Szeptember mindig az új tanév megkezdésének a hónapja. Úgy gondoltuk, nem ünnepelhetnénk szebben, illőbben ezt az eseményt mint hogy szeptemberi számunkat fiatalok műveiből állítjuk össze, s ezen belül is –mintegy lap a lapban – az egyetemi irodalmi műhely tagjainak írásaiból mellékletet szerkesztünk.
Ezek a fiatalok nem mind ismerik egymást. Fő magjuk, az ELTE bölcsészkar magyar szakosainak az a csoportja, akik közül többen már évek óta, néhányan idén először kezdtek járni verstani szemináriumra – azazhogy olyan speciális kollégiumra, amely nem kötelező, de fölvehető. Évről évre egyre többen lettünk, és a verstan sokféleségét és sokféle hasznosítási területét illusztrálandó, mindig más-más témát választottunk. Idei szemináriumunk témája ennek a számnak az összeállítása volt. Nagyon komolyan dolgoztunk. Mindenki elhozta a maga eddig félve rejtett verseit, hátha átmegy a közösség szűrőjén, és bekerül a lapba. Nem kevés bátorság kellett ahhoz, hogy valaki vállalja a megméretés a versíró kollégák bírálatát. Mert bírálni mindenki merészen tudott. És nemcsak merészen, de okosan is – meglepő volt, milyen éretten és érzékenyen tapintottak rá a jó versekből kikiabáló rossz sorokra, szavakra, és nem kíméltek teljes verseket sem. De bátran állták a bírálatot is: egyetlen sértődés se fordult elő a munka során, amit felnőtt költőközösség esetében elképzelni sem tudnék.
Ehhez a belső maghoz csatlakoztak korábban idejárt és már végzett, vagy utolsó vizsgáikat tevő diákok, akik ugyanúgy átmentek a közösség szűrőjén, mint a többiek. De jöttek hozzánk „utcáról” is, meghallván ennek a különös szemináriumnak a feladatát és hangulatát. Van köztük olyan, aki nem jár – nem járt – felsőfokú oktatási intézménybe, dolgozik és eközben hozza létre lelki gyermekeit. Természetesen illeszkedtek be a szeminárium közösségébe. Az illusztrátort meg egyenesen nem is ismerjük: egyik ismerősünk ismerősének ismerőse kerítette. Jónak találtuk, elfogadtuk.
Kedves Olvasó! Egy fiatal közösség által írt és szerkesztett opuszt tart a kezében. Mind az alkotás, mind a szerkesztés közös munka eredménye. Fogadják olyan szeretettel, amilyennel mi dolgoztunk rajta.
(Ui.: Természetesen nem mindenkiből lesz költő, aki velünk dolgozott. De néhányan bizonyosan azok lesznek, a többiek pedig egészen más szemmel olvasnak majd verset azután, hogy maguk is megszenvedték az alkotás folyamatát. Ők alighanem a legkiválóbb versértők közé tartoznak majd.)
Másodéves, pici, törékeny és szőke. Ezt rögtön tudni lehetett róla. Idő kellett ahhoz, hogy megtudjuk: mennyire érzékeny nemcsak a művészet, elsősorban természetesen a vers, hanem az emberi sorsok iránt is. Amikor két évvel ezelőtt minden diák feladatául kapta, hogy dolgozza fel egy-egy költő életművét, esetleg csak egy kötetét, Zsuzsa elvállalta Labancz Gyulát, pusztán azért, mert nem ismerte. A bemutatóórán pedig őszinte megdöbbenéssel mondta: nem hitte volna, hogy él Magyarországon egy ekkora költő, akinek a magyar tanszéken a nevét sem ismerik, nemhogy kötetei fellelhetőek volnának. Labancz Gyula halála pedig úgy megrendítette, hogy arról még most sem tudok elfogódottság nélkül írni.
Ebben az évben lapított. Verseit levélben küldte el. Mentegetőzve csak annyi megjegyzést fűzött hozzájuk: nem tudja, mik ezek, versek-e vagy csak firkálmányok, nincs se formájuk, se rímelésük, csak úgy írogatja őket, ha valamiért a papírhoz kell menekülnie.
Igazi versek. Nem formaversek, nincs szabályos ritmusuk, rímük, de olyan szigorúan szerkesztett gondolatokból, annyira egyedi látásmódra utaló képekből állnak, hogy' első olvasásra éreztem: itt valami komoly dolog formálódik. Taníthatok én neki verstant, formákat, ez a tudás nem fogja maga alá gyűrni ezeket a szikár, szigorú, öngúnnyal telt, és fanyarságuk miatt formába talán nem is kívánkozó versmagokat. Úgyse fogja nekem elhinni, hogy versek, és hogy ő költő. Az a típus, aki a tizedik megjelent kötetnél sem bízik magában.
(SZ. E.)
felszállók a fecskék közé
a drótra
hallgatom az életek sistergő
rohanását
majd csőröm szárnyam alá rejtve
felriasztom az álompihék
szuszogó csapatát
az almásból egy éhes kocka
vigyorog a tányér közepén
vidáman cseveg morzsák
zörgő tömegével
csak jöttömre szikkad kicsit
s csendes pislogással húzódik
meg a tányér sarkában
Ujjaim végére gyűrűként
húzom a végső perceket
s kész kezemmel
örök mosolyt simítok
villanásnyi arcodra
Először csak úgy.
Cetlikre, margókra,
bele a vakvilágba.
Vagy sír fölött születtek.
Lusta voltam:
madárszárnyra akasztottam.
Meleg takaróm körbefog
Tévénézem a pisla ablakot
Üres ernyőjére ágak könyökölnek
S jégremegésük bekocog az üvegen
Agyamban
egy tengerimalac
uborkát rág
és
kenyérhéjjal terráriuma
falán
kocogtat az éjszakának
szép álmokat.
Egy tüdőbajos isten
szívja életünk cigarettáját.
A parázs hol felizzik,
hol csendesen szenderegve
rágcsálja a papírburkolatot.
Az ágyba bábozódva
nem kötelező behúnyni a szemeket.
Nem kötelező riadót fújni az álmoknak.
Mint patkányból a farok
lóg cigarettámból a füst.
Keresem egy ember életének
három kötetes, elveszett főművét.
Valahová a vörös konty alá bújhatott,
s a tincsek vigyorogva rejtik,
mint a sárga téglát
a boszorkány mohája.
Ujjlenyomatom
lecsorog a
párás üvegen.
Fényízű ital.
Apró bizonytalanság.
Ujjaim közt csikk-támasz.
Pora hull.
Csoszogásokba burkolt
tánc.
Sejtek zárjegyezett
élete.
Pora hull.
Ujjlenyomatom
lecsorog a
homlokomon.
A lángos kechupot vérzett
a szesz-hasmenős reggeleken.
Füstöt fújtunk kulturáltan kávénkba,
s röpülésével sirattuk
szabadságunk arcpírját.
Isten veszett nyála csorog az égből,
s rárakódik mindenekre:
a postaládában didergő póklábakra
a festék alatt kucorgó ősz szálakra
a kabátról leszakadt gomb árva magányára
a kétszersült szétázott bénaságára
a villanykörte haldokló sárgájára
apám dioptriáinak szétaszott szárára
a nap-homályos szobák tompult hangulatára
a meséskönyv utolsó lapjára
a boríték enyvének csíkjára
a hosszúnyelű ecset pamacsára
mi végül
megfesti e szétmázolt világot.
Reggel pofámba bámul a dermedt zsír,
majd kiül kenyeremre.
Apró ikervilágok hullanak az eresz
rozsdaszú ette odvaiból.
Gyomrom barlangjához a városi
vízművek vezetékeit csatolom.
Bekapcsolom rádió-szívem, s
én Hemoglob inkapcsolódom
Budapest mocskos vérkeringése.
Az idő digitális sebei az utcákon.
Kreativ-bénaság az aluljárók szőnyege:
reggelenként felterített dísz.
Láthatatlan haladás a mélybe.
Rohanó étkezések pavilonjai: a méterkő.
Vevőről álmodó ruhaköltemények porrétege.
Feketerigó; galamb; varjú.
Apró bundájába nyakig gombolt veréb
zörög az ágon, s a társra talált
száraz levél ugrik egyet.
Meg a buszon a sofőr mond a
körtér előtt teret.
*
Lent fuldokolva vonítottak a kutyák
Az autók hisztérikusan keringtek az úton
Valaki HEJ-t ordított
az élesen ablaknak vágódó fütty után
de senki nem figyelt fel.
Aztán a repülőgép torokmorajlással felszállt
s leszakadt az ég.
*
Titkon figyeled
hogy nyomom el cigarettám.
Titkon centized
mosolyom széltét.
Titkon leszámolod
hajam szálait.
Titkon kikotrod
körmöm feketéjét.
Titkon megtörlöd
nedves orrom.
Titkon észreveszed
nadrágomon a szakadást.
Titkon kilesed
életvonalam hosszát.
Titkon egyezteted
óráinkat.
Titkon figyellek.
Igazságtalanságom
bezárom a lift négyzetméterébe.
Kattogva ereszkedem a nullpontig.
Önző hangulatomat
konzervnyitóval vágom fel,
s kenyeredre kenem.
Én nem akarlak bántani,
mégis megkeserítem a reggeli kávéd.
Magányos öltözködésed
itt neszez ágyam körül.
A szertehullott álommorzsák
szúrják a talpam.
A néma telefonon
bársonyosan hökkent porszemek gyülekeznek.
Ezt a játékot valahogy
soha nem értem fel ésszel.
Túl komplikáltak a szabályok?!
Mikor már a koszorút várom,
jövök rá, nem engem illet.
Úgy szeretném egyszer megkérdezni
„Cukorral kéred?”
*
Az üvegre öngyilkos esőcseppek tapadnak,
s besírnak az ablakon.
Labdázik velem a busz;
majd kiokád az embernyomoktól
megbecstelenített hóra.
Cigaretta-szédelgés.
A papíríz a számban megvágja nyelvem.
Reszketek a langyos radiátoron.
A kagyló hidegen nyüszít halott köldökzsinórján.
Haláltánc a vezetékek linóleumán.
*
Tél van.
Két ünnep között
állok az ablakban.
A felszálló meleg megvágja arcom,
s izzadtságot vérzik szemem.
Mögöttem: a pasztelboldogsággal berendezett szoba.
Leültetem egy puha fotelbe,
s együtt nézzük,
hogy
esik a hó.
Mintha rajzolnák.
Némán szédülnek bele a holt pelyhek
világunk dalába (…hulla pelyhes…)
Hadd higgyem ma:
ez a boldogság csöndje.
Mentsem fel, hogy nem látom
az ablak alatt
tócsává könnyesülő pihéket.
Ablakra száradó sóhajommal
tűnik el
a szobából.
Csak tekintete könyököl mellém.
Mozdulatlan ájulásom igyekszik
visszaidézni
süppedt alakját
a fotelgyűrődésbe.
Aztán
a kihűlt ráncok arcáról
lefejtem a görcsösödő vigyort.
Na jó, mesélek neked.
Leemeltem az egyik emléket.
Poros lapjai összezizzentek
a kicsi pupilla mélyén.
Azt suttogta, zenét hall.
Én hallottam.
A sok csillámon óvatosan kellett lépkedni
Mert ha lezuhan az ember
a méla villanások közt…
Furcsa,
de nem fájt.
Nem mondtam el neki.
Ő se nekem.
Csak álltam az ablakban,
s hallgattuk a pityergő tavacskákat,
meg azt a csöndet.
*
Nem tudja senki kimetszeni belőlem a sötétet.
Gomolyogva burjánzik,
s civilizálatlanul melléesik
a csikk.
Hiába cseng a megrendelt megváltás,
a vonal végén nem isten ül.
Korhadt padok;
vízbe lógó lábú lépcsők;
foszlott korlátok.
Néha annyira jó,
annyira kilötyögésmentes,
annyira az enyém.
Neki lehet?
Mi az előjoga?
Ki adta neki a kulcsot?
És miért pont az én orrom előtt az ajtót?
Nem vagyok Judit.
Benyitok.
Felkattintom a villanyt.
Tudd meg, ez is vers.
Ez is tinta a papíron.
Az én sötétem.
Kompenzáció.
Fehéren a fekete.
Mire az utolsó négyzet elém áll,
kezdek kipislogni a metróból,
kezdek túljutni az utcák sarkain,
kezdem megtörölni a szám.
Kezdődöm.
Elbír a láb,
s a szem körbetekint.
És a vége?
Az nincs. Még nincs.
Nem szívesen vállaltam a feladatot, hogy magamat mutassam be. A verseken túl még egy bemutatkozásban is magamról beszélni igen ízléstelen volna, gyerekfejjel ízekre szedni saját verseimet pedig nagyképűség. Bőségesen elég annyit elmondanom, hogy tizenhat éves vagyok, a budapesti Németh László gimnázium tanulója. Ezidáig a Magyar Naplóban és a Hitelben jelentek meg verseim – bár már ezt is inkább üres büszkélkedésnek, mint valóban értékes közlendőnek érzem. Ezen felül nem is nagyon találok szavakat, amiket igazán érdemes lenne most papírra vetnem.
Elbeszélhetném, miért kezdtem komolyabban verset írni. Hogy milyen csodálatos, pótolhatatlan emberek gyors egymásutáni elvesztését dolgoztam és dolgozom föl sokszor épp a keserűségtől vagy a hiánytól hajtottan e tevékenységemben. A hozzám közelállók enélkül is jól értenek, hiszen e fájdalom közös élményünk, az engem nem ismerőknek pedig minek is súlyosbítsam vele minden bizonnyal éppen elég egyéb kíntól sajgó lelkét. Az itt olvasható írásaim nem tartoznak ugyan ebbe a témakörbe, de jónéhány versemből úgyis túlságosan érezhető ez a komor kisugárzás.
Vagy szólhatnék még arról, mi jelent számomra értéket, mi az, amit követendőnek tartok vagy hiányolok, bár ennek sincs értelme. Ha verseimből nem zeng egyértelműen, már-már rögeszmésen a szépség vágya, igénye, akkor dallamtalan hangjaimnak – ennek a bemutatkozásnak – végképp nincs semmi esélyük ennek érzékeltetésére. És így van ez minden mással: ami igazán lényeges, azt el kell tudnom mondani a versben – azt kell elmondanom a versben.
Este van már. Ég a körte-lámpa,
Meddőn múlik perc a perc után,
Gyáva csönd ül, és a mély magányba
Hálni tér az ihlet is sután.
Pilla-dunyhát húzva gyöngyszemére
Fátyol álma ködbe szenderül,
Elhagy engem, hűl a lelke vére,
Menne dolgavégezetlenül.
Ó, ha lepné műve sikke-sarca,
Felkutatná ős-zugát, ahol
Dobbanásnyi hang elektron-arca
Zárt sugárral szókeretbe forr.
Ó, ha óvná járt utak göröngye,
Nem sietne szenderegni még,
Átragyogna rajta szűzi könnye,
S tiszta tükrén biztató igék…
Ám ez estén mindegyik hiányzik,
Nincs se korlát, sem kapaszkodó,
Formatervem vészesen hibádzik
S gondolatnak el nem adható.
Maximum szép. És mit érek azzal,
Míg a szó nem torz vagy egyszeri?
Úgy tűnik, ma semmi sem marasztal,
Luxus érdek nélkül tetszeni.
Ámde mégis, mégis kényelem lesz
Úttörésünk sziklaszirtjein!
Tán megint a régiből teremtesz,
Új nyomon, de holtak földjein.
S ébredezhet már az ihlet újra,
felderül a pilla-pongyola,
És e szúrós gömb az égbe fúrja:
Itt a hon. A szépség otthona.
Mert nevelni víg-vadóc virágot
Mindig is csak úgy lesz érdemes,
Lenge lángú életed-világod
Mindig is csak úgy lehet helyes.
Nézd, a szellem nem kegyel ma engem,
Egy kis érzést szór elém csupán,
Én nyomában éjem elmerengem,
S meddőn múlik perc a perc után.
nézz körbe egyszer
ne csak mutass
keress kutass
ez itt a színpad
visszapillant régre
akár az égre
lásd be végre
te is csak egy vagy s mind beöltözött
nincs két darab között
nincs színfalak mögött
oly egyszerű
oly egyszeri
az ember annyit ér amennyit róla vélnek
amennyit elmesélnek
ha jól szerepel
és mégsem érdekel
magadnak játszol
annak akit szeretsz
amíg lehet
amíg lehetsz
amíg megérted egyszer
hogyan kereng a rendszer
miért a cél
(ha végre fölteszed)
hogy értsenek
mit értesz és mit értenek
a vén komédiából
a mag kikelt magából
közösnek érzi tán ha lelke műve
s egy sort ő is bevájt a drága műbe
mi haszna mégis
ha félve elköszönt
már nem látjuk viszont
előre tudjuk
talán ezért nehéz
lecsüng a kéz
talán letudjuk
miképp a gondokat
ezernyi ábránd gondolat
egyik valóra válik
vagy egy sem
s hiába kéred
siessen
talán megéred
talán nem fürge indulat
ez maradsz s ez is lemálik
koromsötét a kép
de már az sem sokáig
Polgári nevén Géher István László és az ELTE bölcsészkarán végzett angol-magyar szakon. A kiemelkedő teljesítményt nyújtó diákoknak különleges képzési formákat biztosító Láthatatlan Kollégium tagja. Mindebből semmi nem látszik rajta: sem a kora, sem különlegessége – nála szerényebben és egyszerűbben viselkedő diák nem sok akad pedig már két verseskötetet mondhat magáénak. Az első, az Öt ajtón át 1994-ben jelent meg, a második, a Kereszthuzat 1996-ban, mindkettő a Liget könyvkiadónál. A Liget folyóiratban is folyamatosan publikál. Ezen az utolsó szemeszteren, amikor második szakját is befejezni készült, már nem vehetett részt közös szemináriumi munkánkban, de mint egykori diákot és mint jó költőt nem akartuk kihagyni ebből a számból. Nem számított rá, hogy fel fogjuk kérni, ezért csak néhány készen levő versét adta oda – ezt is köszönjük gazdagabbak leszünk általa.
