Kikapcsolta a rádiót, felállt, kinyújtózott, aztán a zsebébe nyúlt a kulcsokért. A páncélszekrényből elővett egy albumot, és az íróasztalra tette. Felgyújtotta a lámpát és a nagyítóval az érmék fölé hajolt. Elmerült a régi veretek szemlélésében. Élvezettel vizsgálgatta a primitív domborításokat, szinte fizikai közelségben érezte azt az embert, aki készítette… Az ember és a tárgyak kapcsolata sokkal közvetlenebb volt akkor, mint manapság – gondolta. – Eltávolodtunk a dolgoktól, és egymástól is.
Eszébe jutottak a húszas-harmincas évek, a bécsi főiskola, az ismerkedés a szocialista hallgatókkal, a könyvek, melyeket kapott tőlük. Eszébe jutott a házassága, a fiatal, lelkes asszony, a polgári jólét évei itthon, a szociáldemokrata párt, a kommunista barátok, a letartóztatás.
Szerencséje volt, kibírta. Szabadult 1945-ben, amikor a lelkesedés hallatlan méreteket öltött. Előjött az illegalitásból néhány megmaradt ismerős, akikből egyszeriben hírességek lettek. Ez néha furcsának tűnt. Voltak, akik megmaradtak a réginek, de volt néhány, aki elhitte – nem tudott más szót találni –, elhitte önnön nagyságát, azt, hogy a rang egyben valami különös alkatot jelent, új személyiséget.
Sok minden nem úgy alakult, ahogy elképzelte. Egyre inkább felszínre kerültek az emberi gyengeségek és a régi Magyarország rekvizitumai: a túlzott alkalmazkodás, a hatalomvágy, a bizalmatlanság. Mind kevésbé lelte meg saját ideáljait: a szabadságot, a demokráciát. Alig telt el néhány év, és csapkodni kezdtek körülötte a villámok. Letartóztattak embereket, akikről nem tudta feltételezni, hogy bűnösök. Próbált helytállni, eligazodni, de tudta, hogy valami baj van az országban. A többévi börtönbüntetés a negyvenes évek elején tulajdonképpen megmentette őt. Nem volt semmiféle csoportosulás tagja. Helyén hagyták, kérdései és megjegyzései ellenére is.
Aztán jött a nevezetes XX. kongresszus a Szovjetunióban, a politika felülvizsgálata itthon, a belső harcok. Az inga lengett balról jobbra, jobbról balra. Az indulatok mind magasabbra csaptak.
Az ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadikát követő héten történt.
Továbbra is bejárt a hivatalba, bár lőttek az utcán és időnként harckocsik robogtak. Nem küldték el – a „bizottmány” sem –, bizonyos tisztelet övezte személyét, ami részben múltjából, részben abból táplálkozott, hogy tisztában voltak azzal: nem tartozott a kedvelt személyek közé. Tisztelték szakmai tudását és emberségét. Október utolsó hetében küldöttek érkeztek hozzá a budapesti Munkástanácstól – öt ember –, és velük volt saját hivatalának megbízottja is. Különböző követelésekkel jöttek: nyilatkozatot kértek, hogy ő, a hivatal vezetője lojális a Munkástanácshoz, hogy tisztogatást fog végrehajtani.
íróasztala mögött ült, szemben vele a hat ember, akik közül a hivatalbelit jól ismerte, a többieket nem, bár egyikük ismerősnek tűnt.
– Nézzék – mondta –, én természetesen hajlandó vagyok mindenről tárgyalni, de az én felettesem a magyar kormány, utasítást csak onnan fogadok el. Félreértések elkerülése végett, meg kell maguknak mondanom: én a szocialista Magyarország híve voltam és vagyok ma is, és ezen nem változtat, hogy Rákosiék súlyos bűnöket követtek el, elsősorban a kommunisták ellen. Én a szocializmust változatlanul a jövő rendszerének tartom, és ebben olyan – remélem, önök előtt is tisztelt – személyiségekre hivatkozom, mint József Attila vagy Károlyi Mihály, vagy akár a polgár Thomas Mann, akik ismerték a dolgok árnyoldalait is. Itt, Magyarországon pedig különösen vigyáznunk kell, mert ez az ország fertőzött a fasizmussal. Ennek a népnek a török megszállás óta minden haladó megmozdulása elbukott, a gerincét meghajlították, itt mély gyökerei vannak a szélsőségeknek. Nem hiszem azt, hogy a szocializmusnak csak egyetlen útja lehetséges, de azt igen, hogy ennek az országnak a problémáit szocialista alapon kell megoldani. Ami pedig a hivatali tisztogatásokat illeti: semmi olyanba nem megyek bele, hogy itt most egy csomó embert elbocsássanak. Majd ha rendeződik a helyzet, akkor tárgyalhatunk arról, hogy a hivatalnokok számát csökkentsük, de most én ilyen utasítást nem adok ki.
– Az az érzésem, főigazgató úr, mi sok mindenben nem vagyunk egy platformon – mondta az egyik küldött. – Jelenteni fogjuk a beszélgetést a Munkástanácsnak, és vissza fogunk térni a továbbiakra.
– Jó, de gondolkozzanak azon, amit elmondtam önöknek. Nem a magam dolgáról beszélek, itt most sokkal nagyobb tétről van szó.
Egy darabig csend volt, s akkor megszólalt az a küldött, akinek az arca ismerős volt neki valahonnan. – Érdekes, főigazgató úr. A maga nézetei tizenöt év óta nem változtak.
– Honnan ismerem én önt? – kérdezte.
– Nem emlékszik rám? – kérdezett vissza amaz. – Negyvenegy… Margit körút… március tizenötödike… Szentmise…
Merően nézte az ember arcát. – Ismerem magát, de nem emlékszem már pontosan. Ön köztörvényes volt?
– Nem egészen.
– Politikai?
– Az sem. Katona voltam, és szembeszálltam az elöljárómmal. Haditörvényszék elé állítottak, de sikerült elintézni, hogy a Margit körútra vigyenek át…
1941. március 15-én szentmisét tartottak a Margit körúti fogházban. Akkor már három éve volt a börtönben. Több százan voltak együtt, politikai foglyok, köztörvényesek, fiatalok, öregek.
A szokottnál ünnepélyesebb keretek közt zajlott a szertartás. Megszólalt az ócska harmónium is, aztán a pap beszélt a nemzeti ünnep jelentőségéről, az Európában dúló háborúról, a magyar emberek egyetemes kötelezettségeiről. A misén részt vettek a fegyház vezetői is.
A harmónium hangjainak elcsendesülésével volt egy kis idő, mikor a rabok elvegyültek, a különböző épületben levők beszélni tudtak egymással. Lőrinc is ott állt néhány ismerősével, értesüléseiket cserélték ki a kinti dolgokról, a háborúról, mikor odajött hozzájuk a börtön parancsnoka, aki már máskor is szóba elegyedett vele. – Nem furcsa önnek – kérdezte – nemzeti ünnepről emlékezni? Hiszen maguk internacionalizmust hirdetnek! Tulajdonképpen mit érez, ha március 15-éről hall?
– Mi a magyar nemzet érdekeiért harcolunk, őrnagy úr – válaszolta. – Azt kívánjuk, hogy a paraszt földet kapjon, s hogy ezeket a földeket jobban műveljék, mint az elhanyagolt nagybirtokokat. Úgy véljük, hogy a nagyipart államosítani kell, hogy azokból ne csak néhány száz család húzzon hasznot, hanem az egész nemzet. A munkásokat jobban meg kell fizetni, az értelmiségnek több alkotási lehetőséget kell biztosítani. Ezek nemzeti célok…
– Felesleges kifejteni a programjukat – próbálta elütni a dolgot a tiszt én nem erről beszéltem, hanem a maguk kapcsolatáról a hazához, a nemzethez…
– Mi úgy gondoljuk – folytatta, és körülöttük már mindenki odafigyelt –, hogy olyan külpolitikát kell folytatni, amelyik nem bocsát áruba egy tál lencséért mindent. Tessék elképzelni, őrnagy úr, ha Kossuth, Petőfi, Batthyány ma élnének, miért harcolnának?
– Jó, jó – szakította félbe az őrnagy –, ne tartson programbeszédet. Majd alkalom adtán hívatom magát, és ott folytatjuk…
Ahogy ott ült, egyedül, kezében a nagyítóval, a lámpa homályos fényében, az érmék fölé hajolva, eszébe jutottak ezek a régi jelenetek, mikor még ifjabb volt és harcos. Most nagyon fáradtnak érezte magát, mérhetetlenül fáradtnak.
– Biztos, hogy bennem van a hiba – gondolta keserűen. – Úgy látszik, túlságosan mélyek a gyökerek a polgári múltban. Magyar polgári gyökerek – ha van ilyen egyáltalán!
Túlságosan idealista voltam – gondolta. – Nemcsak a szocializmusban hittem, hanem a demokráciában is. De van-e ennek talaja Magyarországon? Itt minden forradalom, minden haladó mozgalom megbukott: Dózsa, Rákóczi, Kossuth, a világháború utáni forradalmak… Eszébe jutott egyik kedvenc Ady-verse:
Itt azok éltek, akik nem éltek
A legkülönbek sosem éltek
Itt meddő minden gerjedés
És százszor boldogok a vetéltek.
