Erdős Renée (1879-1956) e verse eddig még nem jelent meg. Ki is volt az az Irén, aki visszaadta az alkotó-asszony hitét önmagában, művészetében, az emberi jóságban, s legfőképpen: aki megmentette az életét? Zoltán Irén rajongó olvasója volt az írónőnek. Kezdetben leveleztek, később jóbarátságba kerültek egymással. Amikor Erdős Renée a negyvenes évek zsidóüldözése következtében gettóba kényszerült, Zoltán Irén meglátogatta, és bátran, furfangosan kimenekítette. Hazavitte magához Inárcsra, a saját házába, ahol Renée asszony szerencsésen átvészelte az üldöztetés időszakát.
A verset Zoltán Oszkár – Zoltán Irén unokaöccse – bocsátotta az Ezredvég rendelkezésére.
Kassai Franciska
Ha jössz: a puszta napsugarát hozod,
S földednek illatát, hajadban és ruhádon.
Kosaradban minden évad gyümölcsét,
Kancsóidban nemes óbort, amelyről
Azt mondod: visszahozza ifjúságom
S derűt lop a szívembe…
Két kezed erős, kemény, napbarnított,
A munka elvette puhaságát.
De gondosságát dús tőkéid áldják,
S meghálálják a must mézes levével –
Ragyogva jössz, ajándékhozó kézzel,
S megtöltöd kicsi kamrám
Verejtékes munkád minden kincsével.
Sürögsz-forogsz, kérdezel és mesélsz,
Körülvizsgálod házam táját,
S javítasz ott, ahol hibát találsz –
Lényed élettel tölti meg magányom,
S a siket csöndet szép hangod zenéje…
És hozod azt, ami több mindezeknél –
Ami több jóságnál és szeretetnél:
A te hited énbennem – a hited
A költőben és az emberben.
Hogy nem hiába éltem, dolgoztam és szenvedtem –
Mit lerombolt idő és a kor változása:
Elhivatásom szentelt tudatát
Hozod magaddal, s árasztod reám –
Múlt alkotásaimból, mindent mi tűz, mi fény,
És visszavezetsz elveszett magamhoz –
Irén, Irén, Irén –
Ki életem mentetted meg a vészben,
Nem hagysz elsüllyednem a feledésben.
Mint fáklya jössz s lobogsz,
Bevilágítod koldus életem,
S én ősz fejem felemelem e fényben –
Ha egymagad volnál, ki így szeret:
Akkor is érdemes volt élnem…
Most lenne százéves Louis Aragon (1897-1982) századunk egyik legnagyobb lírikusa, aki prózaíróként és esszéistaként is maradandót alkotott. A szürrealizmus megalapítói közé tartozott, s évtizedeken át a francia szellemi élet vezéregyéniségeinek egyike volt. Barátaihoz – Paul Éluard-hoz, Picassóhoz, Femand Léger-hez és a tudós ]oliot-Curie-hez hasonlóan – ő is marxistának, kommunistának vallotta magát. Egy időben tagja volt az FKP Központi Bizottságának is. Művészi nagyságát mi sem jellemzi jobban világnézeti ellenlábasának, a kiváló katolikus írónak, Frangois Mauriacnak róla szóló vallomásánál: „Óvakodom attól, hogy az élő költőkkel összehasonlítva azt állítsam, hogy kiemelkedik közülük (ami a véleményem), de a múlt legeslegnagyobbjai között könnyűszerrel ki tudom jelölni a helyét.”
Emlékét két közismert alkotásával – pártjához és feleségéhez Elsa Triolet-hez írott versével – idézzük meg, Baranyi Ferenc ez alkalomra készült, új fordításában.
Pártomnak köszönöm szemem s eszmélkedésem
Azt tudtam én csupán amit minden kölyök
Hogy szívem francia és hogy vérem színe rőt
Meg azt is hogy az éj fekete mint az ében
Pártomnak köszönöm szemem s eszmélkedésem
Pártomnak köszönöm hogy époszok üzennek
Látom Johanna sző Roland kürtjébe fúj
A Vercors-on vitéz korok emléke gyűl
Mitől a tiszta szó kardnál is élesebb lett
Pártomnak köszönöm hogy époszok üzennek
Pártomnak köszönöm hogy színes lett az ország
Pártom pártom ama leckéd életre szól
Amelytől fogva dal fogan bennem mikor
Haragszom szeretek örülök vagy ha gond rág
Pártomnak köszönöm hogy színes lett az ország
Elég csupán egy csöppnyi lábnyom
lépted nyomán s egy mozdulat
(amivel feltűzöd hajad):
s máris követlek, puszta tájon
dalt szórva szét, mint magvakat –
Elza, szerelmem, ifjúságom!
Zamatos vagy, mint drága fajbor,
s szép, mintha rámán fény remeg,
tőled kapom az életet,
amelynek szomjúsága hajszol
megtudni, hogy utam veled
rosszul végződik-é, avagy jól.
Már nélküled nevem se tudnám,
átfénylik arcod a borún,
a szél ölelni meg nem un,
megremegek, ha jössz az utcán,
akár az első randevún
egy ifjú, ki hasonlított rám…
Először ajkad, majd finom, lágy
hangod igézte lelkemet.
S ahogy tövid beleremeg
a fa, ha szárny érinti lombját:
úgy üt, ha érint elmenet
ruhámhoz-lebbenőn a szoknyád.
Igazán attól fogva élek,
amióta Te vagy nekem,
megannyi őrültségemen
átmentett biztos ölelésed.
S otthonommá lett, kedvesem,
jóságtól zöldelő vidéked.
Dolgaim elrendezve szépen
elűzted a hideglelést,
ujjaid közt kigyúltam és
– akár fénylő fenyőfa – égtem.
A csókod volt a születés,
veled kezdődik létezésem.
Elég csupán egy csöppnyi lábnyom
lépted nyomán s egy mozdulat
(amivel feltűzöd hajad):
s máris követlek, puszta tájon
dalt szórva szét, mint magvakat –
Elza, szerelmem, ifjúságom!
BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI
Tavaly és ez évben lefordítottam Francisco de Quevedo (1580-1645) száz szonettjét. Cervantes, Lope de Vega, Góngora már elfoglalta méltó helyét műfordításirodalmunkban, ám az Aranyszázad negyedik óriásának, Quevedónak verseivel önálló kötetben nem találkozhatott még a hazai olvasóközönség. Ennek a hiánynak pótlására vállalkoztam az Eötvös József Könyvkiadó jóvoltából, amely most októberben jelenteti meg munkámat Száz szonett – Cien sonetos című, kétnyelvű kiadványában. Quevedo egyaránt írt szatirikus, szerelmes, vallásos és politikai mondandót tartalmazó szonetteket. Ezekből mutatok be egyet-egyet az olvasóinknak.
S. A.
(Amintának, aki kezével elfödte szemét)
Mit tűzként elvesz, jégként adja vissza
a kéz, mely szemed elfödi előlem,
nem irgalmaz, és elhullok megölten,
míg fehér lángját szomjas szemem issza.
Tűzvésznek látlak, és úgy érzem, mintha
friss lángot innék, vulkán kitörőben,
fehér kezed ítélkezik fölöttem,
szerelmes keblem ármányt sejt, Aminta.
Ha szép szemedből a zsarnoki lángot
kezeden át küldöd szívem hevítve,
ekkora kegyre szót alig találok;
ám te kegyedben dőre, aki hinne,
jégkezet tűztől olvadozni látok,
lángot ha elolt, nem hévül a szív se.
(Figyelmeztetés Spanyolhonnak, hogy amiként sokak ura lett, olyképpen leszen sok ellenségtől gyűlölt és üldözött, s ezen okból állandó készenlétben kell állania.)
Egy Gót, ki lakott a Hegy üregében,
visszaszerzé mindkét Kasztíliánkat,
Betis és Genil minket vall urának
dicső diadal eredményeképpen.
Navarra, csel és igazság jegyében;
Aragónia, székhelye egy násznak,
Szicília és Nápoly is, akárcsak
csodás Milano, vár hódolni készen.
Szomorú halál Portugáliában
téged úrrá tőn; s egy Világ tied lett,
melyet Kolumbusz nyert az Indiákban;
ó, Spanyolhon, még böjtje lehet ennek,
egymagad sokat elvevél, hiában,
tetőled együtt mindent elvehetnek.
(Drága bort iszik, benne muslicákkal)
Germán Muslicái mézízü kortynak,
nem pimpó vagytok, hanem finom hártya,
ha tűz a pilléket magához rántja,
musticcékben lesztek zamatja bornak,
számygerezdek, atomok sorakoznak,
ittasult pöttyök, pöttömnyi madárka
magamagát irigyelt borba mártja,
méhecskék, kik szalonnát falatoznak.
Torkomban, ti szüreti drága nedvek,
kik a szőlőtő unokája ágán,
áldott lé, legbensőmbe igyekeztek,
csutkám felé evezvén, neve Ádám,
nyílik sírverme ottan mindeneknek,
mit ittatok, fizettek érte drágán.
(Bűnbánat és az Életben való csalódás miatt kicsordult könnyek)
Fut a nap alig érzékelhetően,
és közelít a rejtett s titkos óra,
megvető csönddel hull az itt lakóra
buja koromat elragadva tőlem.
Az új Élet, melyért világra jöttem,
a robusztus ifjúság hírhozója
immár mintha utolsó telem volna,
árnyék és jég közt hever kihülőben.
Az esztendők zajongva elsietnek,
ma őket siratom, és látva látom,
könnyemen és káromon mint nevetnek.
Bűnbánatomat elcserélni vágyom,
csalódásom adósa Életemnek,
rosszra várok, és nem a rosszat várom.
SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI
Elmondtak-e már minden díszítő jelzőt az Andrássy úti nekrológok, maradt-e még kimondandó elismerés századunk nagy táncos halottjának?
Valószínűleg maradt, s ebben tán nem pusztán az emlékezők hibáznak. Arra kell célozni, hogy Fülöp Viktor (1929-1997) – meglehetősen ismeretesen – a kettős magatartású személyiségek közé tartozott, s ennek megfelelően partnereiből is kettős, ambivalens reagálást hívott elő. A köznapi életben a pokrócgorombától a simogató szeretetreméltóságig terjedt a skálája, a színpadon viszont maradéktalanul teljesítette ki feladatát, lett légyen szó győztes vagy bukott hősről. Ezt a fenségbe emelkedő személyt gyászoljuk valóban, elsöpörve a napi koccanások emlékét. Idősebb színházlátogatónak kell lenni ahhoz, hogy elismerjük: Fülöp alakjával megváltozott a balettszínpad atmoszférája. Új művekről nem is szólva, még a régi darabok konvencionálisra kopott színvilága is felfrissült általa, egyszerűen az általa hordozott igazságtartalom következtében. A mese „mesébb” lett, a rabszolgavezér igazsága és áldozata sokkal nagyobb és elhihetőbb, a Mandarin többszörös kínhalála meggyőzőbb.
Be kell valamit vallani, meglehet, nem mindenki tetszésére: a magyar balettszínpadra Fülöp alakításaival vonult be az erkölcs problematikája, a küzdelem a cselekményen felülemelkedő erkölcsi győzelemig. Nagy kár, hogy e magatartás emblematikus képviselőjét, A szamurájt a fővárosi közönség alig láthatta, lévén, hogy a vendéglátó Győri Balett mutatta be a darabot. Markó Iván e „balettjében” egy elképzelt szamuráj iskolába pillantunk be, ahol az ifjú növendékek tanulják a harci fogásokat, s ahol idős mesterük kíméletlen keménységgel bevasalja tőlük a komisz tananyagot. A követelésben odáig megy, hogy egyik tanítványának halálát okozza. – A darabot a mester vívódása, lelkiismereti harca zárja.
Az élet és halál egysége Fülöp más alakításaiban is megragadható. A szintén győri produkcióban, a Haydn getanzt-ban a csoport derűsen viharzik az Évszakok zenéjére a figyelmeztető nyugvópontot Fülöp szállítja az Ős-Idő alakjában, így válik teljessé a balett, minden „sztori” nélkül. Csak a muzsika és a tánc közli egy másik világ üzenetét.
Az előbbiek mellett említést kíván többi főszerepe is, A bahcsiszeráji szökőkút, a Spartacus és A rosszul őrzött lány szerepköréből. S akkor még nem is említettük A csodálatos mandarint, amely – különböző koreográfiái változatokban! – egész színpadi pályafutását végigkísérte, s nem említettük a pályakezdő diadalmas darabot, a Bihari nótáját, amely a múlt századi nemzeti romantikának, s a verbunkos stílusnak állított sodró hatású emléket.
Itt merül fel a szokványos ízű kérdés: milyen személyes előadói stílusa volt Fülöp Viktornak? Nem menekülhetünk ugyanis az olyan benyomásoktól, hogy számos előadó kidolgoz, sőt kicsiszol magának egy előadási és magatartási formát, s mivel néhányszor bevált, állandóan azt igyekszik alkalmazni. Az eredmény: stílus helyett manír.
Viktor ettől szerencsésen mentes maradt. Általában igyekezett belehelyez kedni az adott mű stíluskörébe, mozdulati követelményrendszerébe. Azt igyekezett a legjobban kidolgozni, s nem külső magatartásformákat erőszakkal bevinni.
Talán egy ponton tapinthattuk ki, hogy „igen, ez Fülöp alakítása”, azon a ponton, hogy az átlagnál nagyobb teret adott a mozdulati szünetnek, a figyelmeztető megállásnak. Megtudhatta a néző, hogy az ő táncbeszédében szükség van vesszőre, gondolatjelre, felkiáltójelre is. S hogy a tánc nem egyszerűen a lábak darálómunkájából áll. Igen, a plasztikus tagolás dolgában többen is tanulhattak volna tőle.
Elment valaki, aki személyes erőfeszítésével, varázsával sokszor megmentette egy művészet becsületét. Becsüljük meg mi is emlékét!
Aranyág '97: anyák napi jótékonysági műsor a Magyar Televízióban. Az egyik stúdióvendég, a közkedvelt Gálvölgyi János verset mond, önmagához, hivatásához méltót. „Jó kedvet adj, és semmi mást, Uram! / A többivel megbirkózom magam…” – sorjáznak a szép gondolatok s a színművész jó stílusérzékének jóvoltából néhány percre Garai Gábor verse ragyogja be a képernyőt.
Bizony ritkán hallani manapság a korábbi – az ötvenes évek közepétől számított – három évtized egyik legismertebb és legelismertebb költőjének, az irodalomtörténeti korszakhatárt jelző 1958-as Tűz-tánc antológia címadó szerzőjének a közéleti költészet – vagy ahogyan ő maga nevezte a „közügyekben elkötelezett líra” – frontvonalbéli képviselőjének műveit.
Garai nem egyszerűen kirekesztődött vagy kiment a divatból – hisz' ez a rendszerváltást követően az ő szocialista világszemléletű, Kossuth- és József Attila-díjjal övezett munkássága ismeretében természetes –, hanem szinte teljesen – tisztelet a fent idézett kivételnek – el is felejtődött. Annak idején alig volt szavalóverseny, amelyen legalább egyszer el ne hangzott volna az Artisták, a Bizalom vagy az Új kor nyitánya, most pedig a másik véglet tanúi lehetünk: költészete – Váci Mihályéval, Simon Istvánéval és másokéval egyetemben – kíméletlenül háttérbe szorult, olyannyira, hogy csaknem negyven kötetnyi életművének – jobbára lírai hagyatékának – valós értékei, tényleges érdemei sem részesülnek megbecsülésben.
