GALABÁRDI ZOLTÁN

Apokrif

Hatvankilenc éves korában, 1997. augusztus 15-én halt meg Galabárdi Zoltán. Legelső – 1991. májusi – számunktól kezd­ve szerzőnk volt, az oldalainkon leggyakrabban szereplő próza­írók egyike. Tizennégy novelláját publikálta az Ezredvég­ben. Ez a tizenötödik, az utolsó.

Ez a kisded, önmagában aligha jelentős, mindazonáltal némileg bizarr törté­net­ke akkortájt esett meg, amidőn az értelmiség még képes volt önmagát meg­határozni, a munkásosztály vezető szerepét már csak ünnepi szónoklatok függe­lékeként emlegették, és az agrár­lakosság meghatározó zöme a termelő­szövetkezetektől elszármaztatott gumi­csizmában járt. Vagyis réges-rég.

Az eset egy, a külterület peremén álló, újromán stílusú templomban az oltár térségében zajlott le; azt nem árt tudni, hogy a külterület pereme egyben a bel­terület peremét is képviselte, a helyszín tehát mindenkor az időszerű meg­gondolások alapján minősült külsőnek vagy éppen aktuális értékek sejtetésére alkalmas belsőnek.

Négyen tartózkodtak az oltár műanyag-szőnyeggel fedett lépcsején, tény­leges papi személyek. A keskeny, praktikusan fókuszált ablakok színes üveg­hasábjai csak kevés fényt bocsátottak be a templom tömjénillatot és test­kipárolgást őrizgető belvilágába. A boltos mennyezeten túl, a toronyban moccanatlan függtek a harangok, csak olykor percentek alig hallhatóan, ha helyét kereső galamb szárnya, vagy riadott denevér érintette méltóság­teljes nyugalmukat. Legfölül vaskos kereszt intette a világot, hogy azért jó lenne néha, legalább egy-egy szétpezsdülő pillanatban az örök üdvösségre is gondolni.

A teljességet tisztelendő el kell mondani, hogy volt még valaki ott. Leg­hátul, a bolyhos homály oltalmában, közvetlenül a Szent Antal-szobor mellett. Ifjú legényke, éppen túl az érettségin, tehát az élet kapujában. Szép, szőke haja, kicsit pattanásos képe rózsaszín reményekre ösztökélhette volna, ám némely családi hatások miatt úgy érezte, jó lesz megtisztálni a lelkét, amelyben tudott és sejtett bűnök és apróbb vétkecskék motoszkáltak. A paraszolvenciát ötven forinttá lényegítve már belegyömöszölte a szent hasánál álló perselybe, de villódzott esdeklő lelkében a kérdés, nem lenne-e üdvösen ajánlatos – für alle Fälle – a másik ötvenesét is fölajánlani… Ez a fiatalember a továbbiakban figyelmen kívül hagyható, legfeljebb az érdemel említést, hogy idők és korok változásával elismert pénzbehajtó, azaz rabiátus verőlegény lett belőle, s midőn negyedszer került bíróság elé, megemlítette mintegy mellé­kesen a kirendelt pszichológusnak az akkori, a papi személyek viselkedéséből fakadt hatásokat, amelyek hosszú időn át a tudatalattijában lappangtak, ám utóbb alkalmasint jellemalakító erővel felszínre törtek, ebből kifolyólag méltányos ítéletben reménykedik…

Az oltár előtt tartózkodó papi személyek rangjukat tekintve valósággal reprezentálták az egyházi hierarchiát, vertikálisan: egy kanonok, egy esperes, a hely­színül szolgáló templom sokác származású plébánosa. Ez a sokác származás sem addig, sem később nem motiválta semmiben nevezett pap lelki működését vagy karrierjének alakulását, csupáncsak tény volt, jelentőség nélküli, mint szimpla genealógiai érdekesség. Ott volt végül egy mezeinek mondható káplán. Az arra illetékesített állami szervhez, holmi hivatalhoz voltak menendők, delegáció gyanánt, megtárgyalandó egy közepesen fogas együttműködési részkérdést, amely mögött azonban tetemes anyagiak, a tárgyalás során nevesítendő és szám­szerűsí­tendő összegek rejteztek. Éppen a tét, a tét együttesen létező kicsisége és nagysága sugallta a deputáció összetételét: kanonok, de nem püspök az élen, egy esperes, ő tudja középszinten a tudni ajánlatosakat, a templom sokác származású plébánosa, a peremvidék és a centrum ismerője, végül a csak nemrég felszentelt, pelyhes állú káplán, valamivel túl az első miséjén a küldöttség népfrontos jellegét volt hivatva megjeleníteni.

Négyük közül hárman már bírtak valamelyes tárgyalási és egyezkedési tapasztalattal. Igaz, ama hivatal principálisához egyikük se jutott el, de a közepes potentátokkal abszolvált dialógusok félig-meddig beavatottakká formálták őket. Egyedül a szegény káplán még gyűretlen lelke vergődött a bizakodás és a kétségbeesés tarajló hullámai között. Misztikusan, de csak annál vas­kosabban létező lehetőségként olyasmivel számolt, hogy őt tulajdonképpen áldozatnak, afféle koncnak, martaléknak szánták, s dőljön el így vagy úgy az egyezkedés, őt a végén marcona legények rabul ejtik, és keresztre nem feszítik ugyan, az már kiment a divatból, de van annál rosszabb is, munkatábor, agy­mosó tanfolyam, netán egyenesen Szibéria, ahol is, ez köztudott, ötvenfokos hideg, örökös éjszaka, és lángokat lövellő vodka öli ki a lelket a porhüvelyből.

Bizonyosságot, akármilyet, szeretett volna látni a kanonok pergamenné szikkadt arcán, az esperes besüppedt szemében, s abból is erőt merített volna, ha a templom sokác származású plébánosa egy jó szót szól hozzá. Ám hasztalan jártatta rebegő tekintetét amazokon, csak az oltárkép nagyobbik felén uralgó Madonna nézett rá biztatón, bár azt sem tudhatta, mit rejt az a biztatás: hosszú, kegyelemben gazdag életet avagy a mártírium szíves fogadtatását. Izzadott erősen a kis káplán, sűrűn beletúrt rakoncátlan, szőke hajába, s az is eszébe jutott, ki örökli, ha úgy esik, barna fedelű ódon családi bibliáját, és a tíz nap múlva esedékessé váló kiutalást, amely egy Wartburg személygépkocsi tulajdonosává teszi. Ha teszi…

A kanonok fedeles zsebórát vett ki a reverendája alól, de korainak találván az időt, nem adott jelt az indulásra.

– Úgy, akkor én ezt leteszem – mondta az esperes, és az oltárasztalra tett egy nagyméretű, lapos, ábrás papírba csomagolt valamit. – Már belezsibbadt a karom. Emberek vagyunk, hiába…

– Mi jó rejlik a csomagban? – érdeklődött a templom sokác gyökerű plébánosa.

– Ó, kis apróság – felelt az esperes. – Ártatlan játékszer, mea culpa, a nevét se tudom. Idefelé jövet vettem. Az unokahúgom fiacskájának ma van a névnapja, ha túl­leszünk küldetésünkön, elviszem neki…

– Az unokahúga, mi? – szólalt meg sok szarkazmussal a kanonok, és igen sokat mondón biccentett hozzá. – Mintha azon a vizsgálaton más minőségében neveztetett volna a nőszemély…

Az esperes pillanatig se jött zavarba. Inkább valami mosolyféle terült kockát formázó, széltében-hosszában egyforma arcára. – Istenem, annyi vizsgálat zajlott már! Egyszer ez derült ki, másszor az. Például olyasmi, hogy kinek a pap, kinek a papné…

A másik kettő vajmi keveset értett a szócsatából, csak sejtettek ezt-azt, s a sejtésük is homálylóan tisztátalan gyanúbugyrokban merült alá.

– És mi légyen az a játékocska? – kérdezte segítőkészen a templom sokác származású plébánosa.

– Ahogy mondtam, a nevét nem tudom – mondta az esperes. – De hát mi a név? – tette hozzá és vetett egy nem akármilyen pillantást a kanonokra. – Vala­milyen ball, de hogy milyen ball, azt meg nem mondom. Inkább megmutatom…

Azzal nekiállt, ügyesen kihámozta tarka papírruhájából a játékszert és odatette az oltárasztalra. Mutatós kis szerkezet volt. Krómos fém­köpenyben, mű­üveg-fedő­lap alatt valóságos labirintus, teli­tűzdelve rezge spiráltornyokkal, dúcokkal, a közlekedésben is alkalmazott jelzések miniatűr másolataival, csapdákkal, zeg­zugosan tekergő' csatornákkal. Alul billentyűk, terelő lapátok, velük szemközt függő­leges számkijelző, más helyeken bohó emberi és állati figurák. Akkoriban divatos volt ez a játékszer, s ha a divatja nem is uralkodott sokáig, nem keveseknek, felnőttnek is, gyereknek is nyújtott némi szórakozást, egy kis gond­felejtést, kevéske könnyebbülést. A nevét, firmáját nemigen jegyezték meg, ki ilyen, ki olyan ball-nak mondta, mind­közön­sé­gesen pedig bohóc­fociként sorolták be ismereteik tárházába. Volt hozzá szavatossági levél, és persze használati utasítás, szabályzat, egyszóval minden, ami bármely alkalmatosságot igazán korszerűvé tehet.

A használati magyarázatból kitűnt, hogy a mű hasában öt darab acélgolyó helyezkedik el, azokat egy célszerű mozdulattal a készenléti rovátkába lehet ugrasztani, egyet az indítóhüvelybe, onnan egy rugós tolattyúval bele kell lőni a labirintusba. A nekilódított golyó aztán megkezdte részegnek tetsző vándorlását az enyhén lejtő útvesztőben, ha spirálba, dúcba, akármibe ütközött, más-más értékű szám izzott föl a kijelzőn diszkrét csengettyűszó kíséretében. A golyó lefelé igyekezett, végső célja az volt, hogy egy keskeny, de nem kényelmetlen vályún át vissza­jusson a szerkezet hasába. Jda ez bekövetkezett, indulhatott a következő. Ha be­következett. Merthogy két színes lapátkával, ha a játszó ügyesen manipulált, vissza lehetett pöccinteni a menhelyre igyekvő golyót a horizontra, s onnan kezdhette élőiről. Az emberi akaraterő, ügyesség, ravaszság vehette föl a küzdelmet a fizika dacos törvényeivel, egyszer heroikusán másszor csak úgy. Élő legendaként terjedt, duzzadt a hír, hogy valahol a Kisalföldön akadt valami csodalény, aki egyetlen golyó jártatásával háromezerhatvan csengést és annak megfelelő kijelzést ért el; igaz, a hírt nem erősítették meg, de nem is cáfolták sehol.

– Csinos – mondta némi szemlélődés után a templom sokác fajtájú plébánosa.

– És működik is?

Az esperes kisimogatta a játékszer alatt az oltár térítőjét. – Ki lehet próbálni. Jó is lesz. Remélem, nem csaptak be vele.

– Az oltár! – fakadt ki a kanonok, s gyorsan hozzátoldott egy bibliai citátumot.

– Az én atyámnak háza az imádság házának neveztetik, s ti rablók barlangjává tevétek…

– Ugyan már, kanonok testvérem! – csillapította az esperes. – Ez a bútordarab csupán a szertartás közepette szakrális. Amúgy egy asztal. És hát Krisztus urunk azt is mondá; Engedjétek hozzám a kisdedeket… Vegyük úgy, hogy most mi vagyunk a kisdedek…

Ő maga is megnevette frappáns válaszát, vele nevetett a templom sokác származású plébánosa, és a káplán is fölerőltetett az arcára némi derűt.

Gyöngyözött a nevetés, nyilván azért nem vették észre, hogy a templom belvilágában mozdul a levegő, libben az örökmécs lángja, s valami mély titkú sóhaj vagy inkább morgás kerekedik, megremegteti a falakat, a szentek dicsőségét hordozó festményeket, de még a szobrokat is. Aki mégis észrevette, rakoncátlan huzatra gyanakodott, semmi másra.

Az esperes mindjárt készenléti állapotba rendezte az öt golyót, s egyet közülük fellőtt a labirint legtetejére. Tíz értéket bírt összeügyeskedni, s a golyó máris megtalálta az egérutat, eltűnt a szerkezet hasában. A másik négy lehetőséget összesen harminckét pontban tudta realizálni.

– Ez bizony nem sok – mondta a templom sokác genealógiájú plébánosa, s ő lépett a készülékhez. – Nos, lássuk csak…

Ő se járt sokkal több szerencsével, hetven pontot hozott össze.

