­szerűség létezését, és Hegel, Marx, Spengler nézeteit erről. Ugyanígy nem igazolódik Fukuyama állítása sem a történelem végéről. Váratlan fordulatok voltak ugyan, de újabb távlatok nyíltak az emberiség előtt. Küng következ­tetése tehát, hogy a modern nagyideológiák, amelyek a két utolsó század­ban „tudományos és átfogó” magyarázatot adtak és vonzó „kvázi­vallásként” működtek, mára lejáratták magukat. „Az öncélú gazdasági fejlődés világ­szerte embertelen következményeket szül. […] Másodlagos és harmadlagos hatásként következményük a természetes emberi környezet elpusztítása és a társadalom alapjaiban való megrázkódtatása.” (Uo. 38. old.) Ebben látja Küng az ész és az értelem modern felfogásának válságát.

Indokolt megjegyezni, hogy a szerző fejtegetésében valós és hibás kritikák keverednek. Jogos a történelmi szükség­szerűség olyan felfogásának a bírálata, amelyben végzetszerűvé abszolutizálják érvényesülését. Csakhogy a történelmi szükségszerűség sem Hegel, sem Marx felfogásában nem így jelenik meg. A társadalom fejlődése nem holmi olajozott automata gépezet működése gyanánt történik. A dialektikus felfogás szerint a fejlődésben igenis létezik stagnálás, visszaesés, és szerepe van a véletlennek is. Mégis, összességében a fennálló rend szükségszerű meghaladása érvényesül. A világról szerzett ismeretek bővülése és mélyülése lehetővé teszi a szükségszerűség tendenciájának jobb megismerését, a kitűzött célok jobban összhangba kerülnek a cselekvés eredményeivel. Tehát az ész és az értelem szerepe nem csökken annak belátása nyomán, hogy nincs mindenhatóságuk. Küng álláspontja az emberi ész elvi korlátairól a közismert vallási alapállást mutatja, amely szerint ha az ész és az értelem valahol valamikor kudarcot vall, ott és akkor egyetlen megoldás marad: a hithez fordulás. Ám ő maga is szembekerül álláspontjával, amikor a kapitalizmus és a szocializmus problémáit korrigálhatatlannak ítéli meg, ugyanakkor lehetségesnek tartja meghaladásukat. Méghozzá úgy, hogy túllépve a tőkés piacgazdaságon és a szocialista tervgazdaságon, az ember szociális és ökológiai szempontok által szabályozott társadalmat teremt, törekedve egyrészt „a tőke érdekeinek (hatékonyság, nyereség), másrészt a társadalom és a környezetvédelem szükségleteinek összeegyeztetésére.” (Uo. 40. old.) Elnevezése szerint ez lenne az „öko-szociális piacgazdaságra” épülő társadalom.

A szerző jó szándékát figyelembe véve is fejtegetése több hibát tartalmaz. Elhamarkodott a két bírált társadalom korrigálhatatlanságáról szóló állítás. Egyrészt nem azonos alapról történik az összehasonlítás. A kapitalizmus ugyanis több száz éve létezik, bőven volt idő kiteljesedésére, mégis kialakulásától napjainkig súlyos ellentmondások terhelik. A kiteljesedett kapitalizmus igazolja ugyan, hogy a magántulajdon és a tőkés piacgazdaság talaján a vállalkozás hatékony és nyereséges lehet, de hogyan? Kizsákmányolással! Minden eddigi próbálkozás ellenére sem sikerült hatékonyságát összhangba hozni a társadalmi igazságossággal. E téren tehát tényleg érvényes a tőkés társadalom korrigálhatatlansága. A legutóbbi évtizedekben – a fogyasztói társadalom, a jóléti állam működése mellett is – a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lettek. Kiderült, hogy a jóléti állam szociális eredményei sem lehetnek tartósak, mert lehetőségeit és korlátáit a tőkés érdekek határozzák meg.

A szocializmus problémáinál látható, hogy ezek nem egy kiteljesedett társadalom megoldhatatlan szülöttei. A szocializmus megvalósítására eddig csak kísérletek történtek. Ezek a törekvések a tőkés hatalom nagyobb ellenállásával találkoztak, mint amit a kialakuló kapitalizmus valaha is elszenvedett a feudális hatalomtól. Mégis, a társadalmi tulajdon állami formája alapján is, kísérletezés kedvező változásokat hozott a dolgozók helyzetében, a társadalmi igazságosság megvalósításában. Lényegesen csökkentek a kiáltó ellentétek az egyes társadalmi rétegek között, általános munkalehetőség volt és nagyobb szociális biztonság. Nem sikerült azonban ezzel együtt és ennek jobb megalapozására a termelés hatékonyságát olyanná tenni, hogy az tartós összhangban legyen a társadalmi igazságosság elért eredményeivel. Hibás azonban e problémákat a kifejlett kapitalizmus gondjaival mechanikusan egybevetni. Küng nézete tehát, hogy a két társadalom problémái egyformán korrigál­hatat­lanok, nem bizonyított. A szocializmus fejlődése során a termelés hatékonysága megoldható a társadalmi tulajdon korszerűbb formáival és más gazdasági lépésekkel. A termelés hatékonysága nem köthető szükségszerűen a tőkés tulaj­donhoz és a piacgazdasághoz.

Egy következő indok azzal kap­cso­latos, hogy Küng szerint Európa sok országában új politikai konszenzus van kibontakozóban a konzervatív, a liberális és a szociáldemokrata pártok között, s ezek a pártok nem tudják saját profiljukat megőrizni az elkövetkező időkben. Nyugaton a társadalom az ún. „kevert szisztéma” felé halad, „közös posztkapitalista és posztszocialista állapot felé”. (Uo. 40. old.) Nyugaton a pártok közeledésének valóban vannak jelei, ezt a „nagy koalíciók” keresése is mutatja. Ám a valamennyire is tájékozott emberek tudják, hogy ezek a tőkés rendszerben lezajló politikai folyamatok egyáltalán nem posztkapitalista irányba mutatnak. Erősödik a multi­nacionális monopóliumok uralma, ádáz verseny folyik közöttük a világpiacon és egyre növekszik a különbség a gazdagok és a szegények között. A „kevert szisztéma”, vagyis a konzervatív, a liberális és a szociál­demokrata profil keveredése jól összefér mindezzel. Ebből tehát kapitalizmus utáni tendencia nemigen fejlődhet ki.