Garai Gábor tíz esztendeje – 1987. szeptember 10-én – 59. életévében halt meg. Önkéntelenül adódik tehát a kérdés, hogy vajon mit szólna az azóta bekövetkezett változásokhoz, a nem éppen az ő politikai felfogása szerint alakult új társadalmi berendezkedéshez. »Hiszen úgy vélte „a szocializmusban az alapvető szabadságjogok érvényesítésének fundamentális garanciái vannak”. Még 1984-ben is az alábbiakat írta: „A szocializmuson kívül nincs a világon olyan mozgalom, lét, forrongás, program, amely tulajdon érdekei szerint is képes lenne kivezetni az emberiséget válságai összekuszált dzsungeléból.” Vajon érezne-e elégtételt, ha látná, hogy az általa fel sem tételezett rendszerváltás előjeleiről '86-ban papírra vetett gondolatai ma, nyolc évvel a fordulat után időszerűek igazán: „Én természetesen a gazdasági reformnak sem vagyok ellenfele, sőt – elvileg – híve, legalábbis drukkere vagyok; csak az a gondom vele, hogy ennek is vannak heves, sőt hetvenkedő haszonélvezői (nem a zöldségesekre, cipészekre gondolok) és keserves kárvallottjai: csaknem mindannyian közönséges állampolgárok, mert furcsamód mi, a többség, jobbára (rosszabbjára) csak a hátrányos és „sajnálatos mellékhatásokat” észleljük, tapasztaljuk… ezzel szemben a várt és ígért előnyök (közösségeknek, egyéneknek egyaránt) egyre késnek.”
De, mint nagyon érzékeny, sérülékeny lélek, minden bizonnyal azt élné meg legnehezebben, hogy költészete, a fizikai munkát végző munkás- és paraszt-emberekkel való együttérzése „Őértük szólok én, / kik dolgaink nehezét végzik e földön: /…, kik az egyetlen / cselekvést és az egyetlen jó szót tudják bajunkra I …a munka” – Őértük szólok én, 1965), közösségi alapú etikája miatt került perifériára ebben az individuális érdekű, menedzserszemléletű, kufár szellemű korban. Hisz már az is nagy megrázkódtatást okozott számára, hogy a harmincadik érettségi találkozójukon – 1978-ban – egyik osztálytársa ekképp támadt rá: „Proletár barátokat hazudtál verseidben a karriered érdekében – nem lehet közöd hozzánk, ciszterdiákokhoz, akiket így megtagadtál.”
Pedig korábban éppen ellenkező előjelű kellemetlenségei adódtak a „vérében öt vagy hat népfajt” tudó ifjúnak. Bizony a negyvenes-ötvenes évek fordulóján nem számított igazán jó ajánlólevélnek, hogy apját az előkelő felmenőkkel bíró, enyhén szólva bohém életvitelű Marconnay Tibor költőt, 1945 után jobboldali magatartása miatt rekesztették ki az irodalmi életből, s anyja – Garay (ipszilonnal!) Etelka – egy meglehetősen jó módú, nyíregyházi polgárcsalád gyermeke volt, aki – bár előadóművészként is jegyezték – főként házitanítóskodással foglalkozott. Sokat mond, hogy Garai szülei – bár közösen alig nevelték fiúkat – Németh Lászlóékkal voltak baráti viszonyban. Leginkább azonban azért volt nehéz a helyzete, mert a nevére írt, de az államnak felajánlott 45 hold föld miatt a közgazdaságtudományi egyetemen osztályidegennek számított, s miután így a legmagasabb tandíjat kellett volna fizetnie, abbahagyta tanulmányait. A honvédségi káderlapon is kuláknak minősült, ezért hadtápírnokként, azaz munkaszolgálatosként volt kénytelen huszonhét hónapot szolgálni és építkezéseken dolgozni. 1956-ban, a MÁV-nál – mint pénzügyest és levelező bölcsészhallgatót – a munkástanács tagjának jelölték, de végül is – mert a várható koalícióból kihagyták a kommunistákat – önként visszalépett a jelöléstől.
E magatartása viszont szinte kijelölte helyét a zászlót bontó MSZMP-ben, ahová – a sandaságokat elkerülendő, némi gondolkodási idő után – 1957-ben lépett be.
1953-ban nősült. „Hitvesi csók kell most, gyerekáldás őszi vetése, / érett alma: piros, gömbölyű ép szerelem” – írta 1955-ben fia születésének évében. Ezt az örömet azonban hamarosan bánat is felhőzte, mert a kisgyerek beteg lett, elkapta a „bénakórságot”. Az ő vigasztalására (is) szólt a Kölcsey modorában 1958-ba írott, ugyancsak híressé lett Paranézis című költemény: „…Mást ne vádolj, s magad ellen se lázadj / azért, hogy megrokkantál kisfiam / …alkoss jót és jól szeress, szeresd e népet! / S nem sántikálni fogsz, de szállni szépen a fenntartó közösség közegében”.
1956-ban Zsúfolt napok címmel jelent meg az első verseskötete. Huszonhét éves volt ekkor. Későn indult, vagy korán? Sokakhoz képest későn, de lehetne sorolni ellenpéldákat is. A lényeg azonban inkább abban keresendő, hogy túl sokáig – mint a pálya- és eszmetárs, a jó barát Váci Mihály találóan írta, „feszített a pénzügyi előadói munka szürke zubbonyában” Megjárta a hivatali élet vállgörnyesztő világát, az észrevétlenségben, a hétköznapi robottól elrabolt percekben, órákban, albérleti létben küszködött a költői érvényesülésért. Mégis képes volt felülemelkedni élményein, sorsa kötöttségein, s a vádaskodás, a cinizmus vagy a kárörvendő közöny helyett a társadalomalakítás, a közösségi érdekű szocializmus szolgálatába állt: „Embert éneklek! Önnönmagunknak teljesebb, igazabb mását / ki magát naponként / teremtve kíséri a kor szigorú vajúdását” – írtaÚjesztendőre című versében 1957-ben. Ugyanekkor a hangos sikert hozott Tűztáncban így fogalmazott: „Egyetlen Rendért! – Föld-erős parasztok, / s nehéz munkások kondítják a harangot, / s veszik géptornyok és tárt ölű völgyek / mámor-süket fülükbe mennydörögitek: / Ocsúdjatok / Mentsétek meg Földet!”.
„Ezt a versemet korszakhatárnak tekintem. Nem azért, mintha akkor váltam volna kommunistává, hiszen életem eszméjét 18 éves korom táján felismertem: körülbelül ekkor ébredtem rá, hogy tiszta lelkiismerettel csak szocialista társadalomban tudok élni, »önző« érdekem tehát, hogy ennek fejlődését erősítsem. Nem voltam sértett, csak türelmetlen, amikor a társadalom, úgy tetszett nem igényli közreműködésemet: s nem lettem mámoros, csupán felelősebben elkötelezett, amikor végül is magához intett” – nyilatkozta 1965 novemberében.
A Tűz-tánccal egy egész költői nemzedék indult el egy olyan eszmevilág nevében, amely szerint az ember felelősséggel tartozik társainak, népének, hazájának, az egyetemes emberi értékek mindig védelemre szorulnak, de különösen a reményvesztettség, a világmagyarázat apokaliptikus zűrzavarában. „Míg fivéred fejét az űrbe mártva / kuvikszót sejdít, s borzad a gyönyörtől / te hallgathatsz-e békén?” – kérdezte Garai, s az ő esetében nem volt kétséges a válasz.
„Úgy kezdtem én verset írni, s máig is úgy folytatom, ahogy minden ember, nem csak költő, szavakat keres a szépségre, az elragadtatásra, a döbbenetre, megpróbálja kimondani a kimondhatatlant. […] Eddig még sohasem volt esztétikai értelemben vett költői programom. […] Emberi programom volt és van. Keresni a szót, mely közösséget teremt, áthidalja a lélek magányát, keresni a szót, az igazat, mely összeköt saját népemmel és a világ minden népével: köszönteni a tavaszt, az élet születését, a napkeltét, a szerelmet, tiltakozni a nyomorúság, a megaláztatás, a gyanakvás, a közöny, és a halál ellen” – emlékezett 1976-ban válogatott verseihez Élek még, itt vagyok címmel írott bevezetőjében. Nem más ez, mint ars poetica, még ha Garai szívesebben értelmezte is általános hitvallás gyanánt.
S ekkor már két termékeny – gyakorlatilag egyenesvonalúnak tekinthető – évtized állt mögötte. Sorra jelentek meg kötetei, egyre komolyabb beosztásokat kapott az Élet és Irodalomnál, illetve az írószövetségben, s jeleskedett a közéletben is: több cikluson át volt tagja az MSZMP Központi Bizottságának. Megkapott szinte minden díjat, kitüntetést, sokat utazott határokon belül és kívül. (Tájkép vonatból, 1961; Itália, 1961; A Goethe parkban, 1965; Párizsi posta, 1963; Északi képeslap, 1968; India, India, 1970; Négy kubai dallam, 1975.)
Azzal, hogy meglelte élete, alkotói tevékenysége célját és értelmét, azzal, hogy vállalását egyértelművé és nyilvánvalóvá volt képes formálni, mintegy jogot nyert arra is, hogy észrevegye s önmagával is viaskodva, de „tiszta szigorúsággal” feltárja saját esendőségeit, vétkeit, személyes kudarcait éppúgy, mint az elvek és gyakorlat közti ellentmondásokat, társadalmi fonákságokat, erkölcsi ficamokat is: „Valami elveszett! / Valami, valami szép / örökre elszállt, elenyész… / Valami pótolhatatlan.” (Valami elveszett, 1970); „Túl bonyolult lett a világ. / Olykor egy tiszta kijelentő mondat / ellenkezője sem igaz egészen.”) (Túl bonyolult…, 1967)
De bármiről, s bármit írt is, lelke mélyén mindig a világ otthonosabbá, értelmesebbé formálásának szándéka vezette tollát, szorongásait leküzdvén konokul hitt abban, hogy „mint saját mélyétől a tenger: / csak embertől lehet boldog az ember.” (Igen, 1974)
A hetvenes évek közepén komoly emberi, írói válságba sodródott.
Csak lassan, küzdelmesen nyerte vissza lelke, teste egyensúlyát. 1978 szeptemberében tanulmányutat tett a Szovjetunióban (Moszkvában, Üzbegisztánban, Örményországban), és oly nagyot, mélyet lélegzett a Kelet és a Dél napmelegéből, életöröméből, hogy akkor úgy érezte: van még vagy húsz évre való tenni- és írnivalója. Hiába gondolta így, csak kilenc esztendeje maradt tervei valóra váltásához.
A Tűz-tánc 2. című verse, amely 1988-ban – halála után – ugyancsak címadója lett az újabb közéleti antológiának, világlátása, eszmeisége folytonosságáról tanúskodik: „Nem tudok szólni most se mást, hiába: / ne süllyedjünk magunk költötte halálba”, de a világot gyötrő kataklizmák, elemei csapások, emberi melléfogások láttán a kételynek, a bölcs rezignációnak is nagyobb szerep jut: „Várjuk be a természetes véget, úgyis eljön. / Csak addig férjünk meg valahogy a Földön; / hogyan miképp – / nincs rá biztos receptem” – írja. Önmagához azonban hű marad, amikor kijelenti: „de nem vállalom a dezertáns reménytelenséget sem; / és hívom és várom, mi mindőnket megmenthet, / mint harminc éve hívtam: / az Egyetlen Rendet.”
Bár továbbra sem tudta tétlenül nézni a szegénység szégyenét: „…hogy rongyszedők élnek pincelakásban illegálisan, / hogy hajléktalanok hálnak a Várlépcső kazamatáiban” (Időszerűtlen – a Zápor és aszály című posztumusz kötetből, 1989) élete e szakaszában a közvetlenül politizáló írások mellett gyakoribbak lettek a természetversek (Évszakok, Tavasz Szentendrén, Májusi zápor után, Galamb és varjú, Bqrs kutyánk), az életképek (Futórózsa, Magyar monszun, Pertu), megsokasodtak az idősödő magánember kellemes érzései, unokáinak határtalan szeretetét (A vadgesztenye, A csücsök, A féltékenység, A jövevényhez, Bence), az „Édent idéző” emlékezést, a „Végső szerelem” fel-felparázsló tüzét (Szóké Kati, Hét év múltán, Folytatás) és az „Utolsó honfoglalás” sokféle, a betegséget, a halálközelség élményét is megörökítő versek: „Én jártam odaát már, a falon nincs ajtó, /[…] csak csöndes béke ringat türelmes anya-ölben; / visszatérek nyugodtan, ennél rosszabb nem érhet, tűröm, akármi rémít; nem félék semmitől sem.” (Odaát).
Érdekes és fontos szereplője lett ennek az időszaknak a Doktor Valaki, aki – mintegy az olvasó és a költő közé „Kirakodva” az utóbbi stilizált hasonmásaként – gyöngéd iróniával és öniróniával, közvetettebben volt képes a bajokra, a megoldatlan feszültségekre tekinteni (Doktor Valaki tévelygései, 1988)
Egy 1987 nyári tévéinterjújában így nyilatkozott Baranyi Ferencnek: „Azt hiszem, hogy ez a Doktor Valaki már nem fog visszatérni. Valami másnak, vagy valaki másnak kell jönnie, hogy újra meglóduljanak bennem a versek.”
Mindkét változat meghiúsult azonban – véglegesen.
„Vérbeli költő volt, tehát / két életre ajzotta föl magát: / […] Ránk maradt a mintakollekció, / s már méltán mérhető az egész a résszel: / megmarad, nem vész el” – írta ő Ladányi című versében elhunyt társa emlékezetére, s – talán nem is véletlenül – akár Garai életművének jellemzéseként is értelmezhetőek e sorok.
Nagy formátumú, a mitológián, ókori bölcseken, nyugatosokon, műfordításokon iskolázott lírikus volt, jobbára a klasszikus szabályok szerint „faragta” verseit, de tudott a kötöttségeken lazítani is. Közéleti emberként szintén míves „lantos” volt elsősorban. Mégis költészete legalább ennyire a „hasznos akarat”, a „választott hitében” tudatosan kitartó ember szellemi, etikai hagyatékaként, jeles példájaként kell, hogy fennmaradjon.
1933-ban André Malraux egy nagy visszhangot keltő regényt jelentetett meg La condition humaine címmel, amely a magyar fordításban az Emberi sors címet kapta, talán azért is, mert nálunk a „sors hona nihil aliud” mint latin kifejezés köznapi filozófiai értelmet nyert, s mint ilyen hozzákötődött az ember és közössége történelméhez. A francia „condition humaine” az egész emberi sorsot, sőt állapotot érinti, időben és tartalomban, s mint megközelítési módja pszichologikusabb és filozófikusabb jelentőségű. A szövegben az „emberi sorsról” szólunk, de ahol szükséges, mindenütt jelezzük az eltérésbeli különbségeket a francia szövegrésszel.
„A végzet nem a halál – mondja Malraux. – Mindabból áll, ami az emberben saját állapotának (condition) öntudatát kelti. Áthatja az emberi szolgaság (servitude) egyidejű öntudata és az emberek megfékezhetetlen képessége (aptitude), amellyel nagyságát e fölött meg tudja alapozni.” A regény hősei ezt a két tulajdonságot együtt képviselik, az „ember szolgaságát” vagy állapotát, és az ezt meghaladó „képességet”, még ha különböző módokon is. A megnyilvánulási formát a „belső hanghoz” kapcsolja, melyről ezt mondja: „Miután a torkunk az, amely a belső hangunkat kifejezi, ezt a könyvet La condition humaine-nek neveztem.” Ez a pszichológiai-filozófiai indítás arra utal, hogy általános jellegű állapotról van szó, amely szorosan kapcsolódik a történetileg meghatározott emberhez és lényeges vonásához, az e sors ellen lázadás lesz.
