Ismét idill és őszikék… Az új
Babits megint Aranyara esküszik.
Azt a Sándort nem szívelheti
egyik kiegyezés sem.
1985
„Váljon voltak-e szívesek azon magasztaló urak kissé figyelmesen átolvasni e »szamárdalt«? Alig hihető, hogy igen; különben megfoghatatlan volna, mikép lehet Petőfi silány darabjainak ezen legsilányabbját jelesnek, genialisnak mondani!… Boldog Isten, mire jutánk! Ha a magyar már illy sületlenségekben látna jelességet, illyenekben venne észre genialitást: le kellene mondanunk végképen azon reményről, hogy valaha Európa művelt nemzetei sorában helyet foglalhassunk.”
Császár Ferenc: „Irodalmi Őr” 1845. aug. 16.
„Hiador munkái a divatos Petőfié fölött – csekély véleményünk szerint – annyival fönnebb állanak, mennyivel egy európai műveltségű költér fönnebb áll oly költőnél, ki saját hona szellemkörén túl mit sem ismer.”
Szerk. jegyzet. „Honderű” 1847. febr. 9.
„Sándor öcsém, te minden versedben szabadságunk elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod… íme most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának, – te katona voltál, gyermeked nincs, – s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyit csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik.”
Vahot Imre: „Nemzetőr” 1848. szept. 10.
Múzsája vad, mezítlábas cigány lány.
Betyár, eltorzult, aljas ő maga,
káromkodó kocsis, trágár paraszt,
faluházak, csapszékek és fonók
műveletlen lelkű-szivű bohóca,
felforgató és összeférhetetlen,
végül: szájhős is, gyáva is.
Róla szólván önfeledten letette
a sótalan, fennkölt német nyavalygást,
s már-már emberi nyelven – úgy kocsis mód –
gyalázta, gyűlölte, sürgette halálba
a halhatatlan Mucsa-Európa.
Az írástudatlan, részeg kozáknak,
aki negyvenkilencben a segesvári völgyben
ledöfte a fegyvertelen civilt,
Krisztus is megbocsát: nem tudta, mit cselekszik.
A vérszomjas esztéta-banda,
a gyűlölettől fuldokló szalon,
a honfitársak, a megfontolt gyilkosok,
az élő éveibe gázolok
bűne nem évül el, nem hagyja elcsitúlni
a százhúszesztendős dühöt.
Napról napra és betűről betűre,
mintha közöttük élnék –
az idétlen Nagy Ignác, a lakáj
Petrichevich, a megvadult Greguss,
a bérgyilkos Zerffi, a fűzfasípú
irigy Császár, a szatócs Vahot
személyes ismerőseim,
s a többi mind, a halhatatlanok,
a sohse ritkuló koldus sereg,
Európa örök szegény-rokonai.
Nincs itt egy árva zug,
nincsen idő és nincs forradalom,
ahol feladná támaszpontjait
a förtelmes magyar provincia.
Oly mindegy, mit kiált; hogy „Európa”, vagy
„Extra Hungáriám” – a jelszó egyremegy,
a cégér mögött mindig ugyanaz
a küldetés, a történelmi tett:
gyalázni, marni, följelenteni,
gyűlölni és megölni a különbet,
aki magyarul európai.
Jellachich még túl a határon,
de már Petőfit kergetik: Dögölj meg! –
Haza, Szabadság! – jó kis alkalom
megszabadulni tőle.
Ezek között élt, ő, aki szivét
homlokán hordta; hét esztendeig
naponta látni ezeket, köszönni…
Velük élni békében? – verekedni,
vállalni a magányt, meghalni inkább,
semhogy hozzájuk hasonlítani,
törvényeiket elfogadni.
Aki elesni látta, maga is elveszett.
– Potomság! – mondta, látván a dzsidások
rohamát, a közelítő halált.
Aztán még futni látták –
S belül? Bizony, belül is háború,
ő nem köthetett békét a halállal.
A legendákról nincs szavam.
Ki volt itt hozzá mérhető?
Gondoljátok csak meg: huszonhat évet élt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Mucsán-túli Európa is
találhat emberségre példát,
nagyságra kedvet benne, aki már
legenda nélkül állja az időket,
halálig üldözötten, egyedül,
szétszórt hajával, véres homlokával.
1968
Kevély Kereki történetét a nagyapámtól hallottam. Ő volt a legmódosabb ember a szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett. Házainak, pusztáinak, majorságainak maga se tudta számát. Négylovas hintón járt tán még az udvarra is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is.
No, ez nem lett volna hiba, csakhogy a kevélysége még a gazdagságánál is nagyobb volt Kereki uramnak.
– Aki pénzes, legyen kényes – ez volt a szavajárása s ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg nem süvegeit, hanem azt megkívánta, hogy őelőtte mindenki lekapja a fején valót, akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy leereszkedően, hanem a süvegét akkor se billentette meg.
– Ha én mindenkinek visszaköszönnék: mindig járna a karom, mint az óra sétálója – szokta mondogatni dölyfösen.
A nagyapám nagyon szomorú alkalommal látta először a kevély Kerekít. Arra virradóra, mikor a falujok porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott emberek, hogy rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a kevély Kereki.
Hej, sietett is ám mindenki lekapni a süvegét a nagy úr előtt!
– Hátha megszállja a jó lélek – gondolták magukban –, és vet egy kis segedelmet a falunak.
Kevély Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között meglátott egy darutollas süveget, valami nyurga fiatalember fejében. Hosszú, sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény vándorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.
– Hát az miféle jött-ment ott? – horkant oda mérgesen Kereki. – Tán cinegét tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni?
– Nem ismerem az urat – felelte csöndesen a diákféle.
– Micsoda, hát nem lehet énbelőlem kinézni, hogy ki vagyok, mi vagyok? – kiabálta Kereki nekivörösödve. – Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz sárga csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci ménesből őket.
Azzal ráütött a zsebére úgy, hogy megcsendültek benne az aranyak.
De már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza.
– Meg nem süvegelem senki száz aranyát.
Összenéztek a falubeliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott Kereki.
– Nini – mosolygott kínjában –, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák?
A szegény diák megcsörrentette a markában az ötven aranyat, becsúsztatta a mentéje zsebébe, aztán legyintett a kezével.
– Hja, atyámfia – most már csak így tisztelte Kereki uramat –, nekem is van most annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmédnek előbb, mint kelmed nekem?
De már erre egészen meghökkent kevély Kereki. Különösen mikor észrevette, hogy a falu népének bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron.
Meg is próbálta, nagy alázatosra fogva a szót.
– Kedves öcsém uram – kérlelte szépen –, fogadja el tőlem még ezt az ötven aranyat, és tiszteljen meg érte a köszöntésével.
A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt Kerekire: – Hát már mér köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza. Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az háromszor is kapja le a süvegét a magam formájú módos ember előtt.
Lett erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja kevély Kereki, pedig lóhalálában vágtatott ki a faluból. A diákember pedig arra nyomban szétosztotta a száz aranyat a leégettek közt, aztán hátat fordított nekik, és igyekezett el a hálálkodások elől.
– Jaj, csak a nevét mondja meg legalább, diák úr – rimánkodtak neki –, hogy legyen kit áldani még az unokáinknak is!
– Petőfi Sándornak hívnak – szólt vissza a deák, és búcsúzóban meglengette a darutollas süvegét.
1923
Hol a sereg? Hol a gyalui dandár?
Mért késik? Meddig?
Itt várjuk tegnap óta,
hogy összecsatlakozva
együttemes erővel
menjünk tovább, előre,
át az Aranyos völgyén,
Topánfalvára végül,
hogy Kemény seregével,
ki vélünk szembe támad,
két tűz közé kerítsük
az oláh lázadókat!
Ez volt Bem hadparancsa.
Mariséi mellett várjunk,
ez állt a hadparancsban.
S itt várunk tegnap óta.
Várunk egyfolytán. Várunk.
Félsötét virradatkor
már hittük: ők jövének,
s hirtelen harci zajgás,
elöl és hátul együtt,
oláh sereglés támadt
egy percenet alatt tán…
Visszavetettük őket.
Vissza! Mikor? Ma reggel!
Napközben körülfogtak
oldalról is, a fennsík
szélén is megjelentek.
Elől és hátul nincs út,
jobbra és balra nincsen!
Gödrök és mélyedések
ölében meghúzódva
tölt el napunk, riadva,
hévség, szomjúság közben,
morzsák után kutatva
a kenyérzsákok mélyén.
Remények közt, hogy estig
a gyalui had megjő,
áttör kintről, mi bentről,
s tesszük, mit Bem parancsolt.
De nem jőnek. Vagy még nem.
Csakhogy most este van már,
jobban mondva, már éjjel,
a csillagok kiültek
az égbolt tetejébe,
és bámuldoznak: hogy, s mint?
Rákóczi-csapat, nem több,
mint kétezer fő. S hozzá
Vasvári Pál, parancsnok,
ki éppen nem parancsol,
remél csak: holnap, holnap!
Körül strázsák vigyáznak
meglepetések ellen,
s számolgatják, mint én is,
mint gyűl ki mind több őrtűz
köröttünk, fenn a fennsík
fenyői közt, és lenn is.
Csak a had nincs itt. Hol van?
Hol van? Bizonnyal megjő
holnap. Megjő! Kell, hogy elérjen
ide, s idején jöjjön!
Nem veszhet el az úton!
Késik kicsinyt, de megjő!
De azt még meg kell élni!
Aludni félig ébren,
kard markolatját fogva,
a puskaport takarni,
hogy harmat meg ne lepje.
