SZÍNHÁZ

HANS SACHS

A Paradicsomjáró diák

Farsangi komédia

     A paraszt asszony lép be

PARASZTASSZONY
Jaj, hova űzzem el a bút?
Folyton eszembe jut a múlt,
mikor még élt a vót uram:
hogy azzal milyen bódogan
s nagy szeretetben éltem én.
Áldott jó lélek vót, szegény.
Minden örömöm sírba vitte.
Ez, aki rám szakadt helyette,
nem hasonlít rá semmibe':
ennek a pénz a mindene.
Folyvást kuporgat, zár, jegyez.
Nincs is már kedvem semmihez.
Áldja meg Isten régi férjem,
akivel oly békében éltem!
Bár még tehetnék jót vele!
Nem halogatnám percre se.
     A vándordiák jön be

VÁNDORDIÁK
Jó napot, néném! Beereszt?
Kérdezzen tüllem azt meg ezt!
Látom, jó asszony nénikém,
s száz tudományhoz értek én.
Hol a könyv nyílik, ott idézem.
Jártam a Vénusz-hegy szivében:
szerelmeseket láttam ott.
Mert én vándordiák vagyok,
a legvándorlóbb mind között.
Most éppen Párizsból jövök,
három nap óta talpalok.

PARASZTASSZONY
Hogy honnét jött az úr gyalog?
A Paradicsombul van itt?
Hadd kérdezzek meg valamit:
nem látta ott a vót uram?
Nem olyan régen hótt ugyan,
de ott van lassacskán egy éve.
Remélem, béjutott az égbe,
amilyen jámbor vót, szegény.

VÁNDORDIÁK
Ott túl sok lelket láttam én,
de ha elmondja, ángyikám,
milyen ruha volt hótt urán,
lehet, hogy rája ismerek.

PARASZTASSZONY
Röviden megfelelhetek:
nem vót, csak egy kék sipka rajta,
meg egy lepedő – ócska fajta.
így tettük őt a főd alá.
Más ruha nem került reá –
ha már így meg kell mondanom.

VÁNDORDIÁK
Máris emlékszem, asszonyom!
Úgy járkált meztélláb tova:
se ing a testén, se gatya;
csak ahogy földbe fekteték.
Fején a sipka hupikék.
Lepedőjébe burkolózott,
s amíg a többi dáridózott,
neki nem volt egy vasa se.
Csak nézett vágyón messzire.
Alamizsnábul éldegélt:
más lelkek adtak csöpp segélyt.
Ily nyomorultul ment sora.

PARASZTASSZONY
Micsoda sors, mily mostoha!
Egy fürdőre sincs pénzed, ember?
Hogy fáj nekem, hogy szenvedned kell,
hogy ott is ínség látogat!
Jaj, kedves úrfi, mondja csak,
megy a Paradicsomba még?

VÁNDORDIÁK
Már holnap visszahív az ég,
s két hét, míg újra itt vagyok.

PARASZTASSZONY
Elvinne egy kis csomagot
oda az én jó emberemnek?

VÁNDORDIÁK
Ha már megyek, mért ne tegyem meg?
Csak csomagoljon szaporán!

PARASZTASSZONY
Nem kell sokáig várni rám,
egy-kettő összekapkodom.
     Kisiet.

VÁNDORDIÁK
Micsoda ész! – így parlagon!
Hozza csak azt a pénzt, ruhát!
Ilyet a sors nem sűrűn ád.
De aztán gyorsan el vele,
nehogy itt érjen embere,
mer' akkor oda a haszon!
De tán időbe' megkapom.
     Jön a parasztasszony a csomaggal

PARASZTASSZONY
Ezt küldöm néki, jó uram;
s tessék, tizenkét rőt arany!
Az istállóban ástam el;
rég már, hogy legyen, hogyha kell.
S ezt a motyót is adja át
az emberemnek odaát,
ha a Paradicsomba ér,
mégse maradjon hótt pucér!
Van benne ködmön, kék ruha,
nadrág, zeke meg ing, gatya.
Itt van a tarsoly, csizma, kés;
s megy majd egyéb is, nem kevés.
Mondja, pénzbe' se lesz hiány!
Jaj, de sietve menjen ám,
ne legyen oly soká szegény,
hisz olyan együgyű, szerény!
De ő a kedvesebb nekem.
     A vándordiák átveszi a csomagot

VÁNDORDIÁK
Tudom, megörvendeztetem,
hogy ünnepnap a többiekkel
hörpölhet, s koldulgatni nem kell.
Játszhat is, hogyha kedve van.

PARASZTASSZONY
Meddig is tart az út, uram?
Mikor kapok majd rulla hírt?

VÁNDORDIÁK
Egy kicsit várni kell azért,
mert az út hosszú és nehéz.

PARASZTASSZONY
Akkor tán ki se tart a pénz.
Hiány támadhat bármikor:
nyeli a fürdő, kártya, bor.
Ez a cseh pénz is elkel ott.
Cséplés után majd még lopok,
s azt is az istállóba rejtem,
hogy a rossz uram rá ne leljen.
El semmiképpen nem ijeszt,
elásom azt is, ahogy ezt.
Ez a tallér meg jutalom,
amért segít az uramon.
     A vándordiák elmegy
     A parasztasszony hangosan énekelni kezd

PARASZTASSZONY
„Kedves rózsám, mondd meg,
mért szabódnál…”
     A paraszt közeledik

PARASZT
Asszony, mitül vagy ily vidám?
Örülnék, hogyha hallanám.

PARASZTASSZONY
Örülj is, ember, úgy bizony!
Bőven akad mit mondanom.

PARASZT
Halljam, mitül vagy úgy oda?

PARASZTASSZONY
Mondd még nekem, hogy nincs csoda!
Tudod te, hogy ma itt ki járt?
Egy Paradicsombul jött diák!
Képzeld, látta a vót uram,
s elmondta, mily nagy bajba' van:
örülhet, hogyha enni kap!
Nincs vele, csak egy kék sityak,
meg egy lepedő odaát;
se pénz, se nadrág, se kabát.
Tudom is, hogy nincs egyebe,
mint ami sírba ment vele.

PARASZT
De te segítesz rajta, nem?

PARASZTASSZONY
Már meg is tettem, emberem!
Elküldtem azt a kék ruhát,
csizmát, kabátot, kést, gatyát,
meg egy tallérnyi pénzmagot.
Bőven lesz annak haszna ott.

PARASZT
No, ezt jól tetted, annyi szent.
S hol van, akivel rád izent,
aki a holmit elviszi?

PARASZTASSZONY
Az alvégnek vágott neki.
Jó lábú ember, messze járó.
Lóg a nyakán egy sárga háló,
hátán meg egy kis kék csomag.

PARASZT
Ej, a fene a dogodat!
Ilyen kevés pénzt küldsz neki?
Ennyivel meddig húzza ki?
Nyergeltess gyorsan fel nekem!
Hátha még utolérhetem,
és még tíz tallért küldhetek.

PARASZTASSZONY
Jaj, hogy köszönjem meg neked,
hogy így segítsz az öregemnek?
No, majd ha téged eltemettek,
neked s küldök pénzt az égbe.

PARASZT
Nincs most idő a fecsegésre!
Futhatsz te már a lovamért,
ha a diák a láphoz ért!
     A parasztasszony kirohan

PARASZT
Jó ég, micsoda asszony ez!
Végül csakugyan sírba tesz.
Bárgyú, idétlen, esztelen.
Messzi környéken nincs ilyen.
Rávette az a rongy diák,
küldjön urának pénzt, ruhát.
Mit számít, hogy egy éve holt?
Futott a pénzért, csomagolt.
De csak érjem a gazt utol,
tudom, hogy csúnyán meglakol!
Megnyúzom azt a rongy kutyát,
s visszaveszem a pénzt, ruhát.
Aztán, ha hazavágtatok,
az asszonynak is jót adok.
Hadd legyen szeme alja kék,
ne titkolhassa láng eszét!
Jaj, de hol vót az én eszem,
mikor elvettem? Istenem!
Most már hóttomig bánhatom,
a ménkű csapja őt agyon!
     Az asszony kiált be

PARASZTASSZONY
Kapj fel a lóra, itt van, e!
Segéljen Isten! Menj vele!
     Kimennek mind a ketten
     Jön a vándordiák a csomaggal

VÁNDORDIÁK
Dicsérem ezt a szép napot.
Lám, milyen bő zsákmányt hozott!
Most már ehetek egy kevéskét.
Adna minél több pór menyecskét
az ég, hogy pakkját elvigyem!
Nagy baj lenne, ha nincs ilyen.
A szentjit, ott jön egy lovas!
Bizony, hogy engem üldöz az!
A pór igyekszik úgy ide,
hogy a zsákmányom elvegye.
Csakhogy én máris rejtem el:
az a bozót épp megfelel.
Hiába hajszol engemet,
lóval a lápba nem jöhet,
le kell a szélin szállnia.
No, nem megmondtam? Ott van, a!
Hálót a mellkendő alá,
mielőtt megpillantaná,
kezeket meg a botra le,
mint aki vár valakire!
     A paraszt jön csizmásán, sarkantyúsan

PARASZT
Jó napot, úrfi! Mondja csak:
nem futott erre egy alak,
sárga hálóval a nyakán?
Mert erre tűnt el, a zsivány.
Egy kék batyu is vót vele.

VÁNDORDIÁK
Dehogynem! Nincs egy perce se.
Azt a kis erdőt nézte ki.
Ha siet, utolérheti.
Amott a bokron túl lehet,
de igen fújtat és liheg.
Úgy látszik, nyomja őt a terhe.

PARASZT
Ő az, becsület-istenemre!
Nem nézne addig a lovamra,
míg el nem kapom őt rohanva,
és kékre-ződre nem verem,
hogy amig él, emlék legyen,
s még a papnak se gyónja meg?

VÁNDORDIÁK
Én itt egy agancsost lesek,
de az csak este jő elő.
Ha kend addigra visszajő,
lovát is szemmel tarthatom.

PARASZT
Egy krajcár lesz a jutalom.
Csak el ne kóboroljon ám!
     A paraszt elsiet

VÁNDORDIÁK
Fuss csak! Gondom lesz rá, komám.
Ne félj, hogy elkószál a ló,
amikor épp alám való!
De régen volt ily víg napom!
Dupla szerencse és haszon:
az asszony drága holmit ad,
az ember meg egy jó lovat,
mely holmistul hátára vesz.
Milyen jószívű ember ez!
Lovát itt hagyja, s gyalogol,
bolondra bízta, látja jól.
Ó, bár ez is megboldogulna,
s holta után megigazulna:
akkor jutna csak úri zsákmány
nekem az özvegy háza táján!
No, de elég a lagziból:
mindjárt magához tér a pór!
Ha itt lel, fiksz, hogy fejbe vág,
s visszaveszi a pénzt, ruhát.
Föl a szürkére, és aló!
Paradicsomba visz a ló:
hol, míg a pór sarat dagaszt,
sütnek nekem egy jó kakast.
     A vándordiák fogja a csomagot és távozik
     A parasztasszony jön be

PARASZTASSZONY
Ejnye, hol van már ez az ember,
mikor nemsoká itt a reggel?
Félek, nem lelte az utat,
s pénzt a halottnak mégsem ad.
Szentjit! Már tülköl a kanász,
s ordít a disznó: ég a ház!
     A parasztasszony kiszalad
     Jön a paraszt és körbenézeget

PARASZT
Pokolba! Hol van a lovam? –
Hol vóna? Óh, én oktalan!
Az a gazember vitte el,
húznák az első fára fel,
aki a pénzt, a sok ruhát!
S bennem lelt még csak ostobát!
Hogy engem egy gaz így becsapjon!
De csitt, amott jön épp az asszony,
ne feszegessük a lovat!
Hogy elképzeltem, hogy kikap
az az értetlen, az a mafla,
amért a holmit általadta,
én meg rábízom jó gebém!
Mit érdemiek hát akkor én,
ki oly bölcsnek hittem magam?
Találjunk mentséget, ha van!
     Bejön az asszony

PARASZTASSZONY
Hogyhogy te gyalog jössz haza?
Nem adtad tán a pénzt oda?

PARASZT
Nézd, elpanaszolta, hogy az út
túl hosszú, s túl sokára jut
a mennybe fel gyalogosan.
Odaadtam hát a lovam,
azon vágjon a meredeknek,
s adja majd át az öregednek.
Mondd, asszony, nem vót igazam?

PARASZTASSZONY
Dehogynem, drága, jó uram!
Most tetszik csak ki hű szived.
Ezt szívbül mondom, elhihedd!
Bárcsak szólítna holnap el
az Úr, hogy tisztán lásd, kivel
tettél jót, mert, igaz hitemre,
néked is megy csomag a mennybe!
Nem adhat oly becsest az ég,
mibül neked ne küldenék.
Megy ruha, pénz, lúd, marha, disznó,
legyen az égbe' neked is jó,
és lásd igaz hűségemet!

PARASZT
Jó, csak ne mondd el senkinek!
Égi titkokrul szólni kár.

PARASZTASSZONY
Az egész falu tudja már.

PARASZT
Hát nem tudtál hallgatni róla?!

PARASZTASSZONY
Ahogy te felkaptál a lóra,
azonnal elhíreltem én,
mit kap a vót uram, szegény,
hű asszonyátul fönn, a mennyben.
S velem nevettek, merre mentem,
oly nagy vót bennük az öröm.

PARASZT
Jaj, minden csontod széttöröm!
Kinevettek, te esztelen!
Kit adtál nékem, Istenem!
Eridj, készíts egy kis tejet!