Malraux regényének megjelenése után széles körűvé vált a „condition humaine”-ről való elmélkedés az irodalomban, a filozófiában és a művészetben is.
Mi a kiindulási pont a megjelöléshasználatában? A nagy Robert-szótár szerint (P. Robert: Dictionnaire alphabétique et analogique de la langue française, Paris, 1981. I. 881.) a „condition” állapotot, természetet, helyzetet, körülményt jelöl s ebből származik az áttételes jelentés a „condition humaine” az emberre, annak természetére kiterjesztve.
Ebben az értelemben először Montaigne használja: „Minden ember magában hordja az emberi sors egészét.” („Chaque hommé porté la forme entière de l'humaine condition.”) Ehhez hozzáteszi, hogy itt minden emberről van szó, akinek „természete csodálatosan testi”. (Essais, III. fej. 2.) Az állapotot az emberi test létéhez köti, de ki is terjeszti: „Cselekedeteim szabályozottak és megfelelnek annak, ami vagyok, és állapotomnak” (condition). Itt már feltűnik a megjelölés történeti jelentősége is, hozzákapcsolja emberi létéhez, sorsához.
Pascal szembeállítja az „emberi sorsot” az Istennel: „Teljesen igaz, hogy az embert minden figyelmezteti állapotára (condition), de ezt helyesen kell érteni, mert ez nem jelenti azt, hogy minden Istenre mutat, vagy hogy minden Istent elrejti”. (Les fondements de la religion, Pensées, VIII.) Az emberi állapot nála az „unalmat, a nyugtalanságot, a bizonytalanságot” jelenti, de még inkább az „emberi természetet”, amely feltételezi a bűnt és amely ellen a kegyelem útján küzdeni kell. (.Misère de l'homme sans Dieu, Pensées, II. 127.)
La Bruyère felteszi a kérdést: „Milyen állapot (condition) a legélvezetesebb és a legszabadabb: a pásztoré vagy a juhoké?” Ebben az esetben a társadalmi „meghatározottság” játszik szerepet a sors megítélésénél.
Rousseau az Émile-ben azt fejti ki, hogy „a mi tanulmányunk tulajdonképpeni tárgya az emberi lét” (Émile, I. könyv), s ő azt akarja bemutatni az ember eredeti helyzetével és az általa elképzelt életre neveléssel.
A 19. században Michelet-nél vagy Taine-nél is jelentkezik ez a kifejezés, mégpedig abban, hogy a történelmi változások miként befolyásolják az „emberről” szóló felfogásokat. (Taine: Philosophie de l'art, II. 22.)
Így jutottunk el az ember biológiai állapotától a történelemig, s a 19. sz, végén az idealista filozófia az idő síkján veti fel az „emberi sors” kérdését.
Az embert Schopenhauer az idő változatlansága és az örök pesszimizmus légkörében látja, Nietzsche viszont az Isten halálát állapítja meg, és az embert teljes felszabadulására készteti az idővel szemben. Henri Bergson az idővel kapcsolatban az intuíció, az öntudat és az emlékezet szerepét, és az ember „kreatív” alakítását hangsúlyozza. Martin Heidegger az 1927-ben megjelent Sein und Zeit című munkájában az idő kérdését a Dasein-hez (a mindennapi léthez) kapcsolja, s a választás ügyében a szorongást jelöli meg mint általános érzést.
A német egzisztencializmus és a husserli fenomenológia hatására ). P. Sartre-nál az 1943-ban megjelent L'être et le néant-ban az ember egzisztenciáját és benne az autentikus emberi létet emeli ki. Később igyekszik Marx történelmi elemzésével egyeztetni az 1960-ban megjelent Gritique de la raison dialectique-ben, kiemelve a társadalmi változás szükségességét és akarását, kiegészítve azt az egzisztencialista filozófiával.
Ezzel a történetiséggel áll szemben mint író – és csak részben mint filozófus – Albert Camus, aki a Sziszifosz mítoszában arról elmélkedik, hogy „semmiféle morál, sem egyetlen erőfeszítés, ami nem számol a véres matematikával, mi állapotunkat (condition) meghatározza, ne indokolható.” (Le mythe de Sysiphe, Idées, kiad. 30.) Heidegerre hivatkozva említi, hogy a szorongás világában a „condition humaine” „megalázott állapot, amely ellen lázadni kell.” (U. o. 40.) Később A lázadó emberben Hergelt és Marxot elemezve a következő megállapításra jut: „A történelem célja nem az érték és a tökéletesedés példája. Ennek elve autokratív és erőszakos. (L'homme révolté, Idéen kiad. 269.) Hozzáteszi: „A történelem legfeljebb arra jó, hogy felfedezzük többek között valamely még zavaros érték meglétét, amelyben a történelmet megítélhetjük. A lázadás önmaga erre reményt ad.” (U. o. 298.) Következtetése: „Az azonnali bizonyosságban kell élni, és hallgatni vagy hazudni.” (U.o. 346.)
Erre Sartre viszont mint filozófus így felel: „A történelemnek van-e értelme? kérdezi ön, van-e valamilyen célja? Számomra a kérdésnek nincs értelme: mert a Történelem, az őt létrehozó emberen kívül, csak egy absztrakt és mozdulatlan tétel, amelyről nem lehet megmondani, hogy van-e célja vagy sem. És a probléma nem az, hogy az ember megismerje a célt, hanem az, hogy ezt megadjuk neki… Nem azon kell vitatkozni, hogy a Történelemnek vannak-e transzcendentális erényei: egyszerűen azt lehet megállapítani, hogy amennyiben ilyen van, akkor ez az ember cselekedetein keresztül érvényesül, amelyek szabályszerűen történetiek.” (Situations, V. 124.) A vita továbbra is nyitott: az „emberi sors” alakításában a történelem alapvető tényező, de ehhez hozzákapcsolódik az ember biológiai léte is, amelyet a természettudományos világkép most fedez fel s amely befolyásolja az elsőt.
Milyen következtetést lehet levonni az „emberi sors” megítéléséről a mindennapi életre vonatkozólag?
A művészetekben Émile Souriau 1956-ban egyetemi előadásban vizsgálta az „emberi sorsot” a képzőművészeti alkotásokban, s az embert többek között a természethez való viszonyában, pl. az ún. Éva motívumban jeleníti meg az egzisztencialista szorongást, viszont Zadkine Homo sapiensében vagy Picasso Fiatal lányok a tengerparton című művében véli felfedezni. „Az ember abban a természetben, amelyben él – írja Souriau – nem adott valami, hanem sokkal inkább „probléma”. Hadd tegyük hozzá, hogy „problémaszerű” a képzőművészet, a film, a színház, a zene különféleképpen reagálnak egészen máig.
Hannah Arendt a The Human Condition címmel 1958-ban megjelent könyvében, amelyet Párizsban, 1961-ben, más címmel a Condition de l'homme moderne formában jelentettek meg, három tevékenységben határozza meg a „condition humaine”-t: a munkában, a „műben” (franciául oeuvre-ben) és az akcióban, melyek gyakorlása az „aktív élethez” vezet. Ezt a három elvet ajánlja az „elidegenedéssel” szemben, mint ami szabad, demokratikus és etikailag elfogadható.
Ezt a morális optimizmust cáfolja legújabban a posztmodem filozófia, amely elveti améta-récit-t, s a tudomány új eredményeit felhasználva a relativitást, a sokféleséget és a fragmentarizmust emeli ki, s a kapcsolatokat az emberek között a kommunikáció és az információ útján kívánja fejleszteni. A „szabadnak” mondott „emberi sors” így menti fel az egyedeket a morális és társadalmi választás alól, amelyre nem ad választ.
A mi kérdésünk az, hogy a 20. században a francia regény miként ábrázolja az „ember sorsát”, méghozzá tizenkét mű kapcsán?
Tematikánk eszmei jellegű, arra keresünk választ, hogy a regény, a saját esztétikai eszközeivel, hogyan mutatja be a „conditon humaine”-t felfogásában és jelentkezésében. E tekintetben vizsgálni kell az írói intenciót, amely a munka eszmei jellegét meghatározza, még ha a megvalósításban hatása nem is egyértelmű. Azt is, hogy a világot nemcsak ész-okokkal lehet megfigyelni, hanem azokkal az érzelmekkel és indulatokkal is, amelyek az embert és környezetét körülveszik. Az író mindkettőt figyelembe veszi, s a maga víziójában egy összetett képet alakít ki az emberről, eszméiről és cselekedeteiről. Ez a kép különbözőképpen hat a korabeli és a későbbi olvasóra, akit a közízlés és annak változatai befolyásolnak. Erről az Eszme, történelem, irodalom című 1972-ben megjelent könyvemben írtam, s felhívtam a figyelmet arra, hogy az így megfogalmazott eszmetörténet a művelődéstörténet része. Később az UNESCO által megjelentetett Tendances principales de la recherche dans les Sciences sociales et humaines című munkában az esztétika kapcsán hívtam fel a figyelmet a tematikai megközelítés jelentőségére (a II. kötet 2. részében, Mouton, 1978), amely egyszerre érinti a tartalom és forma kérdését, tehát a mű egészét. Az itt következő tanulmányok ezeket az elveket követik s a „condition humaine”-t egy olyan irodalomban mutatják be, amely egyetemesebb jelentőségű, mint a magyar, s a francia nyelv útján és a fordítások segítségével szélesebb hatást gyakorol a tematika és a szépírói megvalósulás szempontjából.
* A szerző hasonló című tanulmánykötetének bevezetője: a kötet a Z-könyvek sorozatban jelenik meg a közeljövőben. [vissza]
Boldogult magvetés koromban – ez nem mezőgazdasági ténykedésemre vonatkozik (ami vajmi csekély volt: disznópásztorkodás kisiskolás nyaramon, utóbb némi szőlőhordás barátoméknál, meg persze a kötelező gyapotszedés és egyebek a gimnáziumi időkben), hanem irodalmi segédmunkálkodásom egyik fajtájára, szerkesztő voltam ugyanis hajdanán hét kerek esztendeig a Magvető Könyvkiadóban –, tehát boldogult magvetős koromban ültem egyszer egy presszóban Dudás Kálmánnal, barátságos beszélgetésben, mintegy „lecsöngetve” komolyabb tárgyalásainkat, merthogy szerkesztője voltam annak a szerb regénynek, ha nem tévedek, Erih Koš művének, amelyet az ő fordításában jelentetett meg aztán a kiadó, szót fordítva erre-arra, a jugoszláv költészet és próza magyar sorsára, itteni ismerésére meg nem ismerésére, amikor egyszer csak azt mondja beszélgetőtársam:
– Csak azt tudnám, ki az Isten találta ki, hogy ezt a vén szektás, sztálinista Zogovićot megjelentesse a Magvető?!
Hát, ez az Isten történetesen én voltam. Mondtam is tüstént. Én javasoltam kiadásra Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójának, én válogattam a verseit, s egy részüket én is fordítottam – sőt utóbb, amikor tűrhetően belemelegedtem a szerbhorvátba, s már értettem annyira „zogovicul”, hogy vállalkozhattam rá, a nyersfordítások egy részét is magam készítettem a műfordító-társaknak – így jelent meg az akkor már régóta Belgrádban élő-dolgozó Crna Gora-i (montenegrói) költőnek A szerelemről, utólag című verseskönyve Budapesten 1971-ben. Dudás egy pillanatra zavarba esett közlésemtől, de aztán elnevette magát, én is, és ezzel a dolog el volt intézve. (Akkoriban még szokás volt kölcsönös bosszúságot kölcsönös nevetéssel levezetni.) Csak épp nem feledhető, amivel hajdani író-ügyfelem mentegette magát: – Te, ne haragudj, én nem olvastam azt a könyvet, csak hát…
Nos, ez az. Ez a mindmáig oly ismerős „szabad vélemény-nyilvánítás”. Ami visszaköszön vézna glosszából és vaskos irodalomtörténetből, frontális politikai fröcsögésből és szellemesnek szánt esszéírói oldalvágásból, meggondolatlan, de amúgy jámbor kijelentésből és jól megfontolt, elvetemült kinyilatkozásból egyaránt. Ezen nem lehet segíteni. De nem is kell, nem ez a dolgunk.
Nem érdemes és nem is lehetséges minden elfogultságot vagy rágalmat vagy hülyeséget folyton visszaverni, kiigazítani, cáfolni. Érdemes inkább azokra figyelni, akikkel legalább egyben-másban remélhető egyetértés, megegyezés.
Zogovićot nem az elfogultaknak fordítottuk, fordítottam, fordítom; Zogovićról nem az elvakultaknak beszélek. Hanem csak azoknak, akik talán el is olvassák hozzáférhető írásait.
Nem csupán versei jelentek meg kötetben és néhanap a sajtóban is magyarul, hanem egy kicsiny része prózaírói munkásságának is, egyebek közt egy kisregénye a Zrínyi Kiadónál, 1983-ban. (Máig fájlalom, hogy a könyv tárgyának abszurditását előre jelző eredeti címe – A félkarú bekecs – helyett egy rossz divatszokásnak engedve, átkeresztelte a kiadó imigyen: Ott fenn, a hófödte hegyekben…)
Mellesleg megjegyezve, az a nem is csekély terjedelmű hajdani versválogatás Zogović addigi költői munkásságából ma már csupán féloldalasán képes megmutatni az 1986-ban elhunyt poétát. Élete utolsó másfél évtizedében ugyanis még nagy, nagyobb és más lírai magasságokba szállt föl – vagy talán jobb volna úgy mondani: szállt le, lelki mélységekbe, költészetével. Súlyos történelmi nyersanyag-tömb megmunkálásával teremtett, egyebek közt, egy egész könyvet kitöltő költeményciklust, ami természetesen éppúgy a maga koráról, a kései titóista korról, Jugoszláviáról, Balkánról, Európáról, e jelenkori kisvilágról, nagyvilágról is szól, mint amiképp a tényleges történelmi múltról. A zogovići „fejedelmi kancellária” (ez könyvének címe) megannyi titkáról és ezek megfejtéséről még nem is lehet fogalma a magyar olvasóközönségnek. Ez a Zogović még hátravan nekünk.
Miként a tanulmányíró Zogović is. Egykori – régi és újabb ellenlábasai által sokat s fölöttébb egyoldalúan emlegetett – ideológiai, kritikai polémiáit is összefoglalta könyvben, irodalomtörténeti igényű visszatekintésekben; de még csak nem is erre gondolok elsősorban, amikor a tudós Zogović képe dereng föl előttem, hanem például arra a munkájára, amelyikben a középkori szerb nyelvű epikus énekeket elemezte, vagy a múlt századi nagy Crna Gora-i klasszikus költő-püspök-fejedelem, Njegos munkásságát taglaló tanulmányaira.
Radovan Zogović elbeszélő prózájából korántsem csupán a partizánháború előtti és alatti kor nem lényegtelen aspektusai ismerhetők meg és fel, hanem egy szinte fantasztikusnak ható világ is megdöbbentő realitással tárul föl: az író gyermek- és ifjúkorában személyesen megtapasztalt – átélt vagy felnőtt-környezetétől hallott, áttételesen megismert –, ősi történelmi viszonyokat konzervált balkáni társadalom.
Egy olyan, nemzetségi-törzsi maradványokat és szokásokat őrző, ásót-kapát és fegyvert egyaránt forgató, hegyvidéki falusi társadalom képe, amelyik afféle „örök határvidéken” ragaszkodott szívósan a létéhez és – természetes módon – a létformájához: parasztok és pásztorok, szerb nyelvű pravoszlávok és eltörökösödött muzulmánok, albánok, sőt írónk szüleinek, felnőtt rokonságának java életében jó ideig még valódi törökök is (századunk elején még létezett Európában, a Balkánon török birodalom-maradvány!) éltek itt letelepedve, vagy csak jöttek-mentek, foglaltak és hódítottak, keveredtek és házasodtak ezen a vidéken, s Bosznia-Hercegovina felől olykor a soknemzetiségű osztrák-magyar katonaság is fölbukkant ezen a tájon.
