MOLNÁR GÉZA

Víziók

Úgy tűnik, mintha
Dózsa trónusán ülnénk
Parazsas izzó koronánk alól
Árad az égett hús bűze
Húsunk, hajunk, bőrünk sistereg
Az egekre felcsap, hiszen
Sokan vagyunk és
Alattunk szüntelen rakják a tüzet
Ím, fogókkal tépik
Kétpofára tömik
Húsunk véres cafatjait
Bendőjükbe s ropják
A táncot, a vad danse macabre-ot
Ők, kik voltak jó vitézeink.
… De hisz már ez is elmúlt
Elcsitult talán
A vadul csaholó, vérszomjas falka
Hátrébb húzódott
Pernyénk, füstünk az égbe szállt
És akik még megmaradtunk
Bolyongunk a kopár mezőkön át
Rohanunk bele a vak éjszakába
Rémült, kigúvadt szemekkel
Üres szívvel és üres kezekkel
Döbbenten fülelve a hihetetlent

Durran a palack és cseng a pohár
Mintha vérünket innák
Kihabzik a jólét a paloták falán…

SIMON LAJOS

A vak ló elégiája

Ebből a barázdából én ki nem lépek!
Még csillogó szemmel idetörtek, vagy idevágytam,
ebben a barázdában vonszoltam ekét, boronát,
s meglehet kövér dög-lovak
szuszogtak mellettem kóricálva.
Mégis, e barázdából én ki nem lépek!
Ebben a barázdában ostorcsapás se fáj,
csak e barázda hagyatott nekem,
s ebből a barázdából ki nem lódít már holtig
se parancs, se ostor, sem a csábító lóhere

A bandukoló

Nem így képzeltelek el, vén barátom,
meg sem ismerlek, itt a hegyen.
Azt mondják, ez itt csak domb, és nem a Golgota,
de mégis, hátha, hátha… rád köszönök.

Itt a hegyen,
légyen ez domb, avagy Golgota,
itt, itt az égnek szaladó úton,
ó, nem tejút ez, csupán kavicsos,
itt a járdátlan poros utak mentén,
ahol még él pár proletár madár,
például te, és az üldözött varjak,
hát tisztelettel rád köszönök.

Itt fönn a hegyen,
ahol még vizet zokog a nyomóskutak szája,
s lovak poroszkálnak föl le és föl le, szinte aludva,
széntől halottas stráfkocsikat húzva,
ahol kíváncsi anyóka-fák leskődnek az utca felé,
ahol te letépsz egy-egy pici ágat,
amolyan gondolat elterelőnek,
ahol egy talált bottal kölyökként citerázol
a kerítésdróton valami régi harc-dal ütemet,
ahol a szinte csizmás vérebek üvöltéseit túlkiabálod
hirtelen elpártolt barátaid nevével,

az igazakét pedig elmotyogod,
mint jelszavakat a kémek.

ROZSNYAI ERVIN

Lux perpetua

Törlőrongy a halál: ledörgöli majd
emlékemről a homályt, a foltokat,
kifényesülök ily módon, miként
történelemkönyvben a hajdani,
ma már ellenőrizhetetlen dicsőség,
vagy nagytakarítás után az ünnepélyes
rézkilincs,
a szabadságát felragyogtató ablaküveg, mely
végre kibújhat az esők
szennyes, csíkos rabruhájából –

egyszóval csak sajnálhatom, hogy
miért nem voltam élve az,
akivé holtomban – remélem – leszek

BISTEY ANDRÁS

A képviselő vidékre megy

A két nagy, fekete kocsi lassan bukdácsolt a kátyús úton. A képviselő türelmetlenül előrehajolt.

– Elkésünk!

– Megvárnak – felelte a sofőr. – Vidéken nem jönnek össze az emberek időre. Egy félórát rá lehet számítani.

A képviselő megcsóválta a fejét, a tekintete nyugtalanul ugrált az oldalt elmaradó tájról előre, ahol a másik kocsi imbolygóit a kátyúk között. Azután hátradőlt, egy papír­zseb­kendő­vel letörölte az izzadságot kövérkés arcáról. Megtörölte a feje tetejét is, ahonnan már kikopott a haj, majd lehúzta az ablakot, és kidobta a zsebkendőt. Néhány másod­percig figyelte, ahogy hirtelen felszáll a magasba, mint egy rakéta, azután lebegve leereszkedik az útmenti árokba. Üres volt a határ, az alig sarjadó vetések frissen szántott földekkel váltakoztak. Az árok túloldalán álló akácfák még lombtalanul meredtek az égnek.

A kocsik elérték a falu szélét. Egyforma, régi, sátortetős kockaházak álltak az út két oldalán, a festésük megfakult, sokról nagy foltokban hullott a vakolat.

Az utca tágas térre kanyarodott. Amikor a kocsik megálltak a pajzsoki községháza előtt, a képviselő megvárta, amíg az elsőből két megtermett testőre kiszáll és körülkémlel. Az egyik bement a községházára, a másik hátrajött, kinyitotta az ajtót. A tér üres volt, a túloldalon álló templom körül és az áruháznál sem volt mozgás.

– Kihalt ez a falu, vagy mi? – morogta a képviselő. Bosszantotta, hogy senki sem jött le a fogadására. Éppen indult volna a kapu felé, amikor kilépett rajta a polgármester. Menet közben vette föl a zakóját, egy alacsony, széles csípőjű nő igyekezett lépést tartani vele.

– Ferikém! – kiáltotta a férfi, és kitárta a karját a képviselő felé, de nem ölelte meg, csak két kézzel hosszan rázta a kezét. – De jó, hogy megjöttél! Már úgy vártunk! Régen jártál mifelénk – tette hozzá magyarázóan, nehogy szemrehányásnak vegye a képviselő a szavait. – De megértem én. Az országos dolgok… hát, igen! Büszkék vagyunk rád, Ferikém, nem akarok hízelegni, hiszen ismersz, de amikor látunk a tévében, mindig eszünkbe jut, hogy ez a Feri közülünk való, a szentségit, mintha mi magunk lennénk ott… De csak beszélek, beszélek – folytatta egy pillanatnyi szünet után –, és közben elfeledkezem az udvariasságról. – A mellette toporgó nőre mutatott. – Az új jegyzőnk, te még nem ismerheted, három hónapja dolgozik nálunk.

A nő kezet nyújtott.

– Kovácsné – mormogta, és valahová a távolba veszett a pillantása.

– Menjünk be! – mondta a polgármester. – Van odafönt előkészítve egy kis itóka. Tudom, hogy a szilvát szereted. – A képviselőre kacsintott, és barátságosan hátba­vágta.

Fölmentek az emeletre, áthaladtak az előszobán, ahol a képviselő egyik testőre állt az ajtóban, azután beléptek a polgármester irodájába.

– Ülj le! – A polgármester az egyik fotelre mutatott.

A kis dohányzóasztalra már kikészítették a poharakat. A férfi üveget vett elő egy mély iratszekrényből, és töltött. A szilvapálinka illata betöltötte a szobát.

– Csak félig! – mondta a képviselő. – Nem szeretném ha nagyon megérződne rajtam.

– Nekem is csak félig! – tette hozzá a jegyzőnő.

– Ne szerénykedjen, Piriké! – mondta a polgármester. – Megissza maga ezt, ha muszáj, merthogy fiúsítva van.

Egy darabig gondolkozott, azután hirtelen a képviselőhöz fordult. – Az csak a javadra válik, ha megérzik rajtad. Itt mindenki iszik, még jobban maguk közül valónak tekintenek, ha megérzik, hogy te is… és nem valami flancos konyakot ám, vagy mit tudom én mit, hanem szilvát, mint ők… ez szavazatokat jelenthet neked Ferikém, de komolyan.

Amikor a saját poharát is teletöltötte, a polgármester fölegyenesedett. – Egészségedre, Ferikém! – kiáltotta. – És a győzelmedre! Mi itt egy emberként melletted állunk, Pajzsokra mindig számíthatsz. Ez a Schegen nem tud bekavarni neked.

– Csak nem indul a választáson? – A képviselő igyekezett nyugodt maradni, de aggodalom érződött a hangján.

– Ő nem. – A polgármester óvatosan visszatette az üres poharat a tálcára. – De úgy látszik, Székelyt támogatja. Legalábbis többször tárgyaltak, és Székely nagyon magabiztos.

A képviselő az órájára nézett.

– Elkésünk – mondta aggodalmasan. – Ne várakoztassuk meg az embereket!

A polgármester legyintett. – Ja, elfelejtettem mondani, fél nyolcra hirdettük a gyűlést…

– Miért akkorra? – vágott közbe ingerülten a képviselő. Bosszantotta, hogy így éjfélre sem ér haza, borsózott a háta, ha az éjszakai autózásra gondolt.

– Az a helyzet… Schegen szólt, hogy szeretne veled találkozni… – A polgár­mester a vállai közé húzta a fejét. – …úgy gondoltam, ez nem árt…

Lehet, hogy igaza van – tűnődött el a képviselő, de az ingerültség nem tűnt el az arcáról.

– Schegen, Schegen, Schegen!… Ki ez? Maga az Atyaisten, hogy minden körülötte forog?

– Én jót akartam – mondta a polgármester egy kissé riadtan és sértődötten –, de ha nem akarsz találkozni vele, hát nem muszáj. – Azután még hozzátette mentegetőzve: – Akartam mondani, hogy ilyenformán kellene változtatni a programon, de nem voltál bent. Üzenetet is hagytam, de úgy látszik, nem adták át.

– Micsoda kupleráj! – morogta a képviselő. Nem lehetett tudni, mire érti, a polgármester azonban úgy gondolta, a saját munkatársait hibáztatja, akik az üzenetet nem adták át, és lelkesen bólogatott.

Egy pillanatnyi szünet után a képviselő szólalt meg újra. – Mikorra beszélted meg a találkozást Schegennel?

– Már indulhatsz is.

– Te nem jössz?

– Hát… ha akarod…

– Gyere csak!

Fölálltak, a polgármester a jegyzőnőhöz fordult.

– Piriké, maga fogadja az embereket a nagyteremben! Ha egy kicsit késnénk, nyugtassa meg őket, hogy jövünk, ne türelmetlenkedjenek.

A jegyzőnő bólintott, ők ketten pedig lementek a bejárathoz. Mielőtt kiléptek volna a térre, eléjük állt az egyik testőr.

– Valami csoportosulás van kint – jelentette halkan. – Nem tudom, kicsodák… Mi legyen?

A képviselő a polgármesterre nézett, az tanácstalanul vállat vont, azután az ajtó keskeny kémlelőnyílásán kitekintett a térre. Öt-hat munkaruhás férfi álldogált odakint, csendesen beszélgettek.

– Ezeket ismerem – mondta, és megnyugodva legyintett. – Az öreg Sebők meg a fia, a bajszos pedig Mihályi János. Annak jó nagy pofája van, de azért nem vészes.

– Mire várnak?

– Nem tudom… az is lehet, hogy csak üdvözölni… az.öreg Sebők jól ismerte az apádat.

– Na, menjünk! – A képviselő a testőr után kilépett a térre. A polgármester követte.

A kapu előtt állók egyszerre feléjük fordultak. A legöregebb előbbre lépett. A testőr megállította volna, de a képviselő egy szemvillanással elküldte az útból.

– Maga az, Sebők bácsi? – kiáltotta, és megrázta az öreg kezét. – Régen láttam, de azért megismerem, lássa-e! Az apám szegény, nyugodjon békében, sokat beszélt magáról. – Lekezelt a többiekkel is, azután visszafordult Sebőkhöz. – Nagy harc lesz, de mi győzünk! – mondta, és elszántan fölemelte az öklét. – A gyűlésre elvárom ám magukat! – Intett, és indult volna a kocsihoz, de az öreg nem állt félre az útjából.

– Mi lesz a telepítéssel? – kérdezte komoran.

A képviselő megtorpant. A polgármesterre pillantott, az segítőkészen odalépett mellé.

– A gyűlésen mindenről szó lesz – mondta. – Ne várják már, hogy a képviselő úr külön elmondja maguknak a beszédét!

– A beszédet nem is kell – felelte Sebők, és állhatatosan nézett a képviselő arcába –, csak azt mondja meg, hogy lehet-e ilyet csinálni velünk? Engedheti-e a kormány ezt a gyalázatot? – Fölszikrázott a szeme, a keze ökölbe szorult.

– Nagyon jól tudja, Sebők bácsi – mondta a képviselő –, hogy én soha nem támogattam olyasmit, ami maguknak rossz lett volna, és…

– Akkor ellene van? – vágott közbe a fiatal Sebők. – Azt mondja meg, hogy mellette vagy ellene!

– A képviselő úr tájékozódik – felelte a polgármester.

– Most megyünk a némethez… meg kell hallgatni az ő véleményét is.

Mihályi János legyintett.

– Majd az urak elintézik egymás között – morogta félhangosan, és hátat fordított. – Együtt kitalálják, hogy basszanak ki velünk.

– Ezt a bolsi dumát kikérem…! – A polgármester arca egy pillanat alatt paprikavörösre gyulladt.

A képviselő békítőén mosolyogva közbevágott.

– A gyűlésen elmondom, mit gondolok a telepítésről – fordult az öreg Sebők felé, azután Mihályi Jánosra nézett. – Én a maguk pártján állok – mondta, és egyfolytában mosolygott. – Bízzanak bennem!

Búcsút intett, és a mozdulatlanul álló Sebőköt kikerülve hirtelen beszállt az autóba. A polgármester mellé ült. Elindultak, a másik kocsi követte őket a testőrökkel.

Alig csapták be az ajtót, a képviselő dühösen a polgármesterhez fordult.

– Mi ez a marhaság, ez a telepítés? És miért nem tájékoztattál róla? Ha ezek a parasztok nem jönnek elő vele, meg sem tudom, pedig nyilván fölvetik a gyűlésen is!

– Mindenképpen elmondtam volna – mentegetőzött a polgármester –, még mielőtt kiérünk Schegenhez. Már csak azért is, mert ő szintén…

A képviselő egy intéssel elhallgattatta. – Azt mondd meg már végre, hogy mi a franc ez a telepítés!

– Amikor megszületett a törvény, hogy külföldiek is szabadon vehetnek földet, a többszörösére ugrott az ára. Megjelent itt Günther Schegen, és összevásárolta a sok egy-másfél hektáros földdarabot, ami a kárpótláskor darabolódott föl. Mire az emberek észbe kaptak, már a határ fele az övé volt. A sok megszédült kisember meg eladta a földjét, sokan nem is itt laktak, örültek, hogy egy hektárért százezreket zsebre vághattak.

A képviselő legyintett.

– Amikor beléptünk az Unióba, el kellett fogadnunk a feltételeit. Emiatt vannak úgy oda?

– Hát… már ez sem nagyon tetszett az embereknek – felelte a polgármester. – Még egy kisebb zendülésféle is volt, amikor kiderült, hogy az addigi bérletek megszűntek, Schegen csak napszámban foglalkoztatta az embereket. De még napszám sem jutott minden­kinek. Asszonyok, gyerekek vonultak a községháza elé, üres lábasokat csap­kod­tak össze, jó nagy zenebona volt. Azt kiabálták, hogy kivették a szájukból a falatot. Sajnos, épp akkor ment tönkre a varroda, ahol az asszonyok korábban még kereshettek egy keveset.

– Túlnépesedett ez a falu – mondta a képviselő. – Az emberek meg élhetetlenek. Oda kellene menniük, ahol van munka, de nem mozdulnak. Az amerikaiak akár nyol­cszor-tízszer is költözködnek életükben.

– Nemigen tudják eladni a házukat – legyintett a polgármester. – Vagy ha sikerül is, az árán egy kutyaólat se vehetnek…

– Egy frászt! – A képviselő dühösen a térdére csapott. – Tunyák az emberek, az az igazság! Azt várják, hogy az állam majd segít. Ezt a mételyt a kommunisták hintették el, és máig sem sikerült kiirtani. Ez túlélte a kommunista pártot, ezt nem lehet betiltani, olyan, mint a… – Hirtelen elhallgatott, csend volt egy pillanatig. – Hogyhogy én nem tudtam a zendülésről? – kérdezte váratlan fordulattal.

– Hát, ugye, a sajtó nem írt róla…

– Azért te szólhattál volna!

– Nem volt az olyan nagy eset – mentegetőzött a polgármester. – Kiküldtek egy teherautónyi rendőrt, azok egykettőre feloszlatták azt a kis csoportosulást, sőt oszlatni sem kellett, az asszonyok meg a gyerekek rögtön szétszaladtak, amikor megjelentek a rendőrök pajzzsal meg gumibottal.

A képviselő elégedetlenül megcsóválta a fejét.

– Nem jól van ez így – mondta gondterhelten. – Valahol elszúrtuk. Hiába költöttünk annyit propagandára, nem tudtuk megértetni az emberekkel, hogy minden az ő érdekükben történik, az ő javukat szolgálja.

A polgármester némán bólogatott.

– A telepítésről még mindig nem beszéltél – szólalt meg egy kis szünet után a képviselő.

– Elterjedt, hogy Schegen Németországból akar telepeseket hozatni.

A képviselő fölnevetett. – Napszámosokat ide Németországból? Micsoda hülyeség!

– Én nem tudom, hogy éppen napszámosokat-e – a polgármester megrázta a fejét –, de az emberek napok óta csak erről beszélnek. Hogy németek kapják meg a munkát a Schegen-birtokon, aztán akinek nincs elég saját földje, az mehet világgá, vagy éhen­halhat… de hát a fél falu ilyen.

– Mondom, hogy hülyeség! – A képviselő egyre csak rázta a fejét. – Ki az a marha, aki Németországból eljön az itteni bérekért?

A polgármester vállat vont. – Ha tényleg jönnek ide németek, biztosan kitalálták, hogy mindenkinek megérje. Lehet, hogy hosszú időre bérbe adja a földet a telepeseknek, vagy vesz egy csomó gépet és csak kevés emberre lesz szüksége, azoknak meg a német bért is meg tudja fizetni… mit tudom én…

A képviselő elkomorodott. A polgármester riadtan nézte.

– Mondd meg, Ferikém – szólalt meg végül aggodalmasan –, megteheti ezt? De őszintén!

A képviselő sokáig nem válaszolt. A polgármester nem sürgette, mintha maga is félt volna a választól.

– Ha akarja megteheti –morogta végül rosszkedvűen a képviselő. – A magyarok is mehetnek külföldre dolgozni, a németek miért ne jöhetnének ide?