PARASZTASSZONY
Hát hogy ne készítnék neked!?
     A parasztasszony kisiet
     A paraszt summázza a darabot

PARASZT
Szidhatja balsorsát a férj,
amelyik ily asszonnyal él.
Nincs ebben szikra értelem,
kerge jószágként jön-megyen.
Hiszékeny, balga, ostoba.
Nem lehet őrzetlen soha,
mert bármely tolvaj rászedi.
De, mert hű szíve van neki,
mégis türelmet érdemel.
És lám, a férj is csúszhat el
valami rút, komisz cselen,
miért fizetni kénytelen;
az sem elég okos ahhoz,
hogy elkerülje őt a rossz!
A kár csak úgy csökkenthető,
ha a ház békessége nő,
s nem a viszály, az adsz és kapsz.
Nagy kincs a béke – mond Hans Sachs.

MANN LAJOS FORDÍTÁSA

OLVASSUK EGYÜTT

SOÓS ZOLTÁN

Mulat a vezér

Pitymallat égi ablakot pucol.
Javában alszik még magyar, hucul.
A hegygerincen bíbor ámulat:
– haj, ha-ha-hajnal, főnöki dajdaj –
a Vezér ébren, a Vezér mulat!

A nagy „miting”-nek régen vége, hisz
ittak már egymás tyúkszemére is,
a java elment, negyven tószt remeg
gyomrukban: vodka-barack-egyveleg.
Csak az maradt itt, ki kegyet remél:
– haj, ha-ha-hajnal,
főnöki dajdaj –
sameszaival mulat a Vezér!

A „druzsba-asztal” romjai felett
bigyeredik a „népi” lelkület,
a póz, a pohos virtus, a szerény:
„alulról jöttem, és ki vagyok én?”
s a fülbe dzsentris cifrákkal nyilall:
„Latorca partján” „Schneider Fáni”-val.
„A balos élet milyen szomorú!”:
– haj, ha-ha-hajnal,
főnöki dajdaj –
háttér-kórus a samesz-koszorú.

Míg hódolattal tercelnek neki:
a dalárdát a frász kerülgeti,
álmatlanságtól égnek a szemek,
bőgnek, nehogy elszenderedjenek:
hátha lecsöppen valami mesés
előny, kiváltság, előléptetés.
Képzeletben mind agyonverte már,
de – jaj – nótára nóta licitál!
Vesztük lenne a megtört hangulat:
– haj, ha-ha-hajnal,
nincs-vége-dajdaj –
mulat a Vezér, a Vezér mulat!

SIMOR ANDRÁS

Mulató dal – közelmúltunkból

Soós Zoltán „Mulat a Vezér” című verséről

Maga Soós Zoltán is fontosnak ítélheti a Mulat a Vezér című verset, hiszen 1995-ben Baranyi Ferenccel közös kötet­ben megjelent aktuális régi verseinek 1951-1985 közti válogatása címadó verséül választotta. E kötet belső borí­tója a következő költői vallomással kezdődik: „Ma, amikor annyi hős ellenálló csattogtatja protézisét hazánk­ban, érdemes visszatekinteni, volt-e más is, aki bírálni merészelte az állampárti rendszert? Magyarul: vajon milyen kritizáló versek születtek abban az időben, amikor a jelenlegi rendszerdöntögető hősök még nagyban élvezték a Kádár-éra kiváltságait, kapták a díjakat, Nyugatra jártak »feltöltődni«, évente több kötetük is megjelenhetett.”

Az idézett vers formailag a régi mulató dalok, a 19. századi bordalok hagyományát követi. Nekem egy elfeledett szatíra jut eszembe, Szemere Miklós játékos remeklése, amelyet Tompa Mihályhoz írt:

Mors, fugacem persequitur!
Meghal, aki fut a bortul!
Ne fuss hát,
Ne fuss'hát,
Fogd e teli csutorát!

Sabina moerum dióta!
Jár a kancsó szüret óta,
Mihály pap,
Mihály pap,
Legjobb rím reád: a csap!

Játékos rímmel indítja versét Soós Zoltán is:

Pitymallat égi ablakot pucol.
Javában alszik még magyar, hucul.

A folytatásban a bíbor ámulatként megjelenő pitymallatra a Vezér mulat rímel. Az utolsó szakasz­ban már a csüggedt dalárda lelkiállapotát kifejező rímre felel a címadó mondat: „vesztük lenne a megtört hangulat…”

Miről szól Soós szatírája?

A Vezérről, aki sameszaival mulat a „miting” végén, amikor a „druzsba-asztal” romjai felett bigyeredik a „népi” lelkűiét, és vele a póz, a pohos virtus, a szerény: „alulról jöttem, és ki vagyok én?”, dzsentris cifrákkal nyilallva a szolga-fülekbe, akiknek gazdái előnyt, kiváltságot, előléptetést remélve koszorúzzák háttér-kórusként a főnöki dajdajt.

Kevés verstől tudok, amely felemás múltunk hazug funkcionáriusait ilyen kegyetlen pellengérre állította volna, 1978-ban ennek a versnek megírása valóban vakmerő tett volt.

De ne elégedjünk meg ennyivel. A versben kimondatlanul szomorúság is bujkál. A plebejus költő szomo­rú­sága ez, aki szenzációs Bökversnaplójában így fogalmazza majd meg ugyanezt egyik 1985-ben írt versében:

A párttitkár kilép a pártból.
A rendőr beáll betörőnek.
Panamáznak bírák, ügyészek.
Naccsám! Lehet, hogy EGYEDÜL ÉN
VETTEM KOMOLYAN
AZ EGÉSZET?!

Soós Zoltán mulató dala egykor antológia-darab lesz, egy korszak szatírája. Becsüljük meg a költőt azzal, hogy újraolvassuk versét.

ABLAK

Egy kurd költőről, népéről és nyelvéről

Sérko Békesz az iraki Kurdisztártban, Szulejmanija városában született 1940. május 2-án. Apja híres hazafias költő volt (Fájek Békesz, 1905-1948).

Szulejmanijában járt általános, majd szakközépiskolába, ez utóbbit Bagdadban fejezte be 1959-ben. Első versét 1957-ben közölte a szulejmanijai Zsín (Élet) című hetilap. 1965-ben csatlakozott a kurd fegyveres mozgalomhoz, és a mozgalom rádiójánál dolgozott. Első verseskötete Bagdadban jelent meg A vers holdfénye (Trifei helbeszt) címmel, 1968-ban. 1970-ben néhány író és költő társaságában Látomás (Ruange) címmel antológiát jelentetett meg, ezt a kurd irodalom megújításaként tartják számon. Szerzői új elemeket honosítottak meg a kurd nyelvű költészetben, szakítottak például a korábban szigorú hagyományok szabályozta rímes verselés­sel. Ugyanabban az évben kapcsolódott be Sérko Békesz, szembehelyezkedve a tradicionalista fanatikusokkal, a kurd nők emancipációjáért indított küzdelembe. 1975-ben, amikor átmenetileg leverték a kurd fegyveres fel­szaba­dító harcot, az iraki kormányzat három esztendőre száműzte Sérko Békeszt Dél-Irakba. Utána azonban ismét be­kapcso­ló­dott a mozgalomba, s miután három évet töltött a kurd gerillákkal a felszabadított területen, 1986-ban emigrációba kényszerült, Svédországban telepedett le.

A költőnek ez idáig tizenkét verseskönyve látott napvilágot. írt két verses színművet is. Verseit számos nyelvre fordították; svéd, dán, francia, német, olasz, török, arab és angol nyelven is olvashatók. A magyar olvasó a Z-füzetek sorozatában találkozhat Sérko Békesz költészetével (Dalok vándorúton). E kötetből válogattuk itt következő verseit.

*

A kurd talán a legnépesebb olyan nemzet ma a világon, amelyiknek nincs önálló állama: lélekszáma meghaladja a harminc milliót. Kurdisztán területe, amelyet zömmel kurdok laknak, nagyobb félmillió négyzetkilométernél, Délnyugat-Irántól Észak-Irakon át Nyugat-Anatóliáig húzódik, északon pedig Örményország határvonaláig.

A kurd nyelv az indoeurópai nyelvcsalád az indoiráni ágához tartozik. Számos dialektusa közül a két legnagyobb az észak-kurmandzsi (bádini) és a dél-kurmandzsi (szoráni). A déli dialektus sajátosságai jellemzik Sérko Békesz költői nyelvezetét is.

D. M. – CS. K.

SÉRKO BÉKESZ

Sírás

Mért sír ez a kerek erdő?
Talán meghalt egy fiatal fája?
Talán a tegnapi szélvész
nyárfa-lányát elragadta?
Talán annak vette hírét,
hogy szerelmes madárkáit
lelődözték?
Nem… Megtudta:
egymagára marad holnap,
mert a hegyről
ezeréves, kedves falvát
messze hajtják,
délvidékre
hatalommal elhurcolják.

A föld

Fa lombjához hozzányúltam –
fájdalmában ága rándult;
kezem ágára emeltem –
törzse kezdett kiáltozni;
törzsét mikor általfogtam –
lábam alatt föld mozdult meg,
kő nyögött föl;
mikor aztán lehajoltam
föld-markolni –
egész Kurdisztán kiáltott!

A szerelmes

Történt egyszer, hogy egy nádszál
saját szülő-nádasával
szembefordult.
Az a karcsú, sápadt, szép szál
a szellőnek adta szívét
szerelemből.
Nemet mondott rá a nádas:
azt ugyan nem!
Szerelmétől félőrülten
szólt a nádszál: ím, itt állok,
ti mindnyájan szemben álltok –
dönt a szívem!

Fölgerjedt erre a nádas,
harkályt hívott büntetésül,
éles csőrűt;
éles csőrű harkály fogta,
s csőrével kilyukasztotta
a szerelmes nádszál testét,
tiszta szívét.
Mindazóta a szerelmes
nádszál nem más:
nádfurulya;
mindazóta minden szellő
ujjainak tapintása
tág világba rítt fájdalmát
szólaltatja.

Eufratész

A vén folyam sokszor mellém
telepedik köhécselve,
és szakálla hullámait simogatva,
így szól hozzám:
Mondj nekem verset, versmondó!
Nem marad fönn más örökre,
mint e szívemből fölfakadt víznek árja,
meg a szegény népek gondját
hordozgató költemények.

A folyóparton

Kinyílt a felhő ablaka
s fejét kidugja most a hold
lassan-lassan.
Az Eufratész ezüstös
fényszálait szórja szerte,
nyaklánc módján kanyarintja,
ékszerként megvillogtatja,
virágszirmot, fülbevalót
képzeltet feleségemnek.
A part homokja még meleg,
ülünk csöndben és szomorún,
borong fölöttünk az este.
Bogárszemű nagyobb lánykám,
tizenkétéves kislányom
fejébe aranysapkát nyom,
haján motoz a hold fénye,
ő meg guggonülve nedves
kagylókat gyűjt, sorakoztat;
bogárszemű nagyobb lánykám
– kócossága kusza csokor –
halk dalt dúdol a folyamnak:
„Ó, Kurdisztán! Ó, életem!…”
Fölkapjuk erre fejünket
anyja meg én egy ütemre,
s magunknak is észrevétlen,
könnyünk szótlanul kicsordul.

Csillag-csicsergés

Egyszer egy nyári éjjelen
két csillag a fejem fölött,
a Halamut hegye fölött,
mosolygón szemezni kezdett,
csicsergőn csókot dobálni,
csokornyi csicsergést szórni,
majd egyikük megremegett,
fénykezével melléfogott,
s ágyamra hullt egy csicsergés –
költemény kelt ki belőle.

Csak egyikünk

Délután volt, s időnk csupán
szusszanásnyi; csak loholtunk,
jobb lett volna meg sem állnunk,
megállni az esőnek sem akaródzott;
könnyzáporrá lettünk; mentünk;
akár falvak füstfelhője,
föl, a hegytetőre kúsztunk;
mind csuromvizesre áztunk,
csurgóit a víz orrunk ereszcsatornáján,
lábfejünk körül patakzott,
gyermekeink ázott fecskék,
asszonyaink őszi lombok,
véneink verejtékverte igáslovak –
csupán egyikünk nem ázott,
mert őt legsajátabb esernyője óvta,
mindünk között ő volt ott
                              a legnyugodtabb:
feleségem méhe mélyén
a magzatunk.

Áruló

Nyári éjen, éjnek felén,
amint a hegy mögött a hold
lement, egy tiszafa lopva
lesettenkedett a hegyről,
nem látta lomb, sem utazó,
se más, ki éber szemmel él,
és elszökött.
Menedéket kért és kapott
a fejsze házában e fa.
Megtette a fejsze őrnek,
hogy házára ő vigyázzon.
Ám egy hideg téli napon
didergett az öreg fejsze,
fölvágta hát a tiszafát,
s befűtött vele rendesen
a kályhába.

Búbánat

– Szép jó reggelt, szeplőtlen hó!
Mit hoztál a magányomnak?
– Vakító bút!
– Jó napot, zord záporcsöppek!
Mit hoztatok magányomnak?
– Átható bút!
– Jó estét, hajléktalan szél!
Mit hoztál a magányomnak?
– Hirtelen bút!
– Jó éjt, sötétség madara!
Mit hagysz itt a magányomnak?
– Éber álmot, ne aludjék se hó, se szél,
eső, magány,
és a költő szemére se
hulljon álom.

DÉIJARY MAJID ÉS
CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI

TANDORI DEZSŐ

A verebek fővárosa

A rotterdami költőtalálkozóról II.

A nagyon kedves mexikói költő, Jaime Sabines (sz. 1926) meglepte a fesztiváltársakat Pieces ofShadow című válogatott kötetével. Kemény kötésű könyv, kétnyelvű, rangos ajándék.

Hadd kezdjem szerény fordítás-sorozatomat az ő Ahí viene un galope subterráneo című versével, már amúgy ad hominem Simornak és Tabáknak, az öreg haveroknak, barátaimnak itten. (Nem kihagyandó mondat!) Gondoltam rájuk R'damban.