Történelemnek komoly
múzsája, Klió, nézel?
Feljegyzed-é, hogy fekszünk,
a virradatra várva,
ki horkan, ki az égen
szálló csillagot nézi.
Őrtüzek környös-környül,
s ez az éjszaka mégis
a történetnek része!
Parány-rész, része mégis!
Ott lefutott egy csillag!
Mondják, ilyenkor meghal
valaki, s csillag jelzi.
Ha igaz lenne, akkor
e szerencsétlen honnak
egén nem lenne csillag!
Nem lenne! Nem lehetne!
Szemhéjam egyre-egyre
nehezebb, nehezebb lesz…
Szunnyadhatnék kicsinykét
a bokor-menti fűben…
Buzgó százados arrébb
fekszik, pipáját szíjja,
szállong a füstje, szállong.
Derék honfi. De mind az,
mért lenne itt különben?
Még éjfél nincs. A hajnal
messzebb van, mint az este…
Messzibb az ég is… Messzibb…
A csillagok is lassan
mozdulnak egyet-egyet…
Köpenyem… jó magamra
húzom, hogy melegítsen…
A pár letört fenyőgally
lentről szúrkál… a lábam…
zsibbatag… holnap… hátha…
az égbolt messzibb, messzibb…
magasra száll fel… egyre…
Sándor, hej, Sándor, állj meg!
Az őrláncon keresztül?
Hogy jössz?… sehogyse. Álom…
Álom, káprázat, Sándor!
Épp csak lecsuklott pillám,
Petőfi jött és intett.
Ez mit jelent? Az ember
elrémül attól is, ha
egér motoz a fű közt…
De semmi, semmi, semmi…
Sándor Bem mellett, ott van.
Él. Ő kisértet nem volt,
merthogy kisértet nincsen!
Ön-lelkemből szökött fel
egy pillanatra, mintha
Március lenne, nem most!
Nála volt tőrös botja,
mivel Bécs felé csaptam
lakában. Tőre szállott,
nem sértve senkit. – Jó jel! –
kiáltja Sándor. – Jó jel! –
kiáltjuk véle együtt.
Éreztük: bizton győzünk!
S mentünk az orvosokhoz,
a jogászokhoz, proklamáció,
Nemzeti dal, a nyomda!
Eső szakadt egész nap,
s míg a pontokat nyomták
a verssel együtt, szólék
az összegyűlt tömeghez:
a sajtógép e percben
találkozott az első
szűzies kézirattal,
mely nem fertőztetett meg
cenzori kezek által…
Az eső hull szünetlen.
Az eső ömlik, ömlik…
Esnék csak most egy órát!
Kulacsunk mind kiszáradt,
cserepes ajakunkra
eshetne mostan pár csepp…
s kulacsunkba is jutna…
Szomjjal veszünk el itten!
Eső? Felhőtlen égből?
Hajnalban hull a harmat,
fűszálról nyalogatjuk…
De akkor, Márciusban,
még délután is ömlött,
a Múseum előtt is
ezer s ezernyi ernyő…
S mikor Stancsicsot mentünk
kihozni börtönéből…
Éljen a nemzetek közti
testvériség! – kiáltám.
Küzdelmünk célja közös,
közös az ellenség is!
Ha akkor megfogadjuk
mindnyájan, itt a honban,
ez az éjszaka nincsen!
A Rákóczi-csapat nincs itt!
Vasvári őrnagy nincs itt!
Nem vagyunk körbefogva,
s nem lángolnak köröttünk
az őrtüzek. Nincs ellen!
Testvérnemzetek vannak!
Nincs ellenség, csak Bécsben!
De az mindannyiunké… Isten!
Nem fátum ez, nem fátum!
A márciusi ifjak
egyike valék én is,
s mi döbbenettel láttuk,
merre megy forradalmunk
néhány napok alatt csak!
A Cabet megálmodta
Ikáriába megy tán?
Hol nincs magántulajdon,
egyenlőtlenség, pénz sincs,
vagyonközösség van csak,
s communismusnak híjják!
Nem ám, nem arra! Vissza!
Vissza a poshadásba!
A kultuszminiszter úr,
az Eötvös József báró,
a vezényletem alatti
diákoktól a fegyver
hordását megtagadta!
Egyetemünk bezárta,
hogy rendtörést előzzön!
Holott csak Európa
legdrágább pillanatait
nem akartuk mi elszalasztani…
A nemzetgyűlés aztán…
Hová be nem kerültek
a márciusi ifjak,
s a legjobb honfiak sem:
Petőfi, Arany s mások!
Táblabírák hazája!
Orcánkon szégyen égett,
mikor segélyt szavaztak
derék király urunknak.
„A szeretett királynak!”
A lelkes magyar ifjak
osztrák seregbe hajtva,
az olasz hősök ellen!
E törvény nemzethalált
ígért szegény hazánknak.
Iszonytató! Iszonytató!
Klió, a történelemnek
múzsája jegyzi, jegyzi,
s meg nem bocsátja többé…
Bagoly huhog! Verejték
csordul a homlokomra,
hideg lel, hévség váltva,
immár hónapok óta…
Gyógyulatlanul jöttem
a harcmezőre vissza:
ha halnom kell, hát vérző
hazámmal együtt haljak,
s ha győzünk: együtt, együtt!
Én már megmondám akkor,
midőn sarat fröcsköltek
hótiszta homlokunkra:
Eljő a perc, majd eljő,
s a nemzet épp nem ott lesz,
ahol a táblabírák
fagylaltoznak naponta…
Még nem jött el, de eljő!
Külellenség, bellázadás,
fajdühöngés: most ez van.
A nép csak ágyútöltés,
nem kár érte, csak vesszen…
Puskalövés! Tán jönnek?
A tábor felriadva
az őrtüzekre nézdel,
hallgatózik: de csönd van…
Aprószerű riasztás,
nem első, nem utolsó!
A gyalui had megjő
holnap, kell, hogy elérjen
hozzánk! Holnap? Nem. Már ma!
Hisz éjfél elmúlt, látszik,
a csillagok mutatják…
Alunni kell, mert ez nap
nem könnyebb, mint az elmúlt.
Vasvári polgártárs hunyja
mindkét szemét szorosra,
felejtse el, hogy hol van!
Mariséi nevű helyről
nem hallott életében,
kétezer ember nincs itt
a Rákóczi-csapatban,
Nem felel értük, mért is?
A virradat! Csak jönne!
– – – – – – – – – – – – – – –
Hol a had? Hol van, hol van?
Hol a gyalui dandár?
Éjszaka van, és nincs itt!
És semmi hír felőle!
Éjszaka: már egy újabb!
Éjszaka: másik, másik!
Elkínzó nap után szállt
jótét sötét a földre.
Egy korty víz nélkül voltunk!
Egy morzsa kenyér nélkül!
S ki rámtekintett, annak
szeméből kiviláglott:
fogyatkozó reménnyel!
Két napja körbezárva!
S kik körbezárnak minket,
más dolguk nincs, csak várni!
Még két nap kell, és nem lesz
karnyújtásnyi erőnk sem…
Nemhogy kardot ragadni…
Vagy puskát… Elkáprázott
szemünk oázist lát majd,
mint vándor, sivatagban…
Hol a had? Hol van? Hol van?
Bem tábornok bizonnyal
nem hagyna minket veszni,
megsegélne, ha tudna!
Nincs itt a had, hát nem tud!
Mi eshetett az elmúlt
három vagy négy napokban,
hogy nem segélhet minket?
Mi közbejövés által
nincs a gyalui dandár?
Vagy más? Hírnök nem érhet
hozzánk, ha nem kígyóként
csusszanna át az ellen
őrláncolatján, titkon!
Hacsak… nem, nem! Az végzet!
Szegény honunk! Az végzet!
Bánffyhunyadon voltak
egynémely suttogások,
hogy muszka hadak jőnek
Bécs cinkosaként Erdélyt
letapodni. Az végzet,
mert Bem tábornok akkor
nem küldhette a dandárt,
Kemény se támad szembe,
szükség van rájuk másutt.
És szükség lenne ránk is!
Csakhogy, mi elkerítve,
végnapjainkra várunk!
Nem várhatunk továbbad!
Holnap, ha még megérjük,
kitörünk innen végképp,
akármi áldozattal!
Ki megmarad, az él majd,
ki vész, hazánkért hal meg!
Én Buzgó századosnak,
ki hadseregben szolgált,
a vezényletet kitörni
hajnalban, átaladtam.
Szerepet váltunk reggel:
eddig segédem ő volt,
most én leszek segédje…
Iszonytató! Egy Zrínyi
kivántatnék e harchoz,
a hadvezér, a költő,
kinek nagysága egy volt
egész történetünkben!
Hozzá hasonló senki!
Vasvári Pál nem Zrínyi!
És Buzgó százados sem!
Mégis remény: a fennsík
lejtőjén felrohanni,
s kitörni! Nincsen más út!
Hazánk szabadsága, vagy halál! –
mondám még márciusban.
És reggel ezt kiáltom,
ahogy csak bírja ajkam!
Bár torkom markolássza
a gyötrelem, mit érzek!
Erdélyben lázongókat
fékezni olly dicsőség,
hogy kegyetlennek mondom!
Kegyetlen dicsőség ez!
Az itteni oláhok
nem értenek meg minket!
A rab, ki évek által
sötét börtönben romlott,
ha napvilágra hozzák,
elveszti szemefényét.
Az oláh nép is illyen.
Ilyen mindüknek arca.
A múltak szenvedési
sóhajtoznak szemükből.