A polgármester hallgatott.

A kocsi az országútról egy keskeny bekötőútra fordult, amelyet két oldalról égbe nyúló jegenyék szegélyeztek. Néhány perc múlva félig kész, nagy épület bukkant föl előttük. A közelében álló régi, tornácos ház eltörpült mellette. A kocsi a ház elé kanyarodott.

– Szép – mondta elismerően a képviselő, amikor szemügyre vette a félig kész épületet. – Valóságos kastély.

Egy darabig bizonytalanul topogtak a kocsik mellett. Az építkezésen még dolgoztak, de senki sem vetett ügyet rájuk.

– Tudják, hogy jövünk? – kérdezte a képviselő.

– Tudják. – A polgármester az órájára nézett. – mondtam a telefonba, hogy ilyen­tájban… de már itt is van!

Negyven körüli, sovány, kefehajú férfi jelent meg a tornácon. Szürke munkaruhában volt, mintha most jött volna le az épülő ház tetejéről.

– Jónapot! – mondta erős, idegen akcentussal.

– Schegen úr… képviselő úr… – A polgármester egy kissé szertartásosan bemutatta őket egymásnak. – Élünk az alkalommal, hogy Schegen úr meghívásának eleget…

– Jöjjenek! – mondta Schegen. – Bent beszélgetünk.

– Ön kitűnően beszél magyarul – mondta udvariasan a polgármester.

Schegen nem válaszolt, bevezette őket egy nagy, nehéz bútorokkal berendezett,

hűvös szobába.

– Tessék leülni! – Maga is letelepedett az egyik széles bőrfotelbe. – A nagy­szüleimet ki­telepí­tették a Dunántúlról – mondta a képviselő felé fordulva. – A szüleim fiatalon meg­haltak egy autóbalesetben. A nagyszüleim neveltek, ők jól beszéltek magyarul, és meg­tanítottak engem is. A nagyapám azt mondta, tanuljam meg a magyar nyelvet, hogy ha visszajövök egyszer, meg tudjam értetni magam a lakossággal.

– Földjük volt a Dunántúlon? – kérdezte a képviselő.

– A nagyapámnak volt kétszáz holdja.

– Miért nem azt szerezte vissza?

– Nem vagyok romantikus. – Schegen nevetett. – Itt fele annyiba sem kerül a föld, mint a Dunántúlon, és nem rosszabb, hát ide jöttem.

Csend volt egy darabig. A képviselő lopva a házigazda arcát figyelte, és találgatta, mit várhat ettől az embertől.

Schegent utálják a faluban – gondolta –, de rengeteg pénze van. Ha ígér valamit, be­folyá­sol­hat­ja az embereket. Szövetségesnek vagy ellenfélnek jobb? Ha mellé állok, a falu fordul ellenem, ha szembeszállók a terveivel, könnyen unióellenesnek kiáltanak ki, akkor pedig a párttal gyűlik meg a bajom.

– Sajnálom, hogy csak ilyen egyszerű körülmények között fogadhatom önöket – kezdte végül Schegen, amikor a csend már túl hosszúra nyúlt –, de már épül az új házam, bizonyára látták, amikor megérkeztek. Az jóval nagyobb, kényelmesebb lesz.

Az ablakon át az építkezésre lehetett látni, behallatszott a munkások kiáltozása és a gépek zúgása.

A képviselő hirtelen nagy lélegzetet vett.

– Azt beszélik a faluban, hogy ön német telepeseket akar hozatni a földjei megművelésére – mondta egy szuszra.

Schegen csodálkozva felvonta a szemöldökét, meglepte a hirtelen témaváltás.

– Ez a szándékom – bólintott végül. – A dolog teljesen törvényes – tette hozzá.

– Az Unióban biztosítják a munkaerő szabad áramlását.

– De mi lesz az itteniekkel, akik a bérlet után a napszámot is elveszítik?

Schegen vállat vont. – Nem az én kötelességem, hogy gondoskodjak az emberekről. Keressenek munkát máshol, vagy…

– Megéri ez önnek?

– Igen.

– Magyarázza meg, kérem! – mondta a képviselő egy kissé sértődötten a kurta válasz miatt.

– Néhány napja azt mondtam az egyik parasztnak, hogy hozzon ki egy traktort a színből, és kapcsoljon hozzá pótkocsit – kezdte Schegen. – És tudják, mit válaszolt?

– A hangján átsütött az indulat. – Azt, hogy „Miért?”. Értik? „Miért?” – Hirtelen felugrott, járkálni kezdett a szobában. A széles deszkapadló recsegett a léptei alatt. – Megbízhatok én olyan emberekben, akik visszakérdeznek, ha utasítom őket valamire? Elhihetem, hogy szívvel-lélekkel dolgoznak nekem? A magyar paraszt tiszteletien, a kommunisták negyven év alatt erkölcsileg a legmélyebbre süllyesztették. Elhitették vele, hogy a kolhoz, a föld az övé, hogy minden az övé. Akármennyi idő telt el azóta, még mindig nem érti igazán, hogy most már más világ van. Megkérdezte, hogy „Miért?”! Hát azért, mert én mondom, az istenfáját! A bajor cseléd lekapja a sapkáját, ha a gazdával találkozik, itt meg azt kérdezik, hogy „Miért?”! Talán meg kell velük vitatnom, hogy helyes-e, amit akarok? Követelőzőek, anyagiasak, nagyon is számon tartják, mennyi munkáért mennyi pénz… ja, és lopnak is! Eh! – legyintett, és hirtelen lehiggadva visszaült a helyére. – A nagyapám a semmiből kezdte újra Bajorországban, és negyven év alatt csinos kis birtokot teremtett. A parasztjai tisztelték, szerették, a névnapján eljöttek köszönteni, én azt szoktam meg, az itteniek viselkedését nem bírom… nem tűröm!

– Inkább megfizeti a telepeseknek a németországi béreket? – kérdezte halkan a képviselő.

– Gépesítem a birtokot, hozzáértő, szorgalmas bajorokat hozok, akik nem számolgatják a ledolgozott órákat. Kevés emberre lesz szükségem, és azoknak fizetek annyit, hogy megérje nekik idetelepülni.

– Félek, hogy ebből nagy baj lesz – mondta a képviselő, szinte suttogva. – Az itteniek ezt nem viselik el tétlenül.

Schegen magabiztosan elmosolyodott. – Megfizetem az adót, a törvényt betartom, az állam köteles megvédeni. Van rendőrség, van katonaság… ha valami erőszakosságra gondol… de magam is gondoskodom a biztonságomról.

A képviselő a polgármesterre nézett, aki unott tekintettel bámult ki az ablakon. Ez a hülye föl sem fogja, hogy miről van szó – gondolta bosszúsan. Már bánta, hogy magával hozta a polgármestert, úgy érezte, négyszemközt bizalmasabban tárgyalhatna Schegennel.

– A törvény szerint önnek igaza van – pillantott újra a házigazdára –, de az erkölcs mást is diktálhat.

– Ami törvényes, az erkölcsös is – felelte Schegen. – Ha mégsem, akkor rossz a törvény. Azt pedig maguk szavazták meg, kedves uram. Vagy vállalja, hogy erkölcstelen, rossz törvényt hozott? Ugye, nem? – Nevetett, és az asztal fölött átnyúlva megveregette a képviselő vállát.

– Mit tanácsol? – kérdezte a képviselő egy kissé kényszeredetten mosolyogva.

– Mit mondjak az embereknek ma este a gyűlésen?

– Győzze meg őket, hogy a telepítés törvényes, tehát bele kell nyugodniuk.

– Ezt nem fogják megérteni. A telepítés támogatásával csak bukni lehet a választáson.

– Ez a maguk problémája – mondta Schegen. – Ha nem szavazhatna a vagyontalan csőcselék – tette hozzá egy kis szünet után –, ez a probléma nem létezne.

– Az sem érdekli, ha a lapok meghurcolják a nevét? Mert ha én bukom, és olyan jelöltet választanak, aki szót emel a telepítés ellen a parlamentben és a sajtóban…

– Fenyeget? – Schegen mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Nem, nem, dehogy! – szabadkozott a képviselő. – Csak szeretném fölvilágosítani a telepítés esetleges következményeiről. Csakis az ön érdekében… Bízzon bennem!

– Nagyon egyszerűen meg lehet oldani ezt a problémát – mondta Schegen, és fölemelte az ujját. – El kell érni, hogy minden képviselőjelölt egyetértsen a telepítéssel. Akkor teljesen mindegy, hogy kire szavaznak.

– És ha mégis indul olyan jelölt, aki ellenzi?

– Lehetetlenné kell tenni az indulását.

– Az nem úgy…

– Dehogynem, kedves uram! Tanuljanak azoktól az országoktól, ahol a képviselő­jelölteket átvilágítják, és csak az indulhat a választáson, aki helyes nézeteket vall. Maguk már hoztak néhány jó törvényt a bajkeverők ellen, néhányat le is csuktak közülük, hát tessék… ne álljanak meg félúton!

– Egyetértek önnel – kezdte a képviselő –, de még számolni kell az ellenérzésekkel. A választások itt vannak a nyakunkon, a telepítés pedig még várhat néhány hónapot, az nem is megy olyan gyorsan. Ha az embereknek azt mondhatnám, hogy lebeszéltem önt… – óvatosan Schegenre sandított – … vagy legalábbis csak egy-két telepest… szóval, érti… mondanom kell valamit a választásokig… Azután, ha már megválasztottak, és ön mégis meggondolná magát, hát mit lehet tenni? – Hirtelen a polgármesterre nézett. Csak ez a balfácán el ne fecsegje, amit most hall! – gondolta nyugtalanul.

– A polgármester úr is választások elé néz – mondta hirtelen. – Ősszel neki ugyanez lesz a gondja. Azt hiszem, az ő nevében is mondhatom…

– Úgy van! – A polgármester felugrott, de vissza is zökkent azonnal a fotelbe.

– A választásokig azt mondanánk, hogy lebeszéltük a telepítésről, mert ellenezzük… jövő tavasz előtt úgysem lesz meg, idő kell hozzá… azután ha megcsinálja mégis, hát nem tehetünk, ugye semmit…

– És mi lesz négy év múlva? – kérdezte Schegen mosolyogva.

– Négy év hosszú idő – felelte a képviselő. – Ki tudja, mi lesz addig!

– Átalakulhat a rendszer – tette hozzá a polgármester. – Talán már nem is lesz a választásoknak akkora jelentősége.

Nem is olyan hülye ez a fickó – pillantott rá a képviselő meglepetten. – Hogy mik járnak a fejében!

Schegen egyfolytában mosolygott.

– Érdekes az elgondolásuk – mondta végül tűnődve. – Ha biztos lehetnék benne, hogy később nem támasztanak nehézséget a terveim megvalósítása elé, nem is volna ellenemre.

– Az önkormányzat felől nyugodt lehet – vágta rá azonnal a polgármester. – Még van ugyan benne néhány nagyszájú bajkeverő, de teszünk róla, hogy kibukjanak a legközelebbi választáson. Persze, még ha maradna is egy-kettő, hogy, ugye, meglegyen a demokrácia, az már nem oszt, nem szoroz. A többség úgy szavaz, ahogy meg lesz mondva neki.

– A mi pártunk kezdettől híve volt az Uniónak – mondta a képviselő, amikor Schegen várakozóan feléje fordult. – Tudtuk, hogy lesznek nehézségek, számítottunk is rájuk, és megvannak az eszközeink ezeknek a gyors és hatékony kezelésére. Én mindenben elfogadom a pártom politikáját, ez a biztosíték arra, hogy nem teszünk olyat, ami zavarná az integráció érvényesülését. Bízzon bennem! – mondta, és nyílt tekintettel Schegen szemébe nézett. – S ha néha olyat mondok, ami látszólag ellentétes az itt elhangzottakkal, ön tudhatja, hogy azt csak a körülmények kényszere…

– Látom, hogy a mi érdekeink igen közel állnak – vágott közbe elégedetten Schegen.

– Megegyeznek! – kiáltotta a polgármester. – Nem közel állnak, hanem megegyeznek! A falunak is érdeke, hogy egy virágzó uradalom…

Vajon Székellyel miben egyezett meg? – tűnődött a képviselő, amíg a polgár­mester lelkendezését hallgatta. Először arra gondolt, hogy megkérdezi nyíltan, azután elvetette az ötletet. – Majd megtudom abból, amit mond – gondolta. – Legrosszabb esetben ő is a telepítés ellen lesz nyilvánosan, bár a legjobb az lenne, ha támogatná.

Arra riadt föl, hogy Schegen tálcát tesz elé, és pálinkát tölt a rajta lévő poharakba.

– Na Isten, Isten… – mondta bizonytalanul, és mentegetőzve hozzátette: – Azt hiszem, itt ilyenkor ezt szokták mondani.

Megitták a pálinkát, a képviselő az órájára nézett. Negyed nyolc volt.

– Rohannunk kell! – mondta riadtan. – Nem szabad megvárakoztatni a választókat!

Schegen legyintett.

– Megvárják, ne féljen. Itt másképp múlik az idő, mint Európában. – Elhallgatott egy pillanatra, azután hozzátette: – Ezt sem bírom megszokni. Hivatok valakit, és az egy negyed óra múlva jön… borzalmas…

Gyorsan elbúcsúztak SchegentóT.

– Taposs a gázra, Tónikám! – mondta a képviselő, amikor beültek a kocsiba. – Fél nyolcra a faluban kell lennem!

– Na, az nem fog menni – felelte morogva a sofőr.

A képviselő arca egy pillanat alatt elvörösödött a dühtől.

– Nem azt kérdeztem, hogy megy-e vagy nem, hanem azt mondtam, hogy taposs a gázra! – kiáltotta.

A sofőr csodálkozva hátranézett, mintha nem jól hallotta volna, de nem válaszolt. A kerekek megkaparták a kavicsos földet, azután a kocsi megugrott, az utasok két kézzel kapaszkodtak, amibe hirtelen lehetett.

– Sokért nem adnám, ha megtudhatnám, hogy Székellyel miben maradt ez a német – mondta a képviselő egy kis idő múlva és a polgármesterre nézett.

– Én megmondhatom. Székely a telepítést támogatja.

– Biztos? – A képviselő villámgyorsan feléje fordult.

– Szentgyörgyön volt nemrégen gyűlése, ott is megkérdezték tőle. Mert Schegennek arra is vannak földjei. Székely meg azt mondta, a telepítés törvényes, meg jött az Unióval, a szabad munkavállalással, és hogy ebbe bele kell nyugodni. Majdnem megverték. Akkorát fog bukni, mint egy… – Hirtelen elhallgatott, mert a kocsi nagyot zökkent egy kátyúban.

– Akkor nyertünk! – A képviselő megdörzsölte a kezét. – Ha elterjedne, hogy Schegen mondjuk pénzt is adott neki, örökre el lenne intézve.

– Megoldható – felelte a polgármester. – Majd szólok egy-két megbízható embernek. Schegen pénzt ad Székelynek, az meg cserébe támogatja a telepítést. Logikus, nem?

– Majd hülye lesz pénzt fektetni a vesztesbe! – kiáltotta a képviselő, és hosszan, felszabadultan nevettek mind a ketten.

A községháza nagyterme zsúfolásig tele volt, amikor visszaértek a faluba. Egy ablakot kinyitottak, de így is vastagon úszott a dohányfüst az emberek feje fölött. Már sötétedett, de csak két gyenge fényű lámpa világított a teremben, az egyik elől, az asztal fölött.

Várakozásteli csend támadt, amíg leültek a nemzeti színű terítővel letakart asztal mögé. Az egyik testőr a nyitott ajtóban állt, a másik az első sorba ült. Egy kis helyezkedés, széktologatás után a polgármester fölállt.

– Szeretettel köszöntőm a körünkben megjelent országgyűlési képviselőnket! Egy nagy tapsot kérek neki! – Először alig néhány tenyér verődött össze, azután a taps egy kissé megerősödött, végighullámzott a termen, majd gyorsan elhalt.

– Köszönöm! – folytatta a polgármester. – Ez a nagy taps is azt bizonyítja, hogy a képviselő urat szeretettel a szívébe fogadta a falu népe. De nem is képviselő­urazom tovább, hiszen a mi kedves Ferink egy közülünk. Amikor meglátom a tévében, mindig az jut eszembe, ez a Feri közülünk való, a szentségit… – hirtelen a szájára ütött, és túljátszott riadalommal elhallgatott egy pillanatra – … remélem a tisztelendő úr nem hallotta meg! – Nagyot nevetett, néhányan vele nevettek, de a többség komoran hallgatott. – Át is adom neki a szót, tudom, hogy most nem engem akarnak hallgatni a tisztelt választók! Kérlek, Ferikém…!

Leült, és mosolyogva végignézett az embereken.

– Nagy öröm, hogy itt lehetek – kezdte a képviselő, és hátratolta a székét, amikor fölállt. – Ritkán tudok jönni, de ha mégis, az igazi ünnep nekem. Huszonöt éve kerültem el innen, de még most is azt szoktam mondani, hogy hazamegyek Pajzsokra. Így jön a nyelvemre. Ha a feleségem itt lenne, bizonyíthatná…

– Mi lesz a telepítéssel? – kiáltotta valaki a terem sötétbe vesző végéből. – Arról beszéljen!

Egyetértő mormogás támadt.

A képviselő arcáról elszállt a mosoly. Hosszan hallgatott. A teremben vibrált a feszültség. Az előrehajló arcok megkeményedtek, a tekintetekből sürgetés sugárzott.

– Én ellenzem a telepítést! – szólalt meg végül megfontoltan a képviselő. – Elégedett moraj támadt, de hamar elült, amikor a képviselő figyelmeztetően fölemelte az ujját. – De nemcsak ellenzem, hanem teszek is ellene! Kint voltam Schegen úrnál – folytatta, és ismét olyan csend támadt, hogy odahallatszott a tér túlsó oldalán álló fákról a verebek csiripelése. – Elmagyaráztam neki, hogy a telepítéssel kivenné a falatot az itt lakók nagy részének a szájából.

– Úgy van! – kiáltotta valaki.

A képviselő elégedetten odapillantott, de az arcok összemosódtak a füstben és a félhomályban.

– A polgármester úr ott volt, tanúsíthatja, hogy meggyőztem: a telepítés rossz ötlet. – A polgármester lelkesen bólogatott. – Lebeszéltem róla! – kiáltotta a képviselő teli torokból. – Én a falu pártján állok! Bízzanak bennem…

Még mondott valamit, de a kirobbanó taps elnyomta a szavait.