– Nem fennhéjázni kell – mondta karcos hangon a kanonok. – A fel­fuval­kodott­ság önnön bírája és büntetője. Cselekedni kell, buzgalommal és alázatosan…

És már ő lökött golyót, már ő billegtette a lapátkákat, s ugyan kétszer is ráemelte esdeklő tekintetét az oltárra, a végeredmény nem volt hatvannál több.

– Egyelőre – mondta. – Gyakorlat teszi a mestert…

– Majd a fiatalság – mondta az esperes, s a káplánra mutatott. – Rajta, fiatal testvérem, mutassa meg maga. Mi vén szamarak vagyunk…

A káplán beállt ugyan a harci pozícióba, de csak sóhajtott egyet, meg­borzongott és suta mosollyal odébb lépett.

– Talán majd máskor – susogta. Nagyon szerette volna tudni, mikor lesz az a máskor, és főleg hol lesz…

– Szerveződjünk csapatokká – ajánlotta az esperes. – Négy fő az kétszer két fő, ergo két csapat. Kollektív hadakozás, közös eredmény. Én, ha mindenki egyetért, plébános testvéremmel állok párba, ez a káplánfiú meg kanonok testvérünknek lesz társa.

A kanonok megint tanácskozott az órájával, s egy komor, de nem fenyegető bólintással hozzájárult a javaslat kivitelezéséhez. Ketté is különültek, s el­helyez­kedtek jobbról és balról a bontakozni készülő összecsapás közönyös eszköze, a valamiféle ball mellett.

– Akár nevesülhetnénk is – vélte a templom sokác származású plébánosa. – Mi lehetnénk az Esplé, azaz esperes-plébános. Az ellenfél viszont Kankáp. Kanonok és káplán. És szabadjon megjegyeznem: hajrá Esplé!

– Igen? Hajrá? – jegyezte meg vészjósló arckifejezéssel a Kannkáp rangidős játékosa. – Majd elvesszük a kedvüket a hajrázástól. Nosza, fiam, kezdje el. De iparkodjék ám!

Nem tudhatni, mi tette, talán a nyomatékos felszólítás, talán a lelkét kisértő sejtelmek – a fiatal káplán igen figyelemre méltó sikert ért el, az öt golyóval ezer­nyolc­száznyi egységet igézett a kijelzőre.

Mire az ötödik golyó is kivonta magát az emberi irányítás alól, szépen kipirosodott az arca, és jó fél fejnyit magasodott addig hanyatlott teste is. És a szeme! Oly kihívóan nézett az ellenfelekre, de még saját csapattársára is, mint valamely evangélista, aki megfejtette a hit addig magyarázhatatlan misztériumát.

– Szép, de nem a felső határ – mondta a templom sokác talajú plébánosa. – Az, amint értesülhettünk róla, a csillagos ég. És most figyelem!

Igazán kár volt oly nagyralátón beharangozni a teljesítményt, nem lett az több két­száz­húsznál.

– Ez se semmi – mondta önmagát, a társát is vigasztalván. – Majd esperes testvérem…

– Hohó, most én jövök! – szisszent a kanonok. – Nekünk van már ezer­nyolc­százunk, és én teszek hozzá, számolatlanul.

Na, olyan sokat nem tett hozzá – mindössze hatszázat. Már csak az esperes rátermettségén múlt, melyik csapatot veszi ölébe a köztudottan csapodár szerencse. A ledér hölgy ezúttal megmaradt kezdeti szeszélyességénél: az Esplé nagyság­rendekkel maradt alul.

– Na, hogy is volt az a hajrá? – kérdezte nyomatékos gúnnyal a kanonok. Sovány, bőgős képén olyan mosoly villant, hogy attól még a misekönyv is meggyűlt volna, ha ott van a közelben.

– Semmi, semmi – mondta az esperes. – A következő összecsapás majd más eredményt fial. Gyakorlat teszi a mestert, amint az imént már említést nyert.

Nekiláttak újból. Csattogtak, kóvályogtak a villogó acélgolyók, úttalan utakat jártak be a labirintus dzsungelében, igyekeztek volna lefelé, s ez hol sikerrel járt, hol pedig nem. Az ütközéseket kísérő' finom csendülések sejtelmes zenéje megannyi pici csengettyű képzetét idézték pufi angyalokkal egyetemben, akik mindig táncra­kelnek az efféle, mennyeinek gyanítható muzsika hallatán. Ámde valójában inkább az ördög leseit a mennyezet és főfal zúgában, torz pofáján buja kéjjel és mohó gyönyörű­séggel.

A szerencse még mindig a Kankáp nevet viselő csapatot kedvezményezte, pedig igyekeztek a másikak is. Főleg a káplán gyarapítóit: volt, hogy egyetlen golyóval kétezer­kettőt sikerített.

– Csak tovább, rendületlenül – mondta az Esplé magasabb című tagja. – Előbb-utóbb beáll a fordulat…

– Talán nem ártott volna kezdetül elénekelni a Himnuszt – vélte a társa. – Mégis, egy ilyen jelentős mérkőzés…

A kanonok következett volna, de sokáig nem fogta meg a kilövő billentyűt. Száraz orcáján a leskelő ördög mohósága tükröződött, és seszínű, besüppedt szemében is megvillant valami. Alattomban körülnézett, elfordult és babrált valamit a kezével.

– Hohó! – rikkantotta el magát az esperes. – Kanonok testvérünk keresztet vetett magára!

– Na és?

– De hát ez dopping! Az ám! Sérti a fair play elvét. Tessék anulálni!

– Mivel nem gyanúsít! – prüszkölt a kanonok. – Én papi lényemből, lényegemből kifolyólag jelöltem meg magam a szent jellel. Vessenek maguk is keresztet, aztán gyerünk, hajrá!

Egyedül a templom sokác gyökérzetű plébánosa hajlott a goromba felszólításra, a másik kettő bízott az önerőben.

Folytatták.

– Ha olyan nagyon odavannak, játsszunk talán tétre – javasolta a kanonok, és finoman rákacsintott a káplánra. – Beteszünk valamennyi pénzt, és aki győz, az viszi.

– Nem rossz – mondta az esperes. – Mert ha másban nem is, abban igazuk van a marxistáknak, hogy az anyagi érdekeltség jótékonyan hat a szellemre és a képességekre.

Teljes egyetértésben száz-száz forintot tettek, mindösszesen tehát négyszázat. A káplán egy bronz gyertyatartót helyezett a pénzre, nehogy valami orvul támadó légvonat elrabolja. A következőkben többször is vetett sóvár pillantásokat a pénz­halomra. Az munkált a fejében, hogy ha okafogyottá lesz csomós félelme, s mégis realizál­hatja az autókiutalást, az bizony nem kevés pénzbe kerül, valósággal bele­laposodik a zsebe. Ha tehát a gondviselés neki juttatja azt a néhány­száz forintot, akkor némileg könnyebbülnének a gondjai. E reménykedés jegyében látott neki a következő játszmának, s mintha a bizakodás jutalmazta volna, két­ezer­hat­száz­nyolcvan­hatot abszolvált. Ha a kanonok is hozzáprodukál valamennyit…

Az esperes következett, s a káplán nem kis szörnyülködéssel látta az eredményét: kettőezerhúsz…

– Ugye, bizony! – lelkendezett a templom sokác talajból indult plébánosa. – Megy ez, mint a… mint a kutyaugatás.

Most a kanonok állt csatasorba, de akkora erővel indította neki a golyót, hogy az puskalövésként durrant a játékszer homorulatában, és máris leszaladt a rejtekhelyre. Épp úgy a másik is…

– Kanonok testvérem egy nagy marha! – kiáltott vékonyuk hangon a káplán. – Ha nincs a burkolat, a Szűzanya lába­köze bánja a fakezűségét.

A kanonok pózba rándult, a szeme lángot villantott.

– Ejnye, maga káplánfiú! Hogy jön maga ahhoz, hogy ily módon említse a Szűzanya lábaközét? Ez sacrilegium! Nem fél a kárhozattól?

– Attól ugyan nem – acsargott a káplán. – És semmi duma szentségtörésről, ilyesmiről. Ez mérkőzés!

– Legyen dupla vagy semmi – mentette a helyzetet az esperes. – És ne bajlódjunk bagatellumokkal.

Egyetértésre talált a javaslat, a pénzrakás nyolcszáz forintra nőtt a bronz gyertyatartó alatt. A káplán valósággal brillírozott, háromezer fölött teljesített, enyhült is a dühe, s bizakodóbb kedvvel gondolt a jövőre. Úgy ám, de a templom sokác hátterű plébánosa, önmagát felülmúlva, két golyóval háromezernél alig valamivel kevesebbet villantott, a maradék hárommal meg tetézte nehéz lihegéssel, csettintésekkel kísért sikerét, így a menet közepén a pénz már az Esplére kacsintgatott. Nyolcszáz forint! A káplán néma imádkozásba fogott, és szívesen felajánlotta volna, hogy majd ő játszik a nyilvánvalóan tehetségtelen kanonok helyett, de hát ilyesmiről szó se lehetett, ellentmondott volna a kialkudott szabályoknak, úgyhogy a legrangosabb állt a tetthelyre.

Amit elért, az teljességgel számlálhatatlan volt. Töredék…

– Cseréljünk partnereket – mondta kínjában a káplán. – Úgy változatosabb és érdekesebb, és…

Az esperes nem engedte befejezni az ajánlatot. Átlátott rajta. – Erről szó se essék! Viselje csak ki-ki a maga keresztjét.

– De hát ez összeesküvés! – jajdult a káplán. – Az Esplé nagyon is tudta, miféle bakkecskével társítanak össze!

Ez már sok volt a kanonoknak. Misztériumos harag, gyilkos háborodás kerítette hatalmába, képét felfújta, termete emberfelettivé magasodott.

– Bakkecske? Mi? – így kiáltott, azzal megragadta a különben ártatlan játék­szert és mint valami rátermett diszkoszvető, elhajította. Neki az oltár mögött ragyogó üvegkompozíciónak. Az ágyúgolyóként röppenő holmi átütötte az ablakot, levitte a Madonna fej díszét, és kizúdult a templomon túlra, úgy lehet, nem sok kellett volna hozzá, hogy túlhaladván a szökési sebességet, orbitális pályára térjen.

Az egyházi személyek eszeveszetten kifutamodtak a templomból, me­ne­kül­vén a kanonok egekig ható dühétől, vadul csápoló ökleitől. A káplán futtában fölkapott két darab százforintost, a többit a nekikerekedett szélroham sodorta ide-oda.

Utóbb arra magyarázták nem éppen dicső megszaladásukat, hogy csak a játék­szert akarták volna megtalálni, és jogos tulajdonosának, az esperesnek vissza­szolgáltatni, csakhogy ezt a gyengécske mentegetőzést az ügy tisztázására kiküldött egyházi hatóság nem akceptálhatta, viszont elrendelte a templom újraszentelését.

Hát a játékszer? Az a valamilyen ball?

Túlélte, a legkisebb sérülés vagy károsodás nélkül az ékes üvegablakkal esett ütközést, s a szabadba jutva szépen belehullt egy utcai mozgóárus kucséber­kosarába. Az árus semmit nem csodálkozott, rótta tovább a maga köreit, s a legközelebbi sarkon eladta, meglehetős pénzért a játékszert egy arra kalandozó belső-tibeti világutazónak, aki autódudákat és primitív népi játékszereket gyűjtött, se költséget, se fáradságot nem számlálva.

Hanem a legnagyobb fennakadást abban az államilag működtetett hivatalban okozta az esemény, ahová a megbeszélt időpontra, vagy annak a környékére várták az egyházi személyekből álló tárgyalódelegációt.

A hivatalnokok, miután két órán keresztül várták, csak várták a deputációt, hamarjában összedugták a fejüket, megtanácskozandó, hogy most akkor mi legyen. Arra jutottak, hogy a másik fél távolmaradása jelenthet ilyet is, olyat is, mindent is, semmit is. Kisütötték hát hamarjában, hogy jó lesz legalább negyven százalékkal fölemelni a kongruát, az ugyanis innen nézve majdnem semmiség, onnan nézve viszont nem semmiség, elvégre a pénz az pénz, és amint mondva s írva vagyon: Krisztus urunk koporsóját se őrizték ingyen…

Föl is emelték. Tizenegy százalékkal.

