OLVASSUK EGYÜTT

FÁBRI PÉTER

X-énia

Spiró Györgynek

Nemsoká már harmadik X-em írom.
X-re X jön; mint a hibát a gépen,
Isten X-ekkel födi elhibázott
            éveim egyre.

Vagy totószelvény vagyok, és az élet
döntetlent játszik velem; és ha étel:
akkor is majd elfogyok, és ki x-el
            végül a pincér.

Minden élő végül is: Ismeretlen,
mint az egyenletben az x, a kérdés;
s meghatározván, kiderül, mit ért, s így
            x sohse lesz már.

Senki más: XY ő is, én is.
Titkot őrző kis kromoszómapárok.
S épp saját titkunk sohse fejthető meg.
            X vagyok, élek.

SZEPES ERIKA

A Parnasszusra igyexel?

Fábri Péter „X-énia” című verséről

Ha nem látnánk a jellegzetes szakasztagolást, csak magunkban mormolva vagy hangosan olvasnánk a verset, nem is észlelnénk, hogy antik időmértékes formában szól, azok közül is az egyik legnemesebb, legmagasztosabb érzelmeket megzengető szaphói strófákban, annyira folyékonyan gördül benne a magyar beszéd, oly könnyedén illeszkedik a magyar prozódia a nagyon is kötött ritmushoz. A vers első, látható-érzékelhető ellentéte ez: a kötött antik forma és a folyékony beszédű, modem, sőt tudományos tartalom ellentéte. Az antik formát erősíti a cím, utalva a Martialis epigrammáinak 13. könyvében először előforduló címre (Xénia = vendégajándék), amely műfajban a római költő a kor politikai és művészeti jelenségeit bírálta maró gúnnyal. Ám Martialis xéniái kétsoros, disztichonokban írott epigrammák voltak. Ismét egy ellentmondás: az antik gúnyolódó műfaj mértéke helyett a fennkölt szapphói strófa formája.

Már ezek az elsőre feltűnő ellentétek is jelzik, hogy a vers egyik lényege az ellentétekre építkezés, és ebből táplálkozva az ellentételből megszülető dialektika. Az ellentételezés jellegének megfelelően a vers két fő részre oszlik: a két első szakasz a címmel is „felkonferált” gúnyorosság-irónia-szellemesség-játékosság esztétikai minőségeit foglalja szövegébe. A kötőjellel megbontott cím jelzi: nem egyszerűen az antik műfaj folytatását kapjuk, hanem valami mást is. Ezt az ajánlás segít megfejteni, hiszen ha Spiró Györgynek ajánl egy költő olyan verset, amelynek címében egy X elkülönül a hozzá csatlakozó többi hangzótól, s tudja, hogy a vers a 80-as évek elején született, feltétlenül meg kell értenünk a célzást Spiró hatalmas regényére. Az Ikszekxe. De annak csak a címére, hiszen a lengyel témájú regény motívumaihoz nincsen köze a versnek. A játékot az X betű sugallta, amelynek sokféle értelmezési lehetőségével örvendeztet meg a költő: a bevett konvenciókhoz híven X-szel jelzi az életkort, a géphibás betűk kiixelését (ez még a kifehérítő festék korszaka előtt volt így), a totószelvények kitöltését, amelynél a döntetlen jele az X, valamint az étlapon az elfogyott ételé. A vers első részében játékos öniróniával sorolja Fábri a rá vonatkoztatható X-eket. A vers második felében a fenti jelenségek komolyabb hangvételű kommentárja következik: a személyiség megismerhetetlensége a matematikai egyenlet ismeret­lenjéhez hasonló, s a személyiség meghatározása, kiismerhetősége a vers további feladata, mintegy az élet egyenletének megoldása. A tudo­má­nyos terminológia szóhasználata úgy simul bele ebbe az ironikusan évődő ön­ismereti versbe, hogy észre sem vesszük: a legmodernebb genetika vívmányai felől töpreng a költő, ám töprengésének eredményeképpen meg­állapítja: személyisége olyan titok, amely meg nem fejthető, mindnyájan egyedi, megismételhetetlen lények vagyunk, nevünk sem különösebben jellemző ránk, hiszen személyiségünk kialakulása előtt kaptuk, így marad lényünk állandó tényezőjeként az ismeretlenséget jelző X, valamint az egyetlen biztos tény, az, hogy létezünk, élünk. Ez a legtöbb, ami egy élő­lényről elmondható: hogy él, hogy egyedi, megismételhetetlen.

A gondolatmenet visszhangozza fülünkben Kosztolányi megrendítően szép Halotti beszédének végkövetkeztetését; a két vers gondolati rokonsága emeli az átlag beszédszint és a köznyelv fölé Fábri szándékoltan egyszerű fogalmazásmódját. A vers hangneme egyenletesen emelkedik a vers végéig: az utolsó szakasz egyszerűségében még inkább ható magasztossága magya­ráz­za, miért nyúlt magasztos antik formához a költő. Ilyen fogalmi tiszta­ság­gal, egyenletes vezetésű gondolatmenettel, ellentéteken alapuló dialektikával, a köz­nyelvből csupán a gondolat erejével kicsiszolt emelkedettséggel indul el a (nyolcvanas évek elején még fiatal) költő az antik Múzsák lakóhelyére, a Parnasszusra. Nem görcsös elszántsággal, hanem játékos, alázattal és ironikus igyekezettel.

ABLAK

Alfred de Vigny (1797-1863) a fran­cia ro­man­ti­ka egyik leg­je­len­tő­sebb köl­tő­je volt. Két­száz éve szü­le­tett. Itt kö­vet­ke­ző köl­te­mé­nye elő­ször je­le­nik meg ma­gya­rul.

ALFRED DE VIGNY

A montmorency-i szerelmesek

I.
Oly szerencsétlenek voltak, tanú az ég!
Három nap volt nekik a végső menedék.
Láthattátok, amint egy méla ifjú jobbján
szökik a zsenge, víg s enyhén hunyászkodó lány,
merengő kedvese ölelve vitte el,
kihez úgy tartozott, mint oltárhoz kehely,
csüggött lengedezőn a formás férfivállon,
mint héber hárfa szép hajlású fűzfaágon,
fogták egymás kezét, úgy haladtak tovább,
lajstromba vett a lány minden útszéli fát,
olykor le-lemaradt virágot szedni, majd a
fiú után szaladt, kis porfelhőt kavarva,
s mikor beérte őt: csókot, szirmot dobott
hajára s hol dalolt, hol pedig csacsogott
arról, ki arra járt s a dús völgyről, amelynek
füve lába elé terített drága selymet,
szép volt a szőnyeg: úgy tarkállott bársonya,
mint arany tornyok és ezüst házak sora –
játékszerek, miket veszünk gyerekeinknek,
hanyagul szórva szét szobácskáikban mindet.
Tetszelgett odalenn tündöklő ékszerek
gyanánt minden falu s nyájként delelgetett,
kék és piros tetők intettek mindenünnen,
virágok, karcsú fák, katonás rendbe gyűlten,
fehér falak, sötét ligetek, zöld tavak,
görnyedt s szügyig kitárt tölgyfák a domb alatt.
Ő úgy érezte, hogy minden csak néki termett,
szép volt, játékosan tobzódott, mint a gyermek,
szőkén, szerelmesen s büszkén haladt a lány
Montmorency felé kedvese oldalán.

II.
És két nap telt el így, csókos harmóniában,
ajak ajakra forrt, majd dalra nyílt vidáman,
üdvözült sóhajok, ölelkező szemek
varázsa percet is száz évnek hitetett.
Éjszaka énekük hangzott, nappal az álom
játszott velük, hiszen követték mennybe-szállón
a vágy szeszélyeit. Alig nehány falat
volt lakomájuk – és az is elvétve csak.
Ment, mendegélt a pár, amerre vitte vére,
mezőkről fák közé, vadak búvóhelyére,
s csak akkor haltak el igézve a dalok,
mikor tekintetük összetalálkozott.
Szűnt az önkívület, ha káprázott a lélek –
szemünk is ezt teszi, ha tiszta lángba réved.
Szédelgő s zaklatott volt már a harmadik
estén a két gyerek, már szemsugaraik
tüzét látták csupán. A természet hiába
mutatta elnagyolt ábráját az imádva
bámult homlok körül a hajtincsek megett:
fekete szemsugár kékkel keveredett.
Leroskadtak a fák alatt s történt, mi történt…
Nem tudtak semmiről. Élvezték a verőfényt
s az alkonyt is… Szivük boldogság járta át,
hisz édes volt a lég, szerelmes a világ…
Halk dúdolás hatolt fülükhöz, furcsa, zsongó
muzsika, tengerek morajához hasonló,
gyengéd és zavaros szavakká gyűlt e zaj,
visszhangzott bennük, ám el is némult hamar,
így szólt a könnyű szél halkan, simogatóan:
„Mikor kínzott a vágy, mohák alatt zokogtam.”
Sűrű vörösfenyők felől is szállt a szó:
„Belőlünk csalja ki az est a csábító
illatokat, melyek lombjaink közt születnek
s titkos tolmácsai az égő szerelemnek.”
Hullván hegyek mögé, üzent nekik a nap:
„Válaszul fényemet, arany csóváimat
küldöm hevem szerint a lelketek hevére –
nálam a lángolás a szerelem beszéde.”
Ezer virág lehelt oly édes illatot,
hogy a sugár tüze is édes lett legott.
Félénken jött elő – miként fuvolahang szól –
olykor a vallomás a bársony lombozatból,
úgy tetszett: égbe száll a hangok elegye,
mint egyszer csendülő akkord, kórus-zene,
suhant a tájon át, végigsimítva minden
erdőt, mezőt s hegyi varázs-zugolyt szelíden,
a föld szemérmesen reszketett ezalatt,
mint szerelmes szivek, mint hullámon a hab,
és minden, ami él, himnuszt örvendve zengett,
kísérve ajkukon a bűvös szót: „Szeretlek.”

III.
E helyre párosán meghalni jöttek ők.
És vajon melyikük beszélt erről előbb?
Csókjaikban hogyan üzent a vég? Mi módon
járta át szívüket kétféleképp az ólom,
egyszerre oltva ki életük? Összeforrt
ajkuk, mikor kiszállt lelkűk s vérük kifolyt?
Ki tudja? Boldog az, kinek agóniáját
kedvese karjai óvó körükbe zárják!
Boldog, ki jajt se hall a másiktól, hiszen
egyik se mondta, hogy a halál: gyötrelem!
Egyik se tette meg, hogy – felpattanva – messze
szaladjon attól el, kit nincs követni mersze,
és megtagadva – mint tévedést – a halált,
karjából lökje el imádott gyilkosát.
Boldog a férfi, ki úgy adja vissza lelkét,
hogy nője jajszavát, szivettépő keservét
nem hallja, mit amúgy ölbe ültetve vagy
gyengéden ölelő karral csitítanak,
mikor gyötrő a kín. Ám ha szoros karokból
ragad ketté a vég, mindenki sírva tombol,
kezébe temeti homlokát s szíve el-
vakult vérvádjait az égnek hányja fel.
Ki látta végüket?
                           Egyedül a szegényes
falú hotelszoba, hová pihenni tértek
egy órácskára csak, de végülis örök
álomra leltek a kopott falak között.
Vers volt olvasható a méla sárgulással
enyésző kárpiton, kétféle kézírással,
buta kis versezet, döcögő, rímtelen.
Egy szó feljebb került s parázslik odafenn,
kérdés, amelyre nincs válasz, örök talány a
halálról. S még a kis asztal lapjába vájva
három név is virult. Ennyi maradt csupán
belőlük. S egy vörös könyökű szobalány
beszámolója. Ő mondta: „Nem feledkeztek
ők biz' meg semmiről.” Pár apróságot eltett,
s így megmaradt rövid létük nehány jele.
– S Isten? – Örök. De ők nem gondoltak vele.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

KOSZORÚ

Százhúsz éve született Ady Endre. Em­lé­ké­nek Csák Gyula ez al­ka­lom­ra írt val­lo­má­sá­val adó­zunk, amely az Együtt-Împreuna cí­mű két­nyel­vű ro­má­niai lap nagy­sza­bá­sú Ady-est­jén hang­zott el no­vem­ber 19-én, a bu­ka­resti Nem­zeti Szín­ház­ban.
Ugyan­csak az év­for­du­ló tisz­te­le­té­re kö­zöl­jük Kassai Fran­cis­ka új szer­ze­mé­nyé­nek kot­tá­ját, Ady „Kocsi-út az éj­sza­ká­ban” cí­mű ver­sé­nek meg­ze­né­sí­té­sét.

CSÁK GYULA

Ady

Tisztelt ünneplő közönség!

Örömmel tettem eleget a Bukarestből érkezett megtisztelő meghívásnak, hogy a magyar írótársadalom tagjaként jelen legyek és szóljak ezen az ünnepi esten.

Valamikor, az idők homályában élt egy ókori uralkodó, aki harcban állt egy másik uralkodóval és szövetségben egy harmadikkal. Úgy küldött üzenetet szövet­ségesé­nek, hogy egy fürge lábú ifjúnak leborotváltatta dús haját, a fej­bőrére íratta titkos üzenetét, megvárták, amíg a fiú haja újra megnő, s akkor útnak indították. Miután célba ért, ismét leborotválták a haját, elolvasták a titkot, majd elpusztították a hírnököt, hogy illetéktelen viszont ne juthasson a titok birtokába.

Akitől ezt a mesét hallottam, azt kérdezte: nem gondolom-é, hogy a küldönc­fiú egyik őse lehetett a mai művészeknek, amennyiben a művészekre is úgy tekintünk, mint akik híreket közvetítenek? No, persze, a mai művészek nyilván a fejükön belül hordják mondanivalójukat, amit nem rejteni, hanem terjeszteni akarnak, és manapság többnyire meghagyják a hírvivő életét, miután bevégezte kötelességét. De egyébként?…

Minthogy ez mesebeli kérdés, mesebeli válasz adható rá. És mesebeli módon elképzelhetjük például Ady Endréről, hogy fénysebességgel száguldva, kozmikus hírnökként éppen megérkezett közénk, s most itt van. Mit hozott?

Erre felelve máris a mese végéhez érkeztünk. írásaiból tudhatóan arról hozott hírt, hogy az Istennel birkózik. Egyenlő akar lenni vele, hogy teremtő társa lehessen a torzult világ alakításában. Tűzben, vérben, könnyben, verí­ték­ben zihálva küzd – és elbukik. Nem valósíthatta meg a meg­va­ló­sít­ha­tat­lant, küz­del­mével mégis hatalmas ajándékot adott. Azt példázta, hogy szabad akarata révén a kultúrában, a művészetben képes az ember magához ragadni a teremtés előjogát. Mesés valóság, amely a miénk.

Gigászi küzdelmének nem egyedüli hírvivője volt Ady. A második világ­háborút követően úgynevezett népi kollégiumi diákközösségben éltem tízezer diák­társammal. Többnyire szegényparaszti származásúak lévén, érthetően Dózsa György forradalmas unokáinak véltük magunkat, ahogyan ezt Ady is vallotta magáról. Az Ő szellemének lázában égtünk. Agyizmaink erejének minden­napos próbája lett, hogy mennyire ismerjük és értjük Adyt. Irodalom­történészek figyelmébe ajánlom, hogy alighanem az a diákközösség tette a legtöbbet Magyarországon Ady megismertetése érdekében. A mennyiség oldaláról feltétlenül.

És természetesen terjesztettük a paraszti sorskérdésen túlmutató taní­tá­sait is, máig hatóan példát mutató olyan progresszív hitét például, amely szerint a lélek és az értelem szava több, mint a vér szava, és az ember képes arra, hogy ennek megfelelően alakítsa kapcsolatait. Erre kell sarkalni a nem­ze­te­ket is. Százezerszer szavaltuk híres intelmét, hogy vegyük tudomásul, „…magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad”. S hozzá­gondoltuk az általa sugallt reményt, hogy eljön az idő, amikor közös lehet a vígságunk is.

Ady költészete hamar át is lendült országhatárokon és nyelvi akadályokon. Huszonkét nyelvre fordították s legelsőként románra. Kortársa, az általa is nagyra­becsült Octavian Goga tolmácsolta elsőként hazájában. Azóta közel félezer verse olvasható román nyelven.

Ezért is mondhatjuk, hogy a mindent-tudást hozó hírnök most itt van, és együttesen hajthatunk fejet előtte.

ADY ENDRE

Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma.
Milyen szomorú vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jaj-szó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

                                   1909

Kocsi-út az éjszakában

GERHARD KORNAGEL

Messziről indult…

Ötvenöt éve végezték ki Harro Schulze-Boysent

Harro Schulze-Boysen, a Vörös Zenekar (Rote Kapelle) nevet viselő, a második világháború időszakában legjelentősebb német antifasiszta ellenállási csoport katonai vonalának vezetője igen messziről indult. 1909. szeptember 2-án született Kiéiben Erich Schulze korvett­kapitánynak, a német császári hadi­tengeré­szet tisztjének gyermekeként. Egyik nagybátyja Tirpitz tengernagy volt, aki vezető szerepet játszott a német hadiflotta kiépítésében, majd – az első világháború idején – a korlátlan tengeralattjáró-háború kez­de­mé­nye­zé­sé­ben és megvalósításában.

Nem tudjuk, mikor érték a fiatal Harrot olyan hatások, amelyek szembe­fordították azzal a társadalmi környezettel, melyből származott. Annyit tudunk csak, hogy a harmincas évek elején mint fiatal egyetemi hallgató élesen bírálta a fennálló társadalmat, és szerkesztett egy kis példányszámban megjelenő lapot, a Gegner-t (Ellenfél), és a lapba maga is írt cikkeket. A fasiszta hatalomátvétel után a lapot betiltották, a szerkesztőt a Gestapo letartóztatta. Kegyetlenül megkínozták, és megpróbálták rávenni, hogy álljon át az ő oldalukra, de Harro a kínzások ellenére sem adta be a derekát. Édes­anyja jó kapcsolatokkal rendelkezett magasabb körökben, s ezeket igény­be­véve tudta végül a fiát kiszabadítani.

A fasiszta állam gépezete, az elnyomás rendszere az első években még nem volt tökéletesen kiépítve. Ezzel magyarázható, hogy Schulze-Boysen az egyetem elvégzése után pilótaként működhetett. Később a birodalmi légügyi minisztériumba került repülő főhadnagyi rangban. 1936-ban tartott esküvőjén pedig egy hercegi család leszármazottját vette feleségül; az egyik házassági tanú Göring volt. (Talán jelképes, hogy a lányt, akinek örök hűséget esküdött, Libertásnak, Szabadságnak hívták.)

A spanyol polgárháború idején ismerte fel, hogy a fasizmust nem elég gyű­löl­ni: tenni is kell ellene. Ezért kezdte meg azt a tevékenységet, amiből azután a Vörös Zenekar kinőtt, a hozzá eljutott információkat – a leg­külön­bö­zőbb utakon – juttatta el a Német­országgal szemben­álló hatalmakhoz, első­sorban a Szovjet­unióhoz. Hamarosan kapcsolatba került másokkal, akik hasonló tevékenységet folytattak. így jött létre a már említett ellenállási csoport, amelynek a Vörös Zenekar nevet a Gestapo adta, mégpedig azért, mert hosszú időn keresztül fogta különböző európai országokból történő rádióadásaikat, amelyek egy összehangolt zenekar benyomását keltették.

A Vörös Zenekar valóságos kis népfront volt. Nem csupán kom­mu­nis­ták vettek részt munkájában, hanem a német társadalom legkülönbözőbb rétegei is: értelmiségiek, volt szociáldemokrata párttagok, hivatalnokok, de még katonatisztek is.

A Gestapo 1942 nyarán jutott nyomukra, s rövid idő alatt letartóztatta a csoport tagjainak nagy részét. A fasiszta vérbíróság legtöbbjüket halálra ítélte. Magát Schulze-Boysent 1942. december 22-én végezték ki. Úgyanaznap, amikor Libertást, a feleségét is.

SZÁNTÓ JÁNOS FORDÍTÁSA

HARRO SCHULZE-BOYSEN

Gestapo

Ablak, lucskos szél verte,
Szirénahang riad!
Némethon, rémek szerte, itt
Benn hőség fojtogat.

Börtönnek hívják ők ezt,
Testem láncban hever.
Sorsom reményt nem ébreszt, s még
Szívem nem fogja fel.

Mint egy kolostorcella,
A meszelt fal vakít.
Visszacsapódik róla, mi
Lenyomna földre itt.

Szabad madárként lelkem
Kinn száll, bilincstelen,
Idő, tér tovalebben az
Áttetsző fénybe, fenn.

S mint mi, eltávolodva
Tőled, zűrös világ,
Úgy száll kis semmik sokja el
S nem számít már tovább.

Csak végső igazságok
Izzítják föl szemed,
S büszke lehetsz, ha látod, hogy
Életed velük egy.

E súlyos órán kérded:
Érdemes volt-e, mondd?
Az igazságot élted, így
Te nem voltál bolond.

Halál markolja torkod,
S élet szerelme ég
Benned, s ügyed és dolgod, mit
Vittél elébb, elébb.

Bár halál vár: a mag, mit
Vetettünk, majd kikél.
S bár fejünk porba hullik, de
A lelkünk győztes, él.

Nem lesz a végső érv sem
A nyaktiló s kötél.
És világtörvényszék sem lesz
Bíránk, mi most Ítél.

                     1942. November

GYÖRE IMRE FORDÍTÁSA

(A verset Plötzenseeben, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) Prinz-Albert-Strasse 8. alatti siralomházának 2. számú cellájában, a deszkapadló réseiben találták meg, 1945 nyarán.)

Az utolsó levél

A levélíró neve: Schulze-Boysen, Harro

Königsdamm 7.

Drága jó Szüleim!