(SZ. E.)
I.
Csak árnyék a hó:
föléhajolni
fényesebb.
II.
Nézése, mintha madártól
madárig volna fény:
repül, de sose látszik.
I.
Öleléstelen az este.
Elvarratlan csillagok égnek,
felszúrnak a fénynek.
Alvást alvásra cserélnek,
akik születnek, annyira vének.
II.
Már az ősz is szétszalad a tájon,
nincs egy pont ahol télbe kötne,
levéltelen marad mindenáron.
Faágat faág ölel a másvilágon,
gyökerek forognak gyökerekre.
Húnyt szemem alá –
fekete lesz az arcom –
napfényt szorítok.
1969. november 4-én született Kecskeméten. A Németh László Gimnáziumban érettségizett. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán most fejezi be történelem-filozófia szakon a tanulmányait. Nem magyar szakosként feltűnően művelt irodalmilag, és rendkívüli érzéke van nemcsak a vers, hanem bármilyen mű esztétikuma iránt. Abszurd humora mögött nagyon bezárt személyiséget sejtünk, amely még verseiben sem képes feltárulkozni. A kikívánkozó mondanivaló és az önfegyelemből-szeméremből rákényszerített védőburok adja versei különös feszültségét.
(SZ. E.)
Aprócska szemedben aprócska mámor,
aprócska szivedben szerelmet játszol,
aprócska kezemben aprócska kezed,
aprócska szavaim szomjasan hiszed.
Aprócska tájakon aprócska hegyek,
aprók maradnak, ha közelb is megyek,
aprócska várak és aprócska falak,
mindenik lakójuk aprócska marad.
Aprócska kunyhóban aprócska néne
aprócska kenyeret dagaszt ebédre,
aprócska toronyban aprócska harang,
hangjait elnyeli aprócska barlang.
Aprócska templomban aprócska hívek,
aprócska kételyek, aprócska hitek,
aprócska sóhajok aprócska égre,
aprócska életre, aprócska végre.
Aprócska ágakon aprócska gerlék,
szelíden velük búg megannyi emlék,
aprócska angyal száll aprócska szárnyon,
éppen itt felettünk, derűs lombárnyon.
Aprócska válladra aprócska toll hull,
sápadt-szép arcodon rejtelmes pír gyúl,
aprócska kacajjal: „Aprócska uram,
vegye el tőlem ezt!” és szaladsz vígan.
Aprócska lépteim aprócska léptek,
aprócska távolon mégis beérlek,
aprócska két tüdőnk aprócska kohók,
állunk csak bűvölten, vagyunk oly mohók.
Aprócska testeink aprócska halma
aprócska kéj után, minthacsak halva
aprócska halállal meghaltunk volna,
feküszünk meztelen, egymásba fonva.
Ahogy dohány rút füstje tör tüdőbe,
a szürke égen úgy szökött sok felleg,
a fák teli lettek avarral; éjbe
hajló reggel volt – hát no persze, bezzeg…
Egy csönd-levél levált, rőt-tündökölve
a Zaj bokráról – végbe lét így billeg –,
s egy tócsa híg ölén zuhant az égbe,
fonák tükörbe – hát no persze, bezzeg…
Vártam rád fázva még a zöld öreg pad-
on, en, Ön elkésett! – dalolt egy fűrész,
s én észrevettem ott: valód csak loptad,
s amint jössz, már nem érdekel hová mész!
Pedig tegnap ó, még tavasz volt! – mondtad
s tudtam: ma már te is tegnapi vagy. Kész.
Magamra hagytál jaj, egy délutánon!
merengtem épp a kolostorkertben,
fent sejtelmes felhő – gomolygó álom,
magamra hagytál jaj, egy délutánon.
Lent: nagy sötét bogár kelt át a sáron,
sarus, szűz lábam volt mezítelen…
magamra hagytál jaj, egy délutánon,
merengtem épp a kolostorkertben.
Tavasz volt, áprilisi fény-itélet,
szinek cikáztak át a világon
s ragyogva hirdettek a télnek véget,
tavasz volt, áprilisi fény-itélet.
Zöld, illatos hévvel pezsdült az élet,
álruhás gyümölcs ült minden ágon,
tavasz volt, áprilisi fény-itélet,
szinek cikáztak át a világon.
Meredten ültem, és próbáltam hinni:
miként a bűn: a szép csak enyészet,
hiúság tenni és hiúság lenni,
meredten ültem és próbáltam hinni.
De kór-alattomban megszállt a Semmi,
lelkem befonta nesztelen végzet,
meredten ültem, és próbáltam hinni:
miként a bűn: a szép csak enyészet.
Félig aléltan – kék szememen éjjel,
szűz méhem éhe nedvfakasztó nyár –,
minden eremben lágy, bolyongó kéjjel,
félig aléltan, kék szememen éjjel,
éreztem: édes vágyméz ömle széjjel
s vad bársonyos tűzzel át meg át jár.
Félig aléltan, kék szememen éjjel,
szűz méhem éhe nedvfakasztó nyár.
Társnőm ha látna, moccanatlan ültem,
nem árult el csak egy halk sikkanás,
az Ördög megölelt, szárnnyal, őrülten,
társnőm ha látna, moccanatlan ültem
s a felszálló porban vergődve tűrtem,
hogy ér: szeplőtelen gyaláztatás!
Társnőm ha látna, moccanatlan ültem,
nem árult el, csak egy halk sikkanás.
Sárga madarak énekelnek,
meg pirosak és kékek,
lantos lelkük lármáz,
fut a meredélynek
mélyzöld fenyveserdő
majd hirtelen megtorpan,
nagyot sóhajt apró
felhőalakokban.
A tó is küldi felénk
színezüst sikolyát
– simogatja a Nap
hullámzó, szép hasát…
Lovak vannak a zabban
– de most ezt is szabad!
hiszen ez a mai
kiváltságos, nagy nap:
Ma láttalak először
meztelenül téged,
fürödni a kéjben
sellőleány tested.
Ma szívtam először
orrlikad páráját,
feléleszteni újra
alélt kéjek lázát,
ma ízleltem nyelved,
e csiklandós halacskát
s kiittam egy szuszra
szemeid mély tavát –
Rókák vannak az ólban
– de ma ezt is szabad!
hisz egybeforrt a lelkünk
lombos árnyak alatt.
„Csigacsípőm ring a réten,
csorgasd nyálad, csiganépem!”
– vonul csigák legszebbike,
a gyönyörű csiga-bige.
Nép páratlan legjobbika,
lesi három csiga bika:
Konok, elszánt akarással,
csigaszemük vív egymással,
tekintetük éles kardok,
mind a három híres bajnok.
Felhevül a csigavér,
bámulnak a legszebbér'!
De arra jár a csámpás Csönd
s minden álmot romba dönt:
Ó jaj, mire földre lenéz:
lapos pép a három vitéz!
Szép csigahölgy lehért kapkod
s kidobja a csiga-taccsot.
Oly örök a csigagyász,
míg egy csiga égbe mász.
Mondaná az ember: mászik!
– Mindig akad három másik!
De az ember buta állat,
nem értheti, mi a bánat.
Nyomorult, szomoronc seggfej,
agya szűk, teliszart enyhhely,
csenevész, csupacsúf forma,
hite rút rohadás korma.
Pazarul piperés rongyban
paripán terem és gyorsan,
loholón szanaszét szállva
nyomul egy csodaszép lányra.
Akit ősz, pedofíl apja
dutyizál ezeregy napja:
„Sehol egy tőkéére kérő,
pedig ám ez a lány vérbő!”
– Ezeregy fej esett porba
s a leányt atyasúly nyomja…
Daloló dilimoly szerzet,
tudatá: mocsok egy helyzet.
Fabulánk meseszép vége:
Amikor fikahím végre
odaér nevenincs várhoz,
csodamód: delivé változ.
Kecsesen toronyig szökken:
„Cicagörl, kegyedért jöttem!”
s a leányt viszi már messze…
– Nos e szép, hepivég veszve.
Naja, mert ez a rút marha
magaként araszolt falra,
menekült, aki élt, futva,
csak a csaj, be maradt csukva.
De a rém a kezét mégse
nyeri el, hisz a vers vége:
Babahölgy szabadon vágyva,
a lovat fogadá ágyba!
Öt éve ismerem, legszorgalmasabb, legpontosabb, legmegbízhatóbb diákom volt. Nem szokott hiányozni. Ezzel szemben beszélni sem nagyon szokott, csak ha az ember teljes testhosszal felé fordult, mélyen a szemébe nézett és megkérdezte, mi a véleménye valamiről. Volt véleménye, méghozzá okos, helytálló. De magától nem mondja.
Az Ezredvég olvasói ismerhetik a nevét Játsszunk verset! című írásomból (1995/10). Azokat a ritmikai gyakorlatokat mutattam akkor be, amelyeket akkori szemináriumi csoportom legjobb „alkotásaiból” válogattam. Bacsó már ott is meglepetés volt: az utolsó pillanatig nem adott semmit, végül meglepett egy sokrészes, tematikában összefüggő sorozattal, melyben a legkülönfélébb ritmusokban parodizálta a tv elviselhetetlenül nívótlan reklámjait.
Most, ebben az évben, végzős lévén, szakdolgozatán munkálkodott, nem is járt be az órákra. Amikor azonban üzentem neki, hogy nem szeretnék nélküle megjelenni a lapban, megajándékozott két rövid prózával, hatalmas olvasottsága és műveltsége ihlette két remek paródiával. Nem tudok mást írni róla: hallgat, de ha megszólal (írásban vagy szóban), akkor remek. Remélem, mindig lesz valaki, aki kicsalogatja belőle elrejtett kincseit.
(SZ. E.)
Zóránd, a herceg hosszú évek óta kereste a szigetcsoport központját. Az apjától örökölt könyvtár legbecsesebb darabjaiban azt olvasta, ott megkapja a feleletet arra a kérdésre, mire hazájának bölcsei megtagadták a választ. A könyvekből tudta, a szigetcsoport minden lakója egyforma. Egyetlen dologban különböznek: egy részük Lókötő, a másik Lovag. A Lókötők csak hazudni tudnak, a Lovagok mindig igazat mondanak. Ezer és ezer Lókötővel és Lovaggal beszélt már, ezerszer és ezerszer feltette már kérdéseit, óriási utat tett meg hajójával, minek legénysége az ötödére apadt. Leghűségesebb emberei is visszatérésre buzdították, de Zóránd folytatta a keresést. Minden éjjel újabb szigetet rajzolt térképére, de naplójába újra és újra ugyanazt a mondatot írta. Csak néhány perce szállt partra a kilencszázhuszonnegyedik szigeten. Épphogy szippantott egyet az ismerős, fűszerillattól nehéz levegőből, már közeledett feléje két szigetlakó. Azonnal felismerték, fel sem kellett tennie szokásos kérdéseit. Udvariasan üdvözölték, majd a hozzá közelebb álló szigetlakó így szólt: „Herceg, utazásod véget ért. Ez az a sziget, mit keresel, én pedig Lókötő vagyok.” Zóránd meg sem várta, hogy a másik szigetlakó megszólaljon. Azonnal hajóra szállt, hazatért, és nem járt többé a könyvtárba.
Most, hogy végigolvastam Miguel Alvarez iratait, semmivel sem látom világosabban rejtélyes eltűnésének okait, mint 1930 augusztusában, mikor a Limai Egyetem végre feladta azt a bizonyos hirdetést a legnagyobb perui lapok Keressük rovatába. Alvarez 1927-ben került az egyetemre tanársegédként. A régi spanyolnyelvű irodalmakkal foglalkozott. Szemináriumai már az első évben népszerűbbek voltak az átlagosnál, és két év múlva Miguel vált a diákok kedvencévé. 1923 októberétől közösen tartottuk az évfolyamelőadást a másodikosoknak. Decemberben egyre inkább úgy éreztem nem készül az órákra. Folyton belekavarodott jegyzeteibe, hosszú szüneteket tartott. Szemináriumai is sorozatban elmaradtak. Csak annyit sikerült megtudnom, hogy egy vidéki levéltárban addig ismeretlen középkori regény kéziratos szövegére bukkant, ez köti le minden energiáját. Egy ideig próbáltam faggatni, de láttam nem szívesen beszél róla, így felhagytam a kérdezősködéssel. Februárban már alig járt be az egyetemre, és áprilisban végleg eltűnt. A lakásán sem látták többé. A rendőrség 1932-ben lezártnak nyilvánította a felkutatására indított nyomozást. Iratait két évtizeddel eltűnése után juttatta el hozzám egyik távoli rokona. A papírhalmazban megtaláltam a regényt és Miguel hozzá kapcsolódó feljegyzéseit is. Buzgón kezdtem az olvasásba. Többször átrágtam magam az igen bonyolult szerkezetű regényen és Miguel széljegyzetszerű kommentárjain. Meglátásait a legtöbb ponton helyesnek találtam. Kitűnő érzékkel találta meg a szöveg lehetséges előzményeit, mintáit. Kimutatta a műfaji párhuzamokat, részletesen feltárta a regény motívumhálózatát és azokat a nyelvjárásokat, amelyek szövegében felfedezhetők. Arra a következtetésre jutott, hogy az egységes íráskép ellenére több, időben egymástól igen távol álló szerző műve. Minden megállapítása zseniális, és arról tanúskodik, hogy az egész regény szinte betűről betűre a fejében volt. Így teljesen érthetetlen számomra, hogyan tévedhetett a legfőbb kérdésben. Hosszú oldalakon át bizonygatja, hogy a regény szerkezetének alapja a tizenhatos szám. A cselekmény tizenhat helyszínen játszódik, tizenhat év történetét mondja el, minden lényegesebb motívum tizenhat jelentésben fordul elő stb. A rendszerbe csak a szereplők számát nem tudta beilleszteni. A regény története a sok helyszín és cselekményszál ellenére igen egyszerű. Bölcs tudósok közösséggé állnak össze, majd a világ eltérő pontjain keresik a választ egy igen közhelyes és érdektelen kérdésre, mit végül nem sikerül megoldaniuk. Ebben persze nem lehetünk egészen bizonyosak, mivel úgy tűnik, a kézirat egy ponton megszakad. Alvarez szerint a bölcsek száma csak tizenöt. Feljegyzései arról tanúskodnak, hogy az eltűnése előtti utolsó hónapokat teljességgel ezen probléma megoldásának szentelte. A regény többszöri elolvasása után – mint említettem – megállapításainak majd mindegyikével egyetértek, de a fő kérdést illetően más a véleményem. A szereplők száma valóban eggyel kevesebb, mint a szöveg egészét meghatározó szám. De számomra egészen bizonyos, hogy ez a szám a tizenhetes.
Molnár Gáborként született 1975. december 22-én. Nevét nem kis szerénységgel változtatta Mahlerré, s az eredeti név az egyik versében csupa kis betűvel – mint Nemecsek Ernőé az igaztalanul kapott büntetésben – szerepel. A névválasztást csak részben indokolja a zenei ihletés: fellelhető ez is a költőnél, különösen saját maga által kitalált önmagukba visszatérő szerkezeteiben (Körhintő), talán inkább az a romantikus hajlam vezette, amely tagadhatatlanul ott lebeg fölötte és versei fölött, de amitől – korunk gyermeke ő! – mégis mindenáron szabadulni igyekszik. Szerencsére nem mindig sikerül neki.
(SZ. E.)
|
Ottfelejtett pohár víz algásodom. Nem megy már a menés. A rettentő akarás nem akar. Pedig várom hátha visszatér és bökdös: tégy már valamit, ne ülj itt, te csökött! Nem jön. Az ember ülhet, várhat, nincs, ki elvigye a balhét. Talán majd jössz te, és rámszólsz: Gyerünk élni, aztán majd pihensz! Törött pohár, átcsorog rajtam a víz, már te is kinevetsz, kivetsz magadból. Nem tombolsz, csak ülsz. Hétrét görnyedt, nyamvadt gerinced megköt. Ha csak egy légy rádszáll: vasjárom. Összementéi. Vagy minden megnő. Tökmind egy. Da capo. |
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 |
Herceg, kegyes jóságod lássa meg
Szegény költőd miként is éldegél
Hogyan szűköl, vonít, mint vert ebek
S rohad trágyává, mint lehullt levél.