TANDORI DEZSŐ

III. ír trilógia

Tipperary

Nem jutottam semmire,
    ezt nem kell félteni,
istene se jár vele,
    semmi szeszélyei

fújnának árokba, TIR
    olajtartálykocsik,
fölösleges volt helye,
    két napest meglakik,

elég lett volna, ha le-
    szállsz Dzsönksön Limerikk
állomáson, de ki bír
    jól tájolódni itt,

és hagyjuk, volt Tipperary,
    volt messze az maga,
lópályás nem szükségeli,
    a pálya hajlata

az állomásnál volt, minek
    gyalogigényes öt
kilométer, vitted szived
    rajongása-szökött

józanát, ez valami más
    – se díj, se megíutás.


Szóval fölösleges

Szóval fölösleges
    volt Tipperaryben
szobát kivenned, ez
    csak gátolt bármiben,

a pálya – „Tipperar” –
    ott volt néhány sudár,
sivár fa mögött, ütközött
    Limerikk Dzsönksön állo-

mással, ott a leszálló-
    k rögtön mentek a
pálya főkapuja
    felé, neked a háló-

helyed, csak becsületből,
    el kellett foglalnod, ma már
másképp tennél, azóta
    a pálya fordulója

nem is vonz már, semerről,
    oly mindegy Limerikk,
Messze-Van-Falu, ebből
    mit okultál, magad

vagy, kényszerképzetek,
vagy szabad – semminek.
    Közel, közel, tied.


Poríz is

Tévén szálltál fölébe, milyen más volt a táj,
    mégis e tévedés ír-napja visszajár,
visszafáj.

Tipperary, ahol – tévén – Kirov Ballet,
szik, nevű lovadat
    fogadtad, ott fogad

– pályája – állomás fás túlján, de te mit
    tudtállaggosodhattál, elő-emlékeid
ír földön, itt?

Milyen fiatal voltál,
a szálloda elő-
    csarnokában elő-

bukkant a fiatal McCartney, és szobád
    képernyőjén, a Beatles-t,
őt láttad ott, tovább,

és így volt Tipperary egy sportközvetítés emléke, így
volt tévedés, hogy ott meg kell szállnod, haza
mehettél volna Dublinba a versenynap után,

de valami nem volt veled, nem volt hozzád, nem volt tőled irigy,
a tévedés áldó szorzata, osztata,
e kivont többlet vitt az alkonyi országút padlatán,

néztél egy belsőudvarba, aztán… néztél mi után.
Ballet elbukta a második akadály során;
egy telefolyt falnyi poézis

volt éjszakád rá-hajlata, ahogy a pálya
    lapálya
kicsit emelkedik, itt kell maradnod keddig,

mentél az útpadkán, szádban poríz és
    olajszag-csapadéka, orrod
megtúrva, magad ízét érezted lenyaltod

nyomán, a cigaretta nem száríthatott ki.
    Min lehetett volna sírni?
Soha rosszabbat, ír ni! így ni!

A várostábla, Tipperary, szólt, „isten hozott”,
    az ír isten egy madarat vagy szentpatrikot
idézett, útfélkinézet,

sztrádapoézis,
    húztak el melletted a bútorszállító kocsik,
tartálykocsik, fölöslegesen

laktál meg Tipperaryben, ezzel máris valamiben
    maradtál valamivel, sivár poézis,
de a poríz is

ott volt, ahogy a minibárból a szádban a boríz – – – és – – –

CSÁK GYULA

Gyöngéden simogatni

Abban az időben akármerre néztem, szomorúság nézett vissza rám. Noha titkolni próbálták anyukámék, tudomásomra jutott, hogy Benedeket, a kutyánkat el kell pusztítani, mert rosszindulatú daganat van a hasán.

Kifelé készülődött az életből Soma is, és ez méginkább növelte a bánatomat. Vak tengerimalac volt Soma, egy biológia órán loptam az ápolónőképzőből. Két másik, hasonló állatkával kaptuk valami kísérleti gyűjtőhelyről, s az volt velük a cél, hogy felboncoljuk őket. Somát azonban hazacsempésztem, és egy fűrész­poros ládába költöztettem. Négy éven át lakott ott. Nyáron szeretett napozni, télen meg Artúr mellé húzódott (a kályhánkat neveztük Artúrnak), de leg­boldogabb olyankor volt, ha az ölembe fészkelődhetett. Dörmögött, és csókolgatta a kezemet. Időközben azonban megöregedett s láthatóan a halált várta. Kuporgott a fűrészporos láda sarkában, és enni sem akart.

Mindezek tetejébe jött az esemény, amit úgy könyveltem el: a „falevélügy”. Postai boríték érkezett a címemre Németországból, s benne egy száraz, töredezett falevél. Egyetlen betű se volt mellette, de így is nagyon érthető volt a mondani­valója. A végső szakítást jelentette azzal a fiúval, akinek én adtam a falevelet, amikor elutazott vendégmunkásnak. Azt írta később, hogy bekeretezte és a falra akasztotta, meg hogy mindennap nézegeti, mert most az a levél helyettesít engem is, a hazáját is, és mindent, amit szeret. Néhány korábbi levelünkben azonban vitatkozni kezdtünk valamin, és azzal fenyegetőzött, hogy visszaküldi nekem a falevelet, és azt majd úgy tekintsem, hogy mindennek vége köztünk. Be is következett.

Akkor gondoltam először arra, hogy énnekem meg kell halnom. Meghal a kutyánk, meghal a malacom, a szerelem is meghalt számomra – nincs más menekülésem.

Segédápolónőként dolgoztam egy olyan kórházi osztályon, ahol tíz-tizennégy éves nyomorék gyerekeket kellett kiszolgálnom. Szépnek találtam ezt a munkakört, de sokszor nagyon meggyötörtek a gyerekek. Vagy túlságosan szerettek, vagy túlságosan gyűlöltek, és egyik érzésüket sem tudtam jól kezelni. Felhalmozódott bánataimat erre a munkahelyi gondomra vezette vissza anyukám, és azt javasolta, hogy próbáljak más munkát keresni. S azon a napon, amelyen megérkezett a száraz falevél, meg is állapodtunk szüleimmel, hogy bejelentem a felmondásomat.

Szüleim a konyhában ültek, én pedig a szobába húzódtam, hogy megírjam a felmondólevelet. Annyira rossznak éreztem azonban az idegállapotomat, hogy bevettem egy Belloidot. Bíztam nyugtató hatásában, ezért elhatároztam, hogy előbb németországi barátomnak írok. A napok múltával ugyanis mindinkább elfogadhatatlannak éreztem, hogy végleges a szakításunk.

Sehogyan se tudtam azonban elkezdeni az írást. Próbáltam a felmondólevelet fogalmazni, de az sem indult be. Csak néztem az üres papírt, azután meg a falat bámultam. Egy­szer­csak észrevettem, hogy másznak a szögek a falon. Mind fölfelé mentek, azután hirtelen oldalt kanyarodtak.

Annyira megijesztett a látvány, hogy bevettem újabb három Belloidot, Kisvártatva mohón kortyolni kezdtem a vizet, és még huszonöt darab tablettát lenyeltem. Gondoltam én arra, hogy ettől talán meg is halok, de nem bántam. Szüléimét azonban óvni akartam, ezért elköszöntem tőlük, azt hazudva, hogy randim van egy barátnőmmel.

Az utcára érve már nagyon elszerencsétlenedtem. Kiszáradt a szám, és óriásinak éreztem a nyelvemet. Sokfajta bölcsességet hallottam és olvastam a halálról, s most az a mondás jutott eszembe, hogy a halál perceiben erősödik az élni­vágyás. Szó szerint ez történt velem. Riadtan villamosra kapaszkodtam, rohantam a körzeti orvoshoz, és előadtam neki a történteket. Azonnal mentőt hívott, és beszállítottak az öngyilkosok kórházába.

Középkorú, igen rosszkedvű, de méginkább rossz modorú doktornőhöz kerültem, aki utasított, hogy vetkőzzek le. Igen ám, de ott bámészkodott a műtősfiú meg két vihorászó medikus, ezért megtagadtam az orvosnő utasítását. Erre azt kiabálta, hogy akik ostobának születnek, azok ostobákként halnak meg, végül azonban kiküldte a fiúkat. Miután megvizsgált, valami fekete folyadékot itatott velem, és befektetett egy olyan kórterembe, ahol rajtam kívül még tizenöt, aznap beszállított nő feküdt.

Ez a társaság minden addigi kínjaimat újabbakkal tetézte. Iszonyú éjszakám volt velük. Szemernyit nem aludtam, ugyanis szünet nélkül magyarázott, vitázott, siránkozott három-négy szobatársam. Többen mesélni kezdték szánalmas történeteiket. Most fogtam fel annak az apukámtól hallott mondatnak az értelmét, hogy a titkolt fájdalmak nem olyan szörnyűek, mint a közös nyomorúságok. Meg az is eszembe jutott, hogy jobb lett volna meghalnom, az állítólagos túlvilágra menekülnöm, ahová nem követtek volna ezek a népek. S mindenek tetejébe egyik öregasszony szidalmazni kezdett, mert szerinte mi, húszévesek lejáratjuk az ön­gyilkosság tekintélyét. Divatnak tekintjük és minden apró szeszélytől vezérelve rögtön el­játsszuk az öngyilkolósdit, ezért azokat sem tekintik „valódiakénak az orvosok, akik pedig komolyan gondolták.

Attól kezdtem félni, hogy élve maradok ugyan, de megbolondulok.

Reggel végre elbocsátottak, de előbb alá kellett írnom egy papírt, melyen a hivatalnok szerint az állt, hogy lemondtam öngyilkossági szándékomról. Azért kértem a hivatalnokot, hogy mondja meg: mit írok alá, mert csak odafirkantottam a nevem, hogy minél hamarabb kívülre kerüljek. Erre azonban még jóval későbben kerülhetett sor.

A kórház pszichológusnőjéhez küldtek, aki mindenáron különleges magya­rázatokat igyekezett föllelni a tudatomban. Amikor közöltem vele, hogy szerelmi bánatból tettem, gúnyosan mosolygott és tagadóan ingatta a fejét. Azt mondta, nem hiszi, mert ennél intelligensebbnek lát. Őneki is volt már szerelmi bánata, nem is egy, de nem gondolt öngyilkosságra. Elmúlt már negyven, de bízik egy jó házasság lehetőségében. Ezt a fejtegetését azzal hárítottam el, hogy nem akarok tájékozott lenni az ő magánügyeiben, viszont az enyéimet hagyja meg nekem. Ezután hosszasan firtatta, hogy milyen a családi környezetem. Rögeszméje lett ugyanis, hogy ott a bajok forrása. Hiába bizonygattam, hogy az én szüleim a legjobb szülők a világon, be akarta magyarázni, hogy a tudatom alatt igenis a szüleimmel van bajom. Olyan méregbe gurultam, hogy azt kiáltottam: ővele van bajom, mivel olyan ostoba, hogy agyáig ér a talajvíz! Ekkor végre kizavart a szobából.

Repültem haza. Azt hazudtam otthon, hogy a barátnőméknél aludtam, de nagyon keveset, és most szeretnék lefeküdni. Somát és a kutyánkat kerestem, és szegény anyukám némi tusakodás után megvallotta, hogy elpusztultak az éjjel. Ekkor olyan zuhatagban szakadt rám a sírás, ahogyan legszeretettebb ember­társait gyászolhatja valaki. Anyukám is pityeregni kezdett, de erős a gyanúm, hogy ő nem kedvenc állatainkat siratta, hanem engem sajnált. És ez így volt rendjén, mert egy anyának mindig van könnye…

Kábultan ébredtem és értetlenül bámultam az udvarra, ahol egy idegen férfi dolgozott apukámmal. Úgy mondta anyukám, hogy vízvezeték-szerelő a fiatal­ember, és azért van itt, mert bevezetjük végre a vizet a lakásba. Valamilyen motorra spóroltak anyukámék, és azt szerelik most a férfiak.

Pár napig otthon maradtam, ámbár csöppet sem éreztem betegnek magam, de szívesen segédkeztem anyukámnak a háztartásban, leginkább a főzésben, tálalásban. Nálunk étkezett a szerelő is, és harmadik napon félig tréfásan megkérdeztem tőle: vajon a vízvezeték-szerelés lenne az a munka, ami hosszabb ideig tart bárminél? Érre komoly arccal azt válaszolta, hogy az ő elve szerint mindent alaposan kell csinálni, ha már felvállalta az ember. Aztán máig szó szerint emlékezetembe véste, amit hozzáfűzött: „Nem elég akarni a jót, hanem azt is kell tudni, hogy mi a jó! Nagy hibájuk az embereknek, hogy nem ügyelnek erre, ezért olykor a jót is rosszul csinálják.”

Nemcsak ezek a szavak, de az őket megszólaltató hang is kellemesen visszhangzik bennem.