Tán egy francia jegyzé:
mely nép nem szólhatott, az
zenéje titkos hangján
mondta el szenvedésit.
Áll ez a nemzetünkre,
s az oláh népre inkább!
Egy dallamot zenél csak,
keserves, szívrepesztőt…
Erdély arisztokratái
úgy bántak eme néppel,
mint igavonó barommal!
Erdély arisztokratái
az osztrák zsarnokságtól
megszabadulni vágytak,
s maguk az oláh jobbágy
zsarnokai maradni!
Magyarhonban az úrbér
eltöröltetett, itt még
a földesurak épp úgy
robotoltattak, mint hogy
századok óta tették!
Nem hitték, nem akarták:
a forradalom vízhegy,
mely, ha megindul egyszer,
széthömpölyög a földön,
és nincs hatalom többé,
amely elébe állna!
Ily szűkkeblűség láttán
ki mondaná csodának,
hogy könnyű volt e népet
fellázasztani? Lázad,
mert szabad akar lenni!
Szabad! Ezért van ott fenn
a dombon, s itt, köröttünk.
Szabad! Akár mi, minden!
Virradatkor kitörni!
A honnak érdekében,
s éltünk menteni. Szükség.
Szükség, és eltépődés.
Elmaradt kézfogások
néptestvérek közt, s végül
mi gyilkoljuk ki egymást!
Irtóztató, irtóztató
elgondolni! És tenni!
Spartacus Spartacus ellen!
Jobb kéz a bal kéz ellen!
Testvér a testvér ellen!
Sorsbosszú századoknak
bűne miatt! S nincs győztes!
Reggel, kardom kivonva,
testvérem döföm által!
Ha ő kaszával átszúr,
testvérét öli sírba.
Irtóztató! Irtóztató!
Ábel öli meg Ábelt!
Nem Káin egyikük sem…
Nincs visszaút semerre!…
Előre sincs, se hátra!
Éjfél elmúlt. Az égbolt
tengelyén körbefordult…
lunni nem tudok már…
Várok, várok, csak várok…
Bárcsak már reggel volna!
Bárcsak ne lenne reggel…
1.
Apám, Csobad József mielőtt munkába indult, keményen megmarkolta kicsiny kezem, és így búcsúzott: – Aztán jól viseld magad, s el ne aludj a vonaton!
Anyám szipogott egy sort. Egyáltalán nem esett ínyére, hogy engem egymagam indítson a világ végére, valahová Somogyországba. Rakosgatta kelengyémet zöld, kis hátizsákomba.
– Erre is szükséged lehet, meg arra is. Vigyázz, el ne hányd!
Hangja meg-megcsuklott, s folytatta a csomagolást. Mint a világháború alatt, amikor egyik helyről a másikra menekült családja a Bácskából a szerbek elől, valahová az ország szíve felé. Akkor ő lehetett annyi idős, mint én most, tizenkét-tizenhárom éves. Szelid Irmát még a neve is arra predesztinálta, hogy mindent elviseljen. Drága édesanyám már itt Pesten kapott élettársat apámban. Csobad József Marcaliban látta meg a napvilágot.
Anyám kísért ki a pályaudvarra, s a kalauz szívére kötötte, ha el találnék aludni, Szentgyörgyön ébresszen fel.
– Mert át kell szállnia a lelkemnek.
A kalauz rábólintott, a masina hosszan sípolt, aztán nagy rántással megindult a vonat. Anyám könnyeit törölgette, az én szemem is bepárásodott. Júniusi fényben, szőkülő búza- és aranysárga repcetáblák között röpültünk. A világ az olasz-abesszin háborún csámcsogott, én a zsíroskenyéren, amelyet anyám csomagolt útravalónak.
Szentgyörgynél átszálltam a somogyszobi vicinálisra. Az állomáson úgy festhettem, mint Ábel Amerikában. Kicsiny tarisznyám a hátamon, s nagy bizonytalanság a lelkemben. Már odahaza szó-beszéd volt, hogy ez a vicinális lassan, komótosan halad, az utasok ismerik egymást, s minden fánál, bokornál megáll. így is volt.
Marcaliban, a guggoló kis állomáson idős Csobad József nagyapám emelt le a vonatról. Délutáni verőfényben pöfögött be velünk a kis masina. Egy pesti dáma kényeskedve lépkedett a murvával felszórt állomáson, bőröndjét egy kicsi gyermek markába nyomta. A helybeli hordárénak.
Zöld hátizsákomról nagyapám azonnal felismert, arcomhoz nyomta bajuszát, úgy üdvözölt: – De megnőttél, ebadta! De megnőttél!
Én az utasokat vizslattam, meg az állomást, ahová nyaralásom ideje alatt többször kimentem az idő múlatásához. Aligha gondoltam e pillanatban arra, hogy a napjában kétszer érkező vonat utasainak húsz fillérje egyetlen bevételi forrása kicsiny kortársaimnak. Nagyapám nem tudott hová lenni az örömtől. Hol magához szorított, hol karnyi távolságra tartott magától: – Akkurátusán úgy festesz, mint apád.
Nagyanyám egy fokkal még forróbban ölelgetett.
– Mit csinál apád, anyád? Nem féltek útra bocsátani?
Amikor anyámat emlegette, nálam is eltörött a mécses. Könnybe lábadt a szemem, s egyszerre akkora honvágyat éreztem, mint a Gellért-hegy. Nem tudtam, kibírom-e a néhány hetet, amelyet nagyszüleimnél fogok tölteni. Nyaralás vagy száműzetés előtt állok-e? Nagyanyám velem sírt. Ez megnyugtatott. Mert a megosztott fájdalom fél fájdalom.
– Csak nem gyászoltok, ebadta? – szólalt meg nagyapám. – Micsoda katona válik belőled, ha az egereket itatod? Nem Muszkaországba mentél, hanem hazajöttél. Ha láttad volna apádat, mikor annyi idős volt, mint te! Naphosszat csatangolt a gombai fekevizű tónál, vagy a Boronka-pataknál, melynek padmalyából harcsákat, rákokat fogott ki. Itt akartak tutajt készíteni Torma Gyurival, és Marcaliból Pestre utazni vízen. Már gyerekkorában Pestre vágyódott.
Nagyanyám babusgatott az öregek elfogultságával, nagyapám téblábolt. Elszokott már az emberpalántáktól.
Másnap azonban kézen fogott, s végigvitt a főutcán. Egészen a templomig, ahol az út kettéágazott. Takaros, szorosan egymás mellé épült házakból állt a főutca. A kiskapukat két-három lépcső választotta el a járdától.
– Zárkóznak az urak – bökött a kiskapukra. – Még a spalétákat is behajtják. A napfény elől-e, vagy valami titkot rejtegetnek? Ezt meg nem tudom mondani.
Kovácsék ajtajában, a lépcső legmagasabb fokán vézna fiúcska ült. Magam korabeli. Fülei szétálltak, arca vöröses, szeplős volt, szemei messze kiálltak szemhéjai alól, haja hirtelenszőke és cérnavékonyságú volt. Görbe kis hátán a púpnak jelei. Palaszürke vászonnadrágjából térdkalácsa erősen kidomborodott.
– Ez az én kis unokám, a Gábor – vezetett elébe. – Ez meg itt Lajcsi.
Lajcsi bizalmatlanul méregetett. Nézte városi ruházatomat, fényes cipőmet.
Nem nyújtottunk egymásnak kezet, mégis első pillanatban éreztem, hogy Lajcsival hosszú időre barátságot fogok kötni. Első látásra szívembe lopta magát ez a vézna, torz és fakó, kis gyerek. Ám nyílt doktor Kovácsék ajtaja, és egy ugyanolyan szőke, vékonyhajú asszony lépett ki. Kötényben, karján feltűrve a pruszlik, mint aki félbehagyta munkáját. Megcsókolta Lajcsi fejebúbját, és egy karéj vajaskenyeret nyomott kezébe. Velünk nem törődött.
– Lajcsi lelenc – magyarázta elválásunk után nagyapám. – A palaszürke uniformisban járó gyermekek mind lelencek. Kovács ügyvéd úrék kijárták, hogy Mariska gyereke itt lehessen a faluban. Közelében az anyjának. A doktor úr igazán jószívű. Különben anyja szinte sohase láthatná gyermekét, a kis Lajcsit. Azt is megengedik, hogy etesse, hiszen eltartójától aligha jut tisztességes falat számára. Gonoszok az emberek, fiam.
Az idő tájt még nem tudtam, mit jelent a „lelenc”, de azt igen, hogy a palaszürke uniformist viselő gyerekeket szeretni kell. Mint Lajcsit, akivel együtt fedeztük fel a falut, a Boronka rejtelmeit, a sötét vizű tavat, az ecetgyárat, vágóhidat, a kastélyt és a kórházat, azaz a kórház mögött épült hullaházat.
Lajcsi egy alkalommal odasúgta: – Akarsz halottat látni?
Életemben nem láttam még halottat. Féltem is tőle. Odahaza anyám még a széltől is óvott, nemhogy a halottaktól. Lajcsi vonszolt. Fürgén szedte lábait. Én utána. Kóchaja szerteszóródott a rohanásban. A júliusi napfény szinte felemelte a vézna, kis testet. Megkerültük a kórházat, egy kerítésen átmásztunk, s máris ott teremtünk a kert végében álló kis épület mögött. Csak be kellett lesnünk pókhálós ablakán, s máris láttuk a betakart holttestet. Lábai térden alulról kilógtak a gyűrött lepedő alól. Két hóka lábszár, lilába játszó bokák, fehér lábujjak. Égnek meredve, mintha magyarázatot kérnének a sorstól. Borzadva tapogattam végig szemem sugaraival, minden kidudorodó testrésze odaszegezte tekintetemet. Lajcsi ugrált örömében, mint a szöcske.