Tavaly bőszen ontotta verseit
Világhírről, világűrről dalolt
Ma már csak azt reméli, hogy segít
Megélni, ki egykor barátja volt,
S akit vadul magától ellökött
Üvöltve, hogy jogász, orvos, tanár
Ne hívja fel, ne is keresse őt…
A büszkeség magánnyá vált ma már.
Kenyér híján ebéd helyett morog
Lakása sincs, régóta vándorol
Amíg ballag a gyomra csak korog
Csupasz fején nyári eső dobol.
Ezért áll itt most előtted, herceg
Ha pár garast kegyeskednél adni
Papírt vennék, amin tollam serceg
A költő csak így tud megmaradni.
torlódó napok
egymásba ütköző
egymásba folyó-olvadó szabályos darabkák
egymásutániságukban oldódnak ki saját éleik, lapjaik közül
beleömlenek az időbe
Lebegő bordaív alatt
állok dideregve.
Nézem a málló falat,
fényem lassan halad
vergődő terekbe.
Álmos fények tántorognak
a házak oldalán.
Gubbasztásom tűnt koroknak,
a múltnak oldanám
elhalt, fagyos szívébe, és
otttalálnám magam
várva majd a felébredést
holtan, de boldogan.
Várnám, hogy ha megszületek
s reggel fölkel a nap,
úsznak majd felhőszigetek,
állnak majd házfalak,
amiken a halovány fény
bágyadtan lecsorog.
S ülök majd és károgok én,
hogy a letűnt korok…
Weöres Sándornak
Salve, Regina, mater dolorosa!
Szomorú szemű leány szürke őz-tekintete ijedten rebben,
pillája verdes, mint vészt sejtő lepke színpompás szárnya…
Köszöntlek, királynő, fájdalom anyja!
Salve, Regina, mater misericordiae!
Törékeny csuklóját keményre száradt kötél fonja gyilkos
bilincsébe, vékony barázdát szántva a pihés, hamvas húsba…
Köszöntlek, királynő, irgalom anyja!
Salve, Regina, mater passionis!
Háromszor vágott karjába a penge, háromszor kiáltott az
arca a messzeségbe, de a szája néma volt, szótalan, konok…
Köszöntlek, királynő, szenvedés anyja!
Salve, Regina, mater miraculi!
Karjából tengervíz cseppen, kötelei hajlékony fűzfavesszővé
válnak csuklóját színezüst karkötő öleli, szemében tűz gyűl, égi fény…
Köszöntlek, királynő, csodáknak anyja!
Salve Regina, mater victoriae!
Ezüst sugarat küld ében fejére a Hold, tétova szentjános-
bogár fonja glóriává. Lép egyet, majd örökre eltűnik az arca –
Köszöntlek, királynő, győzelem anyja!
Mechler Anna a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola karvezetői szakán végzett 1997-ben. A költészetben is a zenei formák érdeklik, nagyon érzékeny a versritmusokra. Legkedvesebb költője – természetesen – ezek után Weöres Sándor.
(SZ. E.)
A vers mint a politika közvetítője nem új dolog. Sőt, akadnak, akik úgy gondolják, hogy aki ír, az semmiképpen sem határolhatja el magát a közélettől. Persze lehet „tetszelegni az apolitikusság látszatában”, de már az írás maga állásfoglalás. Ki vállalja ezt, ki nem. Marczinka Csaba verseinek többségét átitatja a politika. Rávilágít a problémákra, az örök ellenzék oldaláról támad mindent az üres szólamoktól a nagy eszméken át a pénztelenségig. Sötét képet fest országunk állapotáról, ahol még az igazságnak is csak bűze van, s nem tudni jó-e, ha a felszínre tör.
Másik témája a szerelem. Az érzés itt nem átélt boldogságként, még csak nem is hiányként jelenik meg. A valóságos, elrontott, vagy az eredendően gonosz mesék világa ez. A varangykirályon halálbőr feszül, a királylány vágykeltő hústömeg: ebben a síkban már csak az elvakult ösztönök élnek. Ezt éli át a kentaur is (Lovaslány) és erre oktat a Haláltanítónéni. A cél mindössze a „hajszoló és hajszolt közös izgalma” lett, ez pedig könnyen elérhető.
Mottókat, utalásokat, ajánlásokat gyakran találunk költészetében mind a művészet, a szórakoztatóipar, mind a közélet területéről. A hagyomány és az adott pillanat szerves egységet alkot ezekben a zaklatott versekben.
Andrea Ferreolnak,
„A nagy zabálás” hősnőjének
Lusta húspárnák közé
rejtett halálcsatorna,
pusztulás fekete lyuka,
kapuzáró kivégzéssé
mitizált autodafé,
Kedves Kínzódémonnőnk
végső jegyajándéka
a halott vőlegényeknek.
Mohó, agresszív fiúcskák
híg magnedveit szívod fel
kedves szakszerűséggel,
mindenüket belevesztve
büntető mindenségedbe!
Hisz zabáltak ők eleget,
s Te csak kiemeled,
mit kiemelni érdemes.
Ezt nevezik szexelemnek?!
Vagy sötét erotikának?
Pedig ez a feltörő
– sokáig elkonspirált –,
jó öreg Fémmé Fatale!
Fatális fenék prése,
mint gusztusos végzetté vált
MACSKADÉMON TANÍTÓNŐ.
Én árultalak volna el?
Ki egyedül hittem neked,
Én, Vörös Júdás vakon,
már Kafarnaum mellett,
keserű könnyeken túl,
harcra lelkesítettelek…
Aztán vörös hajamon,
szememben megjelent fényed.
Engem furkált mindig buta,
bambán bámész „tanítványsereg”,
mert én hittel vitáztam veled!
Ikercsillagok voltunk,
mégsem értetted a tervem,
én harcoltam Titus ellen,
s veled mi lett? Mohamed
mondta az Ezoteria Klub
buliján, hogy eltűntél,
s nem téged feszítettek meg…
Miért hagytad ott a harcteret?
Cserbenhagytad a harci sejtet…
Meditáltál vagy asszonyt találtál?!
Végrére nekünk már egyremegy…
A Templom romjába döngölnek,
s árnyam az, mely utánad kószál!
Lovagolj préságyékoddal, Résúrnő,
e szőrös, sovány félállat paripán,
kozmoszsötét alagutadban az erő;
ugrass, izgass, kínozz, ölj, Rítuspapnő!
míg szufla van kehes kentaur ajakán,
nyaljad le nyelveddel a habot hörgő
húshegyeden, kegyes Végzet Lovasa, te!
Hajszoló és hajszolt közös izgalmán,
csúcsszökelléssel zuhanunk verembe…
minden kisebbséginek
kisebbedé kisebek lettünk,
szűkülő szűkülök;
szöges csizmák elől eltáncolunk
sarokba, kalickába,
aztán kapkodva zsákutcába
„kitörünk”… – betörünk?
vicsorgunk, majd bőgünk s nyögünk,
viccmanőverezők,
vereségsor vagy egy nagy bukás,
vakkantóvoksra föl,
higgyünk a Látszat oltalmában
a Semmi elől?!
Elsőévesként már tanítottam, most ötödévesként végzett magyar szakon. Közben csak annyi történt vele, hogy szerzője, alapítója és szerkesztője lett az egyetem irodalmi lapjának, a Sárkányfűnek, megjelent már önálló kötete és rendszeresen publikál a Mozgó Világban is (sajnos, mert az ottani versszerkesztőnek éppen azok a versei tetszettek, amelyeket én is kiválogattam. A zsákmányt így hát megfeleztük: tessék az itt közölt Fogarasi-versek kétszeresét elképzelni). A ma divatos, sőt mondhatjuk, korstílussá vált szófacsarásokat mindig valamilyen irónia, még gyakrabban önirónia felkeltésére használja, tömören fogalmazó, szűkszavú költő, aki ezekkel a lecsupaszított eszközökkel is ránk nehezedő, ólmos hangulatokat képes felkelteni. Derűje mögött mindig szarkazmus nyújtózkodik: ne hagyjuk magunkat valami félreértett, jó hangulatba ringatni. Fogarasi sosem ezt akarja. Neki sincs jó hangulata, hiszen most végzi az egyetemet, és nem versengenek érte tárt karokkal a munkahelyek. Tehát tipikus mai fiatal. Különös ismertetőjele? Tehetséggyanús.
(SZ. E.)
Nővéremet a német eljegyezte.
Újra egész Német Birodalom.
Szomorú leszel mostantól jó Schwester.
Császárné nem leszel jó kishugom.
Esős idő van itt akárcsak ott.
Fejem felett repül el a szemeszter.
Tojok a megírandó levelekre.
Nővéremet egy német eljegyezte.
Énházamban hogyha egyedül, este,
Enyém a vár, s egy kis parázna teste,
Ki mintha csak piros parázsra lesne…
Nővéremet a német eljegyezte.
Karonülő, gyönyörű.
Ellentétben az anyja:
combtól izzadt harisnya.
A Kőbányán átzuhogó villamos –
hogy lehet pont tizenhármas?
Te, a vers, a pici.
Háromszögelési pontok.
Keresztben a sínek.
Nóta, amit énekelnek.
A nóta régi. Csak a kulcs,
a villogó piros óriás
emlékeztet: most érdekellek.
És a könnyes szemed is ugyanaz.
A régi. Én nem tudtam, hogy ilyen
könnyen megy. Ugyanaz.
Ők kocsival mennek.
Mondhatnám: én is a
biztonságos fények korában
éltem. Kedvencem a kék
és a sárga. De ez csak
autóban igaz. A gyalogosok
nem élvezik a kort, de ők
lesznek a túlélők. Az autó
hiánya mégis: számottevő.
Mi pedig csempét árulunk.
Olasz és spanyol burkolólapokat,
leértékelve.
Sajnos, kevesen járnak hozzánk,
így örülünk minden jöttmentnek:
neked is.
Igyekszünk szépen mosolyogni rád,
hajunk szőke. Az is lehet, hogy
tetszel nekünk.
Tudom az előzményeket,
tudom, hogy már megcukrozta,
én még tenni akartam bele,
felbíztatott a helyes kis lapát,
só volt, elbasztam, kis szünetek
megint. Egy kicsit kellemetlen,
és most nem is vicces. De viszont
tényleg keserű.
Szemeiben verekedés
ami belefér
az egész külváros
gyárfal szögesdróttal
a kanyar, lámpaoszlopok
nem bántanak senkit
e ő itt most megöli
aztán lecsendesül.
Ha nem lenne
fekete a harisnyája
nem is érdekelné
de így pont jó előtte megy
utána küldi a füstöt
csak a kutya érez valamit
különben nem ugatna hazafelé.
Még hátra van a kulcs.
„A nagy hegyeket hazavittem.”
Itt csak ez a képeslap:
könyvgerincet takar a hegygerinc.
A szekrényajtó üvegébe zárt mozdulat.
Későre jár.
mire való a szépséged
kedves idegen lány
valamit már tenni kéne
a telefon a legprofibb kém
a baj az, hogy ezt ő is tudja
azt is, hogy tartok tőle
„akkor holnap”
nem randevú lesz.
Amikor láttam, hogy ott még sok
a tennivaló, olyannyira,
ha most rászánnám életem,
akkor is csak egy szeletet,
és azt is kinek, minek akkor
letettem róla. Azóta ezt
Először a gyomrot támadja meg,
majd az első levegővétel a kialudt tüdőnek –
felsíró csecsemő rózsaszínűsége.
A fürdés még segíthet.
Aztán
Sietések és nem sietések
közt őrlődő szervezet
néha ima: ments meg Uram
mindig „ments meg”
most éppen az elzúgó autók
fröcskölésétől
lerobbant hóapó a megállóban
ez lehet vicces is de csak
nekünk akiknek ülőhelyünk van
bizsergés és ütni akarás
között az emberek
a többi csak kellék szükséges kellék
Tovább nem érdekes.
Talán az este még.
„Mit követtem el? Találgatom. / És legfőképpen: ki ellen?… Bizonyítanom vajon mit kell / e szörnyű néhány év alatt?” – kezdi Rácz Gábor Hazudok című versét. Súlyos felütés. De mire is utalnak a kérdések, s milyen tapasztalatok késztették azok megfogalmazására?
A fiatal költő bizonytalan: „Találgatom.” Azonban ez a bizonytalanság nem a lehetséges válaszok hiányából fakad, hanem abból a kötelező erejű felismerésből, hogy – belső – világa csak annak „sötét oldalával” teljes egész. Ugyanakkor ennek belátásából következik, hogy valami végleg elveszett. „Összekever az, mint a kártyát, / mi kijelent s mit így hívsz: rend. / Minden játszmát teveled játsszák, / s az osztó nem Istent jelent!” A harmónia csak álomkép, a világrendező elv nincs jelen, a rend „összekever”. Feje tetejére állított világ a javából. A megoldás itt is egy ellentmondás felállítása, illetve elfogadása: „…ez szörnyű, de ez a legszebb!” A bizonytalanság érzése elviselhetetlen. De az embert érő ezernyi hatásban ott rejlik – mégha kezdetben elkápráztatja, össze is keveri őt – egy egységes világkép megteremtésének a lehetősége, vagy legalábbis a választás, hogy elinduljon ezen az úton.
Első lépésként szembesül az idővel, „hallja az óra ütését”, azaz önmagára ébred. Bár tele van kétséggel, az idő múlásával párhuzamosan rengeteg tapasztalatra tesz szert, amelyet akár küzdelem árán is, de továbbadni szándékozik. (Verekedtem) Ez a belső kényszer vezeti, s az ember személyiségét és gondolatvilágát érintő fejlődési lépcsőfokokat próbálja megfogalmazni.
Rácz Gábor 1976. március 23-án született Budapesten. Gyermekkorában tragikus körülmények között elvesztette édesapját. Ez a nyomasztó emlék életének egyik meghatározó fordulópontja. Kétségtelen, hogy az életrajzi momentum puszta megjelenítése önmagában nem lehet versépítő tényező. Azonban költészetében az életrajzi utalások nem öncélúak, hanem éppen segítik, erősítik a gondolati kifejtést.
Gondolati verseiben kevés költői képpel találkozunk. Egy adott problémát inkább az egymásra épülő logikai kapcsolatokból próbál levezetni. Tudatos költő. Talán nem véletlen, hogy mesterei, többek között, Szabó Lőrinc és Áprily Lajos. Szabó Lőrinc gondolati költészete hatott rá, Áprily Lajostól pedig a forma tisztaságát tanulta meg.
De Rácz Gábor játszani is tud. Párbeszédes formában meséli el, miről is szól százból legalább húsz költemény. (Érdekes). Vagy éppen tánclépésben alászáll a pokolba egy leányért, felidézve ezzel a népdalok elfeledt világát. (Ha meghalnék.) De a lány szíve hideg, s a hőn áhított „kincset” soha nem találja meg. Mégis, az elmúlással szembesülve, ha csak pillanatokra is, de eléri a vágyott teljességet: „…miközbe hullok, égre nézek. / Olyankor egy vagyok Tevéled!” (Olyankor.)
Egy tisztább, tökéletesebb világra vágyik, ugyanakkor úgy érzi, csak akkor lehet szabad, ha ördög is lakik benne. Ennek a kettősségnek a megjelenítése foglalkoztatja, s az a probléma, honnan ered ez a szétválasztás. Elfogadta ugyan az „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz” gondolatot, de különbékéjét még nem kötötte meg. A vers egységes világképét „csak” kijelentéssel képes megteremteni, de költészetének egyik fő erénye éppen a logikai „villódzások” erejében rejlik. Ahogy ő mondja: „Ma nem bánt más, csak az ellentétek.”
Terve szerint a Tanárképző Főiskola magyar szakán folytatja tanulmányait. Rácz Gábor Hazudok című verseskötete az Alterra Svájci-Magyar Kiadó gondozásában frissen jelent meg. Költészetében a „rendetlenség” mint kiinduló pont szerepel. Ebből az alapállásból építi fel saját világát, hogy – azon továbblépve – megtalálja feltett kérdéseire a válaszokat.
Kíváncsian várjuk a folytatást.
Az ősz lehull a fák fejéről, és
megállva búcsút int a tájnak.
Eszembe jut ma erre szenvedés,
halál s utána mind mi fájhat.
Szerelmes és igaz szavak ma még,
ha néha is, de felkavarnak, –
s tudom, csak ezt jelenti itt a szép:
ha percre is, de megmaradjak.
Zuhantam én is ölbe, földre és
akartam égbeszállni én is –
s nekem ma már az Isten is kevés,
hogy elviseljem ezt, de mégis
miközbe hullok, égre nézek.
Olyankor egy vagyok Tevéled!
Mit követtem el? Találgatom.
És legfőképpen: ki ellen?
Milyen Isten, melyik hatalom,
ki nélkül még sose nyertem?
Bizonyítani vajon mit kell
e szörnyű néhány év alatt?
Hogy megváltoztam és a hittel
újra szabad lettem? Szabad?
