1.
Levelet kaptam Árpádtól, de nem írt benne semmit. A borítékon ő volt a feladó, és én a címzett, ez stimmelt, a levélpapíron azonban olvashatatlan írásnyomokat láttam. Arra gondoltam, hogy kitörött barátom író szerszámának a hegye, csak ez elkerülte a figyelmét, mert erősen megromlott a látása.
Miért kerülte el viszont a felesége figyelmét? A borítékba dugott levélpapír alján tudniillik ott állt a feleség neve is. Sőt: csak az övé. S nem csupán odakriksz-krakszolva, mint máskor, amikor Árpád neve mellé biggyesztette, hanem valamennyi részletében, akár egy hivatalos okmányon illik. így: Serberebicz Árpádné, Donnnerstag Vivien.
Haladéktalanul vonatra ültem, hogy felkeressem őket. Annyira sokismeretlenes egyenlet meredt rám az üres levélből, hogy a helyes megoldást egyedül személyes jelenlétem esetén véltem elérhetőnek.
2.
Vedlett faluban laktak, tanítóknak épített szolgálati lakásban. Azaz, kertes ház volt, amit Árpád és Vivien szorgalommal gondozott, ámde bizonyos nagyjavítás, mint például a tetőszerkezet cseréje, továbbá az újravakolás folyamatosan elmaradt, s így a ház, a faluhoz illeszkedően, vedlett jellegű volt,
A külső képtől eltérően odabent pedantéria és ellenszenves műtisztaság fogadott. A bútorok huzataira is huzatot húztak, belépéskor papucsba kellett bújnom, s amint rágyújtottam, Vivien kiparancsolt az udvarra.
– Valaha mind a ketten többet bagóztatok nálam! Ne tetessétek, hogy megfulladtok egy cigaretta füstjétől! – fakadtam ki.
– Tudod – toporgott Árpád –, a füst beleeszi magát a falakba. – Úgy lesett feleségére, mint áld jóváhagyó biccentést vár a helyes feleletért.
– Oké – legyintettem. – Akkor legalább tintát adjatok, hogy koccinthassunk. Nektek semmi, hogy tíz év után először találkozunk?
– Ha csak azért jöttél, hogy vedelj, fordulhatsz is vissza – jelentette ki Vivien, amitől persze felment a cukrom.
Fékeztem azonban magam és az önuralommal rendelkezni tudók fölénye érződött szándékosan kifényesített, mégis melankóliába hajló mondataimban: – Várom, hogy egyszercsak fékevesztett nevetés kíséretében leleplezitek magatokat, és megvalljátok, hogy ez az egész csak marháskodás. Híres diákszerelem volt a tietek, és híres diákházasság. Ti is szépek voltatok, és körülöttetek is minden szép volt. A szépség kiváltsága pedig, hogy tiszteletet követel. Egyelőre még ezt érzem irántatok. Házasságotok egyik tanúja voltam, és a barátotok. Úgy éltetek, mint akiknek a kertjében januárban rózsák nyílnak, februárban pedig búzát aratnak. Most pedig – néztem Árpádra – úgy állsz és fülelsz, mint aki berezelt. Még soha nem láttalak ilyen alázatosnak.
Árpád basszusa helyett Vivien vércsehangja visított.
– Az alázatosság minden erények alapja! Ez a magatartás teszi lehetővé, hogy elviselhető ember legyen valakiből, aki korábban csak borszivacs és kenyérpusztító volt!
– Ugyanis mindenki szívből szeretne semmittevéssel pénzt keresni – fújta a leckét Árpád – és ez ellen jó az alázat. – Túlbuzgalmában hozzámondta, ami még eszébe jutott: – Mindenkinek természetes ösztöne, hogy rosszat cselekedjen s az ellen is jó az alázat.
– Állj! Állj! – emeltem fel a kezem. – Más a nemes ügyek iránti alázat, és más a szolgai alázat. Rólad süt, hogy a feleséged szolgája vagy.
Árpád szavai úgy sorakoztak, mintha mind vigyázz állásban tisztelegnének.
– Aki maga is szolgál, annak nincsen szüksége szolgára. Vivien tíz éve olyan szektának a tagja, amelyben követik az égi jelet. En pedig követem Vivient.
3.
Olyan hosszú csönd lett, mintha nem akarna véget érni.
– Elnézést – dünnyögtem. – Nem tudhattam. Tíz éve nem találkoztunk…
– Te most a magad sötét lelkű módján valami rosszra gondolsz, mi? – kérdezte kihívóan Vivien. – Ne hidd, hogy megbolondultam, csupán többet imádkozom.
– Úgyszólván csak imádságon élünk – vetette közbe korábbi buzgalmával Árpád.
Sajnáltam. Vivienre viszont haragudtam, és támadóan kérdeztem: – Miért gondolod rólam, hogy csak rosszra tudok gondolni?
– Azért – felelte Vivien szintén kötekedő modorban mert ahhoz, hogy valaki jóra tudjon gondolni, előbb egyáltalán gondolkodnia kell.
Nem volt szokatlan, hogy összevitatkoztunk Viviennel. Megesett ez Árpáddal kötött házassága előtt is, a kollégiumban. Hiteles emlékeim voltak róla. Kemény volt, mint a márvány, makrancos, mint a kunsági csikó, csípős, mint a csalán, de ünnepi a tartása, és okos a tekintete. Egyik orcáján a Nap ragyogott, másikon a Hold. A velem való összecsapásokban talán külön örömét is lelte, mert méltó ellenfélnek érzett. Lehet azonban, hogy komolyan az a kísérlet vonzotta esetemben, aminek többször hangot adott: valami hasznosat csinálni a velőtlenből és tartalmatlanból.
Jött Árpád a felmentő sereggel.
– Nem akarod látni falunk harangtornyát? Egyéb érdekesség is van… Ugye, kedves Vivien, sétálhatunk egyet ebédig?
Nem érdekelt Vivien. Vettem a kabátomat és azt mondtam: – Gyerünk.
4.
Egy ideig szótlanul haladtunk.
Végül kifakadtam: – Valamikor hidat akartunk építeni a Vénuszig. Hová lett a hajdani láz?
– Nem élhetünk örök lázban – dünnyögött vastag sáljába Árpád. – Csak a bolond hiheti, hogy a házasság mindig nászéjszaka. Milyen lenne az élet, ha mindennap hétfő lenne benne?
– Isten is hétfőn kezdte.
– Elég szent szöveget hallok Vivientől.
– Te nem vagy az ő vallásán?
– Szerintem Isten felekezet nélküli. Hitem van, és nem vallásom. Miképpen jutottunk eszedbe?
– Na végre! Már kezdtem csodálkozni, hogy jöttöm okáról még csak nem is érdeklődtök.
– Most érdeklődöm.
– Ezen is csodálkozom. Nem ti hívtatok?
– Örök meghívásod van hozzánk…
Most már bizonyosra vettem, hogy nem tud a levélről, ezért előadtam a különös történetet. Miután a borítékot is előhúztam, hosszasan vizsgálta, de láthatóan közelébe sem jutott a helyes megfejtésnek.
Nagysokára annyit dörmögött: – Talán Vivien tudná a magyarázatot.
– Akkor maradjon titok az egész – jelentettem ki. – Az ő magyarázata nem érdekel!
– Nem szabadna haragudnod rá. Sokat köszönhetek neki. Például azt, hogy abbahagytam az ivást. Meg valami még súlyosabb veszedelemtől is megmentett. Attól, hogy kolduljak. Rászoktam ugyanis, hogy italra pénzt kunyeráljak, azután meg élelemre. Nyugdíjazásunk után alig-alig éltünk. Egyáltalán van neked sejtelmed arról, hogy mennyi a pedagógus nyugdíj… Olyan szegények lettünk, hogy a madár is sírva szállt el felettünk. Ez persze annak a következménye volt, hogy minden pénzt elhordtam otthonról. A házon belüli tolvajnál pedig nincsen veszedelmesebb. Akkor kezdett Vivien a túlvilágiakhoz fordulni, számomra pedig azt a mentő ötletet találta, hogy koldusként járjam ugyan a falut, de semmi adományt ne fogadjak el, s ha valamennyit mégis rám erőszakolnak, azt költsem az emberekre, mégpedig úgy, hogy játékot veszek nekik. Nem a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek. És arra is törekedjek, hogy megnevettessem őket.
Elsietett néhány lépést, azután visszaindult felém, és egészen az arcomba hajolt; úgy beszélt és viselkedett, mintha bohóc lenne.
– Mért nem nevetsz, testvérkém? Tégy úgy, ahogy én. Húzd szét a szádat, hunyoríts és fuldokolva nevess. Holnapra veszek neked játékot, aminek majd örülsz, és akkor könnyebb lesz nevetned. De addig is próbáld meg. Látom, egészséges vagy, biztosan háromszor eszel naponta, vagy négyszer is. Van ruhád, van hol aludnod, hát mit akarsz még? Ha esetleg most nincsen munkád, bízzál benne, hogy hamarosan lesz, és annak örvendezz. Derűs légy, mert derűs embernek lenni sem akármilyen munka, sőt: a legnagyobb erőfeszítés, ha közben az emberi lét értelmetlenségére gondolsz!
Most vettem észre, hogy külleme is taszító, nem csupán zagyva szövege. Kioldódott vagy soha meg nem kötött bakancsfűző, csipás szem, fekete körmök, többször körbecsavart, mégis földig lógó nyaksál. Szélesre húzott szájából zöldes fogak látszottak ki.
Egy középkorú asszony sietett el mellettünk, de mielőtt továbbhaladhatott volna, hozzálépett Árpád, neki is az arcába hajolt, és vigyorogva mondta neki is ugyanazt, mint amit nekem, csak az asszonyt nővérkémnek szólította. Amikor az pénzt kapart elő, Árpád hevesen tiltakozott, mire a nő földre dobta mérgében a pénzt, és elsietett. Ekkor Árpád lehajolt a pénzért, és a nő után kiáltott:
– Veszek neked játékot! Holnap megkapod! – Ezután lelkesülten hozzám fordult. – Hát nem nagyszerű?! Élvezem ezt a komédiázást! Tudtad te, hogy Itáliában az olyan költeményt, mely szomorúan kezdődik, de vidáman végződik, ősidők óta komédiának nevezték? Dante is ezt a címet adta nagy költeményének, és csak a hódoló utókor tette hozzá a „divina” jelzőt. Pompás mulatság! – Végigmutatott magán. – A maszk, amely eltakar. A kezdeti idők óta keresi az ember az alkalmat, hogy ne annak mutassa magát: ami. Ezért játsszuk a farsangot is, hogy legalább egyszer egy évben letagadhassuk magunkat… Gyerünk haza, mert a drága Vivien elkészítette a fejedelmi ebédet. Fuss!
5.
Arra riadtam fel, hogy valaki rám kiáltott: „Fuss!”
Az ijedtségtől összerándult a gyomrom, és órámra pillantottam, hogy te jó ég! – nem késtem-é le a vonatot?! Árpád és felesége, Vivien küldtek egy farsangi mulatságra hívó, kedves levelet, s már dobtam volna le a takarót, amikor mást súgott az ösztönöm.