Egyébként a probléma lényegéből valamit a szerző is felismer, amikor a folytatásban a gyors technikai, technológiai fejlődéssel járó veszélyekre figyelmeztet, és igényli a tudományos kilátások várható következményeinek előre­látó, megalapozott, a „politikai gyakorlatban kivitelezhető felbecsülését”, valamint az erkölcsi meggondolások figyelembevételét. Úgy véli, a jövőben döntő lenne, hogy „előre tudjuk, mit szabad tennünk, még mielőtt meg­tesszük…”. Az etikának a válságprognózis segítségével, amely a leg­kedvezőt­lenebb lehetőség beálltával számol, a válság megelőzését kell szolgálnia”. (Uo. 41. old.) Ebben a fejtegetésben Küng, kissé meglepő módon az általa tévesnek minősített hegeli és marxi felfogás figyelembevételét ajánlja a történelmi szükségszerűség spontán hatásának elhárítására. A „mit szabad és mit nem szabad megtenni” figyelmeztetés így közvetett elfogadása a történelmi szükségszerűségnek. Igaz, hogy a világért sem nevezné ezt nevén, ő „megelőző etikáról” beszél, holott a döntés-előkészítés, a lehetőségekkel számolás tudományos alapon nem megelőző etika érvényesítése, még ha erkölcsi meggondolásoknak lehet is, van is szerepük a prioritások és preferenciák kialakításában.

Hiba lenne nem észrevenni, hogy Küng a vitatható nézetei mellett is a jelenlegi társadalmi válságtendenciák elleni fellépést szorgalmazza, bízik a társadalom fejlődésében. Bizalmát és optimizmusát egy békés, általa „ökogazdaságnak” nevezett meghaladási forma megvalósításában látja elérhetőnek. Kétségtelen tehát, hogy szemben áll a „történelem végéről” szóló spekulatív felfogással. Szerinte a 21. században a világ rendjének hosszú távú átalakulása kerül napirendre, új alaporientációval. AII. világháború óta most rajzolódnak ki a háborúmentes, békés együttműködés világméretű lehető­ségei, s ennek alapvonalai kivitelezhetőek. Nagy optimizmussal vázolja fel a változás nyomán létrejövő posztmodem társadalom új értékekkel való gazdagodását, az európai, amerikai, ázsiai gondolkodásmód találkozását, és ebben a világ és az ember egységes szemléletét. A félreértések elkerülésére hozzáteszi, hogy ezzel nem valamiféle egységideológia és szociális utópia tervét kívánja felvázolni. Elfogadja a sokféleséget, s vele együtt a társadalmi konszenzus lehetőségét. Méghozzá az új világhelyzetben lehetséges „integráló humán meggyőződések” új, pozitív konszenzusát.

Ebből kiindulva keményen bírálja a jelenlegi vallások múltba kapaszkodó anti­modernitását, konzervatív előítéleteit, miszerint a régi eleve jó. Határozott véleménye, hogy „el kell utasítani a programszerű ellenfelvilágosodás és az egyházi restauráció minden formáját. Egy modern előtti értelemben megújult keresztény Európa, amely a más vallásúakat és a nem hívőket kirekesztené – klerikális önámítás.” (Uo. 49. old.) Kudarcra ítéltnek nevezi II. János Pál pápa tervét is a keresztény Európára. „Egy ilyen program ugyanis konzumizmussal, hedonizmussal és materializmussal vádolja a nyugati demokráciát, nem ismeri el egyértelműen a szabadság, a pluralizmus és a tolerancia értékeit, saját egyháza keretein belül sem.” Kereken kimondja: „hosszú távra nézve egyetlen represszív vagy regresszív (visszamaradó, elnyomó) vallásnak sincsen jövője, legyen az keresztény, zsidó, iszlám, vagy más eredetű.” (Uo. 50. old.)

2.

Küng a III. évezred alapkövetelményének tartja a társadalom felelősségét a kortársakért, a környezetünkért és az utódainkért. A békés együttműködés keretében a világ és az ember egységes szemléletének kialakulása vezet az új alaporientációhoz. Megnő az erkölcs szerepe, érvényesül a világethosz. Mindezt sarkalatosnak mondja az embernek emberkénti fennmaradásához és életük emberies alakításához a lakható Földön. Cselekedni kell tehát a humánusabb társadalomért és a természet megőrzéséért. Ennek érdekében az etikát a közösség elsődleges fontosságú ügyévé kívánja emelni. S mivel minden cselekvés értékhordozó, ennélfogva a gazdaság, a politika és az etika szoros összefüggésben érvényesül, az egységesülő világ tehát nem lehet meg az egész emberiséget összekötő ethosz nélkül.

Az eddigi fejtegetést nézve hiányzik egy láncszem a világethosz kialakulásából és összetevőiből. Ez pedig a világnézeti alap. Mi a vallás szerepe a világethosz kialakulásában? Lehetséges-e erkölcs vallás nélkül? Küng ezekre a kérdésekre válaszolva határozottan állást foglal a vallás meghatározó szerepe mellett a világethosz tartalmi értékeinek alakulásában. Ám elfogadja és hangsúlyozza a világias erkölcs létezését és szerepét is. Ez figyelemre méltó, mert álláspontja – a megkülönböztetés mellett is – sokkal pozitívabb a hivatalos egyházinál. Nem túlzás kijelenteni, hogy Küng nézete a világias erkölcs létezésének és pozitív szerepének elismerésében a vallási irányzatok számára iránymutató.

Azt vallja: „A történelem során gyakran nem hívó'k voltak azok, akik életük példájával új értelmet adtak az emberi méltóságnak, és gyakran többet tettek az emberi nagykorúságért, mint a vallási közösségben élők. […] A nem vallásos emberek is rendelkeznek alapvető célokkal és prioritásokkal, értékekkel és normákkal, az igaz és a hamis kritériumainak ismeretével, a választás lehetőségével. Az ember mint értelmes lény valóságosan önálló, képes felelősséget vállalni önmagáért és a világért – istenhit nélkül is.” (Uo. 65. old.)

Rendkívül fontosnak tartja, hogy a vallási irányzatok elismerjék: „A nem vallásos emberek, akik magukat humanistáknak vagy marxistáknak mondják, szintén képesek a maguk módján az emberi méltóságot és az emberi jogokat, azaz a humánus ethoszt képviselni és védeni.” (Uo. 66. old.) Ezt – szerinte – a keresztények sem vonhatják kétségbe. Küng azonban ezen túlmenően hangsúlyozza az összefogás szükségességét a közös világethosz érdekében, valamint az együttes fellépést mindennel szemben, ami antihumánus. Hasznos megoldásokat fogalmaz meg a közös értékek szerinti kapcsolatokra és az együtt cselekvésre.