– Látod, ilyenek a halottak. Se nem szólnak, se nem mozdulnak. Én már érintettem is őket. Hidegek, mint a jégcsap. Kovács bácsi azt mondta, mindnyájunk sorsa ez. Ha megszületünk, meg is kell halnunk.
Lajcsi és Kovács doktor úr bölcsességét alig tudtam felfogni. Odahaza ilyesmiről soha nem esett szó. Riadva gondoltam arra, mi lenne, ha anyámat, vagy apámat kellene így látnom. Mi hát az élet, mivégre vagyunk a világon? Egyszer majd bennünket is kiterítenek, letakarnak egy gyűrött lepedővel, s azt mondják: „vége”. Aztán jön majd egy Gábor gyerek, meg egy Lajcsi és elszörnyedve bámul bennünket.
Aznap alig volt étvágyam. Csak töprengtem a hullaházon, s azon, ki lehetett az, akit lepedővel letakartak. Akad-e valaki, aki elsiratja, akinek hiányozni fog. Az élet és halál kérdése nagy nyugtalansággal reám szakadt. Nagyanyám nagyapámat szidta, bennem pedig a lét és nemlét gondolatai kavarogtak. Esztendőket öregedtem néhány óra alatt.
2.
Nagyapám esténként ágyam mellé ült és mesélt. Csodálatos történeteket tudott. Olyankor megmozdult velünk a kicsiny ház, kavargóit a szoba. Az ágy, a sifonér, a sublód, az elfordítható tükör egymás alá, fölé került. Egy-egy felhő szélére sodródtak. Bolyongtam az idő mélyén, s azon kaptam magamat, hogy átgázoltam a valóságon, mint a Boronka-patakon.
– Az én apám, tehát a te dédapád alig száz éve látta meg a napvilágot. Ha élne, most éppen százhárom éves lenne. 1832-ben született ebben a házban, itt Marcaliban. Ügy hívták, ahogy téged. Sokat nem örököltél tőle, de keresztnevedet igen. Okos fiúcska lehetett, mert noha szülei féltelkes jobbágyok voltak, mégis iskoláztatták a kis Gábrist. Ki tudja már, hogy a főszolgabíró, vagy a plébános úr biztatására. De tény, ami tény, a kicsi Gáborból csurgói diák lett. Onnan járt haza vakációzni, s katolikus hite ellenére legációba, ahogy az a reformátusoknál szokás. Akkortájt a legátusok gyalog járták a megyét, legfeljebb egy-egy szekérre kéredzkedtek fel, ha az útjukba esett. Úgy ismerte Somogyot, mint a tenyerét, s alig akadt község, amelyben meg ne fordult volna. Itt iskolatársa, ott komája volt. Inke, Segesd, Nagyatád, Berzence, le a tekergő Dráváig Csobod Gábor hazája volt.
Nagyapám megpödörte bajszát, amely sercegett a sötétben és megkérdezte, nem vagyok-e álmos. Hogyan lehetnék? Reggelig is elhallgatnám ízes mondókáját.
– Hatodikos gimnazista korában fordított hátat az iskolának. Júniusban, amikor hazajött Csurgóról, azt mondta apjának, hogy tavasszal Pesten kitört a forradalom, vagy mi a fene, s ő vissza nem megy padot koptatni, mert igenbizony jönnek a horvátok, s elveszik a hazát. Legfeljebb a nemzetőrségbe megy, ahol a helye, amint arra Kelecsényi professzor úr oktatta, vagy amit üzent Kossuth Lajos.
– Apjaurának ugyan nem tetszett a dolog, de némi fogalma volt a történtekről. Hiszen a falu népe mást sem csinált, csak gyűlésezett. Mint a méhkas, úgy fel volt bolydulva. A jobbágyok, zsellérek akkortájt kapták meg földjüket, nagy vesződséggel járt kimérésük, rendezni kellett a közbirtokosságot, magyarázni az új törvényeket, meg azt, mit szabad és mit nem. Az egyszerű emberek alig tudták felfogni, mi ment végbe körülöttük. Cserébe a kormány mást sem kért, mint hogy nemzetőrséget hívjanak létre a haza és a szabadság védelmére. Szervezték is úgy, ahogy. Hiszen egyre több hír érkezett arról, hogy a horvátok a Dráva túlfelén fészkelődnek, Jellasics tábornok császári csapatokhoz toboroz önkénteseket. A hírek ugyan nemigen riogatták a marcaliakat, el sem tudták képzelni, hogy új jogaikat valaki is veszélyezteti. Az egész ügyet Noszlopy Gáspár főszolgabíró úr nyakába varrták. Az ő szívügye a legények toborzása, s ezt olyan heves indulattal végezte, hogy meg kellett mosolyogni érte. Éjt nappá téve egzecéroztatta a legényeket, pihenni csak akkor lehetett, ha az időjárás változásakor a köszvény ágyba parancsolta őt. Noszlopy egyebekben valóságos áldása volt a falunak. Kiosztott legalább százhúsz jobbágytelket, már áprilisban eltörölte a robotot, a gyalognapszámot s más szolgáltatásokat. Ezért, ha húzódozva is, de kötélnek álltak az emberek. Júniusra, mikor dédapád Csurgóról megérkezett, háromezer nemzetőrt vezényelt a Dráva mellé, ebből kettőszázötvenöt embert Marcali állított ki.
– De hát, fiam, a kettőszázötvenöt embernek harminc szuronyos puska, negyvenöt dzsida, egy zászló, egy fejsze és nyolc bogrács jutott csupán. A többi vihette magával fokosát, kiegyenesített kaszáját, no meg faragott furkósbotját. Némelyik puszta öklét, vagy disznóölő kését. A somogyiak jó verekedők, s bátrak voltak mindig.
– Június végén már dédapád is a Dráva füzeseiben tocsogott, ahol kevés gyakorlatozás mellett legfőképpen a folyó ellenőrzése volt a dolguk. Az, hogy Vízvártól Gyékényesig horvát át ne lépjen a vízen. Ám a legények hamar megunták a tétlenséget, meg a félig katonai, félig polgári életet. A horvátok nem jöttek, ők egy ideig ittak-ettek, ha volt mit, esténkint tábortüzet raktak, és kurjongattak, mintha béke lenne. A lazuló fegyelemben azonban egyre többen eredtek szélnek, legtöbbjük hazajött. Annál is inkább, mert aratási időbe jutott a határ. Mire learatták a búzát, azután egyre többen kuncsorogtak a főszolgabíró irodája és a megyeháza előtt felmentésért a fehércselédek.
– Ez a magyar betegség, Gábor fiam! Először egekig csapó lelkesedés, aztán csendes lohadás. Láng és egyre vékonyodó füst. Még ellenség sehol, de az elhagyott őrzőhelyek fehér lobogóját már lengette a szellő. Pedig két-két heti váltást biztosítottak számukra, hogy az aratást elvégezhessék. Akkor azután arról panaszkodtak, hogy elkopott a lábbelijük, a csizmájuk meg a bocskoruk talpa, nem tudnak mezítláb visszatérni állomáshelyükre, a Dráva partjára.
– Amikor Csányi László kormánybiztos augusztus derekán meglátogatta a drávai őrséget, majdnem elsírta magát. Nem hitt a szemének. Itt-ott csellengett néhány ember, a parancsnokok nem bírtak velük, legtöbbjükről azt sem tudták, hová távoztak. Siralmas állapotok uralkodtak. Eltűntek a nemzeti színű karszalagok, a haza védelme helyett asszonyaik szoknyáin ültek. Igaz, semminemű megpróbáltatásban nem volt részük. Ha a kormolánok szárnycsattogása, vagy a récék, ludak hápogása-gágogása fel nem veri a csendet, a füzesek hallgatnak, mint a sír.
– Ám ideje volna aludni, fiam! Hadd maradjon valami máskorra is.
3.
Izgalommal vártam a történet folytatását. Nagyanyám zsörtölődött ugyan, hogy hagyjon aludni az „öreg”, de hát ő is égett a közlés vágyától, akárcsak én, hogy dédapám históriáját megismerjem.
– Az úgy volt – kezdte akkurátusán –, hogy Pesten a kormány számított Jellasics támadására. Intézkedtek is, de akkora volt a zűrzavar, hogy azt sem Pesten', sem itt helyben már áttekinteni nem lehetett. Marcaliból nézve úgy festett a dolog, mintha kizárólag Pestet kívánták volna védeni, de a hazát nem. Úgyhogy az ország védelme arra a néhány nemzetőrre volt bízva, no meg Noszlopyra, a fáradhatatlan szervezőre, meg Csányira, akik érezték, mekkora baj támad abból, ha Jellasicsék átlépik a Drávát. Ezek az urak jól tudták, hogy kaszával, fokossal meg karóval, és néhány jól verekedő somogyi legénnyel aligha lehet megállítani a császári sereget, amelyet a horvát népfelkelők is támogatnak. Talpig fegyverben. Ez kitűnt Barcsnál, ahol a császári seregek középső szárnya kelt át a folyón. A füzesekben és lápokban rejtőzködő somogyi nemzetőrök néhány puskadurranás után úgy szétrebbentek, akár a verebek. Verekedésre sor sem került, a császári sereg pedig meg sem állt Kaposvárig.