Olyan volt az ágyam, akár egy előmelegített koporsó, és kellemes volt benne feküdni. Már csupán töredékekben lüktetett bennem az álom, de így is elborzasztott.
Hátha nem lesz komédiásán boldogító, ha tíz év után személyesen szerzek hírt felőlük. Érdekelnek ők engem? Vagy érdekel igazán bármi egyéb?
Hiszen mindinkább úgy vagyok már az élő világgal, hogy az a jó hír, ha semmi hírem nincs felőle.
„Égessétek el mindet!” – szólt a vaksi
készülődőben nem ismert utakra,
költőnépeknek szép példát mutatva
arról, hogyan kell költőmódra halni.
Spanyolhon dölyföl, büszkesége talmi,
hiába ér Indiákig uralma,
gyönge védőkar az egek sugalma,
noha mást hirdet püspök úr, megannyi.
Jövendőbe .lát a poétaféle,
akit tömlöcbe dugat Olivares,
pártfogó után mindhiába koslat.
Nem küld látomást nemzete fejére,
miként teszi mai napság sok vátesz,
kik elevenen már bűzölgő holtak.
„Ne írjatok politikáról verset!” –
tanácsolja költőnk, ki tévésztár is,
és hozzáfűzi fürge érvként máris:
„E témában jót Attila sem szerzett.”
Költőnk finom lélek, különös szerzet,
ránézésre ez talán nem is látszik,
hermetizmusát megőrzi haláláig,
csak azután nő versé némi szőrzet.
Arról, hogy itt nyomor van, dehogy szólna,
hogy hazudik képviselő, miniszter,
ilyesmivel ő versét el nem rontja.
Pedáns, miként egy jól nevelt filiszter,
ki szamárlétrán lépked fokról fokra,
és főnököt kalaplevéve tisztel.
Mi körül vesz, vesztemre vesz körül,
és mint zenész húrt, mogorvára hangol,
futnék előle, mint írtől az angol,
vagy spanyol, ki baszk láttán menekül.
Alpoézist nem nyertem örökül,
mitikus tájon versem nem barangol,
rangot szerzők közt nem hevít a rangkór,
nem szerzek latinul, se görögül.
Anarchista lélek jár álmaimba.
Bölcsésztudort ritkán hallgatok, bölcsen
vagy bután, vagyok enmagamnak minta.
Ám pénzt szűkösen szerzek ezenközben.
Családos költő penzum-cikkét írja.
Költőpénz kéne, hogy a verset költsem!
Ezek sem jobbak, mint azok,
csontjuk velejéig gazok,
nemlétezőkre szavazok.
Bár lennék inkább eszkimó,
ki tudja, halat enni jó,
s ha fóka jut, kész dáridó.
Pusztulnak falvak, városok.
Macskámmal együtt nyávogok,
és félek, mint az állatok.
Osztozkodnak a kincsemen,
közülük senki sincs velem.
Segíts énrajtam, Istenem!
Ki tisztességgel dolgozik,
retteg hétfőtől szombatig,
milyen új törvény veszi el
bérét, amiből élni mer,
ki semmi pénz után lohol,
s örül, ha végre trógerol,
az is folyvást szabadkozik,
s boldog, ha egyszer jóllakik.
Ilyen a demokrácia,
megtanulja hazánk fia,
ki nemrég erre szavazott,
lekap süveget, kalapot
hivatalnok, ügyvéd előtt,
holttól irigyel temetőt,
aki ott békén nyughatik
a végső ítéletnapig,
amikor Krisztus megjelen
törvényt hirdetni ékesen,
hitvány urat pokolba űz,
örökétig égesse tűz,
s megítéli a népeket,
az ártatlant, a vétkeset,
az élőket, a holtakat,
mindent betöltő fény alatt.
Én márciusban múltam tizenhat, Hugi, a kis féltestvérem három sincsen még. Ha leltárt készítenék, túltennék talán az iskolában tanult, korombeli József Attilán is. Mert nekem nemcsak „Se Istenem, se hazám”, de családom se nagyon van már. A mit sem érő szakmunkás-bizonyítványommal akár az izémet is kitörölhetném… Még a megyében sem akad olyan kocsiszerviz, ahol szükség lenne rám. A mestereknek bezzeg több az eszük: inasokkal dolgoztatnak, azt leírhatják az adójukból. A magamfajta pedig éljen, ahogy tud. Vagy függessze föl a gondjait, ahogy ez a Sándor megtette itt, hogy a franc esett volna bele inkább…
Hogy még ezt is nekem kellett fölfedeznem!
Ki tudja, mióta lóg itt, félbemaradt házának a mestergerendáján (abból is látszik, még az inge is poros, befelé a sarokba rúgott ócska hokedli fölött). Az ablaktalan, hézagos padlás emberbábja az oltári huzatban meg-meglódul, a novemberi jeges szél szirénázik meg rikoltozik. A fenébe, a hátam is borsódzik, ahogy ez a rohadék, dülledt tekintetével újra meg újra a pofámba bámul, ahogy ide-oda tekeredik lustán, azon a kampóra hurkolt szárítókötélen. Ez nem lehet igaz! Utolsó, megüvegesedett pillantásával is engem tagad meg? Még így is? Milyen kérlelhetetlen, milyen kegyetlen, ahogy egész testével nekem csóválja a fejét!
Nyugalmat erőltetek magamra, odahúzom a hokedlit. Fölkapaszkodom rá. Talán ugyanúgy döccen velem is, mint akkor, utoljára vele, élet és halál között. Nem tudok nem hozzáérni, amíg nyújtózva nyiszálom feszülő kötelét életlen bicskámmal. A nagy, merev test még hosszabb, mint életében volt, akkorát puffan a döngölt padláspadozaton, mint egy cementes zsák. Ez lett volna a „nevelőapám”? Fészkébe csattanó bicskám be sokszor szerettem volna, amíg élt és randalírozott, a részeges vérébe mártani!
Még holtában is megdolgoztat, a disznó. És én még stekszért jöttem hozzá. Anyám hülye ötlete volt, röstellt a szomszédtól újra kölcsönkérni, szakadt bukszájában annyi fémpénz se lapult, amiből az ABC-ben egy vacak konzervet vehettünk volna. A kamra, a konyha totál kiürült. Az a falatnyi kenyérmaradék a múlt hétről meg úgy megkeményedett már, hogy csak a teába puhult volna meg, de a teásdoboz is üres bádogharangként kongott napok óta. Nagyiék porcelán liszt- meg cukortartója ugyanilyen üresen ásított a csupasz konyhapolcon. Csak a zománcukba égetett cirkalmas felirat emlékeztetett hajdani rendeltetésükre s egy soha nem ismert jólétre. Hugi pedig úgy sivalkodott, mint akit nyúznak. Naná, francos dolog, ha egy kis vakarcsnak az éhség marja a gyomrát.
Hát maradt más lehetőségem, minthogy átkutyagoljak ide, a szomszéd faluba, elzavart nevelőapámhoz, Sándor-fejőbe?
Lássuk csak, amiért jöttünk. A merev farmerzsebben hiába kotorászok. Sietve leereszkedem a nyikorgó lépcsőn, csak minél távolabb kerüljek az élettelen testtől. Mindent felforgatok az egyetlen lakható szobában, a másikban úgysincs egyéb, csak üres üvegek, létra, kandli meg meszesvödör. Hiába túrom szét a szalmazsákot, a nyomorult utolsó nyoszolyáját, az ócska, lakkhullajtó szekrény ajtaja is hiába marad a kezemben, csak rongyként rángatom ki a rám dőlő üres göncöket. Egy árva fitying nem sok, annyit se találok sehol.
Az indulatok hirtelen kifújnak, kezdek összecsuktam, akár egy colstok. Azért csak elvánszorgok dél felé a helybéli rendőrőrsre. Sokáig zörgők, mire álmos szemekkel, kilazított gatyájába ingét éppen visszatűrve, rosszkedvűen beenged egy ismeretlen hapsi, s én végre elnyöszöröghetem, amit láttam, amit tudok.
Szuszogva lehuppant kopott íróasztala mögé, kelletlenül dörmög, szuszog a felébresztett hatósági személy. Úgy kérdezget, meg körmöli a jegyzőkönyvet, hogy le sem ültet, amíg meg nem tántorodom.
– Éhes vagy talán? – kérdi és a fiókjából sóhajtva előhúzza, kicsomagolja az újságpapírból maradék szalámiskenyerét. Persze hogy falni kezdem, de az utolsó harapás helyett csak nyálat nyelek. A maradék maradékát visszatekerem a papírba, a zsebem mélyére süllyesztem.
Ezután megyünk el „helyszínelni”, de a padláson már nem bírom tovább, kiokádom, amit nagyhirtelen lenyomtam. A zsaru csak egy kicsit tétovázik, aztán elzavar haza.
Istentelenül messze van most innen a mi falunk. Erdő, Duna-part, egyetlen jármű sem jön, hogy stoppot próbálhatnék, bár kedvem se nagyon lenne hozzá. Csak a szél fúj, eibálja a kopaszodó ágakat. Cudarul fázom, zakóm gallérját fölhajtóm, nyakam behúzom, de nehéz megnyújtanom a lépést. A csukám mintha ólommal öntötték volna ki. Mit mondok majd anyámnak? Kishúgomnak? Mi lesz velük? Velünk?
Egy villámként belém hasító gondolat valósággal lecövekel: Úristen! Mostantól én leszek a családfő, ennyi zűr és botrány után?!
A fát még csak összevágom, hogy a kályhában meg a sparheltban be lehessen gyújtani, de paraszt nem leszek senki kedvéért, hogy a konyhakertet ássam meg gyomláljam, mint a többi bunkó!
Nem azért tanultam szakmát, nem igaz? Arról pedig, hogy a más kertjében cselédkedjem, a mások jószágai alól talicskázzam a ganét, hallani sem akarok.
Apám lakatos volt, a franc tudja, hol él a jólélek mostanság, négyéves sem voltam, amikor elhúzta a csíkot, anyám apja pedig ácsként itta el a máját, vagy az állványról esett le részegen, már nem is tudom. És ez a furamód önmagát felfüggesztő nevelőapám is szakmunkás volt, míg a kimaradásai miatt fel nem mondtak neki a Betonban; csak én, éppen én másszak vissza a földbe, mint egy ganajtúró bogár?
Sajnálom szegényt, de szívem szerint – ha bírnék – magam is csak nekimennék az anyámnak, annak a szerencsétlennek: mire szült bennünket? Kölönc csak a kölyök az ilyennek, aki egy valamirevaló csávót sem tud kihalászni két falu vénlegényei közül. A kétbalkezes sorra bevásárol minden palijával. Néhány jó szó, máris elolvad: eteti meg piáltatja a dongó legyeket, aztán nekünk „húzd meg magad”, ők meg zsupsz az ágyba.
