Táncsics imája „A kocka fordul” című írásából való. A központi Táncsics-bizottság, amely művét 1885 novemberében közzétette, a következő mentegetődző előszóval látta el: „Táncsics Mihály, e művet közvetlenül a szabadságharc leveretése után írta, s ez elég magyarázata és mentsége ama hangnak, mely e munkájában oly élesen nyilvánul az uralkodóház ellen.”
Isten, Te szabaddá teremtéd az embert, s akarod, hogy szabad maradjon. Te a magyart őszinteséggel, jósággal, nagylelkűséggel ruháztad vala föl: de a mi német szomszédaink, a koronás Habsburgok gonoszul használták fel e mi jó tulajdonságainkat; a Habsburgok századok óta űzék e hazában gonosz játékukat, megcsalták a becsületes, könnyenhívő magyart, visszaéltek nagylelkűségével.
A koronás Habsburgok s nem koronás zsarnok ivadékai a Te szentegyházadban imádkoznak, s alattvalóikat imádkoztatják értük, hogy Te megáldanád őket, – és imádkoztatnak akkor is, mikor a népeket vérig sarcolják értük, hogy Te megáldanád őket e munkálkodásaikban: Te igaz isten vagy, ha a Habsburgokat ilyen kérésükben meghallgatod, minket is hallgass meg, midőn azt kérjük, hogy szabadíts meg a Habsburgoktól.
Ne engedd, Isten, hogy Magyarország népe gondviselésed iránt kétségbe essék, pedig kétségbe kell az iránt esnie, hogy van isteni gondviselés és igazság, ha a Habsburgokat annyi hazugságukért, hitszegésükért, zsarnokoskodásaikért meg nem bünteted.
Mindenható, bölcs Isten, Te nem akarhatod, hogy a Te hasonlatosságodra teremtett ember a Habsburgok barmául maradjon, pedig mindenttudó lévén, látod, hogy ők ezt akarják: midőn tehát vesénkbe látsz, s tudod, hogy nem akarhatjuk azt, mit a Habsburg zsarnokok, hanem szabadulni kívánunk tőlük; reméljük és hisszük, hogy ehhez való segedelmedet nem vonod meg tőlünk.
Mi békével tűrünk el mindent, mit ránk mérni jónak látsz; csak a csapások legnagyobbikát fordítsd el tőlünk: a Habsburgoktól szabadíts meg bennünket.
Ha valamely nagy vétkünk miatt, mert van vétkünk, az a mi legnagyobb vétkünk, hogy a Habsburgokat magunk fölött tűrtük, ha e vétkünk miatt büntetni akarsz, csak azzal ne büntess, hogy e pokolfajzatot még tovább is nyakunkon maradni engednéd. Küldj ránk inkább pestist, küldj kolerát: csak a Habsburgoktól szabadíts meg azután minket.
Megismerjük, Uram, hogy nagy a mi vétkünk, mert a Habsburgokat fölöttünk uralkodni hagytuk: de azért irgalmadhoz kiáltunk, büntess bármi érzékenyen, bocsáss ránk súlyos csapásokat, súlyosbakat, mint az egyiptomiakra, mikor jármuk alól az izraelitákat kiszabadítád: csak azon gyalázatossággal ne büntess, hogy a Habsburgok még tovább is fejedelmeink maradjanak.
Ismered veséinket, mindenttudó Isten, tehát hosszan ostromlunk kérésünkkel; nem kérünk esőt; nem kérjük, hogy adj meleg verőfényt, hogy adj bő esztendőt, mert hiszen a bőséget csak a Habsburgok emésztenék föl, hanem csak ez egyet kérjük minden egyéb helyett: büntesd meg a Habsburgokat, s azok lehető legnagyobb büntetése az lehet, hogy Magyarországból örökre számkivetve legyenek.
De oh, szíves olvasóm! Isten nem tesz kedvünkért csodát. Ha ő az emberek módja és szokása szerint kérésünkre felelni akarna, minden bizonnyal körülbelül ekképp intézné hozzánk válaszát:
„Szegény emberek, hiába kiáltotok hozzám, hogy szabadítsalak meg benneteket a Habsburgoktól. Én öröktől fogva mindent úgy intéztem el, amint legjobbnak láttam; én kimondott törvényemtől el nem térek, alkalmazkodjatok szorosan azokhoz, és boldogulni fogtok. Adtam nektek észt, szabad akaratot, erőt és szereztem nektek, magyaroknak kiváltképp szép, gazdag, termékeny hazát; szabadságszeretetet öntöttem belétek; nemes tulajdonokkal áldottalak meg benneteket; fegyvereteket a győzelem aranyával ékesítém: s ha ti nem tudjátok mindannak hasznát venni, amit nektek adtam; ha magatok közt viszálykodtok; ha gazdagaitok önként el akarnak puhulni; ha szabadságtokat a Habsburgok által tiportatni engeditek, ti lássátok, mit cselekesztek. Ha a belétek öntött szabadságvágyat magatok fojtjátok el, és a Habsburgok előtt, sőt azok ivadékának csak egyetlene előtt is meghajoltok, s oktalan barmokként engeditek magatokat általa vezettetni, kínoztatni, amint egy gyermek a szekér jármába fogott hat erős ökröt is önkénye szerint terelgeti, sújtogatja, holott azoknak csak egyike is szarva hegyével a gyermeket semmivé tehetné; ha így cselekesztek, ennyire porig alázzátok magatokat egy Habsburg-ivadék előtt: nem akarok rajtatok csodálatosan segíteni.
Bennetek van az ész, az én istenségemnek szikrája, része: segítsetek azzal magatokon!
Amint többen vagytok, s amennyivel többen vagytok az egy Habsburg zsarnoknál: annyival erősebbek vagytok, mint ő. Tehát csak akarnotok kell, hogy a Habsburg ne legyen nyakatokon: és azonnal nem lesz nyakatokon. Miért adjátok neki keresményteket, sőt gyermekeiteket? Hogy azokkal üldözhessen benneteket? Ti a világ rendjét, az én örök törvényeimet akarjátok felforgatni. Én nem teremtettem fölétek urat, királyt, még kevésbé önkényű zsarnokot. Ha magatok engedtétek olyanná nevelkedni: csak magatoktól függ őt letaszítani, megsemmisíteni.
A leghatalmasabb zsarnoknak sincs semmi ereje, mihelyt ti sokan együtt akarjátok, hogy ne legyen ereje; egész hatalma a ti gyávaságtokon alapszik.
Ha magatok földig leborultok egy ember előtt, ki sem nem erősebb, sem nem jobb, mint akármelyiktek, s mégis azt mondjátok, hogy azon egy a ti uratok, ti pedig alattvalói, jobbágyai vagytok, s fölhatalmazzátok arra, hogy ő fölöttetek ítéljen, s benneteket gyermekeinek vagy cselédeinek, szolgáinak tartson, mint kénye-kedve tartja: ki segítsen rajtatok?
Minél félénkebbek vagytok ti, annál bátrabb a ti Habsburg zsarnoktok.
Midőn száz, meg ezer, vagy több százezer férfi együtt azért esdekel előttem, hogy én őket egy embertől megszabadítsam, ki egyikük fölött sem bír semmi előnnyel; ki sem testileg, sem lelkileg nem nagyobb akármelyiknél: ez az emberi méltóságnak oly lealacsonyítása, melynél nagyobb aljasság alig képzelhető.
A Habsburg-családból voltak főtisztviselő szolgáitok: ezen szolgák gazul viselvén magukat, visszaéltek tisztjükkel, elárulván hazátokat, öldösvén testvéreiteket, fiaitokat; világosan kijelentvén szándékukat, miszerint hazátokat, melyet egy évezred óta bírtok, maguknak sajátjokul akarják elfoglalni; azt akarjátok-e, hogy én csodálatos módon megakadályozzam őket?
A gyöngébb kérhet csak segítséget az erősebb ellen: de ti több millió család erősebb vagytok, mint az egy Habsburg-család; hogy kérhetnétek tehát arcpirulás nélkül tőlem segítséget?
Minek adtam volna nektek a főbe észt, borjaitokba erőt, ha azt ezentúl használatlanul akarnátok hagyni? Megérdemelnétek-e, hogy nektek más, új, fölösleges erő is adassák, ha annak sem tudjátok, vagy nem akarjátok hasznát venni, amivel bírtok?
Aki nem a maga erejével, hanem valakitől kölcsönkért vagy ajándékba kapott erővel tud s akar csak munkálkodni, a már meglevő maga erejét pedig használatlanul hagyja: az annak sem bírja hasznát venni, amit talán mástól kap.
De gondoljátok meg jól, ti magatok vagytok okai a zsarnokságnak; emeljétek csak föl fejeiteket, mint szabad emberhez illik: ragadjátok meg eléggé erős karotokkal a fegyvert, s a Habsburgok azonnal megsemmisülnek.
Én szüntelenül súgom nektek, mit kell tennetek, de ti nem hallgattok reám. Én örökké azt mondom nektek: akarjatok mindnyájan egyetértve teljesen szabadok lenni, és azonnal megszabadultok a Habsburgoktól.
Némelyik közületek címeiket, mások pénzüket, még mások házaikat, ismét mások henye tétlenségüket, megint mások hivatalukat szeretik inkább, mint a szabadságot. Majd mindeniknek van valami kedvence, mit a szabadságnál többre becsül. És így nem gondolnak vele, akármi történik is, csak őket a Habsburgok kedves mulatságukban ne háborgassák. Az ökör sem törődik semmivel, csak a jászolban szénája legyen.”
Mondom, szíves olvasóm, ha Isten emberileg szoknék teremtményeihez szólni, ezt mondaná; de az általa belénk oltott ész ezt súgja szüntelen, örökké: vegyük hasznát az észnek!
Készülj, hazám,
Készülj, boldog haza!
Oly ünnep vár reád, amilyet
Még nem pipázott magyar ember,
Amely majd hét országra szól,
Mint a lőcsei kalendáriom,
Készülj, hazám!
A bécsi német
Egytől-egyig mind megveszett,
Isteniül elrugaszkodott, az
Ördögnek adta lelkét,
És mostan e bélpoklosok
Ezt kurjogatják:
„Minékünk a szabadság
Árnyéka nem kell,
Maga a szabadság kell minékünk,
Teljes szabadság minden áron!”
Így kurjogatnak
E sátán cimborái,
S mi lesz a vége e históriának?
Az lesz a vége, hogy császárokat,
kegyelmes jó császárokat,
Elkergetik,
Családostul elkergetik,
Isten Jehova úgyse'
Elkergetik!
De ez lesz a magyarra nézve a
Szerencse napja,
A boldogságnak égi ünnepe!
Közénk fog jőni
A császár és családja,
A fölséges család!
Így fognak hozzánk szólani:
„Hű magyarok,
Mi mindig bíztunk bennetek,
Mindig szerettünk titeket,
Legjobban, legatyaiabban
Szerettünk népeink között;
lm kebletekre borulunk,
Öleljetek meg,
Kedves hű fiaink!”
És kell-e több minékünk,
Nékünk hű magyaroknak?
Letérdelünk előttök,
Vándorsarúikról a port
Lenyalják csókjaink
S a hála és öröm könyűi,
Melyek majd, mint egy második Duna,
Fognak keresztülfolyni a hazán,
És egy kiáltás lesz a nemzet:
(Egy olyan óriás kiáltás,
Melytől a csillagok potyognak)
„Vitám et sangvinem
Pro rege nostro!”
Mint hajdanában
Bőgtek dicső apáink. –
S ha lesz közöttünk olyan vakmerő,
Kinek eszébe jut,
Hogy három század óta úr
Hazánkon a Habsburg-család,
S azóta a hazának
Nem volt egy gondolára,
Nem volt egy érzeménye,
Mely édesebb a kárhozatnál,
Az ilyen vakmerőt,
Az ilyen szemtelent,
Az ilyen háladatlant
Honárulónak deklaráljuk
És nyársra húzzuk!
Készülj hazám, ez ünnepélyre,
Készülj, és örvendj, oh boldog haza!
S ti elcsapott királyok
Itt Európában valamennyien,
Jertek mihozzánk,
A jó magyar nép szívesen lát,
Dicsőségének tartja, ha
Hizlalhat bennetek,
Jertek mihozzánk!
Kosztot, kvártélyt adunk,
S az elvesztett királyi címek
Kárpótolása végett
Majd táblabírákká teszünk!
1848 áprilisában a forradalmi Pesttől búcsúzó bécsi diákok a Nemzeti Múzeum udvarában ünnepi népgyűlésen vettek részt, amelyről a Pesti Divatlap április 8-án így számolt be: „A bécsi ifjak vőnek itt búcsút a pestiektől. – Ezen kívül egy nemes levél ünnepélyesen széttépetett, s Petőfi egy igen talpraesett satyrát szavalt el, melyben a bukott királyokat a vendégszerető Magyarországba hívja meg, hol kitárt karokkal várják, s még táblabírákká is kineveznék őket.”
Föltehetőleg ekkor hangzott el először a Készülj, hazám! című költemény nagyobb nyilvánosság előtt, méghozzá magának a költőnek az előadásában, aki nem ok nélkül választotta ki elmondásra ezt az „igen talpraesett satyrát”.
A Készülj, hazám! a Petőfi-kötetekben A királyokhoz szomszédságában található, ez utóbbi március 28-30-a között jelent meg, külön röplapon, és országos felháborodást keltett, melynek során Petőfi „éretlen”, „hűtlen betyári nyelvű”, „eskütörő”, „áruló szavú”, „szemtelen”, „zavarhajhász”, „átkos énekű” poétának neveztetett.
Fekete Sándor, akinek könyvéből ennek az írásnak tényanyagát és idézeteit átvettem, a Nemzeti Újság Bulyovszki Gyula tollából származó tudósítását emeli ki a többi közül mint legfontosabbat, amelyet a bécsi diákokat búcsúztató népgyűlésről és Petőfi ott elhangzott szavairól írtak. Az egykori tudósítás így idézi Petőfit: „A mostani szónokoknak, úgy látszik, hivatása lett titeket mindenkor nyugtatni, csöndesíteni; betegápolónak, mondhatom, ez gyönyörű erény! Én valójában nem tudom, mit mondjak, de annyit mindenesetre mondhatok, hogy ezen örök nyugtató nyomokat követni nem tudom; mert én úgy vagyok teremtve, mint az onka, amely, ha vész van, kiabál – mint a förgeteg, mely a hullámokat vihar idején fölkorbácsolja –… azért, hogy mégis hiába ne léptem (légyen) előbetek, elszavalom nektek egy versemet! – Készülj, hazám…!”
A Készülj, hazám! közvetett válasz az ellene támadt szitok-hadjáratra, az olyan kitételek, mint az „egytől-egyig mind megveszett”, „isteniül elrugaszkodott”, „az ördögnek adta lelkét” nemigen különböznek azoktól a minősítésektől, amelyekkel őt magát illették.
A bécsi „bélpoklosok” szájába adott mondat – „Minekünk a szabadság / Árnyéka nem kell, / Maga a szabadság kell minékünk, / Teljes szabadság minden áron!” – annak a Petőfinek a hitvallása, aki minisztériummal, kormánnyal, ellene manipulált választókkal, katonatisztekkel szembekerülve képviseli mindvégig Március Tizenötödike plebejus-radikális igazát.
Csakhogy ezúttal – a bécsi „bélpoklosok” jelmondataként, akik „ezt kurjogatják” – költészetünk egyik legkiválóbb szatíráját indítja el ez a politikai hitvallás, hogy a következő szakaszban a „hű magyarok”-hoz szóló „fölséges család” hálaadó szavainak kontrasztjával riposztozzon rá: „Hű magyarok, / Mi mindig bíztunk bennetek, / Mindig szerettünk titeket, / Legjobban, legatyaibban szerettünk népeink között; / lm kebletekre borulunk, / Öleljetek meg, / Kedves hű fiaink!”. „És kell-e több minékünk, / Nékünk hű magyaroknak?” – kérdezi Petőfi.
1848. május 19-én az új magyar kormány elnöke és több minisztere az újabb bécsi forradalmi megmozdulás okán Ferdinándot „hű magyarjai közé” invitálja. Petőfi idejében is úgy volt, mint azóta igen sokszor: a való fintorainál keserűbb szatírát még a legzseniálisabb költő sem tudott kitalálni.
A szatíra befejezése egyértelműen őróla, Petőfiről szól: ő az a „vakmerő”, „szemtelen”, „háládatlan”, „honáruló”, akinek eszébe jut, hogy három évszázad óta úr hazánkon a Habsburg-család, „s azóta a hazának / Nem volt egy gondolatja, / Nem volt egy érzeménye, / Mely édesebb a kárhozatnál…”.
Hívjuk fel a figyelmet még valamire. Európa elcsapott királyait a „hű magyarok” az „elvesztett királyi címek kárpótlása végett” Magyarországon majd táblabírákká teszik. Petőfi, Vasvári és a többi márciusi ifjú a „táblabíró” szót, a „táblabíráskodás”-t a Március Tizenötödike igazától félő, konzervatív, nemesi politika jelzéséül használták. A szatíra tökéletes zárópoénja tehát a napi politika szótárából került Petőfi versébe, a korabeli radikális sajtó nyelvéből, tanulságos ellenpéldát szolgáltatva máig mindazoknak, akik a költészetet a „politizálás”-tól széplelkűen megóvni szeretnék.
Alois Jirásek (1851-1930) a klasszikus cseh próza egyik legnagyobb mestere. Itt olvasható novellája talán a legszebb külföldi próza, amelyet szabadságharcunkról írtak.
1.
Egy major áll előttünk, körülötte macskaköves udvar, a háttérben sötét erdők. Egyedül áll az épület, egykor erdő volt itt, most marhacsapások és legelők fonódnak körülötte, tavasszal mécsvirág, ősszel kígyótej aranya fénylik rajtuk.
A háztól nem messze csepp halastó csillog szürkén, szomorkásán; ódon, esőverte zsilipje felett a töltésen két hatalmas tölgy őrködik.
A halastó körül út kanyarog a major felé a hosszú, egyemeletes, cseréppel fedett épülethez. A ház homlokzata dísztelen, sima fal, régen meszelték. Előtte két kertecske szerénykedik; az egyikben roppant lombozattal beborított, kornyadozó falugas. A két kis kert közt vezet az út az átjáróhoz, az meg óriási, boltíves építmény, örök s éles léghuzat jár benne.
A major körül állandó csend, nyugalom, szinte kietlenség honol.
Az úton alig fordul meg néhanapján valaki idegen. Az ember megszámolhatja az ujjain is, hányszor robogott errefelé évenként egy kocsi. S az is majd mindig ugyanaz a kopott, zöld cséza, amelyen a major bérlője jár be szürke esőköpenyben Písek városába.
Itt a Budský-majorban csend volt. Itt még a zsendülő szabadság mozgalmas napjaiban is, midőn a szomszédos városokban és városkákban tomboltak a lelkesedéstől, mikor a környéken mindenütt zsivajogtak, ujjongtak, énekeltek az emberek, zeneszó s dobpergés járta a fegyvercsörtető nemzeti gárdák előtt, itt minden a régi, megszokott mederben folyt tovább.
Csupán a bérlő változott meg kissé, ez a magas, nőtlen, deresedő, napbarnította, komoly, szófukar férfiú, aki fekete selyemnyakkendőt, kurta zekét s magas csizmát hordott. Időnként, ha eszébe jutott, rárivallt az öreg Matéjre:
– Matéj, eriggy a városba! Megértetted? – A jótét lélek mindig ilyen mennydörgőn parancsolgatott. Csak elfújta az igét és kész.
Matéj megértette, elindult, soká nem tért vissza, végül mégis beállított s magával hozta, ahogy illik, fényesre koptatott, agyonrepedezett bőrtáskájában a leveleket s az újságot. Olykor csak újságot hozott.
E mozgalmas időben azonban, midőn oly váratlanul alkotmányt kaptak, s ez megzavarta az emberek fejét, a bérlő rendszeresen dörgött az öreg Matéjre, azaz minden héten. Ez volt az első változás, a második pedig az, hogy Matéj olykor újságot hozott haza. A bérlő, amint meglátta a lapokat, mohón utánuk kapott, akár az éhező ember a falat után, a levelekkel, ha voltak is, nemigen törődött. Az újsággal be se ment. Ott maradt a nagy, üres cselédségi szobában, amely közvetlen az átjáróból nyílott, s úgy, ahogy volt, puha, fekete kalapjával a fején, fapipával a fogai közt, leült az asztalhoz olvasni. Matéj közben még egy csupor sört is hozott neki, s avval véget ért a szerepe, mehetett a dolgára.
A bérlő ott ült egyes-egyedül a jókora helyiség mély csöndjében, és olvasott. A barna arcon fények és árnyékok suhantak el: olykor mintha sűrű felleg borult volna a homlokára, só't megtörtént, hogy minden ok nélkül egyszerre csak fölkiáltott, mégpedig jóval erősebben, mint ahogy Matéjre szokott. Ez a kiáltás nővérének szólt, aki gazdasszonya volt; haját simán hordta, homlokáról és halántékáról egészen a füle mögé fésülve, és sovány, fonnyadt nyakszirtje fölött egy karneolkővel ékesített csontfésű meredt ki a hajából.
Előfordult, hogy a bérlőnek többször is kiáltania kellett a terjedelmes szobában, amíg nővére megjelent. A vénlány kicsit süket volt, „attól a huzattól az átjáróban”, ahogy mindig panaszolta. Belépett a száraz, félénk teremtés, mint egy ijedt nyúl, megállt az asztalnál és bólogatott vagy csodálkozott, amikor az öccse mély, erős hangján rövidre fogott, élénk mondatokban közölte mindazt, ami feltüzelte vagy bosszantotta, izgatta, például, midőn kifakadt a németek vagy a magyarok ellen, s szidta a minisztereket vagy Kossuthot, vagy akár mindannyiukat egyszerre. így könnyített a szívén a heves természetű ember.
Az asszonynak eközben inkább a baromfi meg a libák jártak az eszében, vagy éppen a konyhával gondolt, mintsem a politikával és a magyar háborúval: néha úgy érezte magát, mint aki tűkön áll. Azonban továbbra is csak hallgatott, bólogatott, kötelességérzetből és hűségből.
Egyszer azonban, ez júniusban történt, késő délután, amikor kint tikkadt meleg volt, a nő haloványkék, bágyadt szeme megtelt élő, igazi részvéttel. Az öreg Matéj ugyanis aznap a nyomtatott újsággal együtt olyan hírt hozott, hogy a katonaság, mely a vidéken cirkál s üldözi a szökevény magyar katonákat, az éjszaka Písek mellett egy faluban rajtaütött a huszárokon, elvette kardjukat, lefegyverezte őket, s megkötözve hajtotta vissza Klatovyba.
– A huszárok kapitányát azonban nem fogták el – emelte fel hangját a bérlő –, agyonlőtte magát. Mondják, menten vége volt.
– Miért lőtte agyon magát?
– Miért ne lőtte volna agyon magát! Vége volt mindennek, ámen, mit tehet ilyenkor egy katonatiszt? Kereket oldottak – emelte fel hangját magyarázólag –, el akartak lógni, érted, elszelelni, haza, tudod, ezek a magyar huszárok, s a kapitány vezette őket.
– Miért mentek el?
– Miért! Haza akartak menni, Magyarországra, hogy megsegítsék a felkelést. S a kapitány, mielőtt megkötözték volna, főbe lőtte magát.
– Szegény!
– Szegény! – ismételte a bérlő, de keményen, s széles hátát nekivetette a szék támlájának. – Miért szegény? Egy ilyen jöttment! Minek is csábította katonáit, tudhatta a végét.