Mellesleg még: külön meglepetés is várt. Mert a fesztivál utolsó napján a nagyszínpad szereplőinek – magam elő­ször léptem fel ott akkor, különben a kis teremben és a Floor kertjében – fejből kellett elmondania egy-egy „leg­ked­vesebb” verset. Én Julián Sorell Huxley, a természet­tudós versét válasz­tot­tam, a Kosztolányi-fordította Madarak címűt. Igen ám, írtam Tatjana Daanék-nak, nincs meg itt angolul, azaz hát… nem volt erőm utána­járni.

Nekik annál inkább! A kötet várt a karzati könyvespolcon, a büfépulttal szemközt. Ja, asztalok is voltak, rajtuk a nemzetközi sajtó, a Royal Ascot lóversenyről, teniszről stb. minden nap tájékozott lehettem így. Szóval, ott várt a Huxley-kötet, és F. Kusse a fénymásolatot is elkészítette. Még valamit. Volt állandó kiállításom a kisterem melletti falon, igazi jóbarátok, egy festő pár rakta fel a falra az amatőr-félamatőr lapokat, velük és Nina nevű kutyájukkal jelentős levelezésbe bonyolódunk, évi két-két lap, nálam ez ma már nagyon jelentős!

És most lássuk a verset, Jaime barátomét.

JAIME SABINES

Itt jön egy föld-alattja galopp

Itt jön egy föld-alattja galopp,
itt jön a hullám-törése tenger,
jön itt egy hirtelen szél a Marsról.
(Valaki magyarázza meg nekem,
miért, hogy ennyi minden nem történik?)
Itt jön egy rög véráradás,
sáros lábamból zúdul,
itt jön korom deres haja,
deszkák áradnak felém koporsómból.
(A Királyok Királya rozs-fület fal, várakozik,
felpróbál egy pár banánlevélszandált.)
Jön Chus nagyim,
épp tizenháromba-se fordul,
halála ennyijébe,
tizenhárom év oda-vissza.
Tony látogat, Chente, Chofi nénikém,
más eltemetett barátok.
Titóra gondolok, ahogy halálát igazgatja
magára, mit számít, halál-ing-kabát.
Jön Chayito,
lenget menta-levelet,
lovacskát hoz a fiacskámnak.
És itt jön minden idők legzúdulóbb esője,
villámok-rettegője!
Fel kell lábalnom valahogy egy dombhátra,
de már ökörré válva, vár boldog élet való-álma.

TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSA

MEGMENTETT OLDALAK

BARANYI FERENC

Egy elkallódott munkásköltő

Szilágyi Kálmánról

A két világháború közötti munkássors új élményanyagot teremtett, amely kifejezésre várt. A munkásköltészet akkori új hulláma – Zsigmond Ede, Vető Miklós, Knopp Imre, Szüdi György, Vaád Ferenc, Rajcsányi Károly, László Gyula, Földeák János, Benjámin László – vállalkozott végül arra, hogy elszántan engedelmeskedik a kor parancsának.

Szilágyi Kálmánnak ebben a költői csoportban lett volna a helye. Ám ő magányos harcosként küzdötte végig az életét, elszórt publikációk, megfakult kéziratok maradtak csak utána. Ezeket gyűjtötte össze most lánya, Szilágyi Edit. A kötet – Ihlet virága címmel – a tavasz folyamán jelenik meg. Ennek előszavában Szilágyi Edit – aki egyébként a Nemzeti Tankönyvkiadó lektora – póztalan személyességgel mutatja be édesapját.

Hadd idézzünk néhány bekezdést belőle:

„Debrecenben született, 1906-ban. Ipariskolát végzett – kitűnő eredménnyel, de nem tanulhatott. Hát munkába állt, ha munkát talált, s mellette élt, kereste a helyét a világban, és alkotott. Megpróbálkozott az írással. Eleinte félve, majd a kisebb sikerektől felbuzdulva egyre többet és egyre szívesebben írt. Drámát, színművet, verseket, tárcát, krokit, érettebb fejjel regényt, kisregényt, elbeszéléseket – szinte minden műfajt kipróbált. És közben tette a dolgát, járt az emberek között, figyelte, leste az élet kínjait, harcait, megpróbáltatásait, amikből neki is jutott bőven.”

„Sokféle munkahelye volt. Dolgozott mint kifutófiú, kereskedősegéd, mindenes; a legjobb munkahelye később egy telefonközpont volt, ahol óránként csak néhány hívást kellett kapcsolnia, s a fennmaradó időben szabadon olvasgathatott. Fiatal volt, de nem vonzották a könnyű mulatságok, az olcsó szórakozás. Keveset evett, keveset aludt. Fiatalon ő is bírta a napi 16-20 órányi ébrenlétet, dolgozott – vagy éjszakába nyúlóan olvasott, s írt. Küzdött ő is, mint sok millió társa, az életért, a fennmaradásért, egy jobb világért.”

„Műveinek felsorolásában, életének vége felé 200 verset említ egy kis papíron. Ám csak 70-80 verse maradt fenn egy megsárgult lapokból, füzetekből álló paksamétában.”

Ezekből s néhány régi újságkivágásból válogatta Szilágyi Edit az Ihlet virága című kötetet. Ízelítőül közre­adunk két 1933-ban írt verset belőle, bizonyságául annak, hogy Szilágyi Kálmán versei nem csupán kor­történeti doku­men­tumok, de komoly költői értékeket hordozó művek is egyben.

SZILÁGYI KÁLMÁN

De jó is lenne…

Életerőm ma ködbe vész,
Borúba fúlt az éjszakám is,
A lét nekem ma rút, nehéz.
Ifjú erőm megtörve máris?
Keresni kell a szókat sorba –
Egy út ha volna még csupán.
Tagadni azt, hogy múltam volna,
Hogy volt előtt és lesz után.
Tegnap előtt egy rémes álom
A holnap után nem jöhet.
Ma van és én azt mégse várom,
Ami a ma után követ.
Ma élni, lenni, látni, járni.
Szeretni, amíg hajt a vér.
És új csodára sohse várni,
Hisz minden perc egy évet ér.
De jó is volna hinni benne,
Hogy nincsen múlt és nincs jövő.
Csak állunk egy helyben lebegve –
sors nem hitvány cselszövő.
De jó is lenne hinni benne.
De jó lenne, de jó is lenne…

Szociálista fohász

Ember vagyok, orcádnak mása.
Bilincsem nincs, és rab vagyok.
Bár fülemben cseng sóhajtása,
Panasza, néma vádolása,
Azoknak, kik velem rabok,
Uram, nem szólhatok.

Ha kérek, nem magamnak kérek.
Eléd viszem a más szavát,
Ki kér az éhes gyermekének.
S mert győztek rajta szenvedélyek,
Most átkozzák az éjszakát,
Uram, apák, anyák.

Nem a mások jókedvét kérem.
De irigylem a boldogságot,
De fáj, hogy a többi testvérem
Ott messze kint a városszélen
Szégyenbe és nyomorba hágott,
Uram, s nem hibázott.

Uram, ha lelket adtál néki,
Lásd meg, hogy szenved most teérted.
Ne engedd, hogy életét végig-
– Alázástól a szenvedésig –
Tapossa, ha semmit sem vétett.
Uram, kérlek téged.

KOSZORÚ

Imre Katalin (1923-1989), kritikus, irodalomtörténész, a Tűz-tánc nemzedék szervezője és szellemi köz­pontot jelen­tő egyé­ni­sége most len­ne hetven­öt éves.
Bertolt Brechtről szóló írásainak rész­le­tei­vel em­lé­ke­zünk rá.

IMRE KATALIN

Három Brecht-bemutatóról

A nagy megalkuvás krónikája

Tizenkét képből áll a Courage-mama című darab, a harminc­éves háborúból vett jellegzetes brechti jelenet­sorozat.

Mit tud meg a közönség ebből a tizenkét jelenetből? Megtudja, , hogy a háborúkat a hadvezérek, a gazdagok, a papok – hangzatos jelszavak mögé bújtatva az igazi célt – haszonért, haszonlelésből vezetik és, hogy a kispolgár ebből a haszonból részesedni akar és azt hiszi, tud is. Megtudják, hogy a kispolgári önzés köz- és önveszélyes erő, amelyik saját vélt érdekében minden szörnyűséggel, elnyomással, gyalázattal és a borzalmak borzalmával, a hábo­rú­val is megalkuszik, de ez a megalkuvás nem segít rajta. Ellenkezőleg, teljes pusztulásba ragadja. Megtudják, hogy egyedül az önzetlen és tiszta elszántság és áldozatkészség, amely túllép a pénzéhségen, a hatalomvágyon, a tulaj­donosi szűklátókörűségen és az önféltés minden ördögén, és igazságos háborúságot vállal és visel a háborúval és ki­zsák­má­nyo­lás­sal a világra szakadó torz iszonyat ellen, hogy egyedül ez az erő tud győzedelmeskedni, előre tör­ni a jobb felé. Azt is megtudja a közönség, hogy ez az erő a leges­leg­elnyo­mot­tab­bakból, a legkihasználtabbakból csí­rázik ki, ha felismerik teendőjüket.

Hogyan érteti meg Bert Brecht ezt a mindennél egyszerűbb és mindennél bonyolultabb mondanivalót a közön­séggel? Ez a hogyan nagyon fontos, mert éppen ez teszi Brechtet a század egyik legnagyobb művészi alkotójává.

Kurázsi mamát, a markotányosnőt teszi a háborús képek központi hősévé. Kurázsi, eredetileg Fierling Anna, on­nan nyerte nevét, hogy keresztültört az ágyútűzön is, a tönkremenéstől való félelmében. 1624-ben, mikor meg­ismer­kedünk vele, ekhós szekerén még három gyermekével együtt járja a frontot. Szíve tele van reménnyel és praktikus bölcsességgel. Csak egy csöpp előrelátás kell, kis józan ész, semmi bolondság és jó boltot csinálhat. Fő életelve: „nem törődöm semmivel. Magamra kell gondolnom.” Kurázsi mamát szeretik a katonák. Kedves is, a maga módján jó szívű, kedélyes, okos. Közvetlen nyerses­ségével, népi humorával, cinikus gyakorlatiasságával és illúziót­lanságával, a dolgokat úgy kell venni, ahogyan vannak – szemléletével, megnyeri az embereket. Elvégre senki­nek se akar rosszat. Csak ki akarja aknázni az adott alkalmakat, meg akar tollasodni és aztán háborítatlanul kí­ván­na élni, szeretett gyermekeivel. Igen ám, de az egyik fia hamarosan meghal. Kurázsi mama megmenthetné, csakhogy túl soká alkuszik a fiú életének váltságdíján és mire mégis odaadná a kívánt összeget, már késő. Aztán meghal a másik fia is, aki katonának állt és tetteiért sokáig hősként ünnepelték. De egyszer szerencsétlenségére abban a pillanatban követ el hőstettet, amikor úgy látszik, vége a háborúnak. És ekkor kivégzik ugyanazért, amiért előbb kitüntették. És e gyászeseteken kívül is sújtja a „sors” Kurázsi mamát. Hiába várt sokat a háborútól, hiába hitte, hogy életbölcsessége: a nagy megalkuvás, meghozza neki az anyagi sikereket és a nyugalmat, 1634-ben, a háború tizenhatodik évében bizony már inkább koldusként, mintsem kalmárként járja az országutat. Még egy gyermeke maradt ekkor. A néma Katalin. A szerencsétlen lány is a háború áldozata. Egy katona gyermekkorában lúgot itatott vele, akkor némult meg. Imádja a gyerekeket, de nem remélhet férjet, mert egyszer anyja áruinak védelmezése közben arcán súlyos, nem múló sebet kapott.

Egy napon, 1636-ban, a luteránus Haliéba érkezik anya és leánya. Kurázsi mama azonnal a városba megy, hogy szokása szerint kalmárkodjék. És eközben történik, hogy a néma Kata felülemelkedett élete és köre nyomorúságán, léte értelmet nyert, és halálával diadalmaskodott. Kurázsi mama már csak a halott, utolsó halottja mellé érkezik vissza, hogy ezentúl egyedül és teljesen reménytelenül vándoroljon tovább. A háború hiénája volt ő – a kicsik közül – és a háború áldozata lett.

A mondanivalónak ez a kibontakoztatása a hosszú meséből igen bonyolultan, szórakoztatóan és közvetetten történik. Sokféle figurát ismerünk meg közben, papot, hadi­szakácsot, zsoldosvezért, ringyót, parasztokat. És nagyon sok mindenről beszélnek, sőt énekelnek is a szereplők: szerelemről, pénzről, boldogulásról, becsületről és dicsőségről, bánatról-örömről, pontosan úgy, ahogyan az már az életben lenni szokott.

Mindenkit úgy ismerünk meg először a darab folyamán, ahogyan ő vélekedik önmagáról és a világról. Úgy talál­kozunk eleinte a valósággal, amint az egyesek tudatában, szándékában, elképzeléseiben tükröződik, úgy, ahogyan megjelenik előttünk forgácsaiban, részleteiben. És a jelenségek e látszólag kusza egymásradobáltságából bonta­kozik ki lassan, alig észrevehető felhalmozódással a lényeg, az objektive létező és törvényszerű. Ezért éri olyan frappánsan a közönséget a dráma végére összeálló „képlet”, ezért olyan teljes és megrázó az összhatás, olyan ellent­mondást nem tűrően meggyőző a tanulság.

Brecht ebben a zseniális művében mintha Marx egy megállapítását valósítaná meg, maradéktalanul „meg kell tanítani a népet arra, hogy önmagától rettenjen vissza, hogy ezzel bátorságot adjunk neki”. Bátorságot, hogy szembe­nézzen a saját hibáival és gyöngéivel, bátorságot, hogy világos pillantással felismerje az osztályharcos valóságot és benne saját helyét és szerepét. Bátorságot a társadalomkritikára és a harcra. És arra, hogy a brechti út­mu­tatásból harci módszereket is tanuljon. Vonja le a következtetést Kurázsi mama és Katalin sorsából és válasszon!