De hát miért nem tudott ez az átok Sándor is normálisan élni? A jövő héten töltötte volna be a harmincötödik évét, nem volt olyan vén az istenadta, miért kellett épp most feldobnia a talpát? Hiszen háromszor is visszafogadtuk, a kórházban pedig meglátogattuk mind a hárman, a Hugit meg úgy szerette, hogy a szeme is könnybe lábadt, amikor csak ránézett. Ki érti ezt? A gyógyszerét miért nem szedte tovább?
Az ismerős kertek és házak, ugató kutyák addig húznak és terelnek tovább, míg be nem esek az ajtón. A képem ugyancsak ijesztő lehet, alig kell nyögnöm valamit is. Roskatag világunk pont ettől dőlne össze? Alig hiszem. Anyát már láttam ugyanígy lerogyni a székre, tördelte már máskor is ugyanilyen szótlanul a kezét. Még szerencse, hogy Huginak elhoztam a hekustól kapott morzsákat. Legalább addig nem nyivákol, amíg azon elrágódik.
Szokásom szerint, első mozdulatom a rádió gombja. Híreket karattyol. Az Országházban vitáznak megint. A legszívesebben őket is…
Átkapcsolok a Danubius bömbölő rockjára, hogy a házunk fala is repedjen, ne csak a dobhártyám. Csak ledermedt anyánk nem rezzen. A tekintete most éppen olyan, ahogy maga elé mered, mint a padláson volt Sándoré.
Most ijedek meg csak igazán.
Vasárnap reggel a nap
Beköszönt szelíd sugaraival
Kültelki házak ablakán
Fel a bakancsot, fel a hátizsákot
Zöldellő hegyekben hagytuk lábunk nyomát
Ajkunkról kiáltott újra
Geyer Flórián:
Elég a teológiából
Előbb kenyér, aztán morál!
Lehet, hogy a hit szép fényeit
Az eszmék okos füzéreit
Műhelyek és gyárak
Hívő seregeit
Immáron csak vénült fejünkkel
Hisszük világot forgató erőnek?
*
Fölfelé megyünk? A Dzsidipi a
Bűvös varázsszó, hogy majd ez
Kihúz a mocsárból, miközben
Látom az utcán a Kukabúvárt
A Duna-parti bokrok emberszemetét
A rongyba-koszba züllött
Szeszkazánt, a csövesek
A hajléktalanok seregét
*
A nagy váltás után, eleiben
Még mondták barátaim, a szellemi elit
Tisztességesebbjei
Mi nem ezt akartuk, hidd el
Nem ezt akartuk és nem így…
Hát most mért nem ordítjátok
Mért nem hörgitek
Mi nem ezt akartuk, hidd el
Nem így akartuk és nem ezt!…
*
Talán, mert már fontosabb
A kaparj kurta
Neked is jut Toyota
Ha Isten megsegít
S a tőzsde-index
Még Chryslerbe is beleülhetsz
Ó, igen, a vesztesek
(Finom szavak a nyomorra)
Majd segít az alamizsna
A karitász, a szeretet
*
Ím, elvégeztetett
A nép megfeszíttetett
Függ a kereszten, miközben
Jön, megy s él egy másik életet
Csak azt ne hidd, hogy örökre
Hogy végleg elvégeztetett!
Csak lenne itt egy templom a közelünkben!
Én ott volnék már hajnali harangszókor,
mikor a kakas elsőt kukorékol.
Ott állnék csillagokig, s támasztanám a falat,
se álnok fehér bot, se lábamnál kalap,
nem kérnék én, csak sírnám vissza,
vissza elorzott hitemet.
De mégis: nyári csillagzuhanásra
kalapomat letenném: hátha, hátha!
Mindig terveztünk egy délelőtti, reggeli fotósétát a Vár öreg falai között, hogy az ülőfülkés kapualjakban tanulmányozzuk a beeső reggeli fényeket a falon.
Vittük volna kameráinkat fekete-fehér és színes tekercsekkel, talán a pipákat és egy üveg Bikavért.
Sosem jutottunk el a házak titokzatos belső udvaráig, mert munkánk megakadályozott ebben, vagy ez csak ostoba kifogás, és egyszerűen csak túl lusták voltunk.
Azután volt úgy, hogy a lángoló augusztusban fáradtan heverésztünk Hasznos fölött a várhegy oldalában, s az átforrósodott sziklák kellemesen melegítették oldalunkat.
Pipáltunk, vörösbort ittunk és néztük a vörösen lemenő napot a Cserhát hegyei mögött. Alattunk a faluba lassan beköszöntött az este, s a felgyulladó lámpák alatt autók gurultak le a hegyekből. Nem ért fel hozzánk a hangjuk.
Kilenc felé elindultunk lefelé az öreg földúton – a fenyvesen át – melyen már századok óta jártak át az emberek a hegyen a szomszédos falvakba búcsú idején.
Az út mellett omladozó kereszt állt máladozó mészkő talpazatán, az öntöttvas Krisztus és a Szűzanya foltokban pergette magáról a rozsdát a lábukhoz zöld dróttal erősített műanyag virágokra.
Az öreg, töredezett földút pora magasra szállt fel a talpunk alól, s a néma szőlőkben – néhány éve, mikor még régész szerettem volna lenni – törött, hiányos cserepeket találtam. Csonka, repedt pipamaradványokat, amik még a trágyával együtt kerültek ki a várhegy oldalában elterülő földekre a felkarózott szőlőtőkék köré.
A pipák öregek voltak már, mint a falu és az út, de jeleikkel, díszítésükkel egy régen letűnt világról meséltek, nagyapáink, dédapáink s az ő dédapáik világáról, mely világ a térben itt volt körülöttünk csak időben távol.
Akkor talán még nem volt kitalálva a rohanás, és az időt sem volt fontos órákban mérni. A nap az nap volt.
Reggelenként – virradatkor? – nagybajszú, csendes parasztemberek – akár nagyapám – kapával a vállukon ballagtak ki a hegyre szőlőik felé, s kapálgatás közben talán ők is találtak valami cserepet a földben, amit még őseik hagytak itt nekik, mint ahogy ők is elszórták nekünk örökségüket.
Vörös cseréppipáikból némán szívták a durva, száraz dohánylevelek kesernyés, sűrű füstjét, s még hírből sem ismerték a válogatott Burley és Virginia dohányok szőke aromáját.
S minden vasárnap délelőtt a templomban az öreg fehérre meszelt falak tompán verték vissza mindennapi fohászukat és bűnük bocsánatát az augusztus tüzében.
Ballagtunk le a hegyről és lábunkról magasra szállt a por. Fejünkben szétáradt a bor duhaj melegével, s arczsibbasztó boldogsággal tettük lábunkat egymás elé, és visszaemlékeztünk arra az októberi délutánra, amikor budai kiskocsmákat látogattunk, s züllött, szakállas értelmiségiek invitáltak be a zsúfolt helyiségbe, s ültettek lecsavarozott faasztalukhoz.
Fehérbort ittunk 15 Ft-os pezsgővel és hallgattuk a többiek dolgait, akik teljesen ismeretlenek voltak számunkra, de befogadtak maguk közé, s a részeg emberek őszinteségével meséltek magukról.
Balázs éjfél felé melegszendvicset próbált készíteni, aztán bambán képeket nézegettünk, a rajzait. Történeteket kusza, sötét vonalakban és fotográfiákat extra kemény papíron.
Kafka és Jézus jött elő a fal mögül s ült le mellénk az öreg díványra néhány szó erejéig. Kézbe vették a képeket és hallgatták ők is Garbareket. Megült a csönd a szobában, és négyen szívtuk be a cigaretta kesernyés füstjét. Kortyoltunk néha a poharakból, Balázs időnként kazettát cserélt. Kinn már hajnalodott.
A nap mint mindig, most is megjelent a hegyek fölött és sugarai lassan bekúsztak a Mátra védett völgyeibe, hogy színt adjanak a leveleknek és a fákrepedezett kérgének.
Emlékszel?
Azon a hajnalon a rétre mentünk ki a város határába és némán néztük a lassan eloszló ködöt.
Ősz volt és átnedvesedett a cipőnk.
A köd szürkén és méltóságteljesen húzódott vissza a vasút felé, elosont a fák vastag törzse mellett és átlibbent a hideg acélsínek felett.
A nap kibukkant a hegyek mögül és fénye végigömlött a szántóföldön és a réteken. Néhol az út másik oldalán még lábon állt a nedves kukoricaszár.
Az árkon túl, ott ahol egy nagy hurkot vetett az út, egy szarvas állt. Felénk fordult, némán néztük egymást. Balázs lassan felemelte a Sixet és ujjait a hideg objektívra igazította.
Hallottam hogy halkan kattan az orsó, ahogy felhúzza a gépet és vár a megfelelő pillanatra.
A fény felborzolta a szőrt az állat nyakán. A szarvas felemelte a fejét és bele szagolt a szélbe, aztán hátat fordított nekünk és beballagott a fák közé.
– Láttad?
– Láttam – mondta Balázs.
Elindultunk a vizes fűben vissza az útra, hogy a falun túl majd felkanyarodhassunk a hegyek felé.
Üres, felszántatlan földek mellett mentünk el, amit a tsz-ek feloszlatása óta nem vetettek be. Két éve itt fényképeztünk búzatáblákat a lemenő napnál. A meleg agyunkra telepedett és kiszárította a bőrünket.
Szállt a por az út mellett és a falu másik végén fekete lajbis, fehéringes ősz bácsi kaszálta a hersegően friss füvet.
Kalapját a diófa alatti gangára tette s minden suhintásnál megroggyant a térde. Balázs szerint ez Ilfordra kívánkozott. Néztük az ősi, évszázados mozdulatsort, mely erős és titokzatos volt mint a tánc, amit már századok óta ugyan úgy táncolnak, most már egyre kevesebben.
Ittunk az egyik kék kútról, és öregemberek emelkedtek fel a kispadról, hogy visszaköszönjenek nekünk.
– Pestiek?
Két ember egy augusztusi délután gyalog és fényképezőgéppel. Csak pesti lehet…
Az átalakított, öreg román templom mellett mentünk ki a hegyekbe, a szétrombolt kisvasút nyomvonalán egyre följebb a fák közé, ahol két nyest várt minket egy ágon, mozdulatlanná merevedve a megdöbbentéstől.
Aztán pár óra múlva vörösbort kortyolva hevertünk Hasznos fölött a várhegy oldalában, és némán szívtuk a ritka fű között olcsó pipánkat.
Észrevettem, hogy Balázs elgondolkozva rágja a pipa fekete műanyag szárát és az üveg után nyúl. Keze alá igazítottam és néztem, ahogy nagy kortyokban elmélyülten issza a nehéz vörös italt.
– Langyos – mondta aztán.
– Ebben a melegben…
Augusztus volt, és naplemente. Hevertünk a várhegy meredek oldalán, fejünk fölött a poros falakkal, aminek átforrósodott kövein apró zöld gyíkok surrantak keresztül.
Csend volt. Szembe velünk az út másik oldalán a Hét Vezér Koporsója feküdt lustán a melegben.
A faluban időnként felugattak a kutyák.
– Megyünk? – nézett rám Balázs.