Crna Gora tősgyökeresei még a huszadik században is táplálták magukban a nemzetségi-törzsi összetartozás érzését, s az ősidők bevett szokásának megfelelően igyekeztek eleget tenni kiterjedten számontartott rokonságukkal szemben rájuk háruló kötelességeiknek, így a vérbosszú kötelességének is.
Zogović nagy elbeszélés-trilógiájában (Veljko Ostojić krónikái) abszurdul hat, de mindamellett teljesen valóságos, hogy egy illegális kommunista szervezkedés gyanújával lefogott, és bíróság elé állított egyetemi hallgató (tehát valami egészen más, modem világba tartozó egyén) beszéli el, időtöltésül, cellatársainak a maga családi történeteként a három nemzedéken át az ő ifjúkoráig, tehát az elbeszélés „munkásmozgalmi jelenidejéig” elhúzódó s a kölcsönös visszafizetések miatt végeláthatatlannak tetsző vérbosszú históriáját. Olyannyira valóságos és átélhető az elbeszélése, hogy az olvasó előbb-utóbb azonosítja a mesélő Veljko Ostojićot az íróval – ami igaz is lehet, meg nem is, mindenesetre nem a szerző elsődleges szándéka szerint való hatás. S az elbeszélés-elmesélés jelenideje, amely csak keretként ábrázolódik a kisregény nagyságú novellatrilógiában, bizony még zavaró minőségként, idegen elemként is érzékelődhet: legalábbis nekem, aki pusztán Zogović műve iránti tiszteletből (ha úgy tetszik: magánszorgalomból, minden kiadói reménypislákoltatás híján) lefordítottam ezt a hármas „krónikát” Crna Gora közelmúltjából, nemegyszer támadt munka közben efféle érzésem.
Az érzés nem kiiktatható ugyan, de nem is bírálhatatlan: kénytelen vagyok belátni, hogy mindaz a régiség, ami Zogović prózájában ízek, illatok, tapintható kézzelfoghatóságok szintjén jelenik meg egyfajta jelenidejű valóságként, az bizony erősen kötődött az ő korához is, sőt még ő utána, halála után sem múlt ki a Balkán valóságából! A vérbosszús indulatok s „modern” szemszögből megérthetetlenül abszurd viszonylatok, reagálások földerítése nélkül nemhogy a második világháborús Jugoszlávia, a partizánháborús hősiesség és olykor „indokolatlan”, megtorló kegyetlenkedés (majd pedig mindezek továbbélése békeidőben: a politikai természetű népmozgással olyan vidékekre is kiterjedt a hatásuk, ahol a helybenlakók közt már rég nem volt „divatban” ilyesmi, a Vajdaságtól a – hírhedt lágerszigetet, Goli-otokot is magában foglaló – dalmát-horvát tengerparti vidékig) maradna rejtélyes a szemlélő előtt, hanem természetesen a legközelebbi, még be sem fejeződött balkáni múltidő is, vagyis az öldöklő Bosznia, a délszláv polgárháború. A teljesebb megértéshez ugyanis nem pusztán a vallásival keveredett nemzetiségi, de bizony még a – sokunk számára az elképzelhetetlenül eltávolodott múlt homályába vesző – nemzetségi viszonylatok, érvek és kényszerek ismerete is hozzátartozhat, szükségeltethet.
Persze, Zogović „történelmi” prózáját nem pusztán efféle aktuálpolitikai áthallásaink miatt volna ajánlatos ismerni, tágabb körben megismertetni. Irodalmi értékének csupán egy része függ össze elválaszthatatlanul ezzel; nagyobbrészt azonban független ettől. Zogović realista életábrázolásának ereje egyebek közt a sokrétűségében és sokértelműségében rejlik: sokfelé vezetheti képzeletünket, ágaztathatja el személyes tapasztalatainkra tapadón a gondolatainkat. Ahogy a jó irodalom szokta tenni.
Remélem, egyszer talán nyomdafestéket lát magyarul is a költő Zogović kései verstermése is, meg a prózaíró Zogović elbeszélő múlt idézése is, valamint az irodalomtörténész-kritikus Zogović munkásságának java is. (Hogy ehhez mily körülmények kedvező összejátszása volna kívánatos, annak számbavételétől most inkább eltekintek. Ki-ki képzelheti.)
Wojtowicz Richárd révkomáromi fényképészmester műterme a város központjában nagy forgalmat bonyolított le. Évtizedek során a család meggazdagodott. Az ifjú Richárd huszonhat-huszonnyolc éves lehetett a csehországi börtönből hazatérve. Kémkedéssel gyanúsítva került oda. Arra számított, hogy az idős Fülöp Zsigmondot még kiböjtöli, s utána hazafias érdemei és családi kapcsolatai jóvoltában ő ülhet a város polgármester székébe. Nagy csalódás érte, amikor 1938-ban, a jobb- és balparti városrész egyesítésekor a kormány a túloldali Alapy Gáspár m. kir. kormányfőtanácsost nevezte ki polgármesterré. Ettől kezdve Wojtowicz és társasága szünet nélküli intrikálásba kezdett ellene.
Balogh Miklós temetkezési vállalkozó, a törvényhatósági bizottság tagja volt leghangosabb szószólójuk. Nem múlt el ülés, hogy ne kifogásolta volna Alapy erélytelenségét a zsidók ellen sorozatosan életbeléptetett korlátozások végrehajtásánál. Nem veszi igénybe őket a közmunkáknál, lakáshoz jutott zsidó család, miközben őskeresztény magyarok élnek rossz lakásokban, téli tüzelőt vásárolhattak zsidók, megelőzve nem zsidó igénylőket; lisztkiutalást kapott zsidó pék, holott az általa sütött kenyér gyengébb minőségű, mint a keresztény pékeké, jogtalan előnyöket élvezők, flancoló nők – záporoztak a szélsőséges kirohanások, vádaskodások.
A polgármestert támadók többsége ez időben már csakúgy mint ő maga, a MÉP-hez, a Magyar Élet Pártjához tartozott vagy Imrédy híve lett, mert a volt Csehszlovákia Egyesült Magyar Pártja már nem létezett.
A polgármester igyekezett megnyugtatni bírálóit: kivizsgáltatja ezeket az ügyeket, három hónapra bevonja a pék iparengedélyét, a lakáskiutalási döntés még nem lépett hatályba – mondta védekezésül.
„A zsidók disznózsírt és húst vásárolnak, holott korábban nem ettek tréflit” – kiáltozták a városatyák.
Negyvenkettőben fokozott erővel folytatódtak az ilyen demonstrációk – Vegye igénybe a zsidókat utcaseprésre, hóeltakarításra, polgármester úr! – követelték.
Alapy, hogy nyomatékot adjon kétségbevonhatatlan hazafiasságának, egyre-másra indított élelem, cigaretta és meleg ruha gyűjtést az orosz hómezőkön küzdő komáromi honvédek részére, akciókat kezdeményezett rászoruló hozzátartozóik támogatására.
Hétről-hétre hangzottak el a város közgyűlésén zsidó iparosok, kereskedők, orvosok, ügyvédek, mérnökök nevei, akikkel szemben – mint mondották – a polgármester nem lép fel kellő eréllyel a hazafias-nemzeti szellemű közvélemény nagy felháborodására.
Alapy védekezésre kényszerült, de egyelőre fegyelmezetten ragaszkodott a törvényben megszabott előírások megtartásához, nem szánta rá magát, hogy hivatalnokai önkényeskedései fölött szemet húnyjon. Ám ahogy múltak a hónapok, mind gyakrabban meghátrált: felfüggesztett, majd visszavont működési engedélyeket, szabad folyást engedett kisajátítási eljárásoknak, szaporodtak a munkaszolgálatra való, jogsértő behívások, internálások, letartóztatások. Hatalma sem volt hozzá, hogy ezeket megakadályozza.
Közismerten buzgó katolikus hírében állt, az Actio Catolica harmincegyedik országos nagygyűlésének egyik díszelnöke volt, pápai kitüntetésben részesült, megkapta a Szent Gergely Rend nagykeresztjét a csillaggal. Mit válaszolhatott a fanatikus antiszemita Balogh Miklós interpellációjára, aki kifogásolta, hogy a városban sok a gyanús idegen? „Ez rendőrségi hatáskörbe tartozik – mondotta – rajtam ne kérjék számon.” „Növekszik a zsidó lakosok lélekszáma – folytatta a temetkezési vállalkozó, – noha a természetes szaporodás bizonyíthatóan csökken.” „A jelenség csak a beszivárgással magyarázható” – kommentálta a közgyűlés viharossá vált hangulatának okát Nehéz Ferenc újságíró a helyi lapban. Ez a jótollú fiatalember – apró növésű, de nagyra törő ambíciójú komáromi Goebbels – Wojtowiczék barátja és készséges támogatójaként elérte, hogy negyvenegyben a körösmezei-galíciai első deportálások idején a csendőrség néhány régi komáromi családot is odahurcolt, ahol az Einsatz-gruppe C nevű SS-különítmény egy szálig lemészárolt és tömegsírba hányatott tizennyolc-húszezer embert.
Wojtowiczék gyűlölete a polgármesteri székből kimozdíthatatlan Alapy ellen negyvenháromban a tetőfokához közeledett. Az ifjú Richárd – akkor már apjával együtt a nyilaspárt tagja – bejelentette: Lakás céljára igényt tart a műtermükkel szomszédos Nádor utcai ház emeleti helyiségeire, melyekben addig a feloszlott Úri Kaszinó működött. A polgármester keresztülhúzta a nagy étvágyú, gazdag família számítását, a főúri lakást közcélra kívánta hasznosítani.
Néhány hónap telt el, és bekövetkezett a gyászos esemény: az ősmagyar város utcáin német tankok dübörögtek, a Gestapo túszként elhurcolta azokat a zsidó polgárokat, akiknek vagyonát, pénzét, aranyát és minden értéktárgyát „helyi szakértők” közreműködésével felkutatta, elrabolta. A város vezetősége parancsot kapott a zsidó családok összeköltöztetésére. Alapy ellen újabb roham indult: azzal vádolták, hogy csak vonakodva hajtja végre az utasításokat. A kijelölt városrész keresztény lakosait nem lehet egyik napról a másikra kimozdítani otthonukból még akkor sem – nyilatkozta –, ha a jobb módú zsidók lakásaiban kedvezőbb körülmények közé kerülnek.
Június közepére így is befejeződött a zsidók gettóba zárása. A városból és a környező helységekből mintegy ötezer lélek került oda. Tizenharmadikán, majd tizenhatodikán a fullasztóan zsúfolt vagonokban Kassán át valamennyiüket lengyel területre, Auschwitz gázkamráiba szállították. Az ideiglenesen életben hagyottakat kényszermunka-táborokba vitték. A túlélők száma nem haladta meg a kétszázat.
Alapy Gáspár július végén nyugdíjaztatását kérte a közgyűléstől. Kérését teljesítették és elfogadták a javaslatot, hogy a leköszönő polgármestert ötezer pengő jutalomban részesítsék. Búcsúzóul bejelentette: megromlott egészségi állapota miatt vonul vissza a közélettől. Mint a helyi Vöröskereszt elnöke szeptemberben még egy utolsó gyűjtést kezdeményezett a frontokon harcoló komáromiak megajándékozására.
A nyilas hatalomátvétel napjaiban plakátok jelentek meg a falakon, rajtuk ez a szöveg volt olvasható: Én, idősb Wojtowicz Richárd bemutatkozom a lakosságnak mint Komárom-, Nyitra-, Pozsony-, Esztergom és Bars-Hont vármegyének a nemzetvezető által kinevezett megbízottja. Helyettesem ifjabb Wojtowicz Richárd és Romhányi Árpád testvér. (Ez utóbbi a bencés gimnázium egyik világi tanára volt.) Üdvözlöm – folytatódott a hirdetmény szövege – a Nagy Német Birodalom itteni képviselőit. (A plakát név szerint említett egy német törzsorvost és egy náci alrohamvezetőt, majd a legsúlyosabb következményeket kilátásba helyezve feltétlen engedelmességre szólította fel a lakosságot.)
A hatvan körüli fényképész „megyevezető” azelőtt semmilyen tisztséget nem viselt a városban. Magas, sápadt arcú, afféle tedd ide-tedd oda férfiú volt, aki asszonya taszigált világ életében az általa célirányosnak látszó cselekvések irányába. Egyesek tudni vélték, felesége biztatására lépett a nyilaspártba, gyakran járt Budapestre, a nyilas vezérkarhoz is bejáratos lett, mert nagy kedvteléssel fényképezte Szálasit, Csiát, Kovarczot és a többieket, bőkezűen ajándékozta őket a róluk készült képekkel.
A város zsidó lakosainak deportálása hónapokkal korábban befejeződött, de október-novemberben s érkezett még néhány szerelvény budapestiekkel, korábban visszatartott, „kivételezett” első világháborús hősökkel, elfogott munkaszolgálatosokkal, rejtőzködőkkel. A vagonok egyikébe – Wojtowiczék intézkedésére – Alapy Gáspárt is feltuszkolták. Pizsamában hurcolták el a lakásáról.
Előbb a monostori erődbe kísérték. Az arrafelé vezető úton odakiáltotta a járókelőknek: „Magyar testvéreim, ne hagyjatok, szabadítsatok ki!”
Jajkiáltása többségüknél süket fülekre talált. A jobbérzésűek hideglelős rémülettel igyekeztek minél távolabbra kerülni, hátat fordítani a szívfacsaró látványnak. A város legtekintélyesebb embere papucsban és hálóruhában tántorgott az úttesten, csizmás kísérői puskatussal taszigálták.
A Mussolini (Igmándi) úton, a rendőrség épülete előtt a hidegtől didergő, megszégyenített ember jajveszékelve könyörgött segítségért. Akik sok éven át rangjának megfelelően méltóságos úrnak szólították és bokáztak előtte, most magukat féltve hátat fordítottak neki.
A nyilas martalócok néhány más városi vezetőt is elfogtak. Olyanokat, akiknek különböző ügyekben ellentéteik támadtak Wojtowiczékkel. Begyömöszölték őket is az egyik telezsúfolt vagonba. Köztük volt a kifogástalanul jobboldali-nacionalista Nagy Nándor főispán, mert vonakodott átadni hivatalát a fényképészmesternek, és Szurovy Tibor betegpénztári tisztviselő, aki valamilyen szörnyűség láttán rosszallón a fejét csóválta.
Mielőtt a szerelvény elérte volna a birodalmi (osztrák) határt, a csendőrök parancsot kaptak, hogy a keresztény urakat engedjék szabadon. De a polgármester, aki súlyos cukorbetegségben szenvedett, s gyógyszert nem vihetett magával, a megpróbáltatásokba órák alatt belepusztult. Holtan húzták ki a vagonból, és ismeretlen helyen földelték el.
Az itt következő írás dr. Uwe-Jens Heuer jogász professzornak, a PDS (Demokratikus Szocializmus Pártja) bonni parlamenti képviselőjének cikkét ismerteti, amely a Zeitschrift Marxistische Erneurung 1997. márciusi (29.) számában jelent meg.