Megindokolja azt is, hogy miért beszél a vallás meghatározó szerepéről a világethosz alakulásában. Úgy ítéli meg, hogy a posztmodem korban a modern világi meggyőződések veszítenek hitelükből, a vallások pedig jobban előtérbe kerülnek. Napjainkban tehát nem vallás utáni, hanem ideológiák utáni korról beszélhetünk. Ezért kell a világethoszt a vallásokra alapozni, de még inkább azért, mert az erkölcsi kötelezettségek feltét­lenségét, egyetemességét csak a vallások tudják megindokolni. Az emberhez kötött eszmék nem köteleznek feltétlenül semmire, az emberiség megóvásának kötelezettségét a racionalizmus nem igazolja egyértelműen.

Ezek az eléggé súlyos, minősítő szavak azonban úgy tűnik, nem meg­alapozottak. Küng szóhasználatával élve az emberhez kötött humanista, materialista álláspont az erkölcsi kötelezettségek, a felelősség tekintetében is alapvetőnek tekinti a cselekvés következményeivel való számvetést. A jó szándék önmagában kevés az emberért vállalt felelősség tudatos érvénye­sítésében. A marxisták számára a tudatosság azonos az emberi értékek cselekvő megvalósításával. Ha az erkölcs lényege az ember szolgálata, akkor az Abszolútumból, Istenből kiindulás és a feltétlenség nem ad meg­különböztető többletet az evilágiságra épülő erkölcsi kötelezettségekhez képest. A konkrét példákra hivatkozás pedig nem perdöntő, mert itt is, ott is található pozitív és negatív példa egyaránt. Hivatkozni lehet Küng konkrét bírálatára is az egyes vallási irányzatok hátráltató, akadályozó szerepéről a humánum érvényesülésében.

Küng jól látja, hogy a világethosznak a vallásokra építése realizálásához a vallások békéjére lenne szükség. A mai vallási irányzatok viszonyáról azonban ez nem mondható el. Ennek ismeretében szinte drámai a kérdés: képesek-e a vallások az egymás közötti békére? Számos történelmi és mai példa mutatja, hogy milyen sok előítélet és bizalmatlanság akadályozza a vallások békéjét. Mégis bizakodást merít abból, hogy a világ fejlődési tendenciái, valamint a pozitív ökumenikus példák a vallási béke lehetőségével kecsegtetnek.

A vallási béke alapjának az igazság kérdésének tisztázását tekinti, az elfogadható választ arra, hogy a sokféle vallásból melyik az isteni igazság igazi hordozója. Sok a vallási irányzat – sok a válasz. A jelenlegi egyházi álláspontok – Küng szerint – kétféle veszélyt tartalmaznak: a fanatikus fundamentalizmust és a különbségeket összemosó relativizmust. A fanatikus fundamentalizmus sajátos „erődítmény pozícióban” jelentkezik, korlátolt kizárólagossággal és felsőbbrendűség-felfogással. Velejárója az önhittség és az intolerancia, valamint a tanulásra képtelen hitvédelem. Ugyanez a hibájuk az olyan nézeteknek is, amelyek szerint a saját vallás az igazi, és minden más vallás hamis. De hibás és veszélyes az a másik irányú törekvés is, amely a különbségeket összemossa, azt állítva, hogy minden vallás egyformán igaz, tehát felesleges a témán rágódni.

Küng az igazi veszélyt a kétféle felfogásból következő versengésben és annak káros hatásában látja. Katolikus teológusként egyetért a II. vatikáni zsinat álláspontjával, hogy tanításaiban nem lehet minden vallásnak egy­formán igaza. „Egyetlen vallás az igazi, de minden történelmileg kifejlődött vallásnak része van ennek a vallásnak az igazában” – mondja. Az igaz vallásnak azonban nincs jogcíme a többi beolvasztására. Viszonya más vallásokhoz nem lehet a magasabb­rendű az alacsonyabbra degradáltakkal szemben. Az igazság érvényesítésében a hódítás, a másiknak identitása feladására kényszerítése nem szolgálja a vallási békét. „A határ igaz és hamis között nem esik egybe a saját és a másik vallás határaival.” (Uo. 114. old.)

A valódi ökumenikus közeledésnek fontos előfeltétele a saját nézetek önkritikus közelítése és a másik által nyújtott tükörképben a tényleges hibák elismerése. „Biztos, hogy az igazság és hamisság kérdését egyik vallás sem háríthatja el magától. Ártatlan vallás nem létezik.” (Uo. 115. old.) Úgyszintén fon tos a vallásokon belül – a kereszténységben is – a humanizmus erősödése. Különösen most, amikor a vallás ismét növekvő szerepet tölt be. A humánum ökumenikus alapkritérium is! Az igaz emberség az igaz vallás előfeltétele. Nem tagadva, hogy a humánum minden demokratikus eszme és intézmény létének s tevékenységének alapeleme. Éppen ezért a hiten alapuló humánum nem ellentétes a párbeszéddel, sem a más vallásokhoz való viszonyban, sem a nem vallásos emberekkel való összefogásra törekvésben.

Az ökumenikus párbeszéd érdekében Küng fontosnak tartja a jelenkori vallási helyzet alapos kutatását, különös tekintettel a hit maradandó tartalmára és változó elemeire. Azt állítja, hogy a vallások sem történelmileg, sem ma nem oldódnak fel a kultúrákban, inkább áthatják azokat. „A nagy vallási rendszerek évezredeken át, ősibben, erősebben és maradan­dóbban alakították földünk kulturális tájképét, mint bármelyik uralkodó vagy birodalom.” (Uo. 165. old.) Ennek tanulságai érdekében is lényeges tehát a vallási változásoknak és hatásuknak a vizsgálata. A mai társadalmi fejleményeket és bennük a vallási erők és mozgalmak tevékenységét ezzel a globális világtörténelmi és világméretű szemlélettel kell szemlélnünk. A globális áttekintés a világvallások mai helyzetéről és közeledési tendenciáiról hozzásegít felismerni azokat az állandókat, amelyek a jövő felé haladásra irányt mutatnak és terápiát kínálnak. A világ több központú lesz és többvallású, de nagyobb szüksége lesz a világvallások megegyezésére, mint valaha. Enélkül politikai megegyezés sem lesz lehetséges.

*

Hans Küng szinte prófétai ihletésű könyvet írt. Jelenünk súlyos válság­tényezői és az emberiséget veszélyeztető hatásuk kemény kritikája mellett különböző jelekből olyan tendencia kibontakozásának kezdeteit ismerte fel, amelyek bizalommal töltik el a világbéke és a humánus társadalom jövőbeni megvalósulása iránt, amelyben érvényesül a világethosz. Reális helyzetképe olyan jövőképpel és a hozzá vezető út olyan követelményeivel ötvöződik, amelyeket víziószerűnek, utópikusnak is lehet mondani. Elképzelése fölébe emelkedik az apokaliptikus víziók nagy részének.