Zsibbadó arcomra szállt egy léha szúnyog és lábamban éreztem már a délutánt. Jó lett volna még feküdni a ritka, vékonyszálú fű között de már kezdett hűlni a föld.
– Induljunk – mondtam halkan, s bíztam benne, hogy lefelé Balázs nem akar majd beszélgetni, mert gondot okozott volna egy-egy bonyolultabb mondat, akárcsak ott Budán, talán másfél éve.
Órák után lehetett valamikor még a hét elején.
Vagy akkor még tartott volna az Enciklopédia? (Szegény, jó Guszti bácsi.)
S mi hatan két-két korsó édeskés barna sör mellett megoldottuk az egész Balkán-kérdést. Mi hatan, a Stoppban. Ez azóta sem sikerült senkinek.
Esett közben az eső, s ez jó ürügy volt az újabb körökre, s emlékszem, a pincérnő a kedvünkért Doorst rakott be, s mi hatan a kellemes melegben szakmai és egyéb problémákról beszélgettünk.
Kilenc felé – már elég hűvös volt – libasorban kijöttünk az ajtón és persze férfiasán megtaláltunk minden pocsolyát…
Mentünk szép lassan lefelé a hegyről. Balázs lóbálta kezében a kiürült üveget, halkan dúdolt valamit. Előttünk ugattak a kutyák és a házak világos ablakai mögött most terítették meg az asztalokat a munkásbuszok utasai számára.
Ötkor kelő, meglett, inas férfiak kopott kabátban, cigarettával szájukban az állomásokon, töredezett bőrtáskáikban tízóraival. Ingáznak minden nap, mint ahogy ingáztak mindig is egész életükben, s meló után talán betérnek egy-egy fröccsre a gyár melletti talponállóba.
Hétvégeken ülnek a tv előtt, és dolgoznak a háztájiban. így élnek. Jöttek néhányan felfelé a busztól. Fáradtan, kimerültén, kiszáradt kezükben lazán lógott a nejlonszatyor. Az egyikből kilátszott a kőműveskalapács meszes, habarcsos nyele. Némelyikükön poros, kopott svájcisapka, hosszú, repedezett körmük között cigaretta parázslik.
Jól látni a félhomályban. Elmegyünk mellettük. Köszönnek.
A falu után letérünk az aszfaltról egy dülőútra, be az orgonabokrok közé. Megállunk egy pillanatra míg rágyújtok, és nézzük magunk előtt a házak fekete körvonalait.
– Hideg lesz holnap – mondja Balázs
Előttünk valahol fácán rikolt.
Ülök, és nézem, és hallgatom őket
tűnődve, végül hogyan hagy nyomot
rajtuk a kérdés, mit életük fölvet,
s válaszuk miért az untig szokott.
Mikor vált reflex a gondolkodásból?
Mitől lesz mosolyuk százegyszer vigyor?
Szívük se vágyat rejt, csak görcsöt ápol,
kétségük sem kérdez, mint inkább tipor.
Akiktől csupán a lakk karcolódik,
nem marad emlékük a felszín alatt,
magukat álmodják, nem a valódit,
világuk kártyaként esendő falak.
Újra belémnyilallt kóbor-lovagságom,
pedig rég jött elő, igen-igen régen.
Mintha képzelődnék, vagy valami álom…
szeplős Dulcinea állt a Deák téren.
Még a föld alól is jöttek az emberek,
de mind csak egy kedves könyvárus lányt látott.
Ekkora nagy rontást milyen átok lehet,
hogy nem veszik észre a való világot?
Várakozásban felfedezetlen
itt ülök ma is abban a csendben,
ahol az útra szürkülő ködök
elfedik, kihez és honnan jövök.
Gondolatomban hol kopog léptem,
mért keresem, ha nem üzen értem,
nem esve térdre a tények előtt,
hol, hogyan szerzem hozzá az erőt.
Koromsötétben kíséret nélkül
sejtve csupán, hogy van-e híd végül,
úgy elképzelve a túlsó partot,
amint a hiány képeket alkot.
„Sárgát és pirosat ittunk összevissza,
zöldet is, mindenféle vad szeszeket…”
(Kosztolányi: Esti Kornél)
Várj, ott kezdődhetett a jogi egyetemen. Elmondom. Tölts addig. Abból a zöld üvegből.
Mondtam Palinak, ne hagyjuk ott azt a nőt. Hogy később megbánjuk. Hiába, nem tudtam, mi ütött belé. Egy hónappal előtte Pali még maga ajánlotta volna föl a lehetőséget, cinkosan hunyorogva. De akkor már csak hallgatott.
Ott állt a lány a jogi kar szürke, porral lepett épületének második emeletén, az ablak mellett. Emlékszem még szőke hajára. (Talán aranyszőke.) Nézett minket, ahogy sietve lihegtünk a lépcsőforduló homályában, zöld macskaszemével. Belesajog mindenem, Pali, te marha, ha erre gondolok. Csak fölkapjuk két oldalról, lágyan a térde alá nyúlva, átkarolva könnyű derekát és vállát, nem sikoltozott volna, ebben egészen biztos vagyok.
Na szervusz, igyunk Palira, szervusz.
Talán tél volt. (Végre is nem jegyeztem föl a noteszomba.) Mindenesetre hó nem esett, de fagyott mégis. (Katalin kopogós.) Akkoriban nehéz borokat ittunk esténként a homályos kollégiumi szobában, mi elsőévesek, az utcáról gyéren szűrődött be a lámpafény. Halkan beszélgettünk, hogy ne zavarjuk társaink ragadós, sűrű hortyogását. (Almákat vágtunk a borba, hogy iható legyen az a savanyú lé.) Részegen és kimelegedve csatangoltunk a kihalt pesti utcán. Hazatérve az is megesett olykor, hogy ruhástul aludtunk el.
Aztán a hó is megjött. Kocsmákba jártunk, egyre többen, olcsó fröccsborokat ittunk dideregve, hogy aztán az egyetemi klub fülledt, párától lucskos levegőjében melegedjünk föl.
Később kitavaszodott. Én szorgalmasan írtam leveleimet haza, Kákónak, féléves szerelmünk még nem tűrt mulasztást, pihenőt. De Pali már október óta volt nő nélkül, felfedező útjait nem kísérte szerencse. (Legalább nem kell minden hétvégén hazarohangálnom, mint neked, mondta.) Politikusi érvelései térdre kényszerítették minden kétségeimet. Egyszer, amikor az aula hosszú termein haladtunk át, erősen bámult meg egy lányt, de az pillantásra se méltatta. Akkor azt mondta. Nem lát benne komoly kapcsolatot.
Aztán ugyanez a jogi egyetemen. Csillámlott az a nő. Izzott. (Kicsit túlzók, persze.) Ott állt, no mindegy. Igen, már mondtam egyszer. Meg hogy Pali egy marha. Igen, ezt is.
Mámoros éjszakák jöttek, egyre vadabbak és rövidebbek. Gyakran már világosban botorkáltunk a hűvös, hajnali utcán a kollégium felé. Aztán másnap alig emlékeztünk. És főleg Pali. Palinak mindent újra kellett magyarázni, minden jelenetnek, minden viccnek az előzményeit. Szinte újra kellett játszani az éjszakát, újraélni egyes mozzanatait. (Persze nem bántuk, röhögtünk ismétléseinken, egyre jobban.) Aztán piros pörköltöt faltunk reggelire és pusztítottuk a szódabikarbónát. És amint rendbejött a gyomrunk, rohantunk a kocsmába.
De Pali mintha vesztett volna lelkesedéséből. Igen. Úgy láttam. Várd ki a végét.
Zöldruhás lány (amennyiben ruhának lehet nevezni azt a mélyen kigombolt, zöldszínű blúzt, amit mindössze magán viselt) lebegett előttünk, persze rendesen leitattuk, csak pénztárcánk bánta. Én Palinak hagytam a prédát, és ő a legnagyobb nyugalommal adta el egy korsó sörért Szakolczainak, aki szobatársunk volt akkoriban. Szakolczai boldogan fizetett.
Aztán egy másik alkalommal. Jócskán részegek lehettünk, de annál szomjasabbak, csakhogy zsebünkben nem csörgött már csak néhány tízes. Pali ekkor meglátott valakit, egy kékszemű, alacsony lányt, hosszan nézett a szemébe, aztán azt mondta, röhögve. Te, koitálok vele, ha fizet egy sört. (Reggel álmosan jegyezte meg, hogy ez az egész egy hülyeség volt, mert ha ez egy okos nő, nagyon jól tudja, hogy sör nélkül is lefekhet vele.) Persze, mert neki csak az okos nők.
És akkoriban láthatta meg Veronika térdét is. (Mármint nem egyéb testrészei mellett.) Veronika csoporttársunk volt, elegáns kis nő, abszintzöld kosztümjében gyakran odaült hozzánk. A lábát keresztbe vetette, és rágyújtott egy cigarettára. Unalmas volt. Lassan beszélt, értelmetlenül. De remek kis térde volt. Pali első látásra beleszeretett (a térdébe, természetesen). De őt is untatta Veronika. Csak nézte a térdét és azon gondolkozott, milyen ürüggyel lóghatna el. Beszélgettek és Veronika közelebb húzódott hozzá. Térdét hozzáérintette a térdéhez. De Pali valahogy nem tudta őt elképzelni meztelenül. És ez zavarta. Gyorsan kitalált valamit, fölállt és elmenekült. Kiesett Veronika térdének bűvköréből.
Lassan már a május is elmúlt, de Pali még mindig elvétette lehetőségeit. És esélyei egyre romlottak. Talán szándékosan is, ne szakíts félbe kérlek, többet ivott már, hogy ne kelljen a nőkkel törődnie, s másnapra könnyűszerrel elfelejtse az egészet. Persze, meg lehet érteni. így elkerülte korábban rosszízű csalódásait.
Nyakaltuk a bort, sárgát, pirosat, és futottak előlünk a nők, szőkék, barnák, vörösek. (Feketék és festettek is, természetesen.)
Szakolczai kaján örömmel távozott mindig előttünk, sohasem egyedül. Reggelig üres volt a szoba. Persze, nekem ott volt Kákó, hétvégeken beletemetkeztem, s fölszívtam belőle egy újabb hétre valót.
De Pali magában volt. Havonta járt haza, hogy a vonatköltséget is elihassuk. Lefogyott, arca beesett. Szeme alatt kékes színű karikák villogtak.
Igen, lassan már kerülte a nőket. Ezernyi indok volt a tarsolyában, mely megmagyarázhatta viselkedését, egyre gyógyíthatatlanabbá váló tartózkodását.
Egyszer, emlékszem, azt mesélte, hogy az éjjel Lukács Katival álmodott, ő volt, bizonyosan, fekete, rövid haja, nagy melle minden kétséget kizárt. Meztelenül látta, Kati fölkínálkozott neki. De Pali semmiféle hajlandóságot sem mutatott álmában, sőt, mint mondta, küzdött ellene, hisz a valóságban sem igen szerette, verítékben úszva ébredt, mintha pedig elfogadta volna ajánlatát. Még álmában is kerülte a nőket.