– Jellasics Csáktornyánál a főerők élén jött át a Dráván. Kanizsának vette az irányt. Szemmel láthatólag Lengyeltótinál akart egyesülni a középső szárny császári alakulataival, hogy azután a balatoni úton nyomuljanak a fővárosba. Akkor pedig veszélyben van Marcali is! Ki számlálhatta meg a sereget? Mint Xerxész hadai, megszámlálhatatlanul vonultak a keskeny, rossz somogyi utakon. Lehettek vagy harmincöt-negyvenezren.
– Noszlopy uram ekkor népfelkelést hirdetett meg. Ez azt jelentette, hogy „veszélyben a haza”, minden férfiembernek, aki mozogni tudott, saját fegyverével, fejszével, villával, kaszával, fokossal táborba kellett szállnia, segítségére sietni a nemzetőröknek. Hiszen most már otthonukról, családjukról, s a hazáról volt szó, amelynek létét veszélyeztette a kétszínű császár és még kétszínűbb szolgája, Jellasics.
– Gyülekezett is a falvak, tanyák népe a Dózsa-időkre emlékeztető hadfelszereléssel. Bocskorban, mezítláb. Izzottak a szemek, ökölbe szorultak a markok. Ám a félelem madarai mégis csak ott röpködtek körülöttük. Fegyver nélkül a népfelkelő bátorsága is dugába dől.
– Dédapád, Csobad Gábor akkor már három hónapja karszalagos nemzetőr volt. Bizonyos kiképzést kaptak ez idő alatt a nemzetőrök is, hiszen vezetőik katonaviselt emberek voltak. Csoportjaikat zászlóaljakba, századokba, szakaszokba osztották, pontosan úgy, ahogy ez a katonaságnál volt szokás. Dédapádat Kiss János őrnagy úr vette szárnyai alá. Az ügyes, okos és erős fiút futárnak osztotta be. Szerette is az őrnagy úr a diáklegénykét, s megosztotta vele a hadi áttekintés titkait. Tőle tudta meg azt is, hogy ilyen irdatlan seregnek roppant utánpótlásra van szüksége élelemben és hadi felszerelésben, s annak vonulása napokat vesz igénybe. „Tudod, fiam, az utánpótlás helye a vonuló sereg végén van.” Az utak rosszak, s így az utánpótás lassúsága miatt a sereg mozgása is gátolva van.
– Dédapád feladata volt Kiss János őrnagy úr elképzeléseit eljuttatni a századok parancsnokaihoz. A futár diák most vette igazán hasznát a legációban szerzett helyismeretének. Annak, hogy a falvak fekvését, az utakat, de még az ösvények kanyarulatait is úgy ismerte, mint a tenyerét. Szeptember 11-én húzták meg a vészharangot, hogy az ellenség betört az országba. Néhány napon belül kiábrázolódott az útvonal és a cél, amelyen Jellasics hadainak haladnia kellett. Kiss őrnagy úr pontosan tudta, hogy az ezerszeres túlerővel szemben tehetetlen. Egyik este a tábortűznél azt mondta futárának: „Figyelj ide, Gábor fiam. Mi most lapítunk. Megvárjuk, míg elvonul a sereg, aztán lecsapunk, s levágjuk a kígyó farkát. A fejét majd Perczel Móric ezredes úr tapossa el.”
– Amióta Jellasics serege Kanizsáról elindult, dédapádnak se éjjele, se nappala nem volt. Szünetlenül parancsokat kézbesített. Szeptember 24-én, egy ökörnyálas, szép vasárnap reggelen, amikor a katolikus legények Szűz Máriához fohászkodtak, s a reformátusok az Úr Jézus Krisztust hívták segítségül, mondom, szeptember 24-én szorult meg Kiss János nemzetőr parancsnok hurka Jellasics tábornagy seregének végén Szőcsénynél.
– Szőcsénynél az út egy horhosban tekereg. Kétoldalt egy-egy erdőség hatalmas szálfái kísérik az utat. Jellasics seregének az eleje már Marcalin túl volt, amikor Kiss őrnagy kürtje jelt adott a támadásra. No, most láttad volna Gábor fiam, mire képes Dózsa népe! Hát kezdem azzal, hogy a nemzetőrökből s a népfelkelőkből egy fia embert sem láttál. Valamennyi az erdőkben rejtőzködött. Igen ám, de az erdő fái egyszercsak megmozdultak. Jobbról is, balról is dőlni kezdtek az úton poroszkáló kocsikra, lovakra, emberekre. Megmozdultak a népfelkelők is. Köteleket hajigáltak egyik partról a másikra. S aztán, hórukk! Húzd meg, ereszd meg! S feszültek a kötelek. Belegabalyodtak a lovak, s az emberek. A marcali felőli erdő szélén ekkor mozdultak meg a petrencések. A zűrzavarban bálaszámra hordták a szalmát az útra, s meggyújtották. Gyorsan lángra kapott á szalma, s akkora láng- és füsttenger támadt, hogy az ember azt hihette, elszabadult a pokol.
Nagyapám lelkesedésében felemelte hangját, én ölébe fészkeltem magam és biztattam, folytassa a mesét.
– Nem mese ez, gyermek! Ám a szőcsényi kalandot megemlegette Jellasics. Mert elképesztő zűrzavar támadt az erdőknél pillanatok alatt. A lovak megbokrosodtak, a társzekerek' felborultak, s futott, ki merre látott. Akik a rézsűre kapaszkodtak, azok szemben találták magukat a népfelkelők fokosaival, ökleivel. Ordítás, lárma, nyerítés verte fel az erdő csendjét. Akik túl voltak az erdőn és a tűzoszlopon, nem mertek megfordulni. A tűzsánc mögött levők emberestül, felszerelésestül, mindenestül a nemzetőrök és népfelkelők zsákmánya lettek. Kiss János „rálépett a kígyó farkára”. Hosszú órákon keresztül hangzott még a somogyiak kiáltozása, hogy üsd, vágd, nem apád, meg hogy a rosseb hozott ide benneteket!
– Úgy történt minden, ahogyan az őrnagy úr kitervelte. Amikor a vihar elült, több száz szekér rakományával együtt, több száz ló, a rengeteg fegyver, lőszer és élelmiszer került a felkelők birtokába. A lovakat szétosztották egymás között, soknak puska is jutott, a foglyokat egy csapatba terelték. Az őrnagy úrnak igaza lett, lecsípték a kígyó farkát. Fejét majd Perczel fogja eltaposni.
– Marcaliban Stephanits Gáspár leckéztette meg a horvátokat. A piacon huszonnégy császári katonát fegyverzett le, és hajtott fogságba. Ez ugyanazon a vasárnapon történt. Kiderült, hogy Jellasics ármádiája sem sebezhetetlen. Nagyon is törékeny, ha a személyes bátorság és a népi leleményesség csúfot tud űzni belőle. A szőcsényi eset hihetetlen önbizalmat adott a nemzetőröknek és a népfelkelőknek. A vérszemet kapott nemzetőrök két nap múlva ugyancsak megtámadtak Marcaliban egy hadtápszállítmányt. Az esti órákban váratlanul rohantak az ellenségre s közel kétszázötven ló és majd száz szekér lett a zsákmányuk. Itt már a támadást Noszlopy Gáspár uram vezényelte.
– Hát, fiam, ezt valahogy így kellett csinálni, miután a haza nem tudott fegyvert adni a védelemhez! Szerezni kellett! Csípni, harapdálni, marni kellett a betolakodókat. Leleményesen és úgy, hogy soha egy percnyi nyugtuk ne legyen. Hogy rettegjenek még az árnyéktól is!
Nagyapámat elfogta a lelkesedés, azt mondta, hogy tizennégyben neki is minden furfangra szüksége volt, hogy életben maradjon.
– Dédapád tizenhét éves korában már honvéd őrmester volt. Komáromban kapott császári menlevelet. Csurgóra a szabadságharcban tanúsított magatartása miatt nem mehetett, hazajött és elég későn alapított családot. Vitézségeit nekem mesélte el.
Sűrű, zavaros álmomban én is részt vettem a szőcsényi csatában. Lajcsival együtt futamítottuk meg az ellenséget. „Üsd, verd, nem apád!” – kiáltoztam a marcali fiúkkal együtt.
Lajcsinak mindenképpen el kellett mondani mindazt, amit nagyapám mesélt. El is gyalogoltunk egyik napon Szőcsénypusztáig, hogy lássuk megvan-e a hősök erdője. Megvolt.
Lassan véget ért a nyaralásom. Rengeteg élménnyel meggazdagodva indultam haza. Gondolkodtam is azon, ha mindazt, amit Marcaliban láttam, hallottam, most be kellene csomagolni, az Isten hátizsákja is kicsinyek bizonyulna. Milyen nagy az ember lelki világa! Oda minden belefér! Beleférnek nagyapámék, dédapám, Lajcsi, a hullaház, a Boronka-patak, a szőcsényi erdő, a nemzetőrök és a népfelkelők. Az egész szabadságharc. De jó, hogy így teremtett meg bennünket az Isten.
„Haloványul a gyáva szavamra, dalom
Viharodnak előjele, Forradalom!”
(Petőfi)
A bátorságodat sóvárgom én,
mert éhezem és fázom eleget,
de nem ragyog szememben láng-szemed.
Fáradtan üldögélek, porlepetten,
sajátmagam torzójaként az estben.
A seregek mögött leszállt a por,
izzadt lovad nyomát a fű benőtte,
apadt-tőgyű tehénként néz a Nap
ezekre a jól-ápolt harcmezőkre,
hol kettőskönyvelik a holtakat.