Az a mag, amely a felszabadulás után képes volt egy új társadalmi rend kialakítására, kicsiny volt. Viharos sebességgel kellett felhozni embereket – ezrével, tízezrével – azokban az években, mikor a sztálini elvek domináltak. Hiányzott a vita, a nézetek ütköztetése. Talán az állampolgárok jogait kellene összefoglalni egy törvényben – gondolta. – Mit jelent az, hogy szólásszabadság, gondolati szabadság? Hol vannak ennek a határai? S vajon igaz lenne-e, hogy a szocializmusnak is egy felvilágosult abszolutizmussal kell kezdődnie, mint annak idején sok helyütt a polgári államnak? Hogy amíg a tömegek felzárkóznak, addig a felvilágosult elit uralma kell, hogy érvényesüljön? Hova vezet ez? Nem lehet felfüggeszteni a demokráciát addig, amíg felzárkózik a „tömeg” az „elithez”! Meg különben is: mi az, hogy tömeg, és mi az, hogy elit?
Öregszem – gondolta –, csak a hibákat látom. Úgy érezte: minden testrésze sajog, de különösen a szeme égett és a cigarettától ezüst és szürke nyilak úsztak el előtte, miközben a gondolatai jártak, és közben mereven nézte a nyitott albumot, mely a régi érméket tartalmazta.
Aprólékos gonddal készülődött a bécsi útra. Tudta, hogy amit tesz, súrolja a jog kereteit. Még az is megfordult a fejében, hogy most a saját példáján láthatja, mi az: megszokni a hatalmat, azt hinni, hogy kivételezett, hogy Neki többet szabad. Természetesnek gondolta, hogy a Csere lebonyolítása sikerülni fog, ez nem is lehet másként. Izgalommal töltötte el az előtte álló autóvezetés öröme – és a tudat, hogy a zsebében lapul apró nejlontasakokban az a pár régi érme, amelyért megszerzi a híres Tallért, az aranyat, melyből az országban alig van néhány darab. Tudta, hogy ez valami pótcselekvés, nem az igazi, meg talán az is felmerült a tudata alján, hogy egy öregedő ember kalandvágyáról van szó.
A reggel derűs volt, mint a régi, ifjúi reggelek. A bőröndjét még az este előkészítette, a kocsi feltankolva állt a ház előtt, korán volt még, alig volt forgalom az utcákon, ahogy a Bécsi út felé hajtott. A városon kívül 100 km-es sebességgel haladt, és a száguldás örömmel töltötte el. Lecsavarta félig az ablakot, és amit már régen nem tett, dúdolni kezdett.
Alig két és fél óra alatt elérte a határt. Az autósor viszonylag rövid volt az útlevél- és vámellenőrzésig. Rágyújtott egy cigarettára és élvezettel fújta ki a füstöt. Lépésenként hajtott előre, ahogy a határőrök és vámosok egy-egy kocsival végeztek. Végül is a kiskatonákhoz ért, akik az útlevelét kérték.
Amint átadta az útlevelet, a határőr lehajolt és figyelmesen az arcába nézett. Megkerülte a kocsit, és megnézte a rendszámtáblát is.
– Egy kis türelmet kérek – mondta, és bement az épületbe, ahonnan egy tiszttel és két egyenruhás férfival tért vissza.
– Ön Lőrinc Sándor? – kérdezte a tiszt, kezében útlevelével, és ekkor érezte, hogy valami nincs rendben. – Kérem, jöjjön velem a parancsnokságra!
– Valami probléma van talán? – kérdezte. – Amint látja, hivatali útlevéllel vagyok.
– Látom, kérem. De utasításom van, hogy megkérjem: tessék bejönni az épületbe!
Valami zsibongás kezdődött benne, de nem akarta folytatni a vitát. Valami olyat érzett, mint régen, mikor érte jöttek, bár még nem volt biztos benne, nem valami félreértésről vagy formaságról van-e szó.
Kikászálódott a kocsiból. – Nyitva hagyjam vagy bezárjam?
– Tessék csak nyitva hagyni – mondta a tiszt.
Beléptek az épületbe, de előtte még egy pillantást vetett maga mögé és látta, ahogy az egyenruhások közül az egyik beül a kocsiba és kinyitja a kesztyűtartót, a másik pedig hátul felhajtja a csomagtartó fedelét. A zsebére tapintott, érezte, hogy a csereérmék ott lapulnak. A lengőajtón keresztül beléptek egy folyosóra és a parancsnoki szobába nyitottak be. Egy százados és egy civil állt bent.
– Sajnos, kellemetlen kötelességünknek kell eleget tennünk – mondta a százados. Bejelentés érkezett ön ellen, miszerint aranyérméket szándékozik kivinni engedély nélkül az országból. Felhatalmazásunk van személyi motozásra, de ezt elkerülendő, kérem, ha valóban vannak önnél ilyen érmék, adja át őket!
A civil ruhás – nyilván egy nyomozó – a tiszt mellett állt merev arccal, szó nélkül.
Lőrinc nagyot lélegzett, egy cigarettát vett elő a zsebéből és ismét rágyújtott. Egy pillanat alatt sok minden eszébe jutott. Ha ezek megmotozzák és megtalálják az érméket, az biztosan letartóztatással jár, hiszen nem volt hajlandó együttműködni a hatósággal. Ha átadja az érméket, talán könnyebben lebonyolódik az ügy. Érezte, hogy a vér elönti az agyát, valami megalázottság fogta el, de aztán arra gondolt: tulajdonképpen ezeknek az embereknek igazuk van, csak a kötelességüket teljesítik.
Vajon van-e az ügy mögött valami más is? – töprengett. – Hiszen nem nagy dologról van szó. Valami politikai szándék húzódik meg a háttérben? Talán csak ürügy ez, hogy megszabaduljanak tőlem…
Percek, talán csak másodpercek teltek el. A tiszt ismét hozzá szólott: – Ismételten figyelmeztetem, ha nem adja át az érméket, utasításunk van a motozásra.
– Persze, persze – mondta igen, van néhány érme nálam, amelyeket csere céljából viszek magammal, de ugyanilyen, vagy talán nagyobb értéket kívánok visszahozni. Egy aranytallért, amiből alig néhány van az országban.
– Ez nem a mi dolgunk – mondta a tiszt. – Kérem, adja át az érméket!
Zsebébe nyúlt, elővette a tasakot és az asztalra tette.
– Jegyzőkönyvet kell felvennünk – felelte a tiszt.
– És aztán mi lesz? Folytathatom az utam?
– Sajnos, nem. Arra van utasításunk, hogy amennyiben a feljelentés valós adatokat tartalmaz, önt felügyelet mellett vigyük vissza Pestre.
Ekkor elsötétült előtte a környezet.
Már kerek egy hete feküdt a kórházban, ahol őrség állt a kapuban. Már jobban érezte magát, és pontosan megírta vallomását is. Az újságban megjelent a hír, hogy leváltották, s hogy eljárás indult ellene.
Néhány könyvet kért a könyvtárból, köztük Marcus Aurelius jegyzeteit. Ezt olvasta, mikor közölték vele, hogy fel fogja keresni két ember: egyikük a Központi Bizottság tagja, régi ismerőse, a másik egy fiatalabb, akit szintén jól ismert és kedvelt is, a kormány egyik hivatalából. A látogatókat tizenegyre jelentették be.
Először egészségi állapotáról érdeklődtek, majd közölték, hogy az eljárást szeretnék gyorsan lebonyolítani. Érdeklődtek, kit kíván védőnek. Ó megnevezett egy ismerős jogászt.
Ezután hosszan kínos csend lett, majd a párt által küldött ember megkérdezte: – Most, hogy a hivatalos részén túl vagyunk, áruld el, mire volt ez jó?
– Erre többféle választ adhatnék – felelte. – Mondhatnám, hogy idős vagyok már, egy öregember bolondsága az egész, bár nem értem, hogy miért lett ez ilyen nagy ügy. Mondhatnám, hogy sok mindennel nem vagyok megelégedve a környezetemben, a külvilágban, talán valami pótcselekvés volt ez. Azért ne írjatok le teljesen…
– Ami ezt a külvilágot illeti – mondta a fiatalabbik látogató –, talán még sincsen igazad. Azt mi is tudjuk, hogy bonyolódott a világ, hogy beszűkültek a cselekvés lehetőségei, de mégiscsak csinálni kell, mégse lehet feladni…
– Hány éves is vagy te most? – kérdezte.
– Harmincöt.
– Tudjátok, zavarossá váltak számomra a dolgok. A hatvanas évek második felében volt egy időszak, mikor úgy éreztem, hogy megnyílt a tér egy korszerűbb, demokratikusabb szocialista fejlődés előtt, de aztán minden megrekedt. Az az érzésem, hogy nem használjuk ki eléggé a lehetőségeket, nem tudtuk vonzóvá tenni a rendszert. Talán itt Magyarországon kicsit jobb a helyzet, mint körülöttünk, de itt sem mennek úgy a dolgok, ahogy kellene.
– Azért sok minden történt – mondta az idősebbik.
– Lehet, hogy igazatok van – bólintott –, lehet, hogy én öregedtem meg. Azért ne írjatok le teljesen.
A látogatók elköszöntek. Egy csomag gyümölcsöt hoztak, azt otthagyták s ott maradt három gyümölcsvágó kés is, amelyet az ápolótól kértek Az egyiket, a legélesebbet a matraca alá rejtette.
Az ápoló, mikor bejött rendet rakni, nem vette észre, hogy hiányzik a kés. Nemsokára hozták az ebédet, aztán aludt egy keveset. Mikor felébredt, a felesége jutott az eszébe. Talán mindez nem következett volna be, ha élne – gondolta.
Szívfájdalmat érzett. Feltette szemüvegét és felütötte Marcus Aureliust. „Maholnap hamu és csontváz vagy, puszta név, vagy még név sem… S az életnek
oly sokra becsült javai? Üresség, rothadás kicsinyesség, kutyák marakodása… S téged mi tart vissza?”