BOTÁR ATTILA

Átokvers

Átokkal kötözöm meg a fancsali hitszegőt.
Nem fog másra mohón mosolyogni, se menni más
házához, keveredve a látogatók közé,
hogy majd merre keresse a félteni érdemest,
fényét apja szemének, a zsenge kívánatost –
Alkalmat, ha találna, kicsalja az éji kert
lomb-ágyára a lányt, avatón tüzesíti szép
testét, s új sose volt ölelésre tanítja meg –
S hajnaltájt pirulón szaporázza a kis botor,
zsibbadtan szerelemtől a kamra felé siet.
Hogy több kéjt ne kínáljon e léha kerülgető,
átokkal kötözöm. Külön őt s külön édesét.

GYÖRE IMRE

Kínai teák

           A Váci utcai „1000 tea” bolt varázsának


A Sárkány Kútja

Sárkány Kútjából ittam:
szomjas volt test
s a lélek.
S immár nem álmaimban:
naponta visszatérek.


Vízi Tündér

Hol fölbuggyan a forrás,
tükre fölé hajoltam:
egy Vízi Tündér nézett
vissza, a forráskútban.
Vizet érintve, ajkam
érezte ajka cseppjét.
Azóta ott a számon
az Öröklét s a Nem-lét.


Az Öröklét Szemöldöke

Az Öröklét Szemöldöke alól
az Öröklét szeme
néz ránk.
Életünk pillanat csak.
E pillanat a Szemben
Öröklétté lesz mégis.


Ezer tea

Az eget nézni, amint épp
hullámzik lenn a tóban,
a halászokat, mikor a
hálójuk vízbe dobják,
jó fogásukban bízni,
csónakukban és bennük –
s ezer teát ízlelni
tízezer napon át még.

KOHÁRI CSABA

Szenteste

Rágyújtok egy nehéz, oroszlános Henri Wintermans szivarra és már előre élvezem hozzá a kristálypohárba töltött tiszta Finlandiát.

Csak ritkán szívok ilyen aranykarikás vastag dohányaidat, s én is szertartásosan megnyalom a végét, mert így láttam valami amerikai filmben, amiket faltam egy időben, mert tetszett a szivarfüst és az ital romlott, nyakkendős, zakós világa és valahol nagyon szerettem volna része lenni a filmnek.

Aztán ez elmúlt és maradtak a néma, magányos élvezetek a bezárt üvegajtó mögött, a fekete könyvespolcok alatt, miközben Mike Oldfield csodálatos Tubular Bells-e adott lágy hátteret, így az élvezetek halmazában elvonulva saját kis világomba végre dolgoz­hattam egy kicsit, mert iszonyatosan szorított egy megnevezhetetlen és meg­érthetetlen kényszer, hogy papírra vessem kusza gondolataimat, kék vagy fekete tintával az érem három oldaláról, csak úgy egyszerűen és természetesen, amit a kamerámmal sosem tudtam hitelesen és önmagamat is kielégítően eddig megtenni.

Mert annak a nyavalyás éremnek tényleg három oldala van:

Az enyém,

a tiéd

és a valóság.

Végre dolgozom, így Szenteste után, mert már nagyon muszáj volt.

Mike csodát varázsol a hangfalakból a hátam mögé, és a szivar finom holland füsttel tölti meg a szobát. Iszom egy korty Finlandiát a finoman metszett kristály pohárból és még a tényközlésre sem szorítkozom, csak nézem a fel-felizzó dohányaidat az arcom előtt és időnként a kék porcelántálba ejtem a megszürkült dohánylevélkéket.

Mert az úgy van, hogy nem kell ilyen istenverte finnyásnak lenni, és tudni kell a többség nyelvén, még ha egyébként nehéz is azonosulni velük, bár vágyaid egyeznek azokéval.

(„Neked mindenképpen nehéz – mondaná Pulyka. – Te kicsit hülye vagy. Nem tudod elfogadni a világot olyannak amilyen, hát pusztulj el, főjj a saját levedben és szenvedj, vagy menj pszichológushoz és kérj dilibogyót élet ellen, Te kis HŐS”.)Ő ennyit mondana, miközben fel sem nézne a babos tányérjából.

Nos, igen. A vágyak egyeztek, sőt néhol egészen ugyanazok, bár én nem harapom le a szivar végét, hogy a nyálas bagót a szemétkosárba köpjem a tegnapi cikkek közé. Van aki kényelmesen megteszi.

Csak eregetem a szürke illatos fellegeket, és csak úgy dumálok bele a világba úri passzióból hülyeségeket, feleslegesen. Különben egy városról akarok mesélni neked így egy pohár Finlandia után. A városkáról ahol éltem, és ahol szüleim, nagyszüleim és az ő szüleik is éltek valamikor, ahol születtem, és ahová a barátaim is születtek, vagy a sors különböző szeszélye folytán, idevetődtek valahogyan.

Nem volt mese, itt kellett élnem és tudod én szerettem ezeket a saras, girbegurba, szűk utcácskákat, a régi templomokat, szürke patakkő-épületeket, amik annyi mindent láttak már hosszú ittlétük során, és a hegyeket, amelyek minden oldalról körülölelték lassan prostituálódó városkámat.

Mit mondhat mást az ember így Finlandia iszogatása közben, a finom lágy szivarfüst mellett, ha az utak mellett már ott álltak a lányok s két gyűrött zöldhasúért már borzasztóan készségesek? Hiszen minden eladó – ahogy Te akarod vagy kis, színes bugyijukban táncolnak neked 200 Ft-ért és már mindent láthatsz, ami eddig csak újságokból vagy a titokban nézett kazettákról jött eléd. Hülye dolog, mi, hogy a valóság zavar, de tudod, amikor a film beköltözik az életedbe, már lehet, hogy nem is kell annyira, s talán dühít is valahol az érem rád eső oldala.

A derék városatyák ott ülnek minden vasárnap a Szent L. templom évszázados falai között az öreg barna padok első soraiban, és akik nem egyeztek bele egy frank város kulturális felajánlkozásába, azok időnként átveszik aktuális okleveleiket a városka felvirágoztatásáért.

Mit tudsz tenni?

Szivarra gyújtasz karácsony másnapján, Finlandiát iszol, és úgy ahogy vagy beülsz szakadt tizenhat éves Fiatodba, hogy köhögő motorral elindulj a mocskos úton fel a hegyek közé ki a megerőszakolt, részeg, kokótól vigyorgó városból, pedig még csak nem is vagy katolikus jókeresztény.

– Nőjj föl már végre – mondta Pulyka két korsó barna sör után egy pesti kiskocsmában, nem messze a Duna-parttól úgy este tíz felé egy mámoros, sörillatú pénteken, és mérgesen dünnyögött,hogy akinek Finlandiára futja, az ne nyavalyogjon mindenféle tisztességről, hanem menjen kurvázni vagy rúgjon be és szolgálja a közt, de ne lázadjon. Hallgasson Oldfieldot vagy Brahmsot, és vegye el a lányt, aki passzol hozzá. Tisztes polgári családból valót.

Éljen itt és így.

Máshol nem lehet, mégha olykor-olykor felkavarodik is a gyomrod ettől az egésztől, ami itt folyik.

Ő már látta az 50 000-es diplomás konzumnőket a szállodákban, és bízott benne, hogy egyszer egy éjszaka neki is összejön. És látta a meztelen, kifestett fiút, akiről részeg munkások húzták le a női ruhát, de rájöttek a dologra még akció előtt. Látott striciket arany­láncban, akik fényes joggingban kártyázták el nőiket egy délután, vagy vettek újakat pár ezerért, bízva hogy majd behozzák az árát, legfeljebb nem kapnak addig enni. Csapos volt valamelyik kerületben, bevallása szerint félig már alkoholista (végül is ő sem menekült), néha félt, a Keletinél lakott egy hónapos szobában, és egy szeánszon el­mondták neki a halálát, de erről senkinek sem beszélt.

A nagy változással ez is bejött a többi mellé, ellenpontként.

Vagy csúcsfényként? Már nem is tudom.

Pulyka issza a habzó barna Amstelt és nézi a harmincas pincérnő feszes fenekét, mint ahogy nézte néhány éve Szegeden a Tisza-parton heverve a túlsó parton levő lányokat, finom, erős cseresznyepálinkát kortyolva a látványhoz, repedt peremű poharából. Feküdt a puha zöld füvön, mellette egy korsó világos talán, és a fény vadul csillant a hullámokon. Talán egy Rolleiflexre vagy egy Varexre gondolt miközben a nyelvén eláradó szesz ízharmóniáján át nézte a túlparti lányok lágy húsát a délutánban.

Egész nap stoppal jött különböző autókban, meg gyalog, és a szürke aszfalt meg a nap kiszárította egészen. Nézte a pincérnő fenekét a fekete olcsó anyag alatt, és az agyakra boruló kellemes ködön át tudta, hogy ebben a füstös, kis kocsmában úgy éjfél felé, bár kint zuhog és álmos autók vágtatnak vadul, két év után újra megérkezett.

Itt van, sört iszik barátok között, és részegen vigyorogva Milde Sorte-ét kínál Balázsnak, miközben ők hárman, titokban az életről beszélnek.

Ivott és nem gondolt az üvegajtó mögött felbukkanó véres alakra, és Balázs sem szorongott a finom női hangtól, amit csak ő hallott a sötét szobában, valahonnan a szekrény mögül. Azon a pénteken egy pillanatra megállt az idő. Ittak és bambán élvezték a füstöt, mint valaha az istenek az Olümposzon.

Ez már a második szivar és a sokadik pohár így estefelé, miközben elmondtam neked ezt a semmi kis sztorit. Miután visszamentem haza Finnországba, megcsináltam a fotót a Linhoffal, üveglemezre a meggyalázott lányról, és már cseppet sem zavart, hogy a feldagadt szemhéja alól a könny, a kék-lila arcon, a rászáradt véren át az állán levő kis, fehér csepphez folyik. Mert egyébként mit tehet az ember?

Oldfieldot hallgat, szivarra gyújt, kortyol a Finlandiából, talán megírja a „Szeretünk téged Barbiet” és lemegy a deres utcára, hogy lefényképezze a Pentacon Sixszel, 6x6-ban a Szentestén földig hajtott feszületet a temető sarkán.

GYIMESI LÁSZLÓ

váratlan vers a karácsonyról

(idill)

végül a szombat a vasárnap s máris itt van az ünnep
örülhetsz mint a gyerekek ma talán meg sem ütnek
ma talán enni kapsz akár a nagyasszonyok kutyái
talán meg is melegedhetsz és gönc jut rád akármi

a téren állsz reklámárnyékban már ott a nagy fenyő
mindenkié lesz de te tudod csak öltöztethető
cukros hazugság védjegye ez a név ez az előkelő
másra saját glóriás este vár hamis vagy lélekemelő

nem lophatsz bárkitől a mindenki karácsonyfája alatt
ma elfogadod amit visszalökött sóvárgásod elől a harag
imát mormolsz valami filmben láttad, hogy megy ez
bádogdobozban a szökőkút az alkalmi kereszt

végül a szombat a vasárnap s máris itt van az ünnep
örülhetsz mint a gyerekek ma talán meg sem ütnek
ma talán enni kapsz és szállást is klórszagú priccsen
hajtogatod itt van a karácsony de tudod nincsen nincsen

GY. SZABÓ FERENC

Mindennapi

Ágyunkból a vekker kihámoz
Cigaretta int a gyufának

A karosszék hozzánk botorkál
testünkre gombolni ruhánkat

A cipőfűző tapogatva
keresi útját a sötétben

Sietve áll elénk a mosdó,
hogy hideg vízzel tartson ébren

Táskánk mélyére hull ebédünk
Zörren hagymaszagú papírja

Az ajtókilincs kitessékel,
mielőtt párnánk visszahívna

Léptünket számolják a lépcsők
Ez a boldogság végső perce

S a léghuzat a kapualjban
köszönt, kalapunk megemelve

SZARKA ISTVÁN

Farkasölő

Az inaszakadt ugrás
ágra kötözött marhahúsig!
állkapcsod csattanó satu –
dobáld magad, míg
kiszakítod a koncot! a pásztor-
kutyaiskola ballagásán
tüskés mívű örvet csatolt föl a gazda,
s szolgáltál, farkasölő

végenincs terelésekben
midőn dübörgő méneseivel
özönvíz gulyáival
lomha nyájak, virgonc kondák nyomán
át- meg átkelt a nép a századokon
(kecses nyeregben a had,
otromba szekéren sátorfa, húspor
csecsszopó jövő – a
vonulás mögött hullott az ifjú hátvéd)

a hosszú pihenőkig,
hol emlékezni lehetett, örök
készülődésszag járta át
a szállásföldi tájakat,
s rugaszkodtak inaszakadt napok
delejes jövő felé – ez merre van
nem sejthető már, gulya eladva
gazda sehol –
farkasölő kóborolj végre el.

RUDNAI GÁBOR

Indiánsirató

Kihalunk egyszer még mi is, akár az indiánok,
verseim utolsó bölények.
Talán a földöntúli lények
benépesítik újra a világot.

Egyetlen lomtár lesz a Föld:
amit az ember kidobott,
komputer, bunkófon, robot
kattog tovább, ha minden összedőlt.

Kultúrád üveggyöngeit sose sajnáld, sápadtarcu barátom!
Homlokpántom ezüst holdsugárszalag,
megterítek az égbolt sátra alatt –
mi volt a naprendszer? Gettó, rezervátum.

CSÁK GYULA

Az utolsó vallomás

Izgatott és rosszul hallható női hang mondta be a telefonba, hogy Hruska úr meghalt.

– Hogyan?! – kiáltotta Tomka, és eltartva magától a kagylót, úgy bámulta, mintha a beszélőt nézné, mintha kíváncsi lenne, hogy milyen lehet külsőre egy nő, akinek a hangjában ennyire se csont, se szálka. Másik pillanatban azonban ocsúdott, s a hallottak tartalmára figyelt. – Ismételje meg, mert rosszul hallom!

Újra mondta a hírt a hang, majd sírássá váltan hozzátette: – Önt és Kollár urat nevezte meg Hruska úr erre az esetre, és tessenek sietni, mert nem tudom, hogy mitévő legyek…

– Mikor történt? – kérdezte Hruska, noha rögtön felfogta, hogy ostobaságról faggatózik. A halál beálltának idejét csak rendőri megfontolásokból szokás firtatni, amúgy semmi értelme, pláne ha már utána vagyunk.

– Talán másfél órája – hangzott a vonal túlsó végéről. – Éppen a másik szobában takarítottam, és a rádió is hangosan szólt, és előtte még, amikor bevittem az ágyba a reggelit, viccelődött is, és azután…

– Orvost hívott? – vágott közbe Tomka.

– Hogyne… Itt volt és megállapította…

– Jól van, jövök – mondta Tomka nyugtatóan, és letette a kagylót.

Tágas, de barátságtalan volt a megboldogult lakása. Minden helyiségben félhomály ural­ko­dott, kivéve a körútra néző, nappalinak nevezett szobát, amelyet viszont az utcazaj tett kellemetlenné.

Tomka csöngetésére a feje búbjától a sarkáig púpos öregasszony tárta fel az ajtót, és menten pityeregni kezdett, de Tomka beléfojtotta a siránkozást.

– Orvos volt már? – kérdezte.

– Ó, igen… A tisztelendő úr is itt volt, de már későn érkezett szegénykémhez… Az egész olyan váratlanul történt…

– A halál mindig váratlanul jön – komorult el minden korábbinál jobban Tomka, mi­közben azonnal vitába kezdett önmagával, mert a halált igenis szokás várni, és gyak­ran a várt időben is érkezik. Mindettől függetlenül megütötte fülét a „szegénykém”, és hir­te­len megszánta a vénasszonyt. „Persze, voltaképpen ennek is vége… Hosszú évek óta összetartoztak… Mit kezd most magával?” Hirtelenében meghalt barátjáért is lelki­furdalást érzett. Igazán többször eljöhetett volna, mióta gyerekkori pajtása ágyhoz sze­ge­ző­dött. Igen… de hát világos volt, hogy menthetetlen. Egy évvel ezelőtt megmondta nyugdíjas orvos ismerőse.

Az öregasszony görbe vállára tette a kezét, és nehéz sóhajjal azt mondta: – Meg kell nyugodnunk Isten akaratában. – Kissé kihúzta derekát, mint aki elszánja magát valamire és megkérdezte: – Hol van?

A házvezetőnő megint hüppögni kezdett és előrement a hálószobába, amelynek erősen befüggönyözött ablaka a bérház udvarára nézett. A halott feje magasra polcolt párnákon nyugodott. Mellette kétoldalt két csonka gyertya égett. Megilletődötten lépett az ágyhoz Tomka, és hosszan bámulta a ritkás, fehér hajjal fedett, valószínűtlenül kicsire zsugorodott koponyát s a gyertyafénytől még­inkább sárga arcot, a beesett szemek és a be­esett száj környékét, azoknak a vonásoknak a helyét, amelyek – míg léteztek – olyan ellen­állhatatlan derűtől sugároztak. Gyöngéden megfogta egykori barátja most össze­kulcsolt, csontsovány, hideg kezét és könnyezve suttogta: – Ég veled, olyannyira szeretett barátom.

Ebben a pillanatban beszédzaj hangzott a szomszéd szobából. Tomka kérdő tekintetére azt mondta az öregasszony: – Kollár úr. Ő már korábban megérkezett.

– Kivel beszélgetsz te? – nyitott rá Tomka. Éppen akkor tette le Kollár a telefont. Némán nyújtott kezet és táskás szemét nyomkodta zsebkendőjével.

Többször sípolva sóhajtott, azután azt mondta: – Hát… itt kell találkoznunk… – Majd hozzátette: – Néhány ismerőst értesítek.

– Tetszenek parancsolni egy teát? – kérdezte bánattól csepegőn az öregasszony. Tomka bólintott, egy foszlott fotelba ereszkedett, majd gyászoló társára meredt.

– Hát… elment – mondta.

– Fogyatkozunk – biccentett komoran Kollár.

Csapongva s többnyire régi dolgokról beszélgettek. Versengve emlékeztek, és lelkendezve idézték a daliás időket, amelyben még erősek, boldogok voltak s örökkön fékezhetetlenül jókedvűek. A központban a halott állott, akiről magasztalón emlegették az általa véghezvitt csínyeket.