És talán, épp ezért, őt meg a szerencse kerülte.
Egyik este kártyázni kezdtünk. Jó volt a hangulat, hátunk mögött zörgött egypár borosüveg. Néha daloltunk is. Nem beszéltünk a nőkről. És Pali, bár általában nyeri az ultit, azon az este végig veszített. Nem tehettünk semmit. Bármelyikünk is volt a partnere, veszített. Egymaga volt, akkor is. Azt mondta, a szerencse forgandó, de másnap, harmadnap is veszített. Negyedik nap már nem ült le kártyázni, tanulnia kell, ezt a kifogást adta. (Ami abban az időben elég gyönge kifogás volt.)
Harsány röhögései megritkultak, szeme csillogása megfakult. Naivan ugrott be minden rossz tréfának, lassan ő lett minden ilyenek célpontja. Aztán kényszeredetten nevetett rajtuk ő maga is. (Önmagán.) Bátorsága, vállalkozókedve kiapadt. Ötletei (valaha brilliánsak) színe megszürkült, mint a hamu.
Szomorúan ült a kávéházban, Évának, a teltkarcsú pincérlánynak nem csipkedte meg a fenekét. (Annál inkább Szakolczai.) Kifelé menet nem súgdosott disznóságokat a fülébe. Már Éva is csak lemondón legyintett.
És a nők, a nők nem akarták ostromolni, az istennek sem. Pedig ez lett volna talán utolsó esélye. De ez sem. Nemet mondott Klárinak, annak a magas, szökés hajú lánynak, akit mi kértünk meg, szórakoztassa kicsit. Igen, mi. Ne háborogj. Mit tehettünk volna. Igyunk inkább, szervusz.
Mi kértük meg. Aztán mi is lemondtunk róla.
Amikor egy pénteken berúgott másfél liter bortól és eltűnt valahová, nem siettünk utána. Titokban reménykedtünk, hogy a villamos elé zuhan.
De nem zuhant. Ment minden tovább. Úgy járkált az utcán, mint a holdkóros, gyakran a láz is gyötörte. Gondolatai (egyébként kitűnőek) összecsuklottak, mint a bicska. Erőtlen volt befejezni őket. Sőt. Viták közben saját érvei nyomták a földre, idő előtt föladta a küzdelmet, amit pedig valaha ő vitt mindig végig. Megadóan legyintett. Néha összezavarodott. Föladta. Nem hitt többé magában.
És jött a nyár. Jöttek a vizsgák, a száraz, szomjas éjszakázások, égett a szemünk, hasogatott, szét akart szakadni a fej. Kisebb delírium is kínzott egynéhányunkat. És menni kellett, intézkedni, leckekönyv, vizsgaidőpontok, utóvizsgák. Tűzött a nap, homlokunkról csurgóit a veríték.
Pali már nem volt otthon vagy öt hete, rendes kajára meg nem volt pénze, azt ette, amit anyám csinált. (Szakolczai sosem hozott otthonról ételt.) De ez nem lehetett elég egy száznyolcvanas fiúnak, aki annak idején egész csirkét evett ebédre, fél tál nokedlivel. Sorvadozott. Lötyögött rajta az a kifakult, elviselt szürke öltöny, vézna nyakkendője mulatságosan lengedezett. Tűzött a nap és ő napról napra, óráról órára gyöngült. Vánszorgott a vizsgákra, remegett a gyomra és a keze (már nem az alkoholtól), hogy aztán hazatérve utolsó erejével még’ meglobogtassa fekete indexét és elterüljön az ágyon.
Legközelebb már én támogattam vizsgára, kioldódott cipőfűzője, meglazult deréköve csüggedten poroszkált a nyomában.
Ügyeit is nekem kellett intéznem, ha bementünk valahová, magától érthetően felém fordult mindenki. Róla van szó, kérdezték. A kocsmákban, ahol már fél liter boroktól berúgott, én hívtam a pincért. Borravalót is én adtam, sokszor az ő pénzéből. Kollégiumi kiköltözését és jövő évi felvételét, egyetemi ügyeit is én. Én tárgyaltam a nevében, levelet írtam, telefonoztam okos érveit én sorakoztattam föl.
De már nem ment ez így sokáig.
Rikoltoztunk, üvöltöttünk az egyetem aulájában az utolsó vizsga után, telefüstöltük az egész termet. Kannákból folyt a sárga bor, ingünkhöz hamu és izzadtság tapadt. A nyárra készültünk, az engesztelhetetlenül forró nyárra.
És ott ült közöttünk, köhögve a cigarettafüsttől, el-elfintorodva a bor savanykás szagától. Senki sem törődött vele. (Szakolczai egy nő fenekét fogdosta.) Ott ült Veronika is, elegáns abszintzöld kosztümében, és villogott pompás kis térde, fényesen. Beszélt, beszélt egyfolytában, de Palit mintha észre sem vette volna, összeolvadt a kékesszürke füsttel.
Engem nyaggatott. Gyötört. Beszélgetni próbált, de untam mondatait, elhasznált, beteg szófordulatait. Veronikára figyeltem, de nem hagyott békét. Gyűlöltem akkor, kimondhatatlanul. Elviselhetetlen volt jelenléte a földön.
Amikor aztán a Szabadság hídon mentünk át, arra gondoltam, hogy beletaszítom a vízbe. Félkézzel elbántam volna vele. (Mint egy zsákot.) A Duna nyugtalanul hömpölygött alattunk.
De nem tettem. Megmentette valami, egy egészen apró körülmény, ami épp az eszembe villant. Véletlenül tudtam, hogy másnap mindenképp haza kell utaznia. Hogy másnap végre megszabadulok tőle.
Igen, ez történt, ne csodálkozz. Te sem éreztél volna másképp. Gyűlölted volna és gondolatban beletaszítod a Dunába. No, de hagyjuk. Igyunk inkább. Hogy elfogyott a bor, sebaj. Fölbontjuk ezt a másik palackot.
Szeretem nézni, ahogy a fény áttör ezen a zöld üvegen. Lustán, megfontoltan.
És aztán mégis mohón ömlik szét. Mint Veronika ruháján. Térdén. Tényleg, ittál már abszintot?
Két szuronydöfés
és bordareccsenés közt
meghalt az apám.
Katonaládájáról
mindennap letörlöm a port.
Milyen vakító a hold!
Álmok bozótjából,
mesék zsombékos rejtekéből,
a bizonyosság
megközelíthetetlen búvóhelyeiről
ilyen könyörtelen ragyogással
lép majd ki egy napon
a törvényen kívül helyezett,
holtnak hírlelt igazság:
hőkölő szemekbe fény csap,
koccanó fogak közt
fogadalmak futkosnak,
s az aljanép vacogva
földhöz szorítja homlokát.
Angyalföld.
A kocsma felé megyek: hányás, húgy, kutyaszar.
És egy szőke nő. Kék, hosszú ruhában, finom,
kicsi sarkú cipőben lassan, feszülten, minden
pillanatot megmérve ment előttem. Tán sose
járt erre. Mentünk. Én hazaigyekeztem. A kocsma-
ajtó mellett van a házunk ajtaja. Még láttam
a jelenséget, befordult a sarkon, alighanem
másnap. Ugyanúgy és ugyanabban a ruhában.
Aztán ősz lett és most tél van. Ma köszöntünk.
Zöld kabátban volt, azt is kigombolva, már nem
azokkal a lépésekkel, mosolyogva jött, megint
ugyanazon az utcán. A kocsmát elhagyva és,
gondolom, befordult a sarkon.
I.
Annak a fotelnek a lába már Juli életében meglazult. A kárpitozása is megkopott. Nem érdemes megcsináltatni, mondták. Veszünk újat. Szebbet, jobbat. De aztán jött a betegség, meg ami utána… Kit érdekelt a fotel?
Majd eljött az idő, amikor arra gondolt, mégis kellene egy új fotel. A réginek a lába, akárhányszor megragasztotta, újra meg újra kiesett, a rongyos huzat alól itt is, ott is kitüremkedett valami ronda, fosztó habszivacs.
Az áruház termeiben tucatnyi karosszék. Antik, modern, bőrfotel, selyem- és bársonykárpit, szalmafonatos, tévénézéshez dönthető, állítható, még hintaszék is, mint a nagyszüleinél annak idején. Ráérősen sétált, nézelődött a bútorok közt. Majd meglátta azt a fiatal párt. Akkor éppen a konyhabútorokat nézegették. A szőke lány a szekrény simán gördülő fiókjait húzogatta, a villanytűzhely ajtaját nyitotta ki. – Milyen tortákat fogok sütni neked! – Tudsz sütni? – kérdezte a fiú. – Te bolond, majd meglátod! – Meg is akarta legyinteni, de a fiú ügyesen elhajolt. Egy nagy kolóniái szekrény előtt álltak. – Ez drága – mondta a lány. – Meg nincs is annyi hely. A kis szobában majd a kicsinek…
Egymásra nevettek, szinte futottak tovább. Hálószobák. A fiú gyorsan körbe pillantott. Senki. Csak ő, egy öreg vevő, a sorba rakott karosszékeknél. – Idenézz! – mondta a fiú, és fürgén hanyatt vetette magát a széles franciaágyon. – Ez aztán a kényelmes, a jó…
Ő meg valami nyilalló fájdalmat érzett a szívében, valami szorítást, halálos fáradtságot. Új fotelt?
Kapaszkodott a lépcső karfájába, amint ment lefelé, ki az áruházból.
II.
Zötyögött, zörgött, csörömpölt az a villamos, szürke külvárosi utcákon, szürke házak hámló falai között, kora délutáni szürkületben, szürke, fáradt, beesett arcok, talán a temetőbe, de hiszen Mindenszentek, Halottak napja már elmúlt, talán csak haza, szürke munkanap után a szürke otthonokba…
Az ablaknál ülök, nézem az ismeretlen ismerős tájat, gyárat, roncstelepet, a szemközti két ülésen, háttal a menetiránynak idős házaspár, mellettem egy idős férfi, talán még nálam is öregebb, szürke a kabátja, szürke a haja, szürke borostás az arca, a szeme, a térdén nyugvó fáradt keze.
Az asszony, velem szemben, mintha nem is a férjéhez szólna, rá se néz, csak I mondja, mondja… mert én csak gürcölök, robotolok, mint az állat, hogy mire hazajössz, az asztalon legyen… és te tegnap is csak… Sose oda teszed, ahol a helye, I mondja szürke, fáradt hangon a férfi, folyton kereshetem, mikor tanulod meg I '.égre… Most is leetted a nadrágodat, nézzed, micsoda ronda folt, ezt már ki se I tudom venni, ha megfeszülök is… Mikor, mikor volt az? Amióta tévé van, nem I mentem ki a meccsre… hogy akkor hová…? Mert a Kovács persze el tudta intézni, I hogy a nyugdíja mellé… te mindig ilyen voltál… A tiéd még arra se volna elég, I hogy… ha én nem hajtottam volna mindig, mint az állat… Mert minden az én I államon… a gyerekek… te egy tányért, egy poharat soha el nem… A haverok… nem mondanád meg, hogy mikor…? Szegény, jó anyám, ha egyszer feljött hozzám… Mikor, mikor jöttem úgy haza? Talán húsz éve, egyszer… mert ha a Kovács egyszer feljött sakkozni hozzám, azt is kinézted… A cipődet egyszer kitisztíthatnád… azt is csak én… Hogy ha nincs rajta gomb, ne tedd be úgy a szekrénybe… ebben a rohadt életben meg nem tanulod…
Mint a villamos zörgése, csörömpölése… zötyög, megáll, aztán tovább…
Mellettem a szürke öreg figyel, kissé előre hajol, issza a szavakat. Ránézek. Látom, a szája is elnyílik résnyire, s a szürke arcon, a szürke borostákon csurog a könny.