A német alkotmánybíróság 1996. október 24-i határozata feloldotta a Német Demokratikus Köztársaság államhatárának tiltott átlépését megakadályozó tisztek és katonák cselekedeteire vonatkoztatva az alaptörvénynek azt a paragrafusát, mely szerint csak olyan tett büntethető, amelynek büntethetőségét a tett elkövetését megelőzően törvény állapította meg. A bonni parlamentben Uwe Jens Heuer professzor szóvá tette ennek az állásfoglalásnak a jogszerűtlenségét, azonban élesen megtámadták, amiért – úgymond – száraz jogi fejtegetéssel, jogászi csűrész-csavarással kiáltó törvénytelenségeket vesz védelmébe. Válaszában a professzor kijelentette, mivel e határozat alapján embereket ítélnek el, a jogi érvelés nem mellőzhető, nem mondható, hogy politikai okokból így vagy úgy akarom. A professzor, mivel az alkotmánybírósági határozat széles körű visszhangot keltett, álláspontját hosszabb cikkben fejtette ki. A vita annyira időszerű és olyan jelentős, hogy írásának ismertetése a hazai közvéleményben is érdeklődésre tarthat számot.
A jog saját értéke
Heuer professzor elsősorban a jogi megítélés saját értékét, önállóságát veszi védelmébe. A jogtalanság, a törvénytelenség és a bűntett jogi fogalmak. Minden bíróság ítéletét természetesen lehet helyeselni vagy támadni, akár az erkölcs, akár meghatározott érdekek, gazdasági, szociális vagy politikai szempontok alapján. Nem helyes azonban ezek nevében a jogi megítélést félretolni vagy mellőzni. Nem utolsó sorban, sajnos, éppen az NDK gyakorlata mutatta meg, hogy a magasabb értékekre, a történelemre vagy a politikára való hivatkozást a tételes joggal szemben gyanakvással kell fogadni. 1982-ben az NDK-ban megjelent könyvében védte az érvényes jog szigorú megtartásának követelményét, mert „minden más álláspont azt jelentené, hogy az érvényes jog mellé objektív törvényekre, a tudomány eredményeire, a tömegek elvárásaira vagy párthatározatokra hivatkozva második, harmadik, negyedik jogot állítunk.” Őt viszont a jogi érvelés miatt ismételten formalizmussal, vagy – mint legutóbb a bonni parlamentben – jogi csűrés-csavarással vádolták.
A jog saját értékének elismerése alapvető jelentőségű egy ország alkotmánya esetében. Az NDK-ban tudományos vita folyt arról, hogy az alkotmány politikai, vagy politikai-jogi, vagy jogi dokumentum. Heuer szerint csakis az utóbbi álláspont ismeri el a jog saját értékát. így kell viszonyulni az NSZK alaptörvényéhez is. 1
Az NSZK alkotmányában az 1945-1949 közötti demokratikus átalakulás és a kialakult politikai erőviszonyok tükröződnek, amelyek ellentmondásosak voltak, de nyitva hagyták az ajtót a szocialista irányú társadalmi átalakulás irányába is. Az NSZK alkotmányában biztosított jogokat a PDS parlamenti csoportja figyelembe veszi 1990 óta tanúsított magatartásában. Most a harc azért folyik, hogy megvédjék az alkotmányt egyes alapvető jogok leépítésétől, amire a bonni koalíciós többség törekszik.
Az államok közötti viszonyt a nemzetközi jog szabályozza, amelynek érvényesítésére nincsenek hatalmi eszközök, és amely közvetlenül csak az államokra vonatkozik. A nemzetközi jog tehát nem képez második jogot az államon belül. A nemzetközi jog alapvető szabályait mind az NDK, mind az NSZK alkotmánya átvette. A nemzetközi jog elismer békeszerető államokat, ez a feltétele az ENSZ tagságnak, de nem jogosít fel egyes államokat, hogy egy másikat bűnösnek vagy jogellenesnek minősítsen.
Az alkotmánybíróság működéséről folyó parlamenti vitában az igazságügyminiszter a jog olyan kemény magjáról beszélt, amely' értelemszerűen megelőzi az állami jogot. Ez a természetjogi álláspont. Az ember természetes és elidegeníthetetlen jogaira való hivatkozás, a természetjog alapvető szerepet játszott a 18. századi felvilágosodásban, a feudális abszolutizmussal szembeni harcban. Eszméi beépültek a mai jogrendszerekbe. Nem létezik azonban minden időkre kötelező, változatlan természetjog, ami jelenleg érvényes jogot jelentene.
Jog és politika viszonyáról Heuer professzor így foglalja össze álláspontját. A jog a politika nélkülözhetetlen formája; a politikai-társadalmi ellentétek küzdőtere. Egy ország jogrendszere társadalmi termék, amelyet az állam léptet életbe mint egy meghatározott politika jogi formáját. Miközben a jog az emberi magatartás mércéjévé válik, egyidejűleg mércéje lesz a politikának is.
Jog és politika az igazságszolgáltatásban
Az igazságszolgáltatással kapcsolatban két szélsőséges nézet létezik. Az egyik szerint a jog csak a politika eszköze, amelynek nincs önálló jelentősége; a másik szerint a harmadik hatalmi ág teljesen politikamentes és jogállamiságban nem kacsint össze a politikával.
Jog és politika dialektikus viszonya élesen mutatkozik meg az alkotmánybíróságok helyzetében és tevékenységéiben. Az NSZK-ban az alkotmánybíróság döntései nagy mértékben meghatározzák a törvényes rend tartalmát, a jog értelmezését. Az alkotmánybíróság jogi formában megfogalmazott álláspontjai gyakran azt az illúziót keltik, mintha a jog határozná meg a politikát. Minél jobban belebonyolódik azonban az alkotmánybíróság a napi politikába, annál nagyobb a tekintély elvesztésének az esélye.
Az első bizalmi válság 1952-ben alakult ki, amikor az alkotmánybíróság az újrafelfegyverkezés ügyében foglalt állást a kormányzat és az ellenzék vitájában. Más, későbbi állásfoglalásai sem a jogrendszerből eredő szükségletet elégítettek ki, hanem közvetlen politikai igényekre reagáltak (pl. a Német Kommunista Párt betiltása 1956. augusztus 17-én). A két német állam egyesülése idején azonban a jogállamiság pártatlan fővédnökének képével ruházták fel. 1991. április 25-én, amikor Gerhard Riege és Uwe-Jens Heuer képviselők parlamenti felszólalásukban az alkotmánybíróság egyik döntését bírálták, Hackel szabaddemokrata képviselő azzal utasította vissza felszólalásukat, hogy mindenkinek tartózkodnia kell attól, hogy ezen a helyen – mármint a parlamentben – az alkotmánybíróságot kritizálja, és mindenki köteles megadni a szükséges tiszteletet ennek a testületnek.
Az 1994-1996 évek határozatai sorozatosan késztették bírálatra még a kormánypártok némely képviselőit is, és a jogászszakma a jelenlegi helyzetet a második nagy bizalmi válságként emlegeti. A kritika az 1996. szeptemberi jogásznapokon csúcsosodott ki. Wolfgang Schäuble, a CDU/CSU parlamenti frakció vezetője a Frankfurter Allgemeine Zeitungban cikket írt „Kockáztassunk-e kevesebb demokráciát” címmel. Ebben felhívja a figyelmet a napi politika alkotmányosításának veszélyére, és arra figyelmeztet, hogy nem szabad a parlamenti törvényhozást az alkotmányra vonatkoztatott határozatokkal helyettesíteni. A jogásznapokon Josef lsenze alábbi szavait a tekintélyes hallgatóság nagy tetszéssel fogadta: „Rövid idő alatt a bizalmat, amit évtizedeken át szereztek, hirtelen elveszítették, az egyetértés visszautasításba, a tekintély lenézésbe, a csodálat szidalmazásba váltott át.”
Ebben a helyzetben született meg az alkotmánybíróságnak a visszamenőleges hatály tilalmának részleges feloldására vonatkozó döntése.
Az 1996. október 24-i határozat
A visszamenőleges hatályú jogalkalmazás tilalmát a német alkotmány egyértelműen kimondja, és azon alapjogok közé sorolja, amelyek felmentésre jogosítanak, és amelynek megsértése ellen minden állampolgár jogi panasszal élhet. Az alaptörvény biztosítja az állampolgárt, hogy az állam csak olyan bűntettet üldöz, amelynek büntethetőségét és büntetésének mértékét a törvény a tett elkövetésének idején meghatározta. A törvény hozzáteszi: „A büntetőjogban a visszamenőleges hatályú alkalmazás tilalma abszolút… A jogállamiság és az alapjogok szavatolásában betöltött funkcióját szigorú formalizálással tölti be.” Ezek a szabályok döntőek azokban az esetekben, amelyekre az ítélet vonatkozik, mert a vád a szándékos emberölés feltételezésén alapszik. Az NDK-ban – más államokhoz hasonlóan – a törvény meghatározott és szűkre korlátozott esetekben az emberölést állami szervek által igazoltnak tekintette.
Az alkotmánybíróság mostani határozata szerint azonban a visszamenőleges hatály abszolút tilalma csak a szabályszerű esetekre vonatkozik. Az NSZK tételes büntetőjogának alkalmazási területei – szerintük – a szabályszerű esetek. Ezekre az esetekre a büntetőjog az állampolgárt feltétlen bizalmáról biztosítja, abszolút és szigorú védelmet nyújt. Ez azonban – az újabb döntés szerint – nem vonatkozik, legalábbis nem korlátlanul vonatkozik az NDK büntetőjogára. Az alkotmánybíróság azt mondja, hogy a visszamenőleges hatály tilalma elesik, ha „a másik állam”, vagyis az NDK törvénye törvénytelenségre szólít fel, bűnpártolást követ el és „a nemzetközi jog együttesében elismert emberi jogokat a legsúlyosabb módon semmibe veszi”. Ilyen esetekben az állami hatalom hordozója „szélsőséges állami törvénytelenséget követett el”. Később a szöveg „a legsúlyosabb anyagi 2 törvénytelenségről” beszél.
Most tehát – érvel Heuer professzor – a Német Szövetségi Köztársaság állampolgárának olyan „abszolút alapjoga” van, amely ennek az államnak ama polgáraira, akik azelőtt az NDK polgárai voltak, nem abszolút, mert nem minden esetre vonatkozik. A jogi feltevés itt az, hogy a formalizált törvénytelenség és az anyagi törvénytelenség nem azonos. Az anyagi törvénytelenség az, amit a tételes jogban nem határoztak meg. Az alkotmánybíróság így a tételes jogalkalmazást – úgymond – egy magasabb elvnek rendeli alá. „Az anyagi törvényesség követelménye”… „az alkotmány vezérelve”. Az alkotmánybíróság tehát a visszamenőleges hatály tilalmával először szembeállítja az anyagi törvényesség követelményét, majd levonja a következtetést: ebben az egészen különleges helyzetben „az anyagi törvényesség parancsa”, amely figyelembe veszi a nemzetközi jogban elismert emberi jogokat is, „megtiltja”, hogy a visszamenőleges hatály tilalmát a tett igazolási alapjaként használják. A bizalom szigorú védelme paragrafusának ilyen esetekben „vissza kell lépnie”.
Az alkotmánybíróság határozata ellenkezik a két német állam egyesülési szerződésével is, mert az kifejezetten utal az NDK büntetőjogának a múltbeli cselekményekre való további alkalmazására. Amikor az alkotmánybíróság kijelenti, hogy az NDK törvénytelenül járt el, akkor nyilvánvalóan túllépi saját hatáskörét, mert az nem terjed ki egy másik állam tevékenységének megítélésére.
Az 1996. október 24-i határozat fényében világossá válik a cikk első részében kifejtett elvek jelentősége. Sem a természetjog (ezúttal anyagi jognak nevezve), sem a nemzetközi jog nem képezhet második jogot az állam tételes jogrendszerével, különösképpen alkotmányával szemben. Az adott esetben az alkotmány egyik alaptételének általános érvényességét kérdőjelezte meg maga az alkotmánybíróság.
A történelmi-politikai háttér
Az alkotmánybíróság határozata vitát kavart a PDS soraiban is. Heuer professzor idézi egyik PDS-beli parlamenti képviselőtársának, Manfred Müllernek a parlamenti vita után két nappal tartott sajtóértekezleten kifejtett álláspontját. Manfred Müller cinikusnak tartja „egyedül jogdogmatikai alapon megítélni az emberiesség ellen elkövetett bűntetteket, amelyeket méghozzá a szocializmus nevében követtek el. Ha a PDS parlamenti csoportja valóban hozzá akar járulni az NDK-beli törvénytelenségek politikai-erkölcsi feldolgozásához, akkor a bűntetteket nevükön kell nevezni.” Manfred Müller később egy írásában és vitában kifejti, hogy az alkotmánybíróság döntését „jelentős civilizációs nyereségnek” tekinti, mert „világossá teszi minden állami erőszaknak és végrehajtóinak, hogy saját maguk teremtette igazolási alapok nem elegendők az egyéni eljárás minden esetben való igazolására.” A határozat – szerinte – „esélyt ad a több emberiességre”, mert „minden államot, minden parancsadót és parancsvégrehajtót, minden rendőrt és katonát arra kötelez, hogy megvizsgálja, vajon eljárása az emberi jogok nézőpontjából igazságos és törvényes-e”.
Heuer professzor véleménye szerint azonban ez az álláspont merőben téves. Az alkotmánybíróság határozata kizárólag az NDK-ra, illetve annak volt állampolgáraira vonatkozik, a Német Szövetségi Köztársaságra pedig nem. Minden államjog, az NSZK-é is elismeri, hogy meghatározott esetekben az élethez való jogot alá kell rendelni az államérdeknek. A határozattal Németországban kettős jogállás jött létre: az egyik a korábbi NSZK, a másik a volt NDK polgáraira vonatkozik. Az alapjogok azonban vagy mindenkire egyformán érvényesek, vagy egyáltalán nem érvényesek.
Az alkotmánybíróság érvelése jogilag tarthatatlan. A határozattal kinyílt egy kapu, és a vészterhes visszaforgatás lehetségessé vált. A határozat jogi konstrukciójában alig felismerhető a politikai háttér.
A döntés meghozatalánál történelmietlenül elvonatkoztattak attól, hogyan alakult ki a határon a feszültség, és mik voltak az NDK vezetésének indítékai. Ez a határ a németek által kirobbantott második világháború következménye volt, és évtizedeken át két állig felfegyverzett rendszert választott el egymástól. Ha pedig a Német Demokratikus Köztársaság fenyegetve volt létében, akkor a nemzetközi jog megengedi, hogy szükség esetén az állam önvédelme érdekében erőszakot alkalmazzon saját polgáraival szemben.
A Német Szövetségi Köztársaság 1992. évi védelempolitikai irányelvei német harci erők bevetésének indokául megnevezik „a szabad világkereskedelem fenntartását s a piacok és nyersanyagforrások akadálytalan elérhetőségét az egész világon”. Az alkotmánybíróság állásfoglalását nem sokkal követte 1996. december 13-án a parlament döntése, amely szerint harci csapatokat küldenek Bosznia-Hercegovinába azzal a feladattal, hogy adott esetben lőjenek, azt a veszélyt vállalva, hogy egyesek meghalhatnak. Itt is az élethez való jog van kockára téve, és az NSZK létének veszélye semmiképpen sem nagyobb ebben a helyzetben, mint az NDK veszélyeztetettsége volt 1961-ben.
A német igazságszolgáltatásban jelenleg kifejezésre jutó államérdek és magatartás fő indítékait Heuer professzor a következőkben látja: 1. A bosszú és megtorlás igénye a törvényesen vagy törvénytelenül az NDK-ban áldozatokká váltak részéről. 2. A politikai bűnüldözés fedezi és legitimálja a tulajdonviszonyok visszarendezésére irányuló intézkedéseket. Az utóbbi időben ezek újabb lendületet vettek, például az 1945-1949 között kisajátított földek visszavételével. 3. A „győzelem” megszilárdítására és a jövő bebiztosítására való törekvés.