– Nem gondoltam volna, hogy ő lesz az első – mondta Tomka. – Ő élt közülünk a legkönnyebben.

– Kérdés – vonta meg vállát Kollár, miközben a kézbe kapott illatos és még rummal is dúsított, forró teát kavargatta.

– Talányos vagy – jegyezte meg Tomka.

– Nézz körül – tekert egyet rövid nyakán Kollár. – Gondold el: milyen élete lehetett itt? Amíg fiatal volt és meglehetősen vagyonos, addig talán élvezhette korlátlan függetlenségét. Későbben azonban szükségképp magánnyá vált a korábbi függetlenség.

– Mért vált volna?

– Nem élvezhette a családi fészek melegét és tisztaságát, mint mi.

– Hát… neki elvei voltak… helyette.

Kollár még egy csöppnyi rumot löttyintett a tálcára tett, helyes kis kancsóból a teájába, és felhevülten kiáltotta:

– S mire ment az elveivel?! Ez a szerencsétlen némber – intett valamerre a gyanított konyha felé – nemigen válthatta gyönyörré az elveit. – Szürcsölt egyet, azután váratlanul aprót vigyorintott. – Esetleg nem is az elveivel volt báj, hanem… bizonyos tényekkel. – Közelebb hajolt öreg barátjához és halkra, cinkosra fogta a hangját: – Emlékezz, mennyire félszeg volt, amikor nők társaságába került! Szerintem oka volt annak, hogy annyira húzódozott a nősüléstől…

Tomka meghökkenve, de nem hitetlenkedve, inkább tanácstalanná válva kérdezte: – Arra gondolsz, hogy impotens volt?

– Durva szó – csámcsintott Kollár. – Én csak tényekre gondolok. Például egy fölöttébb áruló mozzanatra. Akkoriban a postánál dolgoztunk, s egy alkalommal…

Suttogva folytatott egy történetet, amelyet mindinkább meggyőzőnek fogadott el Tomka, s neki is eszébe jutott egy másik árulkodó történet. Belelendültek és idézgették a pajzán, olykor frivol históriákat, amíg a bejövő öregasszony félbe nem szakította őket. Nagyméretű borítékot vett elő rojtos, fekete kendője alól és a férfiak felé nyújtotta.

– Most jutott eszembe, hogy ezt kettejükre hagyta az úr. Eddig azért nem szóltam róla, mert amint látni tetszenek, az áll a borítékon, hogy „Csak halálom után bontható fel!”

Mohón kapott Kollár a boríték után, egyben elhessentőn az öregasszonyra szólt: – Ö-ö-ö… Még egy kis teát, ha lenne szíves…

Miután kettesben maradtak, rejtett belső feszültséggel bámulták a borítékot. Mindkettejükben az motoszkált, hogy talán titkolt vagyonáról tájékoztatja most őket a megboldogult, és rendelkezik, hogy egyenlő arányban osztozkodjanak.

– Lássuk – szólalt meg végül türelmetlenül Tomka.

– Olvasd te – nyújtotta át a levelet Kollár.

Előkotorta Tomka a szemüvegét, feltépte a borítékot és olvasni kezdte a benne levő levelet:

– „Drága barátaim! Hányatott életem leghűbb társai voltatok, ezért fogadjátok megbocsátón egy halott utolsó vallomását. Nem nyugodhatnék a sírban, ha nem nyerhetek }'eloldozást éppen tőletek mindazért, amit ellenetek vétettem…”

– Ellenünk… vétett? – emelte ki fejét a levélből Tomka. A másik folytatást sürgetően intett.

Kelletlenül, de folytatta Tomka:

– „Tudom, hogy ti mindig jót akartatok nekem, amikor arra bíztattatok, hogy adjam fel magányomat és annak rendje-módja szerint nősüljek meg. Bizonyára csodálkoztatok, hogy ennek én csökönyösért ellenálltam, és ezzel különféle találgatásokra is okot adhattam nektek. Az ellenállásra azonban alapos okom volt, hiszen miért nősüljön meg az, aki már megnősült? Én ugyanis titokban házasember módjára éltem, éspedig egyszerre két feleséggel…”

– Képtelenség! – csapott a levegőbe Kollár. – Most is viccel velünk, mint mindig!

– A halottak nem viccelnek – dörmögte Tomka, és halkabban, még lassabban folytatta az olvasást.

– „Bármennyire drágák voltak azonban ezek a nők, tíz esztendei viszony után vége­szakadt együtte­sünk­nek, mert mindinkább nyomasztó teherré lettek számomra. Férjes asszonyok voltak ugyanis a hölgyek, és mind hevesebben ragaszkodtak az ideához, hogy törvényesen is elszakadjanak unalmas és ostoba férjeiktől, azután pedig ne csupán alkalmilag osszam meg velük ágyamat, hanem folyamatosan otthon lehessenek az otthonomban. Ez azonban lehetetlen volt, s nem csupán házasságot ellenző elveim okán, hanem azért is, mert a kedves hölgyek az én kedves barátaim feleségei voltak. És én úgy ítéltem, hogy énnekem értékesebb a Ti barátságotok! Sokkal értékesebb, hogysem női személyek miatt kockáztathattam volna…”

Kollár most felugrott, és járkálni kezdett. Úgy fújtatott, akár egy vadkan, ha tudta volna, hogy miképpen fújtat egy vadkan.

– Van még valami?! – förmedt rá barátjára, lecövekelve az utcai ablak előtt.

– Kellene? – kérdezte Tomka tisztulásán, majd annyit motyogott: – Pár udvarias gesztus… Meg tények a feleségeink intim testrészein levő anyajegyekről. Baráti üdvözlet, satöbbi.

Kollár hozzálépett, kitépte kezéből a levelet, azután átnyargalt a másik szobába, a halotthoz sietett s valósággal hozzápréselődve a ravatalhoz, a kicsi, sárga, halott arcra meresztette dülledt szemeit és a fogai között sziszegte: – Te disznó!

A hangja hirtelen elcsuklott és olyan volt, mint aki befelé sír. Szavai alig hallatszottak: – Az én feleségem roggyant szipirtyóvá lett, de valaha szép asszony volt, ártatlan, félénk bociszemekkel, és biztatnom kellett, hogy ugyan legyen barátságosabb hozzád, ha te olyan gyámoltalannak születtél, te pedig…

Abbahagyta és csak szipogott.

Mellé állt időközben Tomka is, és azt mondta: – Az én feleségem évekkel ezelőtt meghalt… Rám nem vonatkozik.

– A feleséged meghalt – kiáltotta dühösen Tomka, de a gyerekeid, az unokáid élnek! Ennek a gyerekei és unokái!…

Magasba lendítette öklét, és rázta Tomka a levelet. Kollár felnyúlt, elvette a levelet, azután a kandeláber fölé tartotta, s miközben lángolt, halkan, szótagolva mondta:

– Ő meg-halt, s vele a tit-ka. – Rövidet hallgatott, azután felgyorsultabban folytatta: – Csupán az a feltevés nyert most megerősítést, hogy a nőknek soha nincsenek fölösleges imádóik.

A másik szobából az öregasszony hangja hallatszott: – Meghoztam az új adag teát! Merre tetszenek lenni?

ADORJÁNI ZSOLT

János: Jelenésekről

Vízcseppként hullnak alá a vadludak –
marék agyag lesz belőlük, ha földet érnek.
Locsoló nyakát hosszan kinyújtva
emelkedik az eső-tollú zápor –
lúd lesz – ha a mennyekig téved.

Pillantásom visszafele csorog – majd kiapad.
így látok ma – üvegen át,
lehet álom, lehet halál, jelenés ez is talán.
Költő vagyok, és ez vigasztal:
hogy jelenés számomra a világ-kinyilatkoztatás,
melyet nem megértve hinni – de érezni-élni kell,
      hisz élet ez –
            remélni egy pont benne – Isten –
                  a valóság – különben
jelenés itt minden – mi is. Életünk a halál öldöklése,
s halálunk utolsó jelenés, mert aztán minden
bizonyossá válik – tűnt-múlt, levetkezett jelenéseinket
már túlon-túl – fonákról nézzük,
      a lényeg-jelentés oldala felől.

Most már eleget láttam,
becsukom szemem s az ablakot – fáraszt a látás
tudata –. Az orvos ormótlan görög Napot rendelt,
hogy tengeri homokon teregessem szét csontjaimat,
s kínosan vigyorogjak az erőszakos Naptól – de én
nem akarok csatázni az Úrral – tudom, hogy fájna ez neki –
                  – a teagőzben – míg birsalmát hámozok –
metaforáim halmazát lefejti.
Mi kép volt – titok – költemény és jelenés – –
kiizzadják fejem fölött az égrengetegek.
És megértem a halál szimbolikáját: Istent –
      ki testté lett bennem –
            – mint Fia – az életadó –
                  – Ő hasonlóképpen oszt –: halált –
halálból életbe – az átlépés így válhat valóvá –
fordulópont ez – – nem törés –.

Ördögszekér nem tapad hajamba, bábák átka nem kísér,
tündér-copf nem tekeredik körém, nem ropog talpam
alatt sárkány pikkelye, anyám szava nem ér, nem
nézek hátra, ott angyalok vicsorognak, és dobolnak
pulzusomon, gerincemen varázsgömböket gurítanak,
idegsikátoraimban elvész törvény, parancsolat,
ima, s izmok sátorában hal meg a kártyavető
boszorkány, a gyapjas majom, kinek sorsát integette,
      – – visszanyerik jelentésüket: Istent – a vitézt,
derékbatörőt, mindenfigyelőt, nagyalvót, erőset,
hétkézzeladót – kietlen mese lesz – pattogatott-
kukorica-nyíltságú-csoda.

Ezt várom én – ha szólok is – vért csorgat
az ajkam is –
                  jelenésbe jelet teszek –
hogy a megvilágosodás kétszeresen pattanjon
vissza az Üvegtengerről szemembe –
Mert virágból lesz a gyümölcs, látomásból valóság,
köztük csak a megformálás darabossága különbség –
Forma és lényeg feloldódik a halál magzatvizében
                  – így születik – Örökkévalóság – –.

Költő vagyok, tehát próféta – nem az ki tudatni
akar – Az ki önzőn maga akar tudni.
                        – ne haragudjatok rám –!
János vagyok, de ez csak szemfényvesztés –
      a föld jámbora inkább –
            bárki, aki lát mindenki én vagyok –
                  vándorló kristálygolyó – egyik szemből –
      s a másikon át.
Nem látok többet, mint akárki, de költő vagyok –
a dolgokat nem nevezhetem nevén… –
                                                      Ember vagyok
– és szánlak titeket — libabőrös testünk összeér.
Zaj van – vérszívó bogarak és hangok füstje száll –
            – ebbe kiáltok –,
de nem a csendért,
                              csak hogy még nagyobb legyen
                              a hangzavar, beleröhögnek
                              a golyószórók, térdrerogy
                              a zivatar – – –

Az apokalipszis csak a csendbe tör be –
nem halál lesz az – nem halálos csend lesz
            – hanem pusztulás – de – ronda világra
nem szakadhat,
            – sírva vigasztalódunk: – csalánba
nem üt a mennykő – – – rohadt fa sosem ég el,
            csecsemőként, ártatlanul vagy aggastyánként,
                        gyámoltalan keres a vég fel.
Sorsunkat két szög tartja keményen: jelenés és
jelentés azonosságának kérdése – feltépni –
nem lehet – jóvá már késő s képmutatás
leporolni magunkat –
Álnoknak maradni! ez a tétel – másnak lenni –
az lenne csak a bűn –
            – ha annyi ideig nem voltunk képesek.
Egymásra halni – nem engedhetjük –
(igazi embergyalázás lenne) – a halál nem válhat
közüggyé, maradjon egyéni feladat – külön függetlenségi
harc – –. Haláltánc ez –
                        felelősségteljes, életerős – s az ámenig
rövid a visszaszámlálás – hogy egyenként engedjük
át egymást – oda – kéz a kézben – majd hirtelen
egyedül –
                        (csak mindenki magának érezné, s nem
emberiség ügyének) –
Saját jelenését e földön ki-ki maga kell értse.

Mert lecsap az ámen, szavadon fog egyszer –
– – – Nem szabad, nem lehet, hogy a jelenés
magát kijelentse –
mi látjuk őt, ő nem láthat minket – ne tegyétek
      ki az áment –
                        – hiába –
                                    sokaknak vállalniuk kell még
életben létüket – hiába – a gyávaság lesz az ámen
– az a Krisztus-tömb – az lesz az ára!

Én vagyok a gyáva –
Szememet fölemelve látom, az Úr már határozott,
bólint – kezdjem el – most az egyszer saját
felelősségemre szólam – még nem próbáltam –
de a feladatot nekem osztották ki halálommal,
de nem engednek túllépni rajta – –
                        – ám ki akar örökké élni,
                              öröklét – nem ebben áll –
Most látom csak —: kötelességünk van a halállal
            szemben is – mely felelősségtudatunk
      visszanyerése, legtöbbször azonban cselekedni
– késő.
Örökkévalóságért nagy a lemondás –
                              még életemről is –
                                          még életemben —. Ezért kell –
nyelvemet fogsoromra libbentve nyál tintában
fürdetnem:
            – és szólanom —:

Kinéztem pilláim alól –
Mint dárdák meredtek égnek – és megcsördültek
az Üvegtenger kemény vizén,
remegő emberujjként – – papíron.
      Ott ült a Smaragdarcú is –
– penészes bálvány – kopottas fáraó –
      nem szólt-rezzent – – csak sugárzott,
fogyatékos volt és mindenható.
            Tenyere dűnéi közt csordult élet – halál –
                        Ő köztük állt, – mélységesen –
                                                – határtalanul, mint aki
                                                            – oszt.
A faragott képekről lesorvadt arany befutotta.
            Őszi – mosott levélként – – fémes szomorúság
                                    ülte Szegénykét.
Az eső eleredt és lecsordult karján-tenyerén –
            A félelmetes és drága víz kiöntött –
                        Lába alatt színeződtek és halványultak halak,
                        élet és halál lökdösődtek, buborékot hánytak
                        egymás fejére –
            rügyeztek és hervadtak apró városok, s az üvegbe
karcolt – fényes civilizációt – – csiszolta – –
                                                – – dörgölte a zápor –
                                                – hempergett rajta a víz –.
Majd minden elállt – mellét verte a Nap – gőzölve –
dögledezve kifeküdt minden – – az üveg kásává olvadt
                        – elmerültek a vonalak –
                              – sugarak bűzös, ragacsos galacsint gyúrtak –
                                                                        – a szél elgörgette –
                        – fürgén megvillant smaragd Orra – –
A vének szakállából csöpögött a víz,
sarujuk a szeszélyes időjárástól kikorhadt,
ruhájuk márványként rájuk merevedett –
                              – szerettek volna ők is meghalni –,
de a Smaragdarcú róluk elfelejtkezett –
                              – így hát – dudorodtak tovább – árván,
haszontalan, mint hófehér porcelán babák –
                                                – ez az öregek sorsa –
                              Talán –
meghaltak is,
a bomlás észrevétlen csiholt tüzet a halhatatlan
máz alatt nekik –                              – az elmúlást
ritkán vesszük észre –                    – csak a halál
szúr szemet –.
Békesség volt és hős nyugalom – tollászkodott a sas,
                              – nagyotmondón meredt a borjú,
– fölrebbentette orrát az oroszlán:
                                                      – szimatolt
                                          Közelgett a Bárány – messziről –,
hol bárányokat ölnek – – –: tükrös testtel, izmok fényes
kötegétől függnek – mint piros mézeskalács – – –
                                          Most riadtan kocogott – emelte,
tologatta a szél – csúszott az üveg,
nem mert belenézni – –.
                                          Valamikor tudta, hogy Bárány,
és látott ilyeneket kampókon rángani –
vagy gyantaszaggal göndörödni az áldozati tűzben –
egész testben úgy – mint egy-egy gyapjúbodor – külön –
külön – olyankor okosan lehajtotta fejét, és nem félt,
hogy kifordítják – gerincét ívbe hajlítva – négy lábát
csokorba kötve vállra rándítják – és szeme idegesen
remeg majd az útszéli köveken –
– most – azonban
oly valószerűtlennek tűnik léte – talán önérzete
s lelkiismerete sem tiszta – magára ismerni nem tud –
már kevésbé elszánt – kevésbé bizonyos végzete felől –
nem ismeri születésének okát –
értelmetlennek látja halálát is –
jönni csak pásztora sípjára siet – ez az egyetlen emlék,
mely izmot rándít rajta – magára nézni nem mer – lelke
kissé fura térigényű – ismeretlen zugokat tölt ki –
testéből szivárgó végső élmény a fájdalom, mely apró
agyát marokra fogja –
de nem emlékezteti sem farkasharapásra-pásztorbotütésre-
tüskevillanásra –
Űzik-e vagy hívják – nem érti –
                                    – halála nem libben szeme elé,
                              – nem is tud róla – távoli – érthetetlen –,
nem értelmezett
                              csak a pázsit zsenge fésűje – –,
                                          – így baktat haza
                              – így kódorog el – lába alatt poharak
koccannak-csendülnek – –
                                                      a Bárány ő – halálon túl már –
a kötelességtudat az állatszív magányos békéjében
nevelkedik – ösztön – reflex – kitépi onnan talán –

A víz eltáncoltatta a porkérget a könyvről –
      most fedi más kéreg –
mintha kagylóba zárná á gyöngyöt – fényes, hétpecsétes –
      nyilvánvaló – de olvashatatlan titok.
                        Van-e titok tiltás nélkül,
                        a titok tiltott-e? –
                        Titok-e a jelenés,
                        és megnyitható-e? –
                        Van-e titka a halálnak
                        az élettel szemben? –
                        Megnyitható ez a titok
                        még életben? –
A titok alaktalan és megismerhetetlen –
ha napfényre kerül – felbomlik –
megszűnik titoknak lenni.
                        Csak az tarthatja fel, aki ismeri
a halál titkának nyitját –
                        – a Bárány ismeri –?
                        Patáját feldobják a messzi dombok –
szétfröccsen lába alatt az első pecsét –
kifröccsen egy fehér paripa – rajta
koronásán ring a Titok –
győzni indul a bizonyosságon – kétségmagot vet –
                                    – haraggyomot arat –.
Szétcsap a villás szaru a másikon is –
                                    – vörös ló szilánkja pattan
fel Titok-lovassal – haragmagot vet –
                              – háborúcsapást arat – –
                                                Sűrűn sújt le a Bárány,
viasz viharzik a Napba – nyugtalanok az állatok –
égre süvítenek – fehérednek a vének – zavaros lesz
a smaragd –
                                                Reccsen a harmadik – –
                                                                        rögtön –
                        a negyedik –
sorra tovább –
                              mintha szökőkút ajkait nyitnák rendre,
pecsétek viasza csap fel az égre – paripák nyilai
röpítenek magasba új és új Titkokat – sárga-fekete-
vörösből áll össze szivárvány – lótestek szalagként
feszülnek-emyednek el – Rittyentenek, mint hullócsillagok,
                        – baglyok és szentek huhognak – –
            majd eldördül –
– a hatodik –                    kövek, kavicsok, dombok zsíros
ülepükön gördülnek el –
      akár egy golyóscsapágy – csillagágyúk köpik
az anyagot – fekete szőrzsák lesz a Nap
                                    – és sündisznóként összekuporodva
tüskéket lövell sugarak helyett –
                                                      a Bárány béget –
az ég áttetsző kockái elmozdulnak – hangszálát
ismeretlen, genetikai harag tépdesi – öregasszony
sikítása jön fel a torkán –
összeverődnek bárányok a földön – és indulnak
az égbe – árkon-bokron át –,
                                                            ordító pásztorok
szednek össze néhányat ékként szakadékba verve –
                                                            megtelik homokkal
a szem-fül, a száj –
                              Elszabadult Titkok mérges gázai
avasítják a levegőt – félvállal kifeszítik a savanyú atmoszférát –
                                          – leleplezésük halálos –
      – csak a megfejtés üdvös tanulság –
                  a jelenés nem titok – mert megfejthetetlen –
            – titok a kísértő tiltás varázsa –
            megfejtése jelenés — —.