Úgy érezte, felesleges minden további fejtegetés, el is hallgatott. Nővére azonban, ahogy ott álldogált mögötte, szívesen kérdezett volna még egyetmást; de nem volt mersze hozzá, mivel öccse már megint az újságba temetkezett. Aztán kitekintett az ablakon, s menten visszasüppedt háziasszonyi gondjai közé. Sötétszürke felhők tornyosultak az égen, toronyformán gyűltek, gyülekeztek a pipacsos, szőke búzatenger felett.
A deres bérlő teljesen megfeledkezett nővéréről, észre sem vette, hogy elment. Csak olvasott, mindjobban elmerült az újságba, fogta s a fény felé forgatta a lapot, végül is elfáradt, fölemelte tekintetét. A cselédszobában sötét volt már a borulattól. Lerakta az újságot, az ablakhoz lépett, kitekintett, mi készül. A kis halastó mögött, mely e percben sötét, fénytelen volt, porfelhő támadt s rohant a major felé, repült, mintha szél kergetné.
A búzatáblák azonban jobbról s balról úgy álltak, mint a bástyák, s ugyanúgy mozdulatlan maradt a sás a halastóban, a tölgyek a gáton, halott, fulladt nyugalomban.
A sárgás porfelhő egyenest a majornak repült. A bérlő mereven figyelte. Hohó! A porban árnyékok mozognak! Lófejek… egy, kettő, három. Egész sor, fejek és árnyékok: lovak, fölöttük forgó csákók, búzakék zubbonyok, fehér szíjak…
A lovascsapat vágtában ért a halastóhoz. A bérlő most már jól meg tudta különböztetni a lovak színét, a piros nyeregtakarót, a sárga zsinóros atillákat s a kis bundákat.
Huszárok voltak.
2.
Mikor hirtelen megállották az átjáró előtt, már ott volt a magas, napbarnított bérlő, s kedvtelenül fürkészte a váratlan vendégeket. Vagy húszán voltak. Élükön egy fiatal, csinos hadnagy, sötéten csillogó szemű, de lányos arcú. Kipirulva s válláig porosán állt ott, akár egész legénysége. Lovaikról csak úgy szakadt a veríték és hab, egyszeriben nedves lett a föld alattuk.
A hadnagy szalutált, s németül ennyit mondott: – Engedje meg, hogy itt megpihenjünk.
– Hová mennek?
– Csak körülmegyünk emitt – mondta a hadnagy, s máris belovagolt, meg se várva az invitálást. A huszárok utána. Az óriás átjáró döngött a lódobogástól, a patkók hangosan kocogtak a nagy darab, sima köveken.
A tágas udvaron, melyet körös-körül épületek zártak le, a huszárok megállapodtak. Fölöttük a lakóházon hosszú tornác futott végig, a háttérben nagy, nyitott fészer ásított, annak homályából szánkók s szekerek tünedeztek elő, meg az avítt zöld cséza.
A hadnagy néhány szót vetett huszárjaihoz magyarul, aztán akár a többiek, leszállt lováról s ezt mondta a bérlőnek: – Szeretnénk itt meghálni.
A bérlő intett a fejével, mintha azt mondaná: énfelőlem lehet.
– De uram – toldotta meg a hadnagy –, éhesek is vagyunk s rettentő szomjasak. Kaphatnánk-e némi harapnivalót?
– Jöjjön velem! – hívta a bérlő a maga kurta-furcsa módján, s intett kezével a huszároknak is, sőt rájuk kiáltott csehül: – Katonák, utánam! Valamennyien! Gyertek!
Követték is, a tiszt s a katonák, de nem mindnyájan. Néhányan ott maradtak a lovak mellett, s egyikük, a bérlő jól megfigyelte, a kert mellé állt az átjáróhoz, strázsába. A legénység a cselédszobába vonult, a tiszt a házigazdával a szomszéd szobába lépett. S itt magára maradt. Az agancsos fogason három kétcsövű csepűtöltésű puska lógott. A puskacsövek bágyadtan csillogtak a zivatarhozta szürkületben, melytől élesen elütött egy szürke köpeny vörös bélésének csíkja. A köpeny a puskák mellett lógott.
A szép szál hadnagy a fegyverekre tekintett, aztán nyugtalanul, gyanakodva az ablakhoz lépett s kinézett. A cselédszobában zörögtek a kardok, pengtek a sarkantyúk. Egyébként csend volt mindaddig, amíg az étel és ital mindnyájukat meg nem bolygatta. Két cselédlány kenyeret, sajtot s kancsószám sört hozott be.
A hadnagynak maga a bérlő nővére adta be ijedten az ennivalót. Istenem, ennyi katona egyszerre, s ráadásul huszárok és magyarok! Midőn visszatért a konyhába, odavolt az izgalomtól. Egy pillanatig önfeledten megállt az asztal mellett. Milyen fiatal, ifjúcska a tiszt! Jaj, ha ezt is elérné a… Nyilván ez is a huszárjaival együtt szökik haza, a forradalomba, Magyarországra! Haj, ha ezt a fiút is elfogják – jaj! A kapitány agyonlőtte magát! S az a fiú olyan fiatal és gyönyörű gyerek! De talán nem, ezek nem úgy szöknek haza. De szeretne most a bátyjával szót érteni. S már megint itt vannak a lányok avval, hogy a szegény katonák szörnyen éhesek, szomjasak, újabb sajtot, sört s kenyeret kérnek. Egyikőjük már elfáradva lerogyott a padra, s úgy alszik, mint a megholt.
A bérlő kint állott az udvaron, egy veres képű káplárral tárgyalt: – Itt maradtok éjszakára?
– Itt.
– Akkor hát vegyétek le a lovakról a szerszámokat.
– Azt nem lehet.
– Hát akkor vezessétek őket az istállóba!
– Majd ha a hadnagy úr megparancsolja.
– Úgy.
A bérlő megfordult, bement a konyhába.
– Hová tartanak ezek? – kérdezte mohón a háziasszony.
Az öccse elmosolyodott.
– Hová tartanak! Talán az öröklétbe! – S komoran még hozzátette: – Megüzenem a városba, minő vendégeim érkeztek.
– Az Istenért! Még rájuk törnek!
– S megkötözik mind.
– S a fiatal tiszt?
– Hm. A legkevesebb, hogy várfogságot kap.
– Istenem, Anton! Mi jár az eszedben?
– S mi jár a magyarokéban? Amint hazaérnek, belekötnek a mieinkbe.
Megfordult, s mit sem törődve nővére ijedt arcával, félelemmel teli, könyörgő
hangjával, belépett a cselédszobába.
A huszárok ettek, ittak, jóllaktak; a kenyér és sajt szemlátomást tünedezett, kancsó kancsó után ürült ki, de a hangulat nem lett vidám. Nem nevetett fel senki, egy tréfa nem csattant el, még egy káromkodás sem. A bérlő megállóit a társaság előtt. Keserű ízt érzett, nem szerette a magyarokat. Sötéten szemlélte a huszárokat, de aztán egyszerre észbe kapott. Hisz ezek a katonák, ezek az egyszerű fiúk mindent otthagytak, megszegték esküjüket, fejüket kockáztatják azért, hogy megsegítsék övéiket, hazájukért harcoljanak.
Nyers nép ez, de – ezek hazamennek, ezek ilyesmire képesek! Önkéntelen tiszteletet érzett irántuk. Figyelni kezdte őket. Két huszár a fáradtságtól elcsigázva ledőlt, elaludt.
Mi vár ezekre a fiúkra? Szívében megmozdult az emberséges részvét.
Otthagyta őket, bement a tiszthez. A fiatalember egy térkép mellett ült, melyet abban a pillanatban összehajtott, amint megpillantotta a bérlőt.
Az pedig nehézkes németséggel beszélni kezdett: – Hadnagy uram, az imént újságot kaptam.
– Mutassa csak – vágott szavába mohón a hadnagy.
– Cseh lapról van szó.
– Á, azt nem értem. De mit írnak, mi hír Magyarországról, a harcterekről, mondja el, kérem.
– A magyarok megint győztek valamilyen csetepatéban.
Látta, hogy felcsillan a tiszt szeme, fényt kap az arca.
– S a másik újdonság – nézett a bérlő mereven a hadnagyra – szomorú. Itt Písek mellett, egy faluból haza akartak szökni a huszárok, Magyarországba, méltóztatik érteni. De elfogták őket. A kapitány öngyilkos lett.
A hadnagy elsápadt, de szilárdan állt, mint a cövek – csak izgatottan felkiáltott: – Igaz ez?
– Feltétlenül. A huszárokat Klatovýba vitték.
A bérlő hallgatott egy ideig, aztán csak úgy általánosságban megjegyezte:
– Miért szöknek meg az emberek? Mit is akarnak tulajdonképpen?
– Harcolni a szabadságért! – kiáltott fel hirtelen elragadtatva a hadnagy. S szeme tűzbe borult, de sietve hozzátette: – Megmondta ezt a fiúknak is? – És a cselédszoba felé mutatott.
– Nem mondtam meg. S úgy érzem, nem is szólhatok nekik erről.
– Majd én magam mondom meg nekik.
– Hm. S itt maradnak éjszakára?
A tiszt felkapta fejét, és élesen nézett a vendéglátóra. – Miért kérdi ezt?
– Mivel tudom, merre tartanak, s mivel biztosabb a dolguk, ha nem maradnak itt éjszakára, amikor… Tudja, nem szeretem a magyarokat, de azért az nagyszerű, hogy önök így mernek. Mondom, menjenek inkább, lehetőleg azonnal.
A tiszt rámeresztette a szemét, aztán kezet nyújtott.
– Köszönöm, uram!
– Még egy szót, hadnagy uram. Önök odahaza harcolnak a szabadságért. Ön mondotta így. Harcolják ki azt másoknak is, a tótoknak is, érti? Mi ismerjük az ő mostoha sorsukat.
3.
Ezalatt a bérlő nővérét emésztette az aggodalom. Egyre hallgatózott, jő-e már az öccse, küld-e valakit a városba. Egyszerre csak a cselédszobában zaj támadt, kardok, sarkantyúk csörrentek. A nyitott ablakon át látta a kitóduló huszárokat, ahogy lovaikat szólítják. Közel volt a vihar, már villámlott is egyre-másra. Ónszín és vörös villanások közt a majorság udvarán kék atillák suhantak át, s meglebbent a lovak piros nyeregtakarója, amint felszálltak a huszárok.
Az asszony előtt, a konyha küszöbén megjelent a fiatal tiszt.
Röviden megköszönte a vendéglátást, meghajolt és sarkon fordult. Az asszony még látta egy pillanatra: feltűnt fakó lován, kimagaslott a nyeregből. Aztán hallotta a hadnagy vezényszavait, s az átjáró ismét megrengett a lovak dobogásától.
A major előtt ott állt a bérlő, s Vojtának, a legényének, utasításokat adott, merrefelé s meddig kísérje el a huszárokat.
A huszárok már nyeregben ültek. A hadnagy kezet fogott a bérlővel. Egyikük sem szólalt meg. A huszárok elnyargaltak a viharba.
A tölgyek mögött, a gáton villámlott, a távolban megdördült az ég.
Szél kerekedett, megcibálta a majorság mögött, a juhakolnál töppedő vén hársat, amerre a huszárok elügettek.
Nemsokára teljesen eltűntek a sötétülő búzaföldek közt.
A deresedő bérlő hosszan nézett utánuk. De nem nyugalommal.
„A szabadságért harcolni!” – ez zengett benne.
Az imént meghatotta, meglágyította ez a szózat, most keserűség fogta el, csaknem irigység…
A Budský-féle majorságban nem tudták meg, mi lett a huszárok sorsa. De annyi bizonyos, hogy ezen a környéken a császáriak nem érték utol, s nem is fogták el őket.
SZALATNAI REZSŐ FORDÍTÁSA
A múlt századi szerb hazafias-romantikus költészet legnagyobbja – s nem mellékesen a szerb romantikus festészet jelentős alakja – volt Ðura Jakšić, a Bánság szülötte (1832. július 27-én a Torontál megyei Csernyén, vagyis Srpska Crnja községben látott napvilágot pravoszláv papi családban), aki jóllehet az 1848-1849-ben lezajlott magyar forradalom és szabadságharc idején a Délvidéken a magyarok ellen fordult szerbség seregében harcolt tizenhat éves ifjúként, mégis Petőfi Sándor emberi és költői példáját tartotta a maga számára követendőnek egészen haláláig (1878. november 16-án halt meg Belgrádban, súlyos betegen, tüdőbajban).
Mint tükörben, úgy ismerhetünk magunkra – a mi hazafias és költői szólamainkra és képeinkre – Jakšić erőteljes, férfias lírájában, amely mindeddig csupán elszórtan megjelent egynéhány költeménye, valamint Emlékezéseinek egy magyarra fordított részlete alapján volt megítélhető annak számára, aki nem olvashatta szerb eredetiben. Adóst az Eötvös József Kiadónál Jakšić hetven verse lát napvilágot Csala Károly fordításában. E kötetből vettük az alább következő költeményeket.
Kettős ösvény fut elébem:
Ez virágos, amaz tüskés;
Vasból van az én két lábom,
Tövisesre térek tüstént.
Nem kell nekem virágösvény,
Tapodja, ki máson nem mer:
Járjon szirmon bájos nőstény,
Tövisen meg férfiember!
1856
Szívemre, ó, Uram, mért raksz
Bírhatatlan, súlyos terhet?
Mért, hogy konok szívem még csak
Egyszer-egyszer sem pihenhet?
Vagy keserűn hulló könnyem
E nyomorú sártekéről
Trónodhoz nem ér föl könnyen,
S még eleddig sosem ért föl?
Míg dalolnak mások vígan,
Komor kedvvel sírva búslok;
Míg szúnynak szép álmaikkal –
Én temetőn sírra hullok.
Kedvest kedves ha ölelget,
Könnyek között bőszen kérdem:
„S a tiéid?”… Föld felettek!
Ó, kegyetlen sorsot értem!
Volt szerető jó anyácskám,
Becézgetett bezzeg bízva;
Volt szerető édes mátkám –
Lepihentek ők a sírba.
Amit testált rám a sorsom,
Nem az mér rám tehertételt:
Nagy teherként én azt hordom,
Mit nem hagyott meg az élet!
1856
Mint rontatlan várfal, föláll a vak éjfél,
Áthatolni rajta minden, aki él, fél.
A szent monostornak istenes családja
Bűnös testének már nyugvását találja.
Néma a fal, hangos szót amúgy sem állhat,
Szörnyű félelemben kushad minden állat.
Nem susog az erdő, falevél se rezdül,
Vak hegyet vak éjfél fenyeget most fentrül…
Mlava panaszát is fojtja puszta partja.
Tompa sóhajtását hogy senki se hallja,
Retteg a természet, maga magát féli,
Félelmetes titok közéig, az éjféli:
Torony megtántorul, harangja meglódul,
Templom fölmorajlik csöndes imaszótul.
Meggyúlnak maguktól a kioltott gyertyák –
Néma klastromudvar mozgó szellemet lát.
Halvány homlokán, hol koronája fénylett,
Látni most áradó, nagy, szent fényességet…
Csöndes járással jő az ó termen által,
Meghajol háromszor a szentelt oltárnak –
Majd eltűnik ismét, vak éj vet rá álcát…
Így jár-kel Gornjakban éj felén Lázár cár.
Podgorica, 1857
Hol nincs már törvény, nincsenek vétkek,
Nem hallasz rívást, de nevetést sem;
Oda hív szívem, puszta hegyekbe,
Oda megyek be…
Sivár a földje, kő kőre hág itt,
Vérmosta sziklák, mind égbe vágyik,
Büszke tölgyesek nyújtóznak körben,
Dörgő villámmal nem állnak pörben.
Odébb – tátongó véres sír-árok!
Régi dicsőség, régi csatárok!
Csontjait őrzi sok daliának,
Rajtuk most lomha sasok tanyáznak,
Majd egy-egy csonttal föl-fölrepülnek,
Mennynek mutatni nagy ínségünket.
Alant e mező – véreink földje,
Mi virult hajdan, minden itt tört le!
Itt hanyatlott le Lazo cár napja,
Kilenc fivért is e föld takarja,
Obilić ** itt húnyt ki elesetten –
Koszovo síkja!… Te eleven seb!…
Nincs legelő itt jámbor juhnyájnak,
Hol fűből csontok kikandikálnak;
Jóízű forrás sem fakad ottan,
Ahol egész nép vérét ontotta;
Csalogánydalnak gorombán mond álljt,
Veszett betyár ha sütöget mordályt;
Hát szél süvölget… s fekete hollók
Kárognak zsákmányt, múlthoz hasonlót.
Villámok szórnak mennykövet itt-ott.
Közepén állok a förgetegnek,
Zengés, villámok nem érdekelnek,
Vonzzák szívemet rettentőbb titkok!
Atyáim tette magasztos újra,
Kevés hozzá ma guszlica húrja –
Vihart, tombolást, dörgést, orkánt kér,
Énekhez legyen méltó a háttér,
Hallja a világ s a bestiahad:
Szerbek dalától az ég fölhasad!…
S ha majd lehántja hajam az aggkor,
S reszketeg lábbal a sírba lépek,
Kerüljék hantom a kandi népek –
Ne ember, szélvész bömböljön akkor!
1857 decembere
Ég közelében hegy feketéllik,
Semmi a sasnak, száll odafönt,
Nem szaporázva szárnya verésit,
Megveti, mit vár tőle a föld.
Szürke ködében vad viharoknak,
Mit neki ég, föld – büszke madár!
Boltjai égnek omlani fognak,
És csupa kín a földi határ…
Metszi a felhőt, csönd körülötte,
Észre se venné nap sugarát…
Nyílsebesen majd hull le a földre –
S festi a vér a földi homályt.
1858
Ha szívem szakadt, s már rögöt szórsz rám,
S koccan hant fölött vérfogta kard,
Édes leánykám, hófehér rózsám,
Nehogy keserűn sírva fakadj!
Nem kell úgy szólnod: „Szerelmünk nyugszik
Itt lent, derékba tört e virág.”
Ne átkozd földed, hisz vétke úgy sincs –
Csitítsd a bánat gyönge szavát!
Ne rontsd a rózsa kies kertjét le,
Ne légyen az dísz hajlékomon.
Szólj: „Elég, ha hír illeti érte –
Népéhez hű volt mindenkoron.”
1858
Szikla vagyok,
S e kőszálon düh kicsorbul,
És temérdek had lecsordul.
Sok-sok súlyos felhő, hangos,
Tüzes mennykő, dörgő átok,
Ezer szörnye égnek, földnek
Szétporlott már e magányos
Sziklabércen…
Tenger tajték közepette
Megtör rajtam villám, zengés,
Acsarkodó hullám árja,
Mellkasomon érdes kővel
Kis csöppekre fölaprítom.
Rémes halál éjszakáin
Vállaimra madárhad jön,
Vészjóslón ott rikácsolgat:
Irigy, gonosz balszerencsét,
Mind, amit csak
Már huszonnyolc éve állok,
Megvetéssel kinevetve
Istentelen gonoszságot –
Jeges-szótlan,
Örömöknek, élvnek háttal,
Mozdulatlan, észrevétlen!
Én, akinek zord szívében
Egy megfáradt mérgeskígyó
Lapul örök, vak homályban,
Sérelmektől összezúzott
Kő vánkosán… Aluszik ma.
Bérc vagyok… De vérző szikla!…
Harag és düh marcangoltja!…
Bajok, kínok ringatottja!…
Könyörtelen halál készül
Csontkezével megragadni,
Baljós szeme letekint rám,
Rémít örök nyugalommal…
Várj csak, néne,
Meghalni még nem szeretnék!
Míg a föld meg nem rázkódik,
Zajos tenger míg ki nem csap,
Nem sötétül csillag fénye,
És a halvány hold világát
Nem burkolja fellegekbe
Ítélkező igaz Isten;
Fénylő hajnal, húnyó alkony
Sugarából nem fon ostort:
Mindmegannyi véres kígyót,
És velük az örök szellem
Sírás, nyögés közepette
Végig nem ver e világon,
Addig – addig!…
Szüntelenül bősz haragban,
Bajban tengő, sérült szívem
Kínkacajra kifakadna:
– Hah! Lehet, hogy sosem harsan
Végítélet harsonája?
Meglehet, hogy gyötrött szívem
Jajveszéklő gonoszoknak
Kínján sosem tud kacagni?…
Eredj!… Eredj!…
Ne érints meg jégkezeddel,
Hadd éltessen bús öröklét
Sziklafalam magasában,
Hová kaján, rút világom
Szörnyei, ím, taszítottak –
Ám hol magam s énszántamból
Állok… Dőlök… vagy örökkön
Mint oroszlán, jeges szemmel
Pillantok le aljasságra…
Bérc vagyok, mely vért is ont ám!…
1860
14.
Kavicstól kap hangot a víz,
Széltől a haraszt,
Csillag rezg az égen, hívják
Esthajnalnak azt.
Szívem verdes, ugrál, táncol,
Görnyed és kiált –
S én mintha csak benne látnám,
Lelkem, Szerbiát!
Ama fénylő csillagtól meg
Te rémlesz nekem –
E csillagot szinte máris
Csókkal illetem!
15.
Ha meghalok is, lelkem,
És eltakar a hant,
S ha még a síromból is csak
puszta hely marad –
Szerelmem meg nem szűnik,
Él az szüntelen,
És míg világ világ lesz,
Nem lesz fogyta, nem!
S ha szíved szerelmemben
Hinni nem inog –
Éjszakáidban hallod
Busongani ott…
1862
Hozzád ez ének – zsarnoki némber!
Rágja a lelkem, marja harag:
Sérelem éget, büszke dalomba
Maró fullánkod mérge harap.
Millió szájból száll a sikoltás,
Millió mellből ömlik a vér –
Milliók házát lángok emésztik,
Millió lény teng, féregül él.
S millió kérlel, ó, Európa,
Megalázkodva dölyföd előtt:
„Nézz le e népre, vonni a jármot
Tovább nem bírja, nem lel erőt!
Zsarnok tapos ránk, nőnket gyalázza,
Vetünk, s övé, mi szárba szökik –
Ítélj, hatalmas, lehet így élni?
Ilyen igában élet ez így?-
Elpusztulunk mind!”…
„Pusztuljatok hát!”
Gúnykacaj árad, száll szerteszét.
„Úgy. De lehet, majd szablyával oldjuk
Szét a csomót, a Gordiusét!
Elpusztulunk tán – ámde szabadként,
Szerb soha nem lesz, nem, soha rab!
Mindegy, mi vár rá szent temetőkön:
Sorsa a sír, vagy élve marad!”
1867. január 11.
Elindul egyszer a vén Amidzsa ***,
Megbámulják, mint ősz mandarint –
Nyomában tipeg kis fiacskája,
Lépked, futkároz, kört kanyarint.
Vásár volt – adtak lovakat, fegyvert,
s mit csak a jó nép nézni szeret,
Tuniszi sapkát, genfi zsebórát,
Velence selymét, ékszereket.
„Hát mit akarnál legszivesebben?”
– Vizsga e kérdés – így a fiát:
„Kívánsz-e szablyát, csillogót, élest,
Vagy egyiptomi gyors paripát?
Vagy vágynál inkább selymes ruhákra?
Legyen hát ruhád tiszta selyem!
Csak mondd, fiacskám, ki vele gyorsan,
Vagy tán aranyos pityke legyen?”
Vakarja fejét a kicsiny gyermek,
Nem látszik tudni, mi itt a tét.
„Hát jó… apukám… végy nekem akkor
Szép ropogósra sült gödölyét!”
Erre az apja kezd vakarózni,
Méri a szót, mit mondani fog:
„Én kardot, kopját szerettem volna,
Fiam meg, lám csak, kecskebakot!”
1872
Csodás Bánság – sík mezőség,
Isten is csodálja;
Földművelő lakja, békés,
Derék szerb hazája.