1967
Ballépésre lépés ballal:
kacskaringós ez a lét.
Biceg jobbra, biceg balra,
egyenesen ritkán lép.
Egyenesre igazítnám
ingadozó léptemet –
aki félrelép, nem ritkán
egyenesen lépre megy.
Petőfi volt az a Sándor,
aki egyenesen ment,
kisebb-nagyobb gyarlóságtól
nem volt, persze, ő se ment.
Mégis ő a mintapélda:
példás kurta élete,
s életét ő példaként a
poézissel élte le.
Egyenest költőnek lenni –
nem kisebbre törtem én.
Egyenes költőnek lenni –
már maga is költemény.
1968
„Communista! S a trónra tót királyt akar!” –
így süvöltött a kaputosok borától
veszettre mámorodott, istenadta nép,
és vivátot kiáltott Nagy Károly úrra,
s voksát is reá, a pap fiára adta, –
ő pedig zárt arccal, sápadtan hallgatott,
farkasszemet nézett a dühödt csürhével,
és akkor talán még azt se bánta volna,
hogyha vérét veszik, hogyha holtra verik,
keserű megcsalódása akkora volt.
Másnap hazatérve az asztalához ült,
s hozzáfogott, hogy Az apostolt megírja.
Nem a halált kereste ott;
Rém sorsunktól hogy megmentse,
A halál kereste meg őt.
A villa akkor még a Balatonra nyílt
(Az aranyembert írta meg egy télen itt),
s asztalától híres-szép, tiszta, kék szeme
szabadon kalandozott el a somogyi
part fele, gyakran álmodozva közben el:
ó, hogyha most Ő is itt lehetne! hogyha
együtt ámulhatnák itt e téli csodát,
a szemhatárig beállott, óriás tavat,
a vakítón szikrázó, fehér világot
s amott, Tihanynál a sötétlő rianást,
a hullámok jég-taraját, a megdermedt
hullámverést! ó, hogyha Ő is itt
lehetne! este a kandallótűz elé
telepedve, pipaszó s borocska mellett
csevegve, emlékeznének a tűnt, régi
időkre, diákévekre, Pápára, Kecskemétre,
no meg a színészetre s Pestre, az első
író-léptekre, könyvekre, sikerekre
s a főszerepre, ama örök nemzeti
napra, a nagy forradalomra – hogy aztán
fölszakadjon végül egy öreges sóhaj:
„Megvénültünk, haj, Sándor!” „Meg ám, Móricom!”
– és merengenének ott tovább a csöndben…
Ám a híres-szép, tiszta, kék szempár lassan
könnybelábadt. Mert fájt, fájt lélekbe marón
a tudat: hogy Ő, ha túlélte volna is,
ha el nem esik, a kies csendillába,
ide a lábát sose tette volna be.
1.
Jákob Julius Haynau báró dolgozószobájában, íróasztalánál ült, immáron aznapi tizenkettedik munkaóráját is letöltve. Az asztalon zöld ernyővel takart, öt gyertya égett. A báró okmányokat lapozgatott, s némelyiket aláírta, másikat félretette. Óriási termeténél csak az árnya volt nagyobb, amely a falra vetült. Kifejezéstelen arccal, hideg tekintettel vizslatta előtte sorakozó papírjait, de az a hevesség, ahogyan félrelökte azt, amelyiknek ezt a sorsot szánta, elárulta, hogy erős érzelmek dúlnak idegeiben. Az ingerült mozdulatok pillanataiban apró táncba kezdett zöld tábornoki zubbonyán az a fehér kereszt, amit valamiért minden más kitüntetésnél többre tartott, mert csak ezt hordta.
– Ernst! – kiáltott a szomszéd szobában görnyedő, és időnként elbóbiskoló segédtisztjének. Az életkortól és a gyakran használt szappantól ráncossá vált, gondosan ápolt ujjai között egy különlegesen preparált papírt szorongatott. Az asztalához lépő tiszt felé emelte és azt kérdezte: – Tudja, mi ez? – Mielőtt a beosztott válaszolhatott volna, legyintett a sovány arcú tábornok. – Jobb, ha nem tud róla, s különben sem tartozik magára.
– Igenis! – rándult össze a segédtiszt, akinek valóban semmi sejtelme nem volt a Haynau kezében levő papír tartalmáról. Nem is törekedett, hogy megtudja, pláne, miután figyelmeztették is, hogy ne kíváncsiskodjék iránta. Figyelmét inkább főnöke természetellenesen hosszú bajusza kötötte le, mint valahányszor, ha megbámulta; a sárgásfehér, különleges szőrzet mindkét oldalon a tábornok mellére lógott.
2.
Haynau eredeti formájára hajtogatta vissza a kézbe vett iratot, széleit lesimította, majd az asztal távoli pontjára helyezte, s felmarkolta azokat, amelyek fölött az előző órákban mélázott. Mind aláírt, halálos ítéletek voltak. A segédtisztnek nyújtotta a vaskos paksamétát.
– Ezeket – mondta száraz hangon, sötét arccal – elviszi Nedelkovich Staabs‑auditornak. Magának ennyi a dolga. A többi Nedelkovich úrra tartozik, s ő is tudja a dolgát.
Valamit még mondani akart, de a mellrészen vattával bélelt kabátja alatt olyan rendetlenül kezdett a szíve dobogni, hogy büszkeségének tárgya, a fehér kereszt valósággal hintázott. Némán intett a tisztnek, hogy távozzék, majd hanyatt dőlt a székben. Szíve változatlanul hol megállt, hol gyorsabban kalapált. Eszébe jutott a figyelmeztetés, amelyet orvosa mondott legutóbb: „Önre nézve a legrosszabb az izgalom. Mihelyt érzi, hogy szíve van, azonnal félretenni minden dolgot, és könnyed szórakozást keresni. Semmi körülmények között sem szabad izgatódnia!”
– Fajankó – motyogta bele a mennyezet felé terjedő levegőbe, az orvosra gondolva. – Miképpen cselekedhetnék így, az én helyzetemben?
Mindamellett mégis felmerült benne, hogy az orvosi tanácsot figyelembe vegye, és valamiképpen enyhítsen a keblét feszítő fájdalmon. Szándékoltan törekedett, hogy felidézze a magasztos perceket, amelyeket a császárnál töltött, mielőtt mostani állomáshelyére került. Ferenc József jól ismert, szigorú, üveges tekintetét rászegezte, és azt mondta: „Bízom benned; amiként a háborúkban sem kímélted magadat, ugyanolyan erélyességet kell tanúsítanod a rebellisek elleni harcban. Nem fogod engedni, hogy kijátsszanak, se azt, hogy megfélemlítsenek. Isten veled!” S mindennél felségesebb volt a pillanat, amikor a császár magához is ölelte, ő pedig lelkesülten felelte: „Egyetlen kívánságom, hogy életemet császárom és hazám szolgálatának szenteljem!”
Ez történt 1849 májusában. S most, egy esztendővel későbben pimasz – igenis: pimasz! – levelet kapott császárától, azzal az utasítással, hogy végrehajtás, mi több: kihirdetés előtt minden általa hozott ítélet fölterjesztessék jóváhagyás, vagy megmásítás céljából Bécsbe. Ha eddig őt hóhérnak híresztelték, akkor most hóhérinassá alázták!
Ismét kézbe vette a császár imént félretett levelét, amelyről haragos pillanatában a segédtisztjének is meg akarta mondani lesújtó véleményét pár perccel korábban. Most már bánta, hogy nem így cselekedett. Nemcsak segédtisztjének, de az egész világnak tudomására fogja hozni az igazat! Az igazság pedig az, hogy ő az eltelt kilenc és háromnegyed hónapon át felső jóváhagyással bírva, sőt felső parancsra gyilkolt folyamatosan. Aki csak cseppet is ismeri az állami élet szervezetét, nem is gondolhatja másképpen. Ha kifogás alá esett volna munkája, régen leállíthatták volna. Ámde ezt csak most akarják tenni, miután háborognak Európa nagy országaiban a kegyetlen magyarországi megtorlás felett, amelyet az ő nevével kapcsolnak össze. S a „kegyes” császár most közbe is lép, hogy lefogja a hóhér kezét; majd ő felülvizsgálja és eldönti, hogy kit lehet és kit nem… kivégezni.
Hát… ez másképpen lesz.
Éppen jókor jutott eszébe a vigasztaló ötlet, mert a császár levelében foglaltaktól, meg a feltételezett, sőt bizonyosra vett mögöttes és aljas indítékoktól annyira felhevült, hogy riadtan zubbonya bélése mögé dugta kezét, és megdörzsölte rendetlenkedő szíve tájékát.
Ez is, meg a vigasztaló terv is valamelyes nyugalmat hozott rá. Mélyet sóhajtott, felállott, és nehéz léptekkel átment néhány nagy, üres termen a szalonba, ahonnan őszintén és hitelesen vidám hangok hallatszottak.
3.
A tábornok felesége által meghívott vendégsereg zajongott és jött-ment a frissen felkefélt padlón. Nem voltak sokan, mert némi családi jelleget adott az összejövetelnek, hogy Haynau legifjabb, hajadon leányának a vőlegénye és rokonsága tette tiszteletét. Ámbár a fess vőlegény egyik nagybátyja vonakodva jött, mert rangja alattinak érezte, hogy Haynauval nyájaskodjék. Bizalmas körökben ugyanis tudott volt, hogy a tábornok törvénytelen fia I. Vilmos hesseni választófejedelemnek, s az anyja egyszerűen csak bizonyos Ritter Róza, akit később emelt nemesi rangra a fejedelem. Ennek ellenére mégis buzgón nyájaskodott a finnyás nagybácsi, mert kérnivalója volt Haynau tábornoktól, s a leendő rokoni kapcsolatok a kérelem teljesítését úgyszólván magától értetődőnek sejtették.