A darab előadásán azt lehetett tapasztalni, hogy sokan értették és lelkesen fogadták Brechtet, de számosán értetlenül álltak a nálunk hagyomány nélküli, újszerű, sajátos eszközökkel dolgozó dráma előtt. Sajnálatos, hogy nem igyekeztek sem a lapok, sem maga a színház megfelelően előkészíteni ezt a bemutatót a brechti epikus-dráma módszereinek és célkitűzéseinek közérthető magyarázatával, népszerűsítésével. […]

Élet és Irodalom, 1958/5

Koldusopera

A Színház- és Filmművészeti Főiskola vizsgaelőadáson mutatta be B. Brecht és a kongeniális zeneszerző, Kurt Weill ifjúkori – a maga idejében művészi forradalmat jelentő, azóta is világszerte sikerrel játszott – művét, a Háromgarasos operát. Magyarországon ez a darab többszöri próbálkozás ellenére sem találta még meg az utat a közönséghez, de majdnem biztosra vehető: hogyha a fiatalok briliáns előadásában ezentúl sorozatosan játsszanák, egészséges és versenyképes konkurenciát támasztana a legbeváltabb operetteknek is.

John Gay Koldusoperája szenzációs sikert aratott Londonban 1730 körül – a virágkorát élő patetikus Handel-opera parodizálását célozta.

Brecht-Weill Gay nyomán írt, de Villon-Kipling hatását is hordozó Három­garasos operája a weimari köztársaság húszas éveiben a polgári közönség, a „társaságbeli” emberek frekventált revű és varieté paródiája volt; az első eset a kapitalista környezetben, mikor a nagyvilági miliőjű, szórakoztató társalgási darabok és a hagyományos operettek ellen­képe megjelent a színpadon. Átütő sikere egyszerre jelentette a színház műfaji széttagolódásának egyesülését: szín­játék, opera, operett, vígjáték, revü együttes fellépését, és a dráma tragikus és komikus elemeinek összeolvadását. Jelentette a kevesek, a kiválasztottak, a semmittevők ínyenc költészete, modern muzsikája és ezzel szemben a sokak számára készült, elcsépelt színjáték, olcsó operett helyett a sokak, a dolgozók művészi kielégítésének és felemelésének kísérletét.

Az első áttörés volt ez a koldusok és betörők világában játszódó társadalmi szatíra és műfaji paródia, a nem modern, nem „jó társaságbeli” közönség felé. – ilyen módon értékeli a korabeli német sajtó a Koldusopera első bemutatóját.

Brecht egyik tisztelője és barátja beszámol a Koldusopera milánói ősbemutatójáról 1955-ben, a második világ­háború után 10 évvel. Megállapítja, hogy a darab éppen olyan élőnek és forradalminak mutatkozott, mint keletkezése idején, 30 évvel azelőtt. A második világháborút követő időszakban, a hasonló jellegű kapitalista környe­zetben a brechti mű robbanóanyaga ismét „üzemképesnek” bizonyult. Mackie Messernek, a színdarab rabló­vezérének karrierje megint­csak azonos volt a premierközönség előkelőségének múltjával. A színpadon felvonuló koldusok a milánói Scala előtt is megtalálhatók voltak az előadás után és a rendőrfőnök, Tigris-Brown koldusoperabeli kapcsolata a rablógyilkos bandákkal sorozatos botrányokban lépten-nyomon lelepleződik napjainkban is.

Brecht dialektikus didaktikája és zseniális művészi eszközei nem avulnak el, inkább nőnek az időben. Nyilván ezért tudott olyan meggyőzően hatni színinövendékeink előadásában is.

Brecht már e korai darabjában epikus-realista tendenciájú dramaturgiájának megvalósítására törekedett. Már ekkor az volt a célja, hogy a közönség ne érezzen együtt a színpadon történtekkel, ne azonosuljon a szereplőkkel, ne keresse a naturális valószínűséget az ábrázoltakban, hanem tanuljon az előtte lejátszódó képsorozatból és a hozzáfűzött morális tanulságokból, amelyeket a színészeknek is bemutatniuk kell szerepeikben, nem pedig eggyé­válniuk az általuk testet öltött figurákkal.

Nehéz, újszerű, fejlett értelmet, állandó tudatosságot igénylő feladatra vállalkozott tehát a főiskola együttese, amikor a bonyolult, nagy felkészültséget követelő brechti szellem hűséges tolmácsolásával próbálkozott. Jóformán csak elismerés és büszke öröm 'illetheti színészutánpótlásunk produkcióját. Előadásuk minden mozzanatát a szerepek és helyzetek megértése, a tanító-nevelő szándékkal párosult bővérű játékos kedv, színpadismeret és testi-lelki fel­szabadultság jellemezte. […]

Élet és Irodalom, 1958/11

Puntila úr és szolgája, Matti

Brecht színházának, a Berliner Ensemble-nak Színházi munka című kiadványé-. bán a Puntila darabbal fog­lal­ko­zó rész egyik fejezete a következő kérdést teszi fel: „A földesurak eltűnése után aktuális-e még nálunk egy ilyen darab, mint a Puntila úr és szolgája, Matti?” És a válasz így hangzik: Aktuális, mert „nemcsak a harcból lehet tanulni, hanem a harcok történetéből is. Mert a túlhaladott történelmi periódusok lerakódásait az emberi lelkek még sokáig hordozzák. Mert az osztályharcban minden egyes győzelmet ki kell használni egy másik győzelem elő­készítéséhez és a győzelem előtti helyzetek általában hasonló vonásokat mutatnak. Mert az elnyomóiktól meg­szabadultak élete, mint úttörőké, egy ideig nehéz lesz, mivel az elnyomó rendszert egy újfajta renddel kell fel­cserélniük.” A darab magyarországi bemutatója teljességgel igazolja ezt a meggyőződést: Bért Brecht költői komédiája, szatirikus népi játéka, osztályharcos tanmeseremeklése nem avult el. Bőven akad még tanulni­valónk nekünk, népi demokráciabeli nézőknek is Puntila úr történetéből, aki – szemben a Pesti Műsorban olvasható ismertető állításával – látszatra nem hasonlít a nagyhasú földbirtokosok sematikus ábrájához, hiszen rendszeres részegségében megejtően nagylelkű, bűvösen vonzó és könnyeztetően szánalmas férfiú benyomását kelti. Tragikus hős, homéroszi derült isten és mélységesen humánus ember magatartását váltogatja boszorkányos ügyességgel egyik pillanatról a másikra. Ritka kijózanodásait pedig, amikor valóban hasonlóvá válik az átlagos kizsák­mányolóhoz, maga is átkozza, szégyelli, beteges rohamoknak nevezi és derekasan küzd ellenük. És mégis kizsák­mányoló, ő éppen olyan mint a többi, minden egyéni, alkati tulajdonsága, minden mellette szóló megnyerő vagy lefegyverző látszat ellenére. Brecht bonyolult lelkületű, szélsőségesen, kiélezetten sajátos jellegű Puntilájával a szolgák, az elnyomottak, a kizsákmányoltak szemét nyitogatja, hogy ne hagyják magukat félrevezetni, a jelenségek legkomplexebb kuszaságában is egy és ugyanaz a lényeg: két osztály van… Két osztály van és a szakadékot a két osztály között nem lehet békésen áthidalni. Lassan, fokozatosan megérti ezt Matti, Puntila úr szolgája a színpadon és párhuzamosan a közönség a nézőtéren. A darab azzal végződik, hogy Matti önként hátat fordít gazdájának és búcsúdalában leszűri a nagy tanulságot: A jó urat csak akkor találja majd meg a dolgozó ember, ha a maga urává válik.

De micsoda ötletgazdagsággal, humorral, iróniával, szellemességgel, micsoda jellemalkotó erővel, milyen vaslogikájú szerkesztéssel és micsoda kiapadhatatlan forrásával a poézisnak tálalja fel ezt a mondanivalót és tanulságot Brecht! A Puntila figura már önmagában moliérei jellemábrázoló bravúr, de a szerző alkotó vénája ezzel nem merül ki. Puntila ellenpólusának, nélkülözhetetlen kísérőjének és majdani sírásójának Matti sofőrnek életre keltésével, az úri környezet éppen gondos egyénítettségükben hangsúlyosan tipikus figuráinak bemutatásával az egyik oldalon; a másik pedig a szegények, a kisemmizettek, a függő helyzetben levők gyöngéden és bölcsen megrajzolt alakjaival együttesen éri el a biztos hatást. Ráébreszti a nézőt az igazságra, amit már a prológ jelez és aláhúz első sorával: „Tisztelt publikum, a harc kemény!”

A kritikus legszívesebben csak örömét és elragadtatását fejezné ki egy-egy Brecht darab előadásáért a nehéz és érdemes munkára vállalkozó színháznak, jelen esetben a Madáchnak és együttesének. Hiszen Brecht népszerűsítése kétségkívül az egyik legnagyobb szolgálat, amit művészi eszközökkel a szocialista tudat kialakításáért tenni lehet és tagadhatatlanul nem könnyű és nem gyorsan gyümölcsöző feladat az alkotói igényességében és eredetiségében megalkuvást nem ismerő szerzőt teljes koncepciójában megértetni a másfajta dramaturgiai elvekhez és elképzelésekhez szokott közönséggel. [… ]

Élet és Irodalom, 1959/12.

MAGYAR SORSOK

VADÁSZ FERENC

Gyilkosság Prágában

A kémfőnök-jelölt ballépése

Kezdetben nem ígérkezett politikai szenzációnak az a csehszlovák sajtóban hat évtizede napvilágot látott hír, hogy az egyik Prágába akkreditált magyar diplomata lakásán gyilkosság történt: a bérló' gépkocsivezetője agyonlőtte gazdája házvezetőnőjét. A néhány szóból álló közlemény olvastán bárki azt hihette, hogy a két alkalmazott között vala­milyen személyes ellenségeskedés lehetett, anyagi természetű ügy húzódhatott meg; netalán szerelmi félté­kenység idézte elő a tragikus eseményt.

Másnap kiderült, hogy a diplomata, – akit a hír név nélkül említett – Újszászy István alezredes, a magyar királyi követség katonai attaséja.

Húszéves voltam akkor, a köztársaság egyetlen magyar nyelvű baloldali napilapja, a Magyar Nap pálya­kezdő munkatársa Szülővárosomnak, Komáromnak (Komárno) és környékének eseményeiről szóló írásaimat – tudósí­tásaimat, riportjaimat – sűrűn küldözgettem a morvaországi Ostravában működő szerkesztőségnek, miköz­ben élénk érdeklődéssel kísértem más lapok magyar vonatkozású híradásait is. Érthető, hogy nem kerülte el figyel­me­met a szóban forgó esemény, amelynek részletei mostanra már csak homályosan maradtak meg emlé­ke­ze­tem­ben. Felfrissítésükhöz a közelmúltban az Országos Széchényi- és a Szabó Ervin Könyvtár hírlaptári gyűjteménye segített hozzá.

A Prágai Magyar Hírlap 1937. március 3-i, szerdai számában így közölték a hírt:

„Egy prágai magyar sofőr gyilkossági bűnpöre.

A prágai esküdtbíróság most kezdte tárgyalni a múlt év szeptember 6-án, Prágában lejátszódott gyilkossági ügyet. Amint ismeretes, a prágai magyar katonai attasé Szabó Béla nevű 26 éves sofőrje és Wanderstein Margit házvezetőnő között véres tragédia játszódott le, melynek során Wanderstein Margitot két revolverlövés halálosan megsebesítette. Szabó Béla vallomása szerint Wanderstein Margit összeveszett vele, s ennek során a házvezetőnő revolverrel rálőtt. Dulakodni kezdtek, miközben a revolver újból elsült és a golyó a házvezetőnő nyakába fúródott. A második lövést Szabó már a földön vérben fekvő asszonyra adta le. A tárgyalásra tizenegy tanút idéztek be.”

Március 4-én csütörtökön:

A prágai magyar sofőr gyilkossági bűnpöre című tizenkét soros hír arról számolt be, hogy folytatták a vádlott kihallgatását, aki nem akarta elárulni, milyen indítékból követte el tettét. A mai tárgyaláson – írták – dr. Borkovec rendőr főfelügyelőt is kihallgatták a helyszínen lezajlott vizsgálat részleteiről. A bíróság két levelet olvastatott fel. Ezeket a meggyilkolt Wanderstein Margit az édesanyjának, illetve a katonai attasénak címezte. A tárgyalás folyik.

A két tudósítás megjelenése utáni napokban a budapesti kormányhoz közel álló Prágai Magyar Hírlap nem adott hírt a tárgyalásról. Cseh és szlovák újságok, de a pozsonyi Magyar Újság és a Magyar Nap is csakúgy mint az ország valamennyi politikai lapja azonban napról napra foglalkozott a perrel.

A gépkocsivezető, aki nyilvánvalóan valamilyen segítségére siető külső beavatkozásra számított, először azt állította, hogy a házvezetőnő ismeretlen okból öngyilkos lett. A bizonyítékok hallatán összezavarodott, változtatott vallomásán: azt állította, hogy az áldozat volt a támadó, ő önvédelemből lőtt az asszonyra, de nem akarta megölni. Minthogy ezzel az állításával is magára maradt, felhagyott azzal, hogy tovább titkolózzék. Részletesen ismertette azt a helyzetet, ami az esküdtbíróság előtt már amúgy sem lehetett titok.

– Wanderstein Margit úrnő kezdettől fogva az alezredes úr kedvese volt – vallotta. – Ezért követte őt Prágába. Az utóbbi időkben féltékenykedésével pokollá tette az alezredes úr életét. Azt követelte, hogy számoljon be neki bizonyos külön útjairól, mondja el, hogy időnként hol tartózkodik, kivel találkozik. Főnököm ezt nem tehette meg. Nagy veszekedéseknek voltam tanúja, s arról is tudok, hogy Wanderstein asszony megpofozta az alezredes urat…

A hallgatóság körében sokan úgy vélekedtek, hogy Szabó nemcsak sofőrje, hanem katonai – szolgálati – alárendeltje is az attasénak. Erre vallott észrevehető ijedtsége, ha úgy érezte, többet mondott a kelleténél. A hozzáintézett kérdésekre adott válaszaiból nem volt megállapítható, hogy hol élt, mit csinált, mielőtt a követség alkalmazottja lett.