Az elnyomással és a szociális leépítéssel összekötött német restaurációs és nagyhatalmi kurzus súlyos ellentéteket kelthet. A keletnémeteknek sok minden nem természetes, amihez a nyugatnémetek már régen hozzászoktak, és keleten sokaknak az az érzésük, hogy védtelenül ki vannak szolgáltatva a kapitalizmus törvényeinek. A nyugatnémetek a keletieket fokozódó mértékben bizonytalan „kantonistáknak” tekintik. Ugyanakkor Günter Grass egy nemrég megjelent írásában a mai Németország egyetlen lehetséges ellenzékét a keletnémetekben vélte felfedezni.
A Német Demokratikus Köztársaságnak bármilyen részkérdésről legyen is szó, voltaképpen egyetlen bűntettet vetnek a szemére: azt, hogy létezett. Nem tudják megbocsátani ennek az államnak, hogy hozzányúlt a tőkés tulajdonhoz. Ezért ma minden kapcsolódás az NDK-hoz – még akkor is, ha kritikus – a fennálló társadalmi rend elleni fenyegetésként jelenik meg. Ezzel szemben a politikai bűnüldözés befejezése szükségképpen csökkentené a szembenállást és oldaná a feszültségeket. 3
1 1990-ben az NDK, illetve a PDS vezető politikusai még azt remélték, hogy a két német állam egyesítése után új német alkotmányt fognak kidolgozni és népszavazással elfogadtatni. Erre azonban nem került sor. [vissza]
2 Materiális, vagyis nyilvánvaló, valóságos. [vissza]
3 E tanulmány nyomdába adásakor adta hírül a sajtó, hogy a tárgyalt alkotmánybírósági határozat értelmében, a berlini bíróság hat és fél évi börtönbüntetést szabott ki Egon Krenzre, az NDK volt államfőjére és a Német Szocialista Egységpárt első titkárára; Günter Schabowski, a berlini pártbizottság titkára és Günter Kleiber, a NSZEP PB gazdaságpolitikai osztályának vezetője pedig három-három év börtönbüntetésben részesült. (A szerk.) [vissza]
Az olasz fiatalság helyzete a nagy számok és a statisztikai átlagok törvényszerűségeit, az olasz fiatalok vitán felüli többségét tekintve sohasem volt ilyen kellemes, anyagilag – a szülők keresetének köszönhetően – konszolidált, gondtalan, szórakozásra, discóra és az élet más hívságaira irányuló, mint ma. Ám alig múlik el hétvége, hogy a Pó-síkságnak egyébként a hegyi utakhoz viszonyítottan kevésbé veszélyes szakaszai mentén települt szórakozóhelyekről hazatérő társaságokból valaki meg ne halna, és persze nemcsak a Pó-síkságra, az egyik legjobb módú Emilia-Romagna régióra vetíthetően igaz ez, ahol a disco-sűrűség meghaladja az országos átlagot, hanem sajnos másutt is szedi áldozatait az önfeledt szórakozás. A disco-környéki utak baleseti krónikájához kapcsolhatóak a bűnügyi hírek, a bűnözés jónéhány ágazata, mint a kábítószerkereskedelem és más hasonló „fekete” témák.
Az olasz társadalom, benne a fiatalok életmódja, szokásaik, felfogásuk az utóbbi évtizedekben többszörösen átalakult és megváltozott. Száz, de még harmincöt-negyven évvel ezelőtt is az olasz fiatalkorúak nem kis százalékának szülei emigrálni kényszerültek, hogy a legsötétebb nyomor viszonyaiból kitörjenek, és fel tudják nevelni gyermekeiket, el tudják tartani népes családjukat. A négy-öt gyermekes család volt a tipikus, Dél-Olaszországban még ennél is bővebb volt a gyermekáldás. Negyven-ötven évvel ezelőtt a sokgyerekes nápolyiak egy-egy fiúcskát vagy kislányt eladtak Amerikába, hogy az otthonmaradóknak legyen mit enni és túléljék a háború utáni legnehezebb éveket.
Ezen a korszakon jutott túl Itália az 50-es és 60-as évek gazdasági fellendülésével, s az ún. gazdasági csodával a hét legfejlettebb ipari ország sorába emelkedett; a legszorítóbb szociális problémáit megoldotta. Bár ifjúságának nem a száz vagy ötven évvel ezelőttiek a problémái, azért a kedvező és sok szempontból kielégítőnek, derűsnek minősíthető helyzetre árnyékot vetnek részben a modernizációs jólét újkeletű, nem eléggé kiismert – ezért nehezebben leküzdhető – ellentmondásai, részben a régi keletű krónikus munkanélküliséggel együttjáró ellentmondások, főleg az ifjúságot érintő foglalkoztatási feszültségek. A modernizáció és a jólét hozza magával, hogy a kötelező általános iskolai oktatásban gyakorlatilag mindenki résztvesz, jóllehet még mindig magas azoknak a száma (1994-95-ben az iskoláskorúak 34,7%-a), akik nem fejezik be alapfokú tanulmányaikat. A többiek viszont középfokon folytatják azokat, és a felsőoktatásban is nagy számarányban vesznek részt. Nem ritkán ki is tolják a végzés határidejét. A jó jövedelemmel rendelkező szülőnek meg se kottyan egy-két évvel meg-megfejelni gyengébben tanuló fiának iskolába járási költségeit, ami főleg az egyetemistáknál nagyon lényeges és statisztikailag is fontos tényező, mert az illető később kerül a munkakeresők regiszterébe. Sok egyetemi hallgató él a szülői nagyvonalúság eme megnyilvánulásával azért is, mert nehéz az egyetem után elhelyezkedni, tehát a kvalifikált olasz fiatalember életében ez az egyik legnagyobb „rizikófaktor”.
Fölöttébb kényelmetlen viszont a tanulmányok befejezését elhalasztani a középiskolások esetében, mert mind a szülő joggal várja el, hogy a „liceo” ne jelentsen akadályt fia számára, mind pedig az iskolai és a társadalmi közvélemény szigorúbb ítéletet alkot azokról, akik leverik a lécet. Ilyenkor – szórványosan, de megtörténik, – hogy a bukásnak öngyilkosság a vége.
A probléma ugyanakkor közoktatáspolitikai összefüggésekre is visszavezethető, pontosabban a közoktatáspolitikai gyakorlatnak a konkrét iskolában érvényesülő gondosságával, figyelmével elkerülhető, megelőzhető és meg is oldható. A közoktatáspolitika konkrét iskolai gyakorlata éppen az, hogy harmonizálja a diák-szülő-iskola háromszög társadalmi alapon működő és a társadalmi viszonyokat visszatükröző kapcsolatait, az oktatásban és a nevelésben a pedagógus személyén keresztül képes megjeleníteni ezt a harmonizációt. A diáköngyilkosságok ilyen értelemben jelzésszerű adatok arra vonatkozóan, hogy a közoktatáspolitikában van még mit tenni. Emlékeztetőül kell megjegyeznünk, hogy az 1968-as a lázadás határát súroló diákmegmozdulások annak idején az egyetemek mellett kiterjedtek a középiskolákra is, reformokat sürgetve az olasz iskolarendszer teljes struktúrájában. Azóta az olasz iskolaügy – amint az ismeretek robbanásával és a társadalmi viszonyok változásaival ez más országokra is áll – folytonos meg-megújuló reformhullámokat él át, ami nem a feltétlen közoktatási egészségnek megfelelő állapot.
Ebből és a reformok állandósult, Olaszországban megkerülhetetlen politikai vitájából (hiszen olyan országról van szó, amely évtizedeken át politikailag megosztott volt, kompromisszumok és konfliktusok váltogatták egymást, és csak napjainkban forrja ki magából a társadalom megújításra váró politikai intézményeinek az eddigi megosztottságot, a diszfunkciókat, a korrupció mételyét megváltoztató, új funkcionális irányokba terelő elemeit és kereteit) a konkrét iskolákra, az egyes tanulókra nehezedő nyugtalanságok és feszültségek keletkezhettek és keletkezhetnek. Ezeket egyénileg X vagy Y úgy érezheti, hogy nem tudja feldolgozni és nem tudja megoldani az előtte álló feladatot. Hozzá kell ehhez tenni, hogy 1968 óta új generációk nőttek fel. Az 1968-ban volt fiatalok ma már hovatovább nagyszülők s talán azóta is – ők és az utánuk jövők – cipelik magukkal társadalmi-politikai feszültségeiket, megoldatlan problémáikat, amelyek visszahatnak a mai fiatalokra.
Egy adott fiatal generáció felfogása, orientációs tájékozódása a világban önmagában nem érthető, csak az előtte járó generációk által képviselt tudati elemekkel együtt. A közoktatás reformja kapcsán jelen pillanatban is többek között a következő politikai dilemma merült fel: az 1996-os választásokon győztes Olajfa névre hallgató középbal koalíció közoktatási minisztere, a sienai egyetem korábbi rektora, Luigi Berlinguer – ugyanaz a család, amelynek másik ágról való sarja, Enrico az Olasz Kommunista Párt egykori főtitkára – reformcsomagja először Itália közoktatásának történetében a 20. század második felének történelmi ismeretanyagát is az érettségi vizsga penzumába sorolja. Ezt az elképzelést a reform más elemeivel együtt élesen bírálják a jobboldali történelemtanárok. Politikai vitáról lévén szó, tudni kell, hogy az Olajfa koalíciót egykori keresztény-demokraták (ma néppártiak) egykori kommunisták (ma baloldali demokraták), továbbá környezetvédők alkotják, akiket kívülről támogat a korábbi kommunista névhez és identitáshoz ragaszkodó Kommunista Ujjáalapítás Párt. A jobboldali történelemtanárok – ellenzékiségükből adódóan – nem tudják, nem akarják elviselni, hogy a Luigi Berlinguer vezette közoktatási tárca szabja meg a 20. század tanításának tananyagát, tartalmi és módszertani kérdéseit. Leegyszerűsítve és kihegyezv: nem képesek elviselni, hogy Enrico Berlinguer érettségi tétel lehet. Pedig az ő helye – és más kommunista vezetőké, pl. Togliattié – az olasz történelemben vitathatatlan, következésképp az iskolai tananyagban is meg kell kapniok méltó helyüket Mussolini, a szocialista Nenni és Pertini, a keresztény-demokrata Don Sturzo atya, De Gasperi és mások mellett. Az élet már döntött és szelektált a nevekben, és a latinok óta tudjuk, hogy az élet a legjobb tanítómester.
A napirendre került iskolareformmal meg kívánják hosszabbítani a tankötelezettségi korhatárt, a jelenlegi 14 éves korról 15 éves korig. Kialakítanák továbbá azt á rendszert, hogy fakultatíve még három évig tanulmányaikkal foglakozzanak iskolai keretekben a diákok, ami képzésük feltételeit és felkészítésüket az életre megbízhatóbban alapozná meg, egyúttal összhangba kerülne így a közoktatáspolitika azzal a társadalmilag polgárjogot nyert gyakorlattal, amit a szülők és a fiatalok is szívesen követnek – tekintettel munkábaállásuk nehézségeire –, hogy nevezetesen tanulmányaikkal töltik ki az első munkahely elfoglalásáig tartó, nem mindig rövidnek minősülő időszaknak legalább egy részét.
Ezen a ponton vágunk bele a legégetőbb, a gazdasági jóléten túl is meglévő problémák sűrűjébe. Nemcsak a biztos jövedelmű szülők kényeztetik, kényelmesítik el csemetéiket, késleltetik munkábaállásukat, hanem paradox módon a fejlett tőkés piacgazdálkodású országban, az Európai Unió kellős közepén, az európai kulturális örökség egyik legfőbb letéteményesének tekintett, a kitüntetett figyelemben részesülő, idegenforgalma miatt egyfajta kirakat-országnak számító Itáliában nem tudnak munkát biztosítani, nem tudják biztosítani a megfelelő pozíciójú önálló egzisztenciális indulást a fiatalok 10-15 százalékának. Folytonosan visszatérő jelensége ez egyébként az olasz gazdasági-társadalmi fejlődésnek, de nem egyedüli olasz specialitás. Az egész Európai Unióban növekszik a munkanélküliségi ráta, és emiatt időről-időre riadót fújnak, de az ellenszert nem találják igazán. Olaszországban az súlyosbítja a helyzetet, hogy az elmúlt évtizedek kevesebb szülése ellenére sem tudják kielégíteni a kisebb arányban munkát kereső új generációk foglalkoztatottsági igényeit. A 60-as évek folyamán 15 millió családban évente valamivel több mint egymillió gyermek született. Tíz év elteltével két millióval több családban kb. 900 ezer csecsemő jött a világra évente, majd fokozatosan csökkent a születések száma, 1992-re 562 ezret regisztráltak. Napjainkban a 70-es évek generációja lett munkaképes, ők százezrekkel vannak kevesebben mint a közvetlenül előttük levők: 1977-ben 800 ezer, 1979-ben 700 ezer volt a születési szám. (V. ö. Stato dell'Italia a cura di Paul Ginsborg, Milano 1994. 55. p.)
Mértékadó olasz napilap, a Corriere della Sera legfrissebb adatai szerint (1997. június 26.) 1997 áprilisában egy millió 232 ezer fő volt azok száma – az egy millió 72 ezer nyilvántartott munkanélkülihez képest, de a két millió 875 ezer munkahelykereső arányán belül – akik az első munkahelyüket szeretnék megtalálni. És ők többnyire a 20-30 év közöttiek.
Magyarországról nézve akár hangsúlyozhatjuk is, hogy semmi gond, mert a jól kereső, jól szituált szülők 30-40 éves koráig is megfinanszírozhatják nem kereső utódaik kedvteléseit, netán a munkanélküli segéllyel egy darabig ők maguk is viszonylag tisztesen átvészelhetnek néhány évet. De hányat? A kérdés nemcsak erről az oldaláról bonyolult. Bonyolult a szülőknek, bonyolult a munkanélküliségi sors keserű kenyerét fogyasztó discokerülő, életvitelére felelősen felkészülni kívánó fiataloknak egyaránt. Óriási teher, frusztráció elviselni ezt az állapotot, ami rendszerint személyiséglélektani problémákat, sérüléseket, életpályák kisiklását idézheti elő. A probléma társadalmi feszítettségét pedig, erkölcsi terhét, malomkő nagyságú súlyát jól érzékelteti az európai munkanélküliségi statisztikai adatokat kommentáló bíborosi nyilatkozat Carlo Maria Martini milánói érsek részéről, aki kijelentette: „Európának nincs lelke”, Európa lélektelen kontinens, mert nem képes megoldani a fiatalok foglalkoztatását.
Valaha ez a hang egyedül a politikai baloldalról hallatszott, méghozzá igen erőteljesen, egyértelműen, s ezzel, valamint más, a fiatalokhoz szóló üzenetekkel mozgósította magának és politikai hadseregének az új generációkból jövő utánpótlását. Ezek a hangok a baloldalon a jóléti állam szociális juttatásainak lebontásával mintha Itáliában is lehalkultak volna, máshol pedig alig hallhatóak.
Nem lenne szükség utánpótlásra?
Megoldódott hát az ufók rejtélye. Azt mondja a rádió, hogy a repülő csészealjak valóban léteztek, de nem a világűrből jött idegen lények, a híres zöld törpék ültek bennük, hanem az amerikai hadsereg kezdett kísérletezni effajta légi alkalmatosságokkal 1945 után. S minthogy a kísérletek nem hoztak kielégítő eredményeket, valamikor abbamaradtak.
Egy legendával kevesebb.