Hát eljött az idő! Néhány óra múlva kilépek ebből az Énből. Teljesen nyugodt vagyok, és kérlek Benneteket, fogadjátok Ti is higgadtan a dolgot. Manapság olyan fontos események történnek mindenhol a világban; egy kialvó élet nem sokat jelent. Ami történt, amit tettem, arról nem akarok írni. Minden cselekedetemet az agyam, a szívem és a meggyőződésem irá­nyí­totta. Nektek pedig, mint szüleimnek, el kell fogadnotok azt, ami ebben a leg­jobb – erre kérlek Benneteket! Ez a. halál illik hozzám. És ennek vala­hogyan mindig tudatában is voltam. „Sajátom ez a halál” – ahogy Rilke mondta egyszer.

Csak akkor nehéz a szívem, amikor Rátok, szeretteimre gondolok. (Libertás a közelemben van, és ugyanabban az órában fog osztozni a sor­som­ban!) Egyszerre sújt Titeket veszteség és szégyen, pedig nem szolgáltatok rá… Nemcsak remélem, de hiszem is, hogy az idő csillapítja majd fáj­dal­ma­tokat. Én csak előfutára voltam egy részben még homályos vágynak és aka­rat­nak. Bízzatok velem együtt egy igazabb jövőben, amely mindent megérlel!

Apám utolsó pillantására gondolok mindvégig. Drága kicsi anyám karácsonyi könnyeire gondolok. Ezekben az utolsó hónapokban nagyon közel kerültem Hozzátok. Nekem, az elveszett fiúnak, annyi forrongás és előttetek idegennek tetsző út után, sikerült hazatalálnom.

Gondolok a jó Hartmutra, örülök, hogy jobban van! Gondolataim vissza­térnek Freiburgba, ahol Helgát és két gyermekét először és utoljára láttam. Igen, oly sokakra visszagondolok – vissza egy szép és gazdag életre, amely­ből annyi mindent Nektek köszönhetek, annyi mindent, amit sohasem tudtam viszonozni.

Ha itt lehetnétek, bár láthatatlanul, azt látnátok, hogy mosolyogva nézek szembe a halállal; hiszen már rég legyőztem őt magamban. Ma Európában meg­szokott dolog, hogy az eszmét vérrel vetik. Lehet, hogy bolondok vol­tunk, de most, a vég közelében, jogunk van egy kevéske személyes tör­té­nel­mi illúzióhoz.

És most mindnyájatoknak nyújtom a kezem, és 1 (egyetlen egy) könny­cseppet ejtek ide szeretetem megpecsételésére és zálogául. A Ti

Harrótok.                  

M. SZÁNTÓ JUDIT FORDÍTÁSA

MÉRLEG

BALLÓ ISTVÁN

„Rendkívül fontos téma…”

Újabb katolikus álláspont az élet evolúciójáról és az ember származásáról

1996 vége felé elterjedt a hír, hogy II. János Pál pápa állást foglalt az élő anyag fej­lő­dése újabb kutatási eredményeinek az egyház felfogását érintő kér­dé­sei­ben. A hír szerint az állásfoglalás az evolúció tanításának az egyház számára el­fo­gad­ha­tób­bá válását tartalmazza. Az állásfoglalás a Pápai Tudományos Akadémiához intézett, 1996. október 22-én kelt üzenet formájában vált ismertté.

Érdemes megismerkedni a pápa üzenetének tartalmával, és elgondolkodni azon, hogy történt-e érdemi változás az adott kérdések katolikus felfogásában, s a pápa álláspontja áttörést jelent-e a korábbi nézetekhez képest. Már csak azért is érdemes betekinteni az üzenetbe, mert az élő anyag evolúciójának és benne az ember származásának kutatási eredményei nem maradnak meg a szak­tudományok kereteiben – ezek világnézeti kérdéseket is érintenek. Az pedig közismert, hogy éppen emiatt az ezekben a kérdésekben hosszú ideje folyó viták nem maradnak meg az elvi tisztázás szintjén, olykor-olykor súlyos konfliktusok forrásaivá válnak. Jellemző, hogy a tudományos eredmények egyházi elutasítása főleg hitvédelmi pozícióból történt: mereven ragaszkodtak a dogmák betű szerinti értelmezéséhez. Más kérdésekhez képest jóval később, csak a XX. század közepén, 1950-ben került sor a kor szükségleteinek és a kutatási eredményeknek jobban megfelelő, elfogadhatóbb értelmezés kialakítására az evolúció és az ember származása kérdéseiben.

I.

A katolikus egyház álláspontjának első módosítását XII. Piusz pápa 1950. augusztus 12-én kelt Humani generis enciklikája tartalmazza. Ez az enciklika a közfelfogásban – az egyházi tálalás következtében – úgy vált ismertté, a címe is azt sugallta, hogy a módosult egyházi álláspontot az élet evolúciójáról és az ember származásáról önálló témaként, pozitív kifejtésben közli. Valójában az enciklika kifejezetten az egyháziakhoz szólt, és azoknak a reformtörekvéseknek a veszélyeire figyelmeztetett, amelyek a pápa szerint a katolikus tanítások alapjait felforgatással veszélyeztetik, téves vélemények alapján. Eszerint az emberi értelem nem képes felfogni, hogy az Istenre és más hittitkokra vonatkozó ismeretek az érzékelhető dolgok rendjét teljes­ség­gel meghaladják és felülmúlják. „Az emberi értelem ilyen igazságok meg­szer­zé­sé­ben, mind az érzéki képzelet, mind az áteredendő bűnből származó szen­ve­délyei miatt nehézségekkel küzd” – olvashatjuk a körlevél bevezetőjében.

A pápa felsorolja korunk tévedéseit, kiemelve az „elhamarkodott evolú­cio­niz­must”, a „gyökerében téves egzisztencializmust”, valamint a „hamis histo­riz­must”. Keményen bírálja azokat a katolikus tudósokat és teológusokat, akik efféle tanítások elfogadására hajlanak, a „kelleténél jobban törtetve az újdon­ságok után”, s attól tartva, hogy a kor tudományos kérdéseiben járatlannak bélyeg­zik őket. A bírálatot általánosítva úgy véli, hogy az ember a szen­ve­délyek és a rosszakarat ösztökélésére „az Istentől lelkűnkbe oltott felsőbb sugal­latoknak ellenállhat és azokat vissza­utasíthatja”. Ostorozza mindazokat, akik a hit épségének erősítését a Krisztus által hozott törvények, alapelvek reformálásával akarják szolgálni és a dogmákat a jelenkor fogalmaival kifejezhetőbbé tenni.

A tévedések elleni hatékonyabb fellépés érdekében XII. Piusz figyelmezteti az egyháziakat a skolasztika fogalmai és szakkifejezései megvédésének szük­sé­ges­ségére és a „Szent Tanítóhivatal” tekintélyének megóvására. Nyo­ma­té­ko­san felszólítja az egyháziakat arra, hogy a hit és az erkölcs dolgában a „Szent Magisztérium” állásfoglalásait az igazság közvetlen és egyetemes normáinak kell elfogadniuk. Ezen túlmenően, a tévedések elleni fellépés érdekében, mindenki köteles azokat a konstitúciókat és dekrétumokat is megtartani, amelyekkel a téves nézeteket a Szentszék megbélyegezte és eltiltotta. Talán ennyi elegendő annak érzékeltetésére, hogy az enciklikának az evolúcióra vonatkozó fejtegetése milyen szemlélet alapján került napirendre.

Végül is a címben jelölt kérdésekkel, mint a „pozitív tudományok” és a teológia kapcsolatával, a dokumentum csak a negyedik részben foglalkozik. De a pápa itt is már elöljáróban leszögezi: nem ért egyet azzal a reformista igénnyel, amely szerint a katolikus vallásnak jobban kellene számolnia a tudományok eredményeivel. Szerinte ez csak akkor indokolt, ha igazán bizonyított tényekről van szó. Az egyháznak óvatosan kell kezelnie azonban azt, amikor csak olyan feltevésekről (hipotézisekről) van szó, amelyek a Szentírásban vagy a hagyományokban foglaltakat érintik, bármennyire is támaszkodjanak valamilyen módon az emberi tudományokra. Ha pedig a feltevések ellenkeznek az isteni kinyilatkoztatással, akkor az ilyen tételeket nem lehet figyelembe venni.

Ezek előrebocsátása után fejti ki a korábbiakhoz képest módosult állás­pontot: „Az Egyház Magisztériuma nem akadályozza az evolúcionizmus tanát, amennyiben az emberi testnek egy már létező élő anyagból való eredetét kutatja. Ugyanakkor a katolikus hit azt parancsolja: továbbra is tartsuk meg, hogy a lelkeket az Isten közvetlenül teremtette. A más emberi tudományok és a szent teológia állásának megfelelően mindkét tábor szaktudósainak kutatásai ,és vitái útján tárgyalják meg, de úgy, hogy mind a két fél indokait – a kedvezőket és az ellenkezőket is – kellő komolysággal, irányítással és mérséklettel ítéljék meg.” Ezután a pápa figyelmezteti a teológusokat és katolikus tudósokat, hogy engedelmeskedjenek az egyház ítéletének, mert Krisztus ráruházta mind a Szentírás hivatalos magyarázását, mind a hit dogmáinak védelmét. Szerinte a vita szabadságát átlépik azok, akik úgy viselkednek, mintha az emberi test élő anyagból való eredete már bizonyított volna, és az isteni kinyilatkoztatás forrásaiból semmit sem meríthetnének.

Ez a summázata az egyházi álláspont módosulásának az evolúció tanát illetőleg. Kissé leegyszerűsített közelítéssel ez kevésnek is mondható. Ha azon­ban figyelembe vesszük, hogy ebben a kérdéskörben találhatók a leg­súlyo­sabb gondok az egyház számára a dogmák megmásíthatatlanságáról szóló állítások és az új tudományos eredmények világnézeti konzekvenciái között, valamelyest érthető az óvatos előrelépés. 1950-ben és utána az egyházat sok kihívás érte. Még igencsak létezett a „harcos egyház” szemlélete, és általában a pozíciók védelmére irányuló törekvés. Az egyház erőt akart sugározni, s ebbe nem fért bele a vallási lényeget érintő komolyabb változtatás. Ezt is szá­mí­tásba véve az evolúció tanának elfogadásában történtek – még a korlátozó meg­közelítésekkel együtt is –, változások kezdetét jelentik, egy hosszú ideig tartó, konfliktusokkal terhelt „állóháború” meghaladását. Semmi­képp nem tekinthető azonban a lényegi viták lezárulásának, az evolúció teljes elfogadásának.

1950 után a viták egyik vonatkozása az, hogy az egyház nem tekinti be­bizonyí­tottnak az élő szervezet evolúcióját, bár nem tiltja a tanítás elfogadását. A másik az, hogy a „nem tiltás” csak az emberi tettnek élő anyagból való eredetére vonatkozik, s a katolikusok számára továbbra is kötelező a lélek isteni eredetének elfogadása. További problémát jelent, hogy az egyház megmarad az emberiségnek a bibliai első emberpártól való származtatása mellett, és elveti az ember származásának ún. „poligenista” felfogását.

II.

Közel ötven évig kellett várni az egyház továbblépésére. Ez idő alatt sok min­den történt a világban és az egyházban is. Témánkkal közvetlenebbül is össze­függ a II. vatikáni zsinat állásfoglalása az egyház megújulására, és bíztató volt a világ felé nyitás meghirdetése is. Ez hozzájárult a keresztény vallás és a tudományok viszonyában a lappangó vagy nyílt feszültségek enyhítéséhez. Teológusok és keresztény tudósok remélték a hitelvi alapokról megszabott korlátozások, megszorítások lazítását, a szabadabb légkör beköszöntét. Jelentős alkotások, heves vitákat keltő tanulmányok jelentek meg. Föléledt a zsinati szellem. Ám ez a pezsgés egyben nyugtalanságot is keltett a világ­egyház vezetői között. Erősödtek az aggályok a világ felé nyitás „parttalanná válása” miatt. Ennek következtében a zsinat után pár évvel már ismét nagy figyelmet kapott a „tévedések elleni” fellépés, a teológusok fegyelmezése. 1973-ban a Vatikán közreadta a Hittani Kongregáció (Egyházi Tanítóhivatal) nyilatkozatát az egyházról és más hittitkokról szóló tanítások védelméről, a tévedések elleni fellépésről, valamint a püspökök felelősségéről ez ügyben. A nyilatkozat nyomatékosan aláhúzza, hogy az igazság és a kegyelem nyújtását Isten az egyházra bízta elveszíthetetlen örökségként, és a tévedhetetlenség adományában részesítette a hit és az erkölcs dolgában. Ezt gyakorolva őrzi és védi a Tanítóhivatal a hitletéteményeket. „A katolikus hit tárgya, amelyet dogma névvel jelzünk, minden időben és jelenleg is, szükségképpen meg­másíthatatlan zsinórmértékét alkotja nemcsak a hitnek, hanem a tudományos teológiának is.” (A Hittani Szent Kongregáció nyilatkozata, Szent István Társulat, 1973. 14. old.)

A nyilatkozat szerzői „belátóak”, elismerik, hogy az isteni kinyilatkozatás egyház általi átszármaztatásában nehézségek is adódhatnak. Ez azért van – állítják –, mert Isten mélységes titkai „sajátos természetüknél fogva az ember értelmét annyira meghaladják, hogy még a kinyilatkoztatás megadása és a hit elfogadása után is magának a hitnek a fátylával vannak eltakarva és mintegy homályba burkolva maradnak”. (Uo. 17. old.) Az adott kor nyelvezete is nehéz­ségeket okozhat és megtörténhet, hogy a hitigazság nem teljes jelentés­tartalommal jelenik meg azonnal, s csak később kap tökéletesebb kifejtést. Azonban ezt figyelembe véve is „maga a dogmatikai formula értelme mindig igaz és önmagával azonos marad az Egyházban akkor is, ha jobban meg­világosodik és ha teljesen értik”. A II. vatikáni zsinatot idézve ezt a fogalmazást még nyomatékosabbá teszi a nyilatkozat: „A szent dogmáknak azon értelmét örökre meg kell őrizni, amit egyszer az Anyaszentegyház előterjesztett és ettől az értelmétől nem szabad eltérni a mélyebb megértés címén és nevében.” (Uo. 20. old.) Érvként használják, hogy a zsinat elítélte azt a nézetet, miszerint a tudományos haladás nyomán a dogmák értelmén változtatni kellene, vagyis „a dogmák értelme, ahogyan azt az egyház előadta, meghatározott és meg­másíthatatlan”. (Uo.) Meg­erősítik, hogy a teológusoknak szabadságuk van ugyan a kutatásban, de annak „mindig határt szab Isten igéje, amint azt az Egyház hűségesen megőrizte és előterjesztette”. (Uo, 27. old.)

Mindezek mutatják, hogy az egyház nincs könnyű helyzetben a társadalmi változások és a tudományos fejlődés által felvetett problémák megítélésében és kezelésében. Vallásos emberek is igénylik a tarthatatlanná vált tételek módosítását. Nem kis gond tehát a rugalmas reagálás az új ismeretekre, annál is inkább, mivel érvényesíteni kell az önmaguk által megszabott követel­ményeket a hittitkoknak minősített dogmák értelmének megtartásában. Talán ennek a problémának is szerepe van abban, hogy II. János Pál 1991-ben Budapesten, a tudomány és a kultúra képviselői előtt tartott beszédében hangoztatta: „Az egyház elismeri és követeli a tudományos kutatás és a művészi alkotás szabadságát, autonómiáját. A kultúrának szüksége van az igazi szabadságra, még a vallásos hittel szemben is. […] Amikor az ész és a hit látszólag szembe kerül egymással, akkor minden bizonnyal vagy a kulturális tevékenység, vagy a hitből táplálkozó reflexió túllépte saját illetékességi körét.” Ehhez önkritikusan hozzátette: „Sajnos, néha a keresztények sem vették kellőképpen figyelembe a tudomány és a művészet jogos autonómiáját, így viszálykodások, viták és ellentétek keletkeztek. […] Ennek nem szabad megismétlődnie a jövőben. […] Másrészt jogosan reméljük azt, hogy megszűntek már azok az előítéletek, amelyek alapján a múltban tudósok és művészek nem egyszer ellenséges magatartást tanúsítottak a vallásos hittel szemben.”

Ezek a szavak kétségtelenül a pápának a tudomány és a kultúra iránti megbecsülését fejezik ki, és remélhetőleg ennek konzekvenciái érvényesülnek is az egyházban. Lehet persze vitatkozni nézeteinek egyikével-másikával, például a két megismerési rend, a hit és az ész viszonyáról, vagy arról, hogy szerinte más-más az emberi alkotás és a hit világa. Tény, hogy a jelentősebb tudományos alkotásoknak világnézeti konzekvenciái vannak, és az értelmezésükben vallási befolyás is érvényesülhet. Fontos és biztató viszont a pápának a következő kijelentése: „Szükséges, hogy mindenki előtt világos legyen: a hit nem kényszerít rá a kutatóra előre gyártott sablonokat, és munkásságának gyakorlati eredményeit sem akarja megváltoztatni vagy elsajátítani.” (II. János Pál pápa magyarországi látogatása. 1991. augusztus 16-20. A Szentatya beszédeinek magyar fordítása 20. old.) Ehhez hozzátehető, hogy a pápa, részben az általa kívánatosnak tartott önkritika ösztönzésére, a múltban elkövetett vétkek és hibák ügyében, részben elébe menve a keresztény vallás és a tudomány viszonyában az aktuális kérdéseknek, a Budapesten mondottak szellemében foglalkozott 1992-ben a Galilei-ügy lezárásával, valamint más, a témához tartozó kérdésekkel.

III.

Jó alkalomnak bizonyult II. János Pál számára a Pápai Tudományos Akadémia (a továbbiakban PTA) alapításának 60. évfordulójára rendezett ünnepi ülés, amely Az élet eredete és az evolúció témáját tűzte napirendre. Nem érdemes azon tűnődni, hogy a témaválasztásban milyen szerepe volt a pápának. Mindenesetre a rendezvény jó lehetőséget nyújtott arra, hogy az egyházi álláspontban történt továbblépést a legmagasabb helyről ismerje meg a világ.

II. János Pál az 1996. október 22-én kelt üzenetében köszöntötte az Akadémia plenáris ülését. Méltatta a PTA szerepét a tudományos eredmények és a kinyilatkoztatás üzenetének összehangolásában. Örömét fejezte ki a témaválasztás kapcsán, mondván „ez rendkívül fontos téma, az egyházat közelről érinti, a kinyilatkoztatás magyarázatot ad az élet eredetéről és természetéről”. (II. János Pál pápa üzenete a PTA plenáris üléséhez. Jel. 1997. jan. 20. old.) Utalt az összejövetel mottójára („Reflexió a tudományról a 3. évezred küszöbén”), és fontosnak ítélte, hogy a PTA sajátos küldetésének megfelelően, új kritériumokat adjon azoknak az erkölcsi magatartásoknak a felismeréséhez, amelyek az üdvösség szempontjából minden ember számára feladatot jelentenek. (Uo.)

Emlékeztetett az Egyházi Tanítóhivatal két megnyilatkozására e témában: XII. Piusz Humani generis enciklikájára 1950-ben, és saját lépésére 1992-ben, a Galilei-ügyben. Mindkettő azt hangsúlyozta, hogy az evolúció, és az, amit a hit az emberről és hivatásáról tanít, nem ellentétesek, ha ér­vé­nye­sül néhány alapvető igazság. Mindenekelőtt a sugalmazott szó helyes értelmezésére van szükség, óvakodva a Szentírás nem megfelelő értelmezésétől, valamint az illetékességi területek jó körülhatárolására. II. János Pál szerint a Humani generis az evolucionizmust komolyan veendő hipotézisnek tekintette, két módszertani feltétellel: „nem szabad úgy kezelni, mintha biztos és bizonyított tanítás volna” és hogy az emberi lelkeket Isten közvetlenül teremtette. E két feltétel meglétével az evolúciós tanítás össze­egyeztethető a keresztény felfogással.

A jelenlegi helyzetet elemezve a pápa felhívja a figyelmet az új is­me­re­tek­re, amelyek arra késztetnek, hogy „az evolúciós elméletben többet lássunk, mint puszta hipotézist. […] Különböző szakterületek felfedezésének hatására a kutatás egyre inkább elfogadja ezt az elméletet. A kutatási területek elfogidatlan egyetértése (az én kiemeléseim, B. I.) már önmagában is jelentős érv az elmélet mellett”. (Uo.) Az állásfoglalás jelzi tehát, hogy valóban előrelépés történt az evolúció egyházi elfogadásában.

Mindazonáltal a pápa fejtegetése nem ezzel fejeződik be. A folytatásban tudományelméleti fejtegetésbe bonyolódik és kifejti: bármennyire megvan ezen elmélet mellett a kutatók elfogulatlan egyetértése, ez nem a fejlődés­elmélet, hanem csak egyike a létező fejlődéselméleteknek. Igaz, hogy vannak benne kutatási eredmények, de mint elmélet tartalmaz természet­bölcseleti elképzeléseket is, vagyis materialista vagy spiri­tua­lista világnézeti feltételezéseket. Márpedig az elmélet világnézeti jelle­gé­nek megítélése a filozófia, majd a teológia illetékességi körébe tartozik. (Lásd uo. 21. old.)

A pápa másik kritikus szempontja az ember származására vonatkozik. Állítását a II. vatikáni zsinatra hivatkozva a keresztény tanítás magához tartozónak nevezi. Eszerint „az ember az egyetlen olyan teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart. így az embert nem lehet egyszerű eszközként sem fajának, sem a társadalomnak alárendelni, önértéke van”. Az emberi személy méltósága azon alapszik, hogy „szellemi lelke” van, s bár a teste anyagból származik, szellemi lelkét Isten közvetlenül teremtette. Ebből következően „az emberre vonatkozó igazsággal nem egyeztethetők össze azok a fejlődéselméletek, amelyek – háttérben álló világnézetekből fakadóan – a szellemet úgy tekintik, mint az élő anyag energiáinak formációját, vagy ennek az anyagnak egyszerű megnyilvánulását”. (Uo. 21. old.) Ennek következtében ezek a fejlődéselméletek nem képesek megalapozni az ember személyi méltóságát.