Ott szánt földet, ás, kapál, vet,
S hangosan dalolgat –
A szép őszben bizakodik,
Víg reményt attól kap:
„Lesz majd kenyér, lesz borocska,
S pénz is, átokverte!
Asszonyt szerzek nagy fiamnak,
Nézem Bánság-szerte;
Nem akarok oláh kislányt,
Németet se kérek –
Divathölgyek nem születnek
Földműves nejének.
Legyen ifjú, sudár, karcsú,
Aztán majd meglátom –
Megkérem a legszebb pórlányt
A kerek világon.
Csókolózhat a két gyerek
Akár álló évig,
Jogukban áll, áldásomat
Adom rá, ha kérik!…”
*
Megérett az arany búza,
Asztagokba hordják,
Serényen megy minden,
fürgén, Békés a majorság.
Egyik csépel, másik rostál,
Ételt hoz a kislány –
Míg az urak terhe alatt
Roskadoz a dívány.
Eljött már az őszidő is,
Telve pincék, vermek;
Kukoricát morzsolnak fönt,
Szemei peregnek.
Kikocsiznak a tanyákra
A zsidók bő pénzzel…
Van-e élet szebb, mint amit
A földműves képzel?…
*
„Mindenem van, ami kellett,
Nem látok szükséget –
Vígan szállhat szájamról már
Az ősi nászének!”…
Így sorolja a földműves
Vágyai betekét –
Keserűség-teli élte
Eképp édesedjék…
S járandóság-behajtani
Jön ám már a pópa!
„Tudod, fiam, mi jár nékem
Egyházi adóba:
Tavaly volt vén édesanyád
Végbúcsúztatása,
Megszentelten került földbe
Földi maradványa…
Ezért jár most…”
„Ha jár, hát jár,
Nem kell szólnod ismét –
Ad a paraszt, ha van miből,
Juthat másnak is még.”
*
Pópa el, de a nyomában
Máris ott a bíró –
Vakarózik már a paraszt:
Biz' ez nem lesz így jó!
„Most vagyon itt az ideje
Adófizetésnek…”
Soknak látszik, de nem akar
Nyakaskodni mégsem…
Ám ott van már a beamter –
Főváros sem várhat!
Kísérőnek vele egész
Parádés zsandárhad…
„Császárnak kell kölcsönt adni,
A császárnak pénz kell!”…
„Ki adhat a cárnak kölcsönt?”
A paraszt így érvel…
„Mely földműves bírhat többel,
Ha cár vagyok, nálam?”
„Stille, Kerl! **** … Most éppen terád
Vár az egész állam…”
*
S az utolsó garast viszik
Már a földművestől.
Látja is a paraszt, nem lesz
Nászdal soha ebből…
Tenyerében keres támaszt
Tisztes ősz fejének –
Elorozták, amit szerzett
Véres verejtéken.
Néz magára, néz fiára,
Szíve belereszket –
Nincs kenyere, nincsen bora,
Nincs a földművesnek!…
1875. június 11.
Kebelemben folyam árad,
Hűs hullámok föltolongnak;
Azt mondhatnám, fénylő árnyak,
Kedves képek kelnek-j árnak,
Szerb napokból feltörőben,
Óhajt keltve föl a főben,
Sóhajt szívben, búskomorban;
Hogy aztán a halvány holdfény
Kiragadja őket újból
Álomteli homályukból,
S fölragyog mind: ábrándos kép
Megszállottja mind, ölelkez,
Csókba olvad… légbe elvesz.
Csak emlékük marad akképp,
Mint hullámzás után tajték…
Fölidézni van mit százszor:
Fölcsillanó pupilláit
Első csóktól, várva várttól
A legelső sóhajtásig;
Szűzi fehér hó leestét,
És orcája pírba hogy vált;
Alkonypíros koraestét
S szembogarán csillagocskát.
Idéződnek a találkák,
Titkolózó együttlétek;
S idézed a halvány lámpát
A megszentelt első éjen;
Fölidézed édes hangját,
S jut eszedbe az a homlok,
Midőn minden ép érzéked
Túlvilágra keblén révedt,
És megbomlott…
S fölidézed…
De mint hullám után tajték,
Emlékkép nem él, csak akképp,
Magába hogy fájást s kínt zár –
S fejed őszbe borult immár…
1876
Konstanz jeles zsinatot tart,
Vagy ötszázan egybegyűltek
Sötét csuhák és palástok –
Ám derűs arc sehol sincsen,
De mint bánat – csöndes, csüggedt –
A sötétség alászállott,
Kígyóként él a begyükben,
Kiknek dolguk akad itten…
Csak fekete bestiáknak,
Ördögöt kik súgni hallják,
Szerzetesek bősz hadának
Ül vigyorgás sunyi ajkán.
Áll elébük régi küzdő,
Emberiség ékessége,
Saját kora eszméjébe
Századokét belefűző;
Nem felhőzi homlokát gond,
Bölcs szemében lángok ülnek,
Nézi, az éj mily csuhát hord,
E pusztai sötét tábort,
Éjfekete köpenyükben.
„Hívtatok, hogy visszavonjam,
Amit írtam énvéremmel,
Saját késem hogy kivonjam
Gondolatom rendje ellen;
Néma képnek hogy hajlongjak,
Nemlétező szavát halljam,
És ilyennek – ily csalónak! –
Isten Fiát, Krisztust valljam!”…
Így szólalt föl rettenhetlen
Az új hitnek hirdetője,
Minden csuhás rettenettel
Háborúi föl s zúdul tőle;
Haj megered, s papi föveg
Fölmered egy szempere alatt,
S mint akire kígyó sziszeg,
Fölbolydul az egész zsinat:
„Jaj, teneked, szerencsétlen!
Jaj neked, te bűnös lélek!
Vóndd vissza az undok írást!
Bűnös könyved, s ne is írj mást!…”
„…Soha én, nem!…”
„Máglyát neki! Máglyára hát!
Pokol várja áldozatát!
Lelkén, testén, tanításán
Legyen úr a ronda Sátán,
Könyvestül rá a máglyára!
Máglyalángot gyújts alája!…”
Csöndes a víz, nép sem rivall,
S az új tanok hirdetője
Nem egyezik, bíráival
Hogy is jutna ő dűlőre?
„Hulljon hamvam a Rajnába!
Gyönyörűszép ennek tája!
Kék hegyeknek kék folyója
Gonoszságtól hamvam óvja,
Mindeneknek bűnét mossa;
Az új tan meg, elterjedvén,
Megrendíti századokra
Szerzetesek aljas rendjét!…”
1877
Magas őrház falán állva,
Őrző tekint le a völgybe,
Néz a véres, dúlt határra,
Történteken eltűnődve:
Nézi levert Boszniáját,
Sajgó szívét méreg rágja,
Látja lent a megtört ráját –
S bús szó tolul az ajkára:
„Még a nap is?… Föl-fölizzó
Feslettséggel lesekedve
Levélámy közt, mint a kígyó,
Titkon telik buja kedve,
S harmatoktól nyirkos árnyon
Tehetetlen gyöngét kutat,
S esti hegyen úgy vág utat,
Hogy fedetlen női keblek
Bájaira csókkal várjon…
Hókeblére török rabnak,
Szép honából elszaladtnak,
Aki gőtét erdőmélyen
Remél szállást, hol ne féljen –
Zsiványtanyán… sírbarlangban!
Hajfonata széjjelbomlott
Sötétbarna fürtjeivel –
Fénysugártól szégyenlősen,
S dacolva a szellőcskével,
Mely hidegen föl-fölfújja
Rongyainak pókhálóját –
Pőreségét rejti szűzen,
S szempillája harmatával
Arcpírját, mely így is rávall,
Ápolgatja kimerültén…
S megy bolyongva…
Útra nem lel, csak vadonra;
Merre tartson?… Rabság várja…
Hontalanság… Hol a honja?
Talpalatnyi szülőföldje
Sem volt soha a sajátja!
Bosznia bár a hazája,
Nincs otthona ott, se háza!
Semmije sincs jószerével,
Istenéhez szól, ha kérlel
Keseregve, panaszkodva,
S törvényével ő sem óvja!…
Embertörvény?… Kész nevetség!
Ha az ember embert gázol,
Hogyha hideg vas parancsol,
Ha hurokra vagy karóra
Kerítik a százévest is,
Van-e Isten vagy Megváltó?
Van-e végső bölcs ítélet,
Van-e pokol, örök élet?
Van-e atyánk, s öröktől-e?
Van-e földünk megmentője?
Vagy hazugság, mit papolnak
Könyvei sok apostolnak?
Jő majd oly kor?…
Jelét bárha látnám olykor!
Sem oly kor, sem ítélőszék –
Csak a rabság, az élő még,
Sárba lökött rabot látok,
S ázsiait, ki mint átok,
Ül a nyakán, s vérét szívja!…
Míg ezt látom,
Szégyen minden mennyországon,
S véreimre mondom: nincsen,
Nincsen Isten!…
S Európa?…
Torz teremtmény rothadóba'!…
Ügyetlen kéz gyáva műve,
Aki fogta rossz vésőjét,
S nem ott kezdte, ahol kellett,
Beletörte köldökébe
Szerszámát, de makacs módon
Késznek vette félig készen
Torzó testét csak azért is,
Nem törődve nyitott sebbel…
Ez az ósdi, redves, torz váz
Nem más, hírhedt szajhát formáz,
Kancsal szemét a zsarnokra
Veti kacér kacsintással,
A zsarnokság keblén omlik
El feslettség fertőjében,
Alávaló hazugságot
S ármányt gügyög aljas ajka,
Csorba élű ollójával
Paragráfus-kacskaringók
Telt ívein mintákat szab:
Csakis népet nyomorítót…
Őt, ki híján tisztességnek,
Közvéleményt gúnnyal megvet,
Őt, ki bármi becstelenség
Szörnyű terhét föl sem fogja,
Őt kérlelje hajladozva
Egy nép, amely régen felnőtt,
S föláldozván mindenét már,
Oltára sem küld füstfelhőt?…
Nem – míg egy csepp vérre futja,
Amíg forr az élet pezsgőn,
Amíg lesz vas, acél, edzett,
Amíg kerül érc a hegyből!…”
Őrzőnk a szót így kereste
Hosszú őrség hosszú kínján,
Előtte a tömör este,
Repesne már hajnal pírján…
Jönnek bátor váltók végre,
Hajnalpírból lángot fonnak,
S lángokból az őr helyére
Az egész szerb nép áll holnap.
1878
CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI
* Gornjak monostorát a rigómezei csatában elesett Lázár cár alapította. A Mlava folyó Žagubica fölött ered (ez a helységnév ismerős a magyar versbarátoknak Radnóti Miklós több 1944-ben kelt remekművének keltezéséből:,,Láger Heideman, Žagubica fölött a hegyekben” – itt vagyunk tehát a „jajjal teli Szerbia ormán”), s északra folyik a Dunába. [vissza]
** Miloš Obilić a szerb középkori mondakör egyik fontos szereplője, élő történelmi személyiségből lett énekmondók kedvelt hősévé, ő pusztította el a rigómezei csata (1389) előtt sátrában I. Murád szultánt. [vissza]
*** Amidzsa (török származékszó) = apai nagybácsi. Sima Milosavljevic Pastrmac – az első és második szerb felkelés hőse – ragadványneve. [vissza]
**** Stille, Kerl! (német) = Csönd, fickó! [vissza]
A jugoszláv állam véres harcok során végbement szétesése – amellyel Európa oly zavarodottan találta szemben magát rámutat arra a körülményre is, hogy a jelen konfliktus történelmi gyökereinek feltárására irányuló bárminemű megközelítésre rávetül a még további beláthatatlan következményekkel járó kaotikus fejlődés árnyéka. Az osztrák-magyar monarchia utódállamai a szétesett birodalom soknemzetiségű, sokfelekezetű és sokkultúrájú jellegéből következően századunk válságos időszakait a legpregnánsabban élték meg. Katasztrófájuk lehetőséget ad a számunkra, hogy élesebb fényben vizsgáljuk meg a régmúltban lezajlott eseményeket, hiszen ezek továbbra is befolyást gyakorolnak a jelenkor bonyolult történéseire, s egyben figyelmeztetésül szolgálnak az ismeretlen jövő számára.
A népek és nemzetek Európa-szerte kutatják történelmük hiteles eszményképeit, identitásuk eredetét, amelyeket túlságosan is gyakran a szomszédaiktól való nyelvi, felekezeti és kulturális másságtól való negatív elhatárolódás formájában definiálnak.
A horvát fővárosban újra büszkén lovagol Jelačić bán. Anton Femkorn 1868-ban leleplezett lovas szobrának (mely Tito Jugoszláviája idején egy raktárban rejtőzött) 1990-es újrafelállítása nem véletlenül vált a jugoszláv szövetségi állammal szembeni horvát önállósulási törekvések szimbólumává. Zágráb főtere, a Harmica már 1848-ban is a Horvátország nemzeti felemelkedésének élharcosaként tisztelt bán nevét viselte, a Köztársaság térnek most ismét a régi-új neve van, ismét ott áll a lovas szobor, ám a lovas kardjának hegye ezúttal nem Budapest, hanem Belgrád irányába mutat.
Ezt azért kell figyelemre méltó szimbólumnak tartanunk, mert a kitűzőkön, festményeken és más ábrázolásokon való megörökítés folytán a bécsi emlékezetben az rögzült meg, hogy a polgári demokratikus forradalom katonai elnyomása alól a város a bán katonáinak segítségével szabadult fel. Számos litográfián örökítették meg a védősánc köré emelt barikád megostromlását és az 1848. október 31-én a külső várkapunál vívott utolsó harcokat, s ezeken a képeken a szerezsánok – a bán gárdistái – félelmetes figurái dominálnak vörös zekéikben és sapkáikban, keleti fegyvereikkel borzalmasan emlékeztetve a török ősellenségre, ugyanakkor hűen kifejezve az alkotó szándékát. (Ennek az áramlatnak legjelentősebb megtestesítője Joseph Heicke, akinek a horvát hadsereget megörökítő olajfestménye a Bécsi Történelmi Múzeumban található.)
A költő, Berthold Auerbach számára a legyőzött Bécsbe beözönlő szláv katonák „nix deutsch” kiáltásainak sztereotípiája vált a német demokratikus forradalom leverésének legkézzelfoghatóbb megnyilvánulásává. Marx Károly a Neue Rheinische Zeitung számára Az ellenforradalom győzelme Bécsben címmel írt haragos cikkét e mondattal vezeti be: „A horvát szabadság és rend győzött, s gyújtogatással, megbecstelenítéssel, fosztogatással, leírhatatlanul elvetemült gonosztettekkel ünnepelte győzelmét.” Engels A magyar harc című írásában támadást intéz „a pánszlávista délszlávok [ellen], akik nem egyebek, mint egy felette zavaros ezeréves fejlődésből kikerült népmorzsa”, akiknek, mint „ellenforradalmi népeknek” csak azt kívánhatja, hogy „semmisüljenek meg a forradalmi általános háborúban”. Megállapítást nyert, hogy a bán szerezsán csapataiban jelentékeny számú szerb egység is harcolt; úgy tűnik továbbá, hogy a bécsi polgári lakosság elleni legnagyobb számú és legjelentősebb fosztogatások és legkegyetlenebb erőszakos cselekedetek Windischgrätz herceg cseh és galíciai hadtestjeinek számlájára írhatók. Akárcsak máskor, a levert forradalmárok, és velük együtt a német liberálisok és a demokratikus közvélemény, mélységes megaláztatásként élte meg a monarchia peremvidékéről való parasztkatonák cselekedeteit, s ez olyan traumát okozott, mely tartósan befolyásolta az ausztriai németek szlávellenességét. […]
Napjaink politikai és területi követelései és agressziós cselekményei érvrendszerének megértéséhez vissza kell nyúlnunk a távoli múlt különféle ideológiák által eltorzított történelmi emlékeihez. Stefan Dusán cár 14. századi, a Nagy-szerb Birodalom megteremtésére irányuló törekvése, vagy az 1389-es rigómezei csata katasztrófájára való fájdalmas emlékezés éppen annyira ennek részét képezik, mint Jelačić bán idealizált alakja, amely sikertelenül tudta csak elleplezni a megfeneklett horvát nemzeti felkelés és a nemzeti fennmaradás 19. századi dilemmáját.
A horvátok fellépése a polgárosodás korában, bekapcsolódásuk Európa modern fejlődésébe sokféleképpen összefügg a szláv szomszédok – a szerbek és a szlovének – fejlődésével, ugyanakkor meghatározó módon függ a Bécshez és a magyar koronához való viszonytól, de az oszmán birodalom összeomlásától és a Velencei Köztársaság bukásától is. A középkori önálló királyi hatalom elveszítését követően az 1100-ban Magyarországgal kötött perszonálunió teremtette meg az alapot a horvát feudális állam kialakulásához. A mohácsi csatavesztést követően (1526) a horvát nemesség fenntartás nélkül I. Ferdinánd császár mellé állt – nem úgy, mint Magyarország, ahol egy erős párt vívta harcát az önálló magyar királyságért, s később is többször megtagadta az engedelmességet a Habsburg-háztól. A horvát politikának vezérfonala lett a Habsburg-ház iránti hűség – a magyarországi Rákóczi-felkelés leverését követően a horvát parlament javaslatára vezethető vissza a Pragmatica sanctio alkotmányba iktatása. A Habsburgok uralkodása idején építik ki az újkor kezdetén az oszmán birodalommal szembeni határvédelmi övezetként ismertté vált biztonsági sávot, mely a magyar Nagyalföld és a bosnyák ék elfoglalásával állandósult veszélyt jelentett az osztrákok számára. […]
Ottó Bauer, aki az Osztrák forradalom című tanulmányában az I. világháború kirobbanásának hátterét a délszláv kérdésen, a szláv nemzetek történelmi fejlődésén keresztül elemezte, ekképp jellemzi a 18. század végén kialakult helyzetet: „így hát a feudalizmus iszonyú örökséget hagyott a délszláv törzsekre. Ausztria és Magyarország, Velence és Törökország felosztotta egymás között a területeket. Szlovéniában német, Dalmáciában olasz, Bácskában és Bánátban magyar főurak, Szerbiában török szpáhik, Boszniában muzulmán bégek uralkodtak a röghöz kötött szláv parasztok felett. A délszlávokat »történelem nélküli« parasztnéppé süllyesztették, idegen urak zselléreivé; magában Horvátországban a nemzeti nemesség teljes mértékben elidegenedett saját népétől. Csak a parasztság volt a nemzeti lét megtestesítője. De a szegény, tudatlan parasztság horizontja nemigen terjedt túl az uradalom határain. A katolikus horvát parasztok hitetleneknek tartva gyűlölték görögkeleti szomszédaikat. Az egyes délszláv népek nem rendelkeztek semmiféle közös nemzeti tudattal. Egymást követő változások hosszú láncolatának kellett végbemennie ahhoz, hogy a délszláv népek kiemelkedhessenek a szolgaságnak, a »történelemnélküliségnek«, a szétdaraboltságnak ilyetén helyzetéből.”[…]
A modern társadalmi szerkezet kialakulásának döntő impulzust adott a napóleoni időszak. Ez volt az első alkalom, hogy az egymástól mindaddig történelmileg elhatárolt délszlávok egyetlen nagy kiterjedésű közigazgatási területet alkottak, egyesülve az Alpoktól le az Adriáig – olyan időszak volt ez, amely kitörölhetetlen emlék maradt a feltörekvő polgári értelmiség tudatában.
Horvátországban a nyelvi-kulturális nemzeti fejlődés – melyre egyazon mértékben gyakorolt hatást a francia forradalom és a herderi német romantika, s mely a nagy történelmi múlttal való foglalkozás folytán aktuális politikai követeléseknek adott hangot – Ljudevit Gaj (1809-1872) személyében találta meg szószólóját. A „Még nem veszett el Horvátország” kezdetű dal tudatosan cseng össze a lengyel himnusszal és utal a nemzeti újjászületésre.[…]
Politikai vonatkozásban a horvát nemesség államjogi hagyományainak felélesztéseként fogalmazódtak meg ezek a gondolatok – a magyar országgyűlésen, Pozsonyban épp ez idő tájt került sor arra, hogy a horvát királyság érdekében emeljék fel szavukat. 1790-ben II. József gyökeres reformjait követően a horvát nemesség alárendelte magát a magyar érdekeknek, hogy ezzel a megingott feudális rendszert oltalmazza – bár Erdődy bán már akkor kifejezésre juttatta az állami önrendelkezés igényét: „Regnum regno non paescribit leges!” (Egyetlen királyság sem rendelkezhet egy másik királyság felett). A forradalom évében, 1848-ban, Jelačićon volt a sor, hogy idézze ezt a szentenciát. […] A nemzeti tudatra ébredt horvátok a magyar és a horvát királyság államjogi viszonyát „regna socia”-ként (társuralkodó) értelmezték szemben a magyar interpretációval, mely a viszonyt „partes adnexae” meghatározással illette, azaz hozzácsatolt, s ezáltal alárendelt területként határozta meg. Iván Kukuljevic horvát író és politikus a nemzetté válás útjának nehézségeire mutatott rá, amikor 1843-ban a horvát parlamentben, a száborban ezt mondta: „Egy kicsit latinok vagyunk, egy kicsit németek, egy kicsit magyarok és egy kicsit szlávok – és összességében, nyíltan kimondva, nem vagyunk semmik se, nem vagyunk egy nép, csupán egy nép árnyéka.”
Bécs viszonya a délszláv nemzeti törekvések iránt ambivalens volt: Metternich következetes gyanakvása mindennemű nemzeti eszmével és mozgalommal szemben érvényes volt ugyan a horvát megújulás vonatkozásában is, mindazonáltal felismerte, hogy fontos szövetségesre tehet szert bennük, hogy a magyarok egyre erősödő függetlenségi törekvéseit kordában tudja tartani. 1843-ban a kancellár úgy vélekedett, hogy „a horvát kérdés erős fegyver lehet a kormányzat kezében, ha ügyesen használja fel”.
Az 1848. márciusi bécsi, magyarországi és zágrábi események súlyos következményekkel járó „párhuzamos cselekmények” sorozatát váltották ki: miközben az osztrák polgárság még az alkotmányos márciusi vívmányoknak ujjongott, és a magyarok egy tiszta és világos perszonálunió szellemében felállították önálló, felelős kormányukat, a horvát bán megüresedett helyét a régi kamarillapolitika mintájára szabott szereposztás szerint töltötték be. Egy, még ma is csak részben rekonstruálható esemény következtében a csak igen szűk körben ismert, 1801-ben született határőrvidéki ezredparancsnokot, Josip Jelačić bárót 1848. március 23-án megválasztották horvát bánná. Ennek következtében a magyarok elveszítették beleszólási jogukat, amellyel mind a régi, mind az új alkotmány értelmében rendelkeztek. Kulmer horvát báró, a Habsburg-ház bizalmi embere az újsütetű bánt haladéktalanul előléptette, és kinevezte a horvát határőrvidéki csapatok főparancsnokává, március 30-án pedig ezzel a politikai paranccsal bocsátja útjára: Ausztriának vissza kell hódítania Magyarországot, és e célból biztosítani kell a határőrvidéki csapatok teljes lojalitását. Ennek megvalósítására – tekintettel családi hagyományaira és saját katonai pályafutására – Jelačić valóban a legalkalmasabb ember volt. Elkötelezett híve a császári hadseregnek és az osztrák államnak, ugyanakkor lelkes horvát hazafi is.