A hetedik pecsétből kilépett a csend és hét deli angyal.
                                                                Virágkehelyként
                                    tapadt szájukhoz a trombita – az első
            belefújt: friss almák harsanásaként –
            akár ezüstpor pergett – mint tömjénfüst fuvallt
                                                                              a hang –
Megpecsételték a jókat: – még így is keserves dolog
a megbélyegzés – csak Isten előtt nyeri érvényét –
és válik el – – jó és rossz pecsétje egyébként:
                                                                        ugyanaz,
a kiválasztottság kétértelmű – halál és élet egyremegy –
                                          akár titok – és jelenés.
A trombitaszó nem volt rejtély – tudtam: ez a vég –
            fogalmainknak többé nincs folytatásuk a földön:
            szellem és lét egyszerre mond csődöt –
A jelenés – majdnem önműködővé határolódott – futott
            nélkülem – – –: velem –
a Titok – ha önmagában hasznavehetetlen –
segít megoldani a jelenést.
      Jégeső csattogott az első szóra –
mintha befagyott volna az ég, s jéggöröngyök
fúrták be magukat a földbe – koponyába – húsba –
menny-fele-fordított tenyérbe,
                                                      s elfolyósodva –
hidegrázással hígult a vér –
                              zavaros lett az ész, a beszéd –
            forrt a lelkiismeret –
                              nőtt a szóáradat – egeket dobáltak
nagy szavakkal – ijedten, bőszen – majd haraggal –
bogarak kitin-bástyái loccsantak, ideg cérnák
szakadtak el –
                  fájdalom tű öltött –
                                    – szitakötőszem vitriné betört –
            porcelánfehér lepkebábok gurultak szerteszét –
                                          hangyatojások pattogtak
a jégverésben – kirojtosodott a szivárvány –
            lerohadt a legyek szárnya-potroha – –
                                                            feltűntek:
                                          bátorok, gyávák – de különbséget
            nem dobott fel köztük a zápor – hisz félelem
tesz bátorrá s gyávává is –,
                                                mozdulni:
                                                                  gyávaság –
                                          állni –:
                                                      nem az – s az ember
olyan lesz, mint a kőszikla – mozdul is – de áll még:
– – csak Isten tudja – mi a gondja.
Megzörrent a második trombitaszó – szikra pattant –,
                                                                        hol csattant
                                                                                 a jég –.
Tengerek vizét lefetyelte a láng –
                              – tódult helyébe feketén a vér.
Halak és hajók oldalra dőltek –
                                 s akár ujjak – ha ökölbe görnyesztjük
őket:                        hegybércek borultak s roppantak szét.

A harmadiktól keseredtek folyók –
      mint görgő kövek megindultak emberek –
a félelem így visz halálba –…
                                                Angyal repült –
és sikoltozott jajj – – eddig nem hallották
csak nevetni jajj megijedtek az élettől: meghaltak!
                        ha féltek volna, még ma is élnének –
            Jajj –! – visított az angyal,
                                                      de nem félt –: mintha
            csengettyű nyelvét tépnék: csikorog,
                                          nem fáj –!
            De a fájdalom elvileg benne lapul – – –.
Fájdalom és fájás:
            – nagy a különbség –!
                                                a fájdalom szubjektív részünk
                                                                  – hangtalan –
                                                            a fájás hangoskodik –,
így objektíven színlelni is lehet –
a félelem nem fájás –: fájdalom.
A negyedik – – – – – – most az is felfutott,
lecsillantak a csillagok, s a Napot nem engedték
szólani
            – jajj –
                        az ötödiknél kitárult a mélység –
sáskák mutatták reszelős lábukat –
            szárnyuk csattogott, mint az ablaktárcsa –
testük zsenge volt – akár a lucernaszár –
forgatták szemük csillagvizsgálóit –
bolygóról-bolygóra zizzentek
                                                      – jajj –!
                                                                  lenyalták simára
mind a földeket –
                              a rögök nedves oldalukkal kifele
fordultak meddőn –
                                                      – jajj –!
                                                                  ne hidd,
hogy fájlalom – csak fáj!
                                                      – jajj –!
                                                                  ember-voltomat
akarja lefeszíteni rólam.
Hatodszorra emberek haltak, holt kezek kapargáltak
homokban –
angyalszárnyak gonosz lihegése emelte-nyomta a terhelt
földet –                                                      – a menny ma pokol
munkáját végzi el –                              – a jó gonoszul szolgál –
                  lehet hát a gonosz is jó –?
                  Eldördült a hetedik trombitaszó –.

A Nap rásüt fekete pupillámra – így megláttam
kerek-vörös szalmaagyán – benne az asszonyt,
ahogy az égitest kivetett hálójába burkolózott.
Lángoló hajával, izzó lábszáraival lehetett volna
ördög – ki angyalt szül meg,
                  angyal – ki ördögöt –
de csak asszony volt – és a Fiút szülte
                                    – és mögötte vértócsát hagyott
Csoda volt a gyermekben –
                                                – ahogy minden csillag jelezhet
csodát –
            – ahogy a csodás asszonyban
(kire büszkék voltak a férfi-pásztorok – az újszülöttre
csak a három kasztrált király) – nem volt semmi hasonló –
                  de megszépítette az anyaság –
                                                                        betegen,
                                                            mint minden nagy után –
s még csak nem is pihenhetett szegény –
lázként felütötte fejét a sárkány – tudta – jól
                                                      mit tesz – üldözőbe
vette – – nem a halál tesz öröklétűvé –: a születés – –,
minden méh, mint a korsó, ha vizet álmodik –
őrzi a születés bizonyságát –
                  a jövendő őssejtjét –
                              a világot őrzi kezdetleges
állapotban –
                  egy-egy Fiút –
                                    minden csodát törvény, idő, élet, halál
genezis-helye a két lábszár bezárta sötét galaxis –
                  lét-pohár –
                              Isten-palotája –
                                          a megváltás egyetlen lehetősége –
kötelességig s bizonyosságig fokozott jelenés –
                                          – titok –,
fehér nagyanyák szeme lesi-várja –
                  – még bepillantana is – –,
nem a halált örököljük a titok megfejtéséért harcolunk –
és halál
            titka:
                        az élet –.
            Minden rossznak jó a magja? A rossz önmagában
is titok? Rossz-e a test – ha jó a halál –?
                              Test titka: – halál? –
Feltört a tenger sima habja – –
megszületett a fenevad Évek óta építgették:
            s mára – összeállt.
                              Ismerős minden porcikája –
                                          innen-onnan, magunkból – de egészében
                              rettenetes – (ez a bűn értelmezése) –
Az ember ilyenkor megtorpan előtte – nem
                                                                        léphet
                                                                                    tovább –
a felismerése kényszeríti – – –: hogy magáévá
tegye mindenestől                   – ez a rádöbbenések
                              bökkenője:    mellettük kell
                              meghalnia – – –.
Nézték – ahogyan nézik a szobrot –
az emberiség közös alkotását –
                  – nézték a bűnt s ez már magában felismerés volt
                                                létünk átértelmezése,
                              – nem a levont tanulság

A fenevad szavakat mormogott –
                  és vele dörmögött a tömeg –
                  – mint vásári medvetáncoltatáskor –
frissült a tudat és emlékezet –
                                    hisz nemcsak a jóra,
                                                – a rosszra is
                                    lehet eszmélni –, ha kell –
                  s mert a rossz objektív – – –:
könnyebben megegyezik benne a társadalom… –
                                    a jó – nem rossz
                                    de a rossz – annál is jobb,
– hacsak –,
            nem zárják ki magukat,
            mert nem egymás tagadásai
                                                            – hanem –:
                                                                              önmaguké:
nem a jó a jó – rossz nem a rossz – ez a feszültség –
                        s félelem dialektikája.

Fodrozódtak a nyelvek –
imádták a fenevadat – aki Kárhozat nevét köpdöste szét –
de úgy hangzott, mintha ima szólna –,
            – és a világ az – amit emberek fölfognak belőle –
                                                            ha ingoványon lép
a szellő —:
                  – süppedt, fúvódott a csődület –
himbált a sok egyforma köpeny – és nőttön-nőtt
az összefüggő lenvászon – ringott, akár az aranysárga
tábla – mely aratásra vár –…
                        Sarlót villantott az ég –…
Pecsétet kapott mindenki karjára – égett hús szaga
gyűlt a levegőbe –
                        tágult cimpákon, betegesen tátott szájon –
                        így áramlottak át egymáson – a közös
sors összekuszálta őket – –.
                        Duzzadt gabonaszemekként, hosszú szuronnyal,
forrón dagadt napverte testeken
                                                      három-hatos kalásza:
megérett a vetés –…
                        Kaszát lendített az ég –
rosszul parázslóit a Nap – – –,
                        hiszen látta Babilont leomolni –,
szenvedte omlását a Föld,
                                    – leomlott Babilon, leomlott –!
sarlók cikáztak fényként-árnyként falain –
mert paráznaságból rakták őket –
                  az Üvegtengert eső veri –
                                          – leomlott Babilon, leomlott –
beleömlik a boldog sivatag –
            skorpió csóválja farkát –
                        áttetsző porzsák dűnévé tömörül –
                                                – Babilon leomlik, leomlott –!
Jajj –! nem találnak csak sárga napkorongot
helyén a hazatérő marhák és vándorok –,
                  angyalok seprik rá szárnyukkal a fövenyt –
      és méhek fulladnak a porba
                                                      – leomlott – jajj! – leomlik
                                                                        Babilon –!
Mert nagy vagy te Isten mindenképpen –
ha kell visszateremted az embert formátlanságba,
hogy elsimítsd a kettős ellentétet –
                                                            és haragod: az élet,
            hét pohara feldöntésre vár –,
ilyenkor Istent sejt a letört bokor
tépázott idegrendszere –
a hasadt esőcsepp –
nyírt fűszál-borosta – –:            többszörös az Isten
                                                                  a csonkaságban,
az alaktalanság szellemisége felé halad…
                                                      Haragban nincs gorombaság –
csupán megfellebbezhetetlen panasz –
                                                      és szenvedés a haragvóban –
Az első pohárból –
                              mozdulatlan,
                                                      – csurgott alá: könny,
vád, bizalom, keménység –, s csörgött tovább –
                  – a jónak még rossztette is jó –
vörös-szirmú fekélyeket nyitott a vad-szó-táplálta
testeken – s szirmukkal együtt elvirágzott a hús –.
– Újabb serleg ezüstös mélye tárult,
            a tenger kifeküdt a partra –, mint egy nyúzott dög-eb.
                                                            Vért rostált a folyó
            homokja – és vérrögök gyöngysora lendült
a tengerszem nádas-pilláján – –,
                  vért-hányni halak feljöttek –
                        az alkony vért dörgölt a mezők hasára –
ökörnyál úszott vérérként – – – és nem üvöltök Uram,
                  mert igazságosak a te ítéleteid –…
            Lehet-e
                        az ítélet –:
                                    igazságos? – – –
S mikor negyedszer csillant a pohár-ég fel –
                                                            a Napot
levágták –
lefejezték sötét lett –
      testbéli sötét – úgy tapintottuk magunkat is,
mintha sötétet formálnánk
                                          furán, bizonytalan –,
                                                                        halálként.
Hatodik csattanáskor ránk hullott a pohár-éjjel – – – –,
                                                éreztük áramlatát – hűvösen
emelkedett csupasz testünkön a harag –
                                                                  ordítottam volna –,
de nem mertem –,
                              hisz nem tudtam –
a Nagy folyó vize végül szétoszlott a levegőben –,
                        szárazon feküdt –
                                                      hanyatt
A befejezés nem rajtad múlik – csak a kezdet –
      amaz Istenen áll –
                                    a hetedik pohár kibomlott – –
teremtés lezárása: végzet –,
születés:                        halál

És újra megláttam az asszonyt –
                                                      több volt mint jelenés –,
vörös fal alatt osont a városvégen –
                                                      ezüst ruhájába fűződött a Hold,
kis-tarajos kacagásokban ringott – s csilingelt –,
                                                      amint villamosról-villamosra
villant – – –                                    s lépte fénylett –…
                        Aztán lebegett – mint a holt –
            mellbimbók vízgyűrűje rebegett – s a tó bíbor
mázzal vonta be testét – habos volt,
                                                            – akár a friss rongy
fodrozódva – –…
Úgy élt –: hogy halt is minden pillanatban –
                                    bár életünk sok élet lehetőségét
                                                                                    kínálja – –
s úgy halt –: hogy élt –, s élve halni maga a kárhozat –,
így csak halálcsónakosokat szunnyaszthatott méhének
kis öble –,
            kik a paráznaság álmát fuvarozták,
s így éjjelente –
            mikor a csillagok fényesen közelebb

nyomulnak – –,
                  a tág éj szorosra zárul –, a tapadós
magzatbuborék körülöblögeti a földet –:
                                                                  villanásai üstökösök,
                                                      és fénye a Nap –,
köldökzsinór a táplálóra sodort Tejút – –,
                                                benne dióbél az embrió – – –…
S ha elpattan a méh –
                                    csillagporként elszáll –
vérpikkelyesen születik meg a halálgyerek…
                                                                            jövőbeli
                                                                                          ősanyja –
így álmodott –
                        Vércsepp-vitorlákat libbentett sziromként
a pitypang-petesejt,
                                    – finom árú lett belőle –
                                                s az élet gyermekláncfüzve –,
a láncból kiszakítva – spórák légköre nélkül –
kráteres bolygókoponyaként keringett sorvadó szárán –
                                                halállá meztelenített élet – –.
Így hordta körül a tó
míg pásztorok vigyázták a nyáj nyugalmát,
      s eget bámulva angyalról meséltek –
                  felsírt egy bárány –
                              – a nádhoz koccant az asszony –
                                                      pipáztak tovább –,
füst-szeleteket hasogatott a Hold –
                              s a tüzet nyelte a föld –…
                  Így vártak–:
                                    hajnalt –
                                                újabb estét – subás szeretett
                  mélyen – mogorván – pislogón –,
angyalt lestek –
                                    és szült otthon a feleség.
Hittek a jelenésben –:
                  nem igazságában – de benne,
                                          lesz új ég, föld, legelő, dohány –,
s minden álmodta tovább jelenét –.
                  A jelen olyan múlt – mely enged a jövőbe nézni –,
                      jelenés tehát.
Élet a jövendőnk – halál a múltunk – –
                                                            de az ember
bízik jelenében – hiszi – van pillanat, mikor nem kerül
közelebb a véghez – s ez teszi boldoggá. – Pedig
úgy süllyed el a múltban – hogy átlép a jelenbe,
                                                            mely szüntelen jövő –
azonban jövendő nem válhat jelenné –
                                                de a múlt igen – –:
                                                                              A halál
mögöttünk van – vissza kell találni hozzá –
a jövő léte múltba merít bennünket vissza – –…
                              Múlton át meglátni a jelent:
            ez maga a jelenés –            mintha jövendőt látnánk –,
s akkor:
                  bojtárként – bottal, furulyával,
                                                                  s szívvel
                  koppintjuk ki az ament –:
                                                            Indulj meg idő!

TABÁK ANDRÁS

A Cárnő ^*

Részlet „A verőember” című készülő regényből

5.

Másnap nem mentem el a kávézóba a megbízómmal kitűzött találkozóra, még a pénzem sem érdekelt, amivel lógott, nemhogy az, mit szól az elmaradásomhoz. Ha akar, majd felhív, gondoltam, és csak titokban mertem remélni hogy többé nem látom. Nagyon megviselt, ami történt. Egy nyugodt napra áhítoztam, hogy megemésszem a dolgot, és többé-kevésbé túljussak rajta.

Azt már szilárdan eltökéltem, hogy nem csinálom tovább, kiugróm a buliból, de nem láttam a módját, hogyan tehetném, hiszen aligha üres fenyegetés, amit a mentorom a tudtomra adott legutóbb: játszva lebuktathatnak, ha akár egy névtelen . bejelentéssel felhívják rám a rendőrség figyelmét. Valami védelemre volt szükségem. Nem többre, csupán annyira, hogy elriasszam őket egy ilyen lépéstől Hogy’ kétszer is meggondolják, ha úgy adódik: megér-e egy őrületes botrány: ha zsarukézre adnak? Ütőkártyára volt szükségem. Az a jellegzetes, gyöngy­betűs kézírás a fotók hátán több ugyan a semminél, és alkalomadtán nagyon is hasznomra lehet, de semmiesetre sem ütőlap. Márpedig hogy biztonságban érezzem magam, adu kell a kezembe. Olyan tromf, amelyet kockázatos megkontrázniuk.

Ezen törtem a fejem, sorra véve a lehetőségeket. Nem sok kínálkozott. Végül annál maradtam, amelyik legelőször jutott eszembe. Elővettem a telefonkönyvet, és felhívtam azt a számot, amit kikerestem benne.