Küng prófétikus jövendölése nem pusztulást és világvéget állít elénk, hanem az emberiség fennmaradását szolgáló humánus társadalom meg­való­sí­tá­sát szolgáló összefogásra és közös cselekvésre szólít. A szerző nézeteivel lehet vitatkozni, de vízióin fanyalogni nem szabad. Az igazán hasznos az, ha a mű legfontosabb mondanivalóját megszívlelve magunkévá tesszük fel­szólítását a cselekvő párbeszédre a társadalmi igazságosságért és a békéért folyó küzdelemben.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Gyilkosság

Minap egy igen tiszteletreméltó testület tanácskozásán vettem részt, melynek egyik témája az volt, csatlakozzunk-e ahhoz a nemeslelkű társadalmi mozga­lomhoz, melynek célkitűzése a „gyilkosságmentes képernyő” ideáljának elérése.

A fő érv, ugyebár, az, hogy a televízió műsoraiban vetített krimiket és akciófilmeket súlyos felelősség terheli világszerte, s a rendszerváltás óta nálunk is egyre magasabbra csapó erőszakhullám terjedéséért. A fiatalok már gyermekfejjel véres gyilkosságokat, lövöldözéseket és autós üldözéseket bámulnak a képernyőn, nem csoda hát, hogy felcseperedve maguk is követik ezeket a rossz példákat.

Az ülés után, hazafelé menet a Moszkva tér környékén elképesztő autótömkelegbe ütköztem, s az emberek azt újságolták, hogy a Margit híd tájékán szitává lőttek egy közismert hazai sajtócézárt, ez az oka a példátlan dugónak.

Amiről rögtön az jutott az eszembe, hogy bizony, jobb lenne a gyerekeinket nemcsak a tévébeli krimiktől, hanem köznapi valóságunk rémségeitől is megóvni valahogyan. Mert lehetséges, hogy a képernyőn ömlő paradicsomlé rossz hatással van a lelkületükre, de az effajta rémségekről bízvást tudják, hogy fikciók, modern testvérei az olyasféle borzalmaknak, mint amikor Jancsi és Juliska a kemence lángpoklába taszítja a boszorkányt. (Jut eszembe, ha a „gyilkosságmentes képernyő” jelszavát komolyan vesszük, az esti mesék és a gyerekkönyvek környékén is jól körül kell néznünk, akad ott is kicenzúrázni való horrorstory bőven.) Meg azt is tudják, ugyebár, hogy a műsor végén a jó detektív által képviselt jogrend úgyis diadalmaskodik a gonosz gengsztereken. Ámde a valóság ennél sokkalta sötétebb. A lassan mindennapinak számító budapesti lövöldözések, robbantások áldozataiból bizony nem paradicsomlé fröccsen az úttestre, s eddigi tapasztalataink szerint derék detektívjeink nemigen tudják érvényesíteni a jogrendet. Ráadásul ez a valóság morális szempontból sem olyan egyértelmű, hiszen korántsem bizonyos, hogy a szitává­lövők, autórobbantók, lokálokba gránátokat vetők minden esetben nagyobb gengszterek az áldozataiknál.

Bizony, nincsen ebben a mi valóságunkban semmiféle pedagogikus nevelő szándék. S ha valóban el akarjuk zárni ártatlanul nagyszemű gyermekeinket a fertőtől, nem elég, ha a tévéműsorokból száműzetjük az erőszakot, el kellene érnünk azt is, hogy a mindennapjaink is ugyanígy megtisztuljanak a horrortól.

Ámde ez – mint köztudott – nem megy. Nagypapaként szeretett politiku­saink egyike mutatott rá igen egyértelműen, hogy most a kapitalizmust építjük, s ennek megvannak a maga kikerülhetetlen vonásai: az első dollármilliók forrását nem szabad jogi eszközökkel firtatni, a további milliók már mind makulátlanok lesznek, s a gazdaság így fog felvirágozni. Arról nem szólt ugyan, hogy e nem firtatandó milliók megszerzése szükségképpen összefonódik utcai agyonlövésekkel, felrobbantásokkal s más, hasonló, sajnálatos eseményekkel, de hát ez magától értetendő. A társadalomépítési célkitűzések effajta logikája pedig meghitten megszokott már számunkra, akik abban nőttünk fel, hogy „ahol fát vágnak, röpköd a forgács is”, és „a szocializmus építése nem karácsonyfa-ünnepély”. Hát a kapitalizmusé sem az, de mennyire nem.

Itt eszembe jut, hogy ezek a mi bérgyilkosaink és egyéb gengsztereink többségükben abban a társadalomban nőttek fel, amely nem volt ugyan karácsonyfa-ünnepély, de a képernyőkön nemigen szerette a rémségeket; a krimi nálunk igen sokáig „a burzsoá társadalom dekadens bomlás­termé­kének” számított. Ugyan miként lehetséges, hogy az effajta pedagogikus műsorpolitika idején felnevelkedettek most mégis ugyanolyan szörnyetegek, mint a gyermekkorukban előlük elzárt amerikai horrorfilmek negatív hősei?

Nem folytatom azonban ezt a messze vezető gondolatsort, a lényeg az, hogy a hétköznapi élet krimijeitől nem tudjuk elzárni gyermekeinket.

Ámde ugyanez vonatkozik a tévékrimikre is. Ha a kapitalizmust építjük, akkor világos, hogy a televíziós vállalkozásoknak is a piaci törvényekhez kell igazodniuk. Ez azt jelenti, hogy a leginkább hirdetésekből élnek, s a nagy hasznot hozó hirdetéseket azok a vállalkozások kapják, amelyek magasabb nézettségű műsorokat sugároznak. A nézettség száma és a műsorban elfröcsögtetett paradicsomlé mennyisége között egyenes arányú összefüggés lévén, ha sikerülne letiltatnunk a képernyőről a gyilkosságokat, nem lenne mit néznünk, mert a tévéadók csődbe mennének. De hát úgyse sikerülne.

Summa summarum: a kapitalizmus építésének körülményei között a „gyilkosság­mentes képernyő” jelszava ugyanolyan utópisztikus, mint a „gyilkosság­mentes hétköznapok”-é.

Ha valaki ezek után megkérdezné tőlem, hogy mindebből nem következik-e az is, hogy gyermekeink lelkületének megóvása, szebb-jobb jövőjének biztosítása érdekében nem kellene-e hát egy olyasféle társadalmat építenünk, ahol a fent jelzett szükségszerűségek helyébe mások lépnek, akkor csak azt válaszolhatom: hát igen, a „gyilkosságmentes képernyő” harmatos ábrándja helyett valami ilyesféle törekvéseket kifejező jelszavakon kellene elgondolkodnunk.