Mindeközben Zágrábban polgári gyülekezetek és népgyűlések során testesült meg a nemzeti önállósági mozgalom, melynek programja március 25-ére 30 pontban nyert megfogalmazást. Ez tartalmazta a bán kinevezését (mely időközben már megtörtént), a kiszélesített választójogi alapon történő országgyűlés azonnali összehívását, az Egyesített Hármas Királyság államjogi programjának kidolgozását, a katonai határőrvidék csatlakozását, független nemzeti kormány megalakítását, a horvát nyelv hivatalossá tételét a közigazgatásban és az oktatásban, a polgári szabadságjogok biztosítását, a jobbágyfelszabadítást, a cölibátus megszüntetését, valamint a „nemzeti nyelv” használatának bevezetését az egyházi szertartások során. Amikor március 29-én a követeléseket átadó küldöttség megérkezett Bécsbe, ugyanolyan lelkes fogadtatásra talált, mint minden más nemzeti delegáció a forradalom e mézesheteiben. A horvát piros-fehér és szlavóniai kék-fehér színekből összekombinált trikolórjuk ott díszlett az aulában.
A bécsi reálpolitika azonban még nem tudott határozni abban a kérdésben, hogy érvényesek-e a magyar törvények Horvátországra kiterjedően is, minthogy az államjogi kötelékek Magyarország viszonylatában nem szűntek meg. A hatalmi helyzetében igencsak megrendült udvar és kormány függőben hagyta a kérdést, hogy a kellő időpontban lehetősége nyíljék a politikailag zavaros helyzetet a számára legalkalmasabb formában megoldani. Jelačić tudatosan kitért az elől, hogy fölesküdjék I. Ferdinánd osztrák császárra és V. Ferdinánd magyar királyra, mert csak így látta elkerülhetőnek a magyar királytól való függőségét. Zágrábba való megérkezésekor az új bán kinyilvánította, hogy bár Horvátország még a magyar királysághoz tartozik, „a nemzeti újjászületés nagy művének véghezvitele” érdekében fel fogja bontani a magyar kormányhoz fűződő kapcsolatokat. Április 25-én kihirdeti a jobbágyfelszabadítást, és megszakítja a kapcsolatot a magyar törvényhozással. Az országban forrongó nyugtalanság – melynek egyaránt voltak társadalmi és nemzeti motivációi – a bánt a hadbíróság kihirdetésére késztette (május 2-án). Az engedetlen bánt május folyamán több királyi leirat igyekezett rendreutasítani, s ez végül is Hrabovsky tábornok királyi biztosként való odaküldését eredményezte. A válasz erre István nádor arcképének zágrábi elégetése volt.
Ebben az igen feszült helyzetben ült össze június 5-én a horvát országgyűlés. A szábor hangulatára elsősorban a bán ünnepélyes beiktatása nyomja rá bélyegét, melyet egyházi részről nem a távolmaradó zágrábi püspök, hanem – a délszláv egység igen figyelemre méltó szimbólumaként – Rajačić, a szerb ortodox egyház metropolitája szentesít. A Magyarországtól való elszakadást kinyilvánító függetlenségi nyilatkozat – melyet Jelačić ez alkalommal ékes retorikai eszközökkel hozott nyilvánosságra – a polgári forradalom nyelvezetén szólalt meg: „A népek közötti kapcsolatok alapja csakis a szabadság, egyenlőség és testvériség lehet.[…] Készek vagyunk karddal a kezünkben a magyarok tudomására hozni, hogy vége azoknak az időknek, amikor az egyik nép a másiknak parancsolhatott.!…] Le a magyar önkényuralommal!”
Dalmácia nem küldött képviselőt a horvát országgyűlésbe, s ezzel a messzi távolba veszett a szenvedélyesen meghirdetett Hármas Királyság terve. Ennek következtében a horvátok a szerbeknél keresték a támogatás lehetőségét. A magyarok elleni harc vált a délszlávokat összefűző kötelékké. Kossuth április 8-i elutasító válasza az Újvidékről Stratimirovic határőrvidéki tiszt által vezetett küldöttség követeléseire könyörtelen egyértelműséggel fogalmazza meg álláspontjának engesztelhetetlenségét:
„Kossuth: Magyarországon csak egy nemzet létezik, a magyar. A többi mind csak más nyelven beszélő néptörzs.
Stratimirovic: A szerbek igenis nemzetet alkotnak, és készek elmenni a legvégsőkig, hogy jogaiknak érvényt szerezzenek.
Kossuth: Ezek egy hazaáruló szavai, így hát ezt a kérdést kard fogja majd eldönteni.
Stratimirovic: Úgy, excellenciás uram! Ha ön háborút akar, megkapja.”
Május 13-án a Karlócára összehívott szerb nemzeti kongresszus autonóm szerb vajdaságot követelt, és vajdává választotta Stevan Supljikac (cs. k.) ezredest. Az ott jelen levő horvát Kukuljevic lelkes szavakkal méltatta a két nép barátságát. Még világosabban fogalmazta meg álláspontját valamivel később János főhercegnek írott memorandumában, valójában tisztázandó a bizonyos nézetkülönbségek következtében zavarossá vált egyesülési törekvéseket: „Mi a szerbekkel egy nép vagyunk, oly szoros kötelékek fűznek össze, hogy a világon semmi sem szakíthat szét bennünket.” A horvát országgyűlés pedig ezt a határozatot hozta: „A Hármas Királyságnak szövetségre kell lépnie a szerb Vajdasággal a szabadság és teljes egyenjogúság szellemében, és a szerb nép kívánságait a sajátjaival azonos módon kell kezelnie.”
A Vajdaságnak a Szerémséget, Baranyát, Bácskát, Bánátot és Torontált kellett egyesítenie, csakhogy a Szlavóniával érintkező határvonal kérdésében a szerb és a horvát igények összeütközésbe kerültek. A kérdés megoldására Nemzeti Bizottságot hoznak létre. A magyarokkal szemben rövidesen kirobbanó harcok vezető személyisége az energikus Stratimirovic lesz. Ezeket a vegyes lakosságú területeken folyó harcokat, melyeket mindkét oldalon az iszonyatos kegyetlenkedések sora jellemez, a kortársak „faji háborúként” említik meg. Osztrák részről még a hercegségi szerb csapatok fellépését is jóindulatú türelemmel szemlélték.
Jelačić pozíciója és ezzel a horvátok helyzete mindazonáltal összefüggött azzal a kérdéssel is, hogy milyen magatartást tanúsítanak a Radetzky parancsnoksága alatt az észak-itáliai hadszíntéren levő magyar és horvát csapatok. Mindaddig, amíg ezek a csapatok le voltak kötve a lombardiai harcokkal, az osztrák kormány úgy gondolta, hogy közvetítő szerepet tölthet be a felkelő szláv népek és az alkotmányos magyar kormány között. Jelačić bán megjelent a Bécsből Innsbruckba menekült udvarban, ahol a szinte teljes hatalmát és támogatottságát elvesztett uralkodó a június 19-i nyilvános kihallgatáson tájékoztatja a hivatalos magyar álláspontról. Jelačić azonban „hűséges rebellisnek” titulálva önmagát hűségnyilatkozatot tesz, s ezzel sikerül megszereznie a nagy hatalmú Zsófia főhercegnő, a trónörökös Ferenc József anyjának támogatását. A bán elutazása előtt a horvát országgyűlésben egy egyszerű határőrvidéki katona mondta ki, mi kell a hatalom megtartásához: „Készen vannak a töltényeink, kitisztítottuk a puskáinkat, bekötöttük a bornyúinkat – hová szólít bennünket a bán parancsa?”
A szándékos zavarkeltés akkor érte el csúcspontját, amikor Innsbruckból hazatérőben Lienzben Jelačić kezébe került az újság, melyben olvashatta Ferdinánd június 10-i manifesztumát, melyben az uralkodó – Batthyány magyar miniszterelnök követelésére – felelősségre vonja a bánt, és megfosztja valamennyi tisztségétől. Jelačić tisztában volt azonban azzal, hogy az udvar mértékadó körei az ő oldalán állnak, továbbá, hogy számíthat az osztrák hadügyminiszter, Theodor Latour gróf titkos támogatására. A jövőbeli akciókhoz szabad kezet biztosít a maga számára, ennek során egy ügyes sakkhúzással permanenssé nyilvánítja az országgyűlés működését, és egyidejűleg kiegyezik a nemzettel, „határozatlan időre szóló atyai üdvözlettel” (július 9). Ám ezalatt a magyarok sem tétlenkedtek: Kossuth lelkesítő beszédének hatására július 11-én a képviselőház megszavazza a 200 000 főnyi nemzeti hadsereg felállítását.
Az udvar és a bécsi kormány halogató és agyafúrt politikája nyárra már határozottabban körvonalazódott. Miközben igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy korrekt módon viselkedik Magyarországgal szemben, Radetzky döntő itáliai győzelmét követően egyre nyíltabban támogatta a bán ügyét. A bán, aki formálisan még mindig vád alatt állt, a július elején Johann főherceg közvetítésével Bécsben létrejött megbeszélésen Batthyány magyar miniszterelnökkel egyenrangú félként jelenhetett meg, s ez egyben jó alkalom volt számára, hogy meggyőződjék a bécsi tisztikar iránta érzett szimpátiájáról. A szembenálló felek kardcsörtetve búcsúztak el egymástól. Batthyány hívó szavára: „Isten áldja, báró, találkozunk a Dráva partján!” Jelačić így felelt: „Előbb a Dunánál!”
Jelačić mozgósította hát országának valamennyi tartalékát és felfegyverezte a katonai összecsapáshoz. A magyarok utolsó törekvése augusztus végén, hogy további engedmények árán biztosítsák a békét, sikertelennek bizonyult. Latour hadügyminiszter Kulmer bárón keresztül jelzi Jelačićnak, hogy elérkezett a kellő pillanat a magyarok elleni offenzíva megindítására. Á császár szankcionálni fogja a Magyarországra történő bevonulást, ez elengedhetetlen annak érdekében, hogy elkerülhető legyen egy Pest és Bécs közötti esetleges megbékélés, hangoznak az augusztus 27-i és szeptember 4-i üzenetek. Ezzel egyidejűleg – nyilvánosságra hozzák az osztrák kormány emlékiratát, mely a Pragmatica Sanctióxa való hivatkozással visszavonja Magyarország áprilisban elismert függetlenségét. Jelačićot hivatalosan visszahelyezik báni méltóságába. A magyar országgyűlés képviselőinek az uralkodónál Schönbrunnban tett utolsó kísérlete a kérdések rendezésére eredménytelen marad.
A kocka el van vetve. A horvát bán csapatainak élén szeptember 11-én átlépi a Drávát. Kiáltványa így hangzik: „Én a nép embere vagyok, a szabadság embere, Ausztria embere!” Ennek azonban csak a legvége volt igaz. A bán hadserege létszáma ellenére (50 000 horvát és 8000 a szlavóniai határőrvidékről) nem képviselt komoly ütőerőt, minthogy a határőrvidéki csapatok első és második zászlóalja Itáliában állomásozott. Ennek következtében csak a harmadik és negyedik (tartalék) zászlóalj áll rendelkezésére; a népfelkelés meghirdetése pedig inkább akadályt jelentett a hadműveletekre nézve. „Rendkívül szegényes öltözetben, hiányosan és rosszul felfegyverezve, fegyelem és kiképzés nélkül, lövegekkel és lőszerrel szűkösen ellátva indultak harcba zászlóaljaim, jelentéktelen kivételektől eltekintve” – ítélte meg a helyzetet maga Jelačić. Azok a reményei, hogy a Magyarországon állomásozó császári csapatok, bevonulását követően, csatlakozni fognak hozzá, illúziók maradtak csupán. Jelačić nem tudott felmutatni semmilyen hivatalos felhatalmazást, és az azt követelő magyar tiszteknek ingerülten csak azt tudta odavágni: „Mit akarnak maguk a császártól? Én vagyok az, akivel meggyűlik a bajuk, nem pedig ő!”
A magyar csapatok visszavonultak, hogy elkerüljék az összetűzést egykori bajtársaikkal. Az ország vezetése mély válságban volt, amelyből csak Kossuth rendkívüli energiájának köszönhetően tudott kikecmeregni. A konfliktus békés megoldásának utolsó kísérlete is csődöt mondott: a magyar országgyűlés küldöttségének folyamodását az osztrák minisztertanács nagy többséggel visszautasítja, a két tűz közé került István nádor pedig lemond tisztéről, miután Jelačić visszautasította kérését, hogy a Balatonnál üljenek le tanácskozni. Miután mind a császári ház, mind a magyarok igaztalanul árulónak nyilvánították, István száműzetésbe vonult. A helyzet nem is lehetne ennél paradoxabb: Ferdinánd, Horvátország királya hadat visel Magyarország királya, Ferdinánd ellen; majd pedig Ferdinánd osztrák császár arra kényszerül, hogy e két koronától politikailag megfosztva, feladja állítólagos semlegességét is a bekövetkező összecsapás során.
Ebben a felettébb zavaros helyzetben vette át a magyar haderő főparancsnokságát Móga János altábornagy, aki addig a pesti helyőrség parancsnoka volt. A magyar haderő harckészsége folyamatosan növekedett a forradalmi hatalmi centrum csúcsán, az Országos Honvédelmi Bizottmány élén álló Kossuth aktivitása folytán, aki igazi néptribunként toborzóútjai során hatalmas tömegeket nyert meg a honvéd hadsereg számára. Franz Lamberg gróf királyi biztosként való Magyarországra küldése azzal végződik, hogy az altábornagyot a tömeg szeptember 28-án a pesti hajóhídon felkoncolja. A következő napon a Velencei-tó –melletti Pákozdon – a fővárostól két-három napi menetelésre – ütközetre kerül sor a bán és Móga csapatai között. „Első ízben lobogott ellenségként egymással szemben a fekete-sárga és a háromszínű nemzeti lobogó” – tudósít a harcok egyik résztvevője, anélkül hogy állást foglalt volna a csata kimeneteléről, de Jelačićot a fegyverszüneti megállapodás „oldalmenetre” – valójában az osztrák határ felé történő visszavonulásra – kényszerítette.
Abban a tévhitben, hogy a bán csatát nyert, s hogy már Pest is elesett, az október 3-án keltezett uralkodói parancs Jelačićot Magyarország királyi biztosává, a magyarországi haderők főparancsnokává, teljhatalmú megbízottá nevezte ki. E kényes helyzetben az uralkodó lépése szorosan összekapcsolódott a bécsi forradalmi eseményekkel. A Latour kétkulacsos politikája iránti lappangó gyanú, elfogott levelek révén, bizonyosságot nyert. A hadügyminiszter azon igyekezete pedig, hogy egy bécsi lövész zászlóaljat indítson útnak a szorult helyzetben levő bán megsegítésére, október 6-án a császári csapatok lázadásához és utcai felkeléshez vezetett. Ennek során őt magát felakasztották, és megostromolták a császári fegyvertárt.
Mindez alkalmat adott Jelačićnak arra, hogy csapatainak egy részét Magyarországról – ahol egymástól elkülönített csapattesteit körülzárták és lefegyverezték – kivonja, s azokat a bécsi forradalmárok ellen bevesse. Október 9-én legyengült hadseregével átkel a Lajtán, és hadállást foglal a bécsi hegyek magaslatain. A brucki tiszteletes leírásából megtudhatjuk, hogy a hadsereg látványa cseppet sem volt impozánsnak mondható: „E hadsereg megjelenése módfelett romantikus volt. A hatalmas zűrzavar inkább népvándorlásra emlékeztetett: emberek, marhák, birkanyájak, katonák és parasztgúnyás, mezítlábas civil horvátok, ősrégi trombiták, apró lovacskák hátukon a bán huszárjaival. A lovak és az emberek teljesen kimerülve, minthogy megszakítás nélkül meneteltek Magyaróvártól Bruckig.” A bécsi birodalmi gyűlés küldöttsége előtt a magát nyeregben érző bán ezt az öntelt kijelentést teszi: „Állami szolgálatban levőként az a kötelességem, hogy minden erőmmel az anarchia megfékezését szolgáljam, csapataim parancsnokaként pedig az ágyúk döreje szabja meg számomra a menetirányt.”
Így hát Josip Jelačić az ellenforradalom végső reménye maradt. Ez azonban korántsem feszélyezte a Csehországból hatalmas haderővel előnyomuló Windischgrätz herceget abban, hogy Bécs körülzárása és ostroma során Jelačićot meglehetősen félvállról, s csupán alárendelt parancsnokként kezelje. A Práterben vívott kemény harcokat mind a mai napig emlékoszlop örökíti meg, amelyet Iván Kalinić, a 4. zászlóalj főhadnagya állított fel. A bécsi külváros bevétele során a horvátok legerősebb támadása a St. Marxer Linie ellen irányult október 28-án. A Landstrasse negyedben a forradalomba belefáradt polgárok lelkesen üdvözölték Jelačićot. Azt, hogy még egy olyan rendű-rangú személyiség is, mint Grillparzer, a költő így vélekedett, tanúsíthatja a bán méltatására írott hódolatteljes költeménye. Vitzthum von Eckstadt, szász diplomata feljegyzése szerint Jelačić ugyanakkor a lehető legsértőbben nyilatkozott a bécsiekről: „Csodálatosképpen tizennyolc éves korom óta egész életemen át sejtettem: sor kerül egyszer arra, hogy idehívjanak, hogy idevonuljak Bécs falai alá, hogy ágyúcsöveim torkán át beszélgessek el ezzel az ellenséges és ostoba népséggel. Akkoriban másképp álltak a dolgok, de akkor sem tetszettek jobban. És ezek iránt a rántottcsirke-zabálók iránt soha nem éreztem valami nagy rokonszenvet.”
A külvárosok elfoglalása ellenére az erős védelemmel rendelkező bécsi belvárosnak egy ideig még sikerül tartania magát. A magyar haditanács szőrszálhasogató vitája és habozása következtében a felmentő magyar honvédsereg késlekedve száll harcba, s az október 30-i schwechati ütközetben vereséget szenved. Ezzel megkezdődik a bécsi forradalom tragikus történetének kegyetlen lefolyású utolsó felvonása. A Schwechat melletti csatamezőn a kugelkreuzi magaslatért vívott harcban, a magyar főerők áttörése során, Jelačić csapatai szenvedték el a legnagyobb veszteséget. Az Albern és Mannswörth közötti úton található, emlékművel megörökített tömegsír tanúskodik az elesettek nagy számáról. A sok tekintetben rendhagyó módon lezajlott schwechati harci cselekményeknek – melyek során Jelačić a magyar szabadságharc későbbi katonai vezetőjével, Görgey Artúrral került szembe – messzeható következményei lettek. Bécs október 31-én, a szerezsánok által ostromolt külső várkapunál folyó, végső harcok után elesett. Windischgrätz hercegnek a bécsi ellenállás iránti dühe azzal a következménnyel járt, hogy a legyőzött várossal szemben vérszomjas intézkedéseket léptetett életbe. A magyar honvédsereget ugyan megverték, de nem verték szét. Windischgrätz, aki mindig is túlbecsülte önnön hadvezéri tehetségét, elmulasztotta, hogy döntő csapást mérjen a magyar hadseregre, s így a scwechati ütközet a magyar forradalom számára olyan jelentőségre tett szert, mint a nevezetes valmy-i csata a francia forradalom számára.
Bécs falainál és a schwechati csatamezőn Jelačić horvát nemzeti hősből az ellenforradalom bábjává, kiszolgálójává vált. Ahhoz, hogy személyiségét helyesen ítéljük meg, elengedhetetlen, hogy szándékainak és cselekedeteinek szubjektív és objektív oldalát elkülönítsük. Jelačić minden bizonnyal úgy vélte, hogy a délszlávok nemzeti emancipációjának ügyét szolgálja, amikor fellép az ellen, hogy Horvátország továbbra is a magyar korona része maradjon, hiszen a magyarok elnyomták a területükön élő nemzeti kisebbségeket. Túlságosan későn döbbent rá azonban arra, hogy önálló politikáját a császári udvar csak addig fogja tűrni, amíg csapatait felhasználhatja a magyar és a bécsi forradalom ellen. Alig néhány nap telt el a schwechati csata óta, és 1848. november 9-én Jelačić már keserűen így beszélt bizalmas emberei előtt (Windischgrätz ugyanis megtiltotta, hogy a horvátok őrséget adjanak a Burgban): „Az lett hát a végeredmény, hogy miután az én horvátjaim voltak azok, akik csaknem egyedül visszafoglalták Bécset, s akik megverekedtek a magyarokkal, most – talán éppen mindezek miatt – módfelett kellemetlenekké váltak a nagyurak számára.”
És nem ez volt Jelačić egyetlen csalódása. Az 1849-es hadjárat során azt a hálátlan feladatot kapta, hogy vonuljon fel a zűrzavaros nemzetiségi küzdelmekkel terhes dél-magyarországi hadszíntérre, ahol jelentős veszteségeket szenvedett. Az ellenforradalom végleges katonai győzelme – melyhez nagyon is szükség volt az orosz fegyveres beavatkozásra –, nem adott okot győzelmi ünneplésre. 1850-ben Jelačić sorsába beletörődve úgy vélekedett, hogy Ausztria legfeljebb még negyedszázadig maradhat fenn. Az 1849. márciusi oktrojált birodalmi alkotmány, valójában az önkényuralom, 1851-től Horvátországot örökös osztrák tartománnyá teszi. Önkényuralmi, központi irányítású, elnyomó rendszer gondoskodott a rebellisek megbüntetéséről és a császár iránti hűség biztosításáról. A horvátoknak – viccelődhettek rajta keserűen – ugyanaz lett a jutalmuk, mint ami engedetlenségük miatt büntetésük a magyaroknak. A piros-fehér-kék nemzeti lobogó használatát, az egyedül hivatalos fekete-sárga lobogóra való hivatkozással, betiltották. Az is csak csalás és ámítás volt Ferenc József részéről, hogy Szerbiának engedélyezni fogják a Nagy-Vajdaság elnevezés felvételét.
A 19. század ötvenes évei a reakció, a visszalépés időszaka volt. Az 1850-es évek elején ’ megszűnik a horvát autonóm közigazgatás utolsó maradványa is. A közigazgatást a Bach-korszak szellemében német hivatalnokok veszik a kezükbe.
A bán, akinek közjogi méltósága már semmiféle hatalommal nem párosult, képtelen volt arra, hogy szembeszegüljön ezekkel a változásokkal. 1855-től kezdődően rohamos hátgerincsorvadása következtében, fizikai és szellemi leépülése olyan gyors ütemű volt, hogy nyilvános szereplései (legutoljára kísérteties jelképként való megjelenése Radetzky tábornagy ünnepélyes sírbatételekor) már kínossá váltak. Jelačić, aki egykoron annak a trónnak a lovagjai közé számított, amelynek lépcsőire 1848. december 2-án Olmützben (Olomouc) rátehette a lábát, s aki az ifjú Ferenc József valamennyi kiáltványában ott szerepelt a Windischgrätz-Jelačić-Radetzky triumvirátusban, magára maradt, és érdektelenné vált. 1859. május 19-én váltotta meg a halál. Éppen akkor, amikor a solferinói csatamezőn kezdetét vette annak az Ausztriának a hanyatlása, amelynek megmentéséért ő harcba szállt két forradalom ellen is. Ezekben a komor ötvenes években fogalmazta meg a bán fivére, Juro Jelačić azokat a szavakat, amelyek a nemzetiségi konfliktusnak nemcsak a 19. század végi állapotára érvényesek: Jelačić „szívesebben látta volna népét a török rab igájában, semmint civilizált szomszédai kizárólagos fennhatósága alatt. A törökök ugyanis beérik a vagyonnal, és olykor-olykor a leigázott népek testével. A civilizált nemzetek azonban azon túlmenően, amin uralkodnak, a vagyonon és az emberi testen túl, igényt tartanak a szellemre – azaz a nemzetiségre – is.”