Pontosabban: inkább a hang tett rám nagyobb hatást, mert a mondottak értelme homályos maradt előttem. Azonkívül azt sem egészen értem, hogy olyan durvára dolgozott kezekkel, mint amilyen ennek a fiatalembernek van, miképpen lehet a karomat és a hajamat olyan gyöngéden simogatni?…

FUMACS VIOLA

Bezárult

Kenyér és kés
csupasz asztalon.
Jó ez az ébren tartott
álom.

Gyufaláng.
Esőbe fulladt csönd.
Bezárultunk.

Kertem

Jöjj!
A csukódó szirmok
erdeje ez –
nincs hódolat –
A kitagadottak,
befelé sötétülnek.
Itt néma a madár is,
mozdulatlan,
mint álomba a kimondható,
lehull a szó.

Talpigérőn

Léptem, talpigérőn,
felvert szóporban.
Az úton kamilla ígért
beérett napot.
Tétován, szisszenéssel
érintett szurok.
Szikrába vakult szemem,
napraforgókat szaggatott.

Megvontál magadtól

Majd arcához simít a tél.
S nem kérdezi az asztal:
miért?
Kezem oly esetlen.
Tétova a gondolat.
Pityergő eresz, mi szól még.
Vacogok a kapuk alatt.

KASSAI FRANCISKA

A másik énem

Talán fölöttem lebeg a másik énem.
Lehet, lebeg a nő, a mosolygós,
a magabiztos, a bölcsen derűs.
A képzeletbeli, a másik énem.
őt, úgy hiszem, már el nem érem.
Ő tudja, hogy mit ér, és reggel úgy ébred:
szépséget adni jött az embereknek.
Színét se látta lomha gyötrelemnek,
nem veri fájdalom kegyetlen kötéllel.
Őneki megnyugvás az éjjel.

Nem én vagyok ő. Csak szeretnék.
A múltból száz kudarcos, kaján emlék
kísért. S hol a gyönyörű, másik énem?
Talán jajgat valahol sötét mélyben,
pedig dalolna és remélne,
s boldogan jönne föl az áhított fényre.

SZEPES ERIKA

Környezetesztétika

A város peremén élünk. A betontömbök között telepített parkok, a házakon és a parkokon túl már a vadon nőtt fák, gyomos, kutyafuttatásra alkalmas szabad földek. Ez valóban a város pereme. A betonerdőn túl nincsen város, nincs egyetlen ház sem.

Azazhogy egyetlenegy van, ha ugyan háznak lehet nevezni azt a bontott téglából, elhullott fagerendákból összetákolt építményt, ami a peremnek is a peremén éktelenkedett. Idős emberpár lakta – talán házasok és egyiküknek a testvére, egy szemlátomást félkegyelmű férfi. A ház akkorka volt, hogy csak aludni mentek be, főzni a dróttal elkerített udvaron, tűz fölött szoktak, s ez szolgált melegedőhelyül is. Egy kiszolgált teherautó volt a raktáruk, ruhásszekrényük: minden vagyonukat itt tárolták, mindenki szeme láttára. A viskó körül apró házikert a legszükségesebb élelmiszerek megtermelésére: bab, borsó, hagyma, krumpli termett benne, és ott legelt a tejszükséglet fedezésére tartott kecske, ott kaparták a földet a tojásadó tyúkok, levesbe való kakasok.

Sétáink közben gyakran kerültünk a közelébe.

– Ez a boszorkány háza, aki a Jancsijuliskát meg akarta sütni – mondta kétéves kisfiam. Majd telt az idő, nagyobb lett, és mi megint arra sétáltunk.

– Ez a boldogság háza – mondta akkor, négyévesen. Értetlenül néztem rá. Miképpen változott át tudatában a boszorkány háza a boldogság tanyájává? De csak ennyit kérdeztem: – Miért gondolod, hogy boldogok?

– Mert mindent meg tudnak csinálni maguk – mondta irigyen, mert ahhoz szokott, hogy nálunk a vízcsapot víz­vezeték­szerelő javítja, az elkopott bútorra kárpitos feszíti rá az új huzatot, és még a tapétázáshoz is segítséget kell kémünk. És hát az ennivalót meg végképpen nem mi termeljük meg.

– Mindenük megvan, ami kell ahhoz, hogy egyedül élhessenek, és jó lehet nekik, mert egyedül lakhatnak ebben a kertes házban – mondta az ezemégyszáz lakost számláló szalagház lakójaként.

Ezután már én is az ő szemével láttam a szemétdombból Eldorádóvá magasztosult birodalmat. Valóban csendben, békében élt együtt a három ember, a munkát beosztották, mindhárman állandóan sürögtek-forogtak, láthatóan sosem unatkoztak. Vasárnap pedig – ha jó idő volt – kiültek a teherautó platójára pihenni, napozni, közben sört ittak és kártyáztak.

Gyermekeim felnőttek, már nem kérdés, hogy „városon vagy falun” sétáljunk inkább, mennek elfelé, vagy be a városba, vagy igazi kirándulásra, én pedig egyedül sétálok a város peremén, meg azon túl. Egy napon valami idegen nyelvű szöveg motoszkált a fejemben, melyet jól kellett volna lefordítani, de mindaddig nem sikerült. Abban a pillanatban, amikor a boldogság tanyája elé értem, eszembe jutott a megoldás. Előkaptam a mindig nálam levő tollat, papírt, és sietve feljegyeztem, nehogy elfelejtsem. És indulni akartam tovább.

– Naccságosasszony, naccságosasszony, várjon! – hallottam a hátam mögül egy kétségbeesett hangot. – Gyüjjék mán vissza, naccságos asszony!

Egy darabig eltartott, amíg rájöttem, hogy ez a furcsa megszólítás nekem szól, majd visszafordultam. Köszöntem és megkérdeztem, miben segíthetek.

– Ugye, nem teccik minket feljelenteni a nacccságos asszonynak? – kérdezte majdnem sírva a három ember közül az egyik, a nő.

– Már miért jelenteném fel? – csodálkoztam el.

– Mer teccik tudni – hadarta lélegzetvétel, pont és vessző nélkül –, minket a rossz népek mindig feljelentenek, és ideküldik a rendőrséget hogy kergessenek el, mert mi nem fizetünk se lakbért, se földbért, és építési engedélyünk se volt, de nem volt lakásunk, és muszáj volt valahol házat építeni.

– Eszembe sincs feljelenteni – mondtam –, hiszen ismerjük egymást jó­néhány éve. Tudja, hogy mindig erre sétálunk?

– Igen, de most fel teccett írni valamit a naccságosasszonynak a papírra. Biztos a házat, meg ami körülötte van.

– Nem a házat írtam fel, hanem dolgozom egy munkán, és ami eddig nem jutott az eszembe, arra épp most jöttem rá, és felírtam magamnak, hogy el ne felejtsem. De ki szokta magukat feljelenteni?

– Jaj, naccságosasszony, nem is tudja mennyi az irigy meg a rossz ember, akik ideküldik a hatóságokat, és a hatóságok szerint mi kétszeresen bűnösek vagyunk mert engedély nélkül építkeztünk, meg hogy aszongyák, hogy ronda a házunk, és rontja a környezetet.

Felőlem nyugodt lehet, én soha fel nem jelentem, ígértem neki, és azóta mindig barátságosan köszöntöttük egymást. Egyszer még, egyik sétám alkalmával, mutatott egy végzést, amelyben arra kötelezik őket, hogy haladéktalanul hagyják el a jóhiszeműen, ám jogtalanul kisajátított földterületet, az építési engedély nélkül felhúzott ingatlant pedig tegyék lakatlanná.

– Márpedig minekünk innen nincs hova menni. Nincs pénzünk lakást venni, meg azt fenntartani. Egy nyugdíjból meg egy rokkantnyugdíjból élünk – mondta már sírva, lekönnyezve a végzést, aminek hivatalos nyelvét talán nem is értette, de a lényeget, hogy innen nekik el kell menni, azt igen.

Nem mentek el. A mesebeli kert megtermetté a néhány kiló krumplit, zöldséget, a kecske mekegett és tejjel hálálta meg a jóltartást, a tyúkok tojást tojtak és néha maguk is étellé váltak. A három ember öregedett, koptak rajtuk az amúgyis szakadt ruhák, a ház megereszkedett, megdőlt, teteje, mint egy félrecsapott svájcisapka, az egyik oldalon lelógott, a garderobe-nak használt autóroncs merő rozsda lett. A pusztulás felé tartott minden, de még élt, lélegzett.

Nemrégiben ismét arra jártam. A hajdani Eldorádó helyén üszkös facsonkok, koromtól bársonyos­fekete téglaroncsok, felismerhetetlen maradványok hevertek, már majdnem egybeolvadva a földdel. A látványtól megriadva megkérdeztem a közelben újonnan épült külföldi szupermarket egyik eladóját, tudja-e, mi történt.

– Hát végre, hogy megtörtént! – zihálta lelkesen egy alig húszéves szőkeség. – Megint jöttek a rendőrök a kilakoltatási paranccsal, és két napot adtak ezeknek a rongyosoknak, hogy eltakarodjanak innen. Ennek a szép, új üzletnek a környékét is elrondították.

– És? – sürgettem rosszat sejtve.

– Már másnap láttuk, hogy készülődnek. Felraktak mindent arra az ócska teher­autóra, nem is értettük, miért arra, mert annak soha nem volt kereke, kecskét, macskát, tyúkot, bútort, mindent. Kiürítették a házat. Gondoltuk, más­nap valaki eljön értük, azért pakoltak össze. De éjjel a szomszéd lakók hatalmas tüzet láttak a ház helyén, és mire tűzoltók kiértek, minden megégett.

– És az emberek?

– Azok is, az állatokkal meg a lomokkal együtt. Most végre rend van – mondta a szőke lány, és árazókészülékével piros kódot nyomott egy üveg neszkávéra.

A boltból kiszédelegve még egyszer megnéztem az égett romokat. Az eső majd elmossa, a hó betemeti, és jövő ilyenkorra már nyoma sem lesz annak, hogy itt valaha egy jóhiszemű, ám jogtalan bitorló birtoka állt.

Jövő tavaszra már makulátlanul szép lesz a környék.

B. HORVÁTH ISTVÁN

Ladányi Mihálynak címezve

Akik dőzsöltek szavaid ünnepén –
elfelednek, Ladányi Miska!
Néped megbukott, mert nem okult.
Lesz-e javítás, utóvizsga?

Hogy: ez vagy az a túlvilág?
Látszatra egy. – Honnan nézzük?
Aki nyomorog, annak ez halál;
megvett éden, kiknek van pénzük.

Ez a nép, ha becsapják sem tanul,
orránál vezetik most is.
A köpönyegforgatók pompája
feledteti az uniformist.

Kopaszon nyer erőt sok erőszaktól
habzó tanulatlan Sámson.
Proteintől duzzadt izmát edzi,
hogy üssön, magával rántson.

Érdeket véd elcsalt pénzünkön…
Inflálódnak a tanult eszmék.
Csalókat, rablókat véd a jog.
Nyugtunk e hazában lesz még?

Lerombolva, szétzilálva minden.
Jövőnk – van ilyen? – a semmiből épül.
Szakadékot tesznek lépteink alá,
szemfödelet terítenek ránk – égül.

Néped megbukott, mert nem okult.
Lesz-e javítás, utóvizsga?
Akik dőzsöltek szavaid ünnepén –
elfeledtek, Ladányi Miska.

ROZSNYAI ERVIN

Idill

Jégfogú idők, tátott vermek.
Madár lehull, dal csönddé dermed.
Tücskök hajszálüveg-ciripjét
gonosz kis szelek tördelik szét.

Hűlt álmok – hóba dőlt vitézek –
nyitott szemmel az égre néznek,
halott a hold. Fél arca sárga,
felét egy dögmadár lerágta.

Hol van akárki, bármilyen lény,
ki ha szól, nem a semmi nyelvén?
Egy élő kis füvecske hol van?
Hol a valahol a seholban?

Jel villan néha éjszakákon
– vagy káprázat? eszelős álom? –
innen vagy túl a szemhatáron,
innen vagy túl a lét szegélyén.

Talán üzenet, nem lidércfény.

Egy kötelezvény záradéka

Törjön ketté a toll,
ha elfelejtené,
hogy távoli őse
egy kiegyenesített kasza volt,
fulladjon el a szó,
ha nem tud ökölbe szorulva
szétcsapni, megfontoltan, hidegen, de
az arcul vertek indulatával.