Később behozták a vacsorát, de alig evett valamit. Az ápoló érdeklődött, van-e szüksége valamire, de nem volt. Még jó ideig olvasott, tíz felé beszóltak, hogy oltsa el a villanyt. Az épületben lassan elcsendesedett minden, s akkor óvatosan előhúzta matraca alól a kést.
A hold bevilágított az ablakon. Végigtapogatta a kést, élesnek tűnt és hegyes is volt. Mindenesetre a beton ablakpárkányon szép csöndben még fenni kezdte. Hosszan fente a kést, már nagyon élesnek érezte, és a hegye is keskeny volt, ahogy megnézte a holdfényben.
Akkor visszafeküdt az ágyba-és ujjával gondosan kitapogatta, hol ver a szíve. Odahelyezte a kés hegyét.
– Nem fogsz félni – szuggerálta önmagának –, nem fogsz félni!
A bőr repedését még hallotta. Még eszébe jutott, hogy Rómában a vesztes a kardjába dőlt. Aztán valami déli tájat látott, pálmákkal, napsütéssel és szép, fiatal emberekkel…
Reggel, mikor rátaláltak, már rég halott volt.
Arcom a tükörben
nem tegnapi,
mai inkább.
Vagyis: tegnapi vonásaimon
átüt a holnapi árnyék,
s a holnaputáni napfény.
Ám egy nap eltelt közben:
borostás állam jelzi.
Álmában növeszt szárnyakat,
ki értelmetlenül szabad:
nem felel másért, senkiért,
se tegnapért, se holnapért,
se élőkért, se holtakért.
Már lába sincs, és úgy szalad
négy semmi közt, és nincs lakat
nincs-rácsán, mégis döngeti,
fejét a semmin szétveri,
hogy szabaduljon, mint a rab.
Puskacsövekbe néztek
és ránk gondoltak,
a később születőkre,
kik folytatjuk a munkát,
amibe belekezdtek.
Rájuk gondolva, látom:
ritkán gondolunk rájuk.
Kevésnél kevesebbet
teszünk azokért,
akik holnap születnek.
A hegy megmászhatatlan –
mondják némelyek.
Honnan tudják?
Csak mert a csúcsról
nem tért vissza senki?
S ha visszatért,
csak éppen
a hegy túloldalára?
Izzadság gyöngyözik
hajszálaim közt, mintha
szenet fejtettem volna
egész nap, bányamélyben.
Napi munkám gyötört el,
s a tegnapi, tegnapelőtti:
reménykedtem.
Holnap is ettől
leszek estére fáradt.
Barátaim, mindezt megérve,
bénultan, hogy az Egész szétesett,
és nincs egy pont, honnan a világot
helyéből végre kifordítanátok,
mégis tegyetek érte:
kételkedjetek!
Az Austin
A sötétkék Austin a doktor úré volt. A doktor úr gyógyítgatta a fiút gyerekkorában. Az Austint maga a doktor úr vezette, de az Austin ezt nem szerette, mert a doktor úr rossz úrvezető volt, és sok galibát csinált, ha elindult az autóval. A fiú azonban szerette a doktor urat, aki sosem írt elő neki csukamájolajat.
A fiú később behívót kapott, karszalagot kapott, lapátot kapott. Az Austin is kapott behívót, de ő katona lett: ezredest fuvarozott megkímélt bőrülésén. A fiúnak később rugalmasan el kellett szakadnia az ellenségtől. Naponta negyven kilométert gyalogolt. Most a csukamájolaj is jól jött volna.
A lapátosok zörgő csontjai megzavarták az országút csendjét. Egy autó pöfögött el mellettük: a sötétkék, hadba vonult Austin. Kerekei felverték a port. A bakancsok is felverték a port.
Mire a fiú hátrafordult, a porfellegben eltűnt az Austin.
Az ujjas
A fiú tízéves volt, amikor az ujjast először felvette, és huszonkettő, amikor végleg lehúzta magáról. Az ujjas sötétkék volt, jó meleg, sűrű szövésű. Ősszel ebben járt kirándulni, télen meg korcsolyázni. Nőtt a fiú, és vele nőtt az ujjas is. Se folt, se szakadás nem csúfította soha. Csak egyszer, amikor a fiúnak be kellett vonulnia és sárga karszalagot viselnie ujjasán. De ezt is túlélték.
A háború (majdnem) utolsó ágyúdördülése után, 1945 telén, egy tehervagon fékezőfülkéjében hazafelé tartott a fiú meg az ujjasa. Nagy hideg volt, a fiú fáradtan elaludt. Reggel, felébredve látta: az éjjel társa akadt – egy ágrólszakadt román katona bóbiskolt mellette, aki még jobban fázott, mert lyukas, ócska katonaköpeny takarta szakadt zubbonyát.
Lekászálódtak a vonatról, most már együtt, gyalog folytatták útjukat. A fiú lehúzta ujjasát, s ráadta a románra. „Multumesc, domnule” – köszönte meg a toprongyos katona. Megállította őket egy orosz járőr. Ránéztek a lyukas köpenyre meg az elöl-hátul csúcsos román katonasipkára, aztán csak legyintettek: „Igyitye, igyitye” – menjetek!
Este a faluban egy parasztnál kaptak néhány szem krumplit. Szalmával, kukoricacsutkával befűtöttek a csikótűzhelybe. Jó meleg lett a szállásul kijelölt nyárikonyhában. A tüzes platnin gyorsan megsült a kifúrt krumpli, amelybe szalonna-kukacok is kerültek. Finom vacsora, meleg kuckó – kell ennél több? A paraszt a sültkrumpli vacsorát egy pohár kadarkával is megtoldotta.
Reggel az ujjas elbúcsúzott régi gazdájától. „Timp frumos, soarele luceste!”
– Szép az idő, kisütött már a nap! – vigyorgott boldogan a katona.
A zongora
Felcipelték a negyedik emeletre. Külön a nehéz testét – páncéltőkéi voltak s külön a rézkerekekben végződő három masszív lábát. Csillogott-villogott a három kerék, mintha aranyból lett volna. Azt képzelték, hogy ők a főszereplők, mert olyan szépek. De csak arra voltak jók, hogy a zongorát ide vagy oda lehessen gurítani. Egyébként üveg hamutartó-féléket raktak alájuk, hogy el ne mozduljon az elefántnyi tömeg.
A zongora az ablak mellé került. Nyáron kellemes helye volt, de télen az északi szél kegyetlenül befújt az ablakréseken át. Ilyenkor fázott. Csak akkor vidult fel, ha a kisfiú odaült melléje a kottákkal magasított székre, s Bachot játszott.
Aztán évek múlva levitték a zongorát a negyedik emeletről egy raktárba, mert a rádióból nem szimfóniák harsonája, hanem szirénák sivítása hallatszott az utcáról, üstdobok pufogása helyett pedig bombák dörrenése.
A zongora túlélte a szirénás időket. A kisfiú azonban – aki már nagyfiú lett – nem tudta befogadni, mert a földszinti, romos lakásban minden helyet elfoglalt volna. És a nagyfiúnak nem volt télikabátja, pedig akkor télen igencsak élesen fütyörésztek a fagyos téli szelek.
A zongorát a szabó vette meg. Neki nagy lakása volt. A hangszerért csalánszövetet adott, s belőle télikabátot varrt. A zongora hatalmas ékszerként a szabó úriszobájában terpeszkedett aranylábain, fedelén csipkével meg porcelánnal. Néha az unoka csapott mérgesen a fehéren és feketén vicsorító billentyűkre, ha valamiért megszidták.
Különben az acéltőkék között feszülő húrok némán hallgattak. Már Mozart és Beethoven nevét is elfelejtették.
Szeretettel köszöntjük a 75 éves költőt. E nagyszabású költeménye – mely a Nagy Lajos Alapítvány 1997. évi pályázatának kiemelt díját nyerte el – első részét közöljük most.
1.
ZUHANUNK, beletaszít az idő emésztő, fekete
gödreibe a Pénz, merev bankó arca nem is
rezzen, nem elég neki éveink ólma, csontjaink
porlása, néptelen falvak látványa, temetők
végtelen semmije, nem elég, hogy magunk is
öljük, pusztítjuk egymást, ádáz, testvéri dühvel
nyomjuk lentebbre a másikat, míg veszetten
kapkodunk lepottyantott krajcárokért s tesszük
értük parancsát, nem halljuk egymás sikolyát,
nem látjuk kolduló összeomlását, zsugorodó
akaratát, porladó szellemét, népünk, nemzetünk
elrabolt jövőjét, agyunkból kitörölt múltunk
évezredét, őrjöngő csoportban marjuk, pusztítjuk
egymást. Halljátok, halljátok, mint víz alól a
fulladozó úgy kiáltok, halljátok, zuhanunk.
2.
MEGSZÁMLÁLTATTÁL, statisztikai könyvek
sorolják sírba menetelő halottaidat,
az anyák méhében halálra ítéltetett
csecsemők sokaságát, korai öregség,
rokkantság, nyomor, állami fosztogatás
áldozatait, átlag életkorod vészes,
végzetes csökkenését, megmondják, hol,
miben vagy utolsó helyén a világnak,
megmondják, hogy könnyűnek találtattál,
s ha feltekintesz magad fölött az égre,
látod villogni a Mene, Tekel, Ufarzin
betűit, neked rezegnek ott és nem
közeli és távoli uraidnak, mert nékik
palotáik égbenyúló tetején a Bank
felirat fel-felgyúló neonfénye világok
3.