Milyen szánalmas szabadság az,
hol nem lehet rossznak lennem!
Csak akkor vagyok igazán az,
ha ördög is lakik bennem!
Ezer élet sem elég nekem
rendbehozni annyi hibát.
S nem csak nekem nem elég, hiszen
emberekből áll a világ.
Az Isten elől bújdokoltam,
s hazudoztam ezer évig,
vagy ép ésszel, vagy megbomoltan,
s hazudok, ha számon kérik.
Mért ne mondjak kisebb kicsit,
s mért ne mondjak nagyobb nagyot?
Talán, miért úgysem hiszik
el nekem, hogy költő vagyok?
Én nagyobbnak látok mindent,
csak az ember oly parányi.
Csak az ember, kiben Istent
csak én vagyok képes látni.
Alszik az ágyon egy álom,
hallja az óra ütését,
felriad – éjszaka három –,
álma után csupa kétség.
Nem hiszi azt se, hogy ébred,
súg neki százezer ördög,
visszaszaladna, de fények
nincsenek ott, ahol őrök.
Bólogat és soha nem fél,
tudja – tanítja sok ember –,
hogyha akarna is ennél
többet, aludnia nem kell.
Álmait érti az Isten,
s újra teremteni vágyik,
éberen azt hiszi, innen
el sose juthat az ágyig.
Majd ha lehullik a porba,
és ha elég tehetetlen,
élni meg érteni fogja:
én vele mért verekedtem.
Felelőtlen a férfi, hisz érzi a bajt,
s bár sejti, hogy így lehetetlen,
soha nem tanul, azt hiszi, hogy kicsikart
és lát valamit szemetekben.
Ti meg élvezitek, hogy alázza magát,
hogy félti remegve a kincset –
ezer ostoba életen éli csak át,
hogy nincs meg a kincs, soha nincs meg.
– Mondd, mit érek én? Csupán sopánkodom.
– Mind sopánkodik, ki élni úgy szeret,
mint az Isten egyszülöttje. Egykoron
tudni fogja mind e csürhe szent neved.
– Meddig élek? Elmebaj gyötör, tudod.
– Addig élsz, ameddig él a vers, amit
éppen írsz, mit olvasol, mit írni fog
majd kezed, de csak ha jóra int, s tanít.
– Félek elveszek, s hiába olvasod
versemet nagy élvezettel, otthagyod,
mint akárki más. Miért is értenél?
– Jól figyelj, amíg a hangszered zenél
kell, hogy itt legyek, hiszen te is tudod,
hogy tenélküled semerre nem jutok.
1.
Valami isten,
elém állt, rám mosolygott,
de én megöltem!
2.
Belekezdek hát.
Élet, halál, ilyesmi…
És már vége is.
3.
Hogyha vállalod,
és, persze, ha vállalom,
akkor vállaljuk.
4.
Hogyha szeretlek
és van egy kis szerencsénk,
akkor épp Téged.
5.
Ha gyűlöllek, az
nem én vagyok, s ha mégis
akkor nem Téged.
6.
Ha azért szeretsz,
hogy üdvözüljél, akkor
prostituált vagy.
Mielőtt megölöm magam,
majd mélyen belenézek
egy lány szemébe,
kinek szeme a szürke égbolt,
ki pösze orrán hordja fitos szőkeségét;
és nem gondolok semmire,
csak lehajtom nehéz fejemet
és nagyobbat hallgatok,
mint amikor meghalt az apám.
És nagyon fognak sajnálni,
– mit érek vele? –
majd, ha apró csalódásaim
halállá erősödnek.
írtam verset majd mindenről,
s szerelemről soha sem.
S most, amikor írni kéne,
szerelemre éhezem.
Éhes vagyok egy mosolyra,
igaz szóra, bármire,
s elakadok itten mindig
nem jutok már semmire.
Szerelemről kéne írnom
szépet, bölcset, igazat.
Egyszer voltam csak szerelmes,
s szeretem még magamat.
Mert kerestél magadban, s másban
és nem leltél még biztosat,
s mert mind érint, ami hatás van:
úgy érzed: ez már kárhozat.
Összekever az, mint a kártyát,
mi kijelent s mit így hívsz: rend.
Minden játszmát teveled játsszák,
s az osztó nem Istent jelent!
Nem tudsz semmi biztosat – mondom –,
és ezzel már kijelentek!
A következmény: gondod s gondom;
ez szörnyű, de ez a legszebb!
(Polgár Teréz 1972-ben született Budapesten, idén végez ez ELTE bölcsészkarán magyar és esztétika szakon, szeptembertől pedig a magyart mint idegen nyelvet kezdi meg.)
„Lég volt váramat építem / kártyából újra” – erős a késztetés, hogy mottóként jelöljük meg ezt a két sort, összes itt megjelenő versének mottójaként.
Egyfelől tökéletesen jellegzetes a képszerkesztési módszer. Lég volt vár – nem puszta szójáték. A szójáték a versben is szójáték marad. Ezekben a versekben a hasonló szófacsarással alkotott képek („álmos napokat lapozol egymás után”, „várod, hogy beköltözhess az új bakótelepre” stb.), a gondolatok alappillérei.
Ezek a képek ugyanis a versek egészén átsütő, sajátos látásmód termékei, melyet szintén kitűnően mutat a kiemelt két sor. Ez a látásmód jellemzi a szójáték nélkül alkotott képeket is („egyre zsugorodom mint az öregek / még magasabb sarkú cipőt viselek”), és a Homokóravár teljes egészében is a vers kisebb egységeinek a tükre.
Mi jellemzi ezt az egyéni látásmódot, mi határozza meg ezeket a képeket?
A versek komor kicsengését egyszerre erősíti és mérsékeli a mindent átható (ön)irónia. „a hattyúkat néztem / a szemedben lemenő véremben csobbanó napot / nevetni kezdtem / a hattyúk kicsit sokan voltak…” ugyanez az irónia teszi elavult aranykeretbe a múltat: „meddig állunk még az alkonyaiban / elavult aranykeretben te meg én”. Ez a zárókép időtlenségbe merevíti, tehát egyszerre teszi végképp múlttá és örökkévalóvá ezt a te meg én – viszonyt. Ez – az iróniához hasonlóan – távolságot teremtő eljárás minden súlyával érezhető más verseken is. A Reinkarnációnak nemcsak a címe és mitikus távlatokat nyitó első két sora („Repedezve mállott le sorsom a tiédről / rá engedelmesen simult száz éven át”), de egész befejezése ugyanezt a sorsszerű örökkévalóságot jelzi. Ez hívja elő Kirkét és ősi hexametereit. És ez teszi olyan erőssé a hattyú-dal utolsó sorát: „Cipelem árnyékommá nőtt üszkös árnyékodat.” A központozás gyakori hiánya sem kimódolt posztmodern sajátosság, a szavak, sorok kötetlen lebegését adják.
A gyakran abszurdba hajló képek, a teljesen szabad, vagy laza jambikus forma, a szerepvers, a szójátékok, az irónia és a központozás hiánya önmagában még nem tölti meg egyéni hanggal a verseket az 1990-es évek végén. Ezeknek a verseknek azonban felismerhető, szuggesztív kép- és gondolatviláguk, önálló mítoszrendszerük van. Nem a versek idomulnak egyes divatos formákhoz, hanem azok a versekhez.
I.
Repedezve mállott le sorsom a tiédről,
rá engedelmesen simult száz éven át.
Szétfújt a nap és sütött a szél,
ciripelve pergett, ami mindaddig kötött.
A szempilládig ért a fű. Sajnálatalak.
Szerettem volna megkérdezni:
miért sírsz, kicsim. De anyai szívem
megsúgta, tudnom kellene.
Előző életem, a miénk, lógott rajtad
sután. Át kéne már, gondoltam, öltöztetnie
– valakinek.
II.
Emlékeznem kell majd. Ez járt a fejemben.
A büntetés nem maradhat el.
(Mintha csakis az almáért járna.)
Emlékezni fogok erre a délutánra.
Túl a büntetésen, egy téli álmon,
tíz évnyi havon (több hónapon):
nem felejtettem el, hogy emlékeznem kell.
Majd, valami délutánra.
lépteid kopognak a szívem helyén
távolodom önmagámból lassan
egyre zsugorodom mint az öregek
még magasabb sarkú cipőt viselek
meddig állunk még az alkonyatban
elavult aranykeretben te meg én
Te fájdalmatlan álmos napokat
lapozol egymás után. Szárított fényt
préselsz a kialvó tájba.
Papírvilágban élsz.
Az évszaki szél itt feltámad, fölsír
minden harmadik napon.
Lerázza ruháidat, hogy koldusok szedegessék.
Nincsen már városod.
Elfújták vagy csak kisöpörték.
Emberek maradtak és pár centis makettek
a nagy házak helyén, s a szemét sem
röpköd dél felé csapatostul.
Te is maradsz. Várod, hogy beköltözhess
az új bakótelepre.
a hattyúkat néztem
a szemedben lemenő véremben csobbanó napot
nevetni kezdtem
a hattyúk kicsit sokan voltak és filmeken már láttam
egyiket-másikat
te komoly maradtál
hatalmas kezedet éreztem arcomon ahogy simogat
egy felnőtt simogat
tudtad hogy mi vagyunk itt a nem-valódiak
cipelem árnyékommá nőtt üszkös árnyékodat
Megtört hát a varázslat.
Most magad idd ki egészen bájitalod,
s oly erős leszel,
mint a fehér márvány palotádban,
bár olyan áttetsző és halovány.
Állj háttal a napnak, nézz Vele szembe.
Színt vesz az arcod drága
szivárványselymű palásttól,
szőtt mosoly elleplezheti szíved
nagy riadalmát.
Készülj jól szerepedre.
Vendéged volt, bölcsen ereszd el.
Rég haza várják.
Örvénnyé ne kavarj viharos szeleket,
ha az álmát őrző és befogó hatalom
kiszökött a kezedből.
Csöpp szigeted neki már kikötő,
de te úgyse lehetsz soha másutt:
széphajú úrnő.
A Martinovics-hegy, régebben-újabban Kis-Svábhegy Budapest kutyás centrumainak egyike. Ez a XII. kerület önkormányzatilag kijelölt kutyafuttatója, ahogyan a tábla is jelzi. Az említett tábla eredetileg a domb alatti aszfaltos parkolóra vonatkozott. Mivel azonban állandóan változtatja a helyét (az útról eltűnik és a hegy tetején jelenik meg diadalmasan, majd visszakerül oda, ahová az illetékesek elképzelték), az eredmény az, hogy a hatóköre az egész természetvédelmi területre kiterjedt.
A kutyatartók valóban teljesen birtokukba vették a hegyet. Reggel, este, délelőtt, délután kisebb csapatokban róják a köröket, vagy a lapos dombtetőn beszélgetnek, miközben kutyáik is, a maguk módján, élik társas életüket. A hely nem csak a közvetlen környéket vonzza, egész messziről, busszal, autóval is érkeznek ide a lelkesebb gazdák.
Egészen hihetetlen és zavarba ejtő felfedezés, hogy a kutyák mennyire hasonlítanak tulajdonosaikra, vagy fordítva. Akár a 101 kiskutya párosai. Néhány találkozás alatt meg lehet sejteni, ki miért pont olyan kutyát tart, amilyet. Törékeny nénikék pálcikalábú, apró állatkákkal, molett, középkorú hajadon dagadt spániellel, még az arckifejezésükben is ugyanaz az időtlen optimizmus. Újgazdag butikoslányok a ruhájukhoz öltöztetett bobtailekkel („hajukban” megfelelő színű szalagok). Body-builder masztiffal, három különböző korú, sokat káromkodó férfi rotweillerrel, véletlenül három taxisofőr. Ezek csak az első képek, amik eszembe jutnak. Emberek, magukhoz hasonló, identitásukat kiteljesítő vagy éppen meghatározó kutyákkal.
Hétvégenként a Martinovics-hegyre tévednek kirándulók is, de ők vannak kevesebben, meg kell barátkozniuk a „megtűrt” státusszal és a szimatoló „igazoltatókkal”. Mindez természetes módon alakult így, ez a külön kis társadalom éli ciklikus életét, amit csak a szánkózók képesek megbolygatni, ha leesik a hó.
Az első pillantásra rajzfilmbe illő világ nem ilyen kerek és egyszerű belülről. Nem mindegy, ki milyen időpontban sétál, a hegy melyik részén és merről merre. Minden megoszthatja és meg is osztja itt azokat az embereket, akiket elvileg a természet és a kutya szeretete tartana össze.
Külön kasztot alkotnak az ölebek tulajdonosai. Ők jobbára nyugdíjasok, idősebbek vagy kisebb gyerekek. Kora délután sétálnak. Félelemmel és rosszallással emlegetik a „nagykutyákat”, borzalmas történetekkel sokkolják egymást, melyek középpontjában szerencsétlenül járt állatkák állnak. Nehézkesen cammognak utánuk az elhízott vagy a hidegebb napokon jól felöltöztetett kutyusok.
Elkerülhetetlen a találkozásuk a következő turnus korábban érkező tagjaival, akik gyorsabban haladnak, állandóan beérik őket, és már nagyobb testű kutyákkal vannak (ennek megfelelő magabiztosság sugárzik az arcukról). A kisebb-nagyobb összetűzések óhatatlanok. Vér nemigen folyik, szócsata már több. Egy statisztika biztosan kimutatná, hogy éppen a kiskutyákra a legveszélytelenebbek a nagyok, ez azonban nem csökkenti a gazdák félelmeit, illetve agresszivitását. Késő délután és pláne sötétedés után már egyértelműen a nagy kutyáké a terep. Gyakoribbá válnak a hierarchia-harcok, napról napra el kell dönteni, melyik kan a legerősebb a csapatból. A gazdák számára adott a téma. Abban egyetértenek, hogy bizonyos méret alatt nem kutya a kutya. Márpedig az ő kedvenceik nem szobaállatkák. Tartásukhoz jelentős anyagi fedezet is kell, aki tehát megengedi magának, meg is engedheti. Mindegyikük azt szeretné, ha az ő kutyája lenne a legfélelmetesebb, a kétségtelenül legerősebb, hiszen státusza, a hierarchiában elfoglalt helye átsugárzik a gazdára is.
A nagyság szerinti megoszlásnál talán még feltűnőbb a faji (fajták szerinti) elkülönülés. Minden időszaknak megvannak a maga felkapott fajtái. A dobermann, a rotweiller, az óangol juhász, a szánhúzók, a masztiffok, csak a legutóbbi pár évet nézve, most a buli terrier és rokonai. Divatba hozhatnak egy fajtát filmek: Kántortól a 101 kiskutyáig, Rin-Tin-Tin, Lassie (ma már mint sorozathős), a bobtailre emlékeztető Sajó stb. Bizonyos személyekre az elrettentő szerepekben feltűnő kutyák is vonzalmat gyakorolnak (pl. az Ómen rotweillere); a félelemkeltés eszközei. Társadalmi tendenciák, mint az őrzővédő kft.-k elterjedése is felveri egyes fajták árát. Ezek aztán már csak drágaságuknál fogva is az érdeklődés homlokterébe kerülnek. (Ez a helyzet a pitbullal is.) Egy 50-60 ezer forintos kutyával mutatkozni az utcán olyan élmény, mint valami méregdrága, márkás holmiban végigvonulni. Megmutatom, ki vagyok, mire telik, tudni, nem akárki teheti meg, amit én, bár biztosan mindenki szeretné. A felső tízezer-érzés nap mint nap. Különösen varázslatos olyan helyen megjelenni egy négy lábon járó státusszimbólummal, ahol hozzáértők veszik a közvetlen és közvetett információkat.
A keverékkutyákkal („korcsokkal”) sétálók kívül – nézőpont kérdése – alul vagy fölül állnak ezen a világon. Amolyan hippik a degenerált arisztokraták között. Velük nem lehet a fajtatulajdonságokról, a standardról való eltérésekről HPJ, CAC-, CACIB-eredményekről beszélgetni. Nincs közös téma.
Sajátos középutat alkotnak az egyszerűbb, hétköznapibb fajtájú kutyákat tartók. Főleg a vadász-fajták, vizslafélék rajongói tartoznak ide. Anyagi vagy divatból fakadó motivációjuk nincs. Ők azok, akiket egyaránt megtűrnek a nagykutyások, mert mégsem egészen nevetséges, macskaszerű lényekkel sétálnak, és akiket elfogadnak az ölebek gazdái is, mert nem vadállatokat, „vérebeket” tartanak. (A véreb nem azonos a vérengző ebbel, a vércsapást követő közönséges vadászkutya.)
Én valójában kívülálló vagyok ebben a jól működő társadalomban. Négy éve örökölt a családom egy akkor egy esztendős dobermannt. Miután a kutya csak rám hallgat, kénytelen vagyok én sétáltatni. Előléptem tehát dobermann-tartóvá. Mégsem tartozom sehová, mert kutyakiállításokra nem járok, nem vagyok a fajta megszállottja, és a kutya nem elég agresszív; viszont a kiskutyások fejvesztve menekülnek, ha meglátják. Igyekszem nem tudomásul venni, hogy végképp nem akkor megyek, oda, ahová, arra, amerre, akkor, amikor akarok. Van egy kutyám.