MARCZINUS SÁNDOR

Privatizációs algebra

Mr. X.-nek tudomására jut, hogy egy bankban, adott időpontban jelentős pénzösszeg lesz. Megemlíti ezt Mr. Y.-nak – aki egyébként bankrablással foglalkozik – azzal, hogy hírforrása, Mr. Z., némi részesedés fejében, hajlandó elősegíteni a bankba a bejutást. Megállapodnak a részesedési arányokban (pX%+pY%+pZ%=100%), és Mr. Y. elvégzi a műveletet.

Kis idő múltán az adóhivatalnak feltűnik (mert arrafelé ez fel szokott tűnni), hogy Mr. Y. többet költ, mint azt az adóbevallásában szereplő bevételek lehetővé tennék. Némi vizsgálódás után átadja az ügyet a rendőrségnek. Az lefüleli a misztereket, az ügyészség vádat emel, a bíróság ítéletet hoz, az elkövetők pedig hűvösre kerülnek. „Bejáratott demokráciában” – ahogy manapság mondani szokás – a dolgok így mennek.

Nálunk a bankrablás más módszerekkel történik.

Az állami vállalatok és ingatlanok tulajdonosi jogaival rendelkező szervezet egyik vezetője, X. úr, aki tudomására hozza Y úrnak, hogy van egy H. ingatlant birtokoló V. cég, amit meg lehetne vásárolni potom 4 egységért. Y. úrnak, legalábbis erre, egy vasa sincsen, de mint kiderül, ez nem lehet akadály, csupán üzleti tervet kell készíteni. Z. urat, a társadalmi tulajdonú bank egyik vezetőjét felkeresi Y. úr, aki a felügyelőbizottság tagja és egyfajta hitelt kér. Z. urat nem zavarja, hogy Y úr jogállásával összeférhetetlen a kérés, nincs önrésze, az összeg is többszöröse a jogszabályban előírt maximumnak. Elintézi a 4 egység hitelt.

Ezután Y. úr alapít egy új vállalkozást, ebbe belépteti V. céget apportálva a H. ingatlant. A többi gyorsan megy, hiszen V. úr önmagával üzletel, így a H. ingatlan eladható állapotba kerül. Meg is veszi a bank potom 12 egységért; ebből fizeti vissza Y. úr a hitelt. Végső soron Y. úrnak van egy V. cége és 8 egysége. Az államnál ugyanez veszteség, ha a V. értéke valóban 4 egység. Az osztozkodást homály fedi. Lehet, nincs is, a kompenzáció máshol és máskor történik.

Most lép be a magyar jogállam. Az APEH valamilyen okból vizsgálgatni kezdi Y urat, majd bírósághoz fordul – és tessék megkapaszkodni! – azért, mert Y úr a tranzakció után nem fizetett adót.

A két eset között ne keressünk hasonlóságot.

A „bejáratott demokráciában” Mr. X. és Mr. Z. nem bűntelen, bár a betörés idején nem jártak a bankban. Mr. Y. bűne is csupán annyi, hogy a rabolt összeg után mellőzte az adófizetést.

Nálunk az ügy úgy zárult, hogy a bíróság – miután az ügyész sírva bocsánatot kért – Y. urat fölmentette az összes vádpontok alól, a jogállamiság leg­nagyobb dicsőségére. Ezzel mérföldes lépést tettünk valamerre. A társa­da­lom kínjában röhög: sírásra tartjuk és fizetjük az ügyészeket. Meg­hatódásra és felmentő ítéletek meghozatalára pedig a bírákat.

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Versek a félelem ellen

Simor András: Féleleműző

Simor Andrásnak az elmúlt évek során megjelent versesköteteiben erőteljesen érzékelhető, visszatérő motívum a félelem. Kissé sarkítva azt mondhatnánk, hogy a költő számára létforma lett, amelyet megszokni ugyan nem lehet, de lázadva, tiltakozva együtt lehet élni vele.

A pszichológusok sokat írtak évtizedek óta a modern ember szorongásairól, amelyeket a világ befolyásolhatatlan erői keltenek. A gazdaság, a politika előreláthatatlan abszurd fordulatai belegázolnak az ember életébe, a kafkai víziókat a köznapok tucateseményeinek szintjére süllyesztik. Mindez sok­szorosan érvényes ma nálunk és Európának ebben a szögletében, ahol korábban elképzelhetetlen dolgok váltak valósággá történelmi mértékkel mérve egyik pillanatról a másikra, szilárdnak hitt értékek omlottak össze, és bűnök váltak egyszerre erénnyé.

A félelem érzése önmagában még nem minősíti az embert. Félelmei minden­kinek vannak, legföljebb nem mindenki vallja be. A jellemre csupán az utal, hogy az ember hogyan éli meg a félelmeit: megadja magát nekik, agresszióval válaszol rájuk, vagy megkísérli felkutatni a forrásaikat, és tudatosan szembeszáll velük, akár a győzelem reménye nélkül is. Ebből a szempontból meghatározónak érzem a kötet címadó versét, amelyet teljes egészében idézek, mert így válik egyértelművé, hogy Simor András hogyan válaszol a félelem kihívására:

Csak a szívemet el ne gyávítsd.
Gyávaságból halál virágzik.

Hiszen félek (bolond, ki nem fél),
de több vagyok e félelemnél.

A csorda hangját idehallom,
arra készül, hogy lerohanjon,

tolong mind, a vezért követve,
bődül fiatalja, öregje,

a patájuk közelről csattan,
de ne lássák, hogy megriadtam.

Így várom őket szemtől szembe.
Pusztulni is jobb verekedve.

Lehetetlen nem gondolnunk Radnóti Mint a bika című versére:

…fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd
és elesik s csontjait széthordja a horda – …

Így küzdők én is így esem el majd
s okulásul késő koroknak csontjaim őrzi a táj.

Radnóti 1933-ban írott versében a farkasokat szimatoló bika képét idézi föl, s önmagát hozzá hasonlítja. Simor Andrásnál elmarad a hasonlat, a költő a versben közvetlenül maga érzékeli a közeledő veszélyt. A helyzet különbözik, a költői-emberi válasz azonban szinte ugyanaz: a küzdelem vállalása még akkor is, ha a bukást nem csupán lehetőségnek, de bizonyosságnak érzi.