Én tíz év távlatából is azonnal ráismertem a hangjára, az éles, világos férfihangra amely szinte láttatni engedte magas, szikár, csupa csont-ín alakját. ő azonban csak akkor kapcsolt, amikor bemutatkoztam. – Nem igaz! – mondta pillanatnyi szünet után. – Nem hiszem el!

– Pedig én vagyok – erősítettem meg. – És ha pofátlanság is tőlem, hogy így, nagy­hamar­já­ban, minden előzmény nélkül török rád, sürgősen találkoznom kell veled, Agár.

– Még a héten?

– Ha lehetne, annál is előbb.

– Hát – recsegte a kagylóba –, ha arra gondolok, hogy vág’, egy évtizede a színedet se láttam, és most ennyire égetően sürgős, bizonyára fontos az ügy. Ma semmiképp nem érek rá, Holnap viszont… – és papírzizegést hallottam, a naptárában lapozott – … holnap tizenegy húszkor várlak, ha neked is alkalmas – és megadta az irodája címét.

– Ott leszek, Agár – feleltem, s csak azután füttyentettem egy hegyeset, amikor elköszönve tőle, letettem a hallgatót. A cím a város öt legdrágább irodaházának egyike volt. Egyébként jól emlékezett rá: a húsz éves érettségi találkozónkon láttuk egymást legutóbb, még nyolcvanötben.

Telefont továbbra se vettem fel, bárhányszor csöngettek is rám, de nekem le kellett még bonyolítanom két beszélgetést. Először Erikát hívtam fel a gimnáziumban, a déli szünet idején, és mondtam neki, hogy akkor mennék este a Kicsi születésnapjára, ahogy megbeszéltük, ő meg csak annyit szólt a kagylóba: „Hát… gyere!” – és a leheletnyi szünet a két szó között igen érzékletesen fejezte ki azt a kapcsolatot, ami az utóbbi években összekötött bennünket. Én már régóta tudtam, hogy valószínűleg a jobbik eszemet veszítettem el akkor, amikor egy hirtelen elhatározással elhagytam, mert semmi mással nem magyarázhattam az esztelen döntést: sem azzal a kapcsolatommal, amibe túlságosan is belebonyolódtam, s amit szerelemnek képzeltem, holott amilyen váratlanul lobbant fel, úgy lobbant is el füstté és pernyévé válva, sem azokkal a zűrzavaros álla­po­tok­kal akkor, nyolcvannyolc-nyolcvankilencben, amikor naponta össze­külön­böz­tünk otthon az események megítélésén.

Homlokegyenest ellenkezőleg fogadtuk a változásokat. Én reménykedő vára­ko­zással, mert úgy láttam, hogy egy értelmes és vonzó élet kezdetén állunk, és az ígéretes megújulásban negyvenes férfiként is van még holnapom. Ő elutasító volt, a lehető legpesszimistábban tekintett a jövő elébe, s mindegyre azt hajtogatta, hogy itt minden lesz, csak értelmes és vonzó élet nem, és igencsak különös dolog megújhodást látni egy –olyan folyamatban, amelynek pár százezer ember lesz a nyertese, de a vesztese jónéhány millió.

Hol mérgelődtem, hol csodálkoztam rajta. Sohase tartozott a vaskalaposok közé, és nem hihettem, hogy ragaszkodása a letűnt világhoz oly nagy lenne, hogy az emlékezetéből egyszerre kitörölte volna mindazt, amit nem győzött eléggé ő maga is ki­fogásolni. Mondtam neki, legyen őszinte magához, és lássa be, hogy ami történt, nem véletlen, amit pedig magunk mögött hagytunk, azért egyáltalán nem kár, hiszen nagy­részt csalás és ámítás volt az egész, afféle se-hús-se-hal, se-hideg-se-meleg fél­szocializmus, amely végül már a kutyának se kellett. Ebben igazat adott. „Talán nem is az a baj, hogy megdőlt, ami megdőlt – mondta eltűnődve –, a nagy baj az, ami most majd visszatér, és a helyébe kerül.”

Komor próféciáit borúlátásra hajló, hajthatatlan, konok természetének tulaj­do­ní­tottan, és annak a megrendülésnek, amely a fordulattal érte, és amelyet egyelőre nem tud feldolgozni magában. Elvégre nemcsak egy senkinek sem kellő politikai rendszer hullott szét a szeme előtt, hanem megkérdőjeleződtek azok az elvek, eszmények és értékek is, amelyeket meggyőződéssel a magáénak vallott. Ráadásul, több mint hat évi igazgatós­kodás után épp akkoriban csapták el a posztjáról, s még az is csupán egy paraszt­hajszálon (egyetlen tantestületi szavazaton) múlott, hogy az utcán nem találta magát. Tudniillik kereken visszautasította némelyek képtelen követelését, hogy az egész tantestület színe előtt kérjen bocsánatot az elmúlt igazgatói működéséért. Pedig akkor már párttag se volt. Még nyolcvannyolcban visszaadta a tagsági könyvét, azzal a kurta indoklással, hogy kaméleonokkal nem óhajt egy levegőt szívni. Én ebben is csak a hajthatatlanságát láttam, amely túlontúl önsorsrontónak tűnt ahhoz, hogy helyeseljem (hiszen akkor még el sem dőltek végleg a dolgok), másfelől ez a hajthatatlanság egyáltalán nem könnyítette meg a vele való együttélést, és lassanként megérlelődött bennem a szakítás gondolata. „Rájöttem ki vagy – vágtam a szeme közé –, egy baljós, megkésett Kasszandra!” „Lehet – felelte hűvösen, és erős, hosszú ujját figyelmeztetően rám szegezte. – De tudnod kell, hogy Kasszandrának végül igaza lett.”

Azt hiszem, neki is igaza lett.

De ez ma már alighanem késő bánat. Az évek során rá kellett jönnöm, hogy ez az asszony az egyetlen fix pont az életemben, és egyre kevésbé viseltem el a hiányát. A két fiú meg a róluk való gondoskodás ugyan tartós kapocs volt közöttünk, és elvált létünkre meglehetősen gyakran találkoztunk, mivel Erika nem kifogásolta, ha a hivatalos láthatási napokon kívül is találkozom a fiúkkal, s a találkozásokat többnyire náluk ejtem meg (örült, hogy a szeme­fényeit akkor is a maga közelében tudhatja), de mindez nem sokat enyhített azon, amit mind kínzóbban éreztem: nélküle magányos vagyok, örökké csak egyhelyben topogó, céltalan és jövőtlen.

Úgy másfél éve meg is vallottam neki. A maga tartózkodó módján fogadta: „De hiszen nem én kergettelek el…” Rosszulesett, bár magam sem tudom, mit vártam volna, és azzal is tisztában voltam, hogy megbántódáshoz végképp semmi jogom, mivel nemcsak elhagytam, de még a válást is én csikartam ki tőle. „Mondd – böktem ki hirtelen –, nem volna kedved… esetleg újrakezdeni?” – s én lepődtem meg legjobban a merészségemen. Ő nem volt meglepve. Bizonyára számolt azzal, hogy ez a kérdés elhangzik egyszer, s magában már mérlegre tette, és el is döntötte a dolgot. Nagy, barna szemével szokatlanul keményen nézett rám. „Ezt, tudod, nagyon meg kell gondolnom. Nagyon!”

Örültem, hogy nem utasított el kereken, reményt és bátorságot merítettem belőle. De amint telt-múlt az idő, láttam, hogy mi sem változik. Kapcsolatunk személytelen maradt, ő pedig visszahúzódóbb volt, mint a válás óta bármikor. Azóta persze megértettem, hogy csupán a tapintat vezette akkor. Épp azokban a hetekben bocsátottak el a Művektől, és úgy gondolta, hogy egy nyers nem még inkább a víz alá nyomna…

Hát, ilyesmiken morfondíroztam magamban, miközben legalább háromnegyed óra hosszat eredménytelenül tárcsáztam a katonai kórház számát. A mentők információs szolgálata utasított hozzájuk, mivel az előző nap az ő sebészetük adta a készenléti ügyeletet a városban.

Az örökös mássalbeszél-jelzés helyett végre kicsengett a vonal, és a 4-es sebészetet kértem. Egy fontoskodó, fiatal doktorhoz kapcsoltak. – Szabadna tudnom, kije a betegnek?

– A… bátyja vagyok.

– Túl van a műtéten.

– Tehát minden rendben?

– Azt azért nem állítanám. A körülményekhez képest mindenesetre kielégítő az állapota. Kérem, holnap délelőtt keresse fel a főorvos urat. Én mást nem mondhatok.

Dehogyis nem mondott, csak kérdezni kellett. Hiszen fontoskodó volt, és szószátyár. – A sérülés ficamnál szokatlanul súlyos, mondhatni, egészen ritka klinikai casus volt. Többórás beavatkozást igényelt – és érezhető élvezettel merült el az operáció taglalásába, amelyet maga az osztályvezető-főorvos végzett el. – Hogy puszta baleset történt volna – fejezte be végül –, az teljességgel kizárható. Csakis idegenkezűség jöhet számításba. Jóformán kiszakították a karját a vállából…

– Tudják, ki tette?

– Az már a rendőrségre tartozik.

Vagyis megtették a rutinbejelentést. Szegény kis nő! Oda a terve, az elszántsága! Másképp alakul az ügy, mint ahogy elképzelte, habár eddig még sem a rádió, sem a reggeli lapok nem adtak hírt az esetről.

Megköszöntem a felvilágosítást, és letettem a kagylót.

Égett az arcom. Újra csak azon ettem magam; hogyan is pöccenhettem be annyira? Jó-jó, stukkert fogott rám, s mint kiderült, nem brahiból, habozás nélkül lepuffanthatott volna – de akkor is… Tulajdonképpen már le volt fegyverezve, amikor nekiestem. Tudj isten, mikor épül fel, és felépül-e egészen? Ha nyomorékká tettem, ugrik az állása. Lám, így üti ki egyik proli a másikát…

Csak egy miatt nem aggódtam. Amiatt, hogy elárul. Simán feldobhatna a zsaruknak, amikor kihallgatják; elfecsegtem neki, hogy a martinból tettek lapátra, abból pedig már gyerekjáték rájönni a kilétemre. De biztos voltam benne, hogy nem fog beköpni. Belém pumpálni akár egy egész tárat, azt igen. De beköpni – soha.

Nem valami fényes hangulatban készülődtem az estére.

Fél hétkor aztán a csodabringát föltettem a csomagtartóra, a kutyát meg be a hátsó ülésre, és azzal indultam el, hogyha fene fenét eszik is, ma estére kiverem a fejemből az egészet. Elvégre a srácom születésnapja van, méghozzá a tizedik, ami ugye, mégsem akármi. Későn született gyerek volt a Kicsi, Erika már betöltötte a harmincnyolcat, amikor világra hozta, és évekig élt bennünk a ki nem mondott, csöndes szorongás, hogy minden tekintetben ép-e, egészséges-e. Jelentem, túlságosan is az. Legalábbis ami az eszét, a fizikumát meg az étvágyát illeti. Az utóbbi kettőt kétségtelenül tőlem örökölte, de abban azért reménykedtem, hogy végül mégsem lesz egy akkora megtermett ló, mint amilyen én vagyok.

Szép, meleg alkony volt, és gyér, nyáresti forgalom. Nem bántam, hogy keresztül kell hajtanom majdnem az egész városon. A kis bütyök közben már előreóvakodott az anyósülésre, és bőszen megugatott mindenkit, akinek volt pofája elhúzni mellettünk a szomszéd sávon.

Az egyik lámpáskereszteződésnél, ahol pirosat kaptunk, rikkancsot pillantottam meg, rákürtöltem és megvettem az esti bulvárlapokat. Ezzel aztán lőttek is a kellemes hangulatomnak. Kövér betűs szalagcímek rikoltottak a képembe: „A VERŐEMBER ISMÉT A SZÍNEN!” „BRUTÁLIS TÁMADÁS EGY FIATAL ÖZVEGY ELLEN!” „ASSZONY A VERŐEMBER ÚJABB ÁLDOZATA!” Megszületett tehát a sajtóbeli nevem. Verőember. Mit mondjak? Nem voltam büszke a keresztségre.

Áthajtottam a kereszteződésen, és az első parkolóhelyen megálltam. Sebtében átfutottam mind a négy újságot, és rögtön láttam,' hogy magán a támadás tényén kívül semmiről se tudnak. Az áldozat a kórházban megközelíthetetlen volt, a rendőrség pedig elzárkózott, habár mindenkit biztosított róla, hogy „nagy erőkkel nyomoz”, ami a zsaruk szótárában mindig is azt jelentette, hogy halvány lila gőzük sincs semmiről se.

Az egyik lap azonban ráhibázott a lényegre. Már a szalagcíme is több volt, mint célzás: „KI ÁLL A REJTÉLYES FANTOM MÖGÖTT? A VEZÉR ÉS KÖRNYEZETE NEM NYILATKOZIK!” A jó memóriájú firkásznak nyilván beugrott a kis nő neve, arról pedig a Vezér felpofozása – és ezzel a két esetet máris összekapcsolta egymással. Á szerkesztőség ráadásul a fotósorozatot is újraközölte, úgyhogy igazán príma napot szereztek a Vezérnek.

Vigyorogtam magamban, és nem adtam volna egy vak lóért, ha láthatom az ábrázatát, amikor ezt az újságot elébe teszik, de igazában ez se derített fel. Akárhogy néztem is, benne voltam a csávában, és nem tudtam, miként mászhatnék ki belőle. Megint csak abban bizakodtam, hogy a mentorom ezek után talán végleg felszívódik, de a lelkem mélyén nemigen hittem benne.

Pocsék hangulatban indultam tovább, és olyan lassan haladtam a forgalomban, amilyen lassan csak tehettem. Húztam az időt, nem akartam ilyen orrvérzésesen toppanni be. Végtére is a Kicsi nem tehet róla, hogy az apja egy poltron, aki hagyja magát mindenféle disznóságokba beleráncigálni. Még a megérkezésem után is sétáltam két háztömbnyit, hogy valamelyest összekanalazzam magamat.

Aztán pórázra fűztem a kishavert, vállamra dobtam a bike-ot, és bementem a házba, föl az első emeletre. A dallamcsengő hangjára a szokásos indiánüvöltés hangzott fel odabenn: – Megjött apa! Itt van, hurrá!

A kutya szepegve a lábamhoz húzódott, én meg máris pacnivá voltam olvadva, mint ilyenkor mindig.

6.

Azt persze tudtam, hogy a bringa nagy meglepetés lesz, de hogy a kutya még annál is nagyobb, arra nem számítottam. – Kié ez a kis tücsök? – kiáltott a Kicsi elragadtatva. – Ez a gyönyörű kis csúfság?

– Most már a tied – mondtam – hiszen nevet adtál neki. De azért csúfságnak nem nevezném.

Mi tagadás, sajgott érte a szívem, mert jól összemelegedtünk már, de láttam a Kicsi örömét, szinte hitetlenkedő boldogságát, és ez bőségesen kárpótolt a veszteségért. Alig tudtam meggyőzni róla, hogy nem csalás, nem ámítás, tényleg az övé a kutya, mától fogva egyesegyedül csakis az övé, ami természetesen feltételezi, hogy ezentúl neki kell gondoskodnia róla, azzal átadtam az állatorvosi könyvecskét is, ahová az oltásokat meg a betegségeket kell bejegyeztetni, s ahová tüstént be is írtuk az eddig üres „neve” rubrikába, hogy TÜCSÖK, a gazda nevét pedig átjavítottuk az ő nevére, amihez még akkurátusán hozzábiggyesztette: 3. oszt. tan.

Ezután elvonultak kettesben a szoba sarkába, a nagy díszpálma alá, hogy közelebbről is megismerkedjenek, és úgy vettem észre, a gazdacsere a kis bütyöknek sincs ellenére.

Csak Füles morgott, aki mindeddig némán szemlélte az eseményeket. – Ez nagy ötlet volt, apa! Semmi nem hiányzott már innen, csak egy blöki… Csak aztán anyunál is nyerő legyen!

Hát, ez Füles. Tizenhét éves, a világon mindennel elégedetlen, legfőképpen önmagával, pincemély basszusán naphosszat csak zsörtölődik, s csüggedtebb, lemondóbb, mélabúsabb még Micimackó nevezetes barátjánál is, akiről a becenevét kapta. Ezenkívül kábé hetente növi ki az ingét, a ruháját, a cipőjét, amiért is én kapok súlyosan szemrehányó pillantásokat az anyjától, „azok a gének, azok a gének!” – sóhajtozások közepette, én meg csak bűntudatosan pislogok erre, és azt makogom: „Hát igen, kissé túlkamaszodik a gyerek…”

Erika, szokása szerint, egyelőre nem került elő. Valahányszor megérkezem, mindig valami halaszthatatlan tevékenység kellős közepében találom – mos, vasal, főz vagy dolgozatokat javít, óravázlatot készít –, s általában csak akkor bújik elő, amikor már nem fenyegeti az a veszedelem, hogy egy könnyű csókot kelljen váltania velem.

Most is csak később jött be, a konyharuhába törölgetve a kezét. Viharfrizurás fejével szótlanul intett nekem, és meghökkenve meredt a kutyára. – Hát ez mi?

– Ajándék apától! – ujjongott a Kicsi.

– Mármint apád úgy képzeli, hogy ez a kis bolhafészek itt, ebben a lakásban marad?

Nagyon komoly csend támadt. Füles mohó élvezettel várta a fejleményeket, a Kicsi szája kezdett lefele görbülni, a kis szőrmók meg az okos kutyaösztönével egyből kiszúrta, hogy valójában ki is itt a főnök: fényes gombszemét Erikára emelve apró nyüszítésekkel ugrándozni kezdett körülötte, mondhatni, körülrajongta, de egyben körül is kuncsorogta, úgyhogy egy ilyen kis árva, befogadásért esengő, ma született hét­ártatlan­ságnak, aminek előadta magát, még egy zord matek­tanárnő se állhatott ellen.

– Semmi bolhafészek – keltem eközben én is a segítségére. – Ott a nyakán a bolhaöv, ma vásároltam. És különben is tiszta, mint a patyolat.

– Vagyis: patyolatfekete – szúrta közbe Füles, az ő kifürkészhetetlen humorával. – Ez, hölgyein, Henkel-minőség!

A Kicsi semmit se mondott, csak nézett az anyjára szívszakasztón, és csésze­aljnyi, kék szemét lassanként ellepték a könnyek.