(1975-ben Ajkán született, 1997-ben Szombathelyen tanári diplomát szerzett. Jelenleg az ELTE bölcsészkarának hallgatója. – SZ. E.)
Hazudni úgy kell, hogy mélyen
a szemembe nézel.
Tested minden porcikáját rám hangolod,
kissé fölém tornyosulsz. A hangod
mélyül, lassul, határozottan, ellentmondást
nem tűrve beszélsz, mintha eleve kétkednék.
Egy hangyányit kiabálhatsz, és a legjobb,
hogyha egyből támadsz, ha már az
elején úgy érzem:
valamit rosszul csináltam,
és egyáltalán nekem sokkal
megértőbbnek kellene lennem!
Ha elég ügyes vagy; nem érzem
meg rajtad, hogy FÉLSZ.
Sietős telefon.
Ma se jössz.
Vacsoránk kihűlő, s nehezen kotorássza a kéz.
Ezerév megadás kaparássza egészen
a Vérem,
a torkom,
Elég!
Eleven takaró, Menedék lehetek,
ha Te úgy akarod!?
Felemás tagadással a számban
ülök szakadó bizalom-darabon…
De hiába a vád, magamat feladom,
s maradok maradék,
szanaszét napokon.
Szakadt batyum cibálom
át a városon,
koszos buszon.
Viszem az otthonom, viszem a hátamon.
De jó, hogy távol magától
tudni senki nem szeret,
hogy mindenki együtt él veled,
hogy hív a hely, nem egy, de sok.
De jó, hogy vártok Otthonok!
Hát Mindnek kell belőlem egy kicsi,
ez már az életem:
utazni lettem kénytelen.
DERCSÉNYI DÁVID Az első kérdésem talán kicsit sablonos, de verseid ismeretében megkerülhetetlen. Mennyire érzed magad női költőnek, a szó stiláris értelmében, s van-e egyáltalán jól körülhatárolható női költészet?
KARAFIÁTH ORSOLYA Van, és én erősen női költészetet művelek. Gyakran még ki is domborítom, hangsúlyosabban jelenítem meg a női vonásokat.
D. D. Miben nyilvánul ez meg?
K. O. Már magában a vershez való viszonyban is. Úgy is mondhatnám, hogy a verseimhez egyfajta anyai kapcsolat fűz. Ez azt jelenti, hogy óvom, dédelgetem őket és sokat foglalkozom velük a végső kialakítás után is. Ilyen szempontból teljesen máshogy viselkedem, mint azok a költők, akik egyfajta készterméket látnak műveikben – félkészterméket – s kidolgozásuk után magukra hagyják őket. A másik jellemzően női viszony a versekben megjelenő gyakori nézőpont, amit a múzsa szemszögeként és hívhatunk. Ez a másikhoz, a Te-hez való hozzáállás másságát jelenti.
D. D. Verseidben fontos elem a humor.
K. O. A humor számomra nemcsak a versekben, hanem a mindennapi életben is fontos. Nemcsak szeretem a humort, hanem keresem is, a kapcsolataimban egyfajta mérőeszközként használom. Természetesen az irodalom terén is nagyra értékelem, különösen szeretem Kundera és Kassák stílusát.
D. D. Mikor kezdtél el verseket írni?
K. O. Már általános iskola elején ontottam magamból a jobbnál jobb verseket. Azóta viszont szebb lett a kézírásom.
D. D. Verseid döntően érzelmi-hangulati jellegűek. Téged mennyire határoznak meg érzelmeid?
K. O. Szinte mindig emocionálisan térképezem fel a világot és kapcsolataimban is a másikkal való érzelmi egymásra találás a legfőbb mozgató rugó. Ha valakivel ez nincs meg, akkor nehezen tudok vele akármit is csinálni. Én még Nixon elnök politikáját is kizárólag érzelmi síkon közelítem meg. De komolyan: az érzelmek fontos értelmezői szerepet töltenek be az életemben. A nyelvhez való viszonyom is erősen érzelmi jellegű, időről időre megszeretek egy nyelvi képződményt, versmértéket, versformát, aztán összeveszünk. És most hadd kérdezzek én! Feltűnt, hogy kevés az olyan versed, amelyben te magad vagy a lírai én. Miért ez a rejtőzködés?
D. D. Nem hinném, hogy elbújok a versben. Sőt – s ez a szerepversek természete – hagyom hogy az általam ábrázolt figurák felfedjenek engem. Távolságtartás és azonosulás: lehetetlen a határokat megállapítani. Pont annyi látszik belőlem, amennyit szeretnék. A „titkok” lefedettek maradnak, s ez kényelmes így.
K. O. Változatos alakokat veszel fel: Tankréd, Lázár, egy rendőrtiszt, Ady, Ullyses – sőt, Mikesről két verset is írtál…
D. D. Az nekem Mikes, mint neked Kassák, ő áll a legközelebb hozzám. Teljességgel át tudom érezni magányát s a vágyát, hogy igényesen szólhasson igényes emberekhez, és becsülöm jellemének szilárdságáért. A humorát meg különösképpen szeretem és értékelem.
K. O. A te verseid is alapvetően humorosak, vagy a témájuk, vagy a nyelvezetük miatt.
D. D. Remélem a „vicces” megoldások nem válnak öncélú poénfarigcsálássá… Úgy érzem, hogy a humoros hangvétel nálam csak a szósz, ami a megértést, illetve az elfogadást ízesíti meg. Én nem úgy szólok az emberekhez, hogy „fiaim, véreim, figyeljetek”, hanem a nevetés nyelvén, a játék eszközeivel.
K. O. Mint például a rímek?
D. D. Igen. Nem írok kötött formában, egyedül a rímeléssel dolgozom. Szeretem a legmeglepőbb dolgokat összekapcsolni, ez már Rimaynál is nagyon tetszett. A kortársak közül pedig Parti Nagyot és a Kispált érzem rokonnak.
K.O. Utolsó kérdésem talán kicsit sablonos, de a verseid ismeretében megkerülhetetlen: szerinted tényleg eljött az az idő, mikor „anyanyelvünk cimmerfrejt alapít, hol a költő csak kicseréli a szétizzadt lepedőket”?
D. D. Nos, erre mindenki feleljen úgy, ahogy lehet.
megjegyeztem jól a lakásodat
a parketta reccsenését éjjel
s a lopakodást is másnap reggel
nehogy a szomszédok meglássanak
minden ennyire újszerű marad
érthető konkrét megszokni sem kell
hagytam hogy az árnyékok szemünkkel
alkalmi párként összeálljanak
kellemetlen volt a te fogkeféd
és a menyasszonyod tusfürdőjét
használni s a rég cserélt ágyneműk közt
álmatlanul más ébredésre várni
csak úgy számoltuk meg egymás arcait
mint nemvárt vendég a szoba sarkait
nem találhatsz már meg
a régi helyeken a Katicáról
nem tudtam leszokni mégse
mással is beülök teázni
vagy éppen csak egy pohár
sörre de zárásig egyre
ritkábban maradok
a hetvenes évek külvárosa
néztél körül mosolyogva
mikor először beléptünk ide
aztán a hangulat ismerős lett
a kőpadló a vörös lámpabura
a pálinka és a traubiszóda
beárnyalta a kedélyeket
itt azt sem bánom ha újra
az eszembe jutsz olyan ez
mintha te lennél mellettem
megint a kifakult piros
és fehér abroszkockák helyett
nézem a kedvenc székedet
amin éppen más ült mikor
utoljára voltam itt veled
rég cserélt hamutartókban
megrepedt tálcák szélén
nagyon kevés maradt belőled
(tétova mozdulatom
földre sodort egy poharat
szilánkja lettél)
hej Kassák Lajos derék Kassák Lajos
úgy látszik tudunk még feleselni
pergetni nyelvünket szaporán
hol halkabban hol magával nyelvel
az ember s csak az eredmény ugyanaz
hallgatás mellébeszélés harag
nemes termés nemdebár
látod aki keres talál
hibát baklövést gyakrabban
mint a kora reggelek aranyát
ne csodáld hát a sértettséget
ne a csodálat hiányát:
valakit minden ütés övön alul ér
bizony van mit visszaperelni
szótlan ellenfelektől van mit
felmutatni kincsként tagadásként
csak győzzék állni tekintetünk
hej Kassák Lajos derék Kassák Lajos
nem divatos az az egy cipő miben járunk
kényelmetlen töri is lábam rendesen
két kritikus sétál
és beszélget
Az úton eső mosta el
a temérdek
zenét port tüskés
gallyakat
a két kritikus ezért
igen hallgatag
s ahogy mennek nem találnak
semmi túlnagyoltat
hibának
csak egymásra néznek
és mosollyal
szájukon dúdolni
kezd a városfal
s átcsapott
fejük felett két galamb
egyik a másiknál nem különb
két egyforma egyszerű egymaga
egy pihe lehullván állnak a
város fekete kövén
a szó-szegők:
– rossz kompozíció! –
– ahogy mondja! –
mondják ők
pilleport se pisszen
szerényszavad, de hiszen
finomfoton se rebben
nem mondhatom szebben
részecskeszőr se hajlik
– ugyanolyan kajlák –
mi sem moccan abban
nem mondhatod finomabban
és a csend se döbben
és a szó se lobban
és a száj se robban
nem mondhattad jobban
néne. valami kéne
rodostóban halásztam egy halastóban.
egyetlen igaz és ugyanaz
még az volt ez, már ez nem az
érti, ugye, kedves
meglepetés lenne, ha tenne
valami érdeset.
mért esett ez így, mért e
süppedt mediterrán gőzös zongora?
mikor várni kell, noha…
moha lep el, mohalepel.
elefántom belerántom
török-zúzok
kacsó és kézcsók
én, Mikes Kelemen
ráunatkozom a korra.
egy szójátékig esem csak orra.
Tekirdag összes kocsmája
hallja meg, én vagyok a básbug.
S most, nevem lassan megszokom
élni megyek a hamvakon.
Minden száműzött ura, én
Milyen fura-dalszöveg-
Magamon uralkodhatom
kikelvén mocsárból sárból
meg lesz-e itt vagy bárhol
kedves néném, mondd mi lőn
a 210-edik?
emelőm vagy liftem?
Majd segít az Isten.
Addig is mindéi; jót, káposzta
ilyesmi.
(Remélem nem nézi
rossz szemmel, hogy írtam.
Mit bírtam, ráálltam, néném
most már csak azt kérném,
maga is írjon sokat.
Jó volt a stílus, a viccek?)
Isten vele. A címek
nem változtak: Törökország, Rodostó
Most jó.
a függöny összeomlott,
forog tovább a gép
a romba oltott lélek
ép képben újra lép.
Mi hirdettük, de mégse
hiába a szenvedély
a táncraperdülése
az utolsó esély.
így bicikliztünk az ezredvégen
finito
szóltam csendesen
de rájöttem, hogy az a rossz a végben,
hogy nem jön el
(sohasem)
hogyan fogunk – kérdezte a lovag
hunyt szemmel is – legyintett rá a vak
ám szava süket fülekre lelt.
hogyan lehet – töprengte az utat
a földalatti nem víz után kutat
a sok válasz, mint sár úton, hevert.
nem kérdés kell, s a válasz is kevés
nem tenni kell, mert a létezés
itt már senkit sem érdekelt.
letette fegyverét. Sisakját és nevét.
kérdéseit gyorsan tépte szét.
hogy nyafogunk – nyitotta fel szemét a vak.
(Bálint Gábor az ELTE bölcsészkarán a Könyvtár-Informatikai Tanszék végzős hallgatója. Honnan tud latinul? Önképzésből és Martialis iránti szeretetből – rajongásból. Kevés latin szakos csinálná utána. – SZ. E.)
Az első európai hírű és rangú magyar költő Martialis nevével kezdi pályafutását. „Költők csillaga-dísze, Martialis, / tréfák atyja, finomka ékeké is, / játszó rigmusoké, csúfolkodóké… / …úgy, ahogy tehetem, követni foglak.” – írja Janus Pannonius a 10. versében. Hogy valamilyen ókori példaképet választ, az nem meglepő, de nem Vergiliust, nem Horatiust, vagy Ovidiust említi. Ő Martialist tartja elődjének, akit kevesebben ismernek, kisebbre tartanak, akkor is – ma is.
Ki is volt ő? Hispániái születésű római polgár, „bővérű spanyol” – mondhatnánk ma. Lovagrendű, tehát szenátorok, patríciusok társaságában mozgott, viszont szegény (éppen csak a lovagi címhez elégséges vagyona volt), tehát egyszerű életet kénytelen élni: Bár neki is vannak szolgái, kliensei, reggelente ő is nagyurakat köszönteni járja a gazdag palotákat. És közben éles szemmel figyeli a birodalom fővárosának valamennyi rétegét, és maró gúnnyal, néhol fanyar humorral pletykál róluk. Minden bizonnyal emiatt vált a fiatal Janus Pannonius példaképévé is: a régi-régi emberi gyarlóságokat, jellembeli hiányosságokat újszerű módon írni le, „kímélni a személyt, de ostorozni a hibát”, nevetségessé tenni a felfuvalkodottakat, az otromba újgazdagokat, az önmagát áruba bocsátó szépfiúkat, a mások verseivel kérkedő fűzfapoétákat, az örökségre leső, és emiatt hízelkedő „jóbarátokat”, az állandó részegeskedésüket mindenféle furfangos szerrel palástolni igyekvőket, a tárgytól messze eltérő védőügyvédet (vagy éppen a védencéért megmukkanni is képtelent), a hatalmasok felé hajbókoló, a nép felé taposó feltörekvőket, a mindent kölcsönkérőket (és a mindennel adós maradókat), a mindenkit kiszipolyozni kész uzsorásokat, utcalányokat és koldusokat, egyszóval egy hatalmas és reprezentatív körképet adni kora társadalmáról. Meg a Janus korabeliről. Meg a miénkről. Valamennyi figurája ismerős lehet számunkra: a korral csak a körülmények változtak, a jellem, a gyarló emberi jellem örök.
És micsoda stílusban íródtak ezek a versek! (Ma már persze ezek az epigrammák jellemzői: ki akarna máshogy epigrammát írni?) Az utolsó sor mindig csattanó, vagy mondjuk ki: poén, amely meglepő, váratlan, az olvasó nem ezt várta az elején… És micsoda felsorolások, hasonlatok! Nem egyet, nyolcat-tizet is használ, hogy szinte belemerülünk a szavakba, a felsorolásba, hogy csak annál nagyobb erővel csattanjon a végén a lényeg, a befejezés.
Mit olvashatunk mi ezekből magyarul? Teljes Janus Pannoniusunk már tíz éve van, teljes, modern Martialisunk nincs. Létezik ugyan egy több mint ötvenéves fordítás – két kötetben. Azért kettőben, mert a fordító, Csengery János, a pajzán epigrammákat csak egy igen kis példányszámú könyvben merte kiadni – „hiszen azok nem valók a nagyközönség kezébe”. S ez a fordítás mai szemmel nézve egyébként sem az igazi: Csengery még a múlt századi fordítói iskola híve. Munkája merev, régies és – nem utolsósorban „szégyenlőssége” miatt – félrefordítások tarkítják. Hogy csak egyetlen példát említsünk: a ficus (füge) szót, ő második jelentésében szemölcsnek értelmezi. Valószínűleg nem gondolt – nem is mert gondolni – arra a sok más ókori adattal alátámasztott, és Martialisra inkább jellemző jelentésre, mely szerint a füge szó a férfi nemi szervet is jelentette a latin köznyelvben (vagy mondjuk úgy: szlengben!).
Új fordításra van tehát szükség. Az utóbbi évtizedekben azonban, az ókortudomány és a fordításirodalom nagyszerű eredményei ellenére, nem jelent meg önálló Martialis-kötet. Szerencsére nagyszerű, új fordítások láttak napvilágot különböző antológiában, s ezek sikeresen elkerülték a korábbi fordítások hibáit és hiányait. Megesik azonban, hogy túlságosan fennköltnek fordítják, ott, ahol Martialis köznapi szavakkal él. Ő ugyanis nem úgy költő, mint Vergilius vagy Horatius. Nem akar „szépen” beszélni, nem akar „homályos” lenni. Epigrammái közérthetőek, annak ellenére, hogy a legtöbbje két-, sőt többértelmű. De ne felejtsük el, hogy a viccek, aforizmák egyik jellemző, sok esetben nélkülözhetetlen eleme a kétértelműség.
Jómagam 1993 telén kezdtem foglalkozni Martialis fordításával. Munkámban felhasználtam az eddigi egyetlen Martialis-monográfiát, Adamik Tamás könyvét, és természetesen haszonnal forgattam az összes eddigi fordítást, amit sikerült megszereznem. Fordítói elveim az ötvenes-hatvanas években kialakult fordítói iskola – amelynek vezéregyénisége Devecseri Gábor volt – módszerét követik. A cél az, hogy a minél teljesebb tartalmi hűség, a versforma – természetesen a magyar nyelv lehetőségeihez mérten – teljes hűségével párosuljon.