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés a horvátokat ismét a magyarok fennhatósága alá helyezte, s bár az 1868-as magyar-horvát kiegyezés a horvát alattvalóknak bizonyos korlátozott autonómiát biztosított, továbbra is fennmaradt a Magyarországtól való politikai és gazdasági függőség. Az évszázad második felének nemzeti áramlatai és csoportosulásai jelentős mértékben eredeztethetőek 1848 önállósági törekvéseiből. Az önálló Nagy-Horvátország megteremtése, integrálódása a Hármas Királyságba, a Szerbiával való egyesülés – a Horvátország történelmi-politikai közbülső helyzetéből fakadó, régi kérdések újra meg újra felbukkannak.
Saját korát túlélve Josip Jelačić, a 19. századi osztrák történelem egyik legtragikusabb alakja, a horvátok állami és nemzeti megújhodásának mítoszává vált. „Ustani Bane, Hrvatska te zove!” (Ébredj, bán, hív Horvátország!) – csaknem másfél évszázada még mindig hallani a forrongó negyvennyolc hívó szavát. így vágtat elő a bán napjainkban is a nemzetiségek emancipációs küzdelmeinek szimbólumaként, a nacionalizmus látszólag régen feledésbe merült kezdeti időszakából az egykori Habsburg-monarchia válságövezetébe. Ha kivont szablyája nem útmutatóul, hanem figyelmeztetőül szolgál majd mindannyiunk számára – amikor a nemzetek közötti konfliktusokat többé nem a fegyverek hatalmára bízzuk –, csak akkor értik majd meg a népek és nemzetek, hogy milyen tanulság vonható le Jelačić bán kudarcából.
STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA
* A szerző történész, a Bécsi Egyetem (Universität Wien) professzora. írása – melyet felkérésünkre ünnepi számunk részére küldött – tömörített változata a „Wissenschaftlichen Arbeiten aus dem Burgenland” (Eisenstadt, 1996) 94. füzetében közzétett tanulmányának. [vissza]
„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísérteié. Szent hajszára szövetkezett a régi Európa minden hatalma: pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök.” E szavakkal kezdődik a Kommunista Kiáltvány (Manifest der Kommunistischen Partei), mely 150 éve, épp az európai forradalmak előestéjén jelent meg Londonban.
Európa mai hatalmai, a pápa és a cár, Metternich és Guizot, a francia radikálisok és a német rendőrök kései utódai az 1990-es évek elején megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Azt hitték, végleg leszámoltak a kísértettel, örökre eltemethetik. Ekkor robbant be önfeledt mámorukba Jaccjues Derrida, egy nem marxista, francia nyelvfilozófus könyve: Marx kísértetei. A könyv, amelyet szerzője a Dél-afrikai Kommunista Párt meggyilkolt főtitkára emlékének ajánlott, a kaliforniai egyetemen amerikai diákoknak tartott előadások alapján készült. Üzenete a világhoz ez volt: a Kiáltványban feltárt és bírált társadalmi antagonizmusok ma is léteznek, s ha lehet, még élesebben jelentkeznek a mai kapitalizmusban, mint másfél száz esztendővel ezelőtt. Marx nélkül nem érthető meg a mai világ.
Derrida könyve megdöbbentette Marx elhantolóit. Marx hívei és követői ugyanakkor biztatást és bátorítást olvastak ki belőle. Mindenesetre a figyelem világszerte ismét Marxra és a marxizmusra irányul. A nyugati értelmiség, amely az előző két évtizedben a „marxizmus reneszánszától” „Marx haláláig” jutott el, elkezdte újra felfedezni Marxot.
Ismételten beigazolódott, amit J. P. Sartre írt a marxizmus meghaladhatatlanságáról korunkban. A történelemben viszonylag ritka, írta, amikor egy – a „történelmi pillanatot kifejező” – nagy gondolkodó egy egész korszak gondolkodásának éltető talajává válik, s filozófiája támadó fegyver, eszköz, amely aláássa a korhadt társadalmakat, Sartre szerint ilyen volt Descartes és Locke, majd később Kant és Hegel, végül pedig Marx filozófiája. „Egymás után e három filozófia vált minden egyéni gondolat termőtalajává és minden kultúra horizontjává, s nem lehet meghaladni őket, amíg az általuk kifejezett történelmi pillanat nem meghaladott. […] A marxizmus állítólagos »meghaladása« a legrosszabb esetben nem más, mint visszatérés a premarxizmushoz, a legjobb esetben pedig a meghaladottnak hitt filozófiában már meglevő gondolat újrafelfedezése.”
Amíg tehát a Marx által kifejezett „történelmi pillanat” nem meghaladott, addig a marxizmus is meghaladhatatlan. Támadó fegyver, a korhadt társadalom aláásásának eszköze.
Az elmúlt évtizedekben sokan a filozófiában, gazdasági elméletben, szociológiában visszatértek a premarxista korszakhoz; a liberalizmus lett a modern kapitalizmus vezérlő csillaga. Ennek hatását és következményeit nyögik ma sok százmillióan. Ez is belejátszik abba, hogy mind többen, a liberalizmus eszméiben csalódva, ismét Marx felé fordulnak. Marx és a marxizmus kezd újra a szellemi érdeklődés középpontjába kerülni. (Szellemi életünk provincializmusát mutatja, hogy nálunk erről kevéssé vesznek tudomást.) Az Actuel Marx – magyarul: Időszerű(!) Marx – című filozófiai-társadalomtudományi folyóirat két éve a Sorbonne-on Marx és korunk címmel rendezett nagyszabású nemzetközi elméleti konferenciát számos ország tudósainak és folyóiratszerkesztőinek részvételével. A konferencia munkáját a plenáris üléseken és a szekciókban mintegy ezer érdeklődő, diák, munkás, politikus kísérte figyelemmel. Hannoverben legutóbb német tudós társaságok, folyóiratok tartottak nagy érdeklődéssel kísért kongresszust Marxizmus a XXL század küszöbén tematikával. Francia, olasz, spanyol, angol nyelven és más nyelveken világszerte jelennek meg Marx-szal és a marxizmussal foglalkozó folyóiratok: pl. Actuel Marx, Marxismo Oggi, Critica Marxista, Rethinking Marxism, Actuel Marx Brézil, Actuel Marx Argentine, Marxistische Blätter, Zeitschrift Marxistische Erneuerung. Egyre többen fedezik fel a meghaladottnak hitt filozófiában található gondolatokat. Megjelenésének 150. évfordulóján felfedezik a Kommunista Kiáltványt. Párizsban ismert értelmiségiekből bizottság alakult nagyszabású nemzetközi konferencia szervezésére Marx, a Kommunista Kiáltvány és korunk címmel.
Mi a magyarázata annak, hogy miközben a XIX. század első felének kommunista álmodozóiról – Dézamyról, Cabetről, Weitlingről – a világ rég elfeledkezett, Marx és a marxizmus változatlanul hat? A megsemmisítésére irányuló szent hadjáratok, a nevében elkövetett ostobaságok, elméleti tartalmának kiforgatása ellenére is. A kommunizmus korábbi apostolaitól eltérően Marx ugyanis nem szőtt utópisztikus terveket, nem próbálta megálmodni, „dogmatikusan anticipálni” a jövőt. O a „régi világ kritikája útján” akarta az újat megtalálni: „A jövőt megkonstruálni és egyszer s mindenkorra elintézni mindent, nem a mi. dolgunk, de annál bizonyosabb az, amit el kell végeznünk – minden fennálló kíméletlen kritikájára gondolok, kíméletlen kritikára abban az értelemben, hogy nem fél eredményeitől, és éppoly kevéssé a meglevő hatalmakkal való konfliktusoktól.” Szemében a kommunizmus „nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak” – fogalmazta meg Marx módszerének és felfogásának lényegét.
Ez a merőben új szemlélet érvényesült a Kommunista Kiáltványban. „A kommunisták elméleti tételei – olvashatjuk – korántsem egyik vagy másik világboldogító által kitalált vagy felfedezett eszméken, elveken nyugszanak. E tételek csupán általános kifejezései a meglevő osztályharc, a szemünk láttára végbemenő történelmi mozgalom tényleges viszonyainak.” Ezért aztán a Kiáltványban hiába is keresnénk valamiféle kész társadalmi modellt, a jövendő kommunista társadalom leírását, fantasztikus rajzát. Nem találunk benne merész, ámde a valóságtól elrugaszkodott gyakorlati terveket a kommunizmus „bevezetésére”, különálló falanszterek alakításáról, home-kolóniák alapításáról, kis Ikária felállításáról, az új Jeruzsálem zsebkiadásáról. Efféle világboldogító tervekkel csak az utópista kommunistáknál találkozhatunk, ami azt bizonyítja, hogy ők még mennyire fantasztikusan fogták fel a kommunizmust. Fantasztikus terveik gyakorlati megvalósítására tett kísérleteik szükségképpen kudarcba fulladtak. Ha akadtak később is, a XX. században, olyanok, akik kész kommunista modellek megkonstruálására és „bevezetésére” tettek kísérletet, ez csak azt bizonyítja, hogy visszacsúsztak egy premarxista álláspontra, a fantasztikus-utópista kommunizmus álláspontjára, amelyet Marx elméletileg már réges-régen meghaladott.
Paradox módon a Kiáltvány középpontjában nem a kommunizmus programszerű felvázolása, hanem a létező társadalmi rend, a kapitalizmus kíméletlen kritikája áll. Kíméletlen kritika abban az értelemben, hogy nem fél következményeitől és a létező hatalmakkal való konfliktusoktól. A Kommunista Kiáltvány megjelenése nyílt hadüzenet volt a kapitalizmusnak. Büszkén kiáltotta oda: a kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend megdöntésével érhetők el. „Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek. Világ proletárjai egyesüljetek!”
Ez a nyílt hadüzenet természetesen felkeltette a vagyonos osztályok és lakájaik haragját, gyűlöletét. Marx az egyik oldalon „korának legtöbbet rágalmazott és fenyegetett embere” lett. A másik oldalon a tőkés kizsákmányolás ellen harcoló munkások tanítómesterüknek és vezérüknek tekintették, ő maga azonban korántsem viselkedett tanítómesterként, vagy vezérként. A személyének kultuszát a leghatározottabban elutasította, ahogyan egy levélben írta: „Minden személyi kultusszal szembeni ellenszenvemben az Internacionálé idején sohasem engedtem a nyilvánosság elé jutni az elismerés számtalan manőverét, amellyel különböző országokból molesztáltak, s soha nem is válaszoltam rá, ha csak itt-ott rendreutasítással nem.” A Marx által alapított nemzetközi munkásszövetség (Internacionálé) célja Európa és Amerika egész harcoló munkásságának tömörítése volt, ezért nem deklarálhatta azonnal a Kiáltványban kifejtett elveket és tételeket. A munkásszövetség programjában Marx csak a legfontosabbra korlátozódott: „a munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kiharcolnia.”
Engels beszámolója szerint: „A Kiáltványban felállított tételek végső győzelmét illetően Marx csak és kizárólag a munkásosztály szellemi fejlődésére hagyatkozott, amelynek az együttes cselekvésből és véleménycseréből szükségszerűen ki kellett sarjadnia. Szükségszerű volt, hogy a tőke ellen vívott harc eseményei és fordulatai, a vereségek még jobban, mint a sikerek, felvilágosítsák a harcolókat eddigi csodaszereik elégtelenségéről, és koponyájukat fogékonyabbá tegyék a munkások felszabadulása igazi feltételeinek alapos felismerésére.”
Marx mindvégig kapcsolatban volt Európa különböző országainak munkáspártjaival, tanácsaival és bírálataival segítette őket. Fő feladatának azonban elméletének kidolgozását, a kapitalizmus bírálatának tudományos kidolgozását tekintette. Életének nagyobbik részét fő műve, A tőke megírásának szentelte. Ezen dolgozva írta: „Nevetek az ún. »praktikus« embereken és bölcsességükön. Ha barom módjára akarna élni az ember, akkor természetesen megtehetné, hogy hátat fordít az emberiség szenvedéseinek és csupán saját irhájával törődik. De én igazán impraktikusnak tartottam volna magam, ha felfordulok anélkül, hogy könyvemmel legalább kéziratban elkészültem volna.” Elméleti öröksége munkásságának legfontosabb és legmaradandóbb része, amely jelentőségét korunkban sem veszítette el. Ez teszi megkerülhetetlenné és meghaladhatatlanná Marxot. Ez magyarázza máig tartó hatását.
*
Párizs-Nanterre-ben tavaly különös színházi előadásra került sor. (1968-ban a nanterre-i egyetemi negyed volt a baloldali diáklázadás egyik fészke, s itt volt az 1995-ös nemzetközi Marx-konferencia főszínhelye is.) Egy kísérleti színház fiatal művészek előadásában Hogyan fabrikáljunk tőkét címmel mutatott be egy szokatlan darabot. Az ötletet ehhez Derrida már említett könyve adta, melyben a tudós szerző drámaszerkesztési szempontból párhuzamot von a Kiáltvány és a Hamlet között. Mindkettő „kísértetjárással” kezdődik. Az elsőben „a kommunizmus kísértete” járja be Európát, Shakespeare drámájában Hamlet apjának szelleme jelenik meg, s szólít bosszúra: „Bosszúid meg rút erőszakos halálát… Isten veled, Hamlet! Eszedbe jussak.” Korunkban Marx „szelleme” szólít bosszúra a kapitalizmus rút és rettenetes bűneiért. Az előadás szerzője és rendezője újraolvasva Marx írásait, azokban színpadra kívánkozó drámai erőt fedezett fel. Ennek alapján mutatta be – Marx kiadatlan színháza alcímmel – a nagyrészt Marx szövegeiből összeállított darabot.
A darabban Marxon kívül megszólal Shakespeare, Aiszkhülosz és Goethe is. (Lányai játékos kérdéseire adott válaszában Marx őket hármukat nevezte meg mint kedvenc költőit.) Szóhoz jut Szophoklész, akinek drámájából (Antigoné) Marx A tőkében idéz: „Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb / Gonosz, miatta városok pusztultak el, / S miatta lettek emberek földönfutók, /Aljas tettekre ez tanít, a lelkeket / Mikéntha megcserélné, jót gonoszra vált, / Az embernek megmutatja, hogy legyen / Minden lépés istentől elrugaszkodott.” Az 1844-es gazdasági-filozófiai kéziratokban és A tőkében is idézi Marx az Athéni Timon szavait: „Arany-e, Sárga, csillogó, becses arany? /…Csak ennyi ebből: / S a fekete fehér lesz, rút szép, jogtalan /Jogos, silány nemes, vén ifjú, gyáva hős. /…Miért ez, istenek? Minek? Hisz ez / elvon papot, hívet mellőletek, / S a még erősnek vánkosát kirántja. / E sárga gaz: / Hitet köt s bont; az átkost / Megáldja; szürke poklost megszerettet; / Tolvajnak állást, címet, bókokat, / Tetszést s tanácsos-széket ád; az elnyűtt / Özvegynek új férjet szerez… / …Kárhozott fém, / Emberiség közös rimája…” Marx megjegyzi ezekről a mondatokról: „Shakespeare pompásan mutatja be a pénz lényegét.”
A pénznek mint „az emberiség közös rimájának” szerepe teljes mértékben a kapitalizmusban bontakozik ki igazán. Ahogyan a Kiáltványban írta Marx: „A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. […] Nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli »készpénzfizetést«. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta. […] A burzsoázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkássá változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét. A burzsoázia leszaggatta a családi viszonyról meghatóan szentimentális fátylát és e viszonyt puszta pénzviszonyra redukálta.”
Különösen igaz ez a mai, modem kapitalizmusban, ahol a személytelen, mindenható pénztőke világméretekben uralkodik termelésen, fogyasztáson, politikán, tudományon, kultúrán, emberi kapcsolatokon. A spekulációs pénzmozgás mesés profitot biztosít keveseknek, s százmilliókat szegényít el; felemel vagy tönkretesz egész országokat. A mai kapitalizmus a Pénz uralma a világ felett. Talán még soha nem volt időszerűbb a kapitalizmus kíméletlen marxi kritikája, mint éppen ma.
150 évvel ezelőtt a kommunizmus kísérteié ellen szent hajszára szövetkezett a régi Európa minden hatalma: a cár és a pápa, Metternich és Guizot, a francia radikálisok és a német rendőrök. A szent hajszát folytatják Európa és a világ jelenkori hatalmai: New York és Brüsszel, az IMF és a NATO, a mai metternichek és guizot-k, szociáldemokraták és kereszténydemokraták. A kommunizmus kísértete azonban folytatja útját, járja Európát és a világot, továbbra is kísért.
A világ mai Hamletjének üzen apjának szelleme: „Hamlet! Eszedbe jussak.” A késlekedő Hamlet egyre csak tétován töpreng: „Lenni vagy nem lenni?” „Bújkál”, „álomszusziként, nem lendítve semmit”, „még szólni sem mer”. Némán tűri „a kor gúny-csapásit, zsarnok bosszúját, gőgös ember dőlyfét, utált szerelme kínját, a hivatalnak packázásait, s mind a rúgást, mellyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet”.
Meddig hallgat még Hamlet? A „tétova gondolat” meddig „csinál gyávát” belőle? A „kétkedés által” meddig fordul ki „medréből a nagyszerű merény, hogy elveszítse a tett nevét”?
Meddig lohasztja kedvünk: „inkább tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni?”
Mikor fog végre Hamlet cselekedni?
Hogy elveszítse láncait, és egy egész világot nyerjen cserébe!
Ne legyen félreértés: nem vagyok cenzúrapárti, és ezzel a pár mondattal nem a cenzorok örök dicsőségét akarom zengeni. Ez távol áll tőlem – de mégsem tudok túlságosan felháborodni, amiért a rendőrség betiltotta hat Petőfi-vers előadását. Petőfinek általában szerencséje volt a cenzoraival. Amikor nagy nyomorában füzetes rémregényt kellett írnia, a pesti cenzor nem adott engedélyt A hóhér kötele megjelenéséhez, azzal a tiszteletre méltó esztétikai indoklással, hogy ilyen nagy költő ne adjon ki ilyen rosszul megírt regényt. Amikor Petőfi anyagi gondjaira hivatkozott, a cenzor – egy irodalmi legenda szerint – tiszteletdíjat kínált neki a saját zsebéből, csak hogy lemondjon a rossz írásmű megjelentetéséről. A mai cenzorok – a maguk részéről és a maguk stílusában – szintén meghajlanak Petőfi nagysága előtt. Semmivel sem tisztelhetnék meg jobban Petőfi emlékét, mint ezzel az intézkedéssel. Semmivel sem igazolhatnák jobban Petőfi örök zsenialitását és örök fiatalságát. Semmi sem tanúskodik meggyőzőbben egy „klasszikus” halhatatlan frissessége mellett, mint az, hogy közel egy évszázaddal a halála után még mindig félnek tőle; hogy rendőri akta lehet belőle akkor, mikor már hetven év óta érettségi tétel.
Alig egy-két nappal a nagy jelentőségű rendőri intézkedés előtt néhány fiatal író arról vitatkozott baráti társaságban, hogy melyik „klasszikus” olvasható még – a szónak nem filológusi, hanem közönségi, „olvasói” értelmében. Hány olyan régi költő van még – kérdeztük akit nemcsak esztétikai érdeklődésből vagy tanulmányi célokból forgatunk, hanem időnként azért vesszük elő, hogy érdekes olvasmányban, lebilincselő és közvetlen emberi élményben legyen részünk? Erre a kérdésre adott kitűnő választ negyvennyolc óra múlva a cenzúra. Aki kételkedett volna, azt is meggyőzhette, hogy Petőfi még ma is olvasmány, még ma is mély és megrázó emberi élmény. A betiltás után fellapoztam a szóban forgó verseket, és megállapítottam, hogy irodalmi blaszfémia, sőt valósággal kegyeletsértés lett volna, ha a rendőrség ezeket nem tiltja be.
Nem tartom ildomosnak, hogy a frissen betiltott költeményekből idézzek, és a cenzúra szándékát ilyen ravasz fondorlattal kijátsszam. Csak még egyszer megállapítom: ferde kritikai érzék, irodalmi botfülűség lett volna éppen ezeket a remekműveket kifelejteni az indexből. Ma, amikor harmadrangú kortárs költőket, alig ismert nevű ifjú kezdőket is megtisztel a cenzúra azzal, hogy indexre teszi őket – ma nem lehet éppen Petőfit kihagyni! Nekünk nincs Pantheonunk, ahol elhunyt nagy íróink egybegyűjtött sírjait mutogathatnánk a külföldi turistáknak – mi, úgy látszik, nem adhatunk sokkal többet, mint időnként egy kis betiltást, sohasem hervadó hálánk és megbecsülésünk szerény jeléül.
Éppen ezért szembe kell szállnom azokkal, akik Petőfit a cenzúrával szemben „védik”, veszélytelennek mondják, és hazafias érdemeire hivatkoznak, mintha trafikengedélyt akarnának neki szerezni. Nincs igazuk: Petőfi csakugyan veszélyes. Versei kilenc évtized távolságából is ostorcsapásként hatnak. Mindaz, ami ellen harcolt, ma is fennáll, mindaz, amit követelt, ma is teljesületlen. Ha ma élne, nyilván súlyos kellemetlenségei támadnának mint megbízhatatlan elemnek. Bármilyen sok kifogásunk legyen is egy rendszer ellen, mégis becsülésünket érdemli meg, ha azt látjuk, hogy következetes. Ezen a következetességen esnék súlyos csorba, ha Petőfivel szemben elnézőek volnának. Az apostol és a XIX. század költőihez írója nem szorul amnesztiára. Mindig bátor ellenfél volt, és mindig keményen viselte elvei következményeit. Már akkor is sokan tekintették irodalmi közellenségnek, és ő boldogan vállalta ezt a szerepet. Sokan azt mondják most, ha tudná, hogy jártak a versei 1937-ben, megfordulna a sírjában.
Nem igaz. Büszke volna.
1937
Zolnay Lászlóval (1916-1985), a kiváló kultúrtörténésszel, régésszel (a nevezetes budavári Anjou-kori szobrok feltárójával) Szigligeten ismerkedtem meg a hetvenes évek végén. 1983 novemberét is együtt töltöttük az alkotóházban, s mivel a Zrínyi Kiadó – ahol szerkesztőként dolgoztam – már akkor fontolgatta egy félévenként megjelenő almanach megindítását, felkértem őt egy cikk megírására. Az almanach terve – akkor még – kútba esett, de Zolnay írása valamiképp nálam maradt, jó néhány hónapja bukkantam rá. Nem tudom, hogy ezt az írását annak idején publikálta-e végül (másodpéldánya bizonyára volt), én sehol sem találkoztam vele.
Tabák András
1844 kora tavaszán, szakadtas nyári ruhában, csontsoványan, gyalogszerrel – az apostolok lován – érkezik Pestre Petőfi Sándor. Kiszolgált baka, leszerelt obsitos. Hányatott színészsors, tífusz, koplalás e fázott embernek didergő árnyéka. Hóna alatt ólmosbotja, markában egy köteg vers kézirata – mindössze ez a batyuja.
„Egy heti vándorlás után Pestre értem – írja a költő. – Nem tudtam, kihez forduljak? […] A végső ponton álltam. Elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amellyel a kártyás utolsó pénzét teszi fel, hogy élet vagy halál.”
Vörösmarty Mihály elolvassa Petőfi verseit. Elhatározza: rábeszéli az Ellenzéki Kör tagjait a Petőfi-versek kiadására. De mi is volt ez az Ellenzéki Kör?
Előbb 1838 körül, a nagy árvíz idején a Magyar utcai Lamacs fogadóban talált otthont néhány hazátlan pesti színész. Megyery, Lendvay, Szentpétery, Szilágyi, Egressy. Hamarosan odajárogatott Vörösmarty tisztelőinek kicsiny csapata is. A nemzeti nyelv éppen úgy szívügye a poétáknak, mint az aktoroknak. Vörösmartyn kívül az öreg Fáy András, Tóth Lőrinc, Garay János, Erdélyi János, a „gyufás” Irinyi, Kazinczy Gábor, Várady Antal ügyvéd, Bajza József ügyvéd, a költő, s jó néhány más fiskális, iparosember, orvos s nem egy pap-tanár találkozik itt. (A Nemzeti Kör alakult át 1847-ben Ellenzéki Körré, majd 1848. márciusi napjai után Radical Kör lett a neve.)