A pápa szerint az ember ontológiai természetű különbség megnyilvánulása, ontológiai ugrás eredménye. Nyitva hagyja a választ arra, hogy az evolúciós kutatásban végighúzódó anyagi kontinuitást hogyan érinti az általa meg­fo­gal­ma­zott ontológiai ugrás. A vallási szemléletnek megfelelően megelégszik an­nak megfogalmazásával: „a tudományok rendszerében alkalmazott módszerek figye­lem­be vétele lehetővé teszi, hogy az egymást kizárni látszó álláspontokat összhangba hozzuk […], a szellemivé válás mozzanata azonban nem tárgya az ilyen megfigyelésnek”. (Uo.)

Mit lehet erre mondani, bölcselkedésbe bonyolódás nélkül? A vallásos ember válasza könnyű: tudományos eredmények ide vagy oda, hittel elfogadja, hiszi, hogy a Szentírás az élet rendkívüli üzenetének hordozója. A nem vallásos ember számára a válasz nem ilyen egyszerű. Nem fogadhatja el az egymást kizárni látszó álláspontok összhangba hozását mint tudományosan megalapozottat, bármennyire is rangosnak tűnik az emberi szellem isteni eredetének hangoztatása. Az emberi fejekben sok mindent összhangba lehet hozni, de az így összhangba hozottak ettől még nem válnak tudományosan megalapozottá. A tudományos ismeretek birtokában az ember származására vonatkozó tanítást nem világnézeti előfeltevésként fogadjuk el, s ugyanígy azt sem, hogy az ember szellemisége isteni teremtés eredménye.

Mindenesetre II. János Pál álláspontja jelzi, hogy a tudományos eredmények ebben az egyház számára „rendkívül fontos témában” is kikényszerítik a tart­ha­tat­lan­ná váló nézetek korrigálását. Persze nem könnyű a korlátok teljes lebontása. Azt látjuk, hogy a kutatási eredmények minél inkább érintik a dogmákat, annál keményebben védik a még tartható állításokat, néha új érvek bevetésével is. Ez történik most is. végül is a pápa nézete nem igazán új. Újabb és hatékonyabbnak vélt érveket talált a hitelvi álláspont védelmére, de ezekben is sok az ellentmondás.

FÓRUM

Szabad tér rovatunkban adjuk közre az alábbi nyílt le­ve­let, amely a magyar kormány nagy feltűnést és széleskörű vissza­tet­szést keltő vatikáni megállapodásának egyik kar­di­ná­lis pontjával foglalkozik. Úgy véljük, hogy olyan be­csü­le­tes, bá­tor és va­ló­ban demokratikus értékeket védelmező nyilatkozat ez, amelyet teljes egészében olvasóink elé kell tár­nunk.

KERESZTÉNY ADVENT KÖZÖSSÉG

Nyílt levél

Platthy Iván címzetes államtitkár úr részére (Miniszterelnöki Hivatal, Egyházi Kapcsolatok Titkársága)

Budapest, 1997. szeptember 18.

Tisztelt Államtitkár Úr!

Köszönettel vettük a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék közötti meg­álla­po­dás szövegének és a vele összefüggő törvénymódosító ja­vas­la­tok­nak a megküldését, amihez a Pénzügyminisztérium 1998-as költségvetésének az egyházak támogatására vonatkozó, 18. sz. mellékletét is csatolták.

Jelen levelünkkel annak a felkérésnek teszünk eleget, hogy szeptember 18-áig juttassuk el ezzel kapcsolatos állásfoglalásunkat.

Amint a T. Titkárság előtt ez ismeretes, az állami egyház­finan­szírozás kér­dé­se és a vele kapcsolatos törvényrendezés kérdései a hitéleti tevékenység tekintetében nem érintenek minket, mivelhogy hitéleti tevékenységünkhöz, valamint Lelkész­képző és Teológiai Főiskolánk működtetéséhez nem veszünk igénybe állami támogatást. Kettős elvi meggyőződés áll emögött az állás­foglalásunk mögött. Egyrészt ahhoz a világos és határozott bibliai alapelvhez ra­gasz­ko­dunk, mely szerint az egyház evangéliumhirdető és hitéleti tevékenységét kizárólag saját híveinek az önkéntes adományai kell hogy fenntartsák. Másrészt pedig az állam és egyház szétválasztása, illetve a lelki­ismereti szabadság megóvása alapelvével csak azt tartjuk össze­egyeztet­hetőnek, ha az állami és egyházi szféra pénzügyileg is szétválasztott, nem áll fenn semmilyen függési vagy elkötelezettségi kapcsolat közöttük.

Nem tartjuk feladatunknak, hogy más egyházak elvi álláspontját és gya­korlatát véleményezzük. Arra a kijelentésre szorítkozunk csupán, hogy mélyen el­szomorító volt számunkra végignézni például a Pénzügyminisztérium 1998. évi költségvetésének 18. sz. mellékletét, amely felsorolja, hogy mely egy­házak milyen mértékben részesednek az állami támogatásból. Fájlaljuk, hogy bár jelenleg egy polgári demokráciában élhetünk, mégis alig van olyan egy­ház, amely az állam és egyház szétválasztásának – a kereszténység alap­tételeivel egyedül megegyező – elvét anyagi vonatkozásban is érvényesíteni kívánná, és ezáltal is biztosítani akarná az olyannyira sérülékeny és ezért olyannyira védendő lelkiismereti szabadságot.

Az anyagi kérdésen túl a lelkiismereti szabadság és a felekezeti jog­egyen­lő­ség szempontjából van még eszmei észrevételünk és hozzászólásunk a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék közötti Megállapodáshoz, ami­hez most – szükségszerű következményképpen – hozzáigazíttatik egy sereg nemrégiben megalkotott törvény.

A Megállapodás látszólag csak „a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének a finanszírozására, valamint néhány vagyoni kérdésre” vonatkozik, amint az a bevezető sorokban olvasható. A való­ság­ban azonban – a témára kellően nem érzékeny fülű olvasó számára szinte ész­re­vétlen csúsztatással – ténylegesen kimondja a Katolikus Egyház kivételezett és kedvezményezett helyzetét a Magyar Köztársaságban, majdnem úgy, mint­ha egy formális konkordátumkötéssel valósult volna meg ez, ami az ilyen külön­leges, állam és egyház közötti szövetségesi viszony deklarálására hi­va­tott jogi formula.

A megállapodás alábbi szakaszai bizonyítják e súlyos kijelentés meg­alapozott voltát: (A magyar Állam) ”az egyházak között a kiegészítés összegét az állampolgári rendelkezések arányában osztja fel, a Katolikus Egyház részére garantált összeg azonban nem lehet 1.700 millió forintnál kevesebb. […] A magyar állam, lehetőségei szerint, továbbra is rendkívüli támogatást ad pontosan meghatározott és a Magyar Katolikus Püspöki Kar által jelzett célokra.”

Ha a Megállapodás ezzel a szöveggel ratifikáltatik, az állam és az egyház szétválasztása, valamint a felekezeti jogegyenlőség merőben illuzórikus, valamint fedezet nélküli, hitelképtelen, nyilvánvaló módon pusztán csak szövegben létező garancia lesz Magyarországon. Az idézett részleteknél a diplomatikus megfogalmazás ellenére is szó szerint kiütközik a Magyar Köztársaság alkot­mányos alapelvét sértő lényeg. Még inkább jelen van a Római Katolikus Egyház kivé­telezett helyzetének az elismerése és biztosítása a megállapodás tar­tal­má­ban. A katolikus oktatási intézmények számára ugyanis olyan pozitív meg­különböztetést biztosít, ami a világnézetileg semleges állami iskolák alsóbb szintre szorítását eredményezi, sőt végül a megfogyatkozásukhoz is vezethet.

Tanulságosak a művelődési miniszter, dr. Magyar Bálint sorai, amelyet a felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat előterjesztéséhez kapcsolt „A megállapodás szövegének maradék­talan érvényesítése a törvényszövegben azért nem volt lehetséges, mert az az egyházi fesőoktatási intézményeknek nem egyszerűen pozitív diszkriminalitását ered­ményezte volna, hanem egyenesen az állami intézmények negatív disz­krimi­nációját váltotta volna ki… Előterjesztőként nem hallgathatom el, hogy a korábbi törvényi szabályozást a magunk részéről szerencsésebbnek tartottuk, s bár termé­sze­te­sen arra törekedtünk, hogy az adott körülmények között a legracionálisabb meg­oldást válasszuk, olyan kényszerpályán kell mozognunk, amely bizonyos meg­fon­to­lások érvényesítését eleve lehetetlenné tette.” (A HEÖK által Főiskolánk részére megküldött anyag tartalmazta a miniszter úr felsőoktatási törvény módosító javaslatához fűzött megjegyzéseit.)

Dr. Vekerdi Tamás – aki az Iskolázás Szabadságának Európai Fóruma elnevezésű szervezet alelnöke a következő veszélyekre mutat rá: „Az egyházi iskolák megkapják az államtól a működésükhöz szükséges százszázalékos támogatást, az önkormányzatiak és egyebek nem. Egyetlen olyan iskola sincs ma Magyarországon, amely teljes mértékű támogatást kapna kivéve az egyháziakat. Ráadásul nekik módjukban áll ezt az összeget kiegészíteni más forrásokból. […]

Az államnak kötelessége fenntartani olyan iskolákat, ahová azok járat­hatják a gyerekeiket, akik nem kívánják az iskolától a világnézeti oktatást. […] Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatán, valamint a gyermekek jogairól kötött Egyezményen, továbbá az Európa Parlament 1984. március 14-én kelt Határozatán kívül még mintegy tíz nemzetközi jogforrás mondja ki, hogy a szülők joga a gyermekeiknek adandó nevelés megválasztása, s hogy ezt az államoknak lehetővé kell tenniük »az ehhez szükséges nyilvános vagy szabad iskolák berendezésével«, és »a szükséges költségvetési eszközök […] diszkrimináció nélküli, azonos feltételek melletti rendelkezésre bocsátásával«!…]

A lényeg az, hogy minden iskolát egyenlő mértékben kell finanszírozni, hogy így az alapvető emberi jogok érvényesülhessenek. Az állampolgár erre fizeti be a pénzét az államnak. Vissza kell hát kapnia, méghozzá diszkri­mi­ná­ció­mentesen.[…] Elismerem, hogy az egyházakkal való kiegyezés valóban fontos programpont egy párt életében. Különösen, ha az a párt bizonyítani akarja, hogy nem egyszerű utódpártja az MSZMP-nek, […] hanem egy európai mércével mérhető szociáldemokrata párt, amely lehetővé teszi az egyházi iskolák működését. Csakhogy ezúttal átestek a ló túlsó oldalára. Kiemelten privilegizált helyzetbe fogják hozni az egyházakat.” (A 168 óra 1997. június 24-ei számában közölt. Az iskola keresztje című interjúból.)

Most bizonyos törvények hozzáigazítása történik a Vatikánnal aláírt Meg­álla­po­dáshoz. Ha a Megállapodás parlamenti ratifikálása is megtörténik, akkor félő, hogy a következő lépés az alkotmány hozzáigazítása lesz a Megállapodáshoz. Logikailag ez a szükségszerű következmény, mert hiszen – mint már rámutattunk – az állam és az egyház szétválasztásának fundamentális elve például teljességgel értelmetlenné és tartalmatlanná válik.

Kérdés, hogy kinek az érdekét és akaratát tükrözi ez a Megállapodás, amely figyelmen kívül hagyja Magyarország elvallástalanodott tömegeit. Úgy tűnik, hogy a valós társadalmi helyzettel, érdekekkel és igényekkel össze­egyez­tet­he­tet­len egyházi, hatalmi restaurációs törekvést szolgálja.

Így látjuk a helyzetet, és úgy ítéljük meg, hogy hazánkban, ahol mindössze csak néhány éve élvezhetjük a polgári demokrácia nyújtotta valódi szabad­ságot, a szóban forgó Megállapodás ratifikálása esetén ismét súlyos veszély­be kerül a lelkiismereti szabadság.

Levelünk másolatát eljuttatjuk a köztársasági elnökhöz, az országgyűlés el­nöké­hez, a művelődési miniszterhez, a külügyminiszterhez, és az igazságügyi miniszterhez. Ezen kívül pedig, nyílt levélként kezelve, számos országgyűlési képviselőnek és közéleti személyiségnek is megküldjük.

Tisztelettel, a Keresztény Advent Közösség nevében:

Stramszki István        Sonnleitner Károly        Vankó Zsuzsa       Egervári Oszkár

MŰHELY

KEMÉNY CSABA

Hit nélkül a halálról

Hitetlen gondolataimat a hí­vő Borbényi Erikának aján­lom, aki klasszi­kus or­vo­si hivatás­tudatával, ki­vál­ó szak­mai is­me­re­tei­vel, va­rázs­la­to­san su­gár­zó ben­ső hi­té­vel, szép­sé­gé­vel, oda­adó gondoskodásával, szeretetével megkönnyítette a már gyó­gyít­ha­tat­lan rák­betegség­ben szen­ve­dő fe­le­sé­gem ha­lá­la előtti utol­só hónapjait…

„…a halálról senki nem tud bi­zo­nyo­sat, azt sem, hogy nem a legfőbb jó-e az emberre néz­ve?”

Szókratész

Első éves filozófus hallgatóként egy ókori filozófustól azt olvastam, hogy egyet­len olyan kérdés van, amellyel egy filozófusnak nem szabad foglalkoznia: a halál kérdése.

Akkor ez a gondolat nagyon tetszett nekem. Hiszen egy húszéves, nagy­szerű tervekkel, csodálatos életcélokkal teli fiatalember igencsak nehezen tudja elképzelni (pontosabban: nem akarja elképzelni), hogy ő vagy szeretettéi is meghalnak egyszer…

De hát azóta eltelt negyvenöt év. És nemcsak tudásom, élettapasztalatom gyarapodott, de a megfordíthatatlan és megállíthatatlan idő sínéin gyorsan futó élet elkerülhetetlen velejárójaként, sajnos, elég fiatalon meg kellett is­mer­nem szüleim halálának fájdalmas terheit.

És most – alig egy éve – át kellett élnem feleségemnek, több mint harminc éven át valóban jóban-rosszban hű élettársamnak megrázó halálát is, amihez szá­mára nyolc évig tartó, kegyetlen kínlódásokkal, küzdelmekkel teli golgotái út vezetett, és amit ő stációról stációra egyre növekvő krisztusi szenvedéssel hősiesen járt végig és viselt el – gondolom elsősorban lányunk szerétetére és az én szerelmemre támaszkodva…

Azóta tudom: nem volt igaza annak a bizonyos ókori filozófusnak. Tetszik, nem tetszik – a halál kérdése megkerülhetetlen filozófiai kérdés minden hívő és nem hívő ember számára egyaránt…

Vitathatatlan tény, hogy az utóbbi időkben hazánkban megélénkült az ér­dek­lő­dés a halál és a haldoklás problémája iránt, mind a közvélemény, mind e kér­dés szakmai érintettjei (pl. orvosok, pszichológusok, ápolónők, szociológusok és filozófusok) részéről.

Ugyanakkor aggódva figyelem, hogy az utóbbi években Magyarországon meg­jelent tanatológiai (halálelmélettel foglalkozó) tárgyú írásokban, tanul­má­nyokban – de még az egészségügy gyakorlatában is – bizonyos egyoldalúság tapasztalható. Az említett írások, tanulmányok szerzői még egy fél mondattal sem utalnak arra, hogy a halál közelébe került emberek között nemcsak hívő, vallásos emberek vannak, hanem materialista meggyőződésű ateisták is. És amint említettem, a haldokló betegekkel hivatásszerűen foglalkozók között is ez tapasztalható. Pedig ezeknek a szakembereknek is gondolniuk kell arra, hogy a haldokló emberekben a tudatukban a halálról kialakított valamilyen eszmei, világnézeti, mondhatnám filozófiai bázis alapján mennek végbe a halál­közeli pszichológiai folyamatok. Ez az eszmei, világnézeti bázis pedig tartalmilag alapvetően – bár számos formai variációban – csak kétféle lehet: vagy idealista, tehát hívó, vallásos, vagy materialista, tehát vallási ér­te­lem­ben: hitetlen, ateista.

Nos, a továbbiakban ez utóbbi, tehát a materialista meggyőződésű emberek halálfelfogásáról szeretnék néhány gondolatot kifejteni.

A halál materialista felfogásáról

Szeretném előrebocsátani: a materialista halálfelfogást eszem ágában sincs a zsidó-keresztény vagy a keleti vallások alapján álló hívő ember élet- és halálszemléletével ütköztetni.

Nem ok nélkül írom ezt. Az elmúlt évtizedekben lépten-nyomon ta­pasz­tal­tam, hogy a „harcos” materialisták (akiknek egyébként jelentős része ma már nem is olyan „harcos”) a vallásos hitet támadva igyekeztek a materialista felfogást, világnézetet terjeszteni. Manapság ugyanez tapasztalható – csak éppen ellenkező előjellel.

Fiatal koromban én is gyakran hivatkoztam éppen a halál, a túlvilági é.let megítélésében a híres angol filozófus, Bertrand Russel Miért nem vagyok én keresztény? című előadására.

Engedtessék meg, hogy idézzek Russel előadásának gondolataiból: „Én a magam részéről – mondja Russel – nem hiszem, hogy bárki, aki valóban mélyen humánus, hihet az örökké tartó büntetésben. Krisztus pedig, ahogy őt az evangéliumok ábrázolják, igenis hitt az örökké tartó büntetésben. […] Krisztus a Bibliában azt mondja: »Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképpen kerülitek ki a gyehennának büntetését?« […] És Krisztus azt is mondja: »Az embernek Fia elküldi az ő angyalait, és az ő országából összegyűjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, akik gonoszságot cselekszenek. És bevetik őket a tüzes kemencébe: ott lészen sírás és fog­csikorgatás«[…] S bizonyára emlékeznek a juhok és a kecskék példázatára, amelyben elmondja, hogyan fogja második eljövetelekor elválasztani az igazakat a gonoszoktól és a gonoszaknak ezt mondani: »Távozzatok tőlem ti átkozottak, az örök tűzre.«[…] Arról van tehát szó, hogy mindnyájan gonoszok volnánk, ha nem követnénk a keresztény vallást. Én viszont úgy látom, minél intenzívebb volt egy kor vallása, minél inkább elmélyült a dogmatikus hit, annál nagyobb volt a kegyet­lenség, és annál rosszabbul mentek a dolgok. Az úgynevezett hívő száza­dok­ban, amikor az emberek valóban hitték a keresztény vallás minden betűjét, meg­találjuk a gyötrelmes inkvizíciót, millió számra égették meg a boszor­ká­nyoknak nyilvánított szerencsétlen asszonyokat, s válogatott kegyet­len­kedésekkel gyötörték a vallás nevében a legkülönbözőbb embereket.”

Természetesen egy ilyen hivatkozással nem lehet a vallás, vagy a vallás­erkölcs egészét támadni. De azért Russel elgondolkoztató szavai nyomán reálisan számolni kell egy vallásos ember halálfélelmének „kezelésében” a keresztény tanítások ilyen értelmű túlvilági fenyegetésével is. De hát az ebből következő szorongások feloldása egy keresztény haldokló esetében elsősorban az őt vigasztaló papnak, lelkésznek a feladata kell hogy legyen.

De – mint előbb már említettem – fordított előjelű példák is vannak. A. rendszer­váltás után megjelent tanatológiai tárgyú publikációkban többször is olvastam a keresztény életszemléletet hirdető és képviselő szerzőktől a materialista halálszemlélet vulgáris „bemutatását”, mintegy „elrettentésül” az „istentelen”, „földhöz ragadott”, materialistáktól, a „hitetlen kommunistáktól”. E szerzők legtöbbször az ismert epikuroszi „véleményt” szokták idézni a halál megítélésével kapcsolatban: „A halál tehát, amitől a bajok közül a legjobban rettegnek, egyáltalán nem érdekel bennünket, minthogy ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, amikor pedig a halál megérkezik, mi már nem vagyunk többé…”

Körülbelül ez az a gondolat – amit a bevezetőmben is említettem –, hogy van olyan felfogás, mely szerint a filozófiának nem kell foglalkoznia a halál kérdésével. Mint elkötelezett materialista gondolkodó állítom, hogy ez helytelen felfogás. És különösen helytelennek és elutasítandónak tartom az előbb idézett epikuroszi gondolatból levont vulgáris interpretációt, amelyet egy vallási folyóirat egyik írásában olvastam: „a materialista ember számára a halál végleges megsemmisülést jelent”. Ez nem igaz. (E kérdésre írásom befejező részében még visszatérek.) Most csak ismételten azt kívánom hangsúlyozni, hogy az én célom ez írásommal az, hogy gondolataimmal segítsem azokat az embertársaimat, akik különböző okok miatt halálközeibe kerültek, és egész életükben materialista meggyőződésűek voltak, hogy – mint szokás mondani – „emberhez méltóan” és materialista felfogásukhoz életük utolsó pillanatáig hűen, nyugodt lelkiismerettel várhassák és fogadhassák az elkerülhetetlen halált.

Melyek hát a materialista halálfelfogás főbb elemei?

Jelen írásomban a terjedelmi korlátozottság miatt nem elemezhetem rész­le­te­sen a különböző materialista filozófusok vonatkozó nézeteit. így tehát arra kell szorítkoznom, hogy mintegy tézis­szerűen említsem meg a materialista filozófia eddigi története során kialakult alapgondolatokat, amelyek a materialista halál­elméletet megalapozták.