Jelenleg a Martialis-életmű – kb. 1500 epigramma – egyharmadának lefordítását tudhatom magam mögött.
I. 28. Tévedés
Lám, de sokan hiszik azt hogy Acerra a tegnapi bortól
kókadt. Á, dehogyis: reggelig inni szokott.
I. 65. Egy kis nyelvtan
T-vel mondtam: tök, mire rosszallón vigyorogtál
Caecilianus: „Thök. Ejteni így a helyes.”
Mondjuk csak T-vel, ha a kerti növényeket értjük,
s TH-val, ha tiéd, Caecilianus, a tök.
I. 75. Hitel Linusnak
Hát, aki inkább adna felet, mint hogy hitelezzen
néked egészt, Linus, az veszteni kész a felét.
I. 79. Attalus, a kötöznivaló lókötő
Üzleteket kötögetsz, vagy spicliskedve kötözködsz.
Épp ráérsz? Kötekedsz, pénzt követelve követsz.
Öszvérek kötelét kötözöd, ha kifullad az üzlet.
Nincs már kötnivalód? Kösd fel a fára magad!
I. 87. Másnapos trükk
Hogy sose érződjék rajtad, Fescennia, borszag
Cosmus labdacsait nyeldekeled szaporán.
Ott van e reggeli, lám fogadom, no de nincs foganatja,
gyomrod mélyéről jön ki böfögve a szag.
Mindenféle büdös rovarirtó por se lehet tán
rosszabb, mint ez a dús, dupla szagú lehelet.
Hagyd már abba, ne csalj, ki ne ismerné a szokásod!
Hogyha boroztál légy másnapos egyszerűen.
I. 95. Pénz beszél
Aelius, úgy kiabálsz, túlharsogod egyre a többit.
Nem teszed ezt ingyen: szádat a pénz tömi be.
II. 22. Kéretlen kegy
Semmi közöm, Phoebus s múzsák, hozzátok ezentúl:
Tréfás kedvetek ím bajt okozott, de nagyot!
Félajkával adott csak csókot Postumus eddig
s most az egésszel akar csókokat adni nekem!
II. 24. Barátság és balsors
Hogyha a balsorsod majd bíróságra idéztet,
sápadtan s szomorún ott leszek én teveled.
Hogyha az ítélet netalán száműzne hazádból
elkísérlek majd tengeren és hegyen át.
Pénzt kapsz és befolyást. Kettőnké lenne ez is, mondd?
Adsz abból egy részt? Candidus, adsz valamit?
Bajban együtt voltunk, no de rád nevetett a szerencse
s gazdagként ezután, Candidus, egymagad élsz.
II. 30. Pénz helyett tanács
Húszezret kértem kölcsön, s akitől eme summát
elvártam, neki nem lenne nagy áldozat ez,
mert hisz' e régi barát sikeres volt mindig is, úgyhogy
pénze olyan sok van, fölveti már a vagyon.
„Ügyvédként – így szól – már régen gazdagon élnél.”
Pénzt kértem, Gaius, hát ne tanácsokat adj!
II. 38. Vidéki birtok
Kérded mennyi haszon nékem nomentumi földem.
Téged nem látlak: ez csak a haszna, Linus.
III. 26. A gazdag ember közkincse
Birtokod is magadé, meg a pénzed Candidus, és a
sok kristály magadé, és az arany magadé.
Pincéd is magadé, megtelve a drága borokkal,
szellemed is magadé, és a szived magadé.
Minden csak magadé, ezt nem tagadom soha, minden
csak feleséged nem, Candidus. Ő sokaké.
III. 56-57. Ahol kevés a víz
Bár ciszternám lenne Ravennában, de nem szőlőm,
mert sokkal többért adhatom ott a vizet.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Jól becsapott nemrég a ravennai csalfa csapos, mert
tisztán, víz nélkül tette a fröccsöt elém.
III. 74. Gyantázás
Dropaxszal gyantázod az arcodat és koponyádat.
Borbélytól jön rád Gargilianus, a félsz?
S körmöddel mi legyen? Hiszen azt, ugye Gargilianus,
gyantával, sárral vágni le: mégse lehet.
Hagyd már abba te, így mutogatni szegény koponyádat!
Így csak a puncijukat szőrtelenítik a nők!
III. 98. Jó kérdés
Kérded, hogy feneked nagyon sovány-e.
Egy pöcs még belefér, ne félj, Sabellus.
IV. 15. Kölcsön
Egy darab ezrest kértél tegnap, Caecilianus
kölcsön, hogy majd hat-hét nap alatt megadod.
Azt mondtam: „nincs”. Most ürügyül felhozva barátod
jöttét, kéred az én asztali készletemet.
Ennyire ostoba vagy? Netalán én? Hogyha nem adtam
egy darab ezrest sem, tán ötöt adni fogok?
IV. 76. Újabb kölcsön
Tízezret kértem, te ötöt küldtél ide nékem.
Hogy tízet kapjak, kérni fogok húszat is.
V. 9. Orvos és tanítványai
Épp gyengélkedtem, te pedig rögvest idejöttél,
Symmachus, és eljött száz tanuló teveled:
Száz jégcsapszerű kéz végigtapogatta a testem.
Akkor nem voltam lázas, azóta vagyok.
VI. 40. Száll az idő
Nem volt egy nő sem, ki felülmúlt volna Lycoris,
és most egy nő sem múlja felül Glycerát.
Ő az lesz ami vagy, de te nem leszel ő soha többé.
Eddig akartalak én, és ma meg őt akarom.
VI. 61. Saját verseiről
Verseimet Rómám dicséri, szavalja, imádja
és minden zsebben s kézben is ott vagyok én.
Ez pirul, az sápad, bámul vagy utál, emez ásít.
Így akarom: most már tetszik e könyv nekem is.
VII. 3. Elővigyázatosság
Mért nem küldöm el én oda Pontilianus, a könyvem?
Hogy sose küldd a tiéd Pontilianus, ide.
VII. 83. A jó borbély
Eutrapelus borbély míg körbekaparja Lupercust
s púdert szór, azalatt újra kinő a szakáll.
VII. 85. Költészetről
Néhány négysorosod nem ügyetlen munka Sabellus
s egy-két disztichon is jól sikerült teneked,
nem csoda, dicsérlek. Könnyű pár jó epigrammát
írni, de egy könyvnyit már nehezebb dolog ám.
VIII. 13. Rabszoígavásár
Azt mondtátok róla: bolond, megvettem a fickót.
Add csak vissza a pénzt, Gargilianus: okos!
VIII. 23. Ok a verésre
Finnyásnak tűntem fel előtted meg szigorúnak
mert jócskán kikapott főztje miatt a szakács.
Rusticus, ez kicsi ok teneked; nem elég a veréshez?
Más egyébért mért is kapna pofont a szakács?
XI. 25 Az öreg kujon
Sok lány által jól ismert buja farka Linusnak
állani már nem akar. Most jön a nyelv ideje!
IX. 50. Megint a költészetről
Lám a tehetségem pici csak, Gaurus, bizonyítod
azzal a ténnyel, hogy verseim oly rövidek.
Így van, elismerem. És te nagy ember vagy? Ki megírtad
kétszer hat könyvben „Háborúzó Priamus”-t?
Élőkről faragok pici szobrokat én lecsiszolva;
és sárból, Gaurus, gyúrsz te „Gigászi csatát”.
IX. 81. Költői kritika
Bár a közönségem dicséri a könyveim, Aulus,
egy költő szidja, hogy nem elég szabatos.
Bánom is én! Amikor vendégek jönnek ebédre
ők élvezzék azt, és ne a többi szakács.
BÁLINT GÁBOR FORDÍTÁSAI
Itt reszket az ág súlyosan, megadón,
Itt fúrj zokog: őrjít e ketrec.
Élsz hát e mohás, babonás vadonon,
S innen sohasem menekedhetsz.
Kavaroghat a zelnice, mint a ruhánk,
S zuboghat az orgona ága,
Menekítelek én, hazavár palotánk,
Odahallik a Pán furulyája.
Elrejt a világod, ez égi varázs
Tőlem ezer évre s a fénytől,
És azt hiszed, nincs sehol oly ragyogás,
Mint ágairól tefeléd dől!
Lehet ám a levél sose-harmat akár,
S veszekedhet a hold is az éggel,
Menekítelek én, a toronyszoba vár:
Óceánra tekinthetsz széjjel.
Hát mely napon, oh melyik óra oson,
Hogy lépsz ide félve elébem,
Én majd odaviszlek a két karomon,
Hol titkos a léted, a létem.
Ha te úgy akarod, derül ott a sötét,
S akadályokon át tovaloplak,
Akarom, velem éld lugasom gyönyörét,
Ha a vár s a toronyszoba foglalt.
MÁRTONFI ATTILA FORDÍTÁSA
(Mártonfi Attila 1974. január 6-án született. A Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumban érettségizett, majd felvételt nyert az ELTE TTK matematika szakára. Innen számára egyenes – mások számára meglepő – út vezetett a Bölcsészkar magyar szakára, ahol kezdeti irodalmi felbuzdulásai után végül a nyelvészeti tanszéken találta meg a számára legmegfelelőbbet. Kapcsolatunk akkor kezdődött, amikor kezdő magyar szakosként felvette a verstani speciális kollégiumot, mert úgy érezte, hogy hiányosságai vannak. A közösség tetszését nem is elsősorban saját verseivel nyerte el, hanem dalfordításaival, főként az itt közölt Viszockij-dallal, amelyet maga is elő szokott adni, merthogy sok más hobbija mellett az éneklés az első. Együtt töltött éveink emlékére és az egykori nagy élmény felidézésére adjuk közre ezt a Viszockij életművében is ritka lírai költeményt. – SZ. E.)
A tükörből figyelt egy vékonyka test,
mint billentyűk átlátszottak a bordák,
és a szív nekifeszült, de ne keresd,
hogy lássam, ahogy láttam minden bordát.
Nem láttam még soha, s tudtam, csak elbújt,
mint tegnap, bújócskázva, sok cimbora
(mint a fűz szíve, mely éppolyan ájult,
s mit levéllé tesz az ágak mellkasa).
Faggattam magam, ez a tudás honnan,
s egyforma-e örökre ez az ének,
s féltem, nehogy elnémuljon álmomban,
hát ezért van, hogy elaludni félek.
Lesz, mikor a Földön kiszárad a kövek
húsa, s meghal. Ó, milyen rengetegen vannak!
És bolygónk ezen őszén, mint az öregek,
s mint bármelyik őszön, az erdők elhervadnak.
De itt lassan a hervadt sárga lesz a vég,
hogy minden szín a szürke felé közeledjen,
s nem lesz hal a zsíros, olajos tengerekben,
és akkor majd szinte cementből lesz az ég.
A vak rémületben ördögök tivornyáznak
a milliárd évek dermedt jege alatt,
s fázón, összebújva az utolsó fűszálak
rég kihűlt tűzhányók szájában hajtanak.
RÁCZ GÁBOR FORDÍTÁSAI
(Ana Blandiana nálunk alig ismert, de hazájában, Romániában, annál megbecsültebb és népszerűbb költőnő. 1942-ben született, Temesváron. E két verse először jelenik meg magyarul. – SZ. E.)
Te, ki vagy a mennyei legelőkön, a földi legelőkön, a tengeri legelőkön'.
Te, aki szerte az emberi legelőkön. Te, aki a levegőben vibrálsz. Te, aki még szereted fiadat, Alesi Erőst.
Te, aki sírtál a fiadért. Te, aki kiséred életét jelenvaló és múlttá lett vibrálásodban.
Te, akit szeretett a fiad. Te, aki egyedül benne éltél. Te, akit halottnak, hamunak, hulladéknak hívnak.
Te, aki védőszellemem vagy nekem.
Te, akit szeretek, és minden másnál közelebb érzek magamhoz ebben a pillanatban.
Te, aki életem fénymásolata vagy és leszel.
*
És 6-7 éves voltam, mikor szépnek-erősnek-büszkének-biztosnak láttalak, önteltnek, akit mások tiszteletben tártnak és akitől félnek. És 10-11 éves voltam, mikor erőszakosnak, távolinak, rossznak láttalak, és gonosz óriásnak láttalak, és Mocsoknak tartottalak, mert verted a mamámat,
és 13-14 éves voltam, mikor láttalak, hogy látod, elveszted a szereped,
és láttam, hogy te látod új szerepem kezdetét, anyám új szerepét,
és 15 és fél éves voltam, mikor láttam, hogy látod, ahogy rémisztőén gyűlnek a liter borok és konyakosüvegek,
és láttam, hogy te látod, hogy a tekinteted többé nem szép, erős, büszke, öntudatos, olyan, amit mások tisztelnek és amitől félnek,
és láttam, hogy te látod, anyám távolodik. És láttam, hogy te látod átlagos, drámai bomlásunk kezdetét,
és láttam, hogy te látod, ahogy kegyetlenül gyűlnek a liter borok és konyakosüvegek,
és 15 és fél éves voltam, és láttam, hogy látod, hogy megszököm otthonról, hogy anyám megszökik otthonról,
és te Kemény akartál lenni,
és nem tartottál vissza senkit,
és egyedül maradtál egy két és fél szobás lakásban,
és egyre csak gyűltek a liter borok és konyakosüvegek,
és egy nap, és aznap, mikor értem jöttél Milánóba, az őrszobára, láttam, hogy te magányosnak látod magad, hogy te azt akarod, hogy vagy a feleséged, vagy a fiad vagy mindketten, abba a két és fél szobás lakásba, és láttam, hogy láttad, te kész vagy mindenre azért, hogy minden a régi legyen,
és láttam, hogy te láttad békejobbra, fegyverszünetre nyújtott kezed,
és láttam, ahogy te megláttad tenyeredben a köpést,
és láttam, hogy láttad, szemeid önkínzó, büntető vérrel kevert magányt könnyeznek,
és láttam, hogy te láttad a vágyat, mely meg akarja tisztítani életedet,
és láttam, hogy te látod a vágyat, melyet nem tudtál elviselni, és láttam, hogy te láttad, egyre csak gyűlnek a liter borok és konyakosüvegek,
és láttam, hogy akkoriban láttad eljövendő életedet,
és tudtam, hogy tudtad, hogy a fiad kábítószeres, hogy a feleséged más férfitól vár gyereket (fiút, akit megtagadott tőled),
és láttam, hogy láttad, elmúlik 3 év, és láttam, hogy láttad, hogy aznap (69. XII. 9.) nem jöttél értem az elvonóba, mert halott voltál.
és most már te látod, hogy én látom, hogy most az 1. te vagy, és ezt a bridzs-partit a halállal játszod halálodban.
De ugyanúgy játszol most, hogy látod, hogy én látom, hogy könyörgök hozzád, hogy szeretlek a lét legmélyéről.
és most látod, hogy látom, hogy sirat anyám. ALESI ERŐS BOLDOG APJA ALESI,
és látod, hogy én látom, még egyszer megszöktem a magányba,
és látod, hogy csak hatalmas, óriás feketeséget látok, ugyanazt a feketét, amit láttam, hogy te látsz,
és mostantól látni fogod azt, amit én látok.
*
És drága apa, elmesélem utamat Indiába. És egészen biztos vagyok benne, tudom, hogy meghallgatsz.
És néhány hónapig anfetamin. És egy ideig nem volt a gyógyszertárakban. És a feketepiacon iszonyú magas áron adták. És utam Nápolyba – retúrjegy – és Nápoly szinte szűz terület volt még az anfetaminnak. És a jegyem vissza Rómába a WC-ben kötött ki. És egy hónap Nápolyban, abba a városban, amely lépést akar tartani az idővel, mégis hírhedt a konzervatizmusa – és Nápolyban a Municipio téren ott volt Gionata Usi, Lorens és sokan mások. És minden nap két-három üveg ritalin-metredin-desoxyn-psichergin-tempodex. És aztán az elemeit tízezer líra és az elviselhetetlen paranoia Foggiába űzött – és tovább Manfredoniába –, és az egyetlen manfredoniai hippy ajándékozta nekem a személyijét, – és autóstoppal mentem tovább Brindisiig –, és a te lélegzeted, a te szavaid, a te molekuláid segítettek meg engem. És találok ötezer lírát, ami pont elég arra, hogy felszálljak Gominizza felé – és aztán apa, nem volt egyetlenegy intravénás injekció sem. És az út legnagyobb részét gyalog tettem meg, hegyi szerpentineken, Szaloniki határában. És Szalonikiben találkoztam egy franciával, aki jogos és méltánytalan bosszúra érett. És, drága papa, ő megérett és mégsem az istennőre, a halál-istennőre. És visszatért Franciaországba, én pedig Isztambul felé vettem az utam.
És, drága papa, Isztambul felidéz bennem valamit – eszembe juttatja a börtönben töltött évet. És, drága apa, én szeretlek, és szinte mindig szerettelek. És nem akartam, hogy aggódj, nem akartam, hogy fájjon neked. És itt vagyok.