Vörösmarty terve azonban csődöt mondott. Jókai mondja később: a derék költővezér csak magáról tudott ítélni. Petőfi versei kiadásának tervére „felröffent” a Nemzeti Kör minden versfaragó tagja. Rátámadtak az öregúrra:
– Mi dolog ez? Költődajkák lennénk mi? Versírók kisdedóvodája akar a Nemzeti Kör lenni? Kapaszkodjék ki-ki maga, minket sem segített senki! – és a poéták, írástudók árulása ekkor be is következik, ha elő nem áll egy emberséges, derék magyar szabómester, és azt nem mondja:
– Én megbízom abban, amit Vörösmarty mond. Rosszat nem ajánlhatott!
És azután, ha más nem is, de ő egyedül, egymaga viseli a Petőfi-kötet nyomtatási költségét. Sőt még harminc kemény pengő forintot is előlegez a költőnek, hogy megéljen egy ideig!
Nos hát, ezt a derék kézmívest nevezték Tóth Gáspárnak.
„Aki Petőfit szerette – írja Jókai –, méltán megsüvegelheti őt, mert ő volt a költőnek első és egyetlen Maecenasa.”
Mi pedig – jó százharmincöt éves késéssel – süvegeljük meg e kis megemlékezéssel Tóth Gáspár megható alakját!
A tudós irodalomtörténész nálam bizonyára jobban tudja: Tóth Gáspár segítsége mentette meg a költőt az életnek, a szabadság ügyének, költészetünknek. Tóth Gáspár azután nemcsak ama kemény körmöd aranyakat, hanem egy remekbe szabott magyar ruhát is ajándékozott a költőnek. (1848 magyarjai utóbb legkivált Tóth Gáspár „fekete magyarjait” viselték.)
Erről a Tóth Gáspár szabta Petőfi-öltözékről fanyalogva írja később az irigy, finomkodó Vahot Imre: „Petőfi utóbb mint a Pesti Divatlap segédszerkesztője Tóth Gáspárral extravagáns magyar ruhát csináltatott magának. […] Ez visszatetszést keltett.” (Budapesti Visszhang, 1856. évf.)
Mit tagadjuk, Tóth Gáspárnak ez a mecénási tette egészen megkapó valami! Hiszen ezek azok az idők, amikor – mint a Jókai írta sorok mutatják – íróink java meg az irodalombarátok, pár kivétellel, valóságos frontot csináltak Petőfi ellen. S ez éppen úgy a tehetségtelenek önvédelme, mint Vahot Imre farizeus magatartása. S ki segíthetne? Arisztokratáinkat – ismét csak pár ember kivételével – a nagyvilág félvilága meg a színfalak mögötti világnak a csillagai érdeklik. Az egyház műpártolása – s az egyház ekkor a legnagyobb magánbirtokosa Magyarországnak – csakis az egyházi zene s az egyházi képzőművészet támogatására szorítkozik. Ezek azok az évek, amikor Petőfi kis híján éhen hal, de az ország egyik legnagyobb mágnásbirtoka egyetlen éjszaka kártyán cserél gazdát!
Tehát Tóth Gáspár segíti Petőfit szárnyaló útjára. A negyvenes évek szellői nyugati szelek. Erősen Párizs felől fújnak azok. A szemtanú így írja: „Tóth Gáspár inasa a Marseillaise-t fütyüli, amikor új rend ruhát szállít Nyáry Pálnak. S a Carmagnole dallamával felel rá az Arany Sas csaposa.”
S ha megnézzük a szabadság március felé vezető útját, Tóth Gáspárunk is a hősök útján halad. 1848. március 15-én Irányi, Irinyi, Klauzál, Nyári Pál, Petőfi, Rottenbiller, Vasvári Pál koszorújában ott áll Tóth Gáspár pesti magyar szabó is. Aláírásával teszi rá hitét a Tizenkét pontra, a szabad sajtó első termékére.
S azután: 1848. április 19-én, a Pest városi közgyűlésen Tóth Gáspár szóvá teszi a magyar ipar szabadságának ügyét. Hevesen követeli az elavult, hűbéri céhrendszer azonnal való felszámolását. Nagy dolog ez, hisz Tóth is céhbeli iparos. Mégpedig rangos. Afféle önkéntes joglemondás ez. És Tóth Gáspár szava, javaslata nem pusztába kiáltott szó. Alig pár napra rá Klauzál Gábor, a kereskedelmi miniszter meg is hozza az iparszabadságról szóló törvényrendeletet. Ugyanekkor Tóth Gáspár szóvá teszi a nemzetőrség felruházásának ügyét is. Előre látja nemzeti őrsereg – a nemzetőrségből első honvédségünkké alakuló – nemzeti hadsereg szükségét. Nemzetőr és honvéd kell! Márpedig annak fegyver kell, és ruha!
A márciust követő napokban megválasztják a Rendre Ügyelő Pesti Választmány és a Sajtóbizottság tagjának. Egyik biztosa lesz a Rendre Ügyelő Bizottságnak is.
1849. május 10-én a fiatal forradalmárok – zömmel iparoslegények és diákok – heves tüntetést (mint akkor mondották: „macskazenét”) csaptak a budavári osztrák helyőrség waffenrockos parancsnokának palotája előtt. A fegyvertelen tüntetőket az osztrák helyőrségi parancsnok fegyveres katonáival szétvereti. A forradalmi kormány nevében Nyáry Pál, Pest megye alispánja, és Tóth Gáspár, Pest város megbízottja tiltakozik a budavári magyar Helytartótanácsnál. A Nemzeti Konvent előkészítő bizottságának is Tóth Gáspár az egyik tagja. Április első napján a Pesti Forradalmi Bizottmány neszét veszi annak, hogy a császári helyőrség Buda várából nagy mennyiségű pénzt akar kicsempészni. Éjjel. Szemeteskocsiban. A Bizottmány tagjaként Vörösmarty és Tóth Gáspár akadályozza meg a bankók és a fémpénz elhurcolását.
Amikor pedig lángba borul az ország, Tóth Gáspár is leteszi a varrótűt meg a szabóollót. Kardot köt. 1849. január 16-án – mint az akkori Közlönyben olvashatjuk – Tóth Gáspár szabómestert honvéd századossá lépteti elő a kormány. Egyben pedig a Debrecenben székelő Nemzeti Bizottmány a nagyváradi egyenruharaktár vezetésével bízza meg.
A szabadságharcot vérbe fojtják; Tóth Gáspár is hosszú időt tölt börtönben, vasban. Petőfi körének e nagyszerű alakjáról, a szabadságharc e pompás plebejusáról 1859-60-ból ismerem az utolsó adatot. Tagja annak a nyelvművelő bizottságnak, amely a szabóipar magyar műszótárát vizsgálja felül.
Azóta a varjú sem károg utána…
„Itt villogott legtovább
a szabadság kardja…”
Alig néhány napja rendezkedtek be szülővárosomban a magyar közigazgatásnak a Duna túlsó oldaláról érkezett képviselői. Az ősi vármegyeháza kapujára felszögezték a frissen csillogó zománctáblát: M. Kir. Rendőrség komáromi kapitánysága. Több kifogásolható személy nyomban idézést kapott, hogy jelentkezzék kihallgatásra. Köztük voltam én is.
Egy Somorjai János nevű detektív fogadott. Az enyhén őszülő, negyvenes évei vége felé járó, ösztövér férfiú úgynevezett plump-nadrágot, világos térdharisnyát, hegyes orrú félcipőt viselt. Sportzakót, széles, kitömött vállal, hátul a csípőknél levarrott övvel. Ez az öltözék a fontoskodó, hangos, nálunk úgy mondták „mitugrász” figurán nevetségesen hatott. Hivatali stílusa – hogyan is jellemezzem? – a csehszlovák államban megszokottól merőben eltért.
Csizmazia György vasmunkást, aki korábban több mint egy évtizedig a város szociáldemokrata polgármestere volt, s nála jóval idősebb, csak úgy egyszerűen letegezte. Akkor változtatott a hangján, amikor Csizmazia rendre utasította: „Tisztelt uram, nem emlékszem rá, mikor ittunk mi Brúdert?”
A detektívfelügyelő, mint később, tartósabb ismeretségünk során megtudtam, a Baranya megyei Villányból származott. Működése első napjától kezdve arra specializálódott, hogy nem létező terhelő adatokra hivatkozva büntető eljárások megindításának lehetőségével riogasson általa kiszemelt módosabb zsidó polgárokat. Bizalmasan értésükre adta, hogy „bizonyos feltételek mellett” esetleg el tudja intézni e kellemetlen procedúrák mellőzését. Jelentékeny összegekkel sarcolta áldozatait.
Velem „hivatalból” foglalkozott. Tudta, hogy húszévesen a Magyar Nap című, két és fél évig élt baloldali napilap tudósítója és ugyanilyen szellemben tevékenykedő ifjúsági szervezetünk titkára voltam.
– Most majd megtanulod – közölte velem bevezetőül, hogy milyen a magyarok istene. Ha megpróbálsz félrevezetni, keservesen megbánod.
Az igazság kedvéért előre kell bocsátanom, hogy sem akkor, sem később egy kisujjal sem nyúlt hozzám. Fenyegetéssel, sértő, gonoszkodó vádaskodásokkal folytak nála a kihallgatások.
– Le akartátok dönteni Klapka szobrát! – ezt a képtelenséget makacsul ismételgette.
– A negyvennyolcas szabadságharc kilencvenedik évfordulóján, az elmúlt márciusban meg akartuk koszorúzni a szobrot – válaszoltam, s hozzátettem: a demokratikus magyar fiatalok nevében.
– Micsoda? – ugrott fel íróasztala mögül és dühösen járkálni kezdett fel-alá. – Az Alkotás nevű bandátok bolsi söpredékével? – sziszegte. – Szeretnéd, ha ezt bevenném? Megtettétek?
– Nem került rá sor, mert a szlovák rendőrfőnök nem engedélyezte.
– Port szórtatok volna a hiszékenyebb magyarok szemébe.
– Azt akartuk kinyilvánítani, hogy a szabadságharcos hagyományokat őrizzük – próbáltam magyarázkodni –, azt, hogy a nemzeti függetlenség hívei vagyunk…
– Már minthogy ti? – ordított rám dühösen. – Együtt bomlasztottátok a magyarságot a cselákokkal!
A „bolsiság” vádját aligha sikerült volna megcáfolnom, de a hatóságokkal való együttműködés feltételezése ellen élénken tiltakoztam.
– Sohasem működtünk együtt semmilyen hatósággal – mondtam, s ezt megismételtem jó néhányszor.
A valóságban az történt, hogy Jókai Mór szobrának leleplezésekor a Magyar Fiatalok Szövetsége nevű országos szervezetünk, és annak helyi egyesülete, a csaknem kétszáz tagot – ifjúmunkást, tanulót, egyetemistát – képviselő Alkotás nevében a losonci Keleti Ferenccel együtt helyeztük el a demokratikus szellemű szlovenszkói magyar ifjúság koszorúját a szobor talapzatán. Erről az anyaországhoz történt visszatérést e napokban ujjongva ünneplő Komáromi Lapok is megemlékezett annak idején.
Jókain kívül városunk büszkén emlékezett Klapka György tábornokra, aki a végsőkig küzdött a várat és erődrendszerét ostromló osztrák császári túlerő ellen. Azt terveztük, hogy a Jókai-szobor 1937. november 11-i megkoszorúzásához hasonlóan 1938 márciusában az ő bronzalakja elé is elhelyezzük virágainkat. Nem rajtunk múlt, hogy erre nem kerülhetett sor.
Szíjj Ferenc doktor az első világháború éveiben Komárom polgármestere, a későbbiekben Komarnóban a Jókai Egyesület elnöke, alkalmilag hazafias verseket írt; ezek egyikéből ragadt meg emlékezetemben e sor: „Itt villogott legtovább a szabadság kardja…”
Erről a történelmi tényről akartunk megemlékezni a magunk módján mi is. Időszerűnek éreztük ezt azokban a napokban, amikor Hitler seregei megszállták Ausztriát.
Megpróbáltam valahogy elfogadható magyarázatát adni a fafejű Somorjaínak, hogy milyen összefüggést láttunk az osztrák császári elnyomás elleni múlt századi küzdelem és a kis népeket fenyegető pángermán veszedelem elleni összefogás között.
Harsány „kuss” vetett véget. halva született naiv kísérletemnek, hogy szót értsünk. Rám parancsolt: – Mindennap, vasárnap kivételével, reggel kilenckor és délután ötkor nálam jelentkezel. Este nyolc után nem hagyhatod el a lakásodat, nyilvános helyre, moziba, színházba, futballmeccsre, vendéglőbe nem teheted be a lábad, háromnál több személy társaságában nem mutatkozhatsz. Ha rövid időn belül nem lesz munkahelyed, internálótáborba kerülsz.
– Ha kétszer naponta ide kell jönnöm és várakoznom, senki nem alkalmaz – próbálkoztam.
– Az a te bajod – vágta rá.
Somorjai felügyelő szívesen mondta el véleményét az eltelt két és fél évben végzett újságírói munkámról, cikkeimről, anélkül hogy akár egyetlen soromat olvasta volna. Tájékozatlanságára vallott gunyoros handabandázása. Igazából meghallgatni sem volt hajlandó, csak mondta a magáét. Képtelen állításaival szemben néha megkíséreltem, hogy bizonyítható ellenérvvel álljak elő. Azzal például, hogy nem volt közömbös számomra a nyomorgó magyar gyerekek sorsa, egész sereg írásomban felhívtam a figyelmet sanyarú helyzetükre.
– Önnek módjában áll ellenőrizni, amit mondok, olvassa el valamelyik riportomat.
– Egy frászt – felelte.
Harminchatban a Kassáról jött Schalkház Sára, ottani szállodatulajdonos család lánya, a katolikus Szociális Testvérek Társaságának tagja, gyermekkonyhát szervezett városunkban. Barátkoztam ez időben, egy Lengyel Manci nevű kislánnyal – (tizenhat éves lehetett) –, akinek dohánygyárban dolgozó édesanyja a város képviselő-testületének kommunista tagjai közé tartozott. Tetszett nekem a nyílt eszű lány, szeretett olvasni, sok verset megtanult, s ezeket szépen, érzéssel mondta el. Különösen Adynak A Tűz márciusa című költeményét, amellyel nagy tapsot érdemelt ki a Munkásakadémia jelentékeny .számban értelmiségiekből álló hallgatóságától. Olykor elkísért a legszegényebbek lakóhelyeire. Együtt mentünk oda is, ahol – az elemi iskola alagsorában – ételt osztottak a rászoruló gyerekeknek. Elpirult, könnyes lett a szeme, amikor az ő tizenkét éves húga is sorra került, s odatartotta zománcos bögréjét a levest meregető asszony kanala alá.
„Ifjúmunkás levelezőnktől” és „Komáromi ifjúmunkás” aláírással jelentek meg ez időben első tudósításaim a Munkás című pozsonyi hetilapban, amelyet az akkor még erősen működő cenzúra miatt minden oldalán tenyérnyi fehér foltok éktelenítettek. A gyerekkonyhai epizódról is írtam egy nyúlfarknyi karcolatot.
Harminchat tavaszáig élt a lap, akkortól már a Magyar Nap töltötte be a helyét heti hat alkalommal, szabadabb szellemmel és nagyobb terjedelemben.
Ott a gyermekkonyhán találkoztam először a szegénygondozó munkát végző Schalkház Sárával, Sára nővérrel, aki felügyelte az intézményt és megkérdezte, mi járatban vagyok. Kedves volt hozzám, érdeklődő és közlékeny. Felnőttnek tekintett s ez büszkeséggel töltött el. Ezt követően sokáig nem láttam, hivatása máshová szólította.
Egy év múlva újra megjelent Komáromban. Előadásokat tartott a szegényeket gyámolító munkáról. Ezzel összhangban jelent meg egyik riportom a Magyar Napban, városunk mostoha sorsú gyerekeiről. Ez az írás, A nyirkos kazamaták mélyén, helyet kapott a Csehszlovákiai Magyar Kiadónál megjelent Megalkuvás nélkül című antológiában is. A gyermekkonyha javára rendezett műsoros esten a Kultúrpalota színpadán felolvastam ezt az írást. Schalkház Sára is ott volt. Néhány perces beszélgetésünket követően valami olyat éreztem – számomra ez máig megmagyarázhatatlan –, hogy ha élek, sokat hallok még róla. A felszabadulás után valóban hallottam: Schalkház, magyarosított nevén Salkaházi Sárát, a Szociális Testvérek Társaságának tagját, zsidó életek mentése közben 1944 karácsonyán Budapesten a nyilasok „tettenérték”, és védettjeivel együtt a Duna-parton agyonlőtték.
Rendőrségi jelentkezéseim során Somorjai újra és újra emlegette, nekem szögezte a vádat, hogy az a társaság, amelyet mi pimasz módon haladó szellemű fiatalok egyesületének neveztünk, legfőbb céljának a magyar nemzeti hagyományok megtagadását, a magyar múlt tárgyi emlékeinek elpusztítását tartotta. Többször előhozta a Főtéren álló Klapka szoborral kapcsolatos rögeszméjét, azt a baromságot, miszerint ledöntésének terve foglalkoztatott bennünket. Arra gondoltam, hogy miközben a Duna túloldalán szolgálatának jó ellátásához „felkészült Komáromból”, suta vádak összeválogatásával fegyverezte fel magát.
– Még a csehek sem mertek hozzányúlni a régi magyar szobrokhoz – mondta –, csak a hozzád hasonlóknak, a bolsiknak és a cseszkikkel összejátszó zsidóknak voltak ezek mindig útjukban.
Tudtam, de nem hivatkozhattam rá, hogy a várvédő tábornok szobra zsidó művész keze alól került ki. Minthogy a szabadságharc kilencvenedik évfordulóján a szobor megkoszorúzását terveztük, én is „felkészültem Klapkából”.
Lexikonokból megismertem az emlékmű létrejöttének körülményeit. Róna József, a neves szobrász akkor még élt, Budapesten lakott. Olvastam róla, hogy pályája kezdetén királyi ösztöndíjjal tanult Bécsben, díjakat nyert Antwerpenben, Párizsban, Londonban. Művei a Szépművészeti Múzeumban – és különböző külföldi gyűjteményekben – találhatók. Ő készítette el Kossuth szobrát Szegednek, Miskolcnak, Rozsnyónak, Erzsébet királynőét Gödöllőnek.
Szobrai, domborművei budapesti paloták, fürdők, klinikák, színházak egész sorát díszítik. Savojay Jenő lovas szobra a budai királyi palota udvaráról néz le a fővárosra. A korábbi életében Európa-szerte elismert művészt már a zsidók ellen hozott jogfosztó törvények sújtották. Rendőrségi kihallgatásaim után egy évvel, 1939 utolsó napján hunyt el.
„Csak a zsidóknak voltak ezek a szobrok mindig útjukban” – állította Somorjai detektív. Valójában ő és gazdái nemcsak e nagyszerű művek alkotóit, még utódaikat is igyekeztek eltüntetni a föld színéről.
Róna Erzsébet elmondja életét címmel közölte a Mozgó Világ című folyóirat 1986. évi 1. számában Sumonyi Papp Zoltán írását. Az író lejegyezte a szobrászművész családja utolsó életben maradt tagjának vallomását sorsukról, tragédiájukról. „Mind meghaltak, csak én vagyok egyedül. Nagyon sokat éltem át szépet és borzalmasat is” – mondta Róna Erzsébet az írónak. Elmesélte, hogy fivérét, aki építészmérnök volt, 1944. október 2-án elvitték, többé sosem látták, őt magát 1945. január elején búvóhelyéről hurcolta el az egyik razziázó különítmény.
Az összegyűjtött embereket a Dunához kísérték és sortüzet zúdítottak rájuk. Ő a földre vetette magát s mozdulatlan maradt. A gyilkosok lábuknál fogva valamennyiüket a part szélére húzták és a folyóba görgették. Amikor a hóhérok csapata elvonult, a kövekbe fogódzva feltápászkodott. A víz szélén botorkált hajnalig, amikor egy pontonhíd közelében német katonákkal került szembe. A tőlük kapott segítségnek köszönhette – már nyomukban voltak az oroszok –, hogy visszatérhetett a pesti házfalak közé az életbe.
Hat évtizeddel azelőtt Jaross Andor sorra járta a visszatért felvidéki városokat. Az érsekújvári Arany Oroszlán Szálló színháztermében tartott gyűlésére komáromi hívei is átmentek, hogy meghallgassák. Mondanivalójának középpontjában a „zsidókérdés” állt. Azt mondta: ehhez az ügyhöz fegyelmezetten kell hozzányúlni. A kérdést törvényalkotásokkal lehet megoldani. „Európában él egy népcsoport – hangoztatta –, amely vérségénél fogva nem tud más nemzetek vérkeringésébe úgy beleilleszkedni, hogy saját érdekeinek szolgálatáról lemondjon.” Kijelentette: a felvidéki zsidók magyarellenes tevékenysége abban is kifejezésre jutott, hogy minden eszközzel támogatták a cseh nemzeti törekvéseket, erőfeszítéseket tettek az összetákolt csehszlovák állam megmentésére.
Ugyanebben az időben Prágában Hácha államelnök, a cseh érdekek elárulásával vádolta a zsidókat. Pozsonyban Hlinka utódai, Tiso, Sidor, Mach és a többi szlovák vezető pogromhangulatot szított a zsidók ellen, mondván, hogy a magyar irredenta propagandát pénzelték, elősegítették Szlovákia területi megcsonkítását.
Jaross az említett gyűlésen „humánus” gesztust is tett: – Én egyénileg mindazonáltal ki akarom ragadni a többiek közül azt a néhány zsidó embert – mondta –, aki a veszélyben velünk volt.
Hívei nem szívesen hallották ezt a lovagias ígéretet, de később megnyugodhattak: Jaross Andor a német megszállók által hatalomba segített Sztójay-kormány belügyminisztere, a fővároson kívüli Magyarország egész zsidóságát – azokat is, akik „a veszélyben” vele voltak – elszállíttatta Himmler megsemmisítőtáboraiba.
A harmincnyolcas év végén megkezdődött az az időszak, amikor rendőrhatósági felügyelet alatt álltam. Ennek az állapotnak – hivatalosan REF-nek – a beavatottak között „házimaccs” volt a neve. A maccsos delikvens mindig magán érezhette a hatósági közegek figyelő tekintetét. Napi kétszeri jelentkezésem ellenére gyakran ellenőriztek este, éjszaka és kora reggel, hogy otthon tartózkodom-e.
Somorjai felügyelőnek minden napra megvolt a programja. – Hová rejtettétek el a kommunista propagandaanyagot? Elástátok? Nem. Majd mi megtaláljuk, de akkor…
– Kiket agitáltatok meg, hogy menjenek a spanyol vörösök oldalán háborúzni? Ti senkit? Jaj neked, ha a tanúk majd a szemedbe mondják…
– Uszító cikkeket írtál tucatszámra. Azt bizonygattad, hogy a cseszkiknél jobb dolga van a prolinak, mint Magyarországon?
Így, ilyen kihallgatásokkal teltek a hetek. Ezalatt lényegében nem történt semmi. Hacsak azt nem említem, hogy már ezalatt többször gyülekeztek a megyeháza előtt munkásasszonyok, és elkeseredetten kiáltozták: „Nincs tüzelőnk, nem jut az asztalunkra egy jó falat. Adjanak segélyt vagy munkát az embereknek. A csehek adtak!