GYIMESI LÁSZLÓ

Eliot úr nyakkendője

Seymouron nem fog semmi tilalom
Olajba mártja a nyakkendőket
S egy koponyára mázol jeleket

Végül is mindegy fehér fekete
Hangaszál ébred a kihalt mezőn
S a csontok közt halvány estike

A mester hallgatag kimért a lépte
Gyökérbe tönkbe nem botolhat
Sárkányfogak a múltban úsznak

Seymouron nem fog átok jó tanács
Görbe botjára mint érdemes zászlót
Felköti nyakkendői rongyosabbját

Szél támad mert a szélnek jőni kell
A tenger rákiált a partra érkezőkre
Hivalgó vitorlák ki-kinyerítenek

A csorba szélű bögre megtelik
A pipák is rendre megtömődnek
Pedig hát lélektelen ez az este is

A sérült koponyán a föld térképe
Terpeszkedik Jaj Seymour tudja-e
Micsoda foltot ejtett az avas olaj

A kihűlt mező elnyelné a tengert
Eliot úr feltápászkodik sálat köt
Nyakravalóját Seymourra hagyja

Írásban is ha majd ügyvédet ér
Nincs kedve semmihez mogorva
Egy ezredvégi fogadásra tart

Nyakkendődén nahát súgják a lédik
Seymour most gondban van a síkos
Koponya kigördül megáll az asztalon

mélyvasút

valami érdekes
félvak ősz énekes
repedt tenyérrel és
dobbal zajgó zenész

valaki énekel

szigetté lesz a pad
tornyosul elapad
a déli áradat
a Deák tér alatt

egy ember énekel

rongyolt ing nyűtt kalap
kordont kerít a szag
mosolya rád szakad
hogy lennél szabadabb

magának énekel

nem rabja a percnek
piculának tervnek
evett már s a borra
elég hullt a dobba

már csak úgy énekel

felkél az alagút
az égre nyit kaput
lassúdan lépdel és
felszáll a vén zenész

míg látjuk énekel

DÉKÁNY KÁLMÁN

Kullancsriadó

Affene! Mi ez?

Öregúrnak ma nem volt szerencséje a „fészeknek” elkeresztelt torna­gyakorlatával. Ez abból áll, hogy az ember homorítva lehasal a földre (itt a betonra), páros kézzel hátranyúlva megragadja a bokáját és úgy ide-oda ringatódzik, akár a hajdani itatós alkalmatosságba tapper, mikor még tintával írogattunk. Ekkor érezte azt a tűszerű kis szúrást, amilyen egy alattomos féregcsípés. Azonnal talpra szökkent (a szökkenés nem szó szerint értendő', a cselekvésfajta kedvéért jön így ki jobban; hiszen ez a valamikor délceg, most agársovány, hetvenes, vén csont inkább tápászkodik, mint szökken) és hirtelen elkezdett rémüldözni.

A kánikulai hőségben zsongó uszoda magaslati teraszának volt egy olyan oldalága, amelyet a kívülről behajtó százéves platánok lombkoronája sűrű árnyékkal terített be, itt húzódtak meg az idősebb vendégek, de általában csak kevesen. Nyugalmas uszodai tájnak számított ez a rész, Öregúr tehát nyaranta itt tett eleget a magára tótt testedző kötelezettségnek. Évtizedek, immár közel öt évtized óta műsorszerűen beidegződött gyakorlatsorozatot ismételgetett.

Mostanság a sajtó éktelen lármát csapott a rendkívüli tartós hőség és szárazság miatt megnövekedett kullancsveszély körül, s hogy, ugye, a szabad természetben szétrajzó magyar nép ne intézhesse el az ügyet holmi lekicsinylő legyintgetéssel, bevetették a nagyágyút: a kullancscsípés nyomán támadó agyvelő­gyulladás meg egyéb kóros ártalmak ecsetelését… Ám ezt az Öregurat egész eddigi életében egy fia kullancs sem csípte még meg.

Most először. És pont az uszodában. Holott egy városi uszoda nem is szabad természet igazán, hanem mesterséges, művi. Hacsak, hacsak nem valami kontraszelekció teszi, ugyebár; amíg más rovarfajok, férgek a környezeti szennyeződéstől kihalnak, kipusztulnak, ez virulásnak indul, ellepi, elözönli a kipusztultak életterét is.

Legelőbb persze szemügyre kell vennie, hogy pontosan hol fúródott belé a gálád vérszívó. Furakodása pillanatában ugyanis úgy rémlett, hogy éppen a férfiúi szeméremfüggeléken lakmározik. Ott viszket. Mindenképpen első a terepszemle. S rögvest fönt a teraszon bezárkózott a vécéfülkébe. Vizsgálódva forgatta ide-oda a lágy­burkolatú „tereptárgyat”, mígnem egy­szer­csak fölfedezte ott a sötét pettyecskét, az azon sosem látott idegen parányi. Igaz viszont, hogy azt a felét, mivel nincs szem előtt, nemigen nézegeti az emberfia. Még szappanozás közben sem, a zuhany alatt… Különben egyszer, egyetlenegyszer látott kullancsot, méghozzá pontosan ugyanazon a testrészen, a cimboráén; akivel a Sajó parti erdőszélen sátoroztak, de annak is több mint negyven éve már. Amíg Öregúr korabeli elődje a folyóban úszkált, Lehus fogkrémet kent rá, ám hasztalan, a vérszívó továbbra is jól érezte ott magát; ekkor fölszólította őt, hogy piszkálja ki gombostűvel… Hát azt a „vérbő” mészárlást a gyufalángon fertőtlenített tűheggyel mind a mai napig emlegetik, ha véletlenül összefutnak valahol.

Most nem volt tökéletesen biztos észlelete helyességében, s bizalmas ismerős, bizalmas törzsvendég-társ keresésére adta fejét, akinek megmutathatja, hogy eldöntse. A napozóterasz népe közé vegyültek egyikének sem szavazott feltétlen bizalmat ez ügyben. Sietősen leballagott a földszintre, célratartóan: Holló Boldinak ugyanaz az „ideje”, mint az övé. Ha szerencséje van, még itt éri. Boldi, aki eredeti pesti srác volt, már a háború előtt is ide járt, kabinbérlettel, amikor a kulcsot hazavihette a vendég, a lakáskulcsával együtt karikára kapcsolhatta. Hajaj, a régi meghitt uszodavilág!

Rákacsintott Öregúrra a szerencse, Boldit az egyik folyosói kabinban meglelte: gatyában ült már a pádon, zoknifelhúzással bajmolódott; a hajolgatás nehezére esett már, noha a negyvenperces úszásadagját télen-nyáron legyúrta naponta. De búvárszemüvegben úszott és füldugókkal. Neki, az eredeti vidéki, sőt falusi srácnak soha eszébe nem jutott efféle művi fölkantározás a vízben, se természeti vízben, se medencében. Öregúr beállt eléje az ajtóba.

– Szevasz, de jó, hogy még itt értelek – lelkendezett.

– Tessék? – nézett föl rá Boldi, a kezében csüngő zoknival. Dugasz nélkül is gyöngén hallott.

– Vedd már ki a füledből a dugaszt. Nem kiabálhatom ki itten az egész…

– Már kivettem.

– Na, tudod, odafönt, a fészekgyakorlat közben azonban a kényes részen…

– Tessék? Kik kéregetnek? – Boldi csak most emelte a füle mögé a tenyerét hangterelőnek.

– Dehogy kéregetnek! – fakadt ki mérgesen Öregúr, és fojtott, sűrített hang­nem­mel próbálkozott. – Mondom, bajban vagyok. Nézd csak meg ezt – nyomult arasznyi közelségbe hozzá, hátával takarva a belátást a kabinba, hogy odamutathassa a fecskéből kibontott kényes részt. – Szerinted kullancs ez?

Az üldögélő öregúr lelkiismeretes alapossággal meresztgette szemét a fölszólító Öregúr tenyerén odatálalt kényes testrészre, mely kis híján az orra hegyét súrolta (ő kérte, hogy közelebb, még közelebb 'tartsa oda a homály miatt), majd a fejét fölemelve kijelentette: – Nem látom jól szemüveg nélkül.

– Könyörgök, hát tedd föl akkor!

– Nincs itt, uszodába nem hozom magammal.

– A szentségit, Boldi! Akkor…

– Az unokámnak, mikor még kicsi volt – eredt el a higgadt öregúr mesélőkéje –, egyszer a fejbőréből szedtem ki kullancsot, kettőt egymás után. Csak így…

– Most hány éves az unokád?

– Huszonnyolc… Csak így körömmel. A Pilisbe kirándultunk, s gyanúsan vakargatta a…

– Azt a sötét kis pettyet se látod? – csattant kérlelhetetlenül, erőszakosan Öregúr hangja.

– Valamit látok, de nem mernék rá megesküdni, hogy…

– Könyörgök, azért próbáld meg ezt is a körmöddel.

– Szívesen megpróbálnám, de éppen nincs körmöm, tegnap manikűröztem. Ha, ugye, tudtam volna előre…

– Eh! Ilyen az én szerencsém! – legyintett Öregúr ingerülten, és köszönés nélkül otthagyta a nála is „törzsebb” uszodai bizalmasát.

Strandidényben néptelenül pangott a beüvegezett, zárt folyosó. A túlvégen a könyökhajlatban dologtalanul ténfergett a köpcös fürdőmester. Öregúr csaknem felrikkantott a fölfedezés örömében. Csaba úr! Mindjárt vele kellett volna kezdenem, Boldira csak az időmet fecséreltem!

– Csaba úr, ön az én emberem – lendült oda hozzá igazi meggyőződéssel, hiszen a vöröskeresztes elsősegély-doboz is a fürdőmester irodájában van, s akit, ugye, elsősegélyre kioktatnak, annak…

– Igen? – pillantott a képébe Csaba úr unott pofával. – Miről van szó, vendég úr?

– Egy kullancsról.

– Én is olvastam róluk mostanában.

– De ez egyedi, Csaba úr, az én kullancsom.

– No lám – mondta Csaba úr egyszerre fölélénkülve. – Valami közelebbit?

– Képzelje, odafönt, a fészekgyakorlatom közben…

– Igen, a vendég úr a mi legszorgalmasabb tornászunk. Bámulatos a szívóssága, ahogy a szaporodó éveivel dacolva…

– Mondja – akasztotta el a dicsőítő mellékzöngeményt a bajba jutott Öregúr. – Mondja, Csaba úr, lehetséges az, hogy itt az uszoda területén is előfordul kullancs? Én még sosem hallottam róla.

– Mi nem lehetséges a mai világban, drága vendég úr? Ezeknek sem számít már, hol, merre; rajzanak, amerre látnak. A maga rendjében alig találunk valamit.

– Nekem itt lent – bökött Öregúr a fecskéjére. – Tudja, a fészekgyakorlat közben éreztem valami csípésfélét. És, ugye, az jutott eszembe, hogy abban a vöröskeresztes dobozban csak akad valami szer, ami végez vele. Szerintem a sebbenzin is megteszi. Van az olyan hatásos, mint a közönséges petróleum.

– Na, majd mindjárt megnézzük, tessék velem jönni az irodámba.

Bent Csaba úr kényelmesen elhelyezkedett karfás székében, úgy vette szemügyre törzsvendége odamutatott leletét.

– Ön ezt mire véli? Kullancs?

– Nem vitás, hogy az, drága vendég úr. Ismerem a fajtáját.

– Akkor talán most mindjárt sebbenzinnel…

– Fölösleges itt nekünk ilyesmivel lacafacázni, drága vendég úr – mondta fölöttes hangon a fürdőmester. – Szépen átsétálunk az orvosi ügyeletre, és el lesz intézve, ahogy a nagykönyvben elő van írva. Föl se kell öltöznie.

És így esett meg Pannóniában eme cifra egyedi fricskája a sorsnak, az Úr rendszerváltás utáni második esztendejében, a kullancsinvázió nyarán. Várakozó éppen senki az ajtó mellett, a fürdőmester tehát bennfentesen bekopogtatott; majd kilépve a rendelőből, azt mondta a fecskés Öregúrnak: – Tessék itt türelemmel várni, a doktornő hamarosan végez a páciensével.

– Nő? – kapta föl a fejét Öregúr. – Hát nem férfi orvos az ügyeletes?

– Ma nem. De mit számít az, drága vendég úr?

– Igen, csak tudja, mert épp ott van…

– Ugyan, vendég úr, ne legyen már ilyen ósdi. Még kellemesebb is lehet ott a női babrálgatás – suhintotta oda búcsúzóban Csaba úr, aki az Öregúrénál jóval korszerűbb nevelési szellemben nőtt föl életpályája magaslatára.