És a lét volt az, ami útra kelt. És a lét színes cafatokká változott. És szóltak a harangok. És lassan 12-öt kondultak. És úgy meginnék egy pohár hideg tejet.
*
Édes, drága, emberséges, befogadó morfium mama. És egyedül te vagy, te drága morfium mama, aki úgy szerettél, ahogy nekem is jó volt. Szerettél mindenestül. A te vérednek vagyok a gyümölcse. Es te vagy az egyetlen, aki mellett biztonságban érzem magam. És te tettél annyira boldoggá, amennyire feltétlenül szükségem volt a túléléshez. És te adtál nekem házat, hotelt, hidat, vonatot, kapualjat; elfogadtam; és mint barátot adtad mellém az egész univerzumot. És helyet biztosítottál nekem a társadalomban, követelményekkel és juttatásokkal. És 15 évesen emberként, férfiként élhettem, és ezt csak neked köszönhettem, aki kész voltál arra, hogy másodszor is megalkoss engem.
És te tanítottál az első lépésekre. És te adtad számba az első szavakat. És megízleltem új életem első szenvedéseit.
És megízleltem új életem első örömeit. És megtanultam olyan életet élni, amilyenről mindig is álmodtam. És morfium mama szüntelen gondoskodása, odafigyelése mellett megtanultam élni. És most már soha nem tagadom meg morfium mamával közös múltam. És annyi mindent adtál nekem. És megmentettél az öngyilkosságtól vagy az őrülettől – miattuk kis híján mentőöv nélkül maradtam.
És ma (1970. XII. 22.) még kikiabálhatom magamból, a többieknek, minden nemes erőnek, hogy senki és semmi nem adott nekem annyit, mint jótevőm, nevelőanyám, morfium mama. És te vagy a végtelen szeretet, végtelen jóság. És majd csak akkor hagylak el téged, mikor már felnőttem barátnődhöz, a halálhoz, vagy megbizonyosodom arról, hogy morfium mama éltető vitaminjai nélkül is meg tudok állni a lábamon.
*
És te a világ valamennyi utcáján és szerte a sikátorokban, és én az elvonóban vagy a világ bármely városának börtönében.
És kétszer kelt fel ellenem e kegyetlen valóság, és mind a kétszer keletre, varázslatos és bűvös otthonodba menekültem, s ott újra meg újra átöleltelek, olyan szeretettel, amilyenre tanítottál.
És most harmadízben hagytam ott az elvonót, a köztünk kikényszerített űrt, MORFIUM MAMA. És biztos vagyok benne, és majdnem egészen biztos, hogy nemsokára újra karjaimba zárhatlak.
És 1970. december 23-án fél háromkor szavaimról beszéltek az emberek, szavakról, amiket csak én ejtettem ki, amiket csak én és morfium mama ismerünk, új igazságot hordozók, melyeknek csak én és ő jutottunk nyomára, és számomra annyit jelentenek, mint Giorgio szeretete. És mint azé a kettőé, akik keresnek valakit a túlsó szobában, valakit, aki benne ölt testet.
És hallottam Giorgiót.
És hallottam Ettorét, amint a földre bukik; és nem akarom egyetlen befutónak érezni magam, és rettegek az egyedülléttől, bárhová is kerüljek. De egyedül kell lennem ahhoz, hogy Buddhává válhassak.
És 4.10-kor tisztán és élesen hallottam Ettore hangját, amint engem okolt fájdalmáért. És Giorgio hangja igazat adott neki.
És 4.20-kor Bologna főterén én és Giorgio lénye, emléke és vonásai egyetlen köpésre méltattuk a többieket. Mert nem voltak olyanok, mint mi. És nemsokára a Bonaventura család egy Andrea Fulvio utcai lakás ágyában talál rá arra a kis melegségre, amit olyan rég keresett már.
És nem akarok sebeket.
*
És az Andrea Fulvio utcaiakkal felállítottam testőrségemet. E hadtestnek saját állapota ellen kell védekeznie.
És e közösség, s hogy kiutasítottak Indiából és sok más mozzanat azt üvöltötte a fülembe, hogy az ellenség, akire ráismertem a többi élőlényben, és akit talán még mindig látok bennük, nem más, mint saját létem. És most, hogy eljutottam idáig, talán azt is mondhatnám, hogy szökésem és ahogy kitartottam a szerepemben s utazásaim egyszerre baljóslattal terhesek és kedvező előjelekkel övezettek.
És keserű szájízzel kiszakítottam magamat az A. Fulvio utcaiak közül. Talán elég időt kellett volna hagynom arra, hogy az idő feloldja e keserűséget.
De innentől már nem értek semmit, nem tudok semmit. Csak azt, hogy egy vonaton vagyok, ami Brindisi felé visz – a többi más lapra tartozik, napfényes és fekete holnapokra. Hogy írok, hogy megírtam.
*
Ó édes. Ó atyai halál. Ó végtelenül nyugodt halál. Ó várva várt halál, ó félelmetes halál. Ó megfejthetetlen halál. Ó különös halál. Ó éljen a halál. Ó halál, aki a halál. Halál, aki pontot tesz e vibráló nyílvessző végére.
*
1971. I. 29., Róma
És zöld, árnyékkal borított, friss fű. És látni az ernyedt, hatalmasra lazult tengert. És Róma, az óceán felől fújó 1970. februári szél, és '70 február hatodikának szele homokjával megalkuvón és közömbösen betemeti igazságaim. Ki tudja! Oly sok alvadt vér után bele kell zuhannom az univerzum pusztító-teremtő gépezetébe.
1973
SIMON MÁRIA KATALIN FORDÍTÁSA
1 Eros Alesi fiatalon hunyt el a kábítószertől. Naplótöredékei irodalmi igényűek. [vissza]
(Ignácz Orsolya az ELTE bölcsészkarának végzős angol-magyar szakos hallgatója. Különösen kedvelt területe az Erzsébet-kori színház, ez is segíthette a Fábri-darab értelmezésében. – SZ. E.)
A színfalak mögötti világ láttatása mindig nagyon érdekfeszítő a színházi néző számára, mégha újfent kiderül is, hogy a vér csak művér, a díszlet egy fehér vászondarab, a színész pedig fáradt. Fábri Péter Az élő álarc című drámájának nyitójelenetében is egy színésztruppot láthatunk teljes fegyverzetében, egy véres dráma záróakkordjának előadásakor. A jelenet végeztével is a színészek maradnak a középpontban: gyorsan kiderül, hogy mindent az ő sorsukon és tetteiken keresztül mutat meg a drámaíró.
Az 1640-es évek Angliájában vagyunk, a polgári forradalom okozta túlzottan is zavaros politikai helyzetben. I. Károly száműzetésben van, a parlament kezében minden hatalom: bezárja hát a színházakat. Az állás nélkül maradt színész, William mentsvára Mortimer gróf, akinek királypárti ténykedései elfedésére egy tehetséges hasonmásra van szüksége. William vállalja a bábu szerepét, de lassan önálló életre kel, különféle bonyodalmakat okozva.
A dráma mintha Foucault gondolatmenetét követné: a történelem epizódokból áll, s minden epizód elfogadott gondolatrendszerét az adott hatalmi viszonyok határozzák meg. Ahhoz, hogy a hatalom gépezete tisztábban megmutatkozzon, azokat az eszméket és embereket kell figyelemmel kísérni, amiket és akiket elhallgattat. Fábri alakjai egytől egyig ilyenek. A dráma érdekessége, hogy az egyének közötti viszonyokat is alá- és fölérendelésekként ábrázolja. Mellérendelő viszony csakis a két szerelmes pár, a fő szerelmi szálat vivő William és .Anna, valamint a mellékszálat fonó Mary és Freddy között lehetséges. Természetesen a párok együtt már ismét alárendeltek valaki másnak: Anna és William Mortimernek, (egyikük a felesége, másikuk alkalmazottja volt), Freddy és Mary pedig Williamnek (mindketten a szeretői voltak). Az arisztokrácia és a színészet világa, vagyis két egymástól távol álló világ William alakjában, pontosabban Anna és William szerelmében fonódik egymásba (gondoljunk itt egy pillanatra Titániára és Zubolyra), hogy aztán ismét visszarendeződjék az eredeti viszonyrendszer. Valójában tehát a szereplők közvetlenül is hatalmi viszonyok hálózatában élnek, sőt azokat maguk is önkéntelenül fenntartják. Amennyiben pozíciójukat fenyegetés éri, döntési helyzetbe kényszerülnek, s elhatározásuk következményeiért maradéktalanul vállalniuk kell a felelősséget. Az marad életben, aki külső szemlélőként nem avatkozik bele a dolgok folyásába, csak átvészeli a banálisnak tűnő hétköznapokat.
Érdemes talán visszatérni a darab nyitójelenetére, a vászondarab mögött játszódó véres drámai előadásrészletre, hiszen a jelenet még egyszer megismétlődik, méghozzá a darab legvégén, mintegy keretbe foglalva az egész előadást. Az első jelenetben Fábri drámájának főszereplői, a színészek színházukban játszanak, míg az utolsó jelenetben ugyanezek a szereplők az életben játszanak, érdekes módon mindkét esetben ugyanazzal az „eredménnyel” halált okozva. Azonnal felvetődik természetesen művészet és élet kapcsolata, amennyiben a színjáték az, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek” (Hamlet III. 2.) Játék és élet, álca és valóság egymásba való tükröztetésének problematikáját érzékelteti a Valló Péter által rendezett előadás díszlete is, hiszen a Shure Stúdió színpadán elhelyezett tükrök nemcsak a színpadi teret tágítják, hanem visszatükrözik a szereplők alakját is. Ez persze egy újabb kérdést vet fel, méghozzá azt, hogy hogyan birkóznak meg a szereplők a szerepváltozások okozta énkettőződéssel. William Mortimert alakítja az életben, eltulajdonítva helyét a parlamentben és felesége szívében is. Ezáltal a színész lesz maga a gróf, hiszen rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek Mortimert Mortimerré tették. Ezzel párhuzamosan a gróf megszűnik gróf lenni, hiszen nemhogy azokkal a külső rekvizitumokkal nem rendelkezik, amelyek a kívülálló számára őt gróffá teszik, hanem azzal sem, ami közvetlenül igazolná saját személyiségének és grófi lényének azonosságát: felesége szerelmével. Mortimer egészen addig nem tesz semmit William színjátéka ellen, amíg rá nem döbben, hogy a látszatot, az élő álarcot viselő színész személyiségének egyetlen, nem látszaton alapuló tartozékát, feleségét is elvette tőle. Csak ekkor dönt úgy, hogy cselekednie kell, emiatt hasonlít a darab lezárása egy vérgőzös szerelmi bosszúdrámához, holott nem erről van szó. A valóság megöli önnön látszatát, ezzel el pusztítva önmagát is. Tehát ismét elérkeztünk a kiindulási ponthoz, művészet és élet, látszat és valóság különös kapcsolatához.
A dráma az 1640-es években játszódik, tehát már az Erzsébet-kori és a Jakab-kori színjátszás minden kellékét ismerheti. A drámaíró a legapróbb részletekre is ügyel: a színészek férfiak, hiszen akkor a női szerepeket is férfiak, fiatal fiúk játszották, színpaduk fölött ott a zászló, jelezve, hogy aznap játszanak, színpadukon pedig ott vannak azok a bizonyos „shutterek”, amelyek lezárják a tér egy részét, hogy az előadás alatt akár új díszletekkel lehessen berendezni. Fábri azonban nemcsak a Jakab-kori színjátszás légkörét teremti meg, hanem kiterjeszti a korabeli drámaírás íratlan szabályait az egész darabra. Shakespeare-i motívumok, motívum-utánzatok sorait vonultatja fel egymás után kezdve a kettőzésektől – szerep-, szerető-, jelenet –, a „színház a színházban” képen át a nyelvezetig, amely magában foglalja ugyanúgy a Mánk verse, mint a dramaturgiailag sarkalatos pontokon elhangzó monológ, valamint a költészet különböző formáinak – például szonett – áramlását is. William nyelvezete a színészé, aki első monológjában kizökken színész szerepéből, s mint ember néz szembe a rá váró feladattal – szonett formájában beszél. Második monológjakor már Mortimert alakítja, hangja hamisítatlanul a színészé: még mindig versben, de dagályosan, hatásvadász módra az élet értelmetlenségéről elmélkedik. A szavak birtokában vannak, hatalmat adnak neki. Az ő tökéletes ellentéte a gróf néma szolgája, Pansette. A gróf kezében ő a megfélemlítő eszköz, sötét köpönyegében ő a félelem fekete kivetítődése. Ha William szavai teremtő erővel bírnak, akkor az ő csendje maga a halál. Egyedül ezért tartható indokoltnak, hogy ő mondja az epilógust. Míg a dráma felépítésének egyenes következménye ez, addig a színpadon a férfi küszködése, hogy gépiesen szavakat formáljon, szükségtelenül melodramatikussá teszi a darab végső kibontását.
Rengeteg jól illeszkedő részlet, motívum sűrűsödik Fábri Péter drámájában. Mégis, valami hiányzik. Nemcsak arról van szó, hogy a mellékszál szereplői (Freddy és Mary) nem elég kidolgozottak, vagy hogy Mortimer tétovázása nem jut el machbeth-i vagy hamleti szintre, hanem arról is, hogy a darab drámaisága a legapróbb részletek megszerkesztése közben elveszett. Más lenne a helyzet, ha a darab eltérő nézőpontból is felfogható lenne, vagyis mint egy adott kor vissza nem hozható műfajváltozatának paródiája. Erre is lehetőséget ad a darabban a Fábri-féle Rosencrantz és Guildenstern, a két polgár, akik itt is a dupla nulla szerepkör alakítói, de a sors furcsa fintorából most nem a hatalom játékainak áldozatai, hanem a „jövő letéteményesei” lehetnek.
Amikor ennek a jegyzetnek az írásához kezdtem, úgy telepedtem íróasztalomhoz, mint szamár a jászlához. Hosszú ideig csak olvasgattam és lustálkodtam. Táplálkozott és kérődzőit az elmém.
Gyakran magamon is tapasztalom azt a megfigyelést, amely szerint öregkorában jobban emlékszik az ember a régen történtekre, mint a tegnapelőttiekre. Ez azonban csupán megengedő jóindulattal fogadható el. Megannyi ellenőrző vizsgálódás kimutatta ugyanis, hogy az emberi emlékezet sokszor csal. Rendszerint nem pontosan úgy zajlottak az események, ahogyan emlékezünk rájuk. Amiképpen minden vallások hívői önmaguk képére formálják istenüket, az egyes ember is olyan képet rajzol önmaga múltjáról, amilyet szíve szerint viszontlátni vagy hallani szeretne. És természetesen ritkaság, hogy egy ember, vagy egy nép nem dicső múltat képzel önmagának.
Hát, én felvállalom a ritkák egyikének szerephelyzetét. Itt, most, íróasztalomon hasalva, úgy emlékezem vissza gyerekkoromra, hogy szinte örökkön szégyellnem kellett magamat valamiért. Mindenekelőtt azért, hogy egyáltalán a világra merészkedtem! S nem elég, hogy szegényparaszti világba csöppentem, hanem ennél sokkal hátrányosabb helyzetűvé tett az a vétkem, hogy szerelemgyerekként jöttem a világra. Anyám háztartási alkalmazott volt hol Debrecenben, hol Nyíregyházán, hol Pesten, meg a jó ég tudja merre még, s engem nagyszüleimhez adott, jóval azelőtt, hogy az első szót ki tudtam volna mondani. Tanyasi parasztok voltak nagyszüleim, igen szegény emberek, s bár áldom emléküket, mert mindent megadtak, amit megadhattak, de hamar tudomásomra hozta tágabb környezetem, hogy nem törvényesen igazolt léttel fogyasztom az ételt az asztalnál, jogtalanul nyúzom a ruháimat, és talán a tüdőmre szívott levegő is lopott holmi.
Valószínűleg nem szenvedtem annyit mindettől, amennyit utólag képzelek, továbbá a körülöttem élő többi gyerek sorsa sem volt rózsás, de a „zabi” jelző kétségkívül szégyelleni valóan megkülönböztetett a többiektől.
Ez a hátrányom azonban előnyömül is szolgált. Korán arra késztetett, hogy másoknál jobban tanulmányozzam helyzetemet, illetve: általában az emberi helyzeteket. S ez nyugtalanná is tett. Azt hiszem, a hátrányos helyzetbe szorítottak „előnye” mindenütt és minden időben az, hogy korán ösztönzést kapnak hátrányaik megszüntetésére, a saját erejükből. S minthogy változtatni akarnak, hát szervezkednek, tervezgetnek és időnként olyan energiákat és tetteket csiholnak önmagukból, amilyenekre kipárnázott helyzetű emberek nemigen képesek.
2.
A törekvő emberek egyik önvédelmi reflexe, hogy meg akarnak felelni mások elvárásainak. Ez rendszerint árt a jellem alakulásának, mert az alázkodás, a hízelkedés, a képmutatás, a hazugságra való hajlandóság változatait hívja elő. Ennek a jegyében formálódott az én személyiségem is, és máig föllelem szavaimban, gesztusaimban az olykor szükségtelenül is megjelenő álságosságot. Megannyiszor feleségem, fiam és más, hozzám közelálló, engem jól ismerő emberek zavartan figyelmeztetnek, hogy miért hazudozok? Nem ilyen nyersen fogalmaznak éppen, de ez a lényeg. Én meg velük együtt szégyenkezem rút szokásom okán.