– Ti uszítjátok a népet – mondta Somorjai. – Ha rátok bizonyítjuk, megkeserülitek!
Bizonyíték nélkül is „megkeserültük”. Megkeserülte az ország. Az 1848-49-es szabadságharc végvára hamarosan sok tízezer különböző vallású, világnézetű és pártállású magyar állampolgár, megsemmisítésre szánt munkás, művész, tudós, katonaszökevény és civil gyűjtőhelyévé vált. Onnan indították őket útba a végállomásra, kínhaláluk színhelyére.
1997. decemberi számunkban jelentettük meg a Keresztény Advent Közösség Platthy Iván címzetes államtitkárhoz, a Miniszterelnöki Hivatal Egyházi Kapcsolatok titkársága vezetőjéhez intézett nyílt levelét, amely a magyar kormány vatikáni megállapodásának bizonyos pontjai ellen tiltakozott. A közösség most – az időközben parlamentileg ratifikált megállapodás egyes cikkeivel és pontjaival kapcsolatosan – az Alkotmánybírósághoz fordult. Beadványukat teljes egészében közöljük.
Tisztelt Alkotmánybíróság!
A Keresztény Advent Közösség (központja: 1121 Budapest, Remete út 16/a) nevében a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között 1997. június 20-án aláírt és 1997. december 2-án az Országgyűlés által ratifikált Megállapodás [109/1997. (XII. 8.) OGY] egyes cikkeivel és pontjaival kapcsolatban fordulunk a T. Alkotmánybírósághoz, amelyek megítélésünk szerint, sértik az állam és az egyház szétválasztásának, az Alkotmány 60. § (3) bekezdésében foglalt elvét.
Bevezetés
Egyházi közösséget képviselünk, azonban nem anyagi érdek motivál minket a nagyrészt anyagi kérdéseket rendező' Megállapodás kritikájában. Állami pénzügyi támogatást mi eleve nem veszünk igénybe hitéleti tevékenységünkhöz, elvi meggyőződés alapján. A lelkiismereti szabadság, valamint az állam és egyház szétválasztása elvének védelmében – amely a lelkiismereti szabadság alapvető emberi jogának a biztosítéka – fordulunk az Önök testületéhez.
A Megállapodás alkotmányellenesnek ítélt pontjai
I. Fejezet 3. cikk (4) pont: [A szövegösszefüggés miatt a 3. cikk (3) pontját is idézzük], „(3) A Magyar állam az államilag finanszírozott egyházi egyetemi és főiskolai hallgatók számára az államilag finanszírozott felsőoktatásban tanulókkal azonos jogcímeken azonos mértékű hallgatói juttatásokat biztosít, beleértve a lakhatási támogatást is. (4) Ugyanezek az elvek érvényesülnek a hitéleti képzést folytató 'akkreditált' felsőoktatási intézményekre is (amelyekről a jelen megállapodás 1. melléklete tételes listát tartalmaz) az alábbi sajátosságokkal: (a) A támogatás megállapításának nagyságához az egyetemi szintű képzés számára a bölcsészkaron, a főiskolai képzés számára a tanárképző főiskolák humán szakán nyújtott támogatás a mérvadó, (b) Az Állam garantálja a valamennyi ilyen hitéleti intézmény valamennyi hallgatója utáni finanszírozást. Az államilag finanszírozott összhallgatói létszám nem haladhatja meg az évi 2500 főt. (c) Az esetleges új intézmények finanszírozása külön megállapodás alapján történik, amelyet az állam illetékes hatósága és a Magyar Katolikus Püspöki Kar köt meg.”
E pont értelmében a magyar állam közvetlenül vállalja a magyarországi Római Katolikus Egyház lelkészképzésének finanszírozását. Ha az állam azon túl, hogy közvetlen vagy közvetett módon pénzügyileg támogatja az egyház hitéleti tevékenységét, amely összeget az egyház függetlenül használ föl, és azon felül, hogy közvetlenül finanszírozza az egyház úgynevezett közszolgálati tevékenységét, még az egyház lelkészképzésének a költségeit is vállalja, akkor nincs értelme az állam és egyház szétválasztásáról beszélni. Akkor az állam a maga feladatának tekinti a lelkészképzést, és ezáltal közvetlenül részt vállal az egyház evangelizációs és hitéleti tevékenységében. Ez az állam és egyház összeolvasztásának de facto megvalósítása egy fontos területen.
Egy további szempontból is összeegyeztethetetlen ez a pont az állam és egyház szétválasztásának alkotmányos elvével. Ez az elv ugyanis értelemszerűen magába foglalja a felekezeti jogegyenlőség elvét is, mivel ha az állam az egyháztól szétválasztva működik, akkor szükségszerűen felekezetsemleges, illetve egyenlőképpen kezel minden felekezetet. A Megállapodás szerint viszont a Katolikus Egyház kivételezett helyzetet élvez Magyarországon, mivel ennek a felekezetnek, és csak ennek a felekezetnek a lelkészképzését közvetlenül finanszírozza az állam.
I. fejezet 2. és 3. cikk „2. Cikk (1) A magyar Állam a II. Fejezet 1. cikkében említett törvény részleges alkalmazásaként a 2. számú mellékletben fel nem sorolt ingatlanok ellenértékét járadék forrásává alakítja, amely az Egyház hitéleti tevékenységének finanszírozását szolgálja. (2) A magyar Állam a pénzbeli kártalanítási igényt hosszú távú befektetésnek tekinti… (3)… Az Egyház részére a járadékfizetésének 1997. évi bázisösszege – 42 milliárd forint pénzbeli kárpótlási igénnyel számolva –1890 millió forint. 3. Cikk. Az Egyház az 1991. évi XXXII. törvényen alapuló kártalanítási és ingatlanrendezési igényét a jelen Megállapodásban foglaltak teljesülésével kielégítettnek tekinti.”
Az állam és az egyház szétválasztása elvét szinte teljességgel negligálják, „átlépik” a Megállapodásnak ezek a cikkei, amelyek az egykori katolikus egyházi ingatlanokért való kárpótlás elvére építik az egyházfinanszírozást. Az eszmei és történelmi háttér semmiképpen nem hagyható itt figyelmen kívül.
„A kárpótlás elve. […] nagyon problematikus, mert a katolikus egyház Horthy-rendszer végére elért vagyoni állapotát veszi alapul, ez azonban aligha tekinthető' egy modern polgári demokrácia fundamentumaiba beépíthetőnek. A reformkortól kezdődően Kossuthék nemzeti liberalizmusán át a századfordiiló liberális kormányainak szekularizációs törekvéseiig nagy nehezen leépített feudális katolicizmust ugyanis a Horthy-rendszer – a példátlan állami szerepvállalás biztosítása mellett – óriási földbirtokok, horribilis állami pénzsegélyek juttatásával állította helyre. […] A katolikus egyház vagyona eredetileg túlnyomó többségében nem magánszemélyek adományaiból állt elő (amely ennyiben valóban sérthetetlen magántulajdon lenne), hanem a királyi, azaz a központi hatalom által juttatott ingatlanokból és a kötelező tized beszedéséből. […] Ma, immár törvényes, ám szekuláris államigazgatásunk felépítésekor is elgondolkodtató az egykori liberális nemesek érvelése, amely szerint, ha az egyház az egykori törvényhozó hatalom letéteményesétől kapta javait, akkor azt a megváltozott társadalmi körülményeknek (és igényeknek!) megfelelően joga van felülvizsgálni a jelenlegi törvényhozásnak, azaz a választott Országgyűlésnek – anélkül, hogy ezzel a törvénytelen kommunista rezsim folytatójává válna –, hogy így a reális társadalmi igényeknek megfelelően hajtsa végre az állam szekularizálását. […] A kárpótlási elvvel megalapozott »örökjáradék« nem megszüntetné, hanem örökre tartósítaná az állam anyagi szerepvállalását a katolikus egyház fenntartásában. Egy bizonyos idő eltelte után ennek már kárpótlási jogalapja sem lesz, hanem masszív folyó finanszírozási jelleget ölt. […] Magyarország a kelet-európai régió legerősebb protestáns tradíciójával rendelkező ország, Erdélyt és a tordai országgyűlés akkoriban egyedülálló vallásszabadság-törvényét tekintve pedig e szabadságjog hagyományának egyik legrégibb képviselője Európában.” (Ruff Tibor cikkéből, Fundamentum 1997/2. 60., 61. o.)
Tehát sem a történelmi tradíció, sem a jelenlegi állapot – amikor az ország lakosságának többsége vallástalan nem indokolja a feudális vagyoni állapotra, illetve az ezzel kapcsolatos kárpótlásra épített egyházfinanszírozást. A Megállapodás nevezett pontjai az állam és az egykori államegyház feudális összeszövődöttségét állítják vissza anyagi téren, a modern polgári demokráciákban alapvető' kívánalmat jelentő és alkotmányunkban is rögzített állam és egyház szétválasztása elv érvényesítése helyett.
II. Fejezet 4. cikk (2) pont: „A Magyar Állam 2001-ig garantálja az egyházaknak az előző évi progresszív SZJA bevétel 0,5%-át úgy, hogy ha a rendelkezők által juttatott összeg nem éri el ezt a szintet, a Magyar Állam azt kiegészíti. Az egyházak között a kiegészítés összegét az állampolgári rendelkezések arányában osztja fel, a Katolikus Egyház részére garantált összeg azonban nem lehet 1700 millió forintnál kevesebb…”
Ez a pont az előzőleg kifogásolt ponthoz hasonlóan sérti a felekezeti jogegyenlőség, illetve az állam és egyház szétválasztása elvét. Ugyancsak a Római Katolikus Egyház szinte államegyházi státuszát deklarálja – közvetett módon, de ténylegesen. Kimutatható egy egyértelmű önellentmondás a Megállapodás III. fejezetével, amely szerint: „Az egyház további egyházi támogatásra jogosult, melynek alapja az állampolgárok azon döntése, ahogyan az egyházi közszolgáltatásokat igénybe veszik.” Amikor a most már törvényerőre emelt Megállapodás kimondja, hogy a Katolikus Egyháznak garantált összeg nem lehet 1700 millió forintnál kevesebb, akkor nem érvényesíti a fenti elvet. Ezen a háttéren szinte csak „porhintésnek” minősül az ún. 1%-os, vagy most már 2%-os törvény, mely szerint a magyar állampolgárok érvényesíthetik lelkiismereti meggyőződésüket abban, hogy milyen egyházat vagy alapítványt támogatnak az adójukból. Adójuk egy jelentéktelen részét illetően ugyanis lelkiismeretük szerint dönthetnek, miközben az állam – ettől magát teljesen függetlenítve – hatalmas összegeket utal ki a Római Katolikus Egyháznak.
II. Fejezet 4. cikk (3) pont: „A Magyar Állam lehetőségei szerint továbbra is rendkívüli támogatást ad pontosan meghatározott és a Magyar Katolikus Püspöki Kar által jelzett célokra.”
Azon túl, hogy kifogásolható ennek a pontnak az általános jellege, illetve a meghatározatlansága, megint csak nyilvánvaló a felekezeti jogegyenlőség, illetve az állam és egyház szétválasztása elvének a megsértése. Éppen e pont általános jellege érzékelteti, mindennél jobban, hogy a Megállapodás arra az eszmei alapra épül fel, hogy a Római Katolikus Egyház „az egyház” Magyarországon. Ennek a státusznak az elismerését deklarálja a Megállapodás pénzügyi rendelkezések formájában, mintegy „bújtatott” módon. Ez nemcsak a felekezeti jogegyenlőség elvét sérti, hanem a magyar állampolgárok széles köreinek a lelkiismereti jogait is. Milyen alapon ad a Magyar Állam „rendkívüli támogatást” most és „továbbra is” a Római Katolikus Egyháznak, holott Paskai László bíboros úr saját nyilatkozata szerint hazánk lakosságának csak mintegy 8-9%-a tekinthető vallását ténylegesen gyakorló katolikusnak? (A Népszabadság május 14-ei számában közzétett nyilatkozatból.) A Megállapodás – bevezető gondolatainak megfogalmazása szerint – „attól az óhajtól vezérelve” született meg, „hogy tartós megoldást találjanak a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozására, valamint néhány vagyoni természetű kérdésre…” A valóságban sokkal többről van szó a Megállapodásban, mint pénzügyi és vagyoni kérdésekről.
II. Fejezet 4. cikk (4) pont: „A jelenleg érvényben lévő, speciálisan az egyházat, az egyházi személyeket és az egyházi tevékenységet megillető, mind a személyi jövedelemadó, mind a társasági adó terén biztosított kedvezmények, illetve adómentességek körét az egyház beleegyezése nélkül a Magyar Állam nem szűkíti.”
Ez a pont teljességgel összeegyeztethetetlen az állam és az egyház szétválasztása elvével, és ezen felül az Országgyűlés szuverenitását is sérti. Az előzmények hátterén megerősíti, illetve igazolja azt a meglátást, hogy a Megállapodás – rejtett módon, látszólag pusztán csak pénzügyi rendelkezések formájában – tulajdonképpen a Római Katolikus Egyház államegyházi státuszát alapozza meg, egy tipikus konkordátumnak megfelelő módon. Rendelkezhet egy törvény arról, hogy bizonyos törvénvmódosításokhoz vagy bizonyos törvények megalkotásánál előzetesen ki kell kérni meghatározott társadalmi szervek, adott esetben az egyházak véleményét, de elképzelhetetlen olyan kötelezettség vállalása, hogy ezeknek a „beleegyezése nélkül” nem lehet törvényt módosítani vagy megszüntetni, illetve új törvényt alkotni. A Magyar Köztársaságban kizárólagosan az Országgyűlés jogosult törvényeket hozni. Ezen felül a felekezeti jogegyenlőség elvét is sérti ez a pont. Ennek érvényesítése ugyanis azt jelentené, hogy az államnak minden egyház beleegyezését ki kellene kérnie bizonyos törvények módosításához, ami nyilvánvalóan abszurdum.
Kérjük a T. Alkotmánybíróságot, hogy szíveskedjék megsemmisíteni a Megállapodás alkotmánysértő cikkeit és pontjait.
Budapest, 1998. január 8.
Tisztelettel, a Keresztény Advent Közösség nevében:
Egervári Oszkár Stramszki István Vankó Zsuzsa
elnök titkár főiskolai igazgató
Az irodalom egyik mostohagyereke az agitatív költészet. Némiképp lesajnáló hangsúllyal úgy szokás jellemezni, hogy feladata csupán az, hogy befogadóit valamilyen időszerű cselekedet végrehajtására rávegye Uralkodó értéke ennek megfelelően meggyőző-befolyásoló erejének hatásértéke, s az esztétikai értékek ennek alárendelten szerepelnek benne, amennyiben hatóerejének növelésére művészies formákat is felhasznál.
Legismertebb – vagy legvilágosabban ide tartozó – műfajai a propaganda- és reklámműfajok, s ezért a szakirodalomban igen elterjedt vélemény, hogy a „magas” és az agitatív költészet közötti különbségek szükségszerűen vezetnek oda is, hogy míg az előbbi alkotásai örök-általános érvényűek, az utóbbiéban csak pillanatnyi érdekek tükröződnek.
S ez a szempont kétségtelenül figyelembe veendő, mert a „magas” költészet – amelyet, hogy a hozzá tapadó rangsorképzetet elkerüljem, innen kezdve visszatükröző költészetnek fogok nevezni – jó esetben kétségtelenül rendelkezik ilyen általánosabb érvénnyel, míg az agitatív költészetet ez legsikerültebb alkotásai esetén sem jellemzi okvetlenül. A híres pesti reklámvers –
Mondja marha, mért oly bús?
Olcsóbb a hal, mint a hús!
– nyilván csak addig toborozhat vevőket, amíg a szóban forgó árviszonyok fennállnak, s a politikai propagandaköltészet is jobbára ilyen – történelmi léptékben nézve – pillanatnyi érdekű. A századfordulón énekelt magyar kortesdal –
Szabó Károly olyan fajta,
Ki a kormány talpát nyalja.
Nyaljad, Károly, jó tisztára!
Püspök leszel nemsokára
– ma már legfeljebb muzeális érdekű, hiszen senki nem tudja, ki volt Szabó Károly, és miféle kormány talpát nyalta,' ha valóban ezt tette.
Minthogy az agitatív költészet alkotásainak uralkodó értéke a meggyőző-befolyásoló hatásérték, e művek – szemben a visszatükröző alkotásokkal – csak annyit és úgy mutatnak be a valóságból, amennyi a kívánt hatás eléréséhez szükséges. Szövegei még lódíthatnak is – főként, ha ez tódítás formájában történik, úgy, hogy lényegében igaz dolgokat felnagyít, vagy úgy, hogy a lódítás kicsit ironikus. Csak a nagyon nagy hazugságok komoly hangoztatásától kell tartózkodniuk, mert akkor kiderül, hogy rá akarnak szedni, s a hitelét vesztett propaganda önmagának csinál ellenpropagandát, már akkor se hiszünk neki, amikor igazat állít.
A visszatükröző költészet alkotásaiban a helyzet fordított, ott a művészi igazság értéke uralkodik, s a hatásérték ennek függvénye. Ezek jó esetekben csak úgy és annyira hathatnak, ahogyan és amennyire az igazságaik ezt lehetővé teszik: ha agitatív fogásokkal fokozni akarják e hatást, lefokozzák azt, mert a hatásvadászat kiábrándítja olvasóit.
A művészi visszatükrözés igazságainak elengedhetetlen jellemvonásuk, hogy az adott összefüggésben lényeges mozzanatokat a maguk teljességében mutassák be, és ezeket az egész emberiség fejlődésének érdekeit tekintetbe véve értékeljék. Az agitatív költészet alkotásai ezzel szemben elhallgathatnak lényeges mozzanatokat is, ha ezek a hatékonyságukat lefokoznák, s képviselhetnek pusztán egyéni vagy nemzeti, osztály-, párt- stb. érdekeket is.
A visszatükröző költészet alkotásai így – természetesen – egy magasabb rendű nézőpontot képviselnek, másfelől viszont nemigen alkalmasak arra, hogy a pillanatnyi érvényű feladatok – egy árucikk eladása, egy politikus megbuktatása – terén olyan gyors és hathatós eredményeket érjenek el, amilyeneket az agitatív költészet fel tud mutatni. Tudatformáló lehetőségei áttételesebbek, bonyolultabb és lassúbb folyamatokban érvényesülnek. Rávilágítanak viszont az emberi lét nagy, döntően lényeges kérdéseire, s minthogy a teljes igazságot tárják fel, így alkalmasak arra, hogy örök időkre megőrizzék a hajdani korok emlékét. Az agitatív költészet alkotásaira az ilyen szerep nem jellemző, s ezért a feladat megszűntével, amelyhez kapcsolódtak, jelentőségük megszűnik.
A nagy történelmi kérdések azonban nem függetlenek a pillanatnyi érvényű problémák megoldásaitól; nem elég, ha korunk alapvető választási lehetőségei világosak számunkra, hanem ezen belül mindennapi dolgainkat is el kell végeznünk; meg kell buktatnunk és hatalomra kell juttatnunk politikusokat, el kell adnunk a termékeinket. A két költészetfaj elvontan általános rangsorolása tehát alaptalan.
Minthogy a hazafiasság érzelem- és gondolatvilágát is szoros szálak kötik a politikai szférához és a nemzeti szabadságküzdelmekhez, a külföldi szakirodalom a hazafias költészetet (illetve – ahogyan idegen nyelveken nevezik – a patrióta költészetet) jobbára szintén a politikai költészet egyik változataként tárgyalja. Nálunk ezzel szemben a lírai költészet magasabbnak tekintett régióiban szokták számon tartani.
Aligha kétséges is, hogy ha a költő a hazafiasság érzelmeit, vagy a hazával kapcsolatos gondolatait énekli meg, akkor műve az érzelmi vagy gondolati líra szférájába tartozik, aminthogy akkor is, ha állapotát siraloménekben panaszolja, bujdosóként búcsúdallal köszön el tőle, dicsőségét himnusszal magasztalja stb. Nyilvánvaló azonban, hogy azok az alkotások, amelyek a nemzetet buzdítják arra, hogy hajtson végre ilyen vagy amolyan tetteket a haza érdekében, az agitatív költészethez tartoznak, miként Petőfi Nemzeti dala is a számunkra örökké aktuálisnak tűnő türelmetlen sürgetéssel:
Talpra magyar, hí a hazai
Itt az idő, most vagy soha!
Fel kell figyelnünk ugyanis arra, hogy – az agitatív költészet fent ismertetett általános vonásainak megfelelően, s a visszatükröző funkciójú alkotásoktól eltérően – e költeményben nem a történelmi pillanatot visszatükröző mozzanatok igazságértékeinek alárendeltek a hazaszeretet érzelmei, hanem megfordítva, a történelmi múltra és jelenre utaló szövegrészek csak érvként szolgálnak arra, hogy – a haza érdekében – meghatározott cselekedetek végrehajtására ösztönözzék a nemzetet. Petőfi Nemzeti dala nem lenne oly lelkesítő, ha a sommás kijelentés helyett, miszerint
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak
– árnyaltabb, az igazsághoz hívebb képet fest a múltról, amelyben bizony (mindenki tudja) nem mindig éltek szabadon ősapáink sem.
E példa világossá teheti, hogy az agitatív költészet alkotásai nem attól rövidebb életűek, mert agitatívak, hanem csak akkor ilyenek, ha az az élethelyzet, amelyben szükség van rájuk, pillanatnyi érvényű. Más esetekben meggyőző- befolyásoló hatásértékük akár évszázadokon át is változatlan maradhat.
E hűvösen steril esztétikai probléma tisztázásának végén nem ártana azonban azon is eltöprengenünk – főként az idei március idusán voltaképpen miért van, hogy Petőfi Nemzeti dala oly aktuális tud lenni számunkra?
Több mint fél század alatt gyakran írtam históriánk szerintem legszebb forradalmi napjáról, a most 150. évfordulójához közeledő Március Tizenötödikéről. A közismert fordulatok ismételgetése helyett épp ezért abban állapodtunk meg az Ezredvég főszerkesztőjével, hogy egy-két kevéssé tárgyalt epizódot fogok némileg közelebbről körbejárni.
Kérem a T. Olvasót, nézze el nekem, hogy elöljáróban kénytelen leszek némi biográfiai utalásokra vetemedni, vagyis meg kell világítanom, hogy a most tárgyalandó kellemetlen témába miként keveredtem. Az történt ugyanis, hogy 1956-ban az Üllői s egyéb utak szétlövetése után eldöntöttem: nem maradhatok a Szabad Népnél. Gyakornokként kezdtem működni a lapnál 1951-ben, aztán munkatárs lettem, rovatvezető, később szerkbiz.-tag, de a felkínált főszerkesztői címért sem vállalhattam a történteket. Munkanélküli lettem hát. S ekkor az a csoda esett meg. velem, hogy Sőtér István – Pándi Pál által is támogatott ajánlására – tudományos munkatárs lehettem a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében.
Sebesen munkához láttam, s gyorsan papírra vetettem egy kis könyvecskét, mely 1958 őszére meg is jelent, Petőfi, a segédszerkesztő címen. A megjelenést követő nap éjszakáján azonban az államvédelem is megjelent lakásomon, és sebesen be is kocsikáztatott a Gyorskocsi utcába. (Nomen est omen.) Egy példányt idejében eldugtam a lichthof ablakának külső pereméhez szegezve, a többit sosem láttam. Itthon Pándi Pál dicsérgette bátran egy tudós művében, Erdélyben Kántor Lajos recenzálta – „a többi, néma csend” – miként költőnk kedvenc Shakespeare-jében mondja Hamlet.