Vallomása során egy újabb fordulattal azt állította, hogy Újszászy alezredes, akit a helyzet idegileg megviselt, nyugalma érdekében szakítani készült az asszonnyal, aki emiatt elkeseredésében öngyilkosságra szánta el magát.

Az ügyész cseh fordításban felolvasta azt a levélfogalmazványt, amely Wanderstein asszony holmijából került a nyomozó hatóságok kezébe. Az asszony, ki egy állampénztári főtanácsos lánya és egy jónevű, és jómódú budapesti ügyvéd elvált felesége volt, ezt írta Újszászynak:

„Mivel nem tudok neked mindent elmondani, most hát megírom azt, amire rájöttem. Meguntál engem és mást szeretsz. Engem talán sohasem szerettél. A férfiak szemében a nőnek csak akkor van értéke, ha pénze van, és szemében ott csillog a démon. Mindig hű voltam hozzád. Elhagyhatsz, nem fogom soha keresztezni az utadat. Hazamegyek. Ne félj, nem leszek öngyilkos. Minden összeomlott bennem. Mindent neked áldoztam, amit csak tudtam. Talán okosabb lett volna másképp cselekedni. Fillér nélkül maradtam, mivel becsületes voltam. Köszönöm neked azokat az éveket, amiket együtt töltöttünk. Szépek voltak, s én szerettelek. Ne félj, nem fogok neked kellemetlenséget szerezni. Nem élhetek, meg kell halnom.”

– Öngyilkosság? – tette fel a kérdést az ügyész. – Semmiképpen sem – tette hozzá. Az áldozat nem ment haza. A patáliák tovább folytatódtak, a vádlott pedig mindennek fül- és szemtanúja volt. Tettével eme állapotoknak kívánt végetvetni…

A védő a levél utolsó mondatát idézve megkísérelte a lehetetlent: – Mégis feltehető – mondta –, hogy öngyilkosság esete forog fenn.

A vád ezt a vélekedést nem fogadta el.

A büntetőtanács elnöke egy másik előkerült levelet is felolvasott. Wandersteinné Budapestre címezte édesanyjának. Ebben elkeseredetten panaszkodott István hűtlensége miatt, 'de arra semmi sem utalt a levélben, hogy öngyilkosság gondolatával foglalkozott volna.

Az államügyész – burkoltan bár, de félreérthetetlenül – célzott rá, hogy a sofőrnek közvetlen személyes oka aligha lehetett a gyilkosságra, hiszen vallomása szerint ő az asszonynak is alárendeltje volt, nem feledkezett meg soha arról, hogy Wandersteinné szava az ő sorsát is eldöntheti a főnöknél.

Újszászy nem volt jelen a tárgyaláson. A vád képviselőjének kérdései a továbbiakban arra irányultak, hogy vajon nem valaki vagy valakik biztatásának, bátorításának hatására – esetleg parancsnak engedelmeskedve – cselekedett-e Szabó, amikor megölte az asszonyt. Nem szolgálati hűség, vak engedelmesség bírta-e cselekvésre, hogy megszabadítsa főnökét a nőtől, aki elviselhetetlenül terhére volt, akadályozta munkájában. A vádlott tagadta ezt, és továbbra is arról akarta meggyőzni az esküdteket, hogy a katonai attasé lakásán Wandersteinné szerelemféltés miatt öngyilkosságot követett el.

Az esküdtek és a per hallgatósága előtt már nem volt kétséges: a tettesnek az ügy igazi hátteréről mindvégig hallgatnia kellett.

A tárgyalóteremben elhangzott kérdésekről és ügyetlen válaszokról értesülve a diplomáciai védettséget élvező katonai attasé levelet intézett a bírósághoz, amelyet felolvastak a tárgyaláson jelenlevő újságírók és más érdeklődők előtt. Újszászy István erélyesen tiltakozott a feltételezés ellen, hogy sofőrjét bárki gyilkosságra bátorította volna. „Az igazság az – írta a többi közt hogy Wanderstein Margit házvezetőnőm több alkalommal védelmébe vette Szabót, amikor én különböző mulasztásai miatt el akartam bocsátani, s így, éppen a házvezetőnő kedvéért mondtam le ebbeli szándékomról.”

Ezt követően a Prágai Magyar Hírlap is elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon a közvélemény előtt már jócskán gyanúba keveredett diplomata védelmében. 1937. március 18-án a lap 6. oldalának 4. hasábján az alábbi meglehetősen talányos szöveg látott napvilágot:

„Hivatalos jelentés a prágai magyar sofőr bűnügyével kapcsolatban.

Prága. Hivatalosan jelentik: Egyes csehszlovák lapok híradásai, amelyek Szabó sofőr bűnügyének prágai esküdtbírósági tárgyalásairól számoltak be, azt a látszatot keltették, hogy a tárgyalás folyamán olyan körülményeket állapítottak meg, amelyek azt a gyanút ébresztették, hogy a magyar királyi követség katonai attaséjának a bűnügyhöz valamilyen köze lehetne.

Hivatalos helyen megállapítottuk, hogy ilyen körülményeket nem állapítottak meg. A vádlott Szabó csupán megkísérelte, hogy bűnösségének egy részét a magyar katonai attaséra hárítsa, de állításai minden alapot nélkülöztek és ellentmondtak egyéb, megállapított körülményeknek, úgy, hogy ezeket nem lehet tekintetbe venni.”

A hevenyészett fogalmazású „hivatalos jelentés” állításával szemben azok, akik a tárgyalást figyelemmel kísérték, azt látták, hogy a vádlott görcsös erőfeszítéssel igyekezett (sikertelenül) elhárítani a gyanút gazdájáról, akinek feltétlen engedelmességgel tartozott.

A Prágai Magyar Hírlap a jelentést követően nem foglalkozott tovább a perrel, a kínos ügyet lezártnak tekintette. A botrány, ha még nagyobb nyilvánosságot kap, súlyosan árthatott volna Magyarország külpolitikai érdekeinek.

Ez időben Németországban a hitleri hatalom már lázas ütemben folytatta, gyorsította a Wermacht fel­fegy­ver­zését, s nem titkolta, hogy a németség életterének növelését tűzte ki célul. Az általa körülfogott Csehországban Konrad Heinlein szudétanémet pártja, az „ötödik hadoszlop” a németek lakta területek autonómiáját követelte. Magyar­ország miniszterelnöke, a halálosan beteg Gömbös utolsó erőfeszítései arra irányultak, hogy kormánya Hitler kegyeibe ajánlja a trianoni szerződéssel megcsonkított országot. Ilyen körülmények között a prágai követség rendkívül fontos állomáshelynek számított, s benne a katonai attasé tevékenysége a korábbinál jóval nagyobb jelentő­ségre tett szert.

A magyar honvédelmi minisztérium Újszászyt kiváló képességekkel rendelkező diplomatának tartotta (Prága előtt a varsói követségen eredményesen dolgozott), ezért a Wandersteinnével kapcsolatos „ballépését” meg­bocsátotta, a történtekre fátylat borított. Gömbös Gyula, aki a honvédelmi tárcát is betöltötte, egyetértésben Kozma Miklós belügyminiszterrel, meghagyta őt beosztásában.

Nem véletlen, hogy a Csehszlovák Köztársaság feldarabolása, az 1938-as müncheni és bécsi döntés értelmében területeinek jelentékeny részét visszanyert Magyarországon 1939. május 1. és 1942. augusztus 1. között Újszászy István már mint ezredes a Vezérkari Főnökség (VKF) 2. osztályának, 1942. október 14-től pedig (1942. július 1-jei hatállyal) vezérőrnagyi rangban a BM és a HM által létrehozott Államvédelmi Központnak a vezetője lett.

Jellemének, magatartásának,, politikai nézetei alakulásának megismertetéséhez némi adalékul szolgált Kádár Gyula vezérkari ezredesnek a VKF 6. (nemzetvédelmi és propaganda osztálya), majd a VKF 2. (hírszerző és propaganda osztálya) vezetőjének 1978-ban a Magvető Tények és tanúk sorozatában megjelent A Ludovikától Sopronkőhidáig című könyve. A kötet 408-409. oldalán az olvasható, hogy a szerző 1941 telén találkozott első alkalommal a Pécsre látogató Újszászyval. „Őszintén szólva nem tett jó benyomást – írta Kádár Gyula –, piperkőc, udvariaskodó, hajlongó, kedveskedő diplomatatípus volt. Hozzám mindig közelebb állott a nyersebb, darabosabb, szókimondó ember. Együtt ebédeltünk az egyik étteremben, két-három tiszt is volt a kíséretében. Az ebéd alatt Újszászy biztosnak ígérte a német győzelmet, a háború befejezését legkésőbb az 1942 tavaszán meginduló nagy német offenzíva utánra jósolta. Helyzetmegítélése meglepett, de nem vitatkoztam.”

Kádár Gyula a továbbiak során elmondta Újszászyról, hogy Pécs egyik porcelánüzletének kirakatában (a Király utcában) meglátott egy hatalmas Zsolnay-vázát. Nem titkolta, hogy örülne, ha megszerezhetné. El is hozták neki még aznap, s ő készségesen elhitte, hogy 20 pengőbe került, holott nyilvánvaló volt, hogy legalább 300 pengőt ért.

Emlékirata egy másik fejezetében ezt írta Kádár Gyula: „Sok a bajom Újszászy tábornok és Karády Katalin viszonyával, is. A vénülő Újszászy fülig belehabarodik a színésznőbe, nyilvános helyeken kék tábornoki atillában feszít mellette, költekezik, Kolozsvárt Karády nevében fogadja az aranyifjúság hódolatát…”

A háború utolsó időszakában, 1944-ben Újszászy pályafutása hirtelen fordulatot vett. A közelgő vereséget látva a tábornok összeköttetésbe lépett néhány, a nácikkal szemben­álló politikussal, baloldali mozgalmi vezetővel, titkos kapcsolatot létesített a nyugati hatalmak megbízottaival, antifasiszta politikai és katonai csoportokkal. A Gestapo letartóztatta. Onnan szabadulva szovjet fogságba került, és kutatók megállapítása szerint ott fejezte be életét ismeretlen körülmények között. Ezzel szemben a Szombathelyi Ferenc visszaemlékezése, 1945 című könyv (Zrínyi Kiadó, Bp., 1990.) Gosztonyi Péter történész által írt jegyzetében ez olvasható: „1944 áprilisában beosztásából felmentették, majd német fogságba került. Vádlottja volt a Szombathelyi Ferenc ellen lefolytatott pernek. 1945-ben a szovjet hatóságok elhurcolták. Újszászy 1946-ban titokban visszatért Budapestre, ott a Katonapolitikai Osztály álnéven egy budai villában helyezte el, ahol nem volt őrizetben, csak felügyelet mellett élt. 1947-ben titokzatos körülmények között hunyt el. Egyik reggelen szakácsnője holtan találta ágyában. Haláláról hivatalos közlémény nem jelent meg.”

Hol, mikor és hogyan ért véget Újszászy tábornok élete? Ez feltehetőleg örökre titok marad. Az is, hogy a Prágában házvezetőnő szerepet betöltő szeretőjét az ő jóváhagyásával, netán parancsára távolította-e el az útból Szabó, aki tettének elkövetése után egyedül viselte annak következményét: a prágai esküdtbíróság gazdája házvezetőnőjének megölésében bűnösnek találta és húsz évi szigorított börtönre ítélte. Az ő sorsa a továbbiakban már senkit sem érdekelt.

*

Fenti írásom már jó ideje ott időzött az Ezredvég megjelenésre váró kéziratai között, amikor egykori kollégám, E. Fehér Pál, a Népszabadság jelenlegi pozsonyi tudósítója, néhány sorban hírül adta (a lap 1997. jú­li­us 26-ai, szombati számában), hogy a Svájci Bankárszövetség úgynevezett „alvó betétek” tulajdonosairól közzé­tett hosszú listáján megtalálható „Von Ujszászy Stefan, Budapest” neve is. (Feltehető – írja E. Fehér Pál –, hogy Újszászy István tábornokról van szó, aki a Horthy-érában, a háború idején, az Államvédelmi Központ főnöke volt.)

Hírt adott ugyanitt E. Fehér Pál arról is, hogy Frantisek Moravec, az első Csehszlovák Köztársaság hír­szerzé­sének vezetője nemrég kiadott memoárjában szintén elárul néhány titkot Újszászyról, aki mint a m. kir. követség prágai katonai attaséja, a harmincas évek közepén, kémtevékenység közepette lebukott. Magyarán: tettenérték. Ennek igen súlyos következményeit azzal úszta meg, amint Moravec elárulja, hogy kettős ügynök lett. Magyar katonai titkokat adott át a csehszlovák hírszerzésnek. Aligha tévedek tehát: most, hatvan évi késéssel választ kaptam arra a kérdésre, amit 1937-ben, húszévesen nem tudtam megfejteni. A Wandersteinné-ügyben eljáró csehszlovák rendőri-ügyészi-bírói hatóságok ismerték Ujszászy hazájuknak tett szolgálatait, s ezért kímélték meg a kínos kihallgatásoktól, ezért varrtak mindent Szabó Béla gépkocsivezető nyakába, miközben Svájcban zavartalanul gyarapodhatott „Von Ujszászy Stefan” bankbetéte.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Budapest és Bukarest

A tavalyi évben, tizenkilencedik kötetének megjelenésével szép csendben befejeződött a Világirodalmi Lexikon vállalkozása. Szép volt e csend annyiban, hogy kiemelten méltatta az eseményt a rádió egyik kulturális műsora, az Ezredvég és az Élet és Irodalom – de csend volt, hiszen egyebekben a hivatalosság és a vezető sajtó­orgá­nu­mok körei annyi figyelmet se szenteltek az ügynek, mint egy menetrendszerű postarablásnak. A minisztérium és a Magyar Tudományos Akadémia hatalmasságai alighanem hírét se vették, hogy kis hazánkban elkészült a világ eddigi legnagyobb irodalmi kézikönyve; ők más dolgokkal foglalatoskodnak, nem a kulturális teljesítményekkel. A kiad­ványt meg­jelentető Akadémiai Kiadónak pedig – mint köztudott – ekkoriban a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy akár egy külön tájékoztatót tartson ebből az alkalomból; tulajdonosai éppen azon buz­gól­kodnak, hogyan lehetne botrány nélkül úgy felszámolni a kiadót, mintha nem számolnák fel.