NÉZD, hogy emelkedik álmaink, kurta
életünk fölé üvegből, acélból, márványból
rakott palotája, villogó, áttetsző torony,
s mi bámulunk rá, álmélkodó porszemek,
kunyhóinkból, bérlakásainkból, ahonnan
pénzünk ide csordogál, papírokra iratik
s kartonokra, s onnan zajtalan gépek
agyába, s mi már névtelenné válunk,
még lefoszlott húsú csontvázak sem vagyunk,
csak piros, sziporka számok, s így futunk
az üvegpalota idegrendszerében, mint
alkatrésze már, mint sejtje, mint atomja,
és szolgálói ujjuk néhány ütésével
elindítanak egy távoli birodalomba,
hogy épüljön belőlünk ott új palota.
4.
MARKUKBAN vannak bankok, gyárak, földek és
minden, ami tiéd volt egykor, mert két dolgos
kezeddel raktad magasra gyermekeidnek,
s már semmi másod nincs, hát lelkedért nyúlnak,
vezetnek, formálnak, terelnek, mint a barmot,
korlátok között, ne lásd, amit látsz, ne hidd,
amit hittél, elszedik könnyed mozdulattal,
savakkal maratják, kalapácsokkal tördelik
emlékeid márványát, bronzát, nem kímélnek
semmit, nem szent nekik, mi néked szent volt,
felejts el mindent, hiszen bohócok és bolondok
voltak nagyjaid, hőseid, királyaid, szemétre
valók dalaid, verseid, cseréld hát idegenre szép
nyelvedet, múltad nincs már, holnapod nincs már,
hallgass, nem vagy, nem voltál, nem leszel soha.
5.
EZER, tízszer tízezer álarc mögé búvik,
nem Behemoth, nem Belzebub, nem Asmodeus
képében ül nemzetek fölötti székében, nincs
lólába, drága szabónál öltözik, kastélya,
repülőgépe, úszómedencéje szagtalanított,
testét ápolják, mosolyog amikor egy
kis ország miniszterelnökével tárgyal
s megszabja az adókat, fizetéseket, a
pártok helyét a demokratikus állam teljes
rendjében, a választók irányításának
módszereit, hazugság, csalás ravasz
furfangjait, kitünteti szolgáit, magas
díjakkal jutalmazza az árulókat, eszméket
pusztító iskolákat nyit, hírlapokat vesz,
aztán megy s az ország kénkőbűzbe fullad.
6.
MÁS vagyok, mondja büszkén s komoran olyan
magaslatról, amelyet föl nem érhetsz, tűzből,
jégből, idegen eszmékből, érzésekből emelt falak
mögül, óceáni szigetekről, Nap izzó magasából,
bölcseletének, erkölcseinek nehéz, bronz kapui
mögül, várból, amelynek ágyúi rád merednek, bankok
aranyrúdjai, nemzetközi erők, pénz, hírszolgálat,
hatalom birtokában, más vagyok, mondja és hirtelen
te leszel más, avitt és kopott, tudatlan, erő
nélküli törpe, pusztai birkapásztor és birka
magad is, ganajtúró féreg, pusztuló népeddel együtt
semmivé változó értéktelen, gondolattalan, üres
és kopár, megtiporható föld, széjjelmálló göröngy,
múlt s jövő nélküli, örök vesztésre ítélt, a kemény
Létből a végtelen Nemlét ködébe hulló alaktalanság.
A nyár szokatlanul hideg volt abban az évben. Vagy csak ő érzett a csontjaiban baljós fagyot? A kandalló tüzénél gubbasztva átvillant rajta, asszonya is didergett az utóbbi hetekben. Már nem fázik: a halottak amúgy is örök éjbe és hidegbe burkolóznak, amikor elszáll belőlük az utolsó lehelet. Belőle sikoltva távozott az élet, először nem is hitte, hogy vége, csak megkönnyebbült, hát megvan a gyerekük. A szoba szokatlan csendje ugyan gyanús volt, de honnan tudhatta volna, vékonyabb vagy harciasabb sírásnak kéne jelezni egy csecsemő világra jöttét. Csak amikor a bába és a ferences barát kiléptek a másfél napja számára csukott ajtón, tekintetükből olvasta ki, mindennek vége.
Asszonya (milyen nevetséges így nevezni: majdnem gyerek volt még most, a végén is) nemcsak fázós lett, hanem gondterhelt is. Rémálmok gyötörték, gyakran sikoltására riadt fel éjszaka, akkor mellére borulva, nyakát karolva zokogott, szavát nem lehetett érteni, és amikor megnyugodott, csak azt sóhajtotta, ez a félelem a büntetése a szerelmükért, majd elmúlik idővel, talán a hosszú várakozás okozza, ami a baba jöttéig tart. Utána rámosolygott a kisütő napfény ragyogásával, ahogy csak ő tudott mosolyogni, és megsimogatta az arcát: „Édes, egyetlen örömöm, csak te ne utálj meg!”
Hogyan utálhatta volna meg őt, aki élete egyetlen biztos pontja volt, mióta egymásra néztek azon a fáklyafényes báli éjen? Magát hamarabb: már volt idő – megismerkedésük előtt –, hogy nemcsak utálta, gyűlölte magát. Ha voltak indulatai, azok inkább mindkettejük szüleire irányultak, az értetlen gyűlölködőkre, akik halálra űzték volna őket, ha tudják, merre bújtak meg, vagy csak a szívüket zárták be, mint az apja, aki ritka üzeneteiben tudomást sem vett az asszony létéről, sem a házasságukról. Pénzt is csak azért küldözgetett, nehogy az ő egyetlen magzata bármiben hiányt szenvedjen. Több tiszteletet és szeretetet élveztek Giulio bátyó részéről, akinek pedig csak szegről-végről volt rokona, mégis födelet adott nekik, és az ő padjában ülhettek a székesegyházban, hogy szégyenszemre ne kelljen a templom előterében kuksolniuk, koldusok és vándorok között. Az ő házanépe óvta őket, ha gyilkosokat uszítanának nyomukba a lány rokonai, de erre nem került még sor. Vagy nem tudták, hova lettek, vagy belekövültek a néma gyűlöletbe. Csak asszonya rettegése mutatta, felfogja a feléjük áradó rossz gondolatokat, és azok majdnem olyan ártalmasak számára, mint a valódi méreg vagy tőr.
Pedig a kezdet olyan verőfényes volt, mint az egyre ritkábban felcsillanó mosoly a nő arcán. Nemcsak a kaland első perceiben, amikor egyikük sem látott vagy hallott a szerelemtől, s ha eskető papjuk rájuk nem szól, el sem mozdulnak a kriptából, amíg valaki fel nem fedezi őket, ami persze azonnali végüket okozta volna. „És így? Már nem él, pedig milyen engedelmesek voltunk, hogy hallgattunk a bölcs barátra!”
A döntés számára volt könnyebb: megkapta, amire vágyott, és vágtatva vitte tova, el a városból, egészen idáig, hogy mindenestül az övé legyen, ő legyen ura és parancsolója, mindensége és világának határa. Igaz, az övé is ez a lány, illetve akkor már asszony volt, de nyilván jobban megrendülhetett minden fogadkozás és vallomás dacára, amikor harmadnap reggel ebben az idegen házban mellette ébredt, s attól kezdve egészen tegnapelőttig. Mondani oly könnyű a szerelmes szavakat, de amikor a fogadalom ránk hurkolódik, akkor? Szót soha nem ejtettek erről, ő félt megkérdezni, a nő pedig magába rejtette, ha volt ilyen gondolata. Váratlan elkomorulásait, apró megriadásait kezdetben a nagyon hamar bekövetkezett állapota rovására írta, és a ház asszonyai is így vélekedtek. Mindez a legutolsó időkig számára nem jelentett baljóslatot, legfeljebb dacát növelte, amellyel oly büszkén vállalt szerelmükért bárkivel kész volt megküzdeni. Erre amúgy nem sok esély volt: testvére nem lévén, a hatalomnak és a vagyonnak mindenképpen rá kellett szállnia, és prelátus rokonuk erélyesen megakadályozta az apját abban, hogy kitagadására gondoljon. Mikor feleségét a saját családja látványosan kivetette soraiból, akkor vált végképp biztossá, hogy apja már csak a két család közötti ősi gyűlölet okán sem teszi ezt meg. Csak az asszonyt rázta meg a hír, amikor az esketőjük által írt soron következő levélből megtudta, ugyanabban a dómban, ahol keresztvíz alá tartották, hangzottak el apja és anyja átkai, kivetve őt a családból, kijelentve: mindenüket a karmelita kolostorra hagyják. Sorsa még akkor is férje családjához kötötte volna, ha a szerelem elmúlna közülük.
Könnyeken és átkokon át ez volt az egyetlen, ami fennmaradt. Az asszony nemcsak a kényszer miatt bújt egyre inkább hozzá. A testében növekvő gyermek, az emlékeik és a férje állhatatos ragaszkodása mellett a lelkében erősödő új öntudat is erre vezette. „Én akartalak, én választottalak. Én fogadtam örök hűséget neked és nem bántam meg, akármi is jön ránk.”
Esküjük ereje sok mindenen úrrá lett, csak a halálon nem, ami végül elválasztotta őket. Oly kegyetlenül érkezett, el sem búcsúzhattak. Igaz, ugyan mire ment volna a végső szavakkal? Talán hogy nem a végső sikolyok hangja csengene agyában és fülében.
Meg sem ölheti magát, ha még egyszer találkozni akar vele a túlvilágon. Még akkor is a mennybe kellett volna jutnia édes lelkének, ha nem a halottak szentségével felkenve távozik, de a szülés kezdetén balsejtelme elcsitítására egy barátot hívtak ugyanannak a szerzetnek itteni kolostorából, amelyben otthon megesküdtek.
Az öngyilkosokat még temetni sem szabad szentelt földbe, nemhogy a lelkűk a mennybe jutna! Élve kell maradnia, vagy soha többé nem találkozhatnak. Ezt megmenekülésük éjjelén is tudta, mégis kis híján végzett magával. Többé nem tesz ilyet, pedig akármeddig tart az élet, számára maga lesz a pokol itt e földön. Talán be kéne lépnie a rendbe, amely megeskette, és eltemeti asszonyát. Talán. Még csak tizenhét éves, másokat sem vesznek fel ifjabban a szerzetbe.