De valóban bizonyosság-e? Kétségtelen, hogy Simor András némely versében annak látszik, a harc pedig nem heroikus küzdelemnek, hanem Don Quijote-i szélmalomharcnak. Ám ezt csak a versek egyik vonulata sugallja. ‘Vannak Simor Andrásnak bizakodóbb pillanatai, amikor másféle versek születnek:

Lobbanunk, meghalunk.
Akkor is itt leszünk, ha már
rég nem vagyunk.

Ki győz és ki veszít?
Meglátják századok,
ezred is eltelik.
                            (Ellensorok)

Megtépázott, csúfolt hitem
a túlsó partra átviszem.
Ha nem kísér is senki sem,
gyűrűzik nyomom a vizen.
                                   (Útjelző)

A reménytelennek érzett jelenből a jövőhöz fordulás gyakori jelenség a költészetben. Ám aki a jövőt hívja bírául, az nem vesztette el a reményt, annak célja és hite van, tudja, hogy lesz jövő, és bízik benne, hogy jobb lesz a jelennél. Sőt erre utal a szatirikus versek növekvő száma is. Simor András megőrizte humorát, ha ez olykor már-már fekete humor is:

Ha a tanárok éhen halnak,
bezárhatják az iskolákat,
megoldódik az oktatásügy,
mellyel kínlódott annyi század.

Ha gyereket a nők nem szülnek,
óvodákra sem leszen szükség…
                                   (Tacepao)

A humor élni segít, a nevetségesség pedig öl. A nevetségessé tett ellenfél már nem olyan félelmetes, ezért érzi a költő szükségét annak, hogy a szatírát is bevegye szellemi fegyvertárába.

Talán nem tévedek túl nagyot, ha Simor András utóbbi években publikált verseiben azt látom, hogy a költő határvonalhoz közeledik, ahol az utak is elválnak: vezet innen út a csalódások belső feldolgozásán át a megerősödött hit és (ön)bizalom felé, de a reménytelenség, a semmi felé is. Reméljük – és jó néhány vers tanúsága szerint nem alaptalanul –, hogy az első út az övé. (Z-füzetek/77)

MOLNÁR GÉZA

Kitekintés a történelem örvényeiből

Berend T. Iván: A történelem – ahogyan megéltem

A rendszerváltás óta folyamatosan tanúi vagyunk politikusok, írók, tudósok, publicisták buzgalmának, mellyel egymást túllicitálva lapátolják a sarat, a szennyet a mögöttünk levő fél évszázad magyar történelmére. Sommás véleményük az, hogy ami az utolsó évtizedig történt, nem egyéb, mint bűnök, erőszakosságok, jogtalanságok halmaza, a nép egészének meghurcolása, a magyarság brutális letérítése természetes fejlődési vonaláról, kiszakítása az európai népek közösségéből. Szó sincs differenciált elemzésről, jó és rossz különválasztásáról, az objektív történelmi helyzet, a politika mozgásterének, lehetőségeinek számbavételéről – annál több a durva csúsztatás, a hamisítás, a tények mellőzése, a rágalmazás, az egyoldalú megközelítés. Egy lezárult történelmi periódussal már mindent lehet csinálni – vélik az említett urak és hölgyek –, a halott már nem tud védekezni, visszaütni.

Csakhogy még élnek a tanúk, azok, akik nem a mostani kurzus ideoló­giájának szellemében, de a megélt évtizedek objektív feltárásának indítékával, valósághűen szólnak az utolsó fél évszázad magyar történelméről. Jelen esetben közéjük sorolható Berend T. Iván könyve, A történelem – ahogyan megéltem; tisztességes mű – a mai világban már az is nagy dolog, ha ilyesfajta intonációval kezdheti a kritikus a közelmúlt évtizedeket tárgyaló könyvről szóló észrevételeit Berend T. Iván, aki gyermekként megjárta Dachau poklát, iskolái elvégzése után, már egyetemi tanulmányai során, a közgazdaság és a történelem felé fordult érdeklődésével s gazdaság-történészként, a reformokért küzdő nemzedék egyik domináns tagjaként emelkedett a hazai s a nemzetközi társaságok vezető tudósai közé. Nincs itt terünk az életpálya részletes bemutatására, annyit azonban mégis meg­említenénk, hogy 1973-1979 között a Marx Károly Közgazdaság­tudományi Egyetem rektora, 1985-1990 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, több alkalommal angol és amerikai egyetemek vendég­professzora, díszdoktori címek tulajdonosa, 1995-től pedig a Nemzetközi Történettudományi Bizottság elnöke.

A könyve voltaképpen részletes és alapos életrajz. Az 1930-ban született tudós végigköveti az átélt évek, évtizedek eseményeit, a tudományos tevé­keny­ség beleötvöződését a hazai gazdasági reformért vívott küzdelmekbe, feltárja azt a folyamatot, melynek eredményeként a szociáldemokrata reformizmus híve lett.

Hadd vessük itt mindjárt közbe: nem a maga mögött hagyott évtizedek egyértelmű megtagadásával jutott idáig. A Rákosi-korszak katasztrofális gazdaság­politikájának elemzése, a Kádár-rendszer évtizedeinek, út­vesz­té­sének története tárgyilagos pontossággal végigvonul a könyv lapjain. De benne van a felszabadulást követő évek hite és lelkesedése, a lakosság, a nép áldozatkészsége s munkájának sok eredménye is. Vagyis megtalálhatjuk azokat a cölöpöket, melyek a múltba nézés tárgyilagos igazságainak tartó­oszlopai.

Néhány idézet a könyvből: „… 1945 tavasza számomra a felszabadulást és életet jelentette, s a történelem semmilyen fordulata nem értékelhette ezt át […Ja Szovjetunió presztízse a Hitler elleni háborúban viselt elévülhetetlen történelmi érdemei folytán kikezdhetetlen volt számomra…”

Az 1945-től 1948-ig terjedő időszakról írja: „Százezrek, sőt milliók élhették át hasonló eufóriával »a saját sorsunk kovácsai lettünk« élményét. Tömegek gerincét segített ez kiegyenesíteni a különböző jellegű, paraszti, kisebbségi vagy egyszerűen anyagi kiszolgáltatottság évtizedei után. Ma is úgy látom, hogy egy öntudatra ébredt és cselekvő társadalom valóban szerepet játszott mindabban, ami történt a háború utáni Magyarországon.”

Az 1950-es évek kezdeteiről megállapítja: „Utólag visszatekintve ezekre az évekre, a végtelen mennyiségű s nem egyszer fatális hibák és bűnök, valamint az idejétmúlt, anakronisztikusán elavult modernizálási modell ellenére – amely csak a korábbi perifériális helyzet új formában való újratermelésére volt alkalmas – a megmerevedett társadalmi keretek szétverését ma is maradandó történelmi értéknek tartom, alapnak egy modern Európához való felzárkózás még magára várató programjához.”