Félreértés ne essék, nem azért jegyzem fel mindezt, mert e lexikonnak előbb felelős-, majd főszerkesztője voltam. Ami saját személyemet illeti, hírnévben és dekórumokban nem szűkölködöm; amikor a Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével kitüntettek, maga Esterházy Péter marházta le emiatt a kormányt, s ennél nagyobb tisztesség az embert aligha érheti e posztmodem korban.

Ami – nem túlságosan kellemes – meglepetést okozott számomra ebben az ügyben, az volt, hogy a kiadó azzal ünnepelte a vállalkozás befejeződését, hogy a belső szerkesztőket egytől egyig kirúgták az állásaikból. S hogy a lexikon fő­munkatársait – akik közül nem egy több mint negyedszázadon át fillérekért robotolt e könyvpiramison – nem hívta egybe senki, hogy legalább annyit mondjon nekik: „szép volt, fiúk!”

Nem, e lexikont nem Budapesten ünnepelték méltó módon, hanem Bukarestben.

Amikor ugyanis a román irodalmi életben híre ment, hogy a magyar Világirodalmi Lexikon román anyaga – a magyarok mellett kiváló román munkatársaknak is köszönhetően – gazdagabb és színvonalasabb, mint a hazai irodalmi lexikonoké, a Romániai író­szövetség meghívott Bukarestbe, hogy a lexikon román fő­munkatársával, Sz. Farkas Jenővel vegyünk részt azon az ülésen, amelyet külön ennek az eseménynek szenteltek. A vezető bukaresti napilapok pedig óriási, kolumnás-kétkolumnás cikkeket szenteltek e magyar lexikonnak. Talán nem túlzás, ha úgy gondolom, a magyar sajtó e kiadvány történetének negyed­százada alatt együttvéve nem szentelt annyi nyomtatott sort a Világirodalmi Lexikonnak, mint most a romániai.

Az egyik román publicista esszéje pedig – minthogy látogatásunk egybe­esett Horn Gyula bukaresti útjával – éppen­séggel arra hívta fel a figyelmet: amin a politikusok most oly hangoskodva erőlködnek, hogy ugyanis Romániából és Magyar­országról közös út vezessen Európába, ez az út voltaképpen már létezik. A szellem emberei évtizedek óta építik csendben és észrevétlenül – pontosabban: a propaganda által elhallgatottan és a politika által figyelemre nem méltatva –; a magyar Világirodalmi Lexikon is ezt a láthatatlan, de annál szilárdabb, mara­dan­dóbb utat építette.

Amihez csak azt tenném hozzá: meggyőződésem, hogy ez az út nemcsak az effajta szellemi elit­teljesít­mé­nyekben létezik, hanem a két nép millióinak lelkében is. Olyan egyszerű – ha úgy tetszik, primitív – emberek gondol­kodásában és mindennapi cselekedeteiben, akik sosem vettek még a kezükbe lexikonokat.

Jól tudom, hogy e megállapítás ebben a formájában igencsak leegyszerűsített, s a belőle szerteágazó gondolat­sor bonyolult és rikítóan ellentmondásos vagy éppenséggel kínosan kényes problémákhoz vezet. Ezeknek tagla­lására – bármilyen fontosak lennének – most nem vállalkoznék.

Csupán arra hívnám fel még a figyelmet: ezúttal sikerült alapot nyújtani azokhoz az oly sérelmezett téve­dé­sekhez, amikor a nyugati turisták összekeverik Budapestet Bukaresttel.

OLVASÓLÁMPA

CSALA KÁROLY

Idősség és időtlenség

Hegedűs Géza: Szóvarázs. Válogatott költemények 1940-1997

Hegedűs Gézának soha életében nem volt szokása keresni az alkalmat a kötözködésre írókollégáival, még suttyom­ban sem igyekezett, ártatlan képet vágva, „véletlenül” rálépkedni mások irodalmi tyúkszemeire. Szerencsés alkatú ember: talált magának méltóbb foglalatosságot egész életében annál, mintsem hogy mások szemében fürkéssze a szálkákat. Ezért aztán a gorombaságoktól nem tartózkodó irodalmi közélet általában udvariasan, sőt kedvesen bánt (el) vele: az elismerést többnyire írásban kapta meg sajtóhasábokon, a lekicsinylést meg csak szóban, a háta mögött.

A költő Hegedűs Gézát hol tanári, hol meg tanítványi minőségében dicsérték s dicsérik föl, szólták és szólják le. Mint aki mindent megtanult, és ezért mindent tud: minden versformában képes bármit elmondani, s ezáltal a tudásról számot adni. Mintha ez volna a költő legfőbb dolga! Ne azzal foglalkozzunk most, hogy az efféle vélekedésben mennyi az irigység, hanem azzal, hogy mennyi az igazság.

*

Az 1940-es évek elején, munkatáborokban írott versei tartós értékei a magyar antifasiszta költészetnek.

Nincs különösebb közvetettségre való törekvés ezekben a költeményekben: a klasszikus műveltség nevek emle­getésével is előtör a költőből, nem csupán versformák alkalmazásával, miként a rémületkeltő évek, hónapok, napok élményanyaga is közvetlen tanulságokban, általánosító észrevételekben fogalmazódik meg, nem míves eseti le­írásokban. Lehetne vitatni, vajon nem erőteljesebb hatást keltene-e, ha az ítélkezés és véleménymondás helyén nagyobb teret nyert volna e versekben az ábrázoló fölidézés és elhallgatás (az olvasóra bízva a következtetések levonását), s hogy vajon nem lennének-e úgy személyesebb erejűek ezek a lélekábrák és egyben korfestmények – de akkor egy másik költőt kérnénk számon Hegedűs Gézán, aki nem ő. Ő pedig ilyen:

Már megtagadta önmagát az ész,
dögszaga van a mezei virágnak,
forog a sírban Arisztotelész,
s az angyalok is indulóra járnak.

És a záró háromsorosa ugyanannak a Damoklész gyermekei című szonettnek, amelynek indítását idéztük:

mint ólmos eső hull a gyűlölet,
az ész elillan, kard lebeg felettünk:
a vén Damoklész gyermekei lettünk.

Időnként el szoktuk felejteni – vagy sosem is vettük észbe –, hogy nem csak tengerből kibukkanó szigetcsúcsai vannak a magyar antifasiszta irodalomnak, hanem izgalmas, rejtélyes hegyvonulata is húzódik a fölötte hullámzó és fodrozódó „azóta” tengervize alatt… Hogy Csanádi Imre, vagy Szép Ernő, vagy Hegedűs Géza akkoriban papírra vetett sorai is számon tartandó értékei ennek a vonulatnak – ha felszínre hozzuk őket.

*

Más módon, de igen jellemző módon bukkan föl a fasiszta korszak vad élménysora némi idő teltén. Dalformában. Játszin. De mégis véres komolysággal:

Az őrmester mondotta: bal! – s belőlünk felszakadt a dal.
Az őrmester mondotta: jobb! – s előttünk megperdült a dob.
Az őrmester mondotta: egy! – s mögöttünk elmaradt a hegy.
Az őrmester mondotta: kettő! – s a völgy körülvett, mint a teknő.
Dal – dob – hegy – teknő…
Bal! Jobb! Egy! Kettő!

1960-ban kelt a Bal, jobb, egy, kettő című vers.

Azért is idézzük, hogy megállapíthassuk ennek ürügyén: Hegedűs Géza a költést a szó régi jó értelmében, klasszikusan dalolásnak, éneklésnek tartja, így hívja is időnként („lehúz a lét, de fölrepít a dallam”, mondja például könyve címadó versében, a Szóvarázs bán), s ami a fő: annak gondolja és érzi. Ez korántsem primitív dalformákra egyszerűsített költészetet csihol ki belőle, hiszen a „dal” az ő számára csak kevéssé jelent gyermekdalt vagy népdalt, sokkal inkább az egész világirodalom líráját jelenti! De nyomatékkai mondjuk: éneknek fogja föl Hegedűs Géza a költeményt. Átvitten is, persze, s ha tudós magyarázatot hallanánk tőle, nyilván a vers genezisével, minden műfajának kimutatható dallamfüggésével hozná összefüggésbe, indokolná e-szóhasználat jogosságát.

Ám a fontosabb az, hogy verset írva, újraénekli a régi dalformákat. Nem kétséges, hogy közrejátszik itt műveltsége: tudja, hogy mindezek a versformák mikor és hogyan születtek. S akármely mai, legmaibb tartalom elmondásakor is a zsigereiben érzi ezt a tudást. Aszerint versel.

Ebből következik, hogy sajátos viszonyban van az idővel, s ebben a nagy viszonyban egy kisebbel: az irodalom jelenével és múltjával.

*

Mihez igazodik költéskor a költő? Ez mindenkor fontos kérdés, nem véletlen, hogy irodalomkritika és –tudomány meg –oktatás ideje és terjedelme nagyobb részében erre keres és találgat jól-rosszul válaszokat. Vagyis az írónak az irodalomhoz való viszonyára. Irányzatára, rokonságára, rokonszenvére, ellenszenvére, illeszkedésére, lázadására.

Hegedűs Géza nem a pillanattal – a kortársi költészettel –, hanem az egész hosszúéltű, több évezredes világköltészettel igyekszik tudatos irodalmárlétének kezdete óta harmóniában lenni: összhangban énekelni.

E nem titkolt szándékát is megdalolta, nem is egyszer. Két mintadarabja ennek a fajta vallomásnak a válogatott kötetben a régebben írott Magyar költészet s az újabban írott Kortársaim az időtlenségben.

Ízelítőül az előbbiből néhány versszak:

A szót kimondani Petőfitől tanultam,
Arany adott erőt merengeni múltakon,
az álmokból Ady ébresztett ifju-multban,
s József Attila volt az agitátorom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S kik itt voltak velem: mióta már nem élnek
beléptek ők is a kísérők sorába;
mint egykor igazán, könyvéből lép elébem,
s leül szemközt velem Radnóti mostanába.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

együtt zendítik a költészet kórusát,
a versbezendülő magyar szavak varázsát,
emléket és tudást sző bennem át meg át,
tágítva értelem és érzelem határát.

Formálta telkemet eszmélődésem óta,
szavamnak ő adott formát és dallamot,
tévelygő léptemet rossz ösvénytől óvta,
és szólni késztetett, ahol más hallgatott.

A másik, 1993-ban kelt versben a világköltészetet is a magyar mellé veszi, mint a maga dalforrását. S világossá teszi: a dal az ő számára egyfajta szükséges emberi beszédforma, az értelmes életnek nem cifra dísze, hanem éltető tartozéka.

Így indul ez a látszólag a közhelyek határáig lépkedő, tanáros ki- és bejelentésekből összeszőtt ének, amely azonban valójában mélységes megfontolandók egészen személyes meggyónásává képes alakulni:

Kik hozzám szólnak s értem őket
kortársaim. – A hajdani
írástudó – bár megelőzhet –
engem tud tovább hajtani
az időben, mely véghetetlen
és sehol sincsen nincstovább.

És Homérosz, Dante, Shakespeare, Voltaire, Bessenyei, Jókai, Vörösmarty, Arany, Csokonai példájának kibontogatása után így végződik e költemény:

Sokat megért a tiszta elme,
ha egyet-mást már megtanult.
Fel van vértezve, fegyverezve,
akinek kortársa a múlt.

S még néhány másik versében is makacsul vissza-visszatér e tárgyra. Hogy világossá tegye, mit is értsünk valójában „időtlenségen”. Hát például ezt (A múlhatatlan múltról című versben):

A múlt ma is van. S mindörökre lesz.
Tagadd, feledd – s eszméd már mit se számít,
bölcselkedésed megcsal és elámít
hited, reményed kábít, mint a szesz.

*

Szó, ami szó: volt időszak Hegedűs Géza költői munkásságában, amikor főképpen kultúrhistóriai lecke­föl­mondás­sá változott át a költői tanulás és tanítás szép szándéka. Az 1960-as években írott „útiversek” nagyrészt bizony ilyenek – e kötetben is találhatók rá bizonyságok.

Az ilyen versekben nincs igazi újdonság. Mert jószerivel nincs bennük kimunkált költői véletlen: egyediségeredetiség; csak hétköznapi: esetlegesség, alkalmiság. (És tudásanyag, de az ilyenformán – nem tesz semmit.)

Hamar rádöbbent azonban a költő, hogy ha már utazó, akkor nem az ismertet bejáró turista, hanem az új földrészre bukkanó fölfedező a követendő eszmény. Amint Kolumbusz példája című szép versében megírta:

Mert üdvös tévedés a létünk,
nem tudjuk, merre is megyünk,
egy olyan holnapot remélünk,
amelyet át nem ér eszünk:
igazság hazugsággá válik
és rosszból támad, ami jó;
törtünk előre új határig,
míg tévedés lesz a való.