Felállt a kandalló elől, magára terítette köpenyét és nekiindult. Akármi is történik majd, most meg kell látogatnia a halottját, akit a kolostorban ravataloztak fel. Megint halotti díszben lesz, mint szökésük éjjelén. Sápadt és véres testét véres lepedőbe csavarva vitték el a halál utáni órában. Ebből a halálból nem támad fel többé. Most valami cinteremben fekhet és holnap… holnap egy kripta fogadja magába, amíg haza nem szállíttathatja a saját családi sírboltjukba. Ott a helye, törvényes hitvese volt és megszenvedett érte.
A kapun kilépve döbbent rá, hogy hónapok óta nem járt a városban. Az utca mocskos volt, és néptelen, errefelé sem boltok, sem más sokadalmat vonzó dolog nem volt, az utca felé majdnem ablaktalan ódon paloták nem csábították erre kódorogni a városi tekergőket. A ház melletti sikátorból jéghideg, bűzös szél csapta arcon, amikor elhaladt előtte.
Összébb húzta a köpenyét, arcát is elfedte a hideg elől. Észre sem vehette a sikátor falától elváló hórihorgas árnyékot. Nem látta a fekete kámzsa alól kivillanó sárga-piros zekét, apósa szolgáinak öltözékét sem. Csak a válla között testébe hatoló pengét érezte, de olyan gyorsan érte el a szívét, ideje sem volt megdöbbenni.
Mikor arcra bukott, gyilkosa már el is tűnt az alkonyaiban.
I. Krieau
A virslis-nénim nem nézett
fel a Praterallee-sarki
bódépultnál, így elvérzett
a negyedik mostani „Jaj, ki
van itt megint!” Csak a fia
kérdezte, sült krumplit kérek?
Frászt! A rizling 1/8-a,
azt iszom már itt évek
óta, hogy a… Hogy mi? Nehéz
elmondani, mit csinálok
a Práter ölén én, ennyi rész,
az 1/8 a világot
legalább tisztán jelöli, s a
virslis-néni mosolyogva
adja bort, „ravaló” a sora,
1 schillingem, s a borba
fontoskodva gondolkodom
bele, félig húnyt balszemmel,
látom egy-egy alkonyi befutóm,
vagy jobbal figyelem a zsemle-
szín vizslát, a barátját, berni
pásztorkutyakeverék,
nézem, gazdájuk, az Ernie
tolókocsis, ott van-e még,
„nem kérsz, pajtás?” Érnie kérdi,
csak rázom a fejemet. „Három-
–hét-tizenegy”, ezt arra érti,
hogy legjobb, ha megjátszom
a Plschekkel a tizedik futamot,
nézem, mögötte Kubes
jönne, s a Brandy Fandangót
hozná a junior Dieles,
egy amatőr. Nadrágom vizsla-
nyalintású már, érzik
kutyánk szaga Pestről, szaglintja
két orr is a virslisnél itt,
de, mondom, a virslis-néni el
van foglalva valami mással,
adósom marad egy „Nini…!”-vel,
natúr csodálkozással,
mely a mi-sem-természetesebb
csodáját nullázhatja,
nyugtázhatja. Hát mehetek,
a hangszóró már adja
a mai visszavontak sorát:
számát, nevét; a ritkás
fák közt gesztenyerúgdosás…
találat ma nem is lesz más?
A virslis-néni-kabala
hiányzik! Húsz schillinget
nyerek, megyek, kihagyom
a virslis-bódét. El innét!!
II. A Josephstadton át
Megy a városon át, meghúzza borát
a termokabátos alak,
megy a mélyköves Naschmarkton át,
árkádjai alatt,
elhagy egy épp díszletezők-
–méhkaptára-színházat,
a Mariahilfer Strasse előtt
rágyújt, szél fúj kis lángot.
A plakátok háromnegyed
év alatt többször mások
lettek, kevésbé érzékiek
a téli pucérságok,
a festészeti kínálat
Brueghel éppen, Breugel,
Rembrandt, nem annyira Diliházak
és Környékük; Szív Sem Kell,
Ha Nagyon Muszáj, azaz Joseph
Beuys. Ez mind a múlt már,
s hol vannak a vörös alapszínek,
melyek előtt a kult-tárgy
japán fotómodell lány tér-
delt négy-nyolc-tíz példányban,
hogy bementem behúzott nyakkal, s kér-
tem szórólapot. E kabátban:
magam, és ő majd' minden nélkül.
De minek ezek a dolgok?
Ereztem, ujjam elkékül,
húztam a hideg borból,
az akkoriból. Az érzéki
élmények a nyolc-tíz mínusz
fokban lehaltak. Elégtéti
szemlélet. Addig vagy, míg jutsz
valamihez, takarószélhez,
ha úgy akarod, nyújtózol;
ki hitte volna, ilyen szél lesz,
köpenyeket kavar a hóból,
melynek másik fele kosz-
–rög, rúgdosod. A Josephstadt
már ez, szögellól! Fokozd
lassúságod. Vánszorgasd
magad. Jut is, marad is, ne
félj, viszel haza belőle,
hogy félóra kelljen, mire
öt perc távot legyúrsz. S e
fölismerések még-soka.
Alacsony bádogperemnél,
kőperemnél állsz meg. „Klutya!”
lottyan a nedv, az üveg fél
állagnál tart, plusz vastag irón-
nal benyomott dugója.
Fényben a 43-ason
állnak, pár utazóra
rábámulsz, mint a vizsla rád
a virslis-bódé mellett.
Ketten amott egy ház kapuját
tisztelik meg, vizelnek;
az Általános Közkórház-
kertben verebeid alusznak.
Megvan minden irány. Ne fázz,
fázz. Ne und azt, hogy unnak,
ne unják, hogy unsz. Csak úgy. Két láb
húz lefele s előrefele;
megvan mindened. Épkézláb
alapon: épp a fele
mindennek, meg a visszája.
Hazaérsz, itt. Munkád vár még.
Kislámpád akklimatizálja
fontosságod, nagy árnyék
vagy a vászonroló helyén,
mely szép posztófüggönnyé
változott. Itt laksz. Főnyeremény.
A fogkrém, amit köptél
elmenet a mosdókagylóba,
itt vár. Piros poharaddal
– aljával – kaparod, hugyóka
jön, ugyanoda, surran egy angyal,
kluttyan a dugós üveg, savanyú,
kiköpöd a-híg-maligánját.
A Josephstadt után szomorú
érzékeid visszakívánják
a múló idő netovábbját;
de hát ha ez – épp így vár rád…!
Aludj el. Oltsd el lámpád.
Magányom: múltam,
vicsorgó emlék,
mit megcsaltam
veled, szerelemmel,
korsóban habzó sörökkel,
puha öleléseddel,
remegő árnyék,
melyre leszállt az est.
A Hold is,
kivel párban jártam,
bolygóvá szelídült,
s eltűnt az égen,
tán hullahoppozik
a vidám Jupiterrel,
űrlakó vagyok,
most forduljon
a világ köröttem!
Vágj zsebre,
s a tenyeredben alszom,
ujjaid összefonom,
míg mellém bújsz,
csempétől hideg lábbal,
hullámzó koronáddal,
a természet parancsára
hullajtjuk leveleinket.
A napraforgókról jutsz eszembe
(melyeket párban a szobádba vettem,
hogy boldog ölelést lássanak)
a tábla mellett rohanó vonaton,
mely próbál tőled távolodni
(e büszkén hátat fordító,
vak virágok között),
de velem egyre feléd tart.
Valóban áll a törvény,
melyben az idő az elv,
s kihúnynak egyszer
a szemeid szórta szikrák?
Micsoda langyos félelem,
lehullott méregmorzsa
a porban, melyből
minket is gyúrtak.
Tán szelídül a láng,
nem ránt, csak hívogat,
de akkor is szerelmesen
ültet maga mellé,
s melegít haláláig,
ahogy az arcába nézek.
Vásáros Lajcsi korábban Taxis Lajos volt. Azelőtt meg Kovács Lajos esztergályos szakmunkás. No, de ennek már jó néhány éve. Az új ismerősei már nem is ismerik a családi nevét, legföljebb a régi haverok meg a szomszédok a házban.
Amikor elvégezte a szakmunkásképzőt, az apja bevitte maga mellé a gyárba. Megbecsült ember volt az öreg. Csoportvezető és szocialistabrigád-vezető. Ügyes kezű karbantartó lakatos volt; ha valami elromlott az irodaházban, csak leszóltak telefonon, és a Kovács szaki mindent rendbehozott. Irigyelték is a többiek a tmk-ban, mert az igazgató előre köszönt neki, és nemegyszer még kávézni is meghívta. Tavasszal meg, mielőtt megnyitották volna a vállalati üdülőt, őt küldték le a Balatonra rendbe rakni a faházakat. Vitt magával egy asztalost, egy csőszerelőt meg egy kőművest, és két hétig ott ultiztak Világoson. Nemcsak a kiküldetési díjat számolták el nekik, hanem egy rakás túlórát is.
November hetedike előtt leültek beírni a brigádnaplót. A szőke Petákné, a beírónő volt a naplóvezető. Az öreg diktálta, ő meg írta szép gyöngybetűkkel. „Műszak után mindennap kitakarítottuk a műhelyt. Közös mozilátogatáson vett részt a brigád…”
– Mikor volt ez, Jani bácsi?