Félreértés ne essék, nem a Petőfi-könyvecske lefoglalása végett tisztelt meg az ÁVO, hanem egy Hungaricus álnéven írt politikai iratért. A Legfelsőbb Bíróság sietett kilencévi börtönre ítélni (ennek felét le is ültem), majd 21 évvel az első, illegális megjelenés után az MSZMP által irányított Kossuth kiadó legálisan(!) jelentette meg vétkes könyvecskémet. Ekkor már mint igazi „marxista művet”…
De térjünk vissza oda, hogy „szabadlábra” kerülvén, egy ideig tengtem-lengtem, majd álnéven közölgettem ártalmatlan cikkecskéket, a horgászlaptól kezdve rejtvényújságokig. Fordítgattam is, németül, olaszul, franciául (egyik nyelven sem tudtam tisztességesen). Egyszer-másszor tanulmányokat is írtam csekély pénzért, egy jóbarátnak hitt férfiú számára. Körülményeimet megismerve, Pándi Pál és Sőtér István újra segítségemre sietett: hajdani intézetembe nem térhettem vissza tudományos munkatársnak, tekintve, hogy állampolgári jogaimat tíz esztendőre elvették, de Sőtér kitalálta, hogy külsős ügyintézőként lehetne foglalkoztatni engem.
Úgy is lön… Már nem tudom, hogy havonta hány száz forintért, de a kellő lelkesedéssel vállaltam az ajánlott feladatot: a reformkori titkos rendőrség besúgói által gyártott jelentéseket kellett tanulmányoznom, különös tekintettel Petőfi Sándorra. Hatvány Lajos nagyszerű biográfiai munkájából már ismertem több besúgói jelentést, noha sajnálatosan sok az idők folyamán megsemmisült vagy eltűnt. Ferenc József hosszú-hosszú uralma nem kedvezett az ilyen munkának, a szaktudósok nem rohantak feltárni az Informationsprotokoll jegyzőkönyveit, mert ezek alapján a költő tűzokádó hévvel kitörő forradalmiságát még kevésbé lehetett volna lágy fuvallattá langyítani. Még szerencse, hogy akadt egy újságíró, Tábori Kornél, aki lemásolt, s ezzel megmentett néhány besúgói jelentést. Az akadémikusok helyett.
Munkám nehezebbnek bizonyult, mint kezdetben hittem. A gimnáziumban németül is kellett tanulni, s persze a gót betűket erőltették, de később Heinét, Bőmét s Goethét is a latin ábécé alapján szerkesztett kötetekből olvastam. Nem volt könnyű visszaszoknom a nemszeretem bötűkhöz, melyek – ráadásul! – annyiféle változatot mutattak, ahány kéz művei voltak…
S bámulatosan sok kéz működött itt közre! A jelek szerint egy egész csapat spicli figyelte az akkori értelmiséget, nem csupán a kiválasztott hivatásos politikusokat, hanem főleg az ifjú intelligenciát, a költőket, szépírókat, színészeket. Jobbára a Pilvax törzsközönségét részesítették megkülönböztetett figyelemben.
A nagyobb baj az volt, hogy soknak tűnt a fontoskodó üresjárat a szövegekben… Ha Vörösmarty és Bajza urak a Nemzeti Színházban egymás mellett ültek, s túl halkan cseréltek eszmét, a spicli nem tudta híven rögzíteni társalgásukat. Ha viszont hangot váltottak, a jelek szerint a buzgó figyelő meg sem értette a két költő dialógusát. Feltételezésem szerint ilyenkor fantáziálhatott egy kicsit a birodalom érdekeit védelmezni hivatott besúgó, mert zagyvaságot rögzített jelentésében, amit nehéz volt elhinnem a nemzet koszorús költőiről.
Bosszantott az is, hogy az első nyolc-tíz oldal megfejtése után Petőfiről csak érdektelen töredékekre találtam… Ebből megértettem, hogy előbb fel kell mérnem az anyagot, kizárólag Petőfire összpontosítva. Hiába… Pándi Pál barátom ugyanis egy napon találkozóra hívott, s elárulta, hogy új megbízatásomnak bizonyos körökben rossz a visszhangja – magam is börtöntöltelék voltam, tehát nem lehetek tárgyilagos besúgói ügyekben… S elárulta azt is, hogy Sőtér István, intézetünk igazgatója kapott is némi dorgálást, amiért épp ilyen feladattal bízott meg egy elfogult rovottmúltút.
Sőtér eddig nem szólt nekem, de jóindulatában feltétlenül megbíztam – perem tárgyalásán is ő volt az egyetlen megidézett tanú, aki védelmezni mert, s ezzel Vida Ferencet kellően felbőszítette.
Megköszöntem Pándi információját, amelyet implicite közvetett sugallatnak is tekinthettem. Azonnal jelentkeztem Sőtérnél, s azt közöltem vele, hogy a reformkori besúgói jelentésekkel nehezen birkózom (amiben volt is igazság), egy hosszadalmas munka végén azt sem vehetem bizonyosra, hogy az anyagból érdemben publikálhatnék… Javasoltam, mondjuk inkább: kértem, hogy a vándorszínész Petőfiről írhassak egy füzetet. Mivel ez a téma sincs kellően feldolgozva. Sőtér azonnal igent mondott.
1969-ben meg is jelent Petőfi, a vándorszínész című több mint 200 oldalra dagadt füzetem, utána a Petőfi romantikájának forrásai című könyvecske, az ifjúság számára egy életrajz is, az így élt a szabadságharc költője stb. stb. Költőm születésének 150. évfordulójára még egy József Attila-díjat is a kezembe nyomtak – ehhez nyilvánvalóan Aczél György Kádárral is vitatkozó szívóssága kellett.
Megköszönve a díjat, az átadási kézfogáskor e mondattal leptem meg a díjazót: „Köszönöm, hogy én lehetek az első nem magyar állampolgár, aki a második legkedvesebb költőmről elnevezett díjat kapom meg…” „Hogyhogy nem magyar állampolgár?” – kapta fel a fejét Aczél. „Úgy, hogy szabadulásom után állampolgári jogaimtól tíz esztendőre megfosztottak.”
Ekkor már nyolcan-tízen vettek körbe bennünket, kitüntetett társak, köztük hölgyek is, de ez sem zavarta a kulturális főnököt abban, hogy egy népiesen cifrázott káromkodást meg ne engedjen magának. S hozzátette: „Azonnal adjon be kérvényt a törlésért, én majd intézkedem.” „Nem én kértem – feleltem – hogy fosszanak meg a magyar állampolgárságomtól, nem fogom kérni a törlést sem.” „Makacs fiú – vágott vissza Aczél –, akkor majd én kérem maga helyett.” És úgy lön – egy vagy két hónapon belül beidéztek a Legfelsőbb Bíróságra, ahol egy zord férfiú nevem megtudakolása után megkérdezte: „Ön kérte állampolgári jogai visszaállítását?” Neki sem felelhettem másként, csak nemmel. A bíró szájszéle remegni kezdett, majd lehiggadva közölte: „Nincs szükség a kérésére, mert ügyében a Legfelsőbb Bíróság pozitív döntést hozott.” Vártam egy kicsit, hátha bocsánatot is kérnek tőlem, de a pardon elmaradt. Később aztán kaptam egy értesítést, mely „rehabilitálásom” tényét rögzítette. Mázsányi papír nyomja polcaimat, az igazolást meg sem tudnám találni, így ismét kezdek bizonytalanná válni állampolgárságom mibenlétét illetően.
De térjünk vissza Petőfi besúgóihoz. Meg kell mondanom, hogy fölöttébb hasonlítottak azokhoz a kihallgatókhoz, bírákhoz s más státusférfiakhoz, akik elhitették magukkal, hogy ők az államrend egyedül hivatott őrei, az ingatag polgárok leckéztetésére kizárólagosan illetékes nevelők.
A már emlegetett kémjelentések, s azok Petőfiről alkotott véleményei ékesen bizonyítják, hogy a korlátlan és a nép által ellenőrizhetetlen hatalom emberei milyen vad gőggel ítélkeztek a költő felett, legalábbis in effigie. (Kétségünk sem lehet a tekintetben, hogy a szabadságharc bukása után, ha kézre tudják keríteni Petőfit, a tettleges leszámolástól sem riadtak volna vissza.) Féktelen gőgjükben azt sem érzékelték, hogy milyen sok csacskaságot hisznek el a kultúrában teljesen járatlan spicliknek, akik Petőfi biográfiájának elemi tényeit is összekeverték, viszont roppant magabiztossággal ítélkeztek a költő felett.
Hatvány már említett nagy művében a Tábori Kornél által közölt jelentések a legérdekesebbek. Az ezekben olvasható spicli-vélekedések szerint Petőfit ismerősei „különcnek” tartják, sőt félbolondnak is. 1846-ban, immár több halhatatlan politikai vers megírása után, az egyik spion magabiztosan hirdeti írásban, hogy a költő a politikában ignorant, vagyis tudatlan, „elhanyagolt fiatalkori művelődése miatt is”.
Az igazi tudatlanságot azonban a besúgók árulják el önmagukról, s ennek következtében a főnökeiket is félrevezetik – Szekrényesy András főkapitány például abban a hiszemben élt, hogy Petőfi ifjan három esztendeig volt katona. De ő legalább elismeri, hogy a verselésre van hajlama.
Miközben a spiclihad elemi ügyekben is tudatlan Petőfit illetően, az ignorant költő tudja, kikkel áll szemben. 1846 júniusában az egyik spion jelenti is, hogy „három költeményt” csak bizalmas körben hajlandó felolvasni, s ezek oly forradalmiak, hogy „a szabadság minden határán” túlmennek. Ráadásul, ha „észreveszi, hogy jegyeznek, akkor megszakítja előadását”.
Az „ignorant” poéta ezek szerint mégsem volt olyan tudatlan, mint a spiclik hitték. Ez utóbbiak viszont a költő biográfiáját illetően nevetségesen tájékozatlanok voltak s feltehetően maradtak is.
Annyit azért ők is felfogtak, hogy az immár harmadik francia forradalom kitörése, majd a bécsi felkelés hírének megérkezése után rossz idők várhatnak rájuk. Néhányuk a jelek szerint tájékoztatta Landerer nyomdatulajdonost a fiatal forradalmárok tervéről, mely szerint március 15-én épp az ő műhelyében akarják kikiáltani a sajtószabadságot (lásd Spira György kiváló tanulmányát: A nagy nap – in: Petőfi és kora 317. old.; önálló kiadásban is).
A kormányzó hatóságokhoz is nyilván eljutottak a besúgók egy részének jelentései, de a megbénult hatalom tehetetlennek bizonyult az ifjúság s Pest népének fellépésével szemben. A „tudatlan” poéta s társai által szervezett békés forradalom győzött, legszebb történelmi napunkká avatva március idusát.
A Habsburg siheder uralkodó és a véres cár szövetsége végül is erősebbnek bizonyult a magára maradt magyarságnál. De ez sem jelentheti azt, hogy egy, a besúgásokra alapozott kormány végérvényesen leküzdhet egy öntudatra ébredt népet.
Fekete Sándor: Petőfi forradalma (A szerző kiadása)
Alfóldy Jenő: Példázatok (Mágus Kiadó)
Petőfi: Poesías (lnstituto Cubano dél Libro, La Habana)
Fekete Sándor rendhagyó módon lett Petőfi – ne féljünk e szótól – legjelentősebb (és nem egyik legjelentősebb) mai méltatója, és, mint tőle tudjuk, ez a veszélyes szerelem azzal kezdődött, hogy Szita tisztelendő úr a vallás- és erkölcstani óra kezdetén felpofozta a költő Legenda című versének felolvasása miatt, majd kijelentette, hogy a Legendát nem Petőfi írta. A gyerekkori élmény jó két évtized múlva azzal folytatódott, hogy különleges élethelyzetben döbbent rá arra, hogy a Ki vagyok én… című Petőfi-vers nem szerepjátszás szülötte, miként Horváth János vélte, és nem is egyszerűen „titkos szálon” kapcsolódik a költő lelkéhez, miként Illyés Gyula gondolta, hanem nagyon is hiteles önvallomások kezdő verse, azé a költőé, akinek egész életművében nem ok nélkül fordulnak majd elő elképesztő gyakorisággal a börtön, a bitófa, a kötél, az akasztás szó és társaik. „Később nemcsak a verseket, hanem a teljes életművet figyelembe véve – írja Fekete Sándor –, megszámoltam: az akaszt, akasztanivaló, akasztatok), akasztófa, akasztófáravaló legalább nyolcvanszor fordul elő, s vegyük még ehhez a börtönt, bitófát, kötelet, a származékszavaival 91-szer (!) előforduló hóhért – el lehet képzelni, hányszor okozott pulzuszavart költőm ilyen »specifikus« körülmények között vállalt új ráolvasása.”
Aztán az újraolvasást újabb „specifikus” körülmények között való Petőfi-tanulmányozás követte, melynek során Fekete Sándor rendre kimutatta a tudósi, akadémikusi, bölcsészdoktori tévedések sorát, ám nem elégedett meg ennyivel, hanem aprólékos gonddal megrajzolta a vívódó Petőfi képét, annak a forradalmár költőnek megrendültségekből főnixmadárként újratámadó lírikusi énjét, akinek éppen legszebb kincsét, forradalmas lelkét nem szerették és nem szeretik a Petőfi-kutatóknak álcázott Petőfi-ellenségek, akikről Fekete Sándor hol éles, hol finom iróniával nyilatkozik, nekem viszont a költő nyersebb szava jut róluk eszembe: „Mit ugattok, mit haraptok / Engemet, hitvány ebek! / Torkotokba, hogy megfúltok, / Oly kemény koncot vetek.”
A 150. évforduló évében Fekete Sándor újabb Petőfi-könyvvel ajándékozta meg azokat, akik az igazi Petőfire kívánnak emlékezni. A vívódó forradalmár költőt mutatja meg nekünk attól a * pillanattól kezdve, amikor kilenc-tíz évesen összetalálkozik Haag Péter professzor úrral, akin az elmebaj meglehetősen különös formában mutatkozott, mivel a Bonyhád környéki falvakban a robot és a dézsma eltörlését hirdette a parasztoknak; amikor iskolás korában i a Korén tanár úr által a színészet veszélye elől reá zárt szobában nagy és szent esküvést monda, hogy életének egy főcélja lesz, „s ez: a zsarnokság ellen küzdeni”; folytatva akkortól, amikor nem átalkodott olyasmit leírni, miszerint „…már a pokol fele, / Sőt több felénél, pappal van tele”, és még arra is vetemedett volna, hogy miután antiklerikális versei rendre fennakadtak a cenzúra rostáján, antiklerikális elveit cikkben is kifejtse; megrajzolva azokat az éveket, amikor verseinek kéziratát nemcsak a cenzori szemektől, de a kémek és besúgók elől is rejtenie volt tanácsos, és műveinek egy része elveszett, forradalmi műveinek többsége pedig nem látott napvilágot, legalábbis életében nem; elemezve élete utolsó két évét, amikor ellentörténelmet írt versben és prózában, elszánt Habsburg-ellenességgel és republikánus meggyőződéssel támadva minden kardinális ponton a hivatalos történelemszemlélet ultralojális, „feudo-katholikus” szemléletét, az isten kegyelméből uralkodó királyok kultuszát; felvillantva a pillanatot, amikor megszervezi és győzelemre viszi Március Tizenötödike forradalmát, amely korántsem volt olyan veszélytelen, amilyenné a nemzeti lobogós és szenteskedő utókor hazudta és hazudja; legendák nélkül felidézve 1848 márciusát, áprilisát, amikor a költő vállalva republikánus hitét kimondta: „Nincsen többé szeretett király!”, amiért a századok óta dinasztikus hűségre nevelt polgárok tetemes része rögtön kiátkozta; a nemzeti szégyen színterét, Szabadszállást, ahol nemhogy követnek nem választotta meg a magyar nép, de majdnem agyonverte; azokat a jeleneteket, amikor szembekerült Kossuthtal, Mészárossal, Klapkával, és üldözött vadként élte végig a szabadságharcot, amelynek költője volt, mígnem lovát eladni kényszerülvén gyalog menekült Segesvárott a kozák lándzsák elől, hogy majdan – újabb nemzeti szégyenünkként – kóklerek és nyerészkedők „kutassanak” utána Szibériában mételyt és hazugságot hintve szét a napilapok hasábjain, a rádió és a televízió segédletével.
Okkal viseli Fekete Sándor Petőfi forradalma című könyve ezt az alcímet: „Egy magyar história, lírával és polémiával”, hiszen megjelenik benne az a Kossuth is, aki Vasvárit, Petőfi legigazabb hívét fogadva azzal az üzenettel is megterhelte, hogy közölje a pesti forradalmi ifjúsággal: „Ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog…”, az a független, új, nemzeti minisztérium, amely minden elképzelhető bürokratikus csűrés-csavarást megtett, hogy Petőfi szabadszállási sérelme ne orvosoltassék; az a Pesti Hírlap, amely ugyanabban a számban közölte le A nemzetgyűléshez című verset és Nagy Károly Petőfit gyalázó nyilatkozatát; az a közhangulat, amelyben „a nemzetgyűlés többsége egyáltalán nem tartotta költőnket a »nemzet díszének«. S az ország lakóinak nagy része ugyanígy gondolkodhatott”, hiszen maga Kossuth is így bátorította a szorongó Széchenyit: „Nincs mit félni a fiatal izgatóktól… Legfeljebb 300 van. Ezeket agyonveretem, csak egy szóba kerül.”
Fekete Sándor új könyvében nem kevesebbet mutat ki, tévedésekkel, torzításokkal tényszerűen polemizálva, mint azt, hogy Petőfi gondolkodásában és költészetében 1848-tól kezdve haláláig ciklikusan váltogatják egymást „a harc értelmetlenségét észlelő pesszimizmusnak, az emberi történelem körforgására döbbenő belátásnak hetei, hónapjai, s e vívódó periódusokat újra s újra követő küzdelemvállalás dacos vagy éppen lelkes időszakai. Ez a hullámzás és szaggatottság, melyről maga is vallott versben és prózában, egyik legfőbb jellemzője gondolkodásának, melyet csak az álhazafias primitívség és a dogmák skolasztikája nem akart tudomásul, venni, de ami nélkül Petőfi élete és költészete igazában nem is érthető.”
Szeretném, ha Fekete Sándor új könyve magyartanárok, bölcsészhallgatók és középiskolás diákok kötelező olvasmánya lenne. Hiszek abban, hogy valamikor Petőfi minden igazi hívének bibliája lesz.
Ehhez képest szerzői kiadásban jelent meg, ezer példányban, hivatalos terjesztés nélkül.
Fekete Sándor Petőfi-könyve után háromféle indokból is illő Csanádi Imréről szólni. Először is: Csanádi Imre állította össze 1973-ban az egyik legkiválóbb gyűjteményt Petőfiről Petőfi koszorúi címmel. Másodszor: Fekete Sándort baráti szálak fűzték Csanádi Imréhez. Harmadszor – és ezúttal ez e legfőbb ok megszületett végre a régóta esedékes alaptanulmány Csanádi Imre költői világáról, Alfóldy Jenő könyve, a Példázatok. Ez a mű a pályakezdő évektől az utolsó versekig minden oldalú vizsgálódással elemzi azt az életművet, amelyet egy olyan költő hozott létre, aki a legrögösebb utat választotta: „megmaradt »realistának« azokban az években, évtizedekben is, amikor ennél lejáratottabb minősítés nem létezett. S kevesen voltak, akik fölismerték, mennyire tartalmas, mély, ha úgy tetszik: milyen modem ez a realizmus; a tárgyiasság, a tényszerűség – legyen objektivitás, ha nem is objektiuizmus – egyik legérdekesebb, legértékesebb költői változata. Egyszerűsége pedig egy roppant összetett belső rendet takar: olyan egyszerűség ez, amelyben mindennek az eredete mélységesen tisztázott, mindennek értelme, meghatározott rendeltetése, művelődéstörténeti és tapasztalati fedezete van.” Alföldy Jenő idézett összegzése egykor lexikonokban szerepel majd így – a jelenlegiek még jóval semmitmondóbb szövegeket közölnek – Csanádi Imréről. A Példázatok szerzője az életút, a versek forrásvilága, holdudvara, képrendszere és verselési újításai felől veszi szemügyre Csanádi Imre életművét, kimutatva antifasiszta lírájának rendkívüli jelentőségét, 1945 utáni hadifogoly-költészetének egyedülálló eredetiségét, majd kiváló elemzések sorában tárja elénk, hogyan találta meg Csanádi Imre huszadik századi Arany Jánosként az írott képek ciklus verseiben és az ezt megelőző, illetve követő egyéb versek révén az őhozzá méltó összegzés hangjait, plebejus erkölcsiséggel és igazságkereséssel választ találva az „elfuserált történelem” kérdéseire, olyan mélyre hatolva a hazai poézis hagyományaiba, mint Ady óta senki más.
Alföldy nagy érdeme nemcsak abból áll, hogy mindezt kimondja, hanem abból is, hogy tudósi felkészültséggel, élvezetes, Csanádihoz méltó stílusban elemzi is.
A harmadik könyv negyedszázada jelent meg a 125. évforduló alkalmából. A hazai olvasó csak legnagyobb könyvtárainkban találkozhat vele, noha ötezer példányban látott napvilágot, igaz, nem nálunk, hanem Kubában, Havannában. Petőfi spanyol nyelvre fordított verseinek gyűjteménye ez, amely két költő, Eliseo Diego és Dávid Chericián műfordításait tartalmazza, függelékben kiegészítve azokat Diego Vicente Tejera múlt századi Petőfi-fordításaival. Nem méltatni kívánom ezúttal munkájukat, csupán egyetlen vers, a Levél Arany Jánoshoz spanyol változatáról, Eliseo Diego bravúros fordításáról volna mondandóm. Spanyolul nem létezik hexameter, Rubén Dario effajta kísérletei inkább trükkös játékok, és nem valódi hexameterek, semmiképpen sem természetes versek. Eliseo Diego éppen ezért tizennégy szótagos spanyol alexandrinokban fordította le ezt a Petőfi-verset. Idézem kezdő sorait: „Has muerto, o el calambre te pasma, mi querido / Jankó, o has olvidado sin remedio que existo?” A hetedik szótag után metszetet alkalmazó spanyol alexandrin (Radnóti kezdi vele az Erőltetett menetet) az egyik legtermészetesebb spanyol versforma. Eliseo Diego spanyol verssoraiban tökéletesen hallani Petőfi hexametereinek zenéjét. Ne feledjük: a magyar eredetiben is akadnak tizennégy szótagos sorok, az egyiket akár spanyol alexandrinként is olvashatnánk ekként: „írjon mindenről hosszan, / de kivált ha kegyedről…”
Úgy látszik, nemcsak a magyar műfordítók számára nincs megoldhatatlan feladat, Eliseo Diego Petőfi hexameterekben írt versét végső soron formahűen fordította spanyolra, pedig spanyol hexameter, ismétlem, valójában nincsen.
Tisztelt Olvasóink!
Az 1848. márciusi magyar forradalom tiszteletére
az EZREDVÉG tudományos konferenciát rendez
Táncsics, Petőfi, Vasvári és kortársaik
címmel
1998. március 20-án, pénteken, délután 4 órai kezdettel,
a Vasas Szakszervezeti Szövetség székház színháztermében
(Budapest VIII., Magdolna utca 5-7.)
A konferenciát vezeti
Szerdahelyi István
Előadók
Balló István
Fekete Sándor
Ratzky Rita
Simor András
Széchy András
A konferencia témájával összefüggő, alábbi könyvek
a helyszínen megvásárolhatók
Fekete Sándor: Petőfi forradalma
Medgyes Lajos: Eredeti egyházi beszédek
Táncsics Mihály: Józanész III. (Nevelés)
Vasvári Pál: A szerelmes bajnok
Az EZREDVÉG szerkesztősége számít mindazok
részvételére, akik Táncsics, Petőfi és Vasvári eszmeiségét
magukénak érzik