*

Hegedűs Géza szerencsés emberként hosszú időn át írhatott. Az idősség persze éppúgy nem érdem, mint ahogy a fiatalság sem. De az biztos, hogy aki hosszan működik, több alkalmat ragadhat meg jóra és rosszra egyaránt. S arra, hogy megformálja saját vonásait. Hegedűs Géza költészetét áttekintve, egyáltalán nem az olykor-olykor emlegetett „jó tanár” vagy „jó diák” képe marad meg bennünk, hanem egy eredeti hangú és az időhöz sajátosan, egyéni módon viszonyuló magyar költőé. Az, hogy Hegedűs Géza a költői tanulást és a tanítást folytonos fölfedezéssel végezte. Tehát az olvasónak is számos fölfedezni érdemeset kínál válogatott verseinek gyűjteménye. (Trezor Kiadó)

VALKÓ MIHÁLY

Történelmet ír le

Bistey András: Lángok a víz fölött

A Lángok a víz fölött Bistey András hetedik könyve, s egy híján csaknem húsz esztendő választja el az elsőtől, mely 1978-ban látott napvilágot, és elbeszélések gyűjteménye. Akárcsak ez a mostani, amelyben kilenc novellája szerepel, élükön pedig „zászlós” történetként egy kisregény áll, melytől címét is kapta a kötet. S bár a műfaj, a novella terjedelmi határait igyekszik kiszélesíteni, tartalmában is gazdagítani, a szerző makacsul hűséges a kedvelt formához, az elbeszéléshez, mely egyesek szerint talán már „divatjamúlt” vagy azt is mondhatnánk „halálra van ítélve”, őt azonban végérvényesen hozzáköti – úgy látszik – elbeszélő kedve, hogy egy-egy történet köré szerveződve mondja el, amit gondol emberről, világról, rólunk. Történeteit az életből veszi, mindennapi megfigyeléseiből indul ki, az irányt pedig a valóság és a konkrét emberi magatartások iránti érzéke határozza meg. Olyan valóságos miliő tárul fel ezekben az elbeszélésekben, amely ismerős számunkra; a való élet türelmes ábrázolásai ezek, ami korántsem jelent azonban valamiféle írói szenvtelenséget: ott bujkál, munkál a történetek mélyén az a türelmetlenség, mellyel szerzőjük viseltetik minden olyan jelenséggel szemben, legyen az szociális avagy csupán morális, amely sérti, csorbítja az emberi méltóságot.

A válogatás külön érdekessége, hogy szinte történelmet ír le a kötet valamennyi novellája, Mert időrendben míg az első az úgynevezett ötvenes évek súlyos feszültségekkel terhes, nyugtalanító atmoszféráját idézi (Családi ünnep, addig a sorban az utolsó a Legemlékezetesebb nyári élményem már napjainkban játszódik, a rendszer­változás utáni idők konfliktusait tárja elénk; azokról a görcsökről beszél, amelyek azok után is megmaradhattak bennünk, hogy szabad lett a szó, hogy megvan a kifejezés szabadsága is. A közbeeső időkre vonatkozó elbeszélésekben is az ellentmondások szorításában élő-vergődő ember jelenik meg – szorongásaival, morális prob­lémáival, a hatalomnak kiszolgáltatott ember, mint például a Maga elmehet-ben, amikor ok nélkül, téve­désből tartóztattak le egy tanárembert, anarchista gyanúval, és aki kénytelen elviselni a hatalom képviselőinek buta arroganciáját, brutális megalázását. Az újfajta kivagyiság, a pénz hatalmából származó gőg kritikáját adja az Egy különös nap vége, amelyben egy újgazdag akarja magának megvásárolni az ünnepelt színésznőt, akár egy „ócska kurvát”. A nagy riport pedig a felfedező újságírás értelméről, a vidéki újságírás viszontagságairól szól, illetve azokról a gyanús üzletekről – olajszőkítés például a takarmánykeverő-telepen –, amelyekkel az új gazdasági rendben oly gyakorta találkozhatunk.

Szerzőnket a Lángok a víz fölött című kisregényben viszont nem igazán a történelem maga érdekli. Célja elsődlegesen nem a tények tüzetes, pontos bemutatása, hanem annak ábrázolása, hogy kiélezett, drámai helyzetekben a szerzett tapasztalatok, a kapott élmények hatására miként alakul, változik az emberi magatartás, hogyan formálódnak a jellem vonásai. A szóban forgó mű csak abban az értelemben történelmi, hogy cselekménye a 17. században játszódik, középpontjában pedig Zrínyi Miklós híres téli hadjárata áll, egyébként inkább nevezhetnők embertörténetnek. Az epizódok füzéréből álló írásban azt követhetjük ugyanis nyomon, hogy egy nagykunsági siheder, bizonyos Kangur Máté, aki marhahajcsárként ér el a Dunántúlra, majd kalandos úton kerül be Zrínyi seregébe, s vesz részt az eszéki híd felégetéséig húzódó harcok sorában, hogyan válik derék katonává, érett férfivá, hogyan edződik meg bátorságban és emberségben. Ámde korántsem ábrázoltatik hősnek, a szerzőtől merőből idegen az eszményítésnek ez a romantikus és egyben didaktikus módja, „hősünk” mindvégig megmarad élet- illetve emberközelben, valóságos emberi dimenziókban.

Van azonban ennek az embertörténetnek bizonyos mesei bája is, főleg a befejezésében, végső kicsengésében érezhetni, ahogyan ez az egyszerű legény a megpróbáltatások hullámveréséből kiemelkedve eljut a boldogság magaslatára – Piroskája oldalán. Egyébként ezt az érzést táplálhatják az olyan mozzanatok is, mint például ahogyan a szerelmét kereső Mátét sűrű erdőben egy rozsét hordó öregasszony igazítja útba jóságosán; avagy annak leírása, ahogyan a szerelmét meglelő derék legény érez örömében: „Nem tudja saját szíve ver-e oly veszettül vagy a Piroskáét érzi a vastag posztókabáton át.”

A jubileumnak is tekinthető Bistey-kötetet a Zrínyi szokásosan szép, gondos kiadásában veheti kézbe az olvasó. (Zrínyi Kiadó)

FRIDECZKY FRIGYES

Három politikussors

Churchill, Franco, de Gaulle

Az Y-könyvek jelen köteteinek együttes megjelenését az „indokolja”, avagy az teszi közös vonásúvá, hogy mindhárom államférfi a hatalom megszerzésére törekedett. Bár külön-külön mindegyik határozott karakter, szuverén egyéniség, a diktátori hajlam rokonítja őket, ez húzza összébb a másság kötelékeit. Ám e másság mögött komoly emberi különbségek húzódnak meg, mert amíg például Churchill mindvégig demokratikus úton, parlamenti ellenőrzés mellett gyakorolta a teljhatalmat, Franco diktatúráját (sőt már korábbi parancsuralmi törekvéseit is) a durva erőszak, a kíméletlen kegyetlenség, ellentmondást nem tűrő embertelensége jellemezte.

Churchill vitathatatlanul korának legnagyobb brit személyisége, aki meghatározó szerepet töltött be a 20. század első felének nemcsak a hazai hanem a nemzetközi életében is. Keith Robbins, a Churchill-könyv írója, számba veszi mindazt a lényeges mondanivalót, amit e témakörben a Churchill életrajzírók századunkban felmutattak, illetve amit hősünk önmagáról és családjáról írt, számtalan kötetben. Igyekszik feltárni mindazokat a tényezőket, amelyek lehetővé tették – éppen Churchill számára –, hogy betöltse ezt a bizonyos „meghatározó szerepet”.

Az első fejezet a Churchill-nemzetség helyét és szerepét a brit nemzetközösségben, illetve a fiatal Winston katonáskodását és írói szárnypróbálkozását tárja elénk. Később bemutatja parlamenti harcát a hatalomért; mint lesz tory, majd liberális képviselő; gyarmatügyi államtitkár, kereskedelmi-, később belügyminiszter, s 1914-15-ben az admiralitás első lordja, hadszintéri tiszt, 1917-től hadiipari miniszter. 1933-tól látja, hogy mint veszélyezteti Európa békéjét a nácizmus, és harcos antikommunizmusát félretéve szorgalmazza a Szovjetunió bevonását egy közös „szövetségbe”. Elítéli a müncheni egyezményt, a „szégyenteljes békét”, sürgeti Anglia hadbalépését. Dánia és Norvégia német lerohanása határozott tettre kényszeríti a királyt, Churchillt kéri fel kormányalakításra. „A háborút nem lehet lagymatagon sem végigharcolni, sem megnyerni” – hirdette, s első' miniszterelnöki beszédében, csak „vért, verejtéket, fáradságot és könnyekét” ígért. Mindenütt ottjárt, ahol csak előmozdíthatta a harctéri sikereket s végül a szövetséges erők legyőzték a német, olasz és a japán területrablókat, megmentették a világot a fasizmus további rémtetteitől.

A hatodik fejezet 1945-ös választási vereségét, az azt követő tíz évet követi, amikor is az ellenzékben virtuóz szólistaként ösztönözte társait, hogy 1951-től 1955-ig újra miniszterelnök lehessen. (Minden fejezet után bőséges jegyzet és irodalomjegyzéket, majd a könyv végén időrendi áttekintést láthatunk születésétől haláláig.)

*

Sheelagh Ellwood, a brit külügyminisztérium Ibéria-szakértője több mint húsz évi kutatómunka ered­mé­nye­ként tárja elénk a 20. századi spanyol történelem egyik legellenszenvesebb alakjának portréját. A toledói katonai akadémia elvégzése után, Franco tizennyolc évesen hadnagy, húszévesen kerül Marokkóba (1912), ahol 1916-ban súlyosan megsebesül. 1923-ban a Spanyol Idegenlégió parancsnoka, 1926-ban már dandártábornok Madridban (34 éves!).

A fiatal Franco már 1917-ben vezető szerepet játszott az asztúriai bányászsztrájk leverésében. Önmagát „az ilyen jellegű feladatok specialistájának” tartotta. A sztrájk szerinte „az első lépés a kommunizmus nemzetünkbe való beültetése útján”. 1934-ben a megtorlás kegyetlensége, melyben az idegen­légiósok, a marokkóiak, a falangisták jártak az élen, minden addigi borzalmat felülmúlt. Lemészároltak négyezer embert, összeszedtek és kegyetlenül megkínozta harmincezer bányászt, harcos baloldalit és szimpatizánst. A felkelés leverése után, augusztustól egészen novemberig „tisztogató” hadműveleteket folytattak brutális eszközökkel.

1936-ig a jobboldali tisztek több kísérletet is tettek a Második Köztársaság puccsal történő megdöntésére. Franco óvatos, biztosra megy: „Amikor majd én lázadok fel, akkor győzni fogok.” A hadseregen belül megszervezi a hozzá közelálló tiszteket, hogy a teljes hálózat készen álljon, ha tettre kerül a sor. A felkelést 1936. július 18-ára tűzték ki; 24-én már Franco a marokkói és a délspanyolországi lázadó csapatok parancsnoka. A továbbiakban a polgárháború lefolyását, a „be nem avatkozási egyezmény”-t, a német és az olasz katonai támogatást tárja elénk a szerző. 1939. március 27-én elesett Madrid, de már előtte: február 27-én Franciaország és Nagy-Britannia elismerte Franco kormányát.

A szerző rendkívül tárgyilagosan írja le, milyen szovjetellenes meggondolások vezették a nyugati hatalmakat a Franco-rezsim konszolidálására.

Franco ágyban, párnák közt halt meg; s a még életében – nagyrészt politikai elítéltekkel – felépíttetett katedrálisban, az „Elesettek völgyében” temetik el.

*

Andrew Shennan de Gaulle-könyve a tekintélyes de Gaulle-irodalom ügyes kombinációja.

A francia és a világtörténelem kiemelkedő személyisége, „mitikus” figura Charles de Gaulle. A francia törté­ne­lem­ben Napóleon óta a legnagyobb államfő. A. Shennan hivatkozásokban bővelkedő munkája érdekesen, olvas­má­nyosan elemzi e sokoldalú ember pályáját, aki Londonból szervezte a francia ellenállást, aki 1944-ben az ország felszabadulásának ünnepelt hőse volt, aki magára vállalta az algériai válság megoldását, elnökként Francia­ország függetlenségét védte szenvedélyesen a nagyhatalmakkal szemben, külpolitikájában nyitott Kelet és a harmadik világ felé.

A szerző idézi Stanley Hoffmann amerikai politológust, aki szerint valójában három de Gaulle élt. Az első Charles de Gaulle, a magánember, aki eseménytelen és kifogástalan családi életet élt feleségével és három gyermekével, s aki közéleti szereplése ellenére valahogy mégis rejtélyes figura maradt.

A második de Gaulle a történelmi vagy pontosabban mitikus de Gaulle tábornok, aki kétszer mentette meg hazáját, s ennek során az „örök Francia­ország” megtestesítőjévé vált. Személye egy előre eltervezett ön­meg­valósítás. Kitalálta a maga számára, a magányos, büszke, független „jellemes ember” szerepét, aki a végveszély pillanatában kiemelkedik az ismeretlenségből, hogy megmentse hazáját. 1940 utáni tetteinek többségét is ez a mitikus személyiség határozta meg, amelyet ő hívott életre.

A harmadik de Gaulle a politikus. Ez a könyv főleg a harmadik de Gaulle-t mutatja be. Arra törekszik, hogy elkülönítse a mitikus elemeket a politikaiaktól. Mert a gaulle-ista legenda, amely de Gaulle saját emlék­irataiban találta meg legteljesebb kifejtését, már teljesen készen állt, s gyakorlatilag semmit sem változott, miután a tábornok belépett a történelembe. A politikus azonban nem volt sem teljesen kialakult, sem változtat­hatatlan ember. Ő is változott, mint minden politikai személyiség, és bizonyos értelemben „megnőtt”, E könyv tárgyát az a hosszú, összetett és befejezetlen folyamat képezi, amelyben de Gaulle elnyerte politikai identitását anélkül, hogy feladta volna a mitikust. (Akadémiai Kiadó)

BISTEY ANDRÁS

Egy város művészeti keresztmetszete

Horváthy György: Völgyhíd

A veszprémi Vár ucca tizenhét könyvkiadó nem először örvendezteti meg az olvasókat országos érdeklődésre is joggal számot tartó könyvvel. Pedig Horváthy György Völgyhíd című interjúkötete első látásra jellegzetesen olyan könyv, amely csupán egy város, vagy legföljebb egy szűkebb tájegység művészeti életének keresztmetszetét adja. Ám ez a tájegység különleges a maga nemében, és a kötet jelentősége ettől már önmagában is növekszik.