– Mit tudom én, a Kalánné valamelyik nap összeszedte mind az öt gyerekét, és elmentek megnézni valami mesefilmet. Aztán az előadás után fölszedték az eldobált jegyeket. Kérd el tőle! Tízet ragassz be, a többit meg tegyétek el a következő értékelésre!
A kis Mónus nagyon ügyes kezű gyerek volt. Mindig rajzolt a naplóba valami szép tájat, aztán aláírták, hogy „itt voltunk kirándulni augusztus 20-án. Bográcsoltunk is”.
A szép naplóval rendszerint megnyerték a brigádversenyt. Jutalompénzt kaptak, meg aranykoszorús jelvényt.
Hanem jött a rendszerváltás, és egyszeriben kiderült, hogy veszteségesen termel a vállalat. Leváltották az igazgatót, és elbocsátottak vagy háromszáz embert. Az öreg Kovács már ötvennyolc éves volt. Káromkodott egy cifrát, és korkedvezménnyel nyugdíjba vonult.
Lajos is megkapta a felmondólevelét. Nem búsongott rajta, úgy gondolta, esztergályosként bárhol el tud helyezkedni, hiszen néhány napja még tele voltak az újságok álláshirdetéssel. Csak akkor lett ideges, amikor az ötödik vállalatnál is azt a választ kapta, hogy átszervezés miatt szünetel a munkásfelvétel. Jelentkezett egy kft.-nél. Ott meg azt mondták, hogy nekik olyan univerzális szakember kell, aki nemcsak jó esztergályos, hanem ért az alumíniumhegesztéshez is.
Elment a munkaközvetítőbe. Az ügyintéző egy darabig lapozgatta a számítógépről lehívott adatlapjait, aztán megcsóválta a fejét. – Sajnos pillanatnyilag nem tudok állást ajánlani. Talán egy hónap múlva… Addig segélyre veszem.
– Segélyre? – rökönyödött meg Lajos. – Hát mi vagyok én, rokkant?
– Lenne még egy megoldás – gondolkodott el a hivatalnok. – Van kocsija?
– Van egy öreg Zsigám. De mi köze ennek az álláshoz?
– Adok magának egy igazolást. Azzal elmegy a városházára, és kiválthatja a taxis iparengedélyt.
– Oké – mondta Lajos, és egy hét múlva úgy száguldozott a pesti utcákon a tizenkét éves Ladájával, mintha világéletében ezt tette volna.
Igaz, kezdetben akadtak kisebb nehézségei, mert fogalma se volt, merre van Óbudán például a Vadóc utca, de vagy megmondta az utas, vagy nem vállalta a fuvart. Olykor a rendőrökkel is meggyűlt a baja, ha elnézett egy-két forgalmi táblát, de az is megesett, hogy előbb váltott pirosra a lámpa, mint ahogy ő gondolta. A droszton se volt könnyű kiverekednie a helyét. Előfordult, hogy úgy ráálltak elöl-hátul, hogy moccanni se tudott a kocsijával. No, de Lajos harmincéves volt, százkilencven centi magas és kilencvennyolc kiló. Néhány jól elhelyezett pofon után mindjárt tágas helye lett.
Lassacskán kezdett beindulni az üzlet. Már állandó kuncsaftjai is voltak. Például az arab a Park Szállóból. A fene tudja, mivel üzletelt. Egy számkombináció-záras diplomatatáskával szaladgált. Hol a Hűvösvölgybe kellett kivinni, hol Rákospalotára. Volt vele egyszer még Pécsett is. Mindig sok borravalót adott, bár nem volt könnyű ember. Állandóan figyelni kellett, nem követik-e. Bemondott egy címet, aztán félúton megváltoztatta, vagy megveregette a vállát: „Itt megáll, Taxis Lajos. Vár, majd jön arab.” Jött is vagy két óra múlva a másik irányból. A fene bánta, csak fizessen…
Volt egy orosz is. Fegyverben utazott. Olyannyira, hogy pisztolyt fogott rá, amikor beszállt a kocsiba. „Nem félni, nem lő, ha jó gyerek. Davaj, bisztró, bisztró!” Olyan gyorsan még soha nem hajtott át a városon. A végén a zsebébe nyúlt a pasas, és egy marék dollárt dobott az ülésre. „Nem pofáz, mert meghal” – mondta, és eltűnt egy mellékutcában.
Néhány hónapja Lajos észrevette, hogy figyelik. Nem feltűnően, csak úgy tisztes távolból. Például a droszton az egyik kolléga. Érdekes, hogy mindig ott van, amikor ő, és felettébb érdeklődik az utasai iránt. Szeretne beszállni az üzletbe… Aztán meg az a piros BMW is gyakran elindul utána, amelyik rendszeresen ott parkol a túlsó oldalon. Szóval, valami bűzlik…
Egyik este a Rákóczi tér előtt leintette egy fiatal férfi. Messziről ordított róla, hogy strici.
– Hová megyünk? – kérdezte tőle.
– Sehová. Fordulj be az első utcán jobbra, és parkolj le a tér sarkán!
– Nos? – fordult hátra, amikor kikapcsolta a motort, és zsebre dugta a jobb kezét, amelyiken már rajta volt az ólomból öntött boxer. – Mit parancsol a kedves utas?
– Nyugi! – mondta a másik. – Valaki beköpte az arabot.
– Én tiszta vagyok.
– Tudom, de jobb, ha eltűnsz egy időre a városból. Mondjuk, beállsz vásározni. Pulóvert árulsz meg farmergatyát.
– Én, farmergatyát?!…
– Igen, te, és nem pofázol, mert hamar kihűlhetsz!
– Hm… farmergatyát meg pulóvert. Alumíniumot nem kell hegeszteni?
– Kuss! Vasárnap kimész az autópiacra, eladod a kocsidat, és veszel egy hatéves Fordot. Azzal viszed a vásárokra a Marok Juci gönceit. Világos? A kocsidat egy bőrdzsekis pasas fogja megvenni, és ő mutatja meg a Fordot is.
Vasárnap valóban ott volt az autópiacon a bőrdzsekis pasas, és megvette a kocsiját. Ott állt a Ford is a másik soron. Egy fiatal, hegyes-begyes, szőke nő ült benne.
– Te vagy a Taxis Lajos? – és választ se várva, a kezét nyújtotta. – Én meg a Marok Juci vagyok, szevasz! Holnaptól üzlettársak leszünk.
– Tudom, pulóver meg farmergatya…
– Jó, ha tudod. És te leszel a Vásáros Lajcsi. Holnap hajnalban indulunk Ercsibe. Búcsú lesz.
Hát így lett Taxis Lajosból Vásáros Lajcsi. Igazán nem panaszkodhatott Marok Jucira. Beszerzi az árut, el is adja. Neki csak annyi dolga van vele, hogy fölpakolja, lepakolja, segít fölállítani az állványt, aztán akár egész nap lődöröghet a vásárban. Bedob egy-egy féldecit, bőven fölszívódik az indulásig. Tisztán megvan a napi két-három ezrese, néha még több is.
Egyik nap valami dunántúli faluban voltak. A nevét se jegyezte meg… Olyan egyformák ezek a vásárok! Egyik nap itt, másik nap ott. Pulóver, gatya. Jucinak valami dolga akadt, ő állt a sátornál. Harsány hangon kiabálta, hogy „príma amerikai farmert tessék! Pulóvert a nagys'asszonynak!”
Egyszer csak szokatlan tülekedés támadt a sátor előtt. Egy csomó ember vitatkozott valamin. Ahogy elnézte őket, csak úgy pofára ki lehetett volna osztani köztük vagy száz év börtönt. A szavukat se értette. Volt abban a cigánytól a szerben át a németig mindenféle karattyolás. A végén már lökdösték, taszigálták egymást. Attól tartott, földöntik a sátort. De amilyen hirtelen jöttek, úgy álltak tovább. Újra csendes lett a terep, csak egy hajlott hátú öregasszony csoszogott oda hozzá. Lehajolt, fölvett egy dagadt levéltárcát, és megkérdezte: – Maga vesztette el, fiatalember? Máskor jobban vigyázzon a pénzére!
Annyira meglepődött, s meg is ijedt hirtelenjében, hogy megtapogatta a zsebét, majd önkéntelenül felsóhajtott.
– Nem, mamikám, tudok én vigyázni a pénzemre!…
Szerette volna visszaszívni a szavakat, de túl hangosan mondta ahhoz, hogy mások is meghallják. Meg ideje se volt rá, mert valahonnan a háta mögül előugrott egy húsz év körüli ismeretlen, és már ki is kapta az öregasszony kezéből.
– Köszönöm, nénikém, az enyém! Az Isten áldja meg, hogy megtalálta! Az egész havi fizetésem benne van. – Neki meg halkan odasúgta: – Bizonyítsd te is, hogy az enyém volt, kapsz húsz százalékot!
– Nono! Lássuk csak azt a tárcát! – lépett hozzájuk egy tagbaszakadt férfi, és számolgatni kezdte a tárcában élére rakott bankjegyeket. – Van itt forint, dollár, márka…
– Hát persze – kapott utána indulatosan a fiú –, még egy pár schilling is van benne. Én rántottam ki a zsebemből. Ő is látta. Tanúsítod, ugye?
– Persze, láttam – mondta Vásáros Lajcsi. – Itt vesztette el a sátor előtt.
– Nem addig a'! – tette el a tárcát a nagydarab férfi. – Bevisszük a piacfelügyelőhöz, és majd ott tisztázzuk a dolgot. Gyertek velem!
– No, de… én nem hagyhatom itt az árut! A társam… – hebegte Lajos – Várjanak egy kicsit!
De azok nem vártak. Hevesen gesztikulálva elindultak a piacfelügyelőség irányába. Lajosnak meg visszakiabáltak: – Gyere utánunk! Alá kell írnod a jegyzőkönyvet.