Abból az alaptételből kell kiindulnunk, hogy a materializmus felfogása szerint a világmindenség térben és időben végtelen folyamatban mozgó és vál­tozó anyagi világ, amely változásai során létrehozta objektív, belső törvényeinek megfelelően az élő világot.

A természet objektív törvényszerűségei pedig az élő világon belül létre­hozták az embert, aki biológiai lényként elszakíthatatlan része a természetnek, az anyagi világmindenségnek. Az ember tevékenységével a természetet a társadalom részévé teszi abban az értelemben, hogy a természet egy része az emberi tevékenység eredményeként „humanizált” természetté válik. De miután a materializmus a természetet és a társadalmat egyaránt az egységes anyagi világ részeiként fogja fel, ezért ezt a társadalomra is vonatkoztatja (természetesen a társadalom adta sajátosságokat figyelembe véve), és azt állítja, bizonyítja, hogy mind a természetet, mind a társadalmat, ezeknek mozgását, fejlődését, struktúráját objektív, tőlünk, tudatunktól függetlenül létező törvények determinálják, határozzák meg.

Ennek az alapfelfogásnak az értelmében az ember a természet részeként az állatvilágból emelkedett ki, a különböző objektív törvények hatására, de létre­jöttével nem szakadt el a természettől, csak a természetet az emberi munkán keresztül magasabb szinten tudta reprodukálni. És e „reproduk­cióban”, – valójában: emberi alkotásokban – az egyes emberek „halhatat­lansága” is benne van! Abban azonos a filozófiai álláspontja mind az idealizmusnak, mind a materializmusnak, hogy az embernek a különösségét, kizárólagosan egyedi, megismételhetetlen létét, életét a tudata, csak az adott egyénhez kötött pszichéje, lelki struktúrája adja. Idealista és materialista, hívő és nem hívő ember hazánkban egyaránt vallja és sokszor idézi Kosztolányi Dezső Halotti Beszéd című verséből az alábbi sorokat:

Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn sem lesz hozzá hasonló.

Ebben nincs vita a gondolkodó emberek között, lett légyen bármi is világ­nézetük, filozófiai felfogásuk. De az Ókortól kezdve – amióta csak a filozófia létezik – napjainkig élesen elválik az idealista és a materialista filozófia fel­fogása a lélek és a tudat eredetéről, természetéről és – sorsáról a halál után… Nevezetesen az idealizmus – összhangban lényegét tekintve minden vallási irányzattal – az embert megkettőzi: az ember lelkét és tudatát elkülöníti, függetleníti a testétől, eredetét a természetet „teremtő” és „mozgató” erőnek, a „világ lelkének”, az istennek tulajdonítja. Ebből fakad a lélek halhatatlanságának idealista tana, ami jól tükrözi az emberek vágyát az örök létezésre.

Ezzel szemben a materializmus a lélek halhatatlanságának eszméjét illúziónak tekinti. A materialista felfogás szerint a lelket és a tudatot nem lehet elválasztani a testtől: együtt jön létre, együtt alakul, fejlődik, változik a test létrejöttével, alakulásával, fejlődésével, változásaival, és együtt szűnik meg vele. A tudat, a leg­magasabb­rendűen szervezett anyagnak, az emberi agynak a függvénye. Az ember halálát elsősorban agyhalála jelenti, ez egyet jelent az adott ember tudati működésének, tehát élete lényegének a megszűnésével.

De a halál nem jelent abszolút megsemmisülést. Holbach, a francia fel­világo­sodás talán legnagyobb materialista gondolkodója tökéletesen érzékelte, hogy a materialista hivatkozás a természet törvényeiből fakadóan az emberi test és lélek elkerülhetetlen halálának kivédhetetlenségére nem eléggé megnyugtató a halandó ember számára: „Önérdekünk kívánja – írta – A természet rendszere című híres művében –, hogy ne mérgezzük folytonos félelemmel életünket, hiszen az elveszti minden varázsát számunkra, ha a végét félelemmel várjuk.” És ezt a gondolatát Holbach megtoldja azzal idézett művében, hogy szerinte a halál „mindössze az élet elalvása, és ezt az alvást semmiféle kellemetlen álom nem fogja megzavarni és nem követi sosem terhes felébredés.

Meghalni annyi mint elaludni, visszatérni az érzéketlenség állapotába, melyben születésünk előtt voltunk, mielőtt érzékeink lettek volna, mielőtt létünk tudatában lettünk volna.”

Holbach e gondolataival visszautal a görög mitológiára, amely szerint Thanatosz, a halál istene ikertestvére Hüpnosznak, az alvás istenének, ami a görögöknek a halál és az alvás közötti szoros kapcsolatnak a vélelmét is tükrözi. De Holbach még ezzel sem elégszik meg. Szerinte (és ez megegyezik a legújabb természettudományos kutatásokra támaszkodó mai materialista felfogással) a halál nem jelent abszolút megsemmisülést: „A születésünket szabályozó törvényekhez hasonlóan szükségszerű törvények fognak bennünket»visszavezetni a természet kebelébe, ahonnan ő maga hívott elő, hogy azután újra létrehozzon bennünket valami új formában, melyet hiábavaló lenne kutatnunk.”

A materializmus a halált mindig az élettel együtt értelmezte mint sajátos ellentmondásos filozófiai fogalmat, mint az élet ellenpólusát. Megjegyezném – anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék –, a materialista filozófia az élet fogalmát is elsősorban filozófiai és nem biológiai fogalomnak tartja. H. Varró Rózsa (aki véleményem szerint a ma élő magyar materialista filozófusok között a legmegalapozottabb természettudományos ismeretekkel rendelkezik) erről így ír a Dialektika az élő természetben című munkájában: „Kérdés, hogy az élet fogalma, filozófiai terminológiával élve: az élet mint olyan, biológiai folyamat-e? Az nem kétséges, hogy e fogalomra a biológia tudományának és a filozófiának egyaránt szüksége van. Azonban az élet, mint olyan, mint valamennyi élőlény és valamennyi életjelenség közös, általános absztrakciója már nem biológiai, hanem filozófiai fogálom.”

Az kétségtelen, hogy az élet fogalmához képest, annak ellenpólusáról, a halálról sokkal kevesebbet ismernek a szaktu­dományok és a filozófia is. A halál okáról mindenesetre többet tudunk, mint a halál mibenlétéről és az élethez való kapcsolatáról. (Az élettel kapcsolatban ennek éppen a fordítottja igaz.) A halál lényegét nem lehet az élet hiányával magyarázni, bár az is igaz, hogy egyik jelenség sem létezik a másik nélkül. A halál folyamat, méghozzá egy­irányú és megfordíthatatlan, irreverzibilis folyamat.

Ezt a folyamatot jellemzi Emest Kahane Az Élet nem létezik! című művében az „általános” és az „elemi” halál megkülönböztetésével és egyúttal egységük hangsúlyozásával: „Az általános halál rövidebb vagy hosszabb időn belül, a legkülönbözőbb tényezők hatásától függően, folyamatosan maga után vonja majd az elemi halált is.[…] A feltételek megváltoztatása, bizonyos határ­értékek túllépése a folyamat megállásához vezethet. Ez megtörténhet reverzi­bilisen, ilyenkor a rendszeres életképesség megmarad, és irreverzibilisen, ilyenkor a folyamatot újra megindítani nem lehet. Ez utóbbi eset a halál.”

Az életnek és a halálnak folyamatként történő felfogása és össze­kapcsolása eredményezi a halhatatlanság gondolatának sajátos materialista értelmezését is, – amire egy mondat erejéig a természet „humanizálásának” folyamatát említve – már utaltam. Hiszen az élet és a halál kölcsönös feltételezettsége, egysége a természetben azt is jelenti, hogy az élet és a halál egymásnak is előfeltétele. A halál mint az élet feltétele elsősorban az élővilág összefüggő táplálkozási láncában jelentkezik. Ebbe a láncolatba, körmozgásba bekapcsolódik az ember élete és halála is. Az persze kétségtelen, hogy az ember esetében minőségileg más kérdésről is szó van, első­sorban az adott ember egyedi és megismételhetetlen tudatára, pszichéjére gondolva. De hát a fajfenntartás ösztöne, illetve realizálása: az utódok nemzése és felnevelése potenciálisan magában foglalja a szülők, a nemző egyedek sejtjeinek, lelki tudati elemeinek a továbbélését is – tehát ilyen értelemben „halhatatlanságát” is ebben a folyamatban. És ha valakinek nincs is közvetlen utódja, a családi, rokoni kapcsolatai révén ha nem is közvetlenül, de közvetve – ő sem marad ki a halhatatlanság ilyen értelmű láncolatából.

Reménykedem abban, hogy vázolt gondolataim érthetőbbé teszik a materialisták felfogását a halálról – még a vallásos emberek számára is. Hiszen a materialista meggyőződésű és a vallásos emberek teljesen azonos módon készülnek a halálra: elfogadják annak tényét, de az utolsó pillanatig az emberi méltósággal élhető életre koncentrálnak.

Szubjektív gondolatokkal kezdtem írásomat. Engedtessék meg, hogy szubjektív gondolatokkal is fejezzem be.

Materialista vagyok.

De vajon azt jelenti-e ez, hogy mindent tagadó hitetlen ember lennék?

Nem. Szó sincs róla.

Igaz, nem hiszek abban, hogy az immanens objektív törvényszerűségei szerint létező, állandóan mozgó, változó, térben és időben végtelen anyagi világon kívül (melynek csupán egy kis „atomrészecskéje” – de része! – az ember) létezhetne bármi is. Nem hiszek ezért egy anyag nélküli – II. János Pál szavaival – „Transzcendens Abszolutumban”, vagy Hegel megfogalmazásában: „Abszolút Eszmében”, „Abszolút Szellemben”. – Tehát nem hiszek Istenben. Nem hiszek az anyagi világon kívül létező „túlvilágban”.

Nem hiszek hát abban, hogy halálom után más dimenzióban tovább élhetek. Nem hiszek „feltámadásom” lehetőségében. Igen, ezekben a kérdé­sek­ben hitetlen vagyok. Pontosabban: vallási értelemben nem vagyok hívő ember.

De sok minden másban hiszek, ami az élethez köthet, ami értelmet, szépséget adhat az életemnek, és ami természetessé, elfogadhatóvá teheti a halálomat is. Halálomat, amihez attól a pillanattól kezdve közeledek, amióta Édesanyám megszült.

Hiszek abban, hogy az anyagi világ, – ezen belül az élő anyagi világ – szerves része, de „egyedüli példánya” vagyok, aki megszületik, felnő, meg­öregszik – és meghal. Halálommal pedig feloldódom, beleolvadok az anyagi világ­mindenségbe, amely átalakítja, újraformálja elemi részecskéimet, de volt személyisé­gemet, volt tudatomat, lelki struktúrámat soha meg nem ismételheti.

Hiszek abban, hogy életemben fel tudom ismerni a jó és a rossz embereket, a jó, az igaz és a rossz, az igazságtalan ügyeket, – szolgálva az előbbieket, elutasítva az utóbbiakat.

Hiszek abban, hogy minden emberi közösség összetartó és megőrző kötelékei azok az elemi erkölcsi normák, amelyek megfogalmazódhatnak például a keresztény vallások tízparancsolatának legtöbb pontjában és más vallások, eszmerendszerek erkölcsi tanításaiban is. És hiszem, hogy ezen elemi erkölcsi normák szerint kell élnem halálom utolsó pillanatáig – elsősorban legnagyobb közösségemet: népemet, nemzetemet szolgálva.

Hiszek a szerelemben és a szeretetben, melyekhez kötődő csodás érzések a jókat még jobbá teszik, de sokszor még a rútat vagy a rosszat is széppé, jóvá tudják varázsolni.

Hiszem, hogy halálom után is fognak rám emlékezni a még élő szeretteim, ba­rátaim. Emlékezni fognak egyik-másik arcvonásomra, mozdulatomra, gesztu­somra, mosolyomra – néhány gondolatomra.

Hiszem, hogy egy-egy általam őrzött, szeretett tárgyról, könyvről, fény­képről, megmaradt írásaimról eszükbe jutok majd néha. (Én is ezért őrzöm féltően meghalt szeretteim néhány személyes tárgyát, holmiját, fényképét, melyeket néha megsimogatok, sőt – bevallom – szólok is hozzájuk, érezve ilyenkor lelkemben meghalt szeretteim közelségét.)

Hiszek abban, hogy halálom után azokban a sejtjeimben, amelyekben én is megőriztem anyámat, apámat, őseimet, és amelyekben még életemben – (édesanyjuk sejtjeivel egyesülve) – átadtam gyermekeimnek, rajtuk keresztül unokáimnak, majd leendő utódaimnak – élni fogok tovább én is.

És hiszek abban, hogy a halálban engem megelőző feleségem hamvait védőn borító, örökzöld, élő fenyőbokorban újra életre kelnek szerelmem hamvai és örökké élni fognak a természetben, a világmindenségben, amelyben halálom után én is feloldódom s valamilyen formában újjászületek meghalt szeretteimmel együtt.

Akik pedig elolvassák soraimat, talán elhiszik nekem, hogy a „hitetlen” ember is tud hinni – ha nem is Istenben…

MAGYAR SORSOK

M. SZÁNTÓ JUDIT

Gyötrelmes november

I. rész.

– Mamuska, mit csinál a katona, ha nincs háború? – fordul felém három éves unokám, Gergő.

Már ágyban van, és én a János vitézt mesélem, ki tudja, hányadszor.

– Látod, ezen még nem gondolkodtam. Talán megtanulják kezelni a fegyvereket, vezetni a harckocsikat. Meg gyakorlatoznak.

– Az mit jelent?

– Háborút játszanak. De nem lőnek igazában. Tudod, olyan ez, mint amikor a gyerekek verekednek. Nem haragszanak egymásra, csak játszanak.

– De ha békében is verekedhetnek, akkor miért kell a háború?

– Hát szerintem se volna rá szükség.

– Te voltál már háborúban?

– Voltam.

– És féltél?

– Igen, féltem.

– Ha megnövök, katona leszek. És ha megveszed nekem a patronos pisztolyt, akkor háborúban sem kell félned, én majd megvédelek.

– Az bizony nagyon jó lesz.

Ott tartottunk, hogy Kukorica Jancsi a törökök ellen indul a franciák védelmében. De még mielőtt megmentené a francia királylányt, Gergő már egyenletesen szuszog. Betakarom, még egy puszit nyomok a fejebúbjára, eloltom a villanyt és átmegyek a másik szobába. Felkucorodom a kanapéra. Kezembe veszem az asztalról a könyvet. De rögtön vissza is teszem, anélkül hogy kinyitnám a könyvjelzőnél. A háború említése lassan halványuló emlékeket ébreszt fel bennem.

Csúnya, esős, szeles volt az ősz 1944-ben. November elején jártunk. Akkor is ilyen sötét volt már, amikor nyilasok jöttek be a kapun azzal, hogy most azonnal el kell hagyni ezt a házat, a szomszéd utcában levő néhány csillagos házba költöztetnek egy éjszakára. Felesleges bármit is magunkkal vinni, másnap jöhetünk vissza. Légócsomagot és hálóneműt vegyünk magunkhoz.

Az udvarra érkezőket négyfelé osztották. Minket elszakítottak az anyósomtól és a két sógornőmtől, akikkel együtt laktunk. Mindegyik csoportot a szomszéd utca más-más zsidó­házába terelték. Én a két gyerekkel egy idős házaspár lakásába kerültem. Ők már lefeküdtek, az asszony hálóingben, pongyolában sietett ajtót nyitni a nyilasok zörgetésére. Kísérőnk közölte vele, hogy ma itt alszunk. Ezzel ment tovább. Másokkal, más lakásokba.

Az idős asszony bement a konyhába, leroskadt egy székre, és kezébe temetve arcát, zokogott. Közben megjelent a férj is hálóköntösben, háló­sapkával. Négyen vigasztaltuk a feleségét. A házigazda mentegetőzött:

– Szegény Rózám már nem bírja az izgalmakat. A fiúnk munka­szolgálatos, a lányunk Pápára ment férjhez. Egyikről sem tudunk semmit.

Nem maguk miatt sír, higgyék el!

Tudtuk. De azért tanácstalanul álltunk a konyhában. Csomagjainkat a kőre tettük magunk mellé.

A férfiak újabb mentegetődzések közepette a cselédszobába vitt minket: – Sajnos, csak ezt tudjuk adni. A szobából ugyan nyílik egy hall, de ott csak zavarnánk egymást.

– Semmi baj, megleszünk itt. Azt mondták, hogy holnap hazamehetünk.

– Nem mondták, hogy miért kellett kiköltözni?

– Nem. És senki nem merte megkérdezni.

A szobában egy sezlon volt. Kaptunk három matracot és takarókat. Meg ágyhuzatot. A matracokat a földre tettük. A fejünk alá díszpárnák kerültek. Más nem volt. A matracokra Tominak ágyaztunk. A sezlonon megleszünk Márti lányommal.

Háziasszonyunk már megnyugodott kissé. Bejött és felajánlotta, hogy valami szerény ennivalót ad, ha éhesek vagyunk. Nekik is csak az van.

– Köszönjük, vacsoráztunk.

Így csak nyugodt éjszakát kívántunk egymásnak, azután magunkra maradtunk. Vajon miért kellett nekünk ilyen gyorsan elköltöznünk? Egyetlen éjszakára? A rejtélyt nem tudtam megfejteni, de végül is megnyugtatott az, hogy együtt vagyok a gyerekeimmel. Mióta a németek bejöttek, kotlósként igyekeztem magam mellett tartani őket. Még inkább azóta, hogy augusztusban megérkezett az internáló­táborból férjem halálhíre. Kisvártatva győzött a fáradtság, rám tört a mély, álom nélküli alvás.

Hajnalban kolompolásra ébredtünk. Aki a háborút budapesti bérházban élte át, az tudja, hogy az udvaron felakasztott síndarabot akkor ütögette a házfelügyelő vagy a házparancsnok egy másik vasdarabbal, amikor az óvóhelyre kellett szaladni a bombázások elől, no meg akkor, ha valamiért gyülekezni kellett az udvaron. Mi nem tudtuk soha, hogy légiveszély van-e, vagy más. A rádió ugyan bemondta, ha idegen repülőgépek érkeztek a légtérbe, sőt az irányukat is, de a zsidóknak nem volt rádiójuk, be kellett szolgáltatniuk.

Mindenesetre keltettem az enyéimet. Magunkra kapkodtuk a ruháinkat, és kimentünk a folyosóra. Nyilas karszalagos katonák voltak a házban, és mindenkit lerendeltek az udvarra.

– Álljanak külön a tizenhat és ötven év közötti nők, meg a tizenhat és hatvan év közötti férfiak.

– Én is álljak oda? – kérdezte egy félkarú férfi. – Nyomorék vagyok.

– Azt mondtam, odaáll!

Tomi csak tizenöt éves, de Márta a nyáron múlt tizenhat, én meg még közel sem vagyok ötven. Mi tehát a másik csoportba állunk. A félkarú is odajön.

Ő az egyetlen férfi közöttünk, hiszen az egészségesnek már rég be­vonultak munkaszolgálatra.

Megkezdődik az igazoltatás. Ketten az egyik, ketten a másik csoport iratait ellenőrzik. Tomi hamar sorra kerül, igazolását elfogadják. Közben figyelem a mi csoportunkat is. Akinek valamilyen – többnyire svájci vagy svéd – menlevele van, azt elengedik. Én következem. Bemutatom a svájci Schutzpass-t. Engem is átküldenék a másik oldalra. Tomi mellé állok és várom Mártit, aki utánam következik. Amikor felmutatja a menlevelét, az őt igazoltató katona rákiált:

– Hogy képzelik, hogy ennyi embert elengedünk? Maga marad! – és széttépi az iratot.

Ezután már nem fogadják el mástól sem, mindet darabokra szakítják. A keramit­kockás udvar vizes az éjszakai esőtől. A papírfecnik pillanatok alatt ronggyá áznak.

Amikor végeznek, az egyik katona Mártáék csoportjához fordul: – Maguk felmehetnek a lakásba. Magukhoz vehetnek egy hátizsákot, egy pokrócot és egy napi hideg élelmet. Tíz perc múlva itt vannak megint! Egy-egy katona magukkal megy minden emeletre, ő figyeli, hogy ki melyik lakásba megy be, és kijön-e. Aki pedig elfelejtene lejönni, hát az nagyon megbánja. Indulás! A másik csoport addig az udvaron marad!

Olyan hirtelen történt az egész, hogy néhány pillanatig tartott, amíg felocsúdtam. Uramisten, mi lesz most? Különválasztanak minket. És én most mit tegyek? Melyik gyerekem van nagyobb veszélyben? Maradjak a fiammal, vagy szökjem át a lányomhoz? Döntenem kell, nem várhatok. Úgy érzem, Márti van most nagyobb bajban. Megszorítom Tomi kezét. Szemünk összevillan. Tomi megérti a szándékomat. Visszaszorítja a kezem. Észrevétlenül átmegyek, és Márta mellé állok. Simogatással jelzem, hogy „veled vagyok”.

A lépcső felé indulóban mindketten Tomira nézünk. Búcsúzunk. Meddig? Látjuk-e még egymást? Érzem, hogy ettől kezdve minden percben Tomiért fogok aggódni. Ha valami baja történik, soha nem bocsátom meg magamnak ezt a döntést. Iszonyatos, gyötrelmes ez a válaszút.

Most már megértettem, hogy miért költöztettek ki minket tegnap: ha jobban összezsúfolnak, akkor kevesebb házból kell összeszedni az embereket.