Csakhogy, amiként most íróasztalomnál elmélkedem ezen a magamat és enyéimet kompromittáló készségemen, sunyi vigyorral nyugtázom, hogy van ebben valami értékelendő is. Először is gyakran hasznos, mert az igazság megváltásával több kárt okoznék. Másodszor azért hasznos, mert nemcsak mérsékelem vele a kárt, hanem haszonná is változtatom. Ha jót és jól hazudok, s abból egy egész novellát vagy könyvet kerekítek, akkor még forintokat is kapok, ami, ugye, kedves családomnak se jön rosszul – hát kétszer is tessék megfontolni, mielőtt vegzálni tetszenének füllentéseimért…
Az se utolsó, hogy olykor szükséges, akár életmentő is lehet egy jó hazugság, vagy „kegyes” lehet, ami szintén pozitívum, esetenként akár a jó modor, az illendő viselkedés részét képezheti. S hogy ezt nem csupán önmagam igazolására, vagy mentegetésére hordom össze, felhívom az igen tisztelt Mindenki figyelmét, hogy 1530-ban Rotterdami Erasmus publikált egy könyvet, mely magyarra fordíthatóan hozzávetőleg azt a címet viseli, hogy a gyermekek udvariasságra oktatása, és a következő hat esztendőben ezt harmincszor nyomták újra és számos nyelvre lefordították, talán magyarra is, amit csak feltételezek, mert nekem angol példány került véletlenül a kezembe. A lényeg, hogy a művelődni vágyó korabeli nemesség és jómódra vergődött polgárság úgy kapott utána, mint kacsa a nokedli után, mert az udvariasság, a jó modor, a tapintat, a kegyesség – a humanizmus által újrafelfedezett olyan tulajdonságcsoporttá lett, ami gyorsan hódított, mert könnyebbé, kellemesebbé tette az emberek egymás közötti kapcsolatát.
3.
Már akkor megtanultam írni, amikor olvasni még nem tudtam. A fentebb elmondottakra utalva, ez úgy volt lehetséges, hogy kitaláltam olyasmit, amit korábban senkitől nem hallottam. Nagyapámtól kaptam hozzá a mintát; analfabéta volt ugyan, de kiváló emlékezőtehetséggel megáldott. Ha valamit egyszer elmondtak előtte, azt soha nem felejtette el, viszont mindig formált rajta, amikor tovább adta, mert pompás képzelőereje is volt. Ennek nyomán aztán én is működtettem az eszemet, s képzelegtem-hazudoztam úton-útfélen. Amikor néha rajtakaptak, akkor nagyon vigyáztam legközelebb, noha még nem ismertem a híres mondást, miszerint: Hazudj költő, csak rajt' ne fogjanak!
Tudom természetesen, hogy különbség van aljas indokból, ártó szándékból, jogtalan haszonszerzésből stb. stb. elkövetett hazudozás és a művészi hazugság, vagyis a képzelet által teremtett mondandó között, a költő, az író és mindenféle más művészeti ágban föllelhető, ihletett alkotás között. Erre utaltam a költőnek szóló Arany János-i figyelmeztetés idézésével is.
Ez azonban még nem jelenti azt, hogy minden művészi formába öltöztetett mondandó mentes az ártalmas hatástól. Ezért írói munkásságom talán legfontosabb részének tekintem, hogy tudatosan törekszem a „nemes hazugságára. Óvakodom attól, hogy szavaimmal akár véletlenül is eszmei tévutakra vezessenek bárkit – inkább az ellenkezőjét próbálom tenni. S azt, hogy milyen eszméktől óvakodom és próbálom óvni olvasóimat, azt roppant egyszerűnek érzem. Nálam sokkal okosabb emberektől olvasott és hallott ismeretek szerint – no meg a saját ismereteim szerint is – a világon öröktől fogva és valószínűleg örökké tartóan hadüzenet nélküli háború zajlik a szegények és a gazdagok között, s ebben a háborúban én a szegények pártját fogom, az ő igazságukat hirdetem.
Visszaemlékezve írói életemre: ettől soha nem tértem el.
4.
Sajnálom szegény Ádámot, az első embert, amiért őneki nem lehetett gyerekkora. A Bibliából tudhatóan ivarérett férfi volt, amikor Évával együtt megteremtette az Isten. Mivel pedig igen rokonszenves ember számomra, főként mióta megtudtam, hogy a Madách Imre által írott mű szerint mennyi szörnyűségen esett át, hát vigaszként gyakran kívánom neki, hogy fogadja el sajátjának az én gyerekkoromat. Amint említettem, sok baj és keserűség ért engem kicsi koromban, de azért a gyermekkor nem lehet annyira rettenetes, hogy ne tapadjon meg belőle töméntelen gyönyörűség is az emberi lény idegeiben.
Hányszor csodáltam én a tündöklő napot, amint sugarai átszúrták az itt-ott megmaradt hó fehér tömbjeit! Mennyiszer bámultam zsendülő vetéseket, amelyek fölött ricsajos varjak röpködtek! Micsoda felséges volt átélni, hogy meleg szél hempereg a fűben! Enyém volt a világ, a villám, a nap, az emberi szemmel befogható világ minden szépsége! És a felsorolhatatlan sokaságú csodás emberpéldány! Annyi mondanivalót adott számomra mindez, hogy évszázadokig nem fogynék ki belőle, pedig nagyon korán elkezdtem leírásukat.
Amint mondtam, eleinte csak élőben elbeszéltem, amit kigondoltam, későbben, a betűvetés tudományának birtokában pedig már papírra is fogalmaztam. Ezek a kézzel írott fogalmazványaim azonban mind elvesztek. A velük összefüggő emlékeimre is mások emlékeznek, s tőlük tudok róluk.
Első, köznek szánt írásom a háború alatt keletkezett. Üdvözlő sorok voltak a visszacsatolt Erdélybe falumon átutazni szándékozó Főméltóságú Asszonynak, vagyis Horthy Miklósnénak. Át is utazott, de nem állt meg a vonatja, így csak az előzetes bírálók ismerhették meg lelkesült mondandómat. A második dolgozatomra egykori 'tanárnőm emlékeztetett, de magát az írást megmutatni már nem tudta. Kovácsinasként küldtem neki látleletet sorsomról, tanárnőm szerint, Tiborc szavaival. A harmadik írói művem akkor született, amikor felvételre jelentkeztem a Népi Kollégiumba. Ezt gyűlésen olvasták fel, és minden további procedúra nélkül azonnal felvettek, olyan hatást keltettem sorsom és tanulnivágyásom ecsetelésével.
A nyomtatásban megjelent műveimmel soha nem volt ilyen szerencsém. Nem tudtam olyan írást szülni, amelyet ne ért volna gáncs, és olykor talán joggal is, de hát annak ellenére, későbben is azt vallottam, hogy bátran kell tévednünk, mert csak így érhetünk el az igazsághoz!
Vagyis: amit ennek a jegyzetnek az elején a hazugság hasznáról elmondtam, úgy értendő, hogy csakis az igaz hazugságnak van értéke. Ez nyújthat kárpótlást mindazért, amit méltatlanul kell elszenvednünk.
Már több mint három éve, hogy meghalt apám, de iratai közül csak nemrég került elő az a plakát meg az a kézirat, amelyekről most írni akarok. Ő rendszerint megőrizte és megbecsülte az ilyen dolgokat, mert feltételezte, hogy idővel érdekesek lehetnek. Én soha semmit nem őrizgettem, sem a magamét, sem másét, talán mert nincsenek filosz hajlandóságaim, az utókor pedig nem túlságosan izgat, meglehet persze, egyszerűen csak rendetlen vagyok. Pedig egyszer-kétszer már megbántam. Nagyon sajnálom például, hogy elkallódott Szerelem című, 1958-ban írt színdarabom (Marton Endre foglalkozott vele a Nemzetiben), vagy hogy dühömben összetéptem, megsemmisítettem egy novellámat, amelyet a Kortárs elfogadott közlésre, majd egyetlen szó indoklás nélkül postán mégis visszakaptam a szerkesztőségtől. Jó lenne elolvasni most mind a kettőt, kíváncsi volnék rájuk.
Örülök tehát, hogy ez a plakát megkerült. Az egyetemista írók szerzői estjére invitált (jegyek 3, 6 és 10 forintos áron) az – azóta már visszakápolnásított – Egyetemi Színpadra, a Pesti Barnabás utcába, és ha jól emlékszem, ez volt az első ilyen jellegű előadás az akkor nemrég alapított színpadon. Tizenhét szerző versei és prózái hangzottak el, Bessenyei György, a Bóka-tanszék tanársegédjének bevezetője után. Bessenyei már nem él. Hogy az összeállító és rendező Szécsi Lajos él-e még, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy bolondos fickó hírében állt, kajánnál kajánabb históriák keringtek róla, de – például a Szendrő-féle Irodalmi Színpadon – igen jó műsorokat szerkesztett és rendezett. (A Nagymező utcai kis színpad mint irodalmi előadófórum egyébként is a fénykorát élte akkortájt, emlékszem kiváló és úttörő jelentőségű Brecht-estjükre, vagy arra a megfoghatatlan csudára, ahogy Ascher Oszkár elmondta a Helység kalapácsát.)
A plakáton felsorolt tizenöt előadóművészről nincs sok mondanivalóm. Bánffy György, Sütő Irén, Madaras József, Jancsó Adrienné és Surányi Ibolya jól csengő nevek voltak már akkor is, némelyikük pályája pedig később még magasabbra ívelt. A többiek neve (talán az egyetlen Selényi Etelkáét kivéve) ma már semmit se mond nekem, igaz ugyan, hogy nem vagyok jártas az előadóművészek, színészek berkeiben.
Ami a szerzőket illeti, jóval kedvezőbb a kép. Már maga az a tény, hogy a plakáton feltüntetett tizenhét induló íróból és költőből tízen máig a pályán maradtak (Ágh István, Baranyi Ferenc, Gyárfás Endre, Győré Imre, Hars György, Orbán Ottó, Nyerges András, Simor András, Tabák András, Tóth Judith), s hogy egy darabig újságokban, folyóiratokban publikált még Bokros János, Győri D. Balázs, László Ernő és Rácz Zoltán (az utóbbinak, korai halála előtt, két kisregénye is megjelent), arról tanúskodik, hogy rendkívül tehetséges társaság verődött össze abban az időben a bölcsészkaron. És még ide se számítottam – az esten érthetetlenül mellőzött, éppen államvizsgája előtt álló – Garai Gábort vagy Székely Magdát. (Tandori Dezső – tudtommal – akkor még nem publikált, s ugyanez áll Lengyel Péterre és Takács Zsuzsára is.) A felsoroltak – ideértve most már az utóbb említetteket is – irodalmunk rangos alkotói, tevékeny tagjai lettek, értékes művek létrehozói, elismertségüket tekintve pedig csaknem két tucatnyi díj (Kossuth-, József Attila-, SZOT-, Gábor Andor-, Graves-, Nagy Lajos-díj) részesültjei. Az előadóest találó címére utalva – Méretni vár… –, azt hiszem, ma már elmondható, hogy az a fiatal író- és költőnemzedék, amely 1958. december 13-án, egy szombati nap estéjén bemutatkozott közönségének, a megmérettetésen nem találtatott könnyűnek.
Számomra három okból is emlékezetes maradt ez az est. Éppen két nappal huszadik születésnapom előtt – másodéves magyar-spanyol szakos hallgatóként – ez volt életem első irodalmi estje. (Kétszáznál is több követte majd a hatvanas években, amikor jószerével író-olvasó találkozók, irodalmi műsorok tiszteletdíjaiból éltem, míg 1966-ban, most ide nem tartozó okok miatt, abba nem hagytam a felolvasásokat.) A másik öröm az volt, hogy együtt szerepelhettem akkori legjobb barátaimmal, Simor Andrással és Nyerges Andrással (általában „andrisoknak” vagy „tabákoknak” neveztek bennünket, mert többnyire hármasban fordultunk elő mindenütt), akik épp néhány nappal azelőtt dedikálták nekem a nevezetes Tűz-tánc antológiát, amelyben mindketten szerepeltek (az antológia vezető költői közé tartozott egyébként az esten szintén szereplő Győré Imre és Hárs György is).
Végezetül pedig azért emlékszem vissza szívesen erre az estre, mert első – habár nem első megjelent – novellám hangzott el ott, Baksay Miklós előadásában, a Betlehemi menet. Ez a publikálatlan novella 1957 elején keletkezett, egy tizennyolc éves fiatalember írása volt, aki már akkor föltette magában, hogy író lesz. S mivel folyóiratunknak ezt a számát fiatal és pályakezdő íróknak, költőknek szenteltük, úgy gondoltam, kapok az alkalmon, hogy megjelentessem.
A templomtól indulnak el.
„Krisztus Jézus született, örvendezzünk, – s néki öröméneket zengedezzünk – Dávidnak véréből, tiszta szűz méhéből – született Krisztus nékünk.”
Feketéllik az utca az emberektől. Gyűrűző, hosszú folyondár, talán magáig, a neonfényű Galaktikáig is elnyúlik. Lehorgasztott fővel vánszorognak. Jó kabátú és rossz kabátú emberek. Fénytelen szemmel éneklik a monoton zsoltárokat. Legelöl a pap megy. Beretvált, magas ember, szegletes állú, mint az ökölvívó. Sima jeleket húz kezével a levegőbe. Utána a zászlót viszik. Sárga brokátzászló, az, aki cipeli, alig látszik alatta. Iesus Hominum Salvator, ez van a zászlóra írva. Közepén hímzett aranykereszt, de a kereszt nem szép, egyik ága hosszabb a másiknál. A pap lassan lépked, olykor a házakra pillant, ahol sorra nyílnak az ablakok és kíváncsi fejek bukkannak ki. Átszellemült arccal keresztet vetnek, mások a párkányra könyökölnek és vigyorognak. Valahol dzsessz harsog. Idegesítő, heves ritmus. Riadtan röppennek fel a verebek. A kispapok ujjain szentelt-tartó billeg, de a füst nem látszik. Bekapja a hideg. Mert cudar hideg van, karácsony táján nem szokott ilyen hideg lenni. A szusz is mintha jéggalacsinná válna és csillagmódra a földre potyogna.
„Krisztus Jézus született, örvendezzünk.”
Hátrább már összegabalyodnak a szép kilences sorok. Hátul a rosszkabátosok mennek. Füles sapkát és otromba kesztyűt hordanak, kezüket sűrűn összecsapkodják, mert facsarja a hideg. Káromkodnának, de processzióban azt mégse illik. Itt, hátul nem énekelnek, nincs kedvük énekelni, rózsafűzér sincs mindegyiknél. Kenyérre meg cipőre kell a pénz, nem rózsafűzérre. Már imákra se nagyon emlékeznek, inkább beszélgetnek szép csendesen. A szomszédok összemelegednek – az asszonyok nagyon hamar. Az asszonyok szemében mindig több a ragyogás.
– Első találkozásom óta mindig eljövök a körmenetbe – szól az egyik. – Templomba nem igen jutok el, de ide muszáj eljönni.
Körülötte rábólintanak, maguk is ezt mondják.
– Az én uram pogány – panaszolja a másik. Piros arcú, mint a dinnye bele. – Ilyenkor mindig összeveszünk. Bezárja a lakást, nehogy elszökjek…
Kis hegyeseket kaccant. Párás szájából gömbölyű csillagok szikráznak.
– Pogány az…
– No hiszen! – suttog egy kövér hang. – Csinálná csak velem az enyém… a lelket kiráznám belőle…
Nevetgélnek, jókedvűen bökdösik egymást. Előttük az ősz hajú öregasszony hátrafordul.
– Csend legyen, asszonyok, ez nem május elseje…
Nagy megvetéssel mondja és szándékosan hangosan, messzebb is hadd hallják: ez nem május elseje. Csakhogy ezen megint nevetgélniük kell. Május elseje? Jaj, hogy lenne ez május elseje? Egy bakfis felbátorodik, halkan fütyülget.
– Május elsején ám ingyen sört is adnak…
Most már hiába gyömködik a szájukat, kipuffan a csengő nevetés. A sor szélén a sovány férfi bosszús szemmel vág feléjük, mormol a foga közt. A lánynak kigyúl a képe, majd' elsüllyed ijedtében. Mukkanni se mer többet. Mellecskéi riadtan labdázódnak kabátja alatt.
Énekelnek.
„A szüzesség lilioma kivirágzott – megtenné a mennyei szép virágot – a kegyes kis Jézus minékünk meghozta – születvén, a váltságot.”
Síneken mennek keresztül. Áll a villamos, leáll a forgalom. A rendőr zöldre vált, unott tekintettel bámulja őket. Az emberek a sorban szedik a lábukat. Talpuk alatt sikong a fagyos hó, dér