Negyedóra is beletelt, míg visszajött Marok Juci. Lajos rohant a piacfelügyelőhöz, de az semmiről se tudott. Se a pénzről, se a két pofáról.
– Az egyik olyan magas, drabális pasas, a másik meg egy húsz év körüli srác – magyarázta. – A tárca fekete volt. Ezer dollár volt benne, meg legalább százezer forint, és…
– Itt, fiam, senki se járt semmiféle pénztárcával.
– De hát, a jegyzőkönyv…
– Miféle jegyzőkönyv? Ha lopás esete forog fenn, értesítem a rendőrséget.
– Ugyan, minek? Azt se tudja, miről van szó…
Kirohant az épületből, végigjárta az egész vásárt, még a sátrak mögé is bekukkantott, de se a két férfit nem találta, se a szép kövér, fekete tárcát.
Végül bánatában leroskadt egy kőre, és majdnem sírva fakadt mérgében.
– Hogy én milyen szerencsétlen barom vagyok! – fogta a fejét. – Húsz százalék… egy egész vagyon… Hát így verik át manapság ezek a szemét tolvajok a becsületes hamistanút!
Tested
egy este,
mint köntöst
levetve
otthagytad
a földön,
a csupasz
göröngyön,
nincsen,
ha csak
én nem,
ki magára
öltsön.
*
Csak a kontúrok.
Mint utca kövén
a krétával bejelölt hely
baleset után.
Minden rekonstruálható.
Csak egy hiányzik:
az áldozat
*
Emlékeink a kamra polcán
dunsztos üvegben sorakoznak.
Ránk havaz a tél,
keressük ízét a friss zamatnak,
melyek ínyünkben megmaradnak,
mikor a résen már befú a szél.
*
Élőként gyere
hazavárlak!
én nem a halállal
asszociállak.
Mikorra megjössz,
terítve vár az asztal,
hiába hívnak odaátról,
szerelmem úgyis itt marasztal.
Janzer Frigyesnek
Csak büszkeségre van okod:
a kő, a bronz már engedelmes
szolgád, hogy mindent megteremthess,
mit az Isten megálmodott.
A mindenség a műhelyed,
meteorok fenték a vésőd,
akkor se léssz bajban, ha később
csorbító évszak fenyeget.
Árpád vezér, Csokonai,
Széchenyi, Nagy-Balogh, Lukács György
s Dante, aki a poklon áttört –
mind konokságod hirdeti,
mert képtelen vagy tétlenül
bámulni, hogy a trónja fosztott
észt pénztől ittasuk bolondok
kergetik az asztal körül.
A vésőd: fegyver. Ne feledd.
Tehetség, tisztesség a pajzsod.
Csak győzelmet szabad aratnod –
kudarcról már szó sem lehet.
A salgótarjáni Madách Imre Gimnázium diákjainak
Mit üzen névadótok, amikor
„milljók” nem egy, csak egyesek miatt
hordják a jármot, hogy a bankjegyek
piramisokká összeálljanak?
Mit üzen ott a szalmakomiszár,
hol szalmát csépel, kinek esze van,
mert a kipergett semminek magas
árából holtig élhet gondtalan?
Mit üzenhet a csillag-vallató
egy bolygón, hol már a Betlehemi
csillag is ahhoz vezet, aki a
világot akarja megdönteni?
Mit üzenhet az író, akinek
ajkáról vérként buggyan a beszéd,
s csak alvadt szósznak minősíti azt
egy nyomom faj, gyáva nemzedék?
Csak azt üzeni, amit hajdanán,
s amit, ha élne, ma is vallana:
„A cél halál, az élet küzdelem,
s az ember célja a küzdés maga.”
1.
Amíg Dávid a lavórban mosakodott, anyja ágyazott és dohogott: – Mindig csak a csavargás! Örökös csavargás! Hát ennek vége! Nem kínlódok veled tovább! Elmégy inasnak!
Rosszkedvű volt Dávid is. Dühítette anyja prédikációja, még inkább ellenére volt azonban, hogy minden testrészét lögybölni kellett a forró vízzel. Erősödött benne az a korábbi sejtelem, hogy neki nem alkalmas anyja van. Se nem szép, se nem ilyen-olyan módon különleges, hanem örökkön szalad a dolog után és hajtja a gyerekeit is. Mennyivel szerencsésebbek mások, akiknek jobb anyjuk van!
– Milyen inasnak mennék? – kérdezte sértetten és némi aggodalommal.
– Beszéltem Lajos bátyáddal. Elintézte, hogy bemész a városba borbélyinasnak. Van egy ismerőse, aki borbélysegéd. Ágnes nénédéknél laksz, és ott majd rendet tanulsz, meglásd. Lajos bátyád szerint az a segéd is kemény ember. Nem fogsz te nekem itthon csavarogni! Borbély leszel és punktum!
– De nem akarok borbély lenni…
– Akarsz, nem akarsz, az leszel! Inkább, mint hogy itthon csavarogj! Mind ilyenné lesz a fiúgyerek, ha apa nélkül nő fel, hogy tört volna el apád lába is, amikor itt hagyott bennünket egy… jobb, ha ki se mondom, kicsodáért!
Dávid gyorsan megtörülközött és felmászott a kanapéra, ahol befejezte anyja az ágyazást. Csak itt jutott Dávidnak hely, mert a kisebbek minden ágyat belaktak. Hirtelenében elillant vitázó kedve s inkább kíváncsiság érlelődött idegeiben. Kalandvágy erősödött benne s főként az a lehetőség pezsdítette fel, hogy kiszabadul anyja fegyelmező hatásköréből.
2.
Úgy ült másnap Lajos bácsi stráfszekerén, akár az elítélt, akit a vesztőhelyre visznek. Anyja sírdogálva toporgott a fuvaroskocsi mellett és ötödszörre mondta: – Mondjad Ágnes nénédnek, hogy éjszakára dunyhát adjon. Hiába fordultunk márciusba, hidegek még az éjszakák. És becsüld meg magad! És ha sehogy se bírod, gyere vissza…
„Késő bánat” – gondolta Dávid, és tetszett neki anyja megbánást mutató fájdalma.
– Vigyáz ő magára – nyugtatta anyját Lajos bácsi. – És mi az, hogy nem bírja?! Akkor is bírja, ha követ törnek a hátán. Élmúlt tizenhárom, nem kisgyerek már.
– Legyél jó fiú! – kiáltott utánuk anyja s egyebeket is mondott, de a kocsi zörgése, a lovak patája, meg a növekvő távolság elnyelte a hangját.
Csak azt látta Dávid, hogy nagyon törülgeti a szemét, meg hevesen integet.
3.
Az úri- és hölgyfodrászat főnöke, egyben tulajdonosa hatalmas termetű, dús keblű, bogárfekete nő volt. Első pillanattól barátságosnak mutatkozott és magázta Dávidot. Azt mondta, egyebek mellett: – Úgy szeretném kvázi, ha jól együttműködnénk.
Általában tetszett, hogy bőbeszédű volt az asszony, aki nagyságosnak mondatta magát. Hosszan kérdezgette Dávidot, és szívből kacagott olykor bizony bugyuta válaszain. Befejezésként így foglalta össze csevegését: – Remélem, hogy jól megleszünk. Józsi úr majd bevezeti magát. Előbb a férfirészlegben érjen el némi haladást, azután próbálkozhat nálam, a hölgyfodrászatban is. – Kezet nyújtott Dávidnak és könnyedén biccentett. – Akkor a viszontlátásra, Dávid úr.
Amint a tulajdonosnő távozott, azonnal megélénkült Józsi úr. Addig nemigen szólt, igaz, a tulajdonosnő is úgy tett róla említést, hogy rá sem nézett.
Karosszéknek támaszkodva álldogált eddig. Egyik lábát keresztbe tette a másik előtt, és a fogát piszkálta. Ötven év körülinek látszott, és rendkívül hosszú, ráadásul kétoldalt összenyomott feje volt. „Akár a disznósajt, amikor kiveszik a prés alól” – gondolta Dávid. Miután becsukódott az ajtó a nagy fekete nő mögött, ellökte magát a széktől Józsi úr és járkálni kezdett, mint egy töprengő professzor.
– Jó dolga lesz itt magának, meglátja – kezdte aztán mondókáját. Megrázta magán a fehér köpenyt. – Nem cserélném el egy főorvoséval… Télen melegben, nyáron hűvösben és mindig tisztán… Ez itt a helyzet… Magának csak annyi a dolga, hogy amikor jön a vendég, beteríti, szappanozza, végül átkopog itt a falon, így… – Anélkül, hogy a falhoz ért volna, jelezte a kopogás mikéntjét, majd rögtön ezután figyelmeztetőn felemelte nagyon fehér, hosszú mutatóujját. – Csak a nagyságával vigyázzon! Neki nem szólni róla, hogy én odaát vagyok.
Ezután igen trágár módon kezdett beszélni róla.
4.
Nagyjából úgy zajlott a későbbem élet, ahogyan Józsi úr lefestette. Jött a vendég s Dávid illedelmesen köszönt, Józsi úr módján mélyen meghajolva: „Van szerencsém, jó napot kívánok, méltóztassék ide…”
Beterítette a vendéget, majd szappanozni kezdte. Addig szappanozta, amíg – Józsi úr szóképe szerint – fokhagymaszagú lett, s akkor átkopogott a falon. Semmilyen szagú nem lett ugyan a vendég, csupán azt jelezte Józsi úr fogalmazása, hogy sokáig kell szappanozni, mert úgy jobban puhul a szakáll, és kímélődik a kés.