A lakásban magunkhoz vesszük a hátizsákunkat. Bizony, ezek a zsákok csak pár órás légóra vannak összekészítve. Sem váltás fehérnemű, sem meleg holmi, sem élelem, sem pokróc nincs velünk. Fogjuk és visszük. Az udvarban menet­oszlopba állítanak bennünket, és útnak indítanak. Még egy pillantás Tomira. Ő is kísér a szemével, amíg csak lát. A csoportban hatan vagyunk, akiket a mi házunkból tegnap ideköltöztettek. Megpróbálunk együtt maradni.

Elindulunk a Szent István körút felé.

Kora reggel van. Az utcán még alig látni egy-két embert. Nem néznek ránk, sietve húznak el mellettünk. Megered az eső. Nagy, súlyos cseppek koppannak az aszfalton. Gyalogolunk az egyre sűrűsödő esőben. A Margit-hídon megyünk át Budára. Az utcán a járókelők fázósan húzzák össze magukat. Mi is fázunk.

Az óbudai téglagyárba visznek. Na, talán fedél kerül a fejünk fölé! De nem. A sáros udvarra terelnek bennünket. Több helyről hoztak ide embereket, több ezren lehetünk. Állunk külön csoportokba sorolva és ázunk. Időnként nyilas karszalagos katonák sietnek minden irányba. Velünk a kutya se törődik. Egy idős férfi ül az egyik épület csatornája alatt a sárban. Nyakába ömlik a víz. Ki ültette oda, és miért? Nem tudni. Egyszerre csak eldől és úgy marad. Katona megy el mellette, puskatussal rávág. A férfi összerándul, azután ismét mozdulatlanná válik. Nem messze tőlünk, a csoportok között hagyott út szélén egy nő fekszik a földön. Körülötte vértócsa. Mi lehet vele? Él? Meghalt?

Fázunk és éhesek vagyunk. Arra várunk, hogy kapjunk valamit enni és fedett helyen legyünk, leülhessünk. De csak 5 óra körül állítanak sorba ételért. Nekünk nincs se csajkánk, se kanalunk. Körülöttünk egymást kérdezgetik, ki mit tud adni. Pár perc múlva kapunk egy alumíniumlábost, egy üres konzerv­dobozt meg egy kanalat. Mártival megosztozunk rajta.

Valami lötty levest adnak, néhány szál hagyma úszik benne. Nagyon rossz, de meleg, és az éhségünket is csillapítja. Elmosni nem lehet az edényt, nem engedik.

Egy hodályban helyeznek el éjszakára. A téglaporos padlóra dőlünk le fáradtan. Kapunk valakitől egy pokrócot is, Mártival alábújunk. Rövidesen meleg pára vesz körül minket a takaró alatt.

Tomikám, kisfiam, vigyázz magadra! – mormolom magamban. A kimerültségtől egy-kettőre elalszunk.

Reggel egy vízcsap előtt legalább százan állunk sorba, hogy kezet és arcot mossunk. Kabátban nagyobb mértékű tisztálkodás nemigen képzelhető el. Egy katona sürgeti a csaphoz kerülőket. Mi körülbelül középen állunk, de már nem jutunk a vízhez, mert a reggeliért kell menni. A tegnapi levesből kapunk, meg egy szelet kenyeret.

Borús az idő, de legalább most nem esik. A ruhánk nagyjából megszáradt, a kabátunk megkeményedett a beletapadt téglaportól. Igazán nem nyújthatunk valami üdítő látványt. Megint az udvaron álldogálunk. Néhányan odamennek a katonához, mondanak valamit. Aztán vagy máshová küldik őket, vagy visszazavarják. Egy várandós nő is van köztük, azt kísérettel elviszik. Hatunk közül Aliz a negyedik hónapban van. Arról beszélünk, hogy neki is jelentkeznie kellene. A másik sorból egy asszony figyelmeztet: – Isten őrizz! Látták tegnap azt a fiatalasszonyt az udvaron véresen? Gumibottal „segítettek” szegénynek elvetélni.

Aliz tehát nem megy oda, sőt, körülálljuk, hogy ne vegyék észre a terhességét.

Mozgolódás támad. Két férfi érkezik a csoportok között szabadon hagyott területre a parancsnokkal.

Egyikük szócsövet kap: – A svájci követségről jöttünk. Akinek svájci menlevele van, vagy nálunk van már a kérelme, csak még nem kapta meg, az álljon ki a sorból. Az is lépjen ki, akinek eltépték a papírját.

Megragadom Márti kezét, és vonszolom magammal a kis tér felé. Több helyen támad mozgolódás. A többiek utat engednek, de a csoportok élén szuronyukat felénk szegező katonákkal találjuk szembe magunkat. Nem engednek tovább. A remény lehervad az arcunkról. Igyekszünk vissza a helyünkre.

A parancsnok veszi át a szót: – Uraim, nem kell minden ellenséges propagandának bedőlni. Senkinek a menlevelét nem téptük el, az Önök védelmét élvezők közül senkit nem hoztunk ide. Láthatják Önök is.

Rövidesen három új férfi jelenik meg. Ők a svéd követséget képviselik. Kísértetiesen ismétlődik a nemrég lezajlott jelenet. Ők is egyedül távoznak.

– Sorakozó és indulás, mielőtt más illetéktelen mentőosztag is érkezik! – dörgi a parancsnok.

Még nincs 9 óra, amikor elindulunk. A város határától csendőrök veszik át a kíséretünket. Mi nem kapunk enni, de kísérőink szerencsére esznek, és addig mi pihenhetünk.

Már sötétben érkezünk Pilisvörösvárra. Itt is egy udvaron állva kell be­várnunk, míg a teljes aznapi turnus megérkezik. Utána levest kapunk. Ma hagyma helyett szalmatöredékek úszkálnak a lében. Azután több padláson helyeznek el bennünket. Szalma is van fenn. Elcsigázottan vackoljuk be magunkat.

Milyen közelinek tűnt ma reggel néhány percig, hogy hazamehetünk, hogy megint együtt lehetünk hárman. Márti megérzi, mire gondolok. Közelebb bújik hozzám. Egymást átölelve alszunk el.

Éjszaka sikoltozásra, kiabálásra ébredünk. Az egyik padlás kigyulladt. A keskeny padlásfeljárón egymást taposva menekülnek az emberek. Hamar kerítenek még két létrát, és a padlásablakokhoz állítják. Locsoló­tömlőt is hoznak. A tűz belekap a szalmába, a lángok bevilágítják az éjszakát. Az oda szállásoltakat elosztják a többi padlásra. Hozzánk is kerülnek. Összébb húzódunk, hogy elférjenek. Ők se tudják, mi a tűz oka, s hogy megsebesült-e valaki. Egyesek a nagy sietségben hátizsákjukat, takarójukat is otthagyták. Még egy ideig hallani a recsegést, ropogást, a tűz hamar lohad, aztán csend lesz, csak füstszag terjeng a levegőben. Némi suttogás után csend borul a mi padlásunkra is.

Szombat reggel van. Mosdani nem lehet, a csajkákat pedig még egyszer sem tudtuk elmosni. A piszkos edénybe merik a levest. Jólesik. Meleg is, meg néhány csipetke is van benne. És ma is kapunk kenyeret.

Lassan megszokjuk, és már nem érezzük megalázónak, hogy mind­egyikünket csendőr kísér a dolgára, az udvar egyik sarkába. Mert árnyék­szék, az nincs. Csak a szabad udvar áll rendelkezésünkre. Aztán a csendőr ott áll mellettünk végig. Szuronnyal. És mert mi sokan vagyunk, de csendőr kevés, sorba kell állnunk. Az ember nem érti, hogy miért ragaszkodnak a kísérethez a zárt udvaron. Mitől félnek? Mi ellen védekeznek ezzel? Vagy ha csupán meg­alázás a céljuk, nem érzik a csendőrre nézve is annak?

Aztán megint sorakozó, és indul a menet. Aki nem került sorra az udvaron, az most könyöröghet az egyik őrnek, hogy az útszéli bozótosba mehessen.

Délelőtt feltámad a nyugati szél. Délben megered az eső, a szél az arcunkba vágja a cseppeket. Útközben többen eldobálják a nélkülözhető holmit, hogy ne kelljen annyit cipelni. Tartalék takarók, cipők, bakancsok hevernek szana­szét az úton. Keresünk magunknak még egy pokrócot, nekem pedig egy pár cipőt, mert ami rajtam van, abban nem tudok gyalogolni.

Már besötétedett, amikor a következő táborhelyünkre, Dorogra érkezünk. A futballpályára terelnek bennünket. Megkapjuk a levest, aztán lefekhetünk. A puszta földre.

Most Márti hozza szóba: mi lehet otthon? Mindketten Tomira gondolunk.

Reggelre mindenünk nyirkos. Egész éjjel esett. Hajnalban már csak szemerkélt. A leves üres és hideg. A szelet kenyeret eltesszük, mert az elmúlt napokban nagyon hiányzott egy kis ennivaló az úton. így hát korgó gyomorral, nedves ruhában, kabátban indulunk útnak a bányásztelepülésről, a szokásosnál jóval későbben. Addigra az eső eláll. Vasárnap van.

A kocsiút baloldalán haladunk négyes sorokban. Ma is három kísérőnk van. Egy a sor elején, egy a közepén, egy pedig a végén halad, a sortól jobbkézre. Mint eddig is, a középső ingázik. Hol meggyorsítja a lépteit, hol lassít, hogy szemmel tarthassa az egész csapatot.

A járdán feketeruhás, nagykendős asszonyok jönnek velünk szembe, egyesével. Kezükben imakönyv. A templomba tartanak. Keskeny árok választ el minket tőlük, amelyet sűrűn szakít meg betoncsőből álló, földdel borított átjáró.

Én a járda felőli részen megyek. Egyszercsak szétnyílik egy kendő, újság­papírba tekert kis csomag villan elő. A gazdája lassít, hogy az átjárónál érjünk egy vonalba. Fél lábával balra lép, átnyújtja a csomagot, és már megy is tovább. Márti észreveszi. Gyorsan nyitja az előtte menetelő hátizsákját, abba ejtem gyorsan az adományt, nehogy a katona észrevegye. Most égy újabb csomagot nyom a kezembe egy másik asszony, azt súgva: „A betegeknek!” Ezt is a másik után dobom. És most már figyelek. Látom, hogy itt is, ott is találkoznak egy pillanatra a kezek, s közben gazdát cserélnek a kicsi és még kisebb csomagocskák. Csak a szemünkkel tudjuk megköszönni. Viszonozzák a pillantásunkat.

Az őrünk meglát egy ilyen manővert. A csomag már a társunk kezében van, de elrejteni nincs ideje. A mi katonánk eléáll, ököllel odacsap. A kincset markoló kéz kinyílik, tartalma a földre hull. Ahogy megyünk tovább, sáros péppé tapossuk. A kísérőnk nem elégszik meg ennyivel. Átlépi az árkot, a járdára állva néz körül.

A másik bűnös, aki valamit adni mert nekünk, szerencsére már a többi asszony takarásában jár. Mi meg folytatjuk utunkat.

A következő állomásunk Süttő, Itt egy pajtában helyeznek el minket. Az esti leves után előszedjük a dugi­csomagjainkat. Kalácsot, buktát, szalonnát^ kenyeret, darabka húst rejtenek. Elosztjuk egymás között, és végre egyszer jóllakunk. De, azért nem eszünk meg mindent, hagyunk későbbre is.

Mások is mesélik, hogy egy-egy csomag átadásakor többen szóltak halkan oda: – A fiataloknak!… Az öregeknek!…

Tomi fiam, te mit eszel? Hol eszel?

A ruhánk ránk száradt, ránk keményedett. Nem törődünk vele. Jóllakva húzzuk magunkra a takarót.

Reggel kezet és arcot is tudunk mosni. Azután megint az udvaron állunk sorba a levesért meg a szelet komiszkenyérért. Aki végzett az evéssel, beáll a menetbe, várja az indulást. Ritkul körülöttünk a tömeg. Mellettünk egy nő kivesz a hátizsákjából egy pár bakancsot, a földre dobja.

– Nem kell? – csapok le rá.

– Nem bírom cipelni.

Próbáld fel, bíztatom Mártit, akinek már teljesen tönkrement a cipője. Jónak látszik a bakancs, a lábán is hagyja. Azért a másikat a hátizsákjába rakja, hátha fáj majd a lába az újban.

Aliz eddig jól bírta az utat, ma azonban fáradt, nehezen mozog.

így hát a holmiját ötünk között szétosztjuk, és mi visszük helyette.

Nála alig marad valami.

Eső nincs, szél se fúj, amikor nekivágunk az útnak. A falu vége felé egy Mártikorú lány jelenik meg egy vödör vízzel és bögrével.

– Nagyon szomjas vagyok – mondja Márta, megpillantva a vizet. – Biztosan a szokatlanul bő vacsorától.

A csendőr most haladt el mellettünk, a másik kettő messze van, az egyik a sor elején, a másik a végén. Márti odaszalad a vízhez, nyúl a bögréért.

– Öt pengő! – tartja a markát a lány.

Márti meghökken. De nagyon-nagyon szomjas. És van valami kevés pénz nálunk. Nekiáll, leveszi a hátizsákját, és annak a zsebéből kikotorja a pénzt. A csend­őr közben visszanéz, meglátja Mártát a vödörnél. Visszajön, megáll mellette. Nem szól, nem tesz semmit. Márti megnyugodva adja át a pénzt. Meg­kapja a tele bögrét, emeli a szájához. Akkor a csendőr hirtelen kiüti a kezéből. A drága víz az alumíniumbögrével együtt a földre hull. Még a süttői lány is megdermed. Márti lehajtott fejjel kullog vissza. A csendőr gálánsán felemeli a bögrét, visszaadja a tulajdonosának. Megcsípkedi a pirospozsgás arcot: – Na, indíts haza!

A többit nem látjuk. Túlhaladunk rajtuk, és nem fordulunk vissza. Magunk között sem beszélünk az esetről.

Estére Szőnybe érünk. Egy bekerített területen álló, hatalmas szín lesz a hálóhelyünk. Nem lesz melegünk, az biztos, mert igencsak friss az idő! A színnek meg csak egy odlalról van fala, a másik három nyitott. Na, de legalább tető lesz a fejünk fölött, és az is valami. Vacsoraosztás előtt érkezünk. Addig leülünk a tető alá. Eszünk valamit a tartalékunkból. Aliz egy kicsit jobban van, de úgy határozunk öten, hogy – amennyire csak bírjuk – továbbra is tehermentesítjük őt.

Elérkezik a levesosztás. Jó meleg. Mielőtt visszamegyünk a színbe, Márti kirakja a hátizsákjából a régi cipőjét. Ügy látszik, tudja hordani az új bakancsot. Amióta két pokrócunk van, gyakran tesszük az egyiket a földre, és a másikkal takaródzunk. Most is így teszünk. Összebújunk, úgy melegítjük egymást.

De jó volna otthon lenni, a fiamat is magam mellett tudni!

Reggel megint későn érkezik a leves, addig kényelmesen megmoshatjuk, a kezünket, arcunkat. Szokatlanul világos van, mire megreggelizünk és menet­oszlopba állunk. A drótkerítésen gyerekek bámészkodnak befelé.

Mártikám szegény nem érzi jól magát. Bágyadt, szokatlanul csillog a szeme. Megfogom a homlokát, de nem érzem, hogy lázas lenne. Nehezen vánszorog. És még mennyit kell gyalogolni a következő állomásig? Istenem, még ez is! Éppen készülünk az ő csomagját is elosztani négyünk között, amikor szekér ér utol minket.

– Elvinnék egy darabon a lányomat? Nem érzi jól magát.

Egy fiatal és egy idősebb nő ül a szekéren. A fiatal a másikra néz kérdőn. Az meg szó nélkül int, hogy Márti szálljon fel. Amikor elhagynak, megrémülök: nem szakadunk-e el egymástól? A többiek vigasztalnak, hogy itt aztán nem kerülhetjük el egymást. Mégis nyugtalan vagyok egész úton.

A Duna mentén érünk be Gönyűbe. A hajóállomás előtt áll Márti, és integet. Hátizsákja mellette a földön, őt meg egy csendőr vigyázza pár lépés távolságba. Jó, hogy várt, mert több hajóra osztanak el minket, és bizony előfordulhatott volna, hogy nem találkozunk. A hajón osztják az esti levest. Az éjszakát a hajófenéken töltjük. Barátságtalan hely. Sötét és nyirkos. Felettünk rozsdás vas­traverzek, szüntelenül csöpög róluk a víz. Megesszük a maradék tartalékunkat. Utána a két takaró közé bújunk.

Hazagondolunk. Visszaköltözhettek vajon az otthoniak a régi házba? Nincs egyedül Tomi? Van mellette felnőtt?

Az alsó takarónk átnedvesedik a vizes padlón. A fejünkre kövér vízcseppek hullanak. Úgy érezzük, hogy nem lehet így aludni. De a fáradtság mégis úrrá lesz rajtunk.

A reggeli leves ezúttal nem üres, főtt krumplihéj úszkál benne. A fogunk alatt ugyan recseg egy kis homok, mégis örülünk a laktató ételnek. A kenyeret majd az úton esszük meg. Elindulunk Győr felé.

Aliz már jól van, visszaveszi a csomagját.

Márti útközben elmeséli, hogy a szekéren az idősebb nő felajánlotta, szívesen elbújtatják. Ő azt válaszolta, hogy nincs egyedül. Sajnálom – mondta erre az asszony –, többet nem tudunk vállalni.

Elvitték a hajóállomásig. Attól a csendőrtől kérdezte meg, hogy ez lesz-e a táborhelyünk, akit mi is láttunk a megérkezésünkkor mellette. Tőle tudta meg azt is, hogy több hajón lesz a szállítás. Kérte, hogy a hajók előtt várhasson minket. A csendőr minden kockázat nélkül megengedhette neki, hiszen sehova sem lehet innen szökni. Még házak sem voltak a közelben.

– De hát tulajdonképpen édes­mindegy, hogy találkoznak-e vagy sem. Éjjel elsüllyesztjük a hajókat. A víz alá kerülnek mindegyikről.

Márti úgy döntött, hogy nem szól nekünk erről. És azt hitte, hogy egész éjszaka nem lesz képes behunyni a szemét. Nem így történt. El is aludt, nem is kerültünk a Duna mélyébe.

– Most már elmesélhetem. A csendőr biztosan jó heccnek találta, hogy rám ijeszthet – fejezte be. – Pedig, ha használom az eszem, rájöhettem volna, hogy miattunk nem érdemes hajókat elsüllyeszteni. Ennél olcsóbb módszerek is vannak az elpusztításunkra.

A sors úgy hozta, hogy ez az útszakasz tele van élményekkel. Győrhöz közeledünk, amikor katonák jönnek menetoszlopban velünk szembe. Egy fő­hadnagy vezeti őket, aki – amikor nem kell attól tartania, hogy kísérőink észreveszik – két kezével harapófogót formálva mutatja, hogy Pest körül bezárul (vagy bezárult) az ostromgyűrű. Örülünk a hírnek, bár nem tudjuk, hogy nekünk ez most mit jelent. Hogyan reagálnak majd erre a németek, meg a nyilasok? Fékevesztett pusztítással vagy fejetlen meneküléssel?

Győrben egy másik főhadnagy vár ránk a katonáival. Ők vesznek át minket eddigi kísérőinktől.

Ez a tiszt rögtön ránkdörög. – Hát most megnézhetik, hogy mit csináltak ebből az országból! Mert végigvisszük magukat a városon, és megmutatjuk, hogy néz ki Győr a tegnapi bombázás után! És megfizetünk maguknak a romokért, a halottakért!

Döbbenten hallgatunk. Végignézek az elcsigázott, elhanyagolt társaságon. A legyengült nőkön. Ugyan melyikük szökött el éjszaka a gönyűi hajóról, hogy repülőgépre ülve kioldja a bombákat Győr felett, szembeszegülve a fél világot lerohanó náci Németország nyilas csatlósaival, hogy aztán dolga végeztével visszalopóddzék a hajófenékre, és folytassa keserves útját a határ felé. Mekkora elvakultság, milyen vad gyűlölet mondat ezzel az emberrel ilyen képtelenséget?

Végigvezetnek minket a városon, sorolva az éjjel elkövetett bűneinket. Mielőtt elhagytuk volna Győrt, még egyszer biztosít bennünket a főhadnagy a meg­felelő retorzióról, majd lemarad tőlünk, katonáira bízva további kíséretünket.

Egy tanyán kötünk ki, nem messze a várostól. Tágas istállókban helyeznek el bennünket az esti leves elfogyasztása után. Valószínűleg nemrégen még gazdálkodtak a tanyán. Az istállószag arról tanúskodik, hogy az állatok elhajtása óta nem telhetett el sok idő. Most csak mi vagyunk itt, tábori csendőrökkel.

Az istállószagot is meg lehet szokni. Egy idő után már nem is érezzük.

Ma álmomban együtt voltunk. Nem is hárman, hanem négyen. Szép álom volt.

Reggel katonák jönnek, ők kísérnek tovább. A tábori csendőrök siettetnek, mosdani sem engednek. Gyorsan bekapjuk a levest. Kenyeret nem kapunk.

Szemerkél az eső. Lehet, hogy ma rövidebb utat kell megtennünk, a katonák mindenesetre nem sürgetnek, sőt: a ritka pihenők is hosszabbak.

Erdő mellett haladunk el, amikor egy parasztasszony ér velünk egy vonalba. Talicskát tol, benne kukoricacsutka. Én megyek a sor szélén, az erdő felőli oldalon.

Az asszony rám néz. Velem egykorú lehet. Halkan odaszól nekem: – Elbújtatom, ha akarja.

– A lányommal vagyok – fogom meg Márti kezét.

Kis gondolkodás után azt mondja: – Jöjjenek utánam!