Öregúr férfiúi feszélyérzete és a fenyegetettség fantomja között ingadozott az orvosi ajtó előtt. Végsősoron, ugye, házi, háztartási segédletekkel odahaza is fölszámolható egy kullancs, az időbe, az ártalmatlan időterjedelembe bőven belefér a házi kezelés. Három-négy óra ez az idő. Talán még abban az esetben is, ha az. a bizonyos legmérgezőbb fajta az illető, mely az agyvelőgyulladás rémképével vemhes. Bár ennek esélye állítólag csak egy az ötezerhez. De akkor is… ha ez éppen az az egy… Halka Teréz, a festőnő másfél évig élet-halál között lebegett úgy. hogy az idegrendszere is megbénult.

– Kérem befáradni! – csendült ki a hívás a rendelőből kibicegő asszony mögött az ajtónyíláson. Ez döntött, nem lehetett helye a további tétovázásnak.

Egy barna csinibaba, tükrösen ragyogó szempárral, szinte még fruska. Öregúr tekintete önkéntelenül keresgélt a helyiségben egy másik női lényt, aki inkább beillene orvosnak, mint ez… Azzal az ágaskodó almányi idomrajzolattal a patyolatfehér köpeny könnyű vászonleplén; s amúgy egészben eme buja oltalom kendőzése mögött a lenge tapadások és ütközések sugalmazta sejtelem a teljes testi pucérságról a vetkőztetős, parázna nyári hőség enyhéül. Öregúrnak persze korántsem ilyen kies, kalandos képzeletfutamokon döngicsélt az esze mostan, ami csak részben menthető lelki riadalmának bénító szorongásával; bénítóbban ülepedett meg egész valójában a férfiúságát alattomosan szikkasztó alkonyi aszály…

– Ez igen, mindenekelőtt gratulálok a sportos alakjához – mondotta nyilván tanult kedvességgel a fruska doktornő, egy szemvillanással fölmérve a kifakult, kék köpervászon fecskeszabású, ósdian pertlis fürdőnadrágban toporgó páciensét. – A korral általában pocakot eresztenek a férfiak, meg elhájasodnak.

– Én küzdöttem ellene, doktornő, kérem – válaszolta Öregúr nem is igazán hiún, mint inkább komor tárgyilagossággal. – Világéletemben tudatosan küzdöttem. Adjon az ember a látvány esztétikumára a…

– Nem értettem pontosan a fürdőmestert, aki ide kísérte – vetette közbe a doktornő. – Megsérült valahol?

– Nem, izé… azazhogy… – magyarázkodott Öregúr hebegős zavarában. – Tetszik tudni, a tetőteraszon tornáztam, az árnyékban, s a fészekgyakorlat közben, ahogy bokafogással előre-hátra ringatóztam a betonon…

– Szóval kificamodott a bokája! Igen? És melyik?

– Nem, izé, nem boka, doktornő, kérem.

– Hanem mi?

– Ő… én nem is tudom, a sérülés fogalomkörébe tartozik-e a… kullancs?

– Kullancscsípés tehát? – szaladt föl csaknem homlokközépig a doktornő elvékonyított szemöldökének félholdja.

– Igen, Csaba úr megnézte, és határozottan állítja.

– Tessék csak nekem is megmutatni. Tehát hol?

Na, így következett el ama eredendően rettegett pillanat, amikor az elagguló férfiúi szeméremnek kényszerűen föl kell tárulkoznia egy nő, a tetejében egy csinibaba vizsla tekintete előtt.

– Ö… hát, ott – bökött ujjával a fecske aljára Öregúr fülig vörösödve.

– A takarás alatt?

– Igen.

– Kérem kitakarni, ott – bökött ujjával a doktornő is gyakorlott szak­szerűséggel a plasztikbevonatú fekvőpad felé. – Feküdjön ott hanyatt, és mutassa meg.

Hát megtörtént. A saját kezűleg föllefentett lágy függelékrészre ekkor váratlanul célzott sugarú lámpafény-nyaláb lövellt fölülről, egy nyeles izzóernyő alól, a hamvas-fiatal női arc pedig föléhajolva merült el ott a szemlélésben, a homlokába rakoncátlan hajfürtöcskék hulltak… Egyszeribe szeszélyes távkapcsolódások mélyéről egy hasonlóan barna, a homlokára fésült hajtincseivel kérkedő falusi fruska villant Öregúr emlékezetébe, még ártatlanságkori ifjúságából, kinek láttára azonnal „föl-földübörgött a szívverése. Úristen, ha már amúgyis ritka, csak most ne! – fohászkodott magában, görcsösen összeszorítván a fogát s egyidejűleg szorosan lehunyva a szemét is. Akár az iszonytató injekciós tű fogadásakor.

Hm… valami petty csakugyan, egy pirinyó petty, sötét pettyecske. Hol mindenhol lehet anyajegyük a férfiaknak?

– Nem anyajegy akar ez lenni? – kérdezte az eltűnődő doktornő.

– Nem, az anyajegyem máshol van – válaszolta meglepetten a csukott szemű Öregúr. – A derekamon, hátul. Anyám viselősen leesett a padláslétráról, attól színeződött el ott a bőr, foltszerűen. Ő mesélte nekem.

Így hát talányoskodhatott magában a doktornő, mert mégsem árulhatta el, hogy ő sohasem látott még kullancsot elevenen, sem fűben, sem bőrbe fúródva.

Viszont, ugye, a fürdőmester nyilván láthatott, ő nézte meg előbb a páciens petyhüdt micsodáját, amiatt jelentette be elsősegélyre… Szemre persze valóban plasztikus a petty, nemcsak színváltozás, hanem kitüremlés is a felületen. Szemre – közelített hozzá a mutatóujjával, majd lilára lakkozott körömheggyel meg is kapirgálta gyöngéden. Semmi kétség, plasztikus, beleakadt a körme.

– Igen, becsíphető – mondta ki fölegyenesedve. – Kerítek én mindjárt egy csipeszt; az ennek az adekvát eszköze.

Adekvát? – Öregúr végre kinyithatta a szemét, szerencsésen átvészelte a kritikus szemleidőt, megmenekülvén a férfiúi vágy nyilvános feltámadásának szégyenétől, s hálát adott érte az égieknek. Sebten visszahajtotta a fecske lebenyét kitakart testfelületére. Addig is, ugye…

Hanem a doktornőt serény kutakodás közepette lelte abban az üveges szekrényben, amelynek polcain mindenféle gyógyászati holmi tárolódott: dobozok, kötszerek, üvegcsék; volt benne egy külön kis fekete táska is, amit szintén kinyitott, és hosszasan kotorászott benne a csinos teremtés… A szekrény után következett az adminisztrációs íróasztal az ablak előtt, ennek végében egy másik, az előbbinél nagyobb méretű fekete táska, amilyennel beteghez járnak az orvosok, állandóra bekészített töltettel. De semmi, sehol semmi csipesz.

– Hát nem értem – mondta maga elé, elfordulva a kutatása terepétől. Enni­valóan földúlt, kihevült volt a pofija, homlokába nemcsak tincsek, hanem elszabadult zilált hajszálak is beszóródtak. Az bizony, tisztára Manci, erősködött magában Öregúr rendületlenül, miközben osztozott a doktornő rádöbbenésében, hogy egy orvosi rendelő eszközállománya nélkülöz olyan közhasznú szer­szá­mocs­kát, amilyen a csipesz. Hiányozhatatlan darabja a közönséges manikűr­készleteknek.

– Talán a doktornő manikűrkészletéből – rukkolt elő a vigasztaló ötlettel.

– Sajnos, nincs állandóan velem, és most sincs éppen – mondta a csini suttogósan, majd fogadkozva, dacosan hozzátette: – De az biztos, hogy nem hagyom annyimban. Beszereztetek ide csipeszt, csipeszeket.

Na ugye, gondolta Öregúr kaján elégtételtől eltelten, ha én nem kerülök a színed elé a kullancsommal, talán az ezredvégig sem jöttök rá a kellék­hiányotokra. De… de, mi ez? – neszeit föl ijedten idényen túli, az aszalódásban ritka áldás – a férfiúi hőtolulás hívatlanul kalandozó áramlására. Úristen, mikor már azt hittem… Éppen mikor ilyen kislányosan el van kámpicsorodva őcsinisége… Hamarjában védekezőén befödte tenyerével a fecskelebenyt, mint a sorfalat vonó futballisták a pontrúgás pillanatai előtt.

– Tudja mit, bácsi? – szólalt meg hirtelen a doktornő, lelepleződött fölsülését egyfajta női gonoszkodásba rejtve. – Nem feltétlenül kellek én egy efféle semmi műtétecskéhez. Elvégezhető önállóan is, odahaza. A bácsi feleségének biztosan van…

Bácsi! Már megint – durcáskodott magában Öregúr. Pont most bácsi? Fogadom, angyalom, ha most ide dönthetnélek, boldogságos susogással imigyen szólongatnál: Uram-parancsolóm, te vagy az én…

– Nincs otthon feleségem – vetette oda gőgös méltósággal. – Kettőtől is elváltam már.

– Hát, majd kölcsönkér a szomszédoktól.

Öregúr morranása: – Feleséget?

– Örülök, hogy legalább a bácsi kedélye helyrebillent. Irtó kétségbe volt esve, fölöslegesen persze. Három-négy órán belül ugyanis a kullancscsípések…

– No meg az agyvelőgyulladás, ugyebár.

– Ó, az ritka fajta, errefelé aligha van belőle.

– Köszönöm, doktornő – indult Öregúr a kijárat felé rendben bekötözött fecs­kéjében. – Ennyit magam is tudok a kullancsokról… Csipeszt pedig nem kell kölcsön­kérnem, önellátásra rendezkedtem be minden készletfélével.

– Ezt – állította meg az ajtóban a csinibaba gondoskodó hangja. – Ezt tessék elvinni a művelethez. Egy kis jód az ampullában, amennyi elegendő a fertőt­lení­téshez, a tamponlapocskával meg majd leragaszthatja utána a sebet. Tetszés szerint, mert akár úgy is hagyható az.

A folttisztító benzin, amivel a csipeszelés előtt próbálkozott odahaza, hatástalan maradt, csak a bőrt marta, a petty tovább virult.

Na, akkor neki a csipesszel! Miként Lehusnak csinálta negyven éve.

Miután a csipesz két keskeny szára közé gyöngén befogta azt a parányi dudort, hunyt szemmel szorított egyet rajta, de már rántotta is, egyetlen erélyes mozdulattal mindenestül kitépte.

Te jó ég, miféle lelet akadt fenn a véres csipesz horgán!? Nem kullancs, nem holmi élősdi féreg, hanem rusnya bőrszövet-cafat; elszíneződött gyülemény, szeplőnyi faggyútöltelék. Úgy bizony, kacagó feleim az ezredvég rideg alkonyán.

SZIGETI GYÖRGY

Mit bánom én

Mit bánom én, mit súg a szél,
ha szembe fúj velem,
arcomba port kavar, leül,
majd fordul hirtelen.

Mit bánom én, hová jutok,
a szél sem tudja azt,
a múltamtól sem borzadok,
s nem nyer sosem vigaszt

a szél, amikor eljutott,
hová nem akart –
megfordítja a lelkemet,
mint álomban a kart.

Mit bánom én a jeleket,
vágásokat az arcomon,
stigmákkal megdögölhetek
és élhetek, ha akarom.

Mit bánom én, mit bánhatok,
amikor minden perc enyém –
míg a világba bámulok,
előáll a költemény,

és lesi minden mozdulatom,
elillan, ha kel a nap
a zúgó patakok ölén,
arcomra égett ég alatt.

Az ablakomnál nagy fa áll,
nyáron árnyékot ad nekem –
most dobja el leveleit,
mint egy zajtalan szerelem,

elengedi, vagy tartja még,
most fontos minden pillanat –
melyik hull le előbb,
és boldog, aki fenn marad?

Mit bánom én, melyik a cél,
mit bánom én a célomat –
előbb-utóbb úgyis leér
minden égből szánt akarat.

Előbb-utóbb az életet,
mint az ábécét, tudni kell.
Még tart egy gyanta-pillanat,
de utána a szél fúj el.

Félig

Mint a medve a sárba
brummoghatsz félig leigázva –

Mint a veréb tolla az égen
szivárványt szít, csak hogy égjen –

Mint minden félig ferde árnyék
cövekül áll: keresztnek lássék –

Mint minden csillag por-korában
életet lát a Robbanásban –

Minden szerelmes ember egyszer
megfeszül félig-lőtt sebekkel –

Dolgait dalba fojtva félve
nehogy az isten elkísérje –

Félig előre, félig hátra
félig megfojtva, megalázva –

Feltámadva tetszhalálból
illan a lába, mint a kámfor –

Lobog a lángja, lobog a lángom
elszabadulva, mint az álom –

Elvegyítve, mint a festék
hogy tisztességben eltemessék –

Pap mormoljon valami átkot
legyen égé a földbe-mártott –

dalnak dőlve durvul bitangul
amíg félig a fölf fölé hull.