Á kopogtatás nyomán Józsi úr frissen, derűsen érkezett. „Á-á-á! Van szerencsém! Hát ismét egyszer!… Közben már fente a kést, azután sercegtette a szakállat. Miután minden maradék szőrt lekapart, nyájasan utasította Dávidot: – Na, Dávid úr, lemosni, kölnit, púdert a vendégnek, aki mehet az esküvőre…”
Józsi úr meg elvonult a szomszédba. Dávid kölnizett, púderezett, felsegítette a vendég kabátját, ha volt neki, meghajolva köszönt: „Viszontlátásra, legyen máskor is szerencsénk!” – azután újraszámolta a reggel óta bevett borravalót.
Megesett, hogy nem érkezett a kopogtatásra Józsi úr, s ilyenkor átszaladt érte Dávid a szomszédos, piszkos kis italmérésbe. Nem volt iszákos Józsi úr, csak szeretett ott időzni, ahol mások is időztek. Színes volt az élet, állandó a mozgás, és persze el is kortyolt naponta öt-hat hosszúlépést Józsi úr.
– Nekem ez a fenővíz – világosította fel egyszer Dávidot. – Jobban fog tőle a borotva.
Estefelé rendszerint ki is vörösödött Józsi úr képe, és vizenyőssé lett a tekintete.
– Söprögetni, és le a rolóval! – adta ki a végső parancsot, miközben szétdobálta magáról a köpenyt, a cipőket, s még az inget is. Ezeket Dávidnak kellett összehajtogatni és egy kis mentőládikóba tenni. Utcai holmikba öltözött Józsi úr, amelyek nem voltak a ledobottaknál jobb minőségűek, csupán annyiban módosult a helyzet, hogy csokornyakkendőt is vett. Ezt gumival rögzítette a nyaka körül, és szintén viseltesnek látszott, de valahogyan mégis valódi úrnak tetszett Dávid szemében. Pláne, mikor szivart is dugott a szájába Józsi úr, és égre fújta a füstöt.
A látszattal azonban ellentétes volt Józsi úr szövege.
– Kísérjen el, ha ráér – ajánlotta Dávidnak. – Nem árt, ha üsmerkedik az élettel. Hallom, fát vágott a nagyságosnak tegnap. Sose lesz magából rendes ember, ha így ugrál a tulajok előtt. Azt hiszi, meg van ez magának fizetve? Saját jogaira ügyeljen inkább, és ne hagyja magát ezektől az újburzsujoktól kizsákmányolni. Mit ugrál előttük? Nem hallotta még, hogy a munka mindig megvárja az embert? Nem ismeri a közmondást, hogy a munka nem esik jól? Látszik magán, hogy parasztnak született. Olyan süketen él, akár tetű a matrac alatt. Jöjjön velem, és hallgasson szót a munkásemberek társaságában, hogy nyíljon a csipája!
5.
Néhány hét elmúltával megkedvelte Józsi urat Dávid. Méltányolta szaktudását, meg az életről való tudását is, és csak akkor támadt időnként röhöghetnékje, ha tekintete Józsi úr túlzottan kifelé forduló lábfejére esett.
Egyik reggelen, amint szokás volt, átlépkedett Józsi úr az italmérésbe. Alig tűnt el, a tulajdonosnő libbent be. Saját, özvegyi házában volt az üzlet, melyet a jóvátétel során kapott vissza, s ami voltaképpen az apjáé volt hajdanán.
Pongyolában volt, alatta pedig ágyi öltözékben. A fejéről lebontott kendő alól óriási, fekete kóctömeg buggyant elő. Máskor is belépett egy percre, hogy megfésülködjön, de azután sietett a városba bevásárolni és egyéb dolgai után. A hölgyfodrászatot ugyan ő látta el, de csupa bejelentett vendége volt, és csak hétfői meg pénteki napon. Ezúttal szerda volt és mégis maradt. A tükör elé állt és némi zaklatottsággal szemlélgette magát.
– Józsi úr? – kérdezte a tükörből Dávidra pillantva.
– Beteg – rebegte Dávid és imádkozott, hogy csak most ne jöjjön férfivendég.
– Otthon fekszik?
– Elment az orvoshoz… vagy a patikába, nem tudom… Nagyon fáj a feje…
– Szegény – mondta az asszony, de azok módján, akiknek máson jár az eszük, mint amiről beszélnek. – Maga hogy halad? – kérdezte megint a tükröt, miközben annyira összehúzta pongyolája övét, hogy előrefeszültek és csaknem felrobbantak óriás keblei. Elkapta Dávid bámész pillantását, és igazán tetszett neki a bamba, de jóképű fiú bájos zavara. – Kipróbáljuk, mennyit haladt, jó? Lenne szíves megmosni a hajamat, igen?
A hölgyfodrászat céljait szolgáló két szék egyikébe huppant. A fejmosó kagylóhoz igazította hátrafeszített tarkóját, és legyező alakban szétterítette a haját.
Dávid rákvörösen tevékenykedett. Ismerte a hajmosás menetrendjét, mert sokszor látta már az asszonytól. Ugrott az edényekért, a tubusokért, mint akit farba rúgtak.
– Nem kell annyi sampon – nyafogott a főnöknő. – Vigyázzon, ez a víz túlságosan forró… Ne olyan gyámoltalanul dörzsölje! Bátrabban és erősebben! – Hátranyúlt a feje fölé, megfogta Dávid csuklóját és mutatta, miképpen masszírozza a fejbőrét a fiú. Közben szüntelenül kacarászott. – Maga ennyire fél a nőktől?
Mind jobban belemelegedett a játékba, és kívánta, hogy Józsi úr további húsz fröccsöt igyon. Nagyon jól tudta ugyanis, milyen „patikába” ment a segéd, hiszen számos civakodásuk forrása volt a csapszék. Ezért is akarta behelyettesíteni.
„Most még ügyetlenke ez a fiú, de érződik rajta, hogy jövője van a szakmában. Ha betanul, azt a lúdtalpas vén szivart menten kirúgom.”
– Jobban csavarja ki a hajamból a vizet, legyen szíves – szólt Dávidra. Szép, hosszú haja volt a naccságának, akárcsak Dávid anyjának, de sokkal sűrűbb. Gyakran látta Dávid, miképpen csavarja kezére vizes haját anyja fejmosás után, hogy kinyomja belőle a vizet, s ahhoz hasonlóan tekerte most markába a naccsága haját. Csakhogy Dávidnak fiatal kora ellenére férfiasán erős, durva fizikai munkákon edzett marka volt, s amint csavarintott egyet a fekete hajfonaton, elvissantotta magát az asszony. Dávid kezéhez kapott, s félájultan hullatta fejét a mosókagyló gumiperemére. Csavaráskor szinte recsegett a fejbőre, s iszonyú fájdalom hasított az agyába.
– Hagyja! – lökte félre Dávid kezét. – Majd én! Úgy látom, ez még nem megy magának…
– Azt tetszett mondani, hogy…
– Jó, jó… Majd idővel beletanul. És most menjen át a kocsmába Józsi úrért, igen? És máskor ne hazudjon, igen?
A tükörben a fiúra esett az asszony pillantása, és hirtelen megszánta. Ügyefogyottan álldogált, és csepegett róla a kétségbeesés.
– Különben… hagyja csak szlopálni Józsi urat. Hozza ide a csipeszes dobozt. Azt maga is tudja rakni, ahogy mutatom.
Pattant Dávid és hozta a csipeszes dobozt. Úgy nyújtotta át, mint egy csokor virágot, mint a szívét. Az asszony tovább enyhült irányában, és örvendetesen enyhült a fejfájása is. Csaknem kezdeti, csicsergő modorban járt a szája.
– Hát, ez még nem tökéletes – sóhajtotta. – Azt hiszem, nehéz a keze. Mutassa. Jesszusom! Ezek nem is kezek, ezek paták! Miért nem krémezi őket? Majd adok alkalmas krémet. Ebben a szakmában finom, könnyed kéz kell.
6.
Józsi úr úgy röhögött, hogy majd kiesett a nadrágjából. – Hallom, üsmerkedett a hölgyfodrászattal. Megtépte a naccságát, akár egy libát.
– A nagyságos asszony tudja, hogy Józsi úr a kocsmában tölti a nap nagy részét – vágott vissza Dávid.
– Persze, hogy tudja – bólintott a segéd változatlan jókedvvel. – Azért hozta magát, hogy engem kirúgjon. Pedig öt gyerekem van, és köztük olyan is, aki jobban idevaló lenne, mint maga, de azt nem engedte ide, mert engem is ki akar dobni. Nem tetszik neki, hogy kimondom az igazságot. Csakhogy nem tud nélkülözni. Nem könnyű ennyi pénzért ilyen jó szakembert kizsákmányolni! – Felhúzta nadrágja szárát, letolta térdzokniját a bokájáig és forradásokat mutatott. – Rokkant is vagyok, mégis ki akar dobni. Pedig bagót fizet éppen azért, mert rokkant vagyok. De nem talál helyettem szakembert. Maga se válik be neki. Magát akarta helyettem, de maga megskalpolta. Lenyúzta a fejbőrét! Megtépte, mint a libát szokták a parasztok. Paraszt maradt maga, hiába üsmerkedik itt a városi élettel. Nem olyan könnyű engem nélkülözni!
Győzelmi tudat és büszkeség áradt belőle. Roncsolt lábaival tánclépteket lejtett és dúdolt.
Dávid előbb gyűlölte, aztán sajnálta. Azért, hogy még jobb kedvet csináljon neki, elvigyorodott és azt mondta: – Megtéptem a naccságát, mint a libát szokás. Örült, hogy örömet okozhatott megjegyzésével a viháncoló Józsi úrnak. Miközben azonban ő is nevetett, eleredt a könnye, és arra gondolt, hogy nagyon jó lenne anyját látni.