– Hát – sóhajtott fel megadóan Erika –, láttam már szebb kutyát is… Csináljatok neki valami vackot az előszobában – ám azt sietett hozzáfűzni, hogy már most határozottan leszögezi, ő nem fogja naponta háromszor megsétáltatni.

A Kicsi akkor már a nyakában csüngött, és a kutya viharosan körbe­viháncolta őket. – Az állatprogram ezennel beindult – dörmögte Füles. – Emberek, honpolgárok! Fogadjatok be magatokhoz minden Tücsököt-bogarat! – és azt a borús holnapot jósolta magának, hogy a kutyasétáltatás persze majd az ő kutyakötelessége lesz.

– És ott a másik ajándékom – mutatta a Kicsi büszkén a bringát.

Erika először alaposan megnézte a bike-ot, azután alaposan megnézett engem, és végül szárazon megkérdezte: – A főnyereményt ütötted meg, vagy bankot raboltál?

Mondtam neki, nevetni fog, nem is jár túl messze az igazságtól.

De nem úgy vettem észre, hogy nevetős kedvében volna. Egy kifejező fintor kíséretében csak legyintett egyet, és visszament a konyhába, hogy folytassa a vacsorakészítést. – Látod – panaszoltam fel Fülesnek –, ki se néz belőlem egy rendes kis bankrablást.

– Holott mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest! – idézte elégikusan Brechtet, ami természetesen az anyja hatása volt, és olyan szélesen vigyorgott, hogy a nagy, lapát fogai szinte kipotyogni látszottak. – Tudod, apa, én baromira tisztelnélek érte, de még csak elképzelni is, hogy te kirámolsz egy bankot… hát röhög a vakbelem!

Figyelmeztettem rá, hogy tisztelettudóbb is lehetne az ősével szemben, de azt felelte, hogy az igazság kimondása sohase tiszteletlenség, márpedig az igazság az, hogy amilyen frankón erős vagyok, éppen olyan má… jámbor is (máiét akart mondani, de azt mégse merte), és ha most apróra töri az agyát, akkor se képes visszaemlékezni akár egyetlen esetre is, amikor megruháztam volna, holott maga tudja a legjobban, hogy hányszor rászolgált, és ha valaki egyáltalán megcsapta őt nagynéha, az mindig az anyja volt, és nem én.

– Ha sejtettem volna, hogy ennyire hiányzik neked…

– Hiszen ettől sérült a pszichém! – jajdult fel. – Zsenge gyermekkoromtól nélkülöznöm kellett a gyengéd, ám mégis keményen fenyítő, atyai kéz szigorát.

Erre hozzávágtam az egyik díványpárnát.

A többivel a Kicsi engem kezdett bombázni. A kutya a nyakamba ugrott.

Fél perc múlva már egymás hegyén-hátán hemperegtünk a szőnyegen, és nemes küzdelemben maradtam alul a túlerővel szemben. Füles a két lábamon ült, s aljas módon legkényesebb pontomat, a derekamat csiklandozta, a Kicsi a mellemen trónolt, és harsány „győzelem! diadal!” rikoltásokkal két­vállra fektetett, a kis­haver minde­köz­ben nagyokat nyalintott meleg nyelvével a képemen, így adva tudtomra, hogyha gazdát cserélt is, attól még változatlanul a barátjának tart.

Később römizni kezdtünk. Megjelent Erika is, már átöltözve, sötét szoknyában, zsabós, fehér blúzban, könnyű sminkkel az arcán, és nekiállt megteríteni. Ha akarta, még ma is kenterben vert minden nőt, akit ismertem. Magas volt, karcsú és erőteljes, de meg­ter­mett­sé­gé­ben is könnyed és elegáns. Ez a ritka kettősség már sok férfit meg­bolondított, engem is. Ráadásul az idő megérlelte vonzóerejét: sötét tónusú, kissé szigorú szépsége mintha csak most, negyvenes évei vége felé teljesedett volna ki igazán, és ez a kései virágzás valami megkapóan fanyar jelleget kölcsönzött neki. Nesztelenül mozgott, csöndben tett-vett, ahogy minden dolgát végezte, s ami tökéletesen illett tartózkodó, néha a megközelíthetetlenségig zárkózott lényéhez.

Én pedig lopva figyeltem a kártyáim fölött, és ugyanazt a szorongatóan fájdalmas örömet éreztem, mint amit annak idején, amikor életemben először pillantottam meg. Lehetetlen, hogy ne volna valakije, gondoltam, és ez a gondolat keserűséget keltett bennem.

Befejezte a terítést, és asztalhoz szólított minket. A vacsora kiváló volt, a húsleves mesés, a narancsos kacsa egyenesen fölséges, amikor pedig villanyt oltottunk, és Erika behozta a meglepetést, a maga készítette diótortát, amelyen tíz gyertya színes, pici lángja libegett, a Kicsi csak suttogni tudott elfogódottságában: – Ó, anyu…

Jó volt itt gyereknek lenni, tudták ők maguk is. Erika mindig sok-sok gyerekre, nagy családra vágyott – talán mert egy korán megözvegyült, falusi tanító egy szem lányaként testvérek nélkül, családtalanul kellett felnőnie –, és meg is volt benne egy nagyasszony minden tulajdonsága. A sok-sok gyerekből, a nagy családból végül nem lett semmi – ahhoz túl sokat tanultunk, dolgoztunk, és túl sokáig nélkülöztünk. De a fiúk – akik későn és nehezen születtek meg – ennek csak javát látták. Ahogy az évek folyamán Erika kialakította hármójuk közös életét, az a kölcsönös feladat­vállalásnak, a szolidaritásnak és a ki-kit kora szerint megillető függetlenségnek olyan eredeti és harmonikus elegye volt, amilyennel én még nem találkoztam. Egy kis közösség voltak ők hárman. Szövetségesei és erős támaszai egymásnak. Olykor eltűnődtem azon, milyen is lenne, ha egy szép napon visszafogadnának, és rendszerint szomorkás kétség fogott el. Nem láttam, hogy hol lehetne a helyem ebben a szilárd véd- és dacszövetségben.

Leszedtük az asztalt, közösen elmosogattunk, majd visszamentünk a nagyszobába, hogy a Kicsit felköszöntsük. Került egy üveg könnyű pezsgő is, koccintottunk az egészségére, és átadtuk az ajándékokat. Nem panaszkodhatott. De azért én úgy vettem észre, hogy titokban mégiscsak az eboltási igazolványnak, vagyis a Tücsök kutya birtoklását hivatalosan is tanúsító könyvecskének örül a legjobban.

Meghitt, kedves este volt. Nem kapcsoltuk fel a villanyt, az asztalon, egy ódon rézkandeláberben két gyertya lobogott, azok fénye mellett beszélgettünk. Régóta nem találkoztunk, volt témánk bőven.

A fiúk a nyarukról számoltak be. Füles a haverjaival együtt, fiúkkal-lányokkal közösen, három hetes vízitúrán vett részt, s amint kiderült, minden előzetes borúlátása ellenére, igen jól megállta a helyét, de önmaga iránti pesszimizmusán ez mit sem változtatott; a Kicsi néhány osztálytársával Ausztriában, egy nyelvi táborban töltött egy hónapot, s mivel életében először nyaralt önállóan, ráadásul külföldön és sokféle nációbeli gyerekkel együtt, minden annyira izgalmas, olyan új és nagyszerű volt számára, hogy válogatni is alig tudott élményei között.

Erika, aki ezalatt Hollandiában járt, Amszterdamról mesélt, meg a matematikai diákolimpiáról, ahová három tanítványát kísérte el. Ritkán múlt egy úgy esztendő, hogy valamelyik diákja díjat ne nyert volna hazai vagy külföldi versenyen, de ezek hárman most különösen kivágták a rezet. Egyikük első, a másik kettő harmadik, illetve negyedik lett a saját korosztályában – ő pedig ezzel elnyerte a Huygens-érmet, amellyel a legeredményesebb felkészítő tanárt jutalmazták.

Ezt persze már nem ő, hanem a fiúk árulták el, egymás szájából kap­dos­va ki a szavakat, miközben csillogó tekintettel s olyan büszkén pillantottak rá, amilyen­ben engem még nem részesítettek, és már nem is fognak. Szemük­ben anyjuk volt minden dolgok etalonja, s tisztában voltak vele, milyen magas értékű ez az etalon.

– Ez aztán tényleg nagy durranás, ugye, apa? – dicsekedett a Kicsi, miután heves unszolásuknak Erika végül engedett, és nekem is megmutatta a szép bronzplakettet, a nevére kiállított oklevéllel együtt.

– Lám – mondtam, kisilabizálva az okirat fő aláírását a királynő a Cárnőnek! – s láttam, hogy enyhén elpirul. A diákjai nevezték el „Cárnő”-nek valaha, s ebben sokkal több volt a szeretet és a respektus, mint a gúny.

Vagy a meghitt hangulat tette, vagy az, hogy jólesett neki a gratulációm, egyre inkább feloldódott, s röpke tétovázás után elmondta, hogy váratlan és igen meglepő ajánlatot kapott a héten. Azzal a kérdéssel fordultak hozzá R.-ből, és személyesen a tanárképző főigazgatója, hogy átvenné-e az új tanévtől a főiskola matematika tanszékét. Mert ha igen, azonnal pályázza meg a megüresedett állást.

A fiúkon látszott, már tudnak a dologról. Én alig hittem a fülemnek. – És ezt csak így mondod? – meredtem rá. – Ilyen mellékesen? – s valóban nem fért a fejembe, hogy szikrányi örömet se mutat, holott jónál is jobb ez a hír.

Végre-valahára megszabadul az iskolától, R.-nél kedvezőbb helyet pedig nem is találhatna magának. Sok szál fűzött minket R.-hez. Amellett, hogy közös szülőmegyénk székvárosa, mindketten ott végeztük iskoláinkat: én a kohászati szak­középet, ő pedig a gimnáziumot, majd a tanárképzőt. És több mint huszonöt éve R.-ben ismerkedtünk meg egymással is, éppen a főiskolán, egy képzős-ifjúkohász bálon.

– Mikor kell elfoglalnod a helyed? – kérdeztem.

– Hiszen még meg se pályáztam. És ha egyáltalán megpályázom, akkor is kérdéses, hogy elfogadják-e.

– Ez csak a szokásos bohóckodás. Hallottál te már olyan pályázatról, amelyen ne az futott volna be, akit eleve kiszemeltek. Itt pedig te vagy a kiszemelt. Mi a határidő?

– A hó vége.

– Mire vársz, könyörgők? – csaptam össze a kezem. – írd meg és küldd el! Mert az, ugye, meg se fordul benned, hogy kitérj előle?

– Hát, az igazat megvallva…

– Ide hallgass – vágtam a szavába –, ilyen lehetőséged talán nem adódik még egy az életben!

Bólintott, hogy tudja ő is, maga is így gondolja. De közben látszott rajta a tanács­talanság, meg se próbálta titkolni. Annál inkább feltűnt ez, mivel határozatlanság soha nem jellemezte.

– Nem értelek – csóváltam meg a fejem. – Évek óta meghívott előadó vagy az egyetemen, szemináriumot tartasz, gyakorlatokat vezetsz… Ez az állás egyszerűen nem jelenthet problémát neked.

– Nem is ez a problémám.

– Hát micsoda? Mi az, ami nem tetszik benne?

– Ó, de hiszen nagyon tetszik! – sóhajtott fel. – Kedvemre valóbbat, hidd el, nem is kínálhattak volna. Főállásban tanítani egyetemen vagy főiskolán – végül is mindig erre vágytam.

Igen, tudtam én is, milyen régi álma ez. Lélekben talán már le is tett róla. Akkor hát miért nem ragadja meg az alkalmat? Mi ez a tétovázás, ahelyett hogy kapva kapna rajta?

– Talán ideköt valami? – faggattam. – Csak azt ne mondd, hogy a rémséges gimnáziumod… Mellesleg gondoltál-e rá, mi mindentől menekülnél meg egy­csapásra?

Apró fintort vágott. Még hogy ő ne gondolt volna rá? Tűrhetetlen légkörben dolgozott. Néhány kollegája nem tudott napirendre térni azon, hogy esze ágában sincs megtagadni, de még csak titkolni se a nézeteit, és pokollá tették az életét az iskolában. Lehetett bár az ország egyik legjobb matektanára, vége-hossza nem volt a zaklatásoknak, rágalmaknak, mocskos kis áskálódásoknak. Mondta is egyszer bosszús nevetéssel, ha történelmet vagy irodalmat tanítana, már réges-rég találtak volna ürügyet, hogy kipenderítsék. „így azonban semmit sem árthatnak – állította.

– Én nem politizálok, én tanítok. Méghozzá két ideológiamentes tárgyat: matematikát és fizikát. Az már más lapra tartozik, hogy ennél a két tantárgynál semmi sem alkalmasabb a materializmus és a dialektika megértetésére.”

Ebben bizonyára igaza volt, de abban aligha, hogy nem árthatnak neki. Nem kellett különösebb képzelőerő ahhoz, hogy elgondoljam, milyen egy olyan munkahely, ahol nap nap ütán valóságos lidércnyomás nehezedik az emberre. Ezt még az ő szívósságával se lehetett sokáig elviselni. Hogy az r.-i katedra nagy tehertől, sőt egy esetleges összeroppantástól mentené meg, azt persze ő is tudta, és be is vallotta.

– Csak a matekos osztályomat sajnálnám itthagyni, meg egy-két magán­tanít­vá­nyo­mat. De a főiskola kárpótlás lenne a veszteségért. Az a képző ma is kitűnő, nagyszerű munkát végeznek, és rengeteg a tehetséges hallgatójuk.

– Hát akkor?… – s most már én voltam végképp tanácstalan. – Elárulnád végre, hogy mi tart vissza?

Előkereste az újságtartóból az oktatási közlönyt, fellapozta, és rámutatott egy bekeretezett pályázati felhívásra. – R. túl messze van napi kétszeri utazáshoz – mondta. – És nekem legalább négy napot ott kellene lennem minden héten. Ez egyébként, olvashatod, feltétele is az állás betöltésének.

Láttam már, mi a gondja. A srácok ahhoz túl kicsik, hogy hetente négy­szer magukra hagyja őket. Az pedig, hogy netán mindhárman R.-be köl­töz­ze­nek, szintén őmiattuk számításba se vehető. Füles természettudományi tagozatra jár, a Kicsi meg egy tizenkét osztályos alapítványi suliba, ahol mindenek­előtt nyelveket tanul – a tanulmányaik R.-ben folytathatatlanok lennének.

Átböngésztem a pályázati felhívást, de nem lettem okosabb tőle. Abba viszont mégse törődhettem bele, hogy elússzék egy ilyen lehetőség.

– Márpedig ez az állás a tiéd lesz, senki másé – pillantottam végül Erikára.

– Ha törik, ha szakad, de ki kell sütnünk valamit! Nem létezik, hogy ne találhatnánk valamilyen megoldást!

Vállat vont. Ugyan mit? – fejezte ki a mozdulata, és én is éreztem, hogy csak nagyhangú pofázás ez a részemről, s ha nincs semmilyen tippem, jobban teszem, ha tartom a számat.

Hallgattunk, csend borult a szobára. A fiúk néma várakozással figyeltek bennünket. A kutya szuszogva aludt az asztal alatt. A kitárt ablakon langymeleg esti fuvallat áradt be, meg-meglebegtette a gyertyák lángját.

Füles szólalt meg csendesen: – Tulajdonképpen miért nem jössz vissza hozzánk, apa?

– Úgy van! Gyere vissza, apa, és kész! – vágta rá egyből a Kicsi. – Hát most is… hát nem tisztára olyan, mintha itt laknál velünk?

Örültem, hogy gyertyavilágnál vagyunk, és nem látni, hogy a fülem hegyéig elvörösödöm. Erika egyenes háttal, mozdulatlanul ült mellettem, az arca zárt volt, és kifürkészhetetlen, a szeme, akár a lehúzott függöny. Pedig a lelke mélyén talán ő is tudta, hogy a srácoknak igazuk van. Bármi történt is közöttünk, egymásra voltunk utalva mi ketten: testvéreink nincsenek, szüléink halottak, rokonaink távoliak, szegről végről valók. Csak hogy ismertem őt. Ha valaha is egyáltalán hajlandó lesz belátni egymásra utaltságunk tényét, majd akkor teszi, amikor ő látja jónak.

Pillanatnyilag azt látta jónak, hogy véget vessen az ilyen beszédeknek. Hirtelen felállt, és fölkattintotta a villanyt. – Itt a kutyasétáltatás ideje – figyelmeztette a fiúkat. – A biciklit csak holnap próbálhatjátok ki, ahhoz már késő van.

A fiúk felcihelődtek, és sarkukban a kutyával, elporzottak. Esküszöm, hogy úgy láttam, Füles az ajtóból még visszakacsint rám.

7.

Már magam sem emlékeztem rá, mikor fordult elő utoljára, hogy kettesben maradtunk. Feszengő csend szakadt ránk, két-három percig csak néztünk egymásra. Aztán Erika elfújta a gyertyákat, az órájára pillantott és bekapcsolta a tévét.

Ezt nem kellett volna tennie.

A késő esti híradót adták, és a Vezér széles, kihevült ábrázata töltötte be a kép­ernyőt. Éppen tombolva utasította vissza a feltevést, hogy a Verőember háta mögött ő állna. Nincs senki, bömbölte, aki jobban gyűlölné nála az erőszakot, a népharagról azon­ban nem tehet. Ma már milliók sorakoznak fel mellette, akik minden bizalmukat őbelé helyezik, és ha e milliók között akad valaki, aki az ő agyongyalázott személyének és becsületének a védelmére kel, az nem az ő vétke. – Mint demokrata elítélek minden ön­bíráskodást – dörögte –, de mint hazafi, mint a nép barátja igenis megértem azokat az indulatokat, amiket a jelenlegi kormányzat nemzetrontó és népgyűlölő politikája provokál ki. Ők a felelősek, ezek a liberál­bolsevista karvalyok… ezek a májunkat marcangoló dögkeselyűk… ők az igazi bűnösök…

Én meg csak néztem ezt a hájas képű, nyálát frecsegtető, visszataszító alakot, akinek végtére is a bérence voltam, és olyan undorgombócot éreztem a torkomban, hogy rimánkodva fordultam Erikához: adjon már valami töményét, mert menten elokádom magam.

– Csak nem tőle? A nép barátjától?