Az orosz forradalomnak tévútra kerülése kapcsán megjegyzi: „A háború utáni korszak olyan kiemelkedő teoretikusai, mint Kari Popper vagy Hannah Arendt is közös nevezőre hozta a fasizmust és a kommunizmust a »totalitárius« rendszerek és a »zárt társadalmak« gyűjtőfogalma alatt. Ugyanezt teszi a valaha kommunistaként indult Francois Fürét vagy Heller Ágnes is. […] A két eszmerendszer mégis gyökeresen eltér […] a nácizmus az embertelen ösztönökre és indulatokra apellál. Hódítás, pusztítás, népirtás a programja egy »felsőbbrendűnek« nyilvánított faj és nemzet szolgálatában. A marxizmus filozófiája, kommunista változatában is, mélyen az emberi igazságvágy örök világában gyökerezik.”

Nem szeretnénk téves és egyoldalú megvilágításba helyezni a könyvet. Bernnel T. Iván az 1956-os eseményekhez vezető út, de a rákövetkező időszak gondos és alapos elemzésével is részletesen kitér mindazokra a téveszmékre, hibákra, bűnökre, melyek részesei voltak a politikának, a társadalom formálódásának, s amelyeknek felismerése, az ellenük folytatott küzdelem az ő tudományos életpályáját is befolyásolta. Szemléletére jellemzően azonban minden irányban vizsgálódva, az összes tényezőt számba véve alakította ki álláspontját. Ennek jellemzésére hadd idézzük a következőket: „A kommunista kihívás egyébként nem kis szerepet játszott magának a korai kapitalizmusnak átalakulásában, s a szocialista eszmék egy részének befogadásában. Nagy egyetértéssel olvastam II. János Pál egyik 1993-ban a La Stampának adott nyilatkozatában ennek a ténynek pápai elismerését: »Európa és a világ számos súlyos társadalmi és emberi problémája a kapitalizmus aberrációiban gyökerezik. A kommunizmus válasz volt a felelőtlen kapitalizmusra. Ez utóbbi átalakulása nagymértékben éppen a szocializmus eszméjének köszönhető.« Most viszont éppen a kommunista eszme alapos felülvizsgálata vált szükségessé, hogy a szociáldemokrata reformizmus és a reformált, jóléti kapitalizmus tanulságait érvényesíteni lehessen.”

De fontos elemzésekkel találkozunk a Kádár-korszak egyes periódusairól is, a hatvanas évekről szólva megjegyzi: az előző időszakot „… egy összehasonlíthatatlanul kevésbé elnyomó és kevésbé ideologikus rendszer, látványosan javuló életviszonyok, hangsúlyozott fogyasztásorientáció és a nemzetközi nyitottság váltotta fel. […] Budapest lakásállománya az 1949. évi 464 OOO-ről 1970-re 630 000-re ugrott. […] 1958-ban 16 000 [televízió] előfizető volt az országban, a hatvanas évek végére 1,2 millió lakásban, minden harmadik háztartásban jelen volt. […] Ugyanezen években az ország lakosságának fogyasztása […] 1938-hoz képest megkétszereződött. 1958 után a reálbérek egyenletesen, évente átlagosan 2-4 százalékkal emelkedtek. A nyomorban élők száma rohamosan csökkent, s a lakosság 15 százalékára zsugorodott […] ebben az évtizedben általánossá vált az ingyenes egészségbiztosítási rendszer…”

Azt a széles körű panorámát, melyet egy jelentékeny tudós a maga élet­pályájáról, tudományos tevékenységéről felrajzol, egy könyv recenziójában – mint már jeleztük – nem tudjuk teljes részletességgel ismertetni. Az út, melyet a gazdasági és társadalmi reformok végig­viteléért a tudományos eredményekben is rendkívül gyümölcsöző küzdelmekkel végigjárt, végül is a rendszerváltásba torkollott. Igaz hittel küzdött a változásokért – s látnia kellett, az események forgatagában felszínre került, domináns politikai erők más irányba kényszerítik az ország szekerét. De hadd idézzük őt magát: „Általában a nyugat-európai jóléti állam, szociális piac, skandináv szocializmus képlete lebegett a szemem előtt, természetesen […] úgy, hogy az ország megindulhat a jóléti állam kiépítése felé vezető úton, hiszen az a fejlettség nem sokkal magasabb fokán indult útjára Nyugaton is […] de 1989-1990 fordulójára nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszerváltás nem ebben a formában játszódik le Magyar­országon. Ezt mély csalódásként éltem át. […] A reformfolyamat végeredménye kétségkívül egészen más lett, mint amit bármely reformer is elképzelt.”

Az események krónikájához tartozik, hogy amikor felemelte szavát az MDF nacionalista-populista szárnyában jelentkező antiszemitizmus ellen, az MDF vezetése ellenségként kezelte. Lassan megfagyott a légkör körülötte az Akadémián is, Antall és Jeszenszky külföldi tudományos intézeteknél is lépéseket tett ellene. „Az Akadémián új naptár lépett életbe, s az időszámítás 1990 májusában kezdődött. Többé nem léteztem. […] Ostoba, de mégis idegesítőbb volt a postaládámba bedobott, jó néhány azóta is őrzött névtelen levél hangneme: „Te Magyarország legnagyobb gazembere, legnagyobb ellensége és tönkretevője, a zsidóvilág felbujtója a magyarság ellen. […] Lesz nagy leszámoltatás. […] A ronda fejedet akarjuk!” Másik levél: „Meg fogsz halni, Iván! Zsidó vagy és kommunista, bárhová menekülsz, megtalálunk!” Az amerikai magyarság soraiban élő szélsőjobboldali hungaristák, fajvédők, nyilasok is összehangolt, koncentrált sajtótámadásokat, feljelentéseket intéztek ellene (1993 őszén!) kitoloncoltatását követelve „…a magyar nép ellen elkövetett bűnei miatt Magyarországon feleljen”.

Új és új tudományos vállalkozások megvalósulásához nyugalom kellett, „…de egyben el akartam kerülni, hogy a hatalomváltást kísérő sárdobálásban részt vegyek […] napnál világosabban rajzolódott ki a rendszerváltás várható, s számomra sok szempontból is elfogadhatatlan iránya is. Az általam is életre segített szabályozott piaci, vegyes tulajdonú gazdaság helyett az önszabályozó laissez faire, az állam teljes visszavonulása, a vámokat maradéktalanul lebontó szabad­kereskedelem mező­gazdaságot feláldozó politikája ugyanúgy taszított, mint a Horthy-rendszer iránti nosztalgiák kormányzati politika szintjére emelt törekvése s az a jobboldali hullám, ami az átmenet hónapjaiban elementárisán tört felszínre.”