III.
Mocskosabbak voltak a lucskos, csatakos aszfaltnál. Egymást támogatva, vagy inkább egymásba kapaszkodva mentek a járdán, neki-nekidőlve egy másik világ, az otthonok világának melegét, biztonságát őrző falaknak. Valamikor talán még sportos melegítő ruhájuk, bőrük egyformán szürkésfekete, szétmáló; kukák, szemetesvödrök mélyéről kikotort bűzös maradékok tudj'isten mióta rászáradt és most esőtől felázott masszájával átitatott. Arcvonásaikat a nap, a por, a hosszú nappalok és még hosszabb éjszakák, és a jobb falatok helyett az alkohol, az alkohol és megint csak az alkohol összegyúrta, átáztatta, összemosta, hogy aki rájuk nézett, ha el nem kapta gyorsan a szemét, meg nem mondhatta, harminc- vagy hatvanévesek-e. Csak azt, hogy csúnyák. Nagyon csúnyák. Amint neki-nekiütődtek a falnak s egy-egy pillanatra megálltak, hol a férfi nyomott egy gyors csókot a nő füle tövére, hol az csimpaszkodott a nyakába, s szorította arcát a borostás férfiarchoz.
A Rákóczi út sarkához értek. A lámpa pirosat mutatott. Ők is megtorpantak, majd álltukban szinte egymásra borultak, ölelték, szorították, csókolták egymást. Nem fújt már nekik a hideg tavaszi szél, nem voltak ott az emberek, nem volt se múlt, se jövő, csak ez a pillanat, ez a varázs, ez a csoda, ez a földöntúli, sugárzó boldogság.
Aztán a lámpa zöldre váltott, a tömeg nekilendült, de a nő megingott a járdaszélen, elbizonytalanodott. A férfi lelépett, felmosolygott az asszonyára, s valami hihetetlen kecsességgel, gyengédséggel nyújtotta kezét, és emelte le könnyedén, finoman az úttestre. A lámpa megint váltott, de ők nem mentek tovább, csak álltak, összeölelkezve, boldogan. Majd megint zöldet és újra pirosat és megint zöldet mutatott a lámpa. Mercedesek, Trabantok, taxik, teherautók álltak, torlódtak, sietős üzletemberek, idősek, fiatalok, türelmetlen sofőrök ültek a volán mögött, és senki sem dudált rájuk, senki nem villogtatott, nem sürgetett. Buda felől a késő délutáni nap is kisütött, aranyló ellenfény fogta körbe az önfeledten álló párt, s az emberek csak nézték, nézték őket szótlanul.
Szépek voltak. Szépek? Gyönyörűek.
hexameterekkel hígítom a ruhád
hogy lényedből lássak egyre többet
négy adag szénsavas szonett
és egy szoknya kell az éden-szörpnek
a rímek blúzod rostjai közt
kis nyílások apró hézagok
olyankor mindig nappal van
én pedig versből sugárzó fény vagyok
s hogy gondolat-galériámban
egybeálljon a sok-sok flört-pillanat
két-három magányos éjszaka
meg néhány jambus a kötőanyag
„Úgy bizony, én láng vagyok”
VÁNDOR
Mit keresel még, drága barátom, e füstteli Földön?
Tán őrült spiritiszta szeánsszal hívogatott e
vén bolygó? Hol a kínok egy ágyra feküsznek a kéjjel,
illetlen hely ez, értsd meg, néked bölcs Zarathusztra!
ZARATHUSZTRA
Félek, hogy ne ijesszem e szellem-lénnyel az élő
embereket! Rég járván errefelé, nyomaim már
– látod – megkövesedtek a porban. Mint a homokba
épített piramis, belenőttek e tájba, hiába
nézed föntről, testük csak sziluett: sivatag nőtt
egykori fényeiken.
VÁNDOR
Menekülj innen! E kopár táj
bajt hoz rád! Emlékszel? Gyűlölt mindenik ember
oly vad dühvel, mint soha még!
ZARATHUSZTRA
Kísérts, Zarathusztra!
Míg éltél, sem voltál más: kísértet a Földön!
Ők gyűlöltek, igen, de mi mást vársz, mondd, eme kérgen
attól, kit kicibálnak a barlang rejtekadó, hűs
mélyéről! Mert nem nehezebb óvó anyaölből
gyorsan e fagytól-szeltol zord egövre születni,
mint a sötétről fényre kilépni! Hogy éget a napfény!
Reszketeg arcukat én e világossághoz eresztve,
tartottam, míg meg nem szokták vad ragyogását!
VÁNDOR
Ó nézz végig e bús csatatéren! Végre „teremtő”
kéznyomok! így van-e, hős Zarathusztra? Milyen remek abszurd
festmény mind, ami itt hever! Örvendj, drága barátom!
Untermensch született már éppen elég, csak az ember,
kit meglátni reméltél, nem jött el!
ZARATHUSZTRA
Éhes a szikra!
Táncol a szalmán, éh-teli vággyal szüntelenül kér!
Mondjad: szikra vagyok, s te tanítottál a melegre!
Mondjad: szikra vagyok, te taníts meg a tűzre!
Gyújtani is te taníts meg, mondjad, szikra vagyok, szűz!
Mondjad: szalma vagyok, s te tanítottál szeretetre!
Mondjad: szalma vagyok, te taníts meg elégni!
Gyűlni is ó, te taníts meg, mondjad: szalma vagyok, szűz.
VÁNDOR
Menj, Zarathusztra! Hiszen kedvelnek az égiek! Áldott
mind a dalod fenséges színük előtt! Ezer édes
gyémánt-dísszel övezvén isteni hangod! Menj, Zarathusztra.
ZARATHUSZTRA
Adni teher, Uram, és rám bízott dús adományod,
látod, a Földre lehúz! Mind szétosztottam a bolygón
kincseidet! Csak khároni vámot vettem e réven:
bús obulust… most itt vagyok újra az éjjeli utcák
bronz fonalán. Óh, mondjad: „Kérem e pénzt, Zarathusztra.
FÖLD
Felnőttél, fiam! Úgy megnyúlt ragyogó alakod, mint
egy korhadt tölgy magja, ha jó talaj árny-öle rejti:
bár ifjúként oly csenevész még, féli a szellőt,
megrezzen, ha madár ül az ágán, s gyötri a jég is;
ám az idő nyers gyöngyei majd lombjára peregnek,
s ekkor a kék felhők magasát kívánja elérni!
Még emlékszem rá, milyen apró mag-csecsemőként
reszkettél a sötétben a tölgye alatt, s ha eső jött,
bújtál hozzám! Fíogy könyörögtél zárt menedékért…
EMBER
Rég volt már, felnőttem azóta: kinőtt a mag! Árnyam
sátra borítja a Földet, mint hűvös takaró. Ím,
távolodik, tovatűnik előled a fiúcska,
s büszkén lép a helyére a férfi már saját erejével!
Én, aki egykor a villám fénye elől menekültem,
s égő élelem-áldozatokkal adóztam a tűznek;
mára legyőztem a dörgést, villám hajtja a gépem,
s engem szolgál íme a láng is! Pásztora lettem
minden lénynek e Földön! Mágikus értelem éle
serkent, űz, hajt! Istenné nemesült az alázat.
FÖLD
Mégis féltelek! ős-átokként ült meg az elmúlt
káini bűntett: Ábel vére az égre kiált még!
EMBER
Hogy gyűlöltem a medvét roppant kő-erejéért,
szívem fájt, ha a réten szarvast láttam a széllel
versenyt futni, s a csöppnyi pacsirtát úgy irigyeltem,
mert szárnyalt, és álmait élte az éneke! Féltem,
isteni áldozatuk magasabbra fölér az enyémnél!
Bár testvéreim ők mind, ám aki önmaga ellen
küzd, mást sem kímélhet – hittem tévesen egykor,
s egyre gyötör ma e tévhit, nem szabadulhatok érdes
gúny-mosolyától. Ott kígyózik az utca betonján,
fölfut a fákra, befér még kő-kaptáraik éles
résein is. Győztesként állok színed elé ma,
mégis reszketek újra, hisz elvesztettem az úton
már a kegyelmet is! Adná, szórná két kezem ismét,
úgy vetném el, mint a virágok magjait! Égve
vágyamtól lesném, mint bújik végre a földből
fázva elő; – de kihullt a zsebemből, s messzire elszállt.
Elrémisztett immár engem az ölni-tudásom,
és a folyók tüköréből metszőn fintorog ázott,
rút-olajos képem: nevet, és hullámzik a vízen…
Kérlek, anyám, szabadíts meg e torz, gúnyos kacagástól!
A cvikker
A cvikker nagypapa orrán billegett. Ócska jószág volt: drótkeretes, nagy, félkörös hídlással a két üveg között. Nagypapa orrát a nyeregnél szorította össze a cvikker két talpacskája. Ha olvasás közben elszundikált az öregúr, lepottyant a cvikker, s ott himbálózott fekete zsinórján a karszék mellett. Nem tartott soká a szundikálás, a cvikker megint az orrnyeregre került, s a két üveg érdeklődéssel fordult a Pester Lloyd gazdasági hírrovatára. Ha szépen sütött a nap, a cvikker nagypapa szivarzsebébe vándorolt, de itt nem érezte jól magát, mert sötét volt a gyűrött zsebkendő társaságában. A kabát, benne nagyapa, a szivarzsebben a kendő meg a cvikker, kiballagott a kapu elé nézelődni, ellenőrzendő a rakoncátlan gyerekeket. Kikerült a cvikker a szivarzsebből a gyűrött zsebkendő mellől, s újra nagypapa orrára vándorolt. Vidáman csillogott a két üveg, s billegett le-föl, köszöntve az arra járó fiatal parasztmenyecskéket. Főleg a csinos, ringó szoknyák után fordult némi szigorúságot mímelve a csíptető. De haragosan is tudott villogni, ha este túl zajos volt a ház népe: csendet parancsolt.
Csak akkor mosolygott a cvikker – és fölötte nagypapa mindig könnyben úszó kék szeme –, ha az öregúr eres keze az egyik unoka borzas fejére tévedt.
A bot
Tavasszal a vén meggyfa fiatal ágát letörte egy mihaszna kölök. Búsan lógott az ágacska a megtépázott gyümölcsfáról. „Nem szállnak már rám madarak – búsult az ágacska –, nem pattannak ki belőlem a rügyek, s nem fehérlenek majd rajtam menyasszonyi fátyolként a virágok.” Búsult az öreg fa is nagyon. Csúnya volt csonkasága, de hát mit tehetett? Viselte bánatát.