– Te csak ne gúnyolódj – epéskedtem. – Te voltál a párttag, nem én. Te adtad át a játszóteret ezeknek a fazonoknak.

– Neked elment az eszed! – mondta dühösen, és otthagyott.

Egy fél üveg ginnel tért vissza, éppen akkor, amikor a Vezér már a személye ellen szőtt baloldali összeesküvésről hablatyolt, s befejezésül kijelentette, hogy vasárnaphoz egy hétre B.-ben hatalmas nagygyűlést tart, ahol majd ország-világ előtt leleplezi, hogy mely erők is azok, akik bűnös cimboraságot kötve egymással az ő lejáratására a Verőember tényleges mozgatói. És bevett szokása szerint szikrányit se zavartatta magát attól, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét állítja annak, amit alig másfél perce mondott – ezzel szemben olyan képet vágott, amilyent csak maga az Atyaúristen vághatott abban a szent minutumban, amikor eltökélte, hogy vízözönt bocsát a Földre.

– És ez az önhitt, ostoba barom napról napra népszerűbb! – csaptam össze a kezemet. – Hát meddig süllyed még ez az ország?

– Ameddig egy méltóságát vesztett ország csak süllyedhet – hangzott a válasz hűvösen.

Töltött nekem is, magának is, de koccintani nem volt hajlandó, rögtön kiitta a saját kupicáját. – Azért jó volna, ha elkapnák ezt az állatot – intett a képernyőre, ahol egy fantomkép jelent meg a Verőemberről. – Még ez is a Vezér malmára hajtja a vizet.

– Minden a Vezér malmára hajtja a vizet – dörmögtem, miközben a fantomképet tanulmányoztam, amelyet a három támadás nyomán a tanúvallomásokból állítottak össze, s amely olyan volt, mint minden fantomkép: sokkal inkább a tanúk színes fantáziáját, semmint a valóságot tükrözte. Ez a kép is lehetett bármely magas, szőke, kékszemű, sportos férfié, feltéve, hogy kellőképpen szögletes arcú, brutális tekintetű és vadállatias külsejű, továbbá vértől csöpögő kést szorongat a fogai között s mindkét kezében egy-egy pisztolyt lóbál. – Úgy, ahogy mondom – ismételtem meg –, itt most minden az ő útját egyengeti. Csak tudnám, mi a titka.

– Ismeri az ősi trükköt. A demagógia akkor hat igazán, ha jó adag igazságot is tartalmaz.

– Hát persze, egy ilyen elpusztult országban nem is lehetne másképp.

– Talán mégis – villantotta ki a fogait.

Vállat vontam, felhajtottam a ginemet. Nem volt kedvem belekapni a politizálásba, különben se konyítottam hozzá valami sokat. Azt azonban nem eresztettem el a fülem mellett, hogy ő is „állat”-nak titulálta a verőembert, akárcsak a kis nő tegnapelőtt, és megengedtem magamnak a sötét viccet, hogy a fantomképre közömbösen megjegyezzem: – Ez akár én is lehetnék, nem gondolod? – azzal kikapcsoltam a készüléket.

Néhány percig ismét csak szótlanul figyeltük egymást. Úgy éreztem, nem bánná, ha elmennék, ugyanakkor volt valami várakozásféle is a szemében, ahogy a cserépkályhához húzódva, mintha fázna, rajtam tartotta a tekintetét.

Újból töltöttem magamnak (ő egy kis szemintéssel elhárította), kiittam, és óvatosan megszólaltam: – Hallottad, mit kérdezett tőlem Füles?

– Hallottam.

– No és?

Hallgatott, a homlokát ráncolta.

– Mondd – kérdezett vissza, válasz helyett, – honnan van mostanában ennyi pénzed?

– A feketemunkát néha jól megfizetik.

– Ez a kerékpár szerintem többe került, mint az én egyhavi fizetésem – nominálisan.

– Többe bizony – helyeseltem –, és nem is akármennyivel.

Felsóhajtott, a fejét rázta. – Tudod, hogy nem szoktam panaszkodni, de most már valóban csak egyik napról a másikra élünk. Te meg amint pénzhez jutsz, ilyesmire herdálod…

– Herdálom? – pillantottam rá szelíden. – Azzal, hogy a Kicsinek örömet szerzek? – de nem hogy haragudtam volna rá, inkább gyönyörűséget okozott ezzel a letolással: akaratlanul is egy feleség szemrehányása volt ez a férjének.

Ő is ráeszmélhetett, mert zavarba jött.

– Ne forgasd ki a szavaimat, kérlek – mondta szigorúan. – Jól érted te, miről beszélek. Én nem tudom neki biztosítani azt, amire az ilyen ajándékaiddal rákapatod. Természetesen a te dolgod, hogy a pénzed mire költöd, nincs jogom beleszólni, de azt tudnod kell, hogy itt egyre kevésbé fut a szekér, és én már nem tudok többet vállalni. Nem fér bele az életembe.

Tudtam, hogy sokat vállal, az iskolai munkája mellett a magántanítványok, az óraadások a természettudományi karon, a szabadegyetemi előadások (az egyetem egyébként másfél évre visszamenőleg tartozott neki az óradíjakkal), de tudtam azt is, hogy igencsak elkeseredettnek kell lennie, ha elmondta, amit most elmondott. Amióta különválva éltünk, ez volt talán az első eset, hogy panaszt hallottam tőle. Anyagiakról amúgy se szokott szó esni közöttünk. Cserébe azért, hogy a lakást rájuk hagytam, sose fogadta el a váláskor megítélt tartásdíjat, ha pedig nagyritkán nagyobb összeghez jutottam következetesen elzárkózott, hogy egy fillért is kapjon belőle. „Adj a fiúknak egy kis zsebpénzt, azt nem bánom, de ezt a mi trojkánkat

én is fönn tudom tartani” – és kárbaveszett igyekezet lett volna szembeszállni a büszkeségével.

Elnéztem szép, barna fejét, ezt az érett, komoly, súlyos női fejet, amelyet a szeme sarkában sokasodó, finom szarkalábak valahogy még jelentékenyebbé tettek, és arra gondoltam, hogy olyan ez az asszony, akár a nemes fajbor, az idő csak zamatosabbra érleli. Elmosolyodtam azon, ahogy ott áll a kályhánál lehajtott fejjel, kissé előre ejtett vállal, összekulcsolt kezét az ölébe ejtve, mint egy megfáradt parasztlány.

– Nagyon boldogtalan vagy? – kérdeztem csendesen.

Kikerekedett szemmel bámult rám, még a szája is megnyílt ámulatában.

– Te megbolondultál! – nevette el magát. – Hogy jut eszedbe ilyesmi?… Boldogtalan, én? Két ilyen fiúval? – és úgy ragyogott rám a szeme, ahogyan már régóta nem.

Ezzel mindig megigézett. Mert két csudát ismertem én életemben, a csapolást a martinban, meg az ő szeme ragyogását. Azt hiszem, egyenest a lelkéből fakadt: nemcsak a szeme, az arca, de egész lénye felizzott és átfényesedett tőle.

– No, persze a fiúk… – dünnyögtem, pedig most nem ők, hanem az első találkozásunk idéződött fel bennem, a megismerkedésünk azon a bizonyos tanár­képzős-ifjúkohász bálon ott, R.-ben, a főiskolán, huszonhat esztendeje, ahová tulajdonképpen hívatlanul, csak egyik barátom unszolására mentem el, mert akkor engem már felküldött a gyár a nehézipari egyetemre. Ott ültem az ismerős srácok között az aulában felállított, hosszú asztalnál, amelyet a hangulat emelkedtével már bontogatni kezdtek, hogy kellő helyet teremtsenek a tánchoz, és akkor az asztal túloldalán váratlanul fölemelkedett egy szép szál, sudár lány, kezében pezsgős pohárral, arcán fojtott mosollyal, s ragyogó szemét merészen rám szegezve azt kérdezte, megengedem-e, hogy ő mint a képzősök ifititkára én rám ürítse a poharát, így kívánva személyemben valamennyi fiatal martinásznak jó munkát, szép jövőt és boldogságot…

Nem volt szebb és becsesebb emlékem ennél. De fájóbb se. Hiszen nemcsak az idő múlására, visszafordíthatatlan öregedésünkre figyelmeztetett, hanem megtépázott sorsunkra, elragadott illúzióinkra is. És most mégis úgy láttam, talán esélyünk nyílik arra, hogy visszaszerezzünk valamit abból, ami elveszett.

– De hát éppen a fiúk – folytattam –, épp ők oldották meg a problémát…

Szemében már kialudt a ragyogás, az arca újból mozdulatlanná vált. – Miféle

problémát? – kérdezte egykedvűen.

– Átvágták a gordiuszi csomót. Ha visszajönnék… ha visszafogadnál… nem lenne többé akadálya, hogy megpályázd az r.-i állást. Ilyen egyszerű.

Nem mondott semmit, csak a szemét hunyta be.

Felálltam és odaléptem hozzá. Talán behunyt szeme tette, talán a fáradtsága, amelyet már meg se kísérelt titkolni, egyszerre végtelenül keserűnek és csüggedtnek látszott.

– Mondd – kérdeztem –, mi a baj?

Nem válaszolt, bennem pedig természetesen kelt a mozdulat, hogy odahajoljak, és megcsókoljam a halántékát, majd domború, fényes szemhéját. Nem rándította el a fejét, az arca se rezdült.

És az ajkát se vonta el, amikor gyengéden megcsókoltam. Csupán ennyit kérdezett: – Mire jó ez?

– Szeretlek.

Fanyarkás fintor rezzent a szája szélén, de semmit se szólt.

– Soha nem szerettem mást, csak téged…

Most egy pillanatra kinyitotta a szemét, és megláttam benne az előkívánkozó, gúnyos kérdést, amit azonban ízlése és önérzete nem engedett kimondani: „Soha? Akkor se, amikor magamra hagytál egy négyéves meg egy tizenegy éves gyerekkel?”

– Nagyon magányos vagyok ám én nélküled, Erika – vallottam be.

– Ezen akkor kellett volna elgondolkodnod – vetette oda már ismét csukott szemmel.

– Azóta jöttem rá.

– Elkéstél.

Most én hallgattam egy sort.

– Talán van valakid? Ha ugyan szabad ilyet megkérdezni…

Kis szünet után felelte: – Nem szabad.

így, el-elakadva, jókora hallgatásokat közbeiktatva beszélgettünk, ha egyáltalán beszélgetésnek volt ez nevezhető, és olyan halk hangon, hogy szinte már suttogásnak hatott.

Úgy éreztem, itt az ideje, hogy visszatereljem a lényegre a szót.

– Meg kell beszélnünk egymással a dolgot – kezdtem, de ő nem könnyítette meg a próbálkozásomat.

– Mi beszélnivalónk lehetne nekünk egymással?

– Füleséknek tökéletesen igazuk van – magyaráztam. – Ha visszajöhetnék, te gond nélkül taníthatnál R.-ben, hiszen én itt vagyok velük. Más dolgom úgy sincs, és még az a jóérzésem is megvolna, hogy valaki mégiscsak hasznomat veszi. Miért nem akarod belátni, hogy ez az egyetlen ésszerű megoldás?

Olyan mozdulatlan volt az arca, hogy még csak abban sem lehettem biztos, egyáltalán odafigyel-e rám. Márpedig számomra mindennél fontosabb volt, hogy elgondolkozzék rajta, és kedvezően döntsön.

– Nem kérek én tőled semmi falrengetőt – folytattam türelmesen –, a világért se kérek olyasmit, amit nem akarsz, amitől idegenkedsz, vagy amire még nem készültél fel magadban. Még csak azt se mondom, hogy költözzünk össze újból. Nem mondom, hogy próbáljuk meg újrakezdeni azt, amit én szúrtam el. Bízzuk az időre. Nem kellene feladnod ezt a lakást, és nekem se az enyémet. Sőt, ha akarod, egyelőre csak azokon a napokon laknék itt a srácokkal, amikor te nem vagy idehaza. Azután majd meglátjuk…

– Kérlek, ne beszélj gyerekségeket! – szakított félbe.

Megütközve néztem rá.

– Gyerekség? – s meg voltam bántva. – Mi ebben a gyerekség?

– Te világéletedben úgy képzelted, hogy bármit teszel is, ami rosszul sül el, az később meg nem történtté tehető és megbocsátható.

– Vagyis… nem bocsátasz meg?…

– Nem arról van szó, hogy én megbocsátok-e, vagy sem, hanem arról, hogy ezek a fiúk nem bábok, akikkel kedved szerint eljátszogathatsz.

– Én úgy vettem ki a szavaikból – feleltem kissé feszesen –, hogy szívesen fogadnák, ha az apjuk visszatérne.

– Csakhogy ezt elfelejtették előbb megvitatni az anyjukkal – vágott vissza. – És az anyjuk se az a valaki, aki ide-oda tologatható.

Most már nagyon zavart, hogy nem látom a szemét. Az arca kifürkészhetetlen volt.

– Önérzeti kérdést csinálsz belőle?

– És ha azt tenném?

Ingoványos talajra tévedtünk. Tudtam, ha a büszkeségébe ütközöm, hiábavaló minden szó, minden érv.

Megint csak hallgattunk néhány percig.

– Végeredményben mit akarsz? – szegeztem aztán neki szelíden. – Meg tudod mondani?

– Meg. Azt, hogy most menj el.

– Rendben van – bólintottam elmegyek. De holnap találkozni fogunk, és akkor majd kereken megmondod: széna-e vagy szalma! Ezzel, ha még emlékszel rá, amúgyis tartozol nekem egy ideje. Én pedig ragaszkodom hozzá.

Rám pillantott, szemében-ajkán félig ironikus, félig hitetlenkedő mosollyal. – Ragaszkodsz? Még hogy te… ragaszkodsz?

– Igen, jól hallottad. És ezúttal nem térhetsz ki. Holnap háromkor alkalmas?

– Holnap háromkor még tanítok.

– Oké, akkor ötkor. Eljössz hozzám, és mindent tisztázunk.

Fölegyenesedett, vállát kifeszítette és villogó szemmel nézett rám. Olyan magas

volt, hogy csaknem vízszintesen találkozott a tekintetünk. – Szóval ez a módja annak, hogy valaki szobára hívja a volt feleségét?

– Nem szobára, hanem hozzám – mondtam szárazon. – És semmiféle ajánlatot nem tettem.

– Az lenne csak a nagy show, az én koromban!

– Most panaszkodsz vagy kérkedsz? – s olyan pillantást vetettem izmos, gömbölyű nyakára és a könnyű blúzban ingerlőén duzzadó mellére, hogy belepirult.

– Vagy inkább mórikálod magad?

De máris megbántam, amit mondtam. Semmi más nem tükröződött most az arcán, csak sebzettség és gyötrelem. Az ajka tépetten legörbedt és megremegett.

– Nagyon megváltoztam én. Jobb, ha tudod. Makacs és megrögzött lettem, mint egy öregasszony. És frigid. Soha többé nem tudnék együtt élni, egy ágyban hálni valakivel. Veled se. Megkérgesedtem…

Megfogtam a kezét, olyan volt, akár a jégcsap.

– Akkor is beszélnünk kell…

– Nincs miről – rázta a fejét. – Bennem eltörött valami. Túl sprőd voltam… Megroppantam. Gyógyszereken élek…

– Hozzászoktál, hogy egymagad cipeled a terheidet – magyaráztam. – De ha ez túlságosan sokáig tart, a feszültség elviselhetetlenné válik. Nálad pedig, úgy látszik, megközelítette az elviselhetetlenség határát… Te azonban hozzám tartozol

– szorítottam meg a kezét. – Akármi történt, és akármi lesz, ez az egy, ami biztos. Csakhogy egyszer már végre ki kell beszélnünk magunkat. Értsd meg: rajtam csak te segíthetsz, rajtad pedig csak én.

De mindegyre a fejét rázogatta. Némán, elkeseredetten és reménytelenül. Kintről víg lárma csapott fel, trappolás, nevetés, harsány ugatás – csörtettek haza népeink: Füles, Kicsi meg a Tücsök kutya.

– Tehát holnap ötkor nálam – ismételtem meg fojtottan, amikor berontottak a szobába.

– Nem megyek el – súgta vissza sebesen.

Biztos voltam benne, hogy eljön.

Hazaérve egy borítékba tett üzenet várt a levélszekrényemben. „Holnapután fél tízkor a szokott helyen!” A gondosan formált gyöngybetűkkel.

Én is gondosan helyeztem el a tárcámban.

^* A regény 1-4. fejezetét 1996. decemberi számukban közöltük [vissza]

SIMOR ANDRÁS

Szerelmes szonettek

1.
Ezek a kutyaszemek nagyon búsak,
és nyugtalanok, akármerre néznek,
eget sebnek látnak, és felhőt géznek,
és legesleginkább aggódni tudnak.

Nekivághatok holnap a Tejútnak
bebarangolni egy-két csillagképet,
sebednek kínja odafönt is éget,
meteorjaim tefeléd vonulnak.

Remegve, szűkölve és iramodva
kora reggeltől a legkésőbb estig,
mint futó vad, akit vadászok űznek,

menedéket ad talán az éj odva,
és a gonosztól szívem megmenekszik,
ha megőrzőm hevét szerelmi tűznek.

2.
Már benned lakik régen egyik részem,
magamat féltve féltlek félelemmel,
lennék te hiányodtól félig ember,
együtt jutunk át betegségen, vészen.

A napjaimat betöltőd egészen,
bajod ébreszt álomból minden reggel,
bennem tiktakkol, láthatatlan vekker,
tőle ilyen kurtán furcsa beszédem.

Tehetetlenül vergődve, riadtan
lesve jelzését áltató reménynek,
halandó, míg él, bizakvást tanulna;

tenmagadat őrizd meg énmiattam,
már senki mást nem képzelek enyémnek,
csak teveled lehetek egész újra.

3.
Virrasztók éjjel álmodat vigyázva,
moccanásod neszei körülvesznek,
érezlek, hallak, a szív örül ennek,
olyan tanácstalan, létezni gyáva.

Mint vackára vad, úgy bújok az ágyba,
elmehetnék őskori kövületnek,
fönt csillagok őrzik a kihűlt csendet,
didergető a mindenség magánya.

Naprendszerekben bolyongva szeretlek,
csöpp részeként a végtelen anyagnak,
mely nem talál társat, ha nem tebenned.

Szerelmes részecskéim kiszakadnak
én szívemből és tehozzád sietnek,
ilyenkor tudom magamat magamnak.