E legenda forrása egy amerikai légitársaság pilótájának beszámolója volt, aki 1947-ben azt állította, hogy csészealj alakú, repülő testeket látott. Az esetből óriási szenzáció lett, szemtanúk serege tudósított hasonló élményekről, s még olyanok is akadtak köztük, akik azt állították, személyesen is találkoztak a csészealjakkal érkező – többnyire alacsonynak, zöld bőrűnek, mandula formájú, merev szemekkel bámulónak lefestett – űrlényekkel, akik elrabolták őket, kísérleteket folytattak velük stb.
A szenzációkeltésben jelentős szerepet játszottak az amerikai hivatalos szervek is, amelyek mindvégig cáfolták, érzéki csalódásnak vagy tudatos hazudozásnak minősítették ezeket a híreszteléseket, s úgy tettek, mintha komoly, tüzetes vizsgálatok, anyaggyűjtések és tudományos elemzések alapján nyilatkoznának. Egy szerencsétlen tudóst, aki kimutatni vélte, hogy az ufókat valamiféle organikus energia hajtja, kuruzslásért bíróság elé is állíttattak, s a börtönben halt meg.
A divattudományok vezérképviselői is sürgősen csatlakoztak a kampányhoz; a mélypszichológia egyik irányzatának atyamestere, J. G. Jung diadalmasan mutatta fel az ufo-históriákat, mint a „kollektív tudatalatti” létezésének újabb bizonyítékait. (Noha a kollektív tudatalatti elképzelése semmivel nem tudománytalanabb, mint az organikus energiáé, Jungot persze senkinek nem jutott eszébe lecsukatni.)
E „leleplezések” és átértelmezések természetesen ellenszenzációkként robbantak a közvéleményben, s az ufo-ügy hamarosan két ellentétes (de a tőkések s a bérből-fizetésből élők társadalmi rétegeit metsző-megosztó) táborra választotta az emberiséget, a hívők és tamáskodók seregeire. A baráti társaságokban bizonyára több és hevesebb vita folyt e kérdésről, mint a neoliberális gazdaságpolitikáról, s a viták még politikai színezetet is nyertek, amikor az ufo-hívők körében szárnyra kelt az a híresztelés is, miszerint a világ kormányai összeesküdtek, hogy eltitkolják: az űrlények már régen itt élnek köztünk.
Nem akarom hosszasabban ismertetni a közismert legendakört: akit érdekel, terjedelmes cikket talál róla a Világirodalmi Lexikon 16. kötetének „UFO-irodalom” címszavánál, kisebb könyvtárnyi bibliográfiával. Ami itt töprengésre késztet, az a furcsaság, hogy a világszenzációt kiváltó, s egy külön, nemzetközileg elterjedt irodalmi műfajcsoportot is létrehozó rejtély megoldása egy szűkszavú bejelentésre korlátozódott: a magyar tömegkommunikáció tizedannyi figyelmet nem szentelt neki, mint a Hajógyári Szigeten tartott könnyűzenei fesztivál körüli hajcihőnek.
Valakik nagyon nem akarták, hogy ez a hír világszenzáció legyen.
Talán azért, mert ha nagyon tudatosodik bennünk, hogy minden cáfolat és misztifikáció ellenére igenis voltak repülő csészealjak, akkor arra is rájövünk, hogy az is igaz, miszerint e szerkezetek a köztünk élő idegenek tulajdonai voltak. Azoké, akik nem a világűrből való érkezés és a testalkat tekintetében idegenek tőlünk ugyan, de a világ népeitől mégis idegenek, az emberiség érdekeivel ellentétes, önös célok érdekében használják fel fondorlatosán felépített hatalmukat. Repülő csészealjakra és más hasonló, titkos katonai kísérletekre herdálják az emberiség munkájából származó anyagi javakat, miközben nemcsak világszerte milliók éheznek, nyomorognak, hanem az emberiség egészének életminősége messze nem éri el azt a színvonalat, amelyet történelmi munkájának eredményei objektíve lehetővé tehetnének számára.
Alantas indulatok gerjesztésével osztják meg sorainkat, arra ösztönöznek, hogy egymást tekintsük idegeneknek, ellenségeinknek, s így ne ismerhessük fel bennük az emberiségellenes idegeneket. Álhírekkel, áltudományos káprázatokkal, mesterségesen gerjesztett szenzációkkal és a valóban világérdeklődésre méltó események eltitkolásával, kishírré zsugorításával manipulálják a közgondolkodást, egymás között megkötött titkos szerződésekkel alakítják – tudtunk és beleegyezésünk nélkül – az emberi nem történelmét.
Világméretű agymosással késztetnek bennünket arra, hogy önként, a szabadság illúziójában tetszelegve mi magunk válasszuk meg őket vezetőinknek, elnyomó hatalmukat saját hatalmunknak véljük, s így a szolgáik legyünk, saját valódi érdekeink ellenére éljük le életünket. Nem egyeseket rabolnak el közülünk, hogy kísérletezzenek velük, hanem az egész emberiséget tekintik egy földgolyónyi laboratórium kísérleti populációjának.
Még az is igaz, hogy törpék, zöldszínűek, meredtszeműek. Csak épp nem külsejükben, hanem a lelkületükben.
Takács Tiborról elsőként A Pál utcai fiúk szerény hőse jutott eszembe. Bár T. T. nagy vizeket látott, sokszor a mindent elöntő gáttalan Tiszát Szegednél, meg mindenütt arrafelé, s azután nagy utaztában szerte a nagyvilágban tengereket, tavakat, folyókat, én mégis. mintha a Füvészkertben láttam volna meg őt Molnár Ferenc hőseként. Tibort ekkor Csónakosnak hívták: „A vezér pedig megszólalt: – Kinél van spárga? Csónakosnál volt. Csónakos zsebében minden volt… Volt abban bicska, spárga, golyó, rézkilincs, szög, kulcs, rongy, noteszkönyv, srófhúzó, meg isten tudja, micsoda. Elővette a spárgát, és ezt Boka rákötötte a csónak orrán levő karikára. S azzal a parton vontatni kezdték nagy lassan, óvatosan a csónakot a sziget túlsó oldala felé.” És még egy mondat a regénycsodából: „Te maradj a csónaknál, úgyis Csónakos a neved.”
Ilyennek láttam lassan ötven éve Takács Tibort, aki nem akart vezér (Boka) lenni, csak csónakvontató, hajóvontató meg csónakőrző, hogy füttyentsen, ha az ellenség közelít. Pedig hányszor lehetett volna tudása, művészete, embersége alapján vezér az irodalomban vagy bárhol másutt. Ezt a csónakos szerepet szereti a gyermek- és felnőttjátékokban. Mindenféle segédeszköz lapul az ő zsebében is, meg gondolat, poétikai tudás, szeretet a többiek iránt, szerénység szívében és agyában. Takács Tibort eddig csak tudós prózaírónak tartottam, az Örök csónak kötete után tudós költőnek is.
A költészet időjátékáról is illik szólanom. Abban a tévedésben éltem ezidáig, hogy az Örök csónak című, válogatott versek kötet T.-T. első verses kötete, amely az 1956-1996 közötti legfontosabbnak tartott verseket szedi sorba. Látom azonban a költő megjelent munkáinak felsorolásában, hogy első versei már 1946-ban megjelentek, A mindenség balladái, versek címmel valamilyen Időnk nevű kiadó gondozásában, 1946-ban, Szegeden, Takács István néven. Tévedésemet nem menti, hogy jobb lexikonok említik e kötetet, persze az álnév elhallgatásával. Bevallom, hogy az 1950-es Szabad hazában (Révai Kiadó) című verskötetet nem olvastam, holott ezután egy-két évvel a Magyar Rádióban már szerkesztette T. T. első hadtörténelmi rajzolataimat. 1950-1956 között talán nem írt verseket? – kérdem magamtól. Pedig a mostani művön is látszik az érés, a folyamatosság.
A kötet első darabja (A dévai várban) 1956 tragikus őszének metaforikus vallomása: „Én már tudom, értem, aki szóból alkot, / annak is friss vér kell, fizetni a sarcot. / …várak rontóinak adót kell leróni! / …Sírjatok, ti élők, ti befalazottak, / súlyos börtöne van a kimondott szónak, / …Nyár volt, mikor jöttem, itt most szél zúg, őszi./” Úgy látszik, hogy T. T.-re is érvényes a Poeta nec nascitur, séd fit latin elve, a költő igazán 1956 katarzisában született, s az ezután eltelt negyven év alatt jutott el mai magasába. Poézisének sarkkövei olvasatom szerint az emberi életért való ernyedetlen küzdelem, a halál legyűrésének minduntalan megújuló akarata. Korunkban, amikor nálunk első számú népbetegséggé lettek a szív- és érrendszeri betegségek, s ebben esnek el a legtöbben, költőnk megrendítően írja le visszafordulását a halál pitvarából: „Halálaim rámtörő álmok / mindig éjszaka támadók / vad félelmetes szorítások / így törnek össze a diók / így hasadnak ketté a szívek / és nem lehet és nincs tovább / görcsök félelmek bekerített / elmúlást hozó éjszakák / ahogy zuhantok fojtogatva / s a szív a szív védekezik / vergődöm árván elhagyatva / és már az Isten se segít /” (Halálaim. A második infarktus után.)
Az életért, a boldogabb életért találta ki a nagy utazásokat. Verse szerint az emberiség legnagyobb megaláztatásainak, szenvedéseinek színhelyeire éppúgy elutazott, mint a napfény, a csillogó művészetek városaiba, hogy lásson, tanuljon, emlékezzék századunk elfelejthetetlen borzalmaira, s az ezerévek éltető gyönyörűségére. Megismerés és tudás. Azt hiszem, mindent tud az emberről, vagy legalábbis a legfontosabbakat. Tudja, hogy Isa pur és chomou vogymuk, ezért még testamentumot is mer írni, nem úgy, mint a törpelelkűek, a zsugori uramék, az osztozkodók, hanem imigyen: „szétszórassanak hamvaim / azon az eljövő napon / mikor már nem ver át a kín / s fájdalmam el nem mondhatom / poraimat szórjátok el / ott fent a gyönyörű hegyen / verseimre a szél felel / s nekem az lesz a kegyelem / a fákon friss levél leszek / talpak alatt leszek a fű / tavasz nyár ősz és tél leszek / és minden ami gyönyörű /” (Testamentum).
S azután a költő kitalálta a barátság, az életévfordulók köszöntését. Büszke lehetne Fábry Zoltán, Végh György, Majtényi Erik, Moldvay Győző és büszke lehet Poszler György, Létay Lajos, Novák Ilonka, Huszár Sándor, Bartis Ferenc arra, amit róluk írt az örök csónakos. Mert – hogy Nagy László szép sorát kölcsönözzem – Takács Tibor a szerelmet, a barátságot, a humanizmust, a szépet átviszi a túlsó partra, az öröklétbe. Kharón ő, egy földi világi révész, aki példaalakjával szemben mindig elegáns, nincs szakálla, szeme nem égő, inkább ragyogó, s neki nem kell megfizetni a révpénzt. Szerencsés az az ember, aki a csónakján utazhat. (Összmagyar Testület – A CÉH)
A fenti alcím egy kis „csúsztatás” a részemről, bizony. Kőháti Zsolt kitűnő könyvének, amelyet a mozgókép centenáriumának ünnepi évében – tehát 1966-ban – jelentetett meg a Magyar Filmintézet, csupán az alcíme ilyen tárgyjelölő-tárgyszerű, igazából egy Szabó Dezső nyomán választott expresszív-költői meghatározás a címe: „Tovamozduló ember tovamozduló világban”. Nem mintha a szerző különösebb megszállottja, rajongója volna Szabó Dezsőnek, csak éppen megragadta őt a letűnt világ eme letűnt írójának (jómagam legalábbis végleg letűnt szépírónak érzem Szabó Dezsőt, még akkor is, ha Hunniában – kortársától, Adytól jól tudjuk – semmiféle agyrémségeket nem lehetséges egyetlen, jólirányzott gesztussal egyszer s mindenkorra eltüntetni a közgondolkodásból, mert folyton folyvást hajlamosak az ilyenek föltámadozni), tehát a letűnt világ írójának, Szabó Dezsőnek egy 1919 februárjában közzétett tanulmánya a mozi esztétikájáról, amelyben az olvasható: „a mozi anyaga: a tovamozduló ember a tovamozduló világban”. Teljesen mindegy innen nézvést, hogy Szabó mit írt, mondjuk, Az elsodort faluban: ez a költői definíció erőteljes és hasznos, elgondolkodtató és megőrzésre, idézésre méltó.
A magyar némafilm történetének nem első összefoglalását, hanem újraírását, nem szabvány történetföltárását, hanem a tények kibővítését és újrainterpretálását, afféle „bővített újratermelését” végezte el Kőháti Zsolt ebben a könyvében. Hevesy Iván, Lajta Andor, idősebbik Magyar Bálint és Nemeskürty István munkái a legfontosabb előzményei e szép nagy munkájának. „Szándékom az – írja Bevezetőjében –, hogy a hazánkban 1896 tavaszán fölbukkanó »élő fényképet« mint civilizatorikus és művelődéstörténeti, valamint kommunikációs jelenséget a maga bonyolult összefüggésrendszerében szemléljem.” Ez pontos ugyan, de talán nem rögtön érthető mindenkinek. Eligazításul leendő olvasóinak: Kőháti Zsolt tudja, hogy a kultúra a társadalmi-politika konfliktusoknak is érzékeny, ha nem is mindig „szándékos” tüköré amellett, hogy – ezt is jól tudja szerzőnk – önálló, szuverén fejlődést mozgató, saját belső ellentmondásai is okvetlenül tekintetbe veendők, vizsgálandók. A társadalmi felépítménynek ilyen, ellentmondásos részeként veszi hát szemügyre a magyar néma mozgóképet a „tovamozduló világban”. Sajtó, irodalom, színház, vendéglátás-szórakoztatás és mindezek finanszírozása és hatósági igazgatása is szóba kerül könyvében, egy-egy elkerülhetetlen alkalommal, vagy akár többször is.
Nem idegen Kőhátitól, aki valaha a Filmkultúra című folyóirat főszerkesztője is volt, az irónia, amikor azt írja a maga történetírói – filmtörténészi – álláspontját meghatározó körülményekről: „Van egy – méltatlan – előnyöm hasonló tárgyú megközelítésekhez képest. Nem kell belefogódznom az egypártállam idején kifeszített – általam is tiszteletben tartott – vezérfonalba: járhatok szépen egymagam. Ily módon bátran és befolyástól szabadon mutathatok rá – mondjuk – a Magyar Tanácsköztársaság filmpolitikájának, filméletének esetleg korszerű mozzanataira csakúgy, mint a Horthy-korszak protekcionista, értékellenes, a kivívott eredmények nyomán újjáélesztendő magyar kinematográfiával kapcsolatos teendőket egészen a hangosfilmig halogató ügyvitelére.”
A magyar kinematográfiának az a korszaka, amit némafilmként tartunk számon, változatos, nagy konfliktusokkal terhes időszakokon keresztül váltott át a hangosfilm korába: millenniumi mellkihúzás, a századelő „boldog békevilága” Ferenc Józsefestül és Tisza Istvánostul (szerencsére Ady Endréstül is), aztán az első nagy világégés tömeges, illúziós lelkesedése és vad kiábrándultsága, a forrongások korszaka őszirózsával meg apróbb, de furcsa „rendteremtésekkel”, majd a proletárdiktatúra a maga naiv nagyotakarásával, rémisztő kényszereivel és tévedéseivel, valamint jeles értelmiségi személyiségeivel (is), aztán tiszt urak és fajvédők őrjöngése, a „konszolidáció” bethleni furfangjai…
Roppant adathalmazt görget, mozdít, világít át ez az izgalmas vizsgálódás. Nem iskolás módon. Vagy hát, ha iskolásán – kinek hogy tetszik –, akkor mindenesetre nem középiskolás fokon. Felsőn. Kőháti Zsolt monográfiája határozott „tovamozdulás” a magyar filmtörténet-írásban. (Magyar Filmintézet)
A címében sokat, átfogó „nemzeti stilisztikát” ígérő könyv szerzője a bevezetőben nem holmi pozitivista szigorral megírt stilisztikát, hanem könnyebbnek, modernnek tűnő stilisztikai tárgyú diskurzust kínál, mivel „a stilisztikát is többféleképpen lehet írni, a stílust is többféleképpen lehet bemutatni. Ehhez a magyar földrajzi és szellemi tájakon még mindig kevéssé szoktunk hozzá” (7. o.).