– Már éppen küldetni akartam érted – zsémbeskedett a tábornok fiatalosan felcicomázott, kövérkés felesége, majd a környezetéhez fordult. – Nap nap után újabb meg újabb hírek összeesküvésekről és mindenféle borzasztó dolgokról,
amelyek terhe mind Júliusra nehezedik, mert neki kell dönteni mindenben. Naponta tizenkét órát dolgozni az ő gyenge szívével…
Nem tudta befejezni a panasz-mondatot, mert férje bosszúsan közbeszólt:
– Ugyan! Mindenkinek tennie kell a kötelességét, és nem siránkozni!
Az asszony megérezte a szigorú élt és menten visszatáncolt. – Ó, bocsáss meg, hiszen éppen arra akartam célozni, hogy itt, a szalonban semmi hivatalos ügy… Okvetlenül meg kell hallgatnod Barbini urat, akit direkt erre az alkalomra hívtunk… Csodálatos tenorista.
A háta mögül előhúzta az említett énekest, de a tábornok inkább a szintén hozzálépő leányához, egy kedves képű, izmos hölgyecskéhez fordult.
– Na, nézd csak! Már két napja nem láttuk egymást! – lelkendezett a tábornok és homlokon csókolta leányát, aki egy kis kínai ernyő alól dugta elő fejecskéjét. A vőlegény keményen haptákolt, és katonás főbiccentéssel üdvözölte leendő apósát, aki a szó szoros értelmében kétszeresen leereszkedőn a kezét is nyújtotta. A leereszkedés egyik magyarázatát kiemelkedő katonai sarzsija adta, másikat, hogy jó fejjel magasabb volt a boldog vőlegénynél, meg mindenkinél, aki körülötte forgott a teremben.
A pletykás és kétszínű nagybácsi magasba emelt egy poharat, és azt kiáltotta:
– Vivát a magyar forradalom legyőzőjére, a trón megmentőjére!
Amiként általában a pletykások, egyszersmind jól informált is volt a nagybácsi azt illetően: mit hall szívesen Haynau. Többször és kérkedőn emlegette, hogy ő a forradalom legyőzője. Nagyon szűk baráti körben, hátborzongatóan tréfálkozva viszont azt is mondta olykor, hogy lehetett volna ő akár a forradalom győzelemre segítője is. E rejtélyes meg sejtelmes közlés háttere az volt, hogy a magyar forradalom kitörése idején, Temesvár parancsnokaként, felajánlotta szolgálatait a frissen alakult magyar kormánynak, amiként sok osztrák tiszt cselekedett hasonlóan, s némelyek nem őszinte meggyőződésből, hanem a gyors katonai karrier érdekében. Nem tudni, hogy Haynau melyik szándékkal felruházottak táborába tartozott, amiként annak sincsen dokumentumértékű nyoma, hogy miért hárította el ajánlkozását a magyar kormány? Leginkább az sejthető, hogy a tábornoknak már akkor ellenérzéseket keltő híre volt összeférhetetlen természete miatt, főképpen pedig az itáliai frontokon, de mindenekelőtt az olasz civil hazafiak ellenében elkövetett kegyetlenkedései miatt. A fellázadt Bresciában például nőket is megkorbácsoltatott, s ennek Európa-szerte hangos visszhangja lett. Már ebben az időben ráragadt a „hóhér” titulus. Bármennyire kínossá tette is magát az osztrák császári udvar számára, legalább ennyire hasznos is tudott lenni mint könyörületet nem ismerő katona. Ellentmondásos alkata okán azt mondta róla egy elmés politikus, hogy Haynau olyan, mint a jó borotva, amit azonban használat után jól el is kell tenni.
Elérkezettnek vélték az időt, hogy 1849 májusában megint elővegyék, és teljhatalommal felruházva, rábízták a magyarországi hadjárat vezetését. így következett el az, amit szintén mély titkok tudójaként, fél-értelmet adva szavainak emlegetett időnként: „Megmondtam én, ugye, hogy így vagy úgy, de nagy szerep van énnekem szánva a magyar forradalomban…”
Torz egyéniségéből következően talán azért lett vérszomjas hóhér, mert nem lehetett győzedelmes forradalmi vezér… amint azt egykori vágyálmaiban esetleg képzelte…
Valaki gyorsan a kezébe nyomott egy poharat, s a majdani lelkes rokonra mosolyogva ő is magasba emelte italát.
4.
A császár és tanácsadói hosszan tűnődtek a Haynau által kivégzésre fölterjesztettek listája fölött. Végül az a megállapodás született, hogy nem bolygatják a névsort, s főként Haynaut. Egyelőre – nem. Elegendő, ha tudomására hozzák, hogy ellenőrző tekintetek figyelik, s majd későbben következik a szükséges beavatkozás.
Visszaérkezett hát Pestre a kivégzések jóváhagyása.
Ezt várta Haynau. Menten összehívta hadbíróit, ismertette velük a császári jóváhagyást, majd mindannyiuk megrökönyödésére közölte, hogy nem ért egyet a jóváhagyással, ezért akként intézkedik, hogy valamennyi elítéltnek, szám szerint huszonnyolcnak, meghagyja életét és vagyonát.
Hatalmas zavar keletkezett a haditörvényszékben.
– De, uram – állott sápadtan egy hadbíró Haynau elé. – Ön felülbírálja a császárt?
– Értelmezés dolga – felelte Haynau csaknem könnyedén. – Nemde, teljhatalmat kaptam őfelségétől a magyarországi tennivalókra vonatkozóan? Most érkezett leiratában egyetlen szóval sem említi császárunk, hogy bármiben is csorbítani akarná ezt az általa adományozott hatalmat.
– Csakhogy ön a saját döntését is felülbírálja…
– Az általam birtokolt hatalomnak magam is alattvalója vagyok, tehát ebben a tekintetben is jogosan cselekszem. Végeztünk, uraim! Intézkedést kérek, hogy döntésem mielőbb publikussá legyen!
5.
Leginkább kedvelt segédtisztjét, Grünne tábornokot menesztette lóhalálban Pestre a császár, hogy valamiképpen elsimítsa a skandalumot.
Őt is derűsnek tetszőén fogadta Haynau. Ünnepi vacsorát rendelt a tiszteletére saját házában, de Grünne elhárította, és ragaszkodott hozzá, hogy Haynau hivatali szobájában tanácskozzanak. Haynau viszont ahhoz ragaszkodott, hogy a vacsorára előkészített puncsot akkor ott kóstolgassák.
– Ez a kedvenc italom – csillogott a szeme, miközben a kristálytálban gőzölgő, alkoholos gyümölcsléből vendége poharába merített egy ezüstkanállal.
Elvette Grünne a poharat, s nem kerülte el Haynau figyelmét, hogy ujjai remegnek, és görcsösen fonódnak a pohár köré. Azzal a gondolattal játszott, hogy mitévő legyen, ha vendége esetleg arcába löttyinti a forró italt.
Jól érzékelte, hogy bécsi vendégében harag és gyűlölet lángol, s ez tetszett neki, mert ezt akarta. Látni akarta Grünne gyötrelmét, aki már égett a vágytól, hogy végre küldetése céljára térjen. Ámde az – váratlanul – úgy kezdett viselkedni, mintha semmi más nem lenne sürgős, csupán az ital ízlelgetése. Hátradőlt székében, és szélesen elmosolyodott.
– Hírlik, hogy tegnap a Duna partján sétálgatott.
– Tilos talán?
Grünne most már egészen ura lett idegeinek, és pompás képességű diplomataként rejtette belső háborgását. Felkacagott. – Azt mondják, sűrűn emelgette kalpagját. És az pediglen Kossuth-kalpag volt. Igazán sajátságos látvány lehetett.
– Jámbor tréfaként nyomtam a fejembe.
Grünne most nyíltan robbant. – Az ön helyzetében igenis tilos ilyen ripőkséget művelni! Kigúnyolása annak, aminek szolgálatára rendeltetett!
Haynau első perctől gyanította, hogy nem baráti vizitációba érkezett a császár segédtisztje, s ennek a megérzésnek a birtokában most ő is harapós kedvűre váltott.
– Szolgálatom az volt, hogy megmentsem a trónt, és mint egy kocsist szokás, úgy fizettek ki érte – emelte fel a hangját. Noha feltehette, hogy vendége jól tájékozott az ügyben, haragosan adta elő, hogy amikor szolgálata – a magyar forradalom leverése – jutalmául egy pusztát kért a Bánátban, akkor a császár ezt megtagadta, s helyette negyvenezer pengő forintot kapott államutalványokban – borravalóként.
– Ha ezerszer így lenne, akkor sem engedheti meg magának, hogy a legfelsőbb akarat ellenében büntessen vagy kegyelmezzen! – tört ki Grünne. – Ha eddig nem volt érthető, most a tudomására hozom!
– Én pedig azt mondom, hogy eddig eszköze voltam a császárnak a kivégeztetésekben, ezután viszont felhasználom teljhatalmamat arra, hogy kegyelmezzek szabad akaratból!
Grünne felemelkedett székéből, zubbonya belsejébe nyúlt és elővett egy olyan minőségű, hajtogatott papírt, amelyet napokkal korábban kapott Haynau, s amely most is az óriási íróasztal kitüntetett pontján nyugodott. Némi ünnepélyességgel az asztalra helyezte Grünne az elővett papírt, s a hangja is ünnepélyes volt.