Arra járt nagyapa, látja a vén, megsebzett meggyfát, s mérgesen dörmög magában: „jól megtépáztak, te öreg!” De botnak épp megfelelsz, te letört ágacska. Úgyis nehezen járok már támasz nélkül.” Azzal elballagott a kádárműhelybe székeméért, hogy megszabadítsa szégyenétől a vén meggyfát, s a levágott ágból botot csináljon magának. Hálásan bólogatott a koratavaszi szélben a még lombtalan vén meggyfa. „Nem kell szégyenkeznem a többi gyümölcsfa előtt csúnyaságom miatt” – intett hálásan nagyapó után.
Ebédre vendég jött a házhoz, a híres szobrászművész. Meglátta a sarokban a levágott meggyfa ágat: „Lám, ez a fa jó erős, botnak valóban kiváló lesz. Faragok rá egy szép fejet, hadd csodálják majd faluszerte nagyapó botját.”
Megrémült az ágacska, hisz épp hogy magához tért a mihaszna kölök okozta törés, meg a nagyapó szekercés műtétje miatti ijedtségből. A művész nem törődött az ágacska félelmével, fogta éles bicskáját, s a bot vastagabbik végén – mert már nem egyszerű ágacska volt hanem bot – egy-kettőre kihámozott a fa sejtjeiből egy majomfejet. Mert benne élt az egykori ágacskában a majomfej, csak le kellett faragni a fölös fát.
Vigyorgott a majom, s nagyapó is mosolyogva vette kezébe társát. Nem is hagyta el soha a majomfejes botot, mindig vele volt, ha lement a pincébe, vele kopogtatta meg a hordókat, vele legyintette meg gyengéden az anyjától elkódorgott kisborjakat, s vele fenyegette meg a kertek alatt ősszel a szőlőt dézsmáló mihaszna kölköket.
„Ha gyertyalángról gyújtasz rá, meghal
Egy tengerész valahol” – mondta a
Berzsenyes orrú, szakállas öreg,
Hajóssapkában, kék köpönyegben,
A Rába-parti kocsmában, R-ben,
Hol jeles matrózhistóriákkal
Traktált a gyalult tölgyasztal mellett.
(Minden történetért egy-egy korsó,
Rummal hígított sör járt ki neki.)
„Már nehogy higgyen a szőrmók nagyot-
Mondónak – hunyorított későbben
Nagy derűsen Gyuri úr, a csapos –,
Sohase látott más vizet ez még
A Rába vizénél itten!” Ám én
Csak ingattam kétkedőn a fejem.
Mert akkor hát honnan a temérdek
Hajóstörténet? Honnan a matróz-
Kalandok áradó sokasága,
Megannyi hősi, tengeri dráma?
S honnan ugyan a gyertya lángjáról
Mondott, megragadó, szép babona?
Avagy egy kései, vén mesefa
Él ott P.-ben, ki akár költő is
Lehetett volna, hogyha tán éppen
Úgy hozza sora?
Csak egy bizonyos:
Gyertyáról nem gyújtok rá azóta.
Ausztria:
ott minden rendben.
Az alagút
benn van a hegyben,
s nem azon kívül
kanyarog,
ha jönnek a hó-
viharok.
Ausztria:
de, sőt, bizony,
egy pompás
síparadicsom,
nem sí-tök,
nem sí-alma, nem,
nem sí-banán,
ó, istenem,
kösz hogy sok hegy van,
s persze, fenn,
s hogy sok hó van
a sok hegyen,
s hogy jönnek
lábat tömi
a népek, s ha tán
hazánkfia,
ki itt a hóban
seggre es,
kap gipszet rá,
és minden rendben:
az alagút
benn van a hegyben,
s ismét elölről,
nincs hiba
egy csepp se itt:
Ausztria.
A kút
akut,
amennyiben
nincs benne víz
egy cseppnyi sem.
Vize
reggelre elapadt:
vizet lopnak,
nem kutakat.
Van is kút,
nincs is:
semmi haszna.
Gazdája hát
nem obligát
módon magát
benn leakasztja.
No nézzék,
mi történik itt?
Talán megöltek valakit?
Keze és lába megkötözve,
és együtt mind
a székkel össze.
Feje körbe-
ragasztva szépen,
hogy oxigénje csöpp se légyen.
Csöndben ül hát
a régi széken.
S ráadásul
azt látni itt:
közben elvitték
mindenit.
Aranyát,
egyéb kincseit,
százmillió
forintjait.
Tanulság
egyéb nincsen itt:
a túl sok pénz se
boldogít.
A pisztolygolyó meglapul
csendben és mozdulatlanul.
Körötte minden jéghideg:
nem fújnak erre langy szelek.
Sötét is van, a nap se süt,
úgy látszik, éj van mindenütt.
Ilyenkor főleg félni jó,
fél is szegény pisztolygolyó,
miközben csendben meglapul
egy fejben, mozdulatlanul.
Gyermekkoromban fekete bőrű, csenevész kislány voltam, olyannyira, hogy a szomszédok, ismerősök egyre csak azt mondogatták szegény anyámnak, hogy ennek az Annie-nak nincs egyebe, csak a két lába… Ő erre a beszédre, csak sóhajtozással felelt, értse ki-ki úgy, ahogy neki tetszik. A hajam egészen rövidre vágta a nagynéném, ne tartson senki purdenak, igaz, így nem köthettem szalagot a hajamba, mint más. Ha bántott valami vagy valaki, az ujjamat a számba tettem, még akkor is, ha tudtam, hogy alapos verés jár érte. Mégis többet unatkoztam kicsikoromban, mint féltem.
Ahogy felserdültem, és jelentkeztek a női bajok, végtelen falánkság szállt meg, ahogy szegény anyám mondotta volt, miközben a nénikém a hasam tapogatta, és kiabált, hogy akinek ilyen kőkemény, az nem lehet éhes, az hazudik, így akarom felhívni magamra a figyelmet, így akarok kitömi, ha már mással nem sikerül! Fenyegetett is, hogy ha ez így megy tovább, és nem térek észhez, betetet valamilyen intézetbe, ahonnan látogatóba se jöhetek haza addig, amíg meg nem javulok… anyám ilyenkor összekulcsolta a két kezét, az ég felé fordult, csak a szája mozgása árulta el, hogy a Mindenhatót kéri, szüntesse meg a „bélpoklosságomat”. Mindez történt az 1900-as években. Én születtem 1892. december 27-én, a bajorországi Fischenben.
Orvossal is próbálkozott a nagynéném, de az csak rosszat tett velem. Az „orvostudor” a mérges gázokat igyekezett kihajtani belőlem, hogy a hasam ne feszüljön annyira, „ne legyek ingerlékeny” ez annyira jól sikerült neki, hogy a legváratlanabb időben, legkellemetlenebb helyzetben kellett szellentenem, nem tudtam visszatartani, akárhogy is erőlködtem, ezért még templomba is csak vonakodva mentem el, mert senki sem akart mellém kerülni, nehogy gyanúba keveredjen. A hátam megett „fingós Annus”-nak csúfoltak, a néném árulta el, magából kikelve pofon is ütött, amiért szégyent hoztam az egész családra! Ekkor határoztam el, hogy elpusztítom magam, beleölöm a folyóba, amiért nem szeret engem a Jóisten.
Gondoltam, meggyónok mindent a plébános úrnak, amilyen önfejű, és megátalkodott vagyok, úgysem hagyom lebeszélni magam. Meg aztán kíváncsi voltam, hogy mit fog hozzá szólni, hiszen a nagynéni azt mondotta anyámnak, ha valamiért haragudott rá, hogy „Groschl atya az ördöggel szövetkezett, mindenféle tisztátlan folyadékot kotyvaszt, ki tudja, nem adott-e ennek az Annuskának is belőle, vagy nem tett-e a miseborba, nem lennék meglepve, ha valaki írna a püspök úrnak, mindenki helyeselne…” Szegény anyám ilyenkor keresztet vetett és szemrehányóan nézett a húgára, áhítatos arccal, csendesen, de határozottan megjegyezte, hogy a lelki atyánk gyógyító főzetét a püspök úr is rendszeresen issza. A nénikém erre nagyot szívott a cigarettából, s ahogy jön ki belőle a füst, kavarogva, a szavak is úgy törtek fel, vulkánként: „azt a sok régi ördöggyökeret felakasztva talán a püspök úrnak őrizgeti, ugye??? Majd kiderül hamarosan, ha… – itt szünetet tartott – élete virágjában meghal szegény Annuska!” – Ezzel elrohant sírva. Anyám is zokogott, és megsimogatta „hosszú, szép hajamat”.
Anyám mindig mondogatta, hogy velem „könnyű szülés volt”, és azt is, hogy pontosan mikor születtem, percre. Úgy terveztem, hogy ugyanolyan időpontban ugróm a folyóba, biztosan könnyű halálom lesz, ha utána a pokolba jutok is. A plébános úr végighallgatta, de nem igazán igyekezett lebeszélni, csak amolyan tessék-lássék. Hanem az általam megadott időpont előtt félórával berendelt magához, mert akkor sietős dolga akadt. Jó, gondoltam, félórát még áldozhatok a végzetes tettem előtt rá, hátha többet megtudok tőle a pokolról, ahol az ördögök tanyáznak, hiszen lehetséges, hogy cimborái velük… És ha mégse, csak össze akar majd zavarni… ezért menjek el? Úgy okoskodtam, hogy ha megpróbál lebeszélni a folyóba ugrásról én is kellemetlenkedek neki, elmondom, hogy vigyázzon, mert hamarosan feljelentik a nyájából a püspök úrnál, hadd lássam, mit szól majd hozzá, ki lehet-e a megszokott nyugalmából vetni.
Mindenre felkészültem, de arra az egyre nem, hogy azonnal bevezet a kamorájába, és sorra mutatja a titkolt, féltve őrzött „ördöggyökereit”, más néven fekete nadálytő gyökereit, amik kiváltották a gyülekezete tagjainak a borzongását, nagynénémmel az élén. Minden évben a legnagyobb gyökeret megőrizte valamiért, megjelölve, hogy hol találta. Ennek a főzetét valóban nem itta a püspök úr, neki a diólikőrből küldött. Nekem két kanállal adott az „ördöggyökér” italából, azzal, hogy ne áruljam el otthon, de még a nénikémnek se! Aztán holnap, ha lesz kedvem, ugyanekkor ebéd előtt újra jöhetek inni belőle. Ha ezt egy héten keresztül megismétlem, szemmel látható és érzékelhető testi-lelki változás kezdődik el benne.