A Balaton-felvidék mindig kedvelt tartózkodási helye volt a magyar kultúra kiemelkedő személyiségeinek, a veszprémi színházban pedig az utóbbi évtizedek folyamán a művészvilág sok neves képviselője megfordult rövidebb-hosszabb ideig. S mivel Horváthy György az interjúkat a könyv tanúsága szerint 1975 és 1997 között készítette, természetes, hogy sok olyan magyar és külföldi művésszel volt alkalma szót váltani, akinek munkássága túllép a helyi érdeklődés határain.

Ugyanakkor a gondok és örömök felsorolásában nem csupán egy város, egy táj művészeti körképe bontakozik ki, hanem ennek a zűrzavaros két évtizednek a szellemi arculata is, hiszen a művészet problémái, a művészek alkotói és magánéleti gondjai nem vonatkoztathatók el teljesen az ország gondjaitól.

Horváthy egy megyei napilapba, a veszprémi Naplóba írta ezeket az interjúkat. A napilap adta szűkös terjedelem csupán tömörségre kényszerítette, igénytelenségre, felületes megoldásokra sohasem. A legrövidebb, két-három kérdést megengedő interjúban is feltűnik az újságíró tárgyismerete, őszinte érdeklődése. Nagyon alaposan ismernie kell a táj művészeti életét, aki beszélgető-partnereit évekkel előbbi véleményükkel szembesíti, aki kapásból sorol évtizedekkel korábbi szereposztásokat, idéz kritikusi véleményeket. Ugyanakkor ezekkel az ismeretekkel nem él vissza, nem leleplező interjúkat ír, nem akarja alanyait zavarba hozni, inkább szeretné megismertetni őket és produktumaikat az olvasóval, megosztani vele ismereteit, szolgálni az olvasót a szó legnemesebb értelmében.

Horváthy Györgyöt szíve leginkább a színházhoz vonzza. Ezt nemcsak az bizonyítja, hogy a könyvnek több mint a fele a színházról szól, de az is, hogy érezhetően ezen a területen van leginkább otthon, itt kérdez a legnagyobb kedvvel és érdeklődéssel.

Néhány, országosan kevésbé ismert, de az interjúban nem kevésbé érdekesen megjelenített művész mellett olyanok bukkannak föl, mint a színésznő Demjén Gyöngyvér, a rendező Paál István és Oleg Tabakov, Balogh Elemér, a Csiksomlyói passió írója, Géczi János költő, Szelényi Károly fotóművész, Udvardy Erzsébet festő – hogy csak néhány ismert nevet említsek a hosszú névsorból.

Horváthy jó ízléssel, biztos értéktudattal válogatta meg interjúalanyait, ismerteket és kevésbé ismerteket egyaránt, s biztos ismeretek birtokában tett föl nekik fontos, érdekes kérdéseket. Ettől érdekes olvasmány a könyve a Veszprémen és a Balaton-felvidéken kívül élő olvasók számára is. (Vár ucca tizenhét)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Kilenc könyvről

Tüskés Tibor: A „Jelenkor” indulása (Új Forrás, Tatabánya)
Bíró András: Keresztek, kardok, koronák (Ferenczy Kiadó)
Dékány Kálmán: A piros virág bajnoka (Kráter Műhely Egyesület)
Közjáték vasfüggönnyel (Gondos BT)
A szerelem tornácain (Hét krajcár Kiadó)
Simor András: Irodalmi töprengéseim (Z-füzetek/76)
Eugenio Montale: Naplók – versek (Eötvös József Könyvkiadó)
Paid Géraldy: Hozzád tartozom (General Press)
Burányi Ferenc: Könyörgés apátiáért (Mikszáth Kiadó)

Feketelistán vagyunk, s ebbe bele kell törődni. Nem könnyű, ha az ember megírt vagy ezer cikket, és megtartott ugyan­annyi előadást – de nem is igazán újság, hiszen publikációs nehézségeink voltak (ha már akkor éltünk, s publikálni szándékoztunk) a Horthy-korszakban, aztán Rákosi idején, sőt 1956 után is. Volt egypár lapelkobzásunk, sajtópörünk, sőt még úgynevezett „lovagias ügyünk” is. De hogy „nem ütöttük meg a mértéket”, azt számos, mégiscsak megjelent írásunk cáfolhatta. Jómagam éveken át rendszeresen írtam a Magyar Nemzetbe, az Élet és Irodalomba, rengetegszer szólhattam a rádióban, nem is említve saját lapjaimat.

Most?

Egyetlen orgánum maradt számomra, az Ezredvég, amellyel a magam részéről nagyon meg vagyok elé­ged­ve, s mindezt csak azért említem, hogy egyrészt mi, e folyóirat olvasói és szerzői tisztán lássuk: mire számíthatunk, másrészt, hogy ellen­ségeink is tudják: átlátunk „iroda lompolitikájukon”, amely mind a liberális oldalon, mind a jobboldalon nyilvánvaló. Nemcsak nekem vannak ilyen tapasztalataim, aki alighanem legidősebb vagyok az Ezredvég szerzői közül, hanem a többieknek is hasonló tapasztalataik vannak – ideértve azt is, hogyha nagy­nehezen meg is jelenik egy-egy művük (gyakran összekuporgatott, saját pénzükből, s természetesen honorárium nélkül), azt tudatosan és tendenciózusan agyonhallgatják.

Marad tehát az Ezredvég. Egy szál folyóirat, ami nem sok, de nem is kevés, hiszen egyetlen orgánum is sokat tehet. Hasonlóképpen volt ez a múltban is – erről számol be Tüskés Tibornak, a Jelenkor című folyó­iratról szóló könyvecskéje. Azt írja meg, hogy miként hozták létre 1958-tól Pécsett a legjobb hazai lapot. Nem kel­lett hozzá más, „csak” a megyei tanács támogatása, szerkesztői hozzáértés, kvalitásérzék és tisztesség, melyet a tör­téntekről szerényen számot­adó Tüskés maga testesített meg. Voltak persze a lapnak előzményei (a Sorsunk, a Dunántúl), mégis nagy dolog volt, hogy a helyi sanda mészárosok (egyiküket történetesen Mészárosnak is hívták) és álpártos pesti ellenőrök ellenséges érzületei dacára becsülettel fönn tudták tartani folyóiratukat. Melynek az a sajátos kisugárzása is megvolt, hogy amikor Tüskést egy „megbízhatóbb” elvtárssal váltották fel, az (Szederkényi Ervin) idővel ugyanott folytatta, ahol elődjének abba kellett hagynia.

Valahogy így létezik ma az Ezredvég, s legalább ebben a folyóiratban számba kell vennünk időről időre, amit munkatársaink, barátaink vagy a hozzánk közelállóak produkálnak. Mert hiába kapott néhány jó kritikát például Bíró András, ez inkább személyes kapcsolatainak, megnyerő egyéniségének, semmint művének szól. Ambiciózus történelmi regénye (Keresztek, kardok, koronák) ugyanis nemcsak jószándékú regisztrálást, de valóban kritikát érdemelne: megbecsülést a hatalmas vállalkozásért – családregényben feldolgozni az egész magyar történelmet, amely koncepció első része több nemzedék során keresztül az Árpádkort mutatja be. Karriertörténet ez s nemcsak a középpontban álló családé, hanem a Bethleneké is. Dicséretet érdemel az ügyesen formált cselekmény, bár arról (szerencsére!) szó sincs, amit a fülszöveg ígér: izgalmat, kalandosságot, „félelmetes csatákat, halálos küzdelmeket”. Van ilyen is, de még inkább lelkiismeretes történelem szemlélet, mintegy tudományos megalapozás, jó népszerűsítés, és ami az olvasók számára máig vonzó: konzervatív kifejezésmód. Az, hogy jegyzetanyagában szakszerűen tájékoztat a múltbeli jelenségekről, a királyi udvartól a kutyafajtákig, szintén dicsérendő: a történelem sznobos (mindent tudottnak vevő) felidézése önmagában nem mindig elég.

De nem hallgathatunk a hibákról sem épp azért, mert Bíró tudtunkkal folytatni akarja ezt a történelmi regényfolyamot. (Hasonlót kezdett már vagy másfél évtizede Szentmihályi Szabó Péter, de őt a politika „eltérítette”.) Nem vehetjük szó nélkül tudomásul az olyan szerkezeti hibákat, amely a regény egyik főhősének diadalmas pályáját úgy töri meg, hogy koholt vádak alapján, ártatlanul elszenvedett nyolc évi fogságáról összesen két oldalban számol be (bár az egész mű érdemei közé sorolható összefogott, sűrített volta, csakhogy azért súlyozni kell). Vagy az olyan nyelvi kisiklásokat, melyek szerint a kora középkori Erdélyben egy falu felépítésének „beindításáról” szól az akkori atyafi. Nem kívánunk Kodolányi-féle nyelvi archaizálást, az is nehezen járható út – de bizonyos igényességet annál inkább. Mindazonáltal e történelmi körkép hiteles és vonzó. Sok sikert a folytatáshoz!

Rég barátunk Dékány Kálmán is – én vagy ötvenöt éve figyelem munkásságát. Amely mindig bizonyos szinten realizálódik, nem süllyed, de nem is emelkedik. Az pedig nagyon is érdekes, hogy A piros virág bajnoka című regényének negatív hősnőjét ma teljesen szokatlan osztálytudatos ellenszenvvel ábrázolja: az úri világ felszabadulás utáni maradványait úgy leplezi le, hogy egyrészt bőven él az erotika (olykor bizony kissé idétlen) eszközeivel, másrészt a népi írók második-harmadik vonalának ettől nagyon is eltérő hagyományaival; sőt, mellesleg, a Parasztpárt ideológiájának felidézésére, népszerűsítésére is vállalkozik, kései (de hiteles) párttörténettel szolgál. Rokonszenvesek elbeszéléskötetei is (Közjáték vasfüggönnyel) (A szerelem tornácain), különösen az orvosi tevékenységnek, műtétet elszenvedő értelmiségi szemszögéből való szinte himnikus ábrázolásával (Sebészet).

Nem széppróza, de a fönt említett írói tudatosságnak még letisztultabb, következetesebb példája Simor András irodalomtörténeti jegyzeteinek gyűjteménye (Irodalmi töprengéseim). Megannyi okos észrevétel, sőt felfedezés! Hiba persze itt is akad, például az, hogy ismételten rosszul írja le Zámoly nevét, pedig e falucska Csanádi Imrén kívül még egy népi írókat követő lírikust küldött: Csoórit. De egy-egy ilyen apró hibát nagyon is jóvátesz Simor eredetisége, szellemes szófűzése, szubjektív, mégis általános érvényű társadalmisága, irodalomértése s értékelése. Legszívesebben oldalszám idézném, például azt, amit latin-amerikai költőkről ír. Még elfogultságai is rokonszenvesek: mindig az örök emberi értéket keresi és regisztrálja, az „örök” emberiben mindig kiemelve az elnyomottak, kizsákmányoltak, szegények érdekeit, illetve az azt szolgáló irodalom erényeit.

Baranyi Ferenc bár nem „népi” költő, mégis népi hangon a népért s a néphez szól. És ez az attitűd egyál­talán nem áll szemben európai műveltségével. Baranyi a legutóbb Dante hihetetlenül nehéz szövegét magyarította, s most tán még nehezebbre vállalkozott: Montalét szólaltatta meg egy kétnyelvű kötetében. (Eugenio Montale: Naplók-versek.) Ez az olasz költő századunk legnagyobbjai közé sorolható, ám mint a „herme­tiz­mus” talán legkülönb képviselője, nem mindenki számára írt. Verseinek jelentése nem világos, sajátosan sűrítettek, zártak, mégis több­értelműek, szimbolikusak, sőt rejtélyesek; különös atmoszférájuk van, nem realisz­ti­kusak és nem romantikusok, de nem is „dekadensek”. Baranyi meggyőzően s áttekinthetően szólaltatja meg magyarul a súlyos, sűrű szöveget, s az az érdekes: anélkül, hogy szimplifikálna – átérthetővé, vonzóvá teszi. Miért? Mert a hajdani homályosság mára letisztult, s egy-egy Weöres, Pilinszky révén nálunk is költői köznyelvvé lett, de hogy ezt a nyelvet hitellel s teljes sikerrel magyarul közvetíti, önmagában is Baranyi költői tette. Persze szívesen szólal meg a franciás pikantériák népszerű nyelvén: Paul Géraldy bájos szerelmi etűdjei most is nagyon vonzóak, nyilván többekhez is szólnak, mint Montale, de ez a másféle bravúr, Baranyi költő sok­oldalú­ságának újabb dokumentuma. (Paul Géraldy: Hozzád tartozom.)

E két műfordítással is fontosabb az a saját Baranyi-kötet, a Könyörgés apátiáért, amely a szocializmus mai nehéz helyzetének költői „lereagálásával” él. Nemcsak szomorúság, sőt válsághangulat árad a kötetből, nemcsak (továbbra is) dacos elszántság, harag, hanem egy olyan sokszínű személyesség, amely eleve kikényszeríti a még elmélyültebb formálást. És nemcsak a politikum, hanem a magánélet gazdagsága is jelen van: szerelem és küszködés, költői látás és férfiúi gond, mely egy számomra rokonszenves modernebb-oldottabb kifejezésmódot is lehetővé tesz. Amiben nyilván Montale példája is segített… Akárhogyan is: bármily örökifjú valaki, hatalmas dolog, ha képes költészetét így megújítani.