– Legvégső esetre írta alá őfelsége ezt a papírt, s úgy ítélem, hogy a legvégső esetnél tartunk. Ez az okmány az ön azonnali nyugalmaztatását és mással történő felváltását parancsolja. Nincs önnel több tárgyalnivalóm, báró.
6.
Kényszerű nyugdíjazása után Bécsbe ment, de nem fogta a hely; nem szerette látni az ismerős, kárörvendő pofákat.
Berlinbe, Párizsba, Londonba utazott. Mindenütt nyíltabb vagy burkoltabb, de jól felfogható ellenérzésekbe ütközött. Legkivált Londonban, ahol az újságokban megjelent képe alapján egy sörgyári látogatás alkalmával felismerték a munkások, és olyannyira támadólag léptek fel, hogy menekülésre kellett vennie a dolgot. Asszonyok seprűnyelekkel kergették az utcákon, s akik testi közelségébe fértek, megcibálták hétmérföldes bajuszát.
Jóakarói azzal vigasztalták, hogy támadói nem angolok, hanem emigrációba került magyarok voltak. Ezt a feltevést azonban hevesen visszautasította, mondván, hogy a magyarok őt soha nem bántanák. Mi több: rögeszmésen hangoztatta, hogy őt a magyarok szeretik…
Ettől a beteges tévhittől vezérelve, s azért, hogy Bécstől szabaduljon, Szatmárban vett egy birtokot, s már megözvegyültén, lányával odaköltözött, de legalábbis gyakran ott időzött. Ott nem bántották, de nem is szerették. A szomszéd földbirtokosok elhúzódtak, amennyire lehetett, a föld népe meg nem ment hozzá dolgozni.
Talán végre megértett valamit az igazságból, talán soha, de tény, hogy mind kevesebbet járt Magyarországra, s megújultan avagy visszatérve igazi önmagához, vérszomjas emberként fogadta császára bocsánatát. Ez abban állott, hogy a milánói fölkelés leverése után, rendteremtés céljából ő neveztetett ki oda, katonai parancsnoknak.
Mielőtt azonban olasz vért ivott volna, másik kedvenc italából, a gyümölcspuncsból ivott mértéktelenül abban a bécsi szállodában, amelyikben lakott, amikor kinevezését hírül vette. Nagy dáridót rendezett, s miután végképpen kimerült a mulatozásban, szobájába vitetett egy tál puncsot, és abba fulladva találta reggel az inasa. Ez egy március 15-ét megelőző napon történt, 1853-ban.
Azért, hogy szépítsenek a helyzeten, azt a jelentést adta ki az orvos, hogy Haynaut megütötte a szél.
Ők,
akik a rabság ellen esküdtek
a nép nevében,
akik börtönöket törtek föl
a nép nevében,
akik a mindenható betűt is
lefoglalták a nép nevében,
akik önmaguk sokaságával pótolták
a nemzet elfogyott regimentjét,
akik felvirágozták a rézágyúkat
a karikára hulló esőben,
akiket csak földbe tiporhattak,
de meg nem futamíthattak
a fúvó paripák,
akik a föld szívének pitvaraiból
a szívük földjének otthonait óvni
jöttek elő a nép nevében
s nevük immáron örökre bennfoglaltatik
a nép nevében –
korai napfény üzeneteképpen
csillantak meg a jégen
világméretű hóesésben.
1975
Alfóldy Jenőnek
Potomság a dzsidások rohama,
már nincs se rác apa, se tót anya,
csupán magyar mód komponált halál,
amely mindig csak fejből s falból áll.
És potomság, hogy ez a hősi vég
kétségessé lett mára némiképp,
hisz nem számít, ki mint végezte be,
csak az, hogy milyen volt az élete.
És potomság a pesti agypenész,
a beskálázott bolhaköhögés,
a bújtogató sandaság, ami
egy kétbalkezest hajt a harcba ki.
És potomság, hogy oly oktondiak
a léprement szabadszállásiak,
az út – fó'képp, ha meg vakon teszik –
hosszú a csebertől a vederig.
De az, hogy már az európai
csendet Héjjasfalván is hallani –
az is potomság? Sándor, válaszolj,
akárhol vagy!
Isten se tudja, hol.
1986
Hivatkozhat-e
a Tizenkét pontra az a tucatember,
aki pontban tizenkettőkor
csak a saját ebédjével törődött mindig?
Illetékes-e
Gábor Áron rézágyújáról énekelni az,
aki nemhogy harminc ezüst pénzért,
de már harminc rézgarasért is
hajlandó bajtársai felé forgatni
a mindenkori ágyúk irányzékát?
Lehet-e
a márciusi ifjak örököse az,
akinek szemében
Petőfi piros zászlói
jelentik a vörös posztót?
Miért öröm az,
hogy nem az utolsókból lesznek elsők,
hanem az elsőkből utolsók?
1990
„A czeglédi választókerület mai napon országgyűlési képviselő választására gyűlvén össze, örök hálájának kifejezést adandó, Önt, mélyen tisztelt hazafi, egyhangú lelkesedéssel képviselőnek megválasztó.”
(Távirat Kossuth Lajos Úrnak Turinba,
1876 decemberében)
Mit hittek a ceglédi százak?
Hogy az elaggott száműzöttből
a tisztes távirat nyomán vad
ifjú erők gejzírje tör föl?
Hogy a hiúságát legyintő
szellő után a bujdosó majd
újabb üzenetnek beillő
orkánsodrású választ sóhajt?
Avagy csupán annyit reméltek,
hogy egy jelkép a testületben
vétózhatatlan ellenérv lesz
az egyezkedés vádja ellen?
Szép volt a gesztus akkor is, ha
együgyű hit vagy sanda szándok
vezette: színleg visszahívta
a színre azt, ki rég lejátszott.
Nem történt semmi. Olaszország
– immár szilárd egységbe forrva –
egykedvűen intézte sorsát
és nem figyelt Kossuth Lajosra,
ki néptelen parkokba bújt a
korzók mögött és meg-megállt, hogy
– zsebéből percenként kihúzva –
elolvasson egy telegráfot.
1990
Blum Józsefnek
Alánéz az égből az Úr,
vérre, nyomorra, kínra lát,
az érdemtelenek fejére
képzelik lent a glóriát.
Látja a tolvajt s a fiút,
előtte nem maradt titok,
előveszi a könyvet, melybe
írva vannak a mártírok.
Feljegyzi nevét Szilveszternek
a hosszú lista végire,
mert sok megváltó kell a földnek,
míg megvalósul az Ige.
1984
„Megírtad az Apostolt; oh, hiába
Öntötted beléje egész nagy lelkedet;
Saját magyar néped nem érti lángszavad,
Bár vánkosul használja költeményidet.”
(Részlet Abet Ádám, Amerikába kivándorolt szabómunkás
„Petőfi Sándorhoz” című költeményéből. Megjelent New Yorkban, 1894-ben)
„Szilveszter prófétának mondja magát, ám szeme mind homályosabban lát. Áldozata egyre értelmetlenebbnek tűnik. Teljes magánya meghasonlásba kergeti: megtagadja az Istent, és ha tehetné, kiirtaná az emberiséget.”
(Részlet a gimnáziumok II. osztálya számára készült tankönyvből. Megjelent 1980-ban)
A csontok, amelyek
rég elhamvadtak a bitófa mellett,
a bitófa mellett hamvadtak el,
úgysem
lettek volna valók a dicsőség templomába.
Mert a csontok tulajdonosáról
azt derítették ki mai napság,
hogy nem vala szent, hanem
esztelenségbe menekült magányos.
Akkor pedig az isten odafönn
tévesen könyvelé nevét
a szent könyvbe, melybe
jegyezve vannak a mártírok.
A csontok viselője
életében különöseket gondola,
például azt, hogy a föld egy nagy gyümölcs,
melyet az emberek lelkei mint
sugárok érlelnek meg,
és azt képzelé, hogy ő is
egy sugár vala,
amely segíti a földet megérni.
Tévedés!
Ne hirdesse hát nevét emléktábla
a dicsőség templomában!
Hogyan is kerülhetne például
Toldi, a hűséges mellé
egy ilyen,
egy ilyen király gyilkos?!
Ki hát csontjai maradékával,
a porral elkeveredett hamuval
oda,
a temetőn túlra,
hol sertések túrják fel
ormányukkal a földet!
1985
A „szláv” Petőfi és a „sváb” Kerényi
egymásnak jó baráti voltának,
és a zsidók nemzetőrré levének
a „tót” Stáncsics vezérlete alatt,
támadt is hamar országos zsibongás
a sok gálád verestollas miatt,
emezt orosz spiónnak titulálták,
és közveszélyes őrültnek amazt.
Táblabírámék megvédik a jusst,
a mámor illan, keserű a must.
Ó, szent szabadság, népek ünnepe!
Kossuth-szakáll díszeleg hősiképpen,
míg átok ül megint az ősi népen,
és a jobbakban felforr az epe.
1989
Fagyoskodnak, munkára várnak,
és közben egymást lesik sandán.
Cigaretta a szájuk sarkán,
néha szemétben guberálnak.
Nekidőlnek a ház falának,
magukba roskadnak egy padkán.
Mosoly egyiknek sincs az arcán,
kivetettjei a hazának.
Így látni a szegény jó népet,
így ont majd vért, majd verítéket,
sorsát eldöntik az urak.
Éhezői a vak reménynek,
unják, utálják az egészet,
magyar és nem magyar utat.
1993