Nem volt valami jó íze a „kotyvaléknak”, de bántam is én! Ha a plébános úr bizalmát kiérdemlem, talán többet tudok meg a túlvilágról, és akkor nem remegő térdekkel kell majd nekivágnom… A lelki atya előttem készítette el a diólikőr „ágyasát”, amiből egy hét múlva lesz a likőr, ahogy velem is akkor kezdődik el a csoda, mondotta. Másnap újra elmentem. Úgy éreztem, tudatlanul nem juthatok akadály nélkül a halálba… mert ha nem sikerül, még nagyobb szégyennel a szívemben, lelkiismeretfurdalással a lelkem kell élnem tovább… A plébános úr majd átsegít oda, ahova igyekszem… akár így, akár úgy… rábízhatom magam.
Ahogy beléptem tágas kamorájába, a plébános úr egy üveget szorongatott a kezébe, abból ivott két kortyot. „Látod lányom, az én testem is éppen olyan esendő, mint a tiéd, mint valamennyiünké. De az Űr adott hozzá virágokat, bokrokat, fákat, hogy azok között élve, testi és lelki táplálékul magunkhoz véve őket, derű költözzön belénk. Amiből két kortyot naponta magamhoz veszek, hogy az Urat minél tovább tudjam szolgálni. Nincs benne semmi különleges a fekete nadálytő gyökerén kívül, amitől a nyájam azért idegenkedik még, mert régen, amikor éhínség dúlt, gyökereket ettek, és sokan elpusztultak. Nos, lányom, itt van előtted az asztalon amiből készül az erősítő szerem: diólikőr, citrom, cukor, tojás, sárga cukor és az ördöggyökér, természetesen.”
„Ha ez ennyire egyszerű és hasznos, miért nem kell anyámnak, a nagynénémnek, és a többieknek?” – kérdeztem hitetlenkedve.
„Elmondok erre egy történetet a halászemberről és a gólyáról. Ugyanabban a tóban halásznak réges-régóta. De a halász csónakkal a tó közepére evez, és vígan emeli ki a nagy halakat a gólya irigységétől kísérve. Mert a gólya a tó szélén állva, a vizet szürcsölgetve is megszerezte a táplálékot magának és a kicsinyeinek, ezért leszokott arról, hogy fáradságosabb munkával beljebb is keresse. Aztán jön egy szárazabb év, a gólyamadár hoppon marad, de már addigra elfelejtette, hogyan kell a mély vízben halásznia, és ezért látva a halászember szerencséjét, felszáll, hogy belebillentse a vízbe, vagy kikapja a kezéből a nagy falatot, amiért az megdolgozott ezerszeresen. De mi mást is tehetne szegény? Ezért meg kell bocsájtanunk az ellenünk vétkezőknek…”
Nem tudom, miért, elsírtam magam.
„Atyám, Ön tudja, hogy a nénikém fel akarja jelenteni a püspök úrnál, hogy az ördög…” – hirtelen észbe kaptam. Nem szerettem volna fájdalmat okozni a plébános úrnak. Ő válasz helyett elém tette az én napi adagomat, hogy hajtsam fel.
Még aznap eljött hozzánk a nagynéném, úgy hallotta megbízható forrásból, hogy a hívek aláírásokat gyűjtenek a plébános úr ellen az istentelenségei miatt, amelyek részletesen fel lesznek sorolva a püspök úrnak írandó levélben. Ő mindezzel egyetért, de az aláírását nem adja, mondta szegény anyámnak, nehogy nekem valami bajom essék, ha a plébános ezt megtudná az ördög útján. Anyám viszont aláírta a „tisztázást” kérő levelet, azzal, hogy nem hisz a lelki atya semmiféle bűnösségében, és ezért annak nincs miért felelnie, viszont a további rágalmazások ezzel megszűnnek egyszer s mindenkorra, arról nem is beszélve, hogy így kiderülhet végre, hogy ki áll az állandó támadások hátterében, és az örökre kiseprűztetik a faluból, mint boszorkány.
Harmadnap azzal nyitottam ki a kamara ajtaját, hogy elmondjam a lelki atyámnak, hogy anyám mit tett, de ő mikor belekezdtem a beszédembe, leintett, egy példabeszédbe kezdett a csalánról és a vadrózsabokorról. A vadrózsabokor gúnyolta a csalánt, hogy az mindenkit megcsíp, aki arra jár, ezért elkerülik. A csalán visszanyelvelt, hogy ő meg a gyanútlan vándor ruháját megszaggatja, ilyen rosszindulatú, álnok, szemben vele, aki már messziről elárulja, kicsoda. Megharagudtak egymásra, nem is beszéltek többet. Amíg az egyik bogyóját, a másik leveleit le nem tépték, és el nem vitték nagy örömmel, gyógyító teának. Ekkor nagyokat nevettek, és kibékültek, szívesen kúszott a csalán át a vadrózsabokorhoz.
A plébános úr ezután megmutatta, hogy a polcokon álló télire való savanyúság tele meggylevéllel, diólevéllel, szőlőkocsánnyal, mustármaggal, csomborral, kakukkfűvel, és még más, a hívei szerint oda nem illő gyógyhatású ízesítővel. Ha akarom megtanít az elkészítésükre. Ezután mindketten felhajtottuk a magunk adagját, úgy éreztem, könnyebbséget érzek egész testemben.
Negyednap hallottam, hogy a nagynéném bent járt a püspöki székhelyen, és hazatérve mondogatni kezdte, hogy közeleg a földindulás, amely elsöpri a hitehagyottakat, a farizeusokat! Kérdeztem anyámtól, hogy ő mit szól mindehhez. Ő aprókat bólingatva hozta a tudomásomra, hogy egyetért ezekkel a szörnyű jóslatokkal: „Kiveszett a jóság a világból kislányom, mindent eláraszt az önzés a gonoszság… – sóhajtotta. – Különben, amíg Terike saját szájából nem hallom, amit állítólag ő jövendöl, el nem hiszem!”
Amikor a plébános úrhoz rohantam, hevesen dobogott a szívem, még most is hallom, ennyi év távolából, levegőt alig kaptam, ahogy egyszuszra elfújtam a rémhírt. De ő csak mosolygott balgaságomon, a rossz előérzetemen. A kosról szóló mesével próbált megnyugtatni.
„A vezérkos kolompot kapott és büszkén, elégedetten szemlélte, hogy akármerre ment, a többiek utána mentek. De elkeseredett, amikor látta, hogy a templomtorony nyakába tett harang hangjára, az emberek abbahagynak bármilyen munkát, és vonulnak a torony felé. Aha, okoskodott, harangszó vagy kolompszó, egyremegy, csak erősen szóljon. Ő is kiállt hát a templom elé, és rázta a kolompot, körbe-körbe forogva a tengelye körül, ahogy csak bírt, majd elalélva eldőlt. De biz, csak a környéken lakók mentek oda hozzá, azért, hogy megnézzék mi történt. Azzal vigasztalta magát a kos, hogy lentről nem hallatszik olyan messzire, de sebaj, ezen lehet segíteni! Erőt gyűjtött, és felrohant a toronyba. A fáradtságtól leszédült, és kizuhant. Mindenki odaszaladt, mert azt hitték az emberek, hogy egy ember zuhant le. A kos utolsó erejével kinyitotta a szemét, és elmosolyintotta magát: lám, igazam volt, mindegy, hogy kolomp vagy harang, csak minél magasabban legyen.”
Nem értettem az atya nyugalmát, mellyel a kitörni készülő vihar közeledtét fogadja, és lekicsinyli a nagynéném erejét. Felhajtottam az „ördög italát”, amit elém tett, és távoztam is, hiába nyújtotta felém az általa fogyasztott erősítőelixír receptjét, hogy édesanyám is elkészíthesse magának.
Ötödnap megjelent nálunk újra a néném, két hívő asszonnyal. „Ismételd meg, amit édesanyádnak árultál el, szegény megtévedt gyermek, hogy lassan egy hete, valamilyen szesszel mérgez a plébános, na rajta, ki vele, bánd meg bűnödet.”
Én csak hallgattam konokul, aztán kimentem enni a konyhába, mert leküzdhetetlen éhség vett rajtam erőt. Az „italozás” óta először lettem újra ilyen falánk.
Igaz, hogy beszéltem anyámnak tegnap „az ördög italáról”, de én nem alkoholra, hanem az „ördöggyökérből” készült, rossz ízű kotyvalékra gondoltam, ami hat már, ahogy akkor rádöbbentem.
A nagynéném szegény anyámat is letámadta, amiért meghazudtoltam mások előtt: „Nagy szerencséd, Annus, hogy szegény mama nem érhette meg ezt a napot!”
Mit tehetett erre anyám? Vállalta, hogy újra megvizsgáltat az „orvostudorral”, hogy az alkoholmérgezést mutassa ki nálam! Na, gondoltam, az ördög, akivel cimborálsz, vagy a Jóisten segítsen rajtad atyám, mert Te nagyobb bajba kerültél mint én, és ezt nem én okoztam, hanem a saját elbizakodottságod! Mert ha az alkohol fogyasztását nálam semmilyen eszközzel nem fogják tudni kimutatni, az „ördöggyökér” tea rendszeres itatása velem, ellened fordítja a nyájadat!
A plébános úr, miután nagy nehezen megértette hadarásomból, hogy a testi-lelki épülésemre használt gyógymód az ő elűzetéséhez vezethet hamarosan, elém tette az „ördög itala” receptjét. Nem volt abban fekete nadálygyökér, egy szál sem, csak paradicsom, hagyma, zöldpaprika, só, melaszcukor, mustár, gyümölcsecet! Mind-mind olyan élelmiszer amellyel minden háznál élnek, a melaszcukor kivételével.
Megkönnyebbültem, de becsapva éreztem magam, hogy a betegségem leküzdéséhez nem kellett az ördöggel kapcsolatba lépni. És én ezért öltem majdnem bele a vízbe magam, nevetséges! Kikaptam a gyógyító elixírt tartalmazó üveget a lelki atyám kezéből, és lekezdtem locsolni vele, ahol értem, azután az üres üveget felé hajítottam, és kirohantam. Ahogy a parókia küszöbére értem, valami húzott már vissza, úgy éreztem a békességet és a nyugalmamat örökre elveszítem, ha nem megyek vissza megnézni, hogy mit tettem a lelki atyámmal.
Sírva imádkozott, a padlón térdepelve, üvegdarabok között. Odarohantam, és próbáltam vigasztalni.
„Leányom tudtam, hogy visszajössz. Azért sírok, mert az Úristen meggyógyított. Ezután nincs naponta szükséged arra, hogy az Úr üzenetét meghalld…”
Ekkor értettem meg mindent. A mérhetetlen falánkságom nem tért többé vissza, bár még három hónapig naponta kellett innom az életelixírből. Addig, ameddig a plébános úrral együtt készített diólikőr teljesen meg nem érett. De ekkor már nem laktunk egy helységben a plébános úrral, messze kerültünk egymástól. Emléke legyen áldott örökké!
*
Az Anna Maria Ingrisch-t meggyógyító csodaszer:
12 érett paradicsom, lehámozva,
2 nagy hagyma, apróra összevágva,
2 zöldpaprika,
2 evőkanál só,
2 evőkanál barnacukor (melasz),
1 evőkanál mustár,
1 evőkanál borecet.
(A receptet Annie 1924. november 22-én, házasságkötése napján árulta el férjének, Gyulán, Magyarországon.)