Első fejezetében az úgynevezett alapkategóriákat mutatja be. „A magyar nyelv stilisztikáját a következő általános, inkább kultúrtudományi, mint zártabb értelemben vett nyelvészeti alapkategóriák határozzák meg: a pragmatikai szemlélet, a nyelv történetisége, a nyelv dialogicitása, a szövegközpontúság és az ebből eredő felülről lefelé építkező rendszerezés, valamint a teljesség elve” (12. o., a kiemelések a szerzőtől). E sajátos összetételű kategóriakészlet rövid bemutatását tömör magyar stilisztikatörténet követi; Tolcsvai Nagy különösen két új akadémikus, Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály munkásságát dicséri (31. o.). A magyar nyelvelméleti és grammatikai szakirodalommal – egyébként joggal – elégedetlen (32. o.) szerző maga barkácsolt stilisztikájához egyfajta eklektikus „nyelvi modellt” (33-46. o.), majd a nemrég (a könyv kiadása óta) elhunyt Hans Róbert Jauss irodalmi hermeneutikáját méltatja (47-49. o.).
Tolcsvai Nagy könyvében előszeretettel hivatkozik a kognitív nyelvészet úgynevezett holisztikus irányzatára (pl. 13. o., 36-38. o., 206. o.), amelynek vezető képviselői az amerikai Ronald Langacker és George Lakoff. Borgesi leleménnyel azonban szerepeltet művében egy Gordon Lakoff nevű szerzőt is, akit idáig is csak ő idézett egy nemrég megjelent tanulmányában („Stílus, norma, cselekvés.” Magyar Nyelv 92[1996]l: l-ll): „Kiindulópontként annyit szükséges megjegyezni, hogy a nyelvi norma pragmatikai keretben történő értelmezése nem pusztán a grammatikai helyesség rendszerhelyességre építő magyarázatában gondolkodik, hanem a megnyilatkozás (Gordon Lakoff kifejezésével) »relatív jólformáltságát« tekinti központi kategóriának, azaz a helyesség megítélésébe bevonja a nem nyelvi komponensek szerepét is a vizsgálatba, úgy, ahogy azt az anyanyelvi beszélők is megteszik gyakorlati tudásuk alapján” (Tolcsvai Nagy i. m. 4). A Gordon Lakoff név megalkotását egyetlen dolog indokolhatja: George Lakoff egykoron valóban írt egy jelentős tanulmányt egy bizonyos Dávid Gordonnal társszerzőként (Gordon, Dávid & George Lakoff: Conversational postulates. In: Papersfrom the Seventh Régiónál Meeting of the Chicago Linguistic Circle. Chicago: Department of Linguistics, University of Chicago 1971: 63-84. Újra megjelent ebben: P. Colé & ]. L. Morgan, eds.: Syntax and Semantics 3: Speech Acts. New York & London: Academic Press 1975:83-106). Emiatt a névadás miatt hamarosan bajba lesznek a patinás Magyar Nyelv negyedszázadonként megjelenő mutatójának szerkesztői.
Nemcsak a konzervativizmusnak tulajdonítható tehát, ha az olvasó a nyelv- és irodalomtudományi divatirányzatoknak Tolcsvai Nagy-féle tárgyalását erős kritikával, fenntartásokkal fogadja. A könyv hátralevő részét, zömét a stilisztikai fogalmaknak elsősorban a 20. századi irodalomból vett példákon való bemutatása teszi ki. Az ötletszerűen összeválogatott témakört eklektikus példákon (újságcikkek, nyelvjárási szövegek, szépirodalom stb.) illusztrálja, legkedvesebb szerzője Esterházy Péter, így a szó jó és rossz értelmében egyaránt „posztmodern” stilisztikát kap az olvasó: mindenképpen divatos, helyenként érdekes szövegek olykor frappáns, olykor tökéletesen semmitmondó elemzését, bizonyos – a szerzőnek kedves – fogalmak helyenként valóban újszerű és találó, olykor bántóan triviális tárgyalását. (Gonoszkodva azt is hozzátehetnénk, hogy a sikerültebb elemzések adaptációk – de ez a kevésbé sikerült elemzések java részére is áll.)
Mivel a szerző nem törekedett a stilisztika fogalmainak szisztematikus vizsgálatára, az egyébként szépen, gondosan kiadott könyvből tulajdonképpen a tárgymutató nem is hiányzik. (Ha lenne, egészen alapvető stilisztikai fogalmak hiányoznának belőle.) A bibliográfiában természetesen George és Gordon Lakoff külön-külön szerepelnek (előbb Gordon, utána George). Jellemző módon (ez is „posztmodern” tulajdonság) a „stílusról szóló diskurzus” irodalomjegyzékében maga a szerző, Tolcsvai Nagy Gábor vezet 11 tétellel.
(Nemzeti Tankönyvkiadó)
Különös érzés lehet egy író számára, ha csaknem tíz évvel ezelőtt elkészült művét végre kézbe veheti. A kéziratot kinyomtatták, a borítón ott a neve, a cím és a kiadó, s kétszázharminc oldalon az évekig tartó munka megtestesült eredménye, amely mégiscsak így, ebben a tizennyolc centiméteres papírtégla formában az igazi, most már mehet a könyvesboltokba, az ára is rá van nyomtatva, külsőre mutatós, szép a papír, a tördelés is jól sikerült, egészen más így, mint kéziratlapokon, kicsit már idegen is, de hát hosszú volt a várakozás. Saád Katalin Csupaszon című regényéről a könyvborító annyit árul el, amennyit a nagy nyilvánosság előtt el lehet mondani: a rendszerváltás, a kiadói nyomor, a csőd hátán csőd állapot miatt késlekedett a megjelenés, de kézirat formájában sokan olvasták már, így is elhíresült. A regény története szorosan kapcsolódik az írónő életéhez, aki másfél évtizede él egy tanyán annak a falunak a határában, ahol a század első harmadában arzénes gyilkosságok sorát követték el. „A falu titkolt múltja a sors különös kihívásaként érintett. Miféle rugói lehetnek egy efféle tettnek? Mivel pedig ez a tett mondhatni közösségi volt, s az elkövetők soha nem éreztek bűntudatot – holott ez köztudomásúlag pszichikai következménye szokott lenni a gyilkolásnak –, annál kényszerítőbben sarkallt a nyomozás vágya: mi is az pontosan, ami itt, ezen a helyszínen végbement? Az izgatott a legjobban; miért és miként ismétlik meg a lányok az anyák vétkeit” – írja a szerző. A szociografikus ihletésű regényben a szerencsétlen sorsú falusi ember, Tatár Vince élettörténetéhez kapcsolódóan, a közelmúltban történt gyilkosságok indítékait keresi, melyeket vagy vagyonszerzés miatt, vagy a férfitól való megszabadulás vágyától hajtva, hasonló módszerekkel követtek el mint 1929-ben. Saád Katalinnak ez a második megjelent könyve, „Találkozások” című, 1984-ben megjelent, színésznőkről szóló esszéregényét a Szépirodalmi Kiadó nívódíjjal jutalmazta annak idején. A noran kiadó Kortársak sorozatában megjelent új regénye méltán számíthat az olvasók elismerésére.
Jehudá ben Selómó Alhariziről szóló tanulmánykötetet adott közre a Fekete Sas Kiadó, egyszerre elevenítve fel a granadai születésű, középkori héber költő, és a tanulmányíró Gábor Ignác munkásságát. Alharizi életéről igen keveset lehet tudni. Valószínűleg Andalúziában, a mórok birodalmában született 1170 körül, és 1230 körül halt meg. A 12. század vége felé Toledóba menekült az almohádok elől, ahol mecénásra lelt. Itt fordította le Harirí arab költő makámáit, melyeket később saját költészetében mintául használt. Mecénásának halála után vándorútra kelt: bejárta Franciaországot, Észak-Afrikát, Palesztinát, Szíriát és Babilóniát. Makámáit és verseit idős korában, 1220 körül „Táhkömóni” címmel gyűjtötte össze. Az ötven makáma hőse a körmönfont Hever Hakéni, aki akárcsak a költő, városról városra bolyong. A Táhkömóni szó a bibliában a bölcsek gyülekezetét jelenti, Alharizi a bölcsesség gyűjteménye értelmében választotta műve címéül. A makáma rímes próza, melybe versek voltak beleszőve. Eredetileg a régi arabok irodalmi összejöveteleit jelentette, ahol rögtönzött versekkel, elbeszélésekkel szórakoztatták egymást. Gábor Ignác Alharizi, egy középkori héber költő című tanulmányának ez az első teljes kiadása, az első rövidebb változat 1903-ban készült. Nemcsak a költő múltba vesző életútját próbálja nyomon követni, hanem élvezetes verselemzések kíséretében saját fordításában idézi a héberül és arabul egyaránt kitűnően verselő Alharizi költeményeit, makámáit, elégiáit, epigrammáit. Gábor Ignác 1868-ban született szegény zsidó családban, s budapesti és párizsi egyetemi tanulmányai után tanári diplomát szerzett. A magyar verstan megújítóját, kiváló műfordítót és irodalomtörténészt, nagyszerű pedagógust ismert s ismer el személyében a hazai és a nemzetközi tudományos élet. A magyar vers ritmusával foglalkozó, a történeti fejlődés elvének is érvényt szerző, alapvető munkáival („A magyar ősi ritmus”, „A magyar ritmus problémája”, „A magyar ritmika válaszútja”) új korszakot nyitott – és heves vitákat keltett – a magyar verstan elméletének kutatásában. Hetvenhét éves korában, 1945. január 10-én a nyilas terror áldozatául esett.
„Nem lehet tudni, hogy a párkák mikor metszik el az ember élete fonalát.” A hetvenedik születésnapját ünneplő Tilkovszky Lóránt, az MTA Történettudományi Intézete tudós kutatója, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem professzora e szavakkal kezdi történész pályájára visszatekintő, „Számvetés” című írását abban a válogatott tanulmányait tartalmazó kötetben, mellyel az egyetem köszönti a jeles évforduló alkalmából: Német nemzetiség – magyar hazafiság (Tanulmányok a magyarországi németség történetéből). A tanulmányok sorában elsőként az immár csaknem ezer éve, Szent István óta a Kárpát-medencében élő németek betelepülésével, Nagy-Magyarország gazdasági és politikai életében való szerepükkel foglalkozik. Statisztikai adatokkal is alátámasztva vizsgálja, hogyan járultak hozzá a két világháború közötti időszakban a közös haza fenntartásához, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődéséhez, amikor Trianon után már csak félmillió német maradt az országban. Külön tanulmányokban foglalkozik Magyarország 1919-1945 közötti nemzetiségi politikájával, valamint az egyházak „nemzetiségpolitikájával”. Ezután a második világháború németországi és hazai előzményeit veszi számba a Waffen SS-be való toborzástól és kényszersorozástól kezdve, majd a magyarországi németek szerepét vizsgálja a második világháborúban. írásainak második felében a hazai németség világháború utáni helyzetével foglalkozik, háború utáni kálváriájuk első stációjától – a szovjet munkatáborokba való tömeges elhurcolásuktól – kezdve az országból való kitelepítésig, és annak következményéig. Mit veszített Magyarország a németek kitelepítésével? – teszi fel és válaszolja meg a kérdést. Befejezésül a 20. századi magyarországi nemzetiségpolitikai gondolkodás jellemzőit írja le, szélesebb kitekintéssel, nemcsak a németség szempontjából. A kitűnő kötetet terjedelmes történeti kronológia és a szerző műveinek bibliográfiája egészíti ki.
„Kassák Lajost negyvenöt után a káderezőközpontba kérették.
– Kassák elvtárs – fogadta a hivatalnok –, maga írta azt, hogy A ló meghal, a madarak kirepülnek?
– Hogyne, kérem – örvendezett az idősödő mester.
– Akkor magyarázza meg, hogy mit jelent ez a cím? Szeretnénk, ha konkretizálná.
– A kérdés világos – válaszolta Kassák, és kiröpült az ablakon.”
Fráter Zoltán Legendaszerviz című kötetéből választottam a fenti kis remeket, hogy kedvet csináljak a Fekete Sas Kiadó másik újdonságában olvasható kitalált legendákhoz, frappáns eszmefuttatásokhoz. Az Élet és Irodalom hasábjain éveken át közölt írások gyűjteményében most együtt olvashatjuk a magyar irodalom jeleseiről, Csokonairól, Jókairól, Mikszáthról (róla a legtöbbször), Adyról, Karinthy Frigyesről, József Attiláról, Osvátról, és sorolhatnánk Esterházy Péterig – és sok ismert közéleti személyiségről szóló történeteket. Fráter Zoltánról – aki ha éppen nem legendákat szervizel, irodalomtörténész –, az a hír járja, hogy bár legendái mind csupa kitalációk, de csak olyan személyekről ír, akikkel volt szerencséje személyesen is találkozni. „Olvassa a Legendaszerviz hajmeresztő históriáit. Még Ön is sorra kerülhet!”
A Legendaszerviz 124. oldalán olvasható „A fogolymadarak története”, amelyből fehéren-feketén kiderül, hogy Mikszáth ellenezte az írók rendjellel való kitüntetését, míg Jókai pártolta, mert a magyar írók társadalmának megbecsülését látta benne. A vita nyilvánosan zajlott, vihart kavart, a felek összevesztek, az ország két szekértáborra szakadt. Ám nemcsak összeveszni, hanem kibékülni is tudtak: addig-addig küldözgettek egymásnak pecsenyének való fogolymadarakat, míg a százhuszonkilencediknél helyreállt a béke. így volt-e, vagy sem – Fráter Zoltán tudja, mindenesetre Mikszáth maga is ír epés megjegyzések közepette arról, hogy az „Égy az isten” címlapjára majdnem így került a név: báró Jókai Mór. A király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki Jókait, és ezzel bárói rang járt, ha a rend tulajdonosa kívánta. Jókai nem élt a lehetőséggel, Mikszáth annál inkább az apropóval: „E rendjel alapjában jelentéktelen akkora pozícióhoz képeset, melyet Jókai Magyarországon elfoglalt, egy-egy főispán szokta megkapni tízévi csibukozásért a megyeházán… A kitüntetés bizonyos előnyomulását jelentette az írói foglalkozás jelentőségének arról a helyről, ahol a tollak közül azt a kakastollat tartják a legtöbbre, mely a generálisok kalapján van; annál inkább jelentette ezt, mert Arany János szintén ezt a rendet kapta, és ezt fogja megkapni, ha egy kicsit jobban megöregszik, a Jókai kritikusa, Gyulai Pál is.” Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című híres művét ma is élvezet olvasni, különösen ha olyan igényes külsővel jelenik meg, amilyen az Unikornis Kiadó és a Kner Nyomda közös produktuma. A kiadó az 1992-ben indított nagy vállalkozás, a száz kötetes Jókai-sorozat kiegészítő köteteiként adta közre Mikszáth művét két kötetben. Az Unikomis Kiadó egyébként az idén a Nagy magyar mesemondók sorozatáért elnyerte a könyvtárak-könyvtárosok által adományozott Fitz József-díjat.
(emmi)