Megszorítom Márti kezét, és amikor az asszony befordul az erdőbe, én is követem. Mártit húzom magammal. Neki fogalma sincs, miről van szó. Nem beszélünk, némán megyünk. Mélyen benn a fák között három ház áll, meg valami gazdasági épület. Két ház üres, szemlátomást lakatlan. Néhány tyúk kapirgál a házak között. Kakas nincs, de más állatot se látok. Az asszony bevezet a földes konyhába. Minden ragyog a tisztaságtól. A sparherdban felizzítja a hamvadó parazsat kukoricacsutkával. Egy fazék ételt tesz fel. Közben elmeséli, hogy a férje katona, tizenhárom éves fiával él itt.

– Hozzánk soha nem jár hivatalos ember, csendőr vagy katona, itt ellehetnek. Régen a magtár tele volt búzával, most csak egy kis szalma van benne. Na, meg mindenféle lom. Ott jól el lehet rejtőzni.

Közben meleg lett a leves. Tányért tesz elénk, és kanalat. Mer a levesből, bőven. Jó sűrű, tele tésztával. Mohón látunk hozzá.

– Már nem tarthat soká – biztat minket. – Aztán meg is mosdhatnak – néz végig rajtunk. – A szobában, mert a fiam akármikor hazajöhet.

Látva farkasétvágyunkat, egy-egy karéj kenyeret is szel, meg egy-egy darab szalonnát is hozzá. Annak is nekilátunk. Még jócskán van a tányérban, amikor megérkezik a fiú. Izmos, jól fejlett gyerek.

– Aztán kik ezek? – kérdezi ránk. – Zsidók?

A viselkedésében, a hangsúlyában benne van, hogy most ő itt a gazda. A válaszból kitűnik, hogy ezt az asszony is így gondolja.

– Anti… csak pár napra.

A kanál megáll a kezünkben. Őket nézzük, és várjuk, hogy mi lesz.

– Szó se lehet róla! Egy percig se! Fogják a holmijukat és menjenek!

Mi már állunk.

– De Anti, igazán ellehetnének a magtárban.

– Anyám, ha még egyszer ilyet tesz, hát én feljelentem magát! Fel én!

– Nem kell – mondom. – Megyünk.

– Legalább egyék meg a levest.

Látom, hogy Márti szeme a tányérra tapad. Felveszem a hátizsákját, odanyújtom neki. Szótlanul felveszi. Én is hátamra veszem az enyémet. – Köszönjük, nem.

– Elviszem magukat a köves útig, nehogy eltévedjenek – mondja Anti, és indul.

– Köszönünk mindent – mondom az asszonynak. – Isten áldja!

– Magukat is. Nem rossz fiú az Anti, csak telebeszélték a fejét…

Megyünk Anti után. Hát ez nem tartott soká! Kiérünk az erdőből.

– Nem akarok én senkit bántani, de nem keresem a bajt. Megtalál az anélkül is… Na, Isten hírivel! – fordul vissza.

Az országút üres, a csoport már elvonult. Mást nem tehetünk, megyünk utánuk. Bármerre szöknénk, hamar elkapnának.

Így hát ketten bandukolunk önként a következő táborig.

(A második, befejező részt következő számunkban közöljük)

ÉVFORDULÓ

A törzsasztal varázsa

Tízéves a Nagy Lajos Társaság

Az 1956-os kataklizma után a betiltott, szétesett, régi írószövetség tagjai közül néhányan szükségét érezték, hogy újfajta, a szektás hibáktól meg­szabadult, a személyi kultuszos időszaktól elhatárolódó irodalmi csopor­tosulást hozzanak létre. A humanista, emberarcú szocializmus, a szó nemes értelmében vett baloldali eszme hívei voltak, és valósághű, igazi értékeket hordozó irodalmat, irodalmi közéletet kívántak. Hajdani kávéházi törzsasztalok lebegtek szemük előtt: szabad viták, a céhbeliség összetartó, jó melege.

A Belvárosi Kávéházban gyűltek össze hétről-hétre, ott alakult ki a törzs­asztal. A csoportosulásnak híre ment. Anélkül, hogy szervezték volna, lét­száma egyre bővült. A kezdetektől jelenlévő Földeák János, Vértes György, Gerő János, E. Kovács Kálmán, Erdős László mellett (hogy csak néhány nevet említsünk az alapítók közül) a későbbiek során ott ült a törzsasztalnál Gerelyes Endre, Gáli István, Reményi Béla, Gereblyés László, Fodor József, F. Rácz Kálmán, Szüdi György, Darvas József, Dobozi Imre, Váci Mihály, Fábián Zoltán, Barabás Tibor – s a névsor még hosszan folytatható lenne.

Lazán összeálló társaság volt ez, kinek hogy engedte elfoglaltsága, úgy jött a törzsasztalhoz, a helyszín is változott, a Belvárosiból áttelepültek a Hungáriába, onnan a Forrás nevezetű nyomdászkocsmába, aztán a Hágiba, majd a Kulacsba, a Vörös Postakocsiba, mert – mint a nyomok után szaglászó vadászkutyák – mindig azt a megálmodott kávéházi légkört keresték az irodalmi törzsasztal számára. A/ társasághoz elmaradhatatlan kötődéssel tartozott az erzsébeti festő, Nolipa István Pál, valamint két művészeti író, Harsányi Zoltán és Koczogh Ákos.

Valamit elkezdtek tehát, valami újat. Szűk, zárt, gyakran sznob irodalmi klikkecskék helyett nyitott, barátságos, mindenkit szívesen fogadó törzs­asztalt alapítottak, mely hangos volt a derűs irodalmi történetektől, anekdo­táktól, pletykáktól, s a viták, veszekedések fura módon csak még jobban összeforrasztották őket.

Teltek az évek, változott, újraformálódott az irodalmi élet. Az írószövetség 1981-es közgyűlése már programjába iktatta az irányzatok szerint szerveződő irodalmi körök alakítását. így jött létre a Nagy Lajos Irodalmi Kör is, Földeák János elnökletével. Őt, megromlott egészségi állapota miatt Barabás Tibor követte, azonban váratlanul meghalt, ezt követően Nagy Lajos egykori barátja, Tamás Aladár lett a Kör elnöke.

Termékeny öt esztendő következett. Megkezdték a Nagy Lajos eszméinek nyom­vonalában járó antológia szerkesztését. Emléktáblát helyeztek el Laczkó Géza soroksári lakóházának falán, irodalmi estet tartottak Apostagon, kezde­ményezésük nyomán az európai kulturális örökséghez tartozó, gyönyörűen újjáépített zsinagógát Nagy Lajos nevét viselő faluházzá, kultúr­centrummá formálták, ott évről-évre megjelentek kiállításokkal, irodalmi estekkel.

Voltak, akik az írószövetségben újra fellángoló viták, politikai küzdelmek folyományaként a Nagy Lajos Kör tevékenységét sem nézték jószemmel. Az 1986-os közgyűlésre külön füzetecske jelent meg az irodalmi körök tevékenységéről, ebben még nevüket sem említették meg. Az új írószövetségi választmányból Földeák Jánost és a Kör más vezetőit kiszavazták, az írószövetségből a Kör több tagja kilépett, mindez világossá tette, hogy a régi keretek között a munka nem folytatható.

Az egyesületi törvény adta lehetőségekkel élve 1987. szeptember 17-én az Állami Gorkij Könyvtár dísztermében megalakították a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaságot. A közgyűlésen tizenhéttagú elnökséget, majd öttagú vezetőséget választottak. Tiszteletbeli elnök lett Tamás Aladár, elnök Molnár Géza, főtitkár Tóth Gyula titkárok: Berkesi András, Botlik József és Harsányi Zoltán. A Társaság megalakulásáról a korabeli sajtó is beszámolt, cikk jelent meg a közgyűlésről az Élet és Irodalomban, a Magyar Nemzetben, az Esti Hírlapban, a Népszabadságban és más orgánumokban, jelezvén, hogy az irodalom berkeiben jelentős eseményre került sor.

A megváltozott körülmények között különösen fontosnak érezték a Társaság tagjai, hogy teret és lehetőséget adjanak annak a valódi irodalmi baloldalnak, melynek létezését a Zrínyi Kiadó gondozásában megjelent Új Tűz-tánc antológia kapcsán Jovanovics Miklós is bizonyította. A Társaság hű maradt Nagy Lajos szellemiségéhez, az életművében megtestesülő társa­dalmi progresszióhoz. Példa volt tagjai számára, hogy ez a súlyosan neurotikus író a társadalom ránehezedő nyomása ellenére vállalta és soha meg nem tagadta szocialista elveit, műveit az emberi életek, a társadalmi viszonyok pontos és igaz ábrázolása jellemezte. Kinyilvánították, nem tartoznak semmilyen párthoz vagy politikai organizációhoz, a klikkekre, önző érdekszövetkezésekre hasadozott irodalmi életben nem állítják fel a maguk szekértáborát, s óhajtják az irodalmi-művészeti közélet tisztaságát, a barátságot, a kölcsönös tiszteletet azok között is, kik vitában állnak egy­mással.

A kezdeti években ott volt a Társaság az Ünnepi Könyvhét megnyitóin. Országosan ismert, kiváló színművészek közreműködésével nagy­sikerű irodalmi estet tartottak Győrben, majd Szekszárdon. Meghívást kaptak Kiskunhalasra, Petőfibányára, Kaposvárra, továbbra is rendszeresen fel­keresték Apostagot, a nagy író szülőhelyét, ahol a község lakossága és vezetősége mindig baráti szívvel fogadta őket.

Tíz évre visszatekintve lehetetlen elősorolni azt a gazdag és sokoldalú tevékenységet, melyet a Társaság végzett. Az Ezredvéggel közösen rendezett irodalmi esteken pedig visszanyúlt a magyar irodalom nagy progresszív vonulatához. Ady Endre halálának 75. évfordulóján a Fészek-klub zsúfolásig telt nagytermében tartottak ünnepi megemlékezést, jószerivel egyedüliként abban a csendben, mely akkoriban Ady nevét és művét körülvette az országban. Folytatódott ez a sor József Attila-, Radnóti Miklós-, Gelléri Andor Endre, Veres Péter és Erdélyi József-estekkel, s a Társaság tagjainak könyvpremierjeivel.

Eddig négy irodalmi-művészeti antológiát jelentett meg a Társaság, az ötödik szerkesztése most van folyamatban. Külön ki kell emelni a Társasághoz tartozó Nagy Lajos Alapítvány tevékenységét, mely a Magyar Külkereskedelmi Bank mecenatúrája folytán immár négymilliós törzstőkével működik; ennek éves kamataiból jutalmazza a kuratórium a pályázatok érdemes műveit.

A Társaság szorosan együttműködik az Ezredvéggel, melyet eszmei­sé­gében, téveszthetetlenül következetes humanizmusában, a baloldali érté­kek állhatatos közvetítésében természetes szövetségesének tart.

Élvezi a Társaság a működéséhez nélkülözhetetlenül fontos anyagi esz­kö­zök biztosításában a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, az Országgyűlés és a Nemzeti Kulturális Alap támogatását. Az utóbbi években rendeződtek az író­szövetséghez fűződő kapcsolatok is, Jókai Anna és Tornai József segítő­készen biztosított helyet a székházban, de küIönösen nagyra értékelik Pomogáts Béla elnök irányukban tanúsított megnyilatkozásait.

Tíz év!… ez idő alatt sokan meghaltak a Társaság tagjai közül, s voltak, kik nézeteik, elveik változása révén másfelé orientálódtak. A rendszerváltás vihara megdobálta a Társaságot is, de magukénak vallhatják Párizs városának jelmondatát, mely címerében olvasható: „Fluctuat, nec mergitur”. Hány­kolódik a hajó, de halad, nem merül. Az eltávozottak helyére mindig újak jönnek, kik tovább viszik és folytatják a munkát.

S a törzsasztal!… írók, festők, szobrászok, újságírók most is minden kedden találkoznak a Társaság törzsasztalánál, a Bajza utcában, a Deák étterem­ben. S úgy érzik, ez a hely egyre hasonlatosabb ahhoz, amit évekig, év­tizedekig kerestek, írók-művészek kávéházi törzsasztalához, jóízű baráti csevegések, világmegváltó eszmék, heves viták otthonosan meleg színteréhez.

M. G.

MÚLTUNK

BÍRÓ EUGÉNIA

Emlékek egy régi utazásról ^*

Kevesen tudják, hogy 1956 őszén jártak először magyarok Lhászában, Tibet fő­városában. Tizenkét magyar szakember vezetett át három, e célra ki­alakí­tott angol HD-400-as teherautót a tengerszinttől 4000-6000 méter magas­ságban fekvő hágókon. (Le is van fényképezve a kis csoport, a dalai láma társaságában.)

Ennek a gépkocsi-típusnak a kialakításakor a konstruktőrök felhasználták azokat a tapasztalatokat, amelyeket egy magyar műszaki küldöttség 1954-ben, kínai útja során gyűjtött össze. Autóiparunk akkor még egészen fiatal volt – igazából csak 1949 novemberében, a Csepel Autógyár üzembe helye­zésével született meg. Ez a gyár hamarosan jelentős exportot bonyolított le, a Kínai Népköztársaságba is szállított. A kínai fél bizonyos technológiai és konstrukciós módosításokat kért, hogy teherautóink jobban megfeleljenek a helyi adottságoknak. így került sor annak a járműipari küldöttségnek az útjára, amelynek én is tagja voltam.

Harmincnégy órányi repülőút után, a gép szárnya alól lassan előúszott a Nagy Fal fogazott szalagja, élesen kirajzolódva a hegygerincen. Aztán be­kúszott a szárny alá, és elrejtőzött. Kigyulladt a lámpa: „Szíveskedejenek az öveket becsatolni”; hallani lehetett a változást a motor működésében, és a gép szárnya alatt, a szürkés homályban, kibontakoztak a kínai császárok nyári rezidenciájának körvonalai: szeszélyes formájú tavak, amelyeket púpos hátú hidakkal és átjárókkal keresztezett csatornák kötnek össze. Egy hegyen pedig, a legnagyobb három­szög­alakú tó mellett, hatalmas palota hajlított tetőzettel, ívelt párkányzattal, tornyokkal. Ezt láttuk Peking felett az ereszkedő gépből, 1954. október 6-án délután 3 órakor. (Budapesten még csak reggel 8 óra volt.) Nagyon hamar megszoktuk Pekinget, az egyforma nadrágba és rövid felsőkabátba öltözött férfiak és nők kerékpáros áradatát, a riksákat, amint háromkerekű kocsijuk pedálját tapossák. Bár egész nap hömpölygőit a tömeg az utcákon, sehol sem láttunk tumultust, tülekedést, nem hallottunk goromba­ságokat, sem kiabálást. A gyalogosok méltóságteljesen, de fesztelenül visel­kedtek. Rengeteg volt a gyerek; a nők szinte kisfiúsak, hajuk copfba fonva vagy körbe vágva; a pamutból készült ruhák szinte többnyire a kéknek vala­milyen árnyalata. Gyakran találkoztunk Ikarus buszokkal; Zerkovitz Béla, csoportunk tagja, az autóbuszgyár főmérnöke, megigézve bámult utánuk.

Szűkén mért szabadidőnkben igyekeztünk eljutni a város régi negyedeibe is. A keskeny, kanyargós utcákon csak kerítések és kapuk láthatók, a házak a kis udvarok belsejébe épültek, mindegyikük egyszerre lakóhely, műhely és üzlet. Akárcsak a régi Moszkvában, itt is megmaradtak a lakók foglalkozására utaló utcanevek: Selyem utca, Zászló utca; aki lámpaernyőt akart venni, annak a Lampionok utcájába kellett mennie.

Nagyon sok volt a külföldi vendég. Rövid ottlétünk alatt járt Pekingben Nehru indiai és U Nu burmai miniszterelnök, vendég­szerepelt a Mojszejev Együttes és a moszkvai Nyemirovics-Dancsenko Színház, ülésezett az Ügy­védek Világszövetsége, és fel sem tudnám sorolni, hány kereskedelmi, műszaki, kulturális delegáció folytatott tárgyalásokat. Érezni lehetett, hogy a világ egyik leendő központjában járunk. Nagy volt a tarkaság mindenfelé. Fehér turbánt, fehér nadrágot, hosszú fekete kabátot viseltek az indiai férfiak, asszonyaik színes hosszú szoknyát, váll- és fejkendőt, homlokukon kis vörös pöttyöt. Sárga köntösben jártak a mongolok, álló gallérral, piros sállal. Európai öltönyök és kalapok minden színben és változatban. És szerény kék öltö­zék­ben a házigazdák, amint városuk, országuk nevezetességeit muto­gatják. Csendesen, nyugodt, szerény méltósággal mesélik, hogyan számolják fel a múlt örökségét: a szennyet és a zsúfoltságot; hogyan gyűjtötték össze, hordták és égették el közös munkával, felnőttek és gyerekek együtt, a sok­éves szemetet, hogyan irtották ki a patkányokat és legyeket, hogyan szüntették meg a járványos betegségeket, szélesítették az utcákat, ültettek fákat, építettek iskolákat és játszótereket.

Zserom Karcsi, a magyar kirendeltségen dolgozó mérnök, aki elég régóta élt már odakint, és beszélte a kínai nyelvet, ismerte a szokásokat, elvitt bennünket a riksák falatozójába. Nagy aggodalommal léptünk be a tágas helyiségbe, ahol ülve, állva, guggolva, pálcikákkal csípték fel kis tálkákból a vendégek a zöldséges-húsos mártással megöntözött rizst. Különösnek tűnt, hogy megjelenésünkön senki sem csodálkozik, nyilván nem először jártak itt külföldiek. Megkaptuk a rizsadagunkat, de a pálcikákkal csak Karcsi boldogult.

A kínaiaktól nemegyszer hallottuk, milyen hatalmas változások történtek országszerte a felszabadulás óta eltelt rövid öt esztendő alatt. A leg­meg­kapóbb talán az volt számunkra, amikor egyik új ismerősünk, egy egyetemi tanár, elmagyarázta: ezekben az években valósult meg a népnek az a réges-régi álma, hogy mindenkinek legyen paplankabátja. Paplankabát – erről írt Po Csü-ji, a 8-9. század klasszikus költője, ez jelképezheti annak a fejlődésnek a kezdetét, amelyért a kínai Vörös Hadsereg harcolt évtizedeken át, gyakran paplankabát nélkül…

Fehérebb hónál a kuji vászon,
puhább felhőnél a vui vatta.
A vászon súlyos, a vatta vastag,
akár a prém, a meleget tartja.
Reggel fölveszem, így ülök estig,
befed reggelig, alszom alatta –
ki tud szigorú téli napokról?
testem melegből kel ki tavaszra.
Éjjel álmomban ruhám babrálva
riadok mégis egy gondolatra:
derék emberek egymást segítik,
mért göngyölöm hát mind csak magamra?
Volna tízezer mérföldnyi prémem,
amely négy égtájt mind betakarna:
mindenki biztos melegben élne,
és fázó ember nem akadna.

                  (WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA)

Legfontosabb hivatalos megbeszélésünket a délnyugat-kínai Jünnan tar­to­mány képviselőjével folytattuk. Tagbaszakadt, magas férfi volt, erős járom­csontokkal, a hosszúkás arcú északi-kínaiakétól eltérő kerekded arccal, rövidre nyírt hajába ősz szálak keveredtek. A hagyományos szertartásosságot mellőzve, rögtön a tárgyra tért. Elmondta, hogy tartományuknak csaknem egész területe hegyi fennsík, csaknem 4000 m-rel a tengerszint fölött; városokat és ipartelepeket építenek, valamint főutat Burmába. Ehhez kellenek a mi teherautóink és dömpereink, később majd autóbuszaink is. De a gépkocsik elakadnak az utakon, a teher­autó­motorok nem bírják a rakományt, és alkatrész sincs elég a javításhoz. Megállapodtunk, hogy utazást szervez számunkra, amelyen magunk győződhetünk meg, milyenek az éghajlati viszonyok, az útburkolatok, milyen az üzem- és kenőanyag minősége, a karban­tartás – egyszóval, hogy milyen körülmények között működnek a gépkocsijaink. így indultunk el nemsokára a hosszú útra, .három teherautóval, kínai sofőrökkel és Dzu-mérnökkel, aki az Autóipari Kutatóintézet munkatársa volt, és gyönyörűen beszélt angolul.

Hankou érintésével a Pekingtől 1800 kilométerre fekvő Csuncinba, Dél-Kína fővárosába repültünk.

Hankou felett a gépről jól láttuk a hatalmas Jangce folyót (olyan mély, hogy óceánjárók is feljöhetnek a városig), majd Hankou után az éppen árvíz alatt álló beláthatatlan térségeket. Régebben, ha jött az árvíz, tíz- és száz­ezrével haltak meg vagy jutottak koldusbotra a parasztok; a mi látogatásunk évében már nem így történt, a lakosságot szervezetten áttelepítették olyan körzetekbe, ahol az embereket nem fenyegette veszély. Ellátták őket szállással és élelemmel, munkát kaptak a gátak, csatornák, öntözőrendszerek építésénél.

Csuncinban, ahol meleg eső fogadott minket, vagy háromnegyed órát utaztunk autón a repülőtértől a városig. A gépkocsi ablakából páratlan a kilátás: hegyek lejtőin fut az út, a völgyekben csupa megművelt rizsföld, kert, veteményes. Az elárasztott rizstáblák között gátak – körülbelül fél méter széles, agyagból vert falak, ha le kell engedni a vizet, – átvágják őket. Rajtuk lehet bejutni a lejtős, néha teraszosan emelkedő táblákra.