Berend T. Iván úgy döntött, elfogadva a Kaliforniai Egyetem pályázat útján elnyert meghívását a Történelmi Tanszék professzori állására, Amerikába települ át családjával együtt, 1990 szeptemberében. Azóta ott él.

Végiggondolva a könyvében foglaltakat, megállapíthatjuk, erre a kitűnő tudósra is jellemző egy bizonyos fajta naivitás, nevezetesen az, hogy a baloldali reformerők nem vették számba az ugrásra készen várakozó jobboldali, szélsőjobboldali párttömörüléseket, amelyek a modellváltást azonnal rendszerváltássá változtató hatalmi harccá kényszerítették, s akik minden zsilipet felnyitottak a beáramló rablótőke előtt. Többé itt már nem lehetett szó a skandináv jóléti társadalom modelljéről, annál is inkább nem, mert a szovjet tömb szétbomlása után a korábbi évek szociális védőhálójának lebontása a fejlett országokban is mindenütt megindult. De ezek a tények már az utolsó évtized fejleményei, mondhatnánk, ez már egy később megírandó másik történet.

(Kulturtrade Kiadó)

FRIDECZKY FRIGYES

Egy rendkívül hasznos kézikönyv

Filozófiai kalauz

A kiadó azoknak ajánlja e könyvet, „akik a címszavaknál többet szeretnének tudni a filozófiáról. […] A figyelmes és kitartó olvasó akkor is képes a megértésére, ha ez az első filozófiakönyv, melyet kézbe vesz.”

Ez utóbbi mondattal vitába szállnék. A szerkesztő, A. C. Grayling szerint e tanulmányok „azok számára készültek, akik nem érik be azzal, hogy csak felületes, futó pillantást vessenek a filozófiára”.

A kötet szerzőiként tizenhárom tudós nevét olvashatjuk – a szerkesztőt is beleértve –, oxfordi és londoni professzorok, némelyek több egyetemen és kül­földön is tanítanak. A kötet tizenegy tanulmánya „mindegyike önálló egység­ként tárgyalja” az adott filozófiai témát, de mivel a „filozófiai vizsgá­ló­dásban sok az átfedés és az összefüggés, így aztán a fejezetek gyakran nyúlnak át egymás kutatási területére”…

Az első fejezet, az ismeretelmélet három szakasza a tudás pontos meghatározásával, az ismeretek megszerzésének egyik alapvető módjával, az érzékeléssel foglalkozik, a harmadik pedig szkeptikus érveket mutat be, illetve próbál cáfolni. A második fejezet a filozófiai logika, ami lényegében a filozófia műhelyének tekinthető; a harmadik a metodológia, amely nagyrészt a fizikai világ kutatásában alkalmazott módszerekkel és fogalmakkal kapcsolatos kérdésekre irányul; a negyedik a metafizika, ennek legfőbb kérdése: mi létezik, s milyen a létezők természete? Megvizsgáljuk az idő, az akaratszabadság, a látszat és a valóság, az okság, az univerzálék és a szubsztancia fogalmát. Az ötödik fejezet az elmefilozófia, mely témát manapság önállóan kezelik, mivel igen sok eredmény származik a pszichológia, illetve az agy fiziológiája határos területeiről.

A következő négy fejezet, a filozófia története, a nyugati gondolkodás két fő korszakát tárgyalja: a görög filozófiát körülbelül i. e. 600-tól 322-ig, Arisztotelész haláláig, illetve az újkor azon filozófusait, akik alapvetően meghatározták a filozófai vizsgálódást mind a mai napig. Thalész, Anaximandrosz, Anaximenész, Hérakleitosz, Parmenidész, Melisszosz, Zénón, Empedoklész, Anaxagorász, Démokritosz, Püthagorasz, Platón és Szókratész munkásságával ismerkedünk, majd a VII. fejezetben külön Arisztotelésszel.

Az újkori filozófia két nagy fejezetrészét Roger Scruton írta a racionalistákról: Descartes-ról, Spinozáról, Leibnizről, illetve az önálló pozíciót elfoglaló Kantról; és A. C. Grayling az empiristákról: Locke-ról, Berkeleyről és Hűméről. A Descartes szócikk a módszeres kételytől, a „Cogito, ergo sum”-tól az elme kartéziánus körforgásáig és az abszolút nézőpontig jut el. A Spinoza alfejezetből leragadnám „Az elmélet és helye a természetben”, valamint „Az indulatokról” szóló elméletet; Leibniznél a „Szabadság és szükségszerűség”-et. A Kant szócikk öt alfejezete: A tiszta ész kritikájának szerkezeti felépítése; Az Esztétika; Az Analitika; A jelenség és a magában való dolog; és végül A Dialektika.

A. C. Grayling kitér Locke életére és művére, céljaira, „A velünk született eszmék”-re, „Az ideák eredeté”-re stb.; ismerteti Berkeley és Hume életét és munkásságát, céljait, módszereit, szkepticizmusát.

A X. fejezet az Etika. Az etika az erkölcsi értékek elméleteit tanulmányozza, és azokat a fogalmakat, amelyekkel meghatározzuk és meg­fogalmazzuk ezeket. Bemard Williams írása ennek megfelelően négy alfejezetben tárgyalja e jelentős kérdést. A XI. fejezet az Esztétika. Az esztétika a kortárs filozófiában a művészi és a természeti szépség befogadásának megvitatására összpontosít, és azt vizsgálja, hogy van-e valamilyen egységes alapja ezeknek a tapasztalatoknak. Sebastian Gardner áttekinti a filozófiai esztétika területét, az esztétikai élmény és ítélet fogalomkörét; az esztétikai objektivizmust és szubjektivizmust; Kant idevágó elméletét, foglalkozik a művészetfilozófia alapvető fogalmaival és a művészetelméletekkel.

Minden főfejezet végén bőséges irodalom kívánja tágítani érdek­lő­dé­sünket, külön megnevezve a magyar nyelvű irodalmat. Tizennégy oldalas alapos név- és tárgymutató zárja ezt a rendkívül hasznos kötetet. A könnyen értelmezhető fordítás Ambrus Gergely, Farkas Katalin, Hidas Zoltán, Pléh Csaba, Szári Péter, Tóth Lajos és R. Török Gábor érdeme. A fordítás szakmailag ellenőrzése és a szerkesztés Forrai Gábor munkája.

(Akadémiai Kiadó)