Most este van, félig pipázom
nem füstölög, nem parolázom

senkivel és senki ellen –
ezért kell megbüntetni engem.

SZARKA ISTVÁN

Veterán bajnokság

A Műegyetem katakombáiban
ma tőlünk dong a dobogó:
harsány derűvel pár tucat öregúr
bűvüli itt a nehéz vasat –
igen, a súlyzó nem tűr meg hosszasabban
maga körül csak ilyen jóféléket.
Mondják, egyszer majd meghalunk, de addig
lökünk, szakítunk magnéziától
maszatosan, a kámforos kenőcsök
ifjúságszagában, a rászedett időben,
a fölfokozott emberközi térben.
Kamatozik az előleg-szabadság.

A domb

Amikor észrevetted
a Pusztadombon az óriás keresztet,
mint feszül föl a térbe,
koratavaszi ég üresébe:
noha sokalltad,
tüstént, kétfelől, ők, akik belehaltak,
eljöttek érted.
                        S habár nyomasztott,
indultál már, hogy megérinthesd AZT OTT.

Másnap aztán, kifűrészelve tőből,
kizuhanva az emberidőből,
holtan hült a JEL illatos-meleg fája
a Pusztadomb soványka oldalára;
gyalunyom hunyt a hideg alkonyaiban,
fönn csak a hatszázhatvan-
hatos fiúk röhögő sörözése
betonozódott be a fekete szélbe,
s üszkölt a csonkon.
                                Csillagverők
tisztelegtek ez emlékmű előtt.

BOTÁR ATTILA

Szüreti ének

Szüretre áldozóban
hegy oldalában állunk,
a tenger idemormol
látván kelni a lángot,
piros fürtöket hoztál
kosárkában, barátnőm,
rubincsöppet a Bakkhosz
szakállas mosolyához,
a jó vén, a fogatlan
bort löttyintett a tűzbe,
s bort hintett szét a földön
a lány, ki tegnapig szűz:
úgy hallom, s aki mondta,
irigy, vagy leskelődött.

Fürdőző lány dala

Tarka mezőn ébredtem.
Tiszta folyót álmodtam.
Langyos a víz, csal beljebb
ifjú legény képében.

Gázol a lány. Térdéig
ér a folyó, s átfogja
gyöngyös övét, csípőnél
fonja körül gyöngéden.

Tűnik az arc. Szép ifjan.
Megpirosult kis tajték,
távolodó, áruld el,
hogy hova lett lányságom –

CSENGERI HAJDÚ SÁNDOR

Kenyér és szalonna

Ilyenkor őszidőben, amikor a városon túli földeken megpillantom a már érésnek indult kukorica táblákat, évről-évre újra felébred bennem egy régi emlék.

1944. november végén a Tiszántúlnak abban a mára már várossá előlépett falujában történt, ahol gyermekkorom számos évén át volt családunk otthona. Akkoriban már igen hosszú ideje jószerével csak krumplin meg puliszkán éltünk. Az utóbbitól azokban az időkben úgy el is ment az étvágyam, hogy azóta soha egyetlen falat sem került belőle a számba, de nem is fog, ha csak a kényszer valaha újból rá nem vesz.

Egyik napon a közelünkben lakó, módos gazda elhívott napszámba, kukoricát törni. Az alku alapján fizetségem kevés tengeri, meg krumpli volt, no meg ezen felül a napi kosztolás. Ez nagyon jól sikerült alkunak számított, mert az idő tájt gyakran megesett, hogy a magamféle cingár gyalogmunkások, de még a nálam idősebbek is minden fizetség nélkül, kizárólag a napi kosztért is készek voltak elszegődni. így aztán (szó, ami szó) még hálás is voltam az öregnek, amiért éppen rám esett a választása.

A történet napján korán elindultunk szekéren a gazdával, hogy napestig sokra érjünk a munkával. Én bizony már jókor reggel éhes voltam, de ezt a világért se mertem volna a gazda tudomására hozni, nehogy emiatt kútba essen az ígéretes kereseti alkalom. Csak ültem hát az öreg mellett a szekéren, és miközben a magam csendességében gubbasztottam az ülésen, bámultam a nemrég nyugat felé távozott front viharától meggyötört tájat. Mifelénk ugyanis októberben dübörgött keresztül a front, bár több helyen kétszer is megfordult, a mi tájékunk a hónap végére már felszabadult.

Amerre a szekér végig zötyögött velünk, meglehetősen kihalt volt a mező. Az emberek még nehezen merítettek bátorságot ahhoz, hogy a falut elhagyva, bele­vágjanak a mezei munkába. Akkortájt sokféle mende­monda járta. Többek között az is, hogy az oroszok a falvaktól távoli helyeken összeszedik a magányos embereket és a hadifoglyok közé suvasztják őket olyanok helyett, akiket váltságdíj fejében szélnek eresztettek. Azt, hogy ebben az állításban rejlett-e valami igazság, valójában senki se tudta, de akadtak jócskán, akiket az ilyen hírek sokáig vissza­tartottak attól, hogy elinduljanak a földjeikre. így hát nem volt csoda, hogy félóráig is ment a szekér, míg végre valahol ember bukkant elő a mezőn.

Az út mellett kétoldalt egymást érték a bunkerek, körülöttük szétszórt lövedék­hüvelyek, acélsisakok, gázálarcok, s ki tudja, még mi minden a háború szemetéből. Amikor a Dolmányi tanyához értünk még különösebb látvány tárult elénk. A kútágas gémje égnek meredt, s ostora akasztott emberként himbálódzott a szélben. A kút körül hat ló kimeredt teteme hevert, s a varjak zajos csapata táplálkozott belőle. A szörnyű bűztől még az éhségemet is elfelejtettem. A gazda is meg­undorodhatott, mert elkáromkodta magát, és a gebék közé csapott, hogy mielőbb eltávolodjunk a tanya közeléből.

Még közel félórányit szekereztünk, amikor megérkeztünk a gazda földjére. Reméltem, hogy végre enni fogunk, és csak aztán kezdtünk munkához, de nem így történt. Mihelyt lekászálódtunk, máris kiadta a parancsot, hogy hol kezdjem el a törést, ő pedig a lovak kifogásához látott.

Már jó egy órája dolgozhattunk – de nekem örökkévalónak tetszett –, amikor végre az öreg is megéhezhetett, mert így szólt: – Enni kéne tán, gyerek! Igencsak van már nyolc óra is.

– Alighanem kilenc is elmúlt! – adtam meg a választ.

– Akkor hozd a tarisznyát! Ott a szekéren, az ülés alatt.

Nem kellett kétszer mondani, úgy szaladtam érte, mintha legalább három haragos komondor üldözne.

Leültünk az egyik tengeri csomó közelében. Az öreg akkurátus ember volt. Mielőtt az élelmet elővette volna figyelmesen körülnézett, és csak azután nyitotta ki a már két-három generációt kiszolgált, zsíros tarisznyát. Ki tudja, talán azt figyelte, nem látják-e meg valakik a féltett ennivalót. Nem vette volna jónéven, ha hívatlan vendégek bukkannak fel valahonnan. Abban az időben nagy kincsnek számított az elemózsia.

A tarisznyából kenyér és szalonna került elő. Amikor megláttam a szép, fehér, magasra sült házikenyeret és a nagy darab avasodó tetejű fehér­szalonnát, s amint az őszi szellő az orromba csapta az illatát, a számban összefutott a nyál. Minden pillanat szinte végtelennek tetszett, amíg a kezembe nem vehettem, és nem haraphattam belőle. Akkor én már két hónapja nem ettem kenyeret, szalonnát meg talán egy évnél is régebben, de annyira, mint akkor ott, a mezőn, sohasem kívántam – sem azelőtt, sem azóta.

A jószemű gazda észre is vette, és csak úgy, mintha válaszomból bizonyosodna meg odaszólt: – Aztán éhes vagy-e fiam?

– Igen – feleltem félénken.

– Na, nesze akkor! – és levágott egy jókora darab kenyeret, hozzá szalonnát, és egy fanyelű késsel együtt átnyújtotta.

Én meg faltam, faltam boldogan.

Aki még nem volt soha úgy kiéhezve kenyérre meg szalonnára, mint én akkor, az talán nem is tudhatja igazán milyen csodálatos étel a kenyér és a szalonna együtt. Ha a gazda azt találta volna mondani, hogy ehetek, de utána fel kell döntenem a szekerét lovastul, még arra is vállalkoztam volna. Annál jobb ízzel, nagyobb étvággyal még nem ehetett ember szalonnát, mint én akkor, ott a kukorica­földön. No, és a kenyér? Arra úgy vigyáztam, akár az uzsorás a pénzére, egy parányi darabka, egy morzsa el nem hullott belőle!

Látva pokoli étvágyamat a gazda megsajnált, és adott újra, amíg csak jól nem laktam. Meg is háláltam neki, mert reggeli után úgy nekirugaszkodtam a munkának, hogy a tengeri­törésben mindig ott jártam a sarkában, pedig nem volt kis teljesítmény, hiszen arról volt híres, hogy a napszámosainak ugyancsak fel kellett kötniük a nadrágot, ha a munkában lépést akartak tartani vele.

Azt, hogy nekem siheder gyerek létemre sikerült, a finom kenyérnek meg a szalonnának köszönhettem, amelynek ízét és emlékét máig se felejtettem el.

KOHÁRI CSABA

A nyarak messzire mentek

Hidd el, nagy tudomány úgy felnyitni egy palackot, hogy az méltó legyen a karcsú, zöld üvegben levő italhoz.

A mostani delikvens egy 92-es Kunbajai Rajnai Rizling, minőségi, félédes fehérbor talpas, finoman metszett pohárban. Érzem ahogy lassan elárad bennem, a nyelőcsövön át egészen le a gyomromig, s életet visz a testembe, mely így, az áthívott nap után különösen jónéven veszi az effajta hedonikus élvezeteket.

Ilyenkor finom holland szivart kell szívni, és bort kell inni talpas, karcsú pohárból, s Maughamot vagy Krúdyt olvasni, miközben kint a csillagok hideget lehelnek a Földre. Miközben kortyolok – pár leütés közben, csak a hangulat­teremtés kedvéért –, érzem a bor illatát, mely dohos pincék és sok bort érlelő, öreg hordók illatából áll össze, de hordoz magában valamit a szőlőleveleken áttűző, reggeli fényből és a tőkék között húzódó, sokszor kapált föld izzadság­szagából.

Emlékszem, nagyapám is sokszor végigkaristolta a földet kicsiny szőlejében a város mellett, a Kishegyen, hogy aztán minden októberben nejlonzsákba szedve hordja be a rossz, pedál nélküli, zöld biciklijén – mely ki tudja, honnan került hozzá – a vékony kis föld tőkéinek a termését, mondogatva halkan, hogy lenne több is, de valaki mindig lelopja. Sosem tudtuk meg, ki az a valaki, aki minden évben felmegy a hegyre, hogy megszedje a tőkéket még szüret előtt, hogy hátikosaras nagyapának kevesebb jusson. Mert nagyapám, emlékszem, lehajolt minden elhullajtott szemért, hogy vékony, hosszú ujjai közül szürke bádogvödörbe pergesse azokat. Nyolc-tíz zsáknál sosem termett több azon a város feletti hegyen, de ő minden évben kiment és vigyázta a beérő, fénnyel telített duzzadt fürtöket.

Emlékszem még, hogy a négy, hosszú sorba ültetett tőkék között zöldség és répa volt, babbal kerítve, a szép­emlékezetű nagyanyám kék, fehér­virágos kötényében, vékony-nyelű kiskapával mozgatta meg körülöttük a földet.

Néha felegyenesedett a kapálásból, s kérges, simogató tenyerét sokat hajlott derekára tette, míg a másikkal ezüsthajára igazította meg a félrecsúszott kendőt.

– Jaj, istenem – mondta halkan, miközben a kék, felhőtlen, izzó égre nézett, ahol hite szerint a legmagasztosabb Úrnak kell laknia, akinek kötelessége figyelni világa dolgára, de igen nagyon elfoglalt lehet, mert nem úgy van, ahogy lennie kéne.

Akkoriban még gondtalanul élhettem és ezüsthajú, jó tündérekről olvastam, meg hosszú orrú, hazudós fiúcskákról, s a nyári vakító napsütésben nem vettem észre az én tündéremet.