A kínaiak a rizs minden részét felhasználják: a magja élelem, szalmája értékes nyersanyag, amelyből kalap, terítő, kosár, készül, és főként papír. De maga a rizstermelés hihetetlenül nehéz, kimerítő munka, főképp vízben kell végezni. Sehol sem láttunk semmilyen gépet, még egyszerű cséplőgépet sem, különben is nehéz elképzelni, hogyan lehetne traktorral vagy vetőgéppel dolgozni ezeken az elárasztott földeken. Traktor helyett bivalyokat láttunk, eke helyett fatönköt, aratógép helyett sarlót. Láttuk, hogyan csépelik ki a tenyérnyi száraz, területeken botokkal a magot a rizskévékből, aztán hogyan tisztítják meg a pelyvától, megforgatva a gyenge szélben…

Csuncinban nincs híd, amely összekötné a város két folyójának partjaira épült negyedeket. Dzsunkákon bonyolítják le a közlekedést. A partokon mindig nagy a tömeg; itt ismerkedtünk meg átkelésre várva Van nagyapóval. Négy fia van és nyolc lánya, unokáinak a számát nem tudja pontosan. Bizony, nehéz volt ekkora családot felnevelni; csak a legfiatalabb lányával tehette meg, hogy kicsi korában bepólyázta a lábát, amikor pedig nagyobbacska lett, városi emberhez adta feleségül. Igen, igen – nagyon szép a kicsi láb, szép, amikor egy nő úgy imbolyog a zsugorított lábán, mint a kiskacsa… „Sajnos, most már nem engedik az ilyesmit” – mondja fejcsóválva Van nagyapó.

Vendéglátóink ebédre hívtak bennünket: az asztalon tengeri uborka, cápa­uszony, rák, lótusz, bambusz, banán, cukrozott dió, főtt tészta lótuszlevélben, minden mi szem-szájnak ingere. Aztán tárgyszerűen megbeszéltük a munka­programot, és pár nap múlva lerepültünk Kunmingba.

Kunming Jünnan tartományában az örök tavasz országában épült, egy nagy tó partján, több mint 2000 méterrel a tenger szintje fölött. Majdnem egy szélességi körön fekszik Kantonnal és Kalkuttával, csak magas fekvése óvja meg az elviselhetetlen trópusi hőségtől. Október végén vagyunk, de olyan a hőmérséklet, mint nálunk júniusban; buján nőnek a virágok, körös-körül zöldell minden, a nap lágyan, tavasziasan és pimaszul melegít.

Hamarosan munkához láttunk, már a következő napokban megnéztük a garázst és a javítóműhelyeket.

Elismerem, kissé meghökkentünk a látottakon. Az átgondolt szervezés, a magas műszaki színvonalon végzett munka szó szerint ámulatba ejtett bennünket: valóban nem erre számítottunk ezer kilométerekre a vasúttól és a legközelebbi nagyvárosoktól. A helybeli szakemberek elmondták, mit várnak tőlünk: vagy szerkezeti változtatást a gépkocsikon, vagy olyan típust, amely bírja a 2000-1000 méter magasan kanyargó, nehéz hegyi utakat, és a motor nem veszít 20-25 százalékot a teljesítményéből pusztán a magasság miatt. Ők maguk alkalmaznak bizonyos korszerűsítéseket és újításokat, amelyek az adott műszaki körülmények között egyáltalán lehetségesek: dolgoznak a be­fecskendezési szög megváltoztatásán, hogy optimális legyen az üzemanyag­fogyasztás, centrifugál­öntéssel állítanak elő hengerfejeket, hogy legyen tartalékalkatrészük, öntvényeket készítenek magnéziummal módosított gömbgrafitos öntöttvasból – amitől különösen el voltunk ragadtatva. Rendben és tisztán tartják az autókat, és ami talán a leg­megkapóbb volt: utánoz­hatatlanul és őszintén szerények.

A megbeszélések és az úti előkészületek szüneteiben vendégszerető házi­gazdának mutatták a várost. Kunming igazi déli város: a fodrász a fa árnyé­ká­ban nyír és borotvál, a házak ajtaja tárva-nyitva, ott guggolnak vagy üldögélnek kis padokon az idősek, de a fiatalabbak is, a gyerekek pedig a közelben cikáznak. Mindenfelé utcai árusok.a legkülönfélébb árukkal, egyebek közt tücsköt árultak dobozban. Úgy láttuk, kelendő ez az árucikk. A helybeliek azt mondták: kell a tücsök a házban, otthonos lesz tőle a lakás.

A kunmingi tóból meredek szikla magasodik az égnek, oldalába elragadó kiképzésű kápolnát faragtak. A legenda szerint az egészet egy szál fiatal­ember építette, egyetlen vésővel és kalapáccsal. Az illető ugyanis bele­szeretett egy gazdag kereskedő lányába, de a lányt az apja egy még gazdagabb kereskedőhöz kényszerítette. A fiatalember elhatározta, hogy remete lesz. Felmászott erre a sziklára, és munkához látott. Hosszú éveken keresztül vájta a követ, azzal táplálkozott, amit a madarak hordtak neki. Minden szeretetét belefaragta ezekbe a fél­domborművekbe és csodálatos díszítményekbe. Hanem egyszer csak, amikor már majdnem elkészült a mennyezettel, eltörött a véső. Mi értelme lenne tovább élni? A remete leugrott, és összetörte magát a parti köveken.

Három, gyapottal megrakott Csepel D-350-es teherautóval indult el konvojunk egy hajnalon.

Az út gyönyörű, de a gépkocsiknak nagyon-nagyon nehéz. Három hegy­gerincen át vezet, meredek lejtőkkel és emelkedőkkel, leereszkedve a völgyekbe, majd ismét felfelé, megkerülve kanyaraival a csúcsokat. Széles­sége alig három méter, a kanyarokban, amelyek mögül szétnyílott a táj, fél méterre jártak a kerekek a feneketlen szakadékoktól. De megijedni sem volt időnk: figyelnünk kellett a motor hangját, a kerekek járását. Hogyan viselkednek a fékek a lejtőkön? A radiátor a többezer méteres magasságban? Időnként meg kellett állnunk, hogy elengedjük a sóval vagy egyéb málhával megrakott, szembejövő szamárkaravánokat. Egyetlen autóval sem találkoztunk, és senkit sem előztünk meg. Minél magasabbra emelkedtünk, annál kevesebb volt az erdős hegyoldal, annál több a cserjés.

1954. november 7-én, a forradalom ünnepén érkeztünk Sa-Guan városába. Nemzeti kisebbségek laknak errefelé, tarkállottak az utcák a sokféle színes népviselettől. Különös büszkeséggel fogadtam az irányomban megnyilvánuló tisztelet és szívélyesség jeleit, megértve, hogy ez nem személyesen nekem szól, hanem az országnak, amelynek a nyelvén beszélek, s amelyet éppen ezért az adott pillanatban itt, Kína távoli zugában, a Tian-san hegygerincei alatt képviselek.

A következő napon, bár sok volt a dolgunk (rakodás, tankolás, az autók felkészítése), szakítottunk néhány órát, hogy megnézzük Sa-Guan környékét. Különösen egy ősrégi pagoda vonzott bennünket, amelynek udvarában kápolna állt. A templom működött: az istenek ábrázolásai előtt illatos rudacs­kák égtek, kis tálcákon ételdarabkák, apró adományok az isteneknek. A templom­udvaron gondosan összerakott rizsszalma és nagy bálák fiatal szárított bambuszból, széles karimájú kalapok piramisai. Egy kalapkészítő szövetkezet rendezkedett be itt. Ezek a kalapok elsőrendű szükségletet elégítenek ki: védenek a tűző naptól, esernyőként és kosárként szolgálhatnak. Egész Dél-Kína ilyen kalapokat visel.

A városka nagyon régi, a helybelieknek emberemlékezet óta védekezniük kellett a hegyek mögül érkező támadóktól. Ma békésebb az élet. Az állítólag hatszáz éves őrtornyot benőtte a moha; a tóparton rengeteg a horgász, a Burmába vezető úton egymást követik a gépkocsik, szekerek, málhával meg­rakott öszvérek és szamarak. Az utcákon, mint más városokban is, nyilvánosan folyik az élet: itt főznek, mosnak, guggolva kötögetnek és pletykál­nak az asszonyok, pipázgatnak a fiatalos külsejű nagypapák. Mindez mintha időtlen meg­moz­dít­ha­tat­lan volna. De hirtelen dobszó hallatszik, nevetés, vidám kiáltások – iskolás fiúk, és lányok jönnek tanáraikkal, nyakuk­ban piros úttörő-kendő. Úgy látszik, mozdul az idő az ősi hegyek között.

Kunmingba visszatérve, összegeztük feljegyzéseinket. 2000 méternél na­gyobb magasságban csökken a vonóerő, nő az üzemanyag­fogyasztás, nem meg­felelően égnek el a kipufogógázok; a hágókon a hátsó híd fogaskerék-áttételei nehezen bírják a nagy terhelést. Világos volt az is, hogy meg­bízhatóbb fékrendszerre van szükség, és meg kell akadályozni, hogy a hűtővíz 100 °C hőmérséklet alatt felforrjon.

A problémákat persze otthon kell majd megoldani. Küldetésünk véget ért, közeledett elutazásunk napja. De előbb még részt vettünk a városi tanácsban a tiszteletünkre rendezett vacsorán, és elmentünk a kunmingi operába.

Kína színházművészete annyira sajátságos, hogy erről tárgyilagosan való­színűleg csak szakember írhat. A kínai zenés dráma nagyon különbözik attól, amit Európának operának neveznek. Kevés az ének, nagyritkán egyik-másik színész előad egy rövid áriát, többnyire beszélgetés folyik húros hangszerek, fuvola és dob kíséretében. A zene oly hevesen fejezi ki a színpadon zajló eseményeket, hogy néha minden más hang eltűnik a fuvola vagy a dob mögött. De azt hiszem, nem is a beszéd a fontos, hanem a színészek kifejező mozdulatai: a gesztikuláció, a testmozgás, az akrobatika, a tánc – számunkra legalább­is ezek helyettesítették a szöveget, és elég teljes elképzelést nyújtottak a történésekről. Díszletek szinte nincsenek is: a színészek való­ságos vagy képzeletbeli kellékekkel játszanak, és allegorikusán alkalmazzák ezeket. Például egy lovaglópálca a színész kezében sajátos mozgásával a lovaglás illúzióját kelti. A színész sohasem felejti el megemelni kabátja szárnyait és átlépni a képzeletbeli küszöböt, ha azt játssza, hogy bemegy egy házba vagy kijön onnan. A mozdulat, a járás, a smink, a ruha színe és szabása a szereplő jellemére utal. A becsületes hős arca vörös színűre van festve, a ravaszé feketére – minden szerepnek megvan a maga hagyományos külső megjelenítési eszköze. Az öltözék színpompás, szalagok, tollak, flitterek díszítik. A szakáll, a bajusz oly lazán van felkötve, hogy minden mozdulatnál szinte leesik, és felfedi a színész valódi arcát.

Ez az ősrégi műfaj, a zenés drámának ez a fajtája országszerte igen nép­szerű. Sokoldalú mesterségbeli tudást, a mimika, a hang, a plasztikus mozgás tökéletes biztonságát követeli a színésztől. De megjelent már a realizmus is. Sok színház modern darabokat visz színre, külföldieket és a mai Kína életét ábrázolókat egyaránt.

November 15-én indultunk vissza Kunming repülőteréről. A gép a völgy fölé emelkedett, leírt néhány kört, és a környező hegyek fölött északkeletnek fordult. Ablakából látom a virágzó vidéket, a csillogó tavat, a hamvas kék eget. Szemben velünk úszik egy magányos könnyű felhő, még rózsaszínű a hajnaltól. léten veled, virágzó szép vidék! Virágozzál, mindig gazdagabban!

Felhőcsoportok tűnnek fel, aztán még több, egyre sűrűbben. Nemsokára sötét felhővonulatban halad a gépünk.

Behunyom a szemem, a motor ütemes morajlása elaltat. Álmomban ismét Kunming napfényes völgyében járok.

^* Részletek a szerző „Az alkotás merészsége” című készülő könyvéből [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A nemzethalál és a színes televízió

Mondják, nagy baj van a honi népszaporulattal. A fiatal pároknak valahogyan nincsen kedvük gyerekekkel szaporítani a nemzet létszámát, s az abortuszok statisztikájában is vezető szerepeket játszik a magyarság. Hajdani osztály­társam, a híres genetikus egy tanácskozáson felháborodottan mesélte: amikor meg­kérdezte egy pedagógus házaspártól, mikorra tervezik második gyereküket, azt a választ kapta, hogy ezen még gondolkodnak, mert szeretnének egy színes televíziót vásárolni.

Ráadásul a halálozások terén is rekordokat döntögetünk, s ebből követ­ke­zően minden esztendőben egy-egy községnyi lakossággal fogy az ország népes­sége. Dohányzunk, alkoholt iszunk, belehalunk. Hallottam olyan számításokról is, amelyek igencsak megdöbbentő közeliségű időpontokat jelöltek meg arra vonatkozóan, mikor dörömbölnek majd a göröngyök az utolsó magyar koporsóján.

Ám a nemzethalál elkerülését célzó javaslatokban is bővelkedünk. Tudatosítsák íróink, milyen fontos a népszaporulat emelkedése. Folytassunk hatékonyabb propagandamunkát a cigarettázás és részegeskedés ellen, s piacszűkítő intézkedésekkel és tilalmakkal korlátozzuk e káros szenvedélyek terjedését.

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy – igen különös módon – e világ­megváltó javaslatok valahogyan figyelmen kívül szokták hagyni azt, hogy a külföldi szeszek és füstölnivalók importjánál – s pláne a működő tőkéénél – sokkal rohamosabb tempóban zúdultak be honunkba a nemzetközi kábítószer­konszernek termékei. S ezt a jelenséget nemhogy félrevert harangokkal fogadná új uralkodóosztályunk, hanem szellemi tekintélyei oda nyilatkoznak: az enyhébb drogok fogyasztását az emberi jogok közé kell sorolnunk.)

Bennem azonban kételyek élnek az effajta hangzatos szólamokkal szemben. Ami a magyar írók szerepet illeti, erősen szocreál-ízűnek tűnik, ha ilyen közvetlenül agitatív igényeket támasztunk hivatásukkal szemben. Rá­adásul anakronisztikusnak is, hiszen a magyar író ma már (hacsak nem tartozik a Soros-alapítvány támogatottjainak sorába) nemigen tudja műveit publikálni, de ha ez netán sikerülne, olvasóinak akkor sem lenne pénzük arra, hogy könyveket vásároljanak. Végzetül pedig, ha valamilyen csoda-sorozat folytán mégis el tudná juttatni mondanivalóját olvasóihoz, kétlem, hogy népességügyi propagandája meghallgatásra találna.

Tudomásul kell vennünk, hogy – hiába zúdul rájuk a tömeg­kommuni­ká­ció­ból az okkultista és buddhista propaganda meg az „X-akták” szuggesztív masz­lagja – e nemzet tagjai szentül meg vannak győződve arról, hogy egy életük van. S ezt az egy életet nem valamely gyermekáldásban bővelkedő primitív törzs viszonyai között, hanem a 20. század végi Közép-Kelet-Európa átlagos életszínvonalán akarják leélni. Ragaszkodnak (ha már a rendszerváltás okán a Trabantjuk lerobbant is) egy olcsóbb színes televízióhoz, és tudván tudják, hogy ebben a társadalmi rendszerben őrültség gyermekszülésre vállalkozni.

Őrültség, mert a fiatal pároknak nem építenek állami vagy szövetkezeti lakásokat, és szüleik kihalásának szerencsés véletleneit kivéve semmi esélyük nincsen arra, hogy fedél kerüljön a fejük fölé. Őrültség, mert ez a társadalmi rendszer nem teszi lehetővé, hogy az anyák otthon maradjanak, de bölcsődéket és óvodákat sem biztosít számukra. Őrültség, mert a gyermekek iskoláztatása elé a numerus claususnál hatékonyabb vagyoni cenzus áthághatatlan falai emelkednek; őrült az az átlagos magyar értelmiség, aki arról álmodozik, hogy fiai-lányai is úgy jutnak diplomához, ahogyan ő, a tehetségére (s nem a pénztárcájára) támaszkodva.

Márpedig ez a nemzet – akár kihal, akár nem – őrültnek még nem őrült. Igaz, dohányzik, s olykor a kelleténél mélyebbre néz a poharába. Kihasználja az alkalmat, hogy némi örömhöz jusson, amíg ez a társadalmi rendszer az el­nyomorítás politikájával végképp lehetetlenné nem teszi, hogy a pakli cigaretta és a pohár sör elzsongítsa a fejében kavargó indulatokat. S noha tudja, hogy ez nemigen használ az egészségének, azt is tudja, hogy ez az antialkoholista és cigarettaellenes szólamokat hangoztató társadalmi berendezkedés sokkalta károsabban hat az egészségi állapotára, mint minden szesz és a dohányfüst.

A 20. század végi közép-kelet-európai átlagos életszínvonalon, színes televízión nézi a parlamenti pártok vezetőinek minden szellemi színvonalon aluli cirkuszi produkcióit és az egyre szaporodó reklámokat, amelyek déltengeri szigeteken üdülő amerikai milliomosok hónalj szagi és menstruációs problémáinak megoldására tesznek csodálatosan vadonatúj javaslatokat. Meg felszólítják arra, hogy a lerobbant vagy az ablaka elől ellopott Trabantja helyett vegyen olyan luxusautókat, amelyeknek megvásárlására csak azoknak van lehetőségük, akik e hirdetéseket feladják.

MOCSÁRY JÓZSEF

Nyugdíjas sors és privatizáció

A nyugdíjasok a rendszerváltás nagy vesztesei. A nyugdíjak vásárlóereje alig több, mint az 1989-es 71%-a, az alacsonyaké valamivel jobb, a magasaké sokkal kisebb. A panaszkodó nyugdíjasok azt kapják, így is nagy terhet jelentenek; a dolgozók és a fiatalok tartják el őket. Ezen nem változtat, mondják, hogy nem tehetnek róla, nem volt módjuk öregségükre meg­takarítani, majd az új nyugdíj rendszerben – legalább részben lesz. – Viseljék békén a nyugdíjuk elinflálását, a korhatár felemelését 62 évre és azt, hogy amíg az infláció a magasabb, a nyugdíjak emelése a béreket követi, ha az infláció a béremelkedés alá csökken, attól kezdve az inflációt (ahogy ezeket a reformokat talán a Világbank 1996. évi ország tanulmánya javasolja), vagyis ha a dolgozók helyzete lassan javul is, az övéké már marad, nem változik.

A logika következetes, és úgy igaz, hogy nem igaz. Az emberi társadalom örök törvénye, hogy a nemzedékek egymás vállán állnak. Az új nemzedék az előző által gyűjtött vagyonban él és dolgozik, örökli a házat, földet, műhelyt, és eltartja az öregjeit. Csak nagyon szegény társadalmak nem gondoskodnak róluk, űzik el őket koldulni, küldik a hegyekbe meghalni – no meg néha a gonosz, kapzsi örökösök. Ez ellen nyújtanak védelmet a törvények és az erkölcsi normák.

A nemzedéki együttműködés gyakorlata a társadalmak fejlődésével változik. A hagyományos paraszti, kispolgári társadalmakban a fiatalok öröklik a házat, földet, műhelyt, és az öregek a családban élnek. Az ipari társadal­mak­ban az emberek takarékoskodnak az öregségükre, házat vesznek, bank­betétet, részvényeket gyűjtenek. Ezt egészíti ki a II. világháború óta a jóléti állam szerény nyugdíja. Az új, posztindusztriális korban kialakult a nyugdíj- és befektetési alapok rendszere és egyre inkább ezek, és mögöttük a bérből, fizetésből élők – a vállalati részvények zömének a tulajdonosai. Öregkorukban az emberek az alapokban összegyűjtött vagyonukból, ami örökölhető is, vagy még inkább az azért kapott életjáradékból élnek. Az államszocializmus a köz­tulajdon talaján állt. Hogy ez helyes és jó volt-e avagy rossz, más kérdés, de létezett egy köz­meg­egyezés, hogy a fizetés nem tartalmazza az öregségi ön­gondoskodás fedezetét, az „nincs a borítékban”. A társadalom teljes meg­takarítása az államé, abból köztulajdonként épül a gazdaság, és az állam gondoskodik ebből az öregekről.

A nyugdíjak fedezete, vagyis a mai nyugdíjasok és dolgozók megtakarítása köz­tulajdonként a rendszerváltáskor megvolt. Az állami tőketulajdona 1989-ben az 1990-es felmérések szerint 2500 milliárd forint, amiből az államosított nem több, mint 10%, tehát a megtakarítás 2250 milliárd volt. Ez – helyesbítve az inflációval – mai vásárlóerejű forintban 12 ezer milliárd. Ebből az 1989-es nettó 14,9 milliárd dollár államadósság forintban 2800 milliárd, de még a bruttó 20,4 milliárd is csak 3835 milliárd forint volt, tehát mai értékben megvolt 9, illetve 8 ezer milliárd. Ebből a kisebbnek is a 600 milliárdos 1996 évi nyugdíjalap csak 7,5%-os és az eredeti, 1989 évi szintű nyugdíj is csak 12,5-os tőkehozama lenne.

A rendszerváltás azonban a köztulajdont állami tulajdonná nyilvánította, majd az Antal-kormány saját hatáskörébe vonta, parlamenti rendelkezésből. A zömét privatizálta, a cég hasznából valótörlesztéssel, olcsón és 7%-os egzisztencia hiteire (amikor 23-35%-os az infláció, vagyis ez évi 16-28%-os hitel elengedés), hogy megteremtsék az általuk elképzelt piacgazdaság tőkés középosztályát, no meg kielégítsék a hatalomra került új elitet és megteremtsék vagyonjuttatással a klientúrájukat. Másrészt, hogy a privatizáló külföldi tőke pénzéből fedezzék a rendszerváltás magyar módjának váratlanul hatalmas költségeit. Rákényszerültek erre, mert tévedtek, amikor azt ígérték, és föltehetőleg hitték is, hogy a piac­gazdaságban a magántulajdon hozta fel­virágzás bőven fedezi a tőkéseknek saját eltartásukat, a privatizált vagyonuk vételárát, jut beruházásra is és az állami költségek, benne a nyugdíjak bőséges fedezetére.

A valóság másként alakult. Fellendülés helyet transzformációs, piac­gaz­da­sági­átala­kulási válság jött, és a privatizálok inkább újgazdagok, semmint tő­ké­sek, céljuk a luxusfogyasztás. A beruházás, a fejlesztés minimálisra csökkent, az állami bevételek a lecsökkent GDP-ből csak fokozott elvonással biz­to­sít­ha­tók. A nyugdíjakat a bérekre kivetett társadalombiztosítási járulékból és annak emelésével kell fedezni. Kézenfekvő megoldás az állami terhek csökkentésére a nyugdíjak elinflálása, úgy sincs meg a fedezetét jelentő vagyon. Az állami gyárak bevétele most az új tulajdonosoké. És tegyük hozzá, „szerencsére” nem olyan egyszerűen átlátható, hogy miből lett az újgazdagok semmiből született, milliárdos vagyona, honnan a pénzük a pazarló, luxus fogyasztásra.

OLVASÓLÁMPA

MOLNÁR GÉZA

Kortárs magyar irodalom?

Domokos Mátyás: Kortárs magyar irodalom, 1945-1990

Igen szép kiállítású kötetben mutatta be a kortárs magyar irodalmat a Nemzeti Tan­könyv­kiadó. A válogató-szerkesztő Domokos Mátyás 1945-től kez­dő­dően 1990-ig 49 író és költő életét s művét tárja elénk. A mögöttünk levő közel fél évszázad bőségéből természetesen csak válogatni lehet, a teljes pa­no­rá­mát elénk rajzolni lehetetlen – erre Domokos is felhívja a figyelmet; „…ros­kasz­tóan gazdag, sokszínű és múlhatatlan esztétikai értékű termésből” kényszerült válogatni, írja a bevezetőben.

Amit a kötetben olvashatunk, akár az alkotókat, akár az itt bemutatott műveket tekintjük, a válogató kitűnő esztétikai ízléséről tanúskodik. Domokos Mátyást illetően azonban itt többről is szó van: szólni kell az egyes írókat s művüket ismertető miniatűr esszékről, melyek elismerésre méltó tömörséggel összegezik az alkotó írói-költői karakterét, művének jelentőségét.

A születési évek sorrendjében felvonultatott írók sorát Nagy Lajos nyitja meg és Esterházy Péter zárja, s az így elénk állított csaknem félszáz író s a művekből vett szemelvények valóban megvilágítják az 1945-től máig terjedő időszak megannyi emlékezetes és jelentős alkotóját.

(Ezzel a véleményünkkel korántsem akarjuk kizárni annak a lehetőségét, hogy valamely nagyobb terjedelmű tanulmány elemzései mind az írói élet­pályák megrajzolásában, mind a szemelvények válogatásában nem talál­hatnának kifogásolni valókat.)

Szögezzük le tehát ismét, s nem szeretnénk, ha ekörül bármi félreértés is lenne: a kötetben szereplő írókkal s műveikkel kapcsolatban ellenvetésünk és kifogásunk nincs. Ki is vitathatná – csak találomra kiragadva a gazdag névsorból – Kassák Lajos, Füst Milán, Déry Tibor, Kodolányi János, Szentkuthy Miklós, Vas István, Sarkadi Imre, Nemes Nagy Ágnes, Sánta Ferenc írói jelentőségét? S mind a többiekét, kik a kötetben szerepelnek? Gondban inkább azokkal vagyunk, kik már az első pillanatban is szembetűnően hiányoznak a válogatásból.

Ha egy kötet címe így hangzik: „Kortárs magyar irodalom 1945-1990” – az olvasó joggal várja, hogy a rendelkezésre álló lehetőségek között is valósághű, tárgyilagos ismeretanyagot találjon a mai magyar irodalom félévszázados terméséből. Érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy miért hiányzik ebből a válogatásból például Cseres Tibor, Karinthy Ferenc, Hubay Miklós, Szabó Magda, Vészi Endre? Talán ellene lehetne vetni: mindenki nem fért bele… Csakhogy az említettek nem akárkik, reprezentatív jelentőségű írói életművel rendelkező alkotók.

Aki válogat, szuverén úr a maga területén – néki tanácsot adni termé­sze­tesen lehetetlen. Hiába is említenénk, hogy a kötet 470 oldala elbírt volna még száz oldalnyi bővítést. Vagy egyes szerzők bőséges műidézetét kurtábbra fogva, helyet lehetett volna szorítani másoknak is. Mindez így felesleges szópazarlás lenne, mert ő mondhatná: nem, én ezt, az adott konstellációban így tartom jónak és helyesnek.

Ha valamely kevésbé fontos munkáról, tegyük hozzá, kevésbé fontos ügyről lenne szó, feltételezhető ellenvetését tudomásul lehetne venni. Csak­hogy a mögöttünk levő négy és fél évtized magyar irodalma, valóban rend­kívül gazdag termése, hozadéka ki­kerül­hetetlenné teszi békétlenkedésünket.

Valójában miről is van szó? A kiadó a kötet hátlapján elhelyezett ajánlásában azt írja: „Érettségizők, felvételizők nélkülözhetetlen forrásanyaga válhat belőle, de az irodalomszerető nagyközönség számára is izgalmas…” stb. Feltételezhető tehát, hogy az itt prezentált irodalom illeszkedik a nemzeti tantervhez, érettségi tételekhez, s igényt tart az irodalomszerető nagy­közönség érdeklődésére is. Mindez, így együtt, akarva-akaratlan is egy bizonyos irodalomajánlás, irodalmi tájékoztatás behatárolását jelenti. (E tekintetben teljesen elhanyagolható az az érv, hogy más írók más antológiákban megtalálhatók: ugyan kinek van manapság arra ideje és pénze, hogy újabb köteteket vásárolva és végigböngészve próbáljon szélesebb és gazdagabb panorámát, valamelyes teljességet találni?

A behatárolás – szándéktalanul is – kirekesztést jelent. S a kötetből hiányzók hosszú-hosszú során töprengve kérdezzük: költőink közül miért nincs jelen például Simon István, Váci Mihály, Garai Gábor? A halál által lezárt életművük már elvitathatatlan költői értékeket hordozó kötetekbe teljesülve a néphez kötődést is kifejez, nemes szolgálatot az adott kor keretei között. Más-más aspektusból, más jellemzőkkel művelt költészettel van jelen egy élő generáció, melyből itt Baranyi Ferenc, Győré Imre, Simor András hiányát említeném, s bizonyos értelemben ide sorolható Mezei András is. (Közülük talán legjelentősebb, sajnos, korán lezárt életművével, Ladányi Mihály.)

Vessünk egy pillantást a prózára is. A kihagyottak doyenje Bárány Tamás, de itt van a sarkában például Csák Gyula, Moldova György, Fejes Endre. S hadd említsünk egy sok tekintetben azonos körülmények között indult nemzedéket, tagjaiból csak jelzésként Gergely Mihályt, Molnár Zoltánt, Fábián Zoltánt. Nem voltak kegyeltjei, kegyencei az elmúlt évtizedeknek, szemmel láthatóan a mai kor számára válogatóknak sem azok.

Valóban csak találomra összeszedve 19 nevet soroltam itt fel. Vélem, szépen illeszkednének a kötetbe felvett 49-hez, teljesebbé tehetnék a mai magyar irodalom látképét.

Végezetül, befejezésül csak annyit: tudván tudjuk, látva látjuk a makacs, engesz­tel­hetetlen gyűlölködést, a szekértáborokat, az egymás ellen rontó csatározásokat irodalmi életünkben. Pedig mily nehéz amúgyis? ezek nélkül is, az író élete a jelen el­szomorító, számlál­hatatlan gonddal terhelt hét­köz­napjaiban. Vajon nem kellene-e inkább be­határolások-kirekesztések helyett egymás kezét keresnünk? (Nemzeti Tankönyvkiadó)

SZEPES ERIKA

Lehetünk-e könnyen, gyorsan bölcsek?

Kristó Nagy István: Bölcsességek könyve

„Kezdetben volt az igen. Aztán jött a frázis.”
                              (Stanistaw Jerzy Lee)

„Egy aforizmagyűjteményről van szó. Hogy szükség és igény van-e rá, azt az olvasó önmagában megválaszolhatja, ha a könyvet kezébe vette.

Kell hát a jó könyv, de kérdés: lehet-e jó manapság egy ilyen gyűjtemény. Kell, mert szükség van a tömörítésre, a lényeg kiemelésére, de jól kiválasztani, mi kerüljön bele, végtelenül bonyolult korunkban nehezebb, mint valaha. Mégis úgy hiszem: noha az aforisztikus tömörség szükségképpen szimplifikált, mindenfajta szövegnek vannak olyan kulcsmondatai, amelyeken keresztül szinte az egész műbe, gondolatmenetbe bepillanthatunk, annak mintegy a lényege fogalmazódik meg egy-két mondatban.”

E szavakkal fogalmazza meg Kristó Nagy István e gyűjtemény ars poeticáját és egyben „önmaga mentését” – nem kell védekeznie, a kötetre (pontosabban két kötetre: I. 1800-ig, II. 1800 után keletkezett aforizmák) valóban szükség van. Az említett tömörítésnek és lényegkiemelésnek az előnyei mellett azonban hátrányai is vannak. „Megkíméli” az olvasót a teljes művek elolvasásától; kényelmessé teheti, ha mások emelik ki helyette a lényeget; sznobbá teheti, ha a gyorsan felcsipegetett műveltségmorzsákból társaságban, vagy – horribile dictu – tanítványok előtt óhajt „villantani”. A lényeg kiemelése elsősorban a válogatót teszi élesebb gondolkodásúvá, hiszen neki kell elvégeznie a summázás feladatát, mindenki más az ő munkájából él. Ez minden közmondás- és aforizmagyűjtemény veszélye.

Kristó Nagy tudja, milyen csapdát állíthat az olvasónak, így elkövet mindent azért, hogy dolgát megnehezítse. A közmondás- és aforizma­gyűjtemények műfaji sajátossága, hogy egy, maximum két mondatban emeljenek ki bölcs mondásokat. Kristó Nagy pedig olykor fél, netán egy oldalnyi szöveget is közöl, jelezvén, hogy egy-egy bon mot csak a szövegösszefüggésből értelmezhető igazán, másrészt ügyesen vezeti ezzel az olvasót, miként jusson el ő maga is a gondolatmenet követésével a lényeghez.

Számomra ezek a megoldásai a legértékesebbek. Itt lép túl a szokványos gyűjteményeken, meg ott is, ahol nem éppen szállóigévé vált szövegekben látja meg a lényegre törő művészi sűrítést. Ebben az értelemben példamutató, ahogyan a gondolkodónak és politikusnak egyaránt lényegre látó, és közérthetőséggel igazán nem vádolható Marxtól, Lenintől, de főként Engelstől idéz öles mondatokat, gondolatmeneteket, féloldalnyi eszmefuttatásokat. Ezzel egyébként rávilágít arra is, hogy a legelvontabb bölcselők és gondolkodók is summázhatják a maguk filozófiáját olyan tömören, hogy az kiemelhető legyen a szövegből. A sok kínálkozó példa közül talán Nietzsche szövegei a legizgalmasabbak: aki olvasott már a XIX. század eme jeles és iskolát alapító filozófusától, az tudhatja, hogy okfejtései bonyolultak, gyakran cirkalmasak, a témát minden oldalról megközelítőek, és íme, még az ő műveiben is akadnak nyúlfarknyi bölcsességek, amelyeket érdemes külön is olvasni, sőt megszívlelni. Emellett sok közérthetőnek, népszerűnek (gyakorta bestseller-írónak) tartott művészről kiderül, milyen mély bölcsességeket rejtettek látszólag híg műveikben. Ennek legjobb példái: Mark Twain és az egy szellemes mondásért a fél országát is odaadó Anatole France.

Mindezt összevéve Kristó Nagy István összeállítása nemcsak szórakoztató szellemességeket, hanem nagyon is megfontolandó bölcsességeket gyűjt egybe. Haszonnal forgathatjuk, s olykor még kedvet is érezhetünk olvastán, hogy egy-egy idézettel bemutatott író teljes művét is elolvassuk. Kristó ravaszul így alkotja meg a maga „22-es csapdáját”: kiemeli a bölcs mondást, hogy megkímélje az olvasót a teljes művek fárasztó elolvasásától, de oly gusztusosán tálalja ezeket a csemegéket, hogy mégis megjöhet tőle az étvágy. (Gondolat-Minerua)

KÖNYVAJÁNLAT

Névadójának leghíresebb művét fennállása óta először, ám páratlanul szép díszkiadásban jelentette meg a Zrínyi kiadó. A Szigeti veszedelem, Zrínyi Miklós hatalmas költői művének kiadástörténetében több művészi kivitelű, bibliofil kiadásáról tudunk, amilyen például az 1921-es volt, mely Kner Izidor gyomai nyomdájából került ki. A következő szép kiadású könyvet a Helikon Kiadó műhelyében Szántó Tibor tervezte, s ez Hincz Gyula fekete-fehér illusztrációival jelent meg 1966-ban. Az Egyetemi Könyvtár kézirattárában őrzött, Bécsben 1651-ben nyomtatott eredeti példány nyomán az Akadémiai Kiadó a Helikonnal közösen, 1986-ban közreadta Zrínyi költői művének hason­más kiadását. E nevezetes könyv, az „Adriai tengernek Syrenaia”, Zrínyi rövi­debb, főleg szerelmi témájú versein kívül a teljes eposzt is tartalmazza, úgy, ahogyan annak idején Kosmerovi Máté, császár ő felsége könyvnyomtatója útjára bocsátotta. A mű 1817-es kiadása azért érdemel említést, mert sok sikertelen átdolgozási kísérlet után Kazinczy Ferenc gondozásában látott napvilágot, aki először adta ki az Afiummal együtt, s ő adta az eposznak a Zrínyiász vagy az Ostromlott Sziget címet, melyből a Zrínyiász alak máig fennmaradt. Sajátos közös jegye a három említett szép kiadásnak, hogy mindegyik a Kner nyomdában készült – nem véletlenül akárcsak a mostani bőrbe kötött díszkiadás. A hős­költemény, mely a költő dédapjának, Szigetvár hős védőjének állít emléket, a költő Zrínyi Miklós szándéka szerint figyelmeztetés volt a másfél évszázados török uralomtól való megszabadulás esélyeire és lehetőségeire. Az élő hagyományként ismert régi történet, melynek részleteit ő maga is átélte, katonaként gyakorolta, a jelenhez szólt.

Akkor született az eposz, amikor a mindössze huszonhat éves, tábornokká és horvát bánná kinevezett főúr rádöbbent a magyarság megosztottságában rejlő tragédiára, s a testvérháborút elkerülendő, Habsburg-ellenes össze­fogásra szólítja a nemzetet. Háromszázötven évvel ezelőtt, Homérosz és Vergíliusz hatására, saját bevallása szerint „egy esztendőben, sőt egy télben” vetette papírra a Szigeti veszedelmet. „Egyikhez is nem hasonlítom pennámat; de avval ő előttök kérkedhetem, hogy az én professiom avagy mesterségem nem az poesis – írja a mű előszavában –, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatára annál: az kit írtam, mulatságért írtam, semmi jutalmat nem várok érette. Őnekik más gondjok nem volt, nékem ez legutolsó volt. írtam, az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni. Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind az napban…” Az új kiadás a Klaniczay Tibor által gondozott teljes szöveget tartalmazza, Szepes Erika tanulmányának kíséretében. A Nagy András által tervezett, számozott díszkiadás illusztrációi Kő Pálnak a mohácsi történelmi emlék­helyen felállított szobrairól készült művészi felvételek. Méltó köntösben vehetjük hát újra kézbe a magyar irodalom e nagyszerű alkotását, melyről Arany János máig érvényesen így írt a Gyöngyössi Istvánról szóló érte­ke­zé­sében: „Zrínyi megelőzte korát, de nem hatott rá; Gyöngyösi meg­találta a magáét és előbbre vitte. Miben?… Könnyű ezt kérdezni, most, amikor ránk nézve mindkettő, Zrínyi és Gyöngyösi, avult régiség, azon különbséggel, hogy ami ez utóbbinak erős oldala volt, az már rég beolvadt nyelvbe és iroda­lomba, többé nem tekintjük mint az övét, hanem mint közös mindnyájunk sajátját; míg az első még egyre ott áll zordon fenségében; arra nézve mi benne jeles, nagyszerű: nem követve, meg nem haladva, utol sem érve senkitől.”

Huszonöt évvel ezelőtti kiállítása a Műcsarnokban, emlékszem, óriási szenzáció volt: haja volt a szobornak, igazi fülbevaló csüngött a kislányszobor fülében, kézzel varrott katonasapkát rakott apjának faragott-festett portréjára. A tárlat zavarba­ejtően hétköznapi volt, csak éppen nem lehetett a látványtól szabadulni. Az egész valami ősi szabadságérzetet sugallt, különös volt és felkavaró, a testet öltött groteszk báj megfért a méltóságot árasztó férfialakkal, a mesés a tragikussal, a merész formák szamárfület mutattak a szocreálon nevelkedett ízlésnek. A világ eddig nem látott, általa megálmodott dolgokkal lett több. Kő Pál határozottan és magabiztosan kihasította a világból az őt megillető teret, s benépesítette teremtményeivel. Azóta számtalan kiállításon csodálhatta meg a hazai és a külföldi tárlatokat látogató közönség újabb és újabb alkotásait. Régi terve volt, hogy munkájáról, a művészetről, a szobrászatról papírra vetett gondolatait könyv alakban is megjelentesse. A Kráter Műhely Egyesület vállalta fel a szép kiállítású, ugyan­csak Nagy András által tervezett albumszerű könyv kiadását, melyben a művész családja, gyermekkora eseményeit eleveníti fel először, különös részletességgel apjának hányatott sorsát. A könyv nagy részében a kor­társakról, írókról, szobrászokról, festőkről vall, kiállítások, évfordulók kapcsán született írásaiban, majd saját szobrainak (a hevesi második világ­háborús emlékmű, a szolnoki Kossuth-szobor) hányatott sorsával kapcsolatos leveleket közöl. Mesteréről, az 1993-ban elhunyt Somogyi Józsefről szeretettel és tisztelettel emlékezik. 1990 decemberében írt naplójegyzetei után a róla és hozzá írt Szövegek kerültek a kötetbe, kiállítási megnyitók, kritikák, levelek, versek. Az utolsó, munkásságát méltató írás a kötetben Melocco Miklósé, aki szerint, „ha Kő Pált megbíznánk, hogy kenyérből készítsen szobrot, azon dolgozna, hogy jóízű legyen”. A Belső tárlat sorozatcímű, gazdagon illusztrált könyv végén Kő Pál kiállításainak, díjainak, köztéri és nagyobb lélegzetű munkáinak jegyzékét találjuk.

A 20. századi építőművészet egyik legnagyobb mesteréről, a katalán szár­ma­zású Antoni Gaudírol (1852-1926) írt könyvet Zerbst Rainer. Gaudí Barcelonában folytatott építészeti tanulmányokat, s munkásságának legfőbb színtere is a katalán főváros lett. A semmilyen besorolást nem tűrő, zseniális, mással össze nem téveszthető stílusa a neogótika, az arab-perzsa díszítő-művészet és az art nouveau elemeit természeti formákkal ötvözi, organikus, színes burkolatú tömegformáin a fény-árnyék játékot is maxi­má­li­san kihasználja. Élete főművén, a Sagrada Familia székesegyházon negyven­három évig dolgozott, de az épület így is befejezetlen maradt. Barceloná­ban és környékén megépítette az azóta is csodált, a természeti alakzatok be­nyomását keltő világhírű épületeit, köztük a Mila-házat, a Güell-palotát, a Güell-parkot, s számos más épületet. A gyönyörű kiállítású, nagy­méretű kötet sok színes fény­kép­fel­vételen mutatja be Gaudí munkásságát, az építmények rész­leteit is aprólékosan ismertetve, alaprajzi és homlokzati vázlatokkal illusztrálva, építéstörténetüket is bemutatva. A Benedikt Taschen-Kulturtrade közös kiadványát bibliográfia, életrajzi kronológia és Barcelona térképvázlata zárja.

A mediterrán világ csodálatos vidéke, az itáliai félsziget közepén, a kék tenger és a magas hegyek között fekvő Toszkána „valamennyi olasz tartomány közül az, amellyel világszerte magát Itáliát azonosítják, amelyet költők és művészek emeltek a dicsőség legmagasabb csúcsára, ahol az olasz nyelv bölcsője ringott.” Poli Constanza bevezető sorai így jellemzik é szőlőskertekkel és olajfaligetekkel zöldellő tájat, ahol a természet és a művészetek csodálatos harmóniáját érzékelheti lépten-nyomon az utazó. Az egy-egy házacskával koronázott dombok és völgyek színes szőtteséből a tájegység nevezetes városaiba kalauzol a szerző, Siena, Lucca, Pisa és a művészetek európai fővárosának tartott Firenze csodálatos épületeit, műkincseik sokaságát vonultatva fel. A reneszánsz kőbe, márványba vésett géniusza mellett a modem mérnöki alkotások esztétikuma is kibontakozik a nagyszerű fényképgyűjteményből, melyet történelmi, művészettörténeti és néprajzi tudnivalókkal is kiegészítettek. Toszkána A világ legszebb helyei című, a Gabo Kiadónál megjelenő sorozat új kötete.

A kiadók e szép karácsonyi könyveit szeretettel ajánlom a folyóirat minden olvasójának.

(emmi)