Emlékszem, a földek végében a barázdák mellett egy öreg, kétágú diófa állt. Valószínűleg egy valamikori lefűrészelt fa két alacsony tönkből növő ága, aminek repedezett, szürke kérgén apró, fekete hangyák szaladgáltak a forró nyári délutánokon. A diófa mellett zöld, majd aranysárga búzatábla szaladt le az akácos felé.

Teljes volt az IDILL. Kék ég, reggelente madárdal, diófa a vékony barázda mentén, az ég alatt ringó búza és szőlő­levelek milliói.

Derék, jó nagyanyám időnként a kapálást abbahagyva utánam nézett a varázs világába, hogy el ne tűnjek, mint Dorka, s tudom, tündérkém elűzte volna a gonosz északi boszorkát is, ha kell, de erre hál'istennek soha nem volt szükség, így csak varázslatos zsíros­kenyereket kanyarított nekem, és elővette a kék ganga alól a titoktudó zöld üveget, hogy varázslatos kis világomból ha visszatérek és megszomjazom, ihassak abból a finom, nap­melegítette vízből.

Míg ettem, nagyanyám mosolyogva nézett utánozhatatlan mosolyával, amit azóta se láttam egyetlen nő arcán sem. Ilyet csak ő tudott, s csak ő tudott varázskört húzni körém, s elengedni a tőkék közé a levelek és a fűszálak birodalmába, de még hallottam hangját, ahogy utánam szólt, hogy vigyázzak nagyon a maklóra-tövistül, mert ő tudta, hogy ez az egyetlen ellenségem.

Emlékszem még hajnalokra, és az útra, ki a hegyre. A szürke, fényeshátú kis gyíkokra és a kis patakra a másik föld végében, mely nyaranta mindig kiszáradt.

Ott vesztettem el első bicskámat is, s tudom, jó tündérnagyanyám még sokszor kiment kék, fehér­virágos kötényében hogy szétnézzen újra és újra az árnyas nagy diófa alatt. Nem találta meg soha, mint ahogy én sem találom már azokat a varázslatos, legendás nyarakat, amikor még beszélőviszonyban voltam a fákkal, és jó tündérem vigyázott rám, miközben új világokat mutatott meg nekem.

Elmentek a nyarak, mint ahogy elment ezüsthajú nagyanyám is kék, fehér­virágos kötényében, s többé már nem foghatom töredezett bőrű, simogató kezét.

Pedig most már nem engedném el.

GYÖRE IMRE

Ne így, Uram!

Ne így, Uram,
ne így!
Fülemet ne vágd le,
szememet ne nyomd ki,
nyelvemet ne vond ki,
heréim ne tépd le,
bőrömet ne szaggasd,
húsomat ne süssed,
csontomat ne főzzed,
levert koponyámat
ne is vágjad ketté,
kupám ne ezüstözd,
kupám ne legyen az
bajor söröskorsód,
bordám kosarába
rejtsd el a te szíved,
amikor keresnek,
keresnek halálra.

Fohász

Téríts vissza magunkhoz,
látszat-valónktól téríts,
téríts el tőle, Uram.

És gondjaink közt hagyj el,
hogy megmentsük magunkat,
mert tudjuk, meg nem mentesz;

hagyj el már minket, Uram!

Vándorok

Hosszú éjszakák
vándorai, ti,
kik jöttök az időből,
már századok óta,
és sohasem várt
vacsora este,
és sohasem várt
éjszaka párna,
s az éji madárka
messze kerülte
azt a helyet, hol
követ raktatok földre,
s fejetek arra.

Ó, ti, mindannyian együtt:
Jövendő.
Mindannyian együtt, ti:
Reggel.
Mindenkinek is,
ki hozzátok állott,
s várta a hajnalt
azoknak is, kik
nem tudták:
milyen a Hajnal.

Együtt-fájás

Kézszorítással Tubáknak, anyja halálakor

Észreveszed, hogy megriadva
kapja el kezét, simogatna,
s elrántod fejed: mért teszi,
ha itthagyott végképp magadra,
bár lennél gyermek, ölbeli,
ki tudta már, még benne lakva,
hogy nem szül létre, gondtalanra,
de dolgodat betölteni?

A tükör túlsó oldaláról
titkon átnézdel, már hiányzol,
tenéked ő, te őneki.

                  1997. VIII. 18.

TABÁK ANDRÁS

A citoyen

A „Kalendáriumi történetek”-ből

Karap Sándor egykori hajdú kerületi főnótárius emlékére, akinek elbeszélése nyomán a nevezetes történet fönnmaradt

Michael Fazekas debreczeni huszár főhadnagy az 1787-i török háborúban kezdett szolgálni. A francz forradalom által előidézett hadjáratra ezredével, a császár-huszár regimenttel, 1793. május havában Német-alföldre küldetett, melynek lakosai a franczokhoz szítottak.

Egy ottani városon – bizonyos Ch. nevezetűn – a császári hadat keresztül­nyomta az ellenség, s a lakosok ablakaiból lövöldöztek, hajigáltak a hátráló katonák közé.

A szerencse hamarosan fordulást von. A császáriak, kiknek a Rajnán átkelő poroszok segítségükre siettek, új erőre kapván visszaszorították az ellenséget, s a fővezér, Coburg herczeg a pártos várost két órai kirablással büntette.

Megkezdődött a szabadprédálás – öldökléssel párosítva.

Michael Fazekas – ki katona létére már régen megundorodott a háborúk gonoszságától és ostobaságától, mely az ő titkos aufklárista hite szerint el- és megvetendő volt – kivonta magát a rablásból.

Ehelyett szemügyre vett egy csinos épületet, melyből a katonaság egymást érve hordta ki zsákmányait, s úgy döntött, hogy abba bemegy. Az első emeletet már kipusztítva találta: lakosai különbség nélkül korra és nemre, a szobákban, a lépcsőkön meggyilkolva hevertek. Följebb ment egy emelettel a grádicson, és benyitott az első lakásba.

Ott a gazda – háttal az ajtóra – órakészítéssel foglalkozott, mellette két leánya valami kötésen dolgoztak. Ezek reá hideg pillantást vetettek, köszönését nem fogadták, s helyökből nem mozdulva munkájukat tovább folytatták. Fazekasnak feltűnő lévén, hogy mindenfelől zaj, jajgatás, lövöldözés hallatszik, ám itt félelemnek, akár zavartságnak semmi jele nem mutatkozik, feszes katonai állásba teszi magát, s kardját megütve kérdi: „Tudjátok-é, ki áll előttetek?”

A deres hajú órás munkáját nem hagyva félbe, ülőhelyéből rá sem nézve, a válla fölött válaszolt neki: „Tudjuk. Ön a császár zsoldosa. Ám tegye, amit akar.”

Erre Fazekas a helyiségben körülnézett, mintha prédára lesne. Az egyik polczon francz grammatikára akadt. „Ez – mondta – prédába megy” – s tarsolyába dugta. A szekrény tetején szép almákat látott meg. „Ez is” – mondta, és néhányat elvett.

A bennlevők, mintha köröltük semmi sem történne, még mindig csak ülnek, és dolgoznak. Fazekas egy adieu-t mondva már éppen távozna, amikor kívülről a lépcsőkön felfelébb toluló katonaság csörtetése hallatszék. Tudja, ha a szobába berontanak, nem fog ellenük állhatni.

Kilép tehát, s kivont karddal az ajtó elibe áll.

„Lárma ne legyen! – rivall reájok. – Nyomon vissza! A fővezér s tisztikara itt bent várják a rablást idő kiteltét.”

A katonák megriadtak, és sietve visszavonultak, már csak amiatt is, hogy a hátralevő rablási időt még jobban kihasználják.

Fazekas visszatért a szobába. Tarsolyából előhúzta a grammatikát, és egy székre telepedve azt olvasgatta, míg csak az utczákon dobpergés nem hirdette a rablási idő kiteltét. Akkor egy újabb adieu mondásával elköszönt védenczeitől, akiktől ha köszönetét tán nem is, egy tisztes búcsúszót elvárt volna.

De amit elvárt, nem kapta meg, s erre kifordulva az ajtón, magukra hagyta őket.

Ezrede a várostól távolabb, a tágas mezőn szállott táborba. A tisztek dicse­kedve mutogatták egymásnak, ki mit, mennyi arany és ezüst pénzt zsákmányolt. A közéjök megtérő Fazekast könyvével, almáival ugyancsak kinevették.

Nem telt bele két hónap, és a hadi szerencse megint nagyot fordult. Franciscus császár hadai vereséget vereségre szenvedtek, s a forradalmi csapatok szüntelen attakjaitól egészen a Rajnáig űzettek vissza. Közöttük voltak a császár-huszárok is. Midőn a fősereg megkezdte az átkelést a Rajnán, gróf Clerfayt, vezénylő generális kométásával azt a parancsot küldette a huszár regimentnek, hogy az átkelés befejeztéig hátvédként hídfőállást foglaljanak a folyó nyugati partján, s biztosítsák a hadifoglyok őrizetét és átjuttatását is.

Ez utóbbi feladat Michael Fazekas századára hárult.

Nagy volt Fazekas meglepetése, mikor a fogoly önkéntesek között, a könnyű sebesültek szekerén, megpillantotta a ch.-i órásmestert. De még annál is jobban elcsudálkozott azon, hogy az órás, szintén felismervén őt, kitörő örömmel üdvözli, és alig győzi háládatos szavakkal, hogy köszönetét mondjon nagylelkűségéért, amellyel leányai és a maga életét Ch.-ban megmentette.

„Jakobinus lévén nem vagyok hívő ember – lelkendezett –, ám akkor mégis úgy éreztem, ön egy kardos angyal, akit az ég küldött megmentésünkre. Készek voltunk a halálra, de azt látva, hogy ön nemes szívvel közeledett hozzánk, s oltalmazott meg mindhármunkat, csak azt gondolhattuk, ön nem ellenség, hanem jó barát, és szíve mélyén mivelünk tart.”

Még mindig ámultán azt mondja minderre Fazekas: „De hiszen ennek semmi tanúságát nem adta egyikük sem! Egy-két köszönő szót, megvallom, jólesően fogadtam volna.”

„Téved, barátom – rázta fejét az órás –, nincs igaza. Mi az ön kiszolgáltatottjai voltunk. Ha kirabol minket, hát kirabol. Ha megöl, hát megöl. Ha pedig nagylelkű, amint hogy az volt, hát akkor nagylelkű. Kénye szerint tehette bármelyiket. De hála csak annak jár, akivel egyenjogúak vagyunk. Köszönetét csupán szabad ember mondhat szabad embernek. Mi, akiket szabad és büszke emberré tett a Forradalom, citoyen-né mindannyiunkat, még a nemesszívűséget se fogadjuk el többé alamizsnaként, ha ugyan érti a szavaimat, kedves barátom.”

„Én pedig megértettem őt” – szívta meg csibukját főhadnagy Fazekas, kertjének árnyas szaletlijében, ahová a délutáni hőség elől húzódott be két barátjával, a kis professzor Földivel és Vitézzel, a poétatárssal, akik a hűs vinkó kortyolgatása mellett figyelmesen hallgatták végig a történetet.

S mindketten arra gondoltak – habár ez kimondva nem hangzott el –, hogy barátjuknak minden bizonnyal a fogoly órásmesterrel való találkozás adta meg a döntő ösztönzést ahhoz, hogy néhány héttel később lemondjon tiszti rangjáról, s levetvén« a sötétkék, aranypaszomántos dolmányt, tizenkét évi szolgálat után kilépjen a hadseregből.

DOBOS ÉVA

Idegenben

Későn jött és nem várt látogatóként
kutatom a lába nyomát
egy talán sohasem volt szerelemnek
turisták és idegenek között
turista és idegen önmagammal
Lefényképezem illedelmesen
ezt az üvegfalú múzeumot
s keresem bolyongva tovább
párás sötét szemüvegem mögött
azt a múlt pillanatot amikor még
magához ölelt volna
ez a város

Kórházi jegyzetek

1.
Tengerzúgást hallgatok
a walkmanból,
ó, az én Szigetem,
egyre messzebb úszik tőlem,
egyre messzebb
az infúzió óceánján.
Nejlonzacskós
agua-malák úszkálnak
a szinén,
a mélyben messzire nyúló,
gonosz csápjaikkal…

2.
Ki ez itt?
Ki ez a test, a tehetetlen?
Hozzák-viszik,
vágják-varrják, ragasztják,
gézbe tekerik.
Hálás, ha kisbabának
tekintik, hálás a
nővérek kedves otrombaságaiért,
csak hagyja, hadd
tegyenek vele, amit kell,
ez nem ő,
nem azonos,
csak a vacogása,
csak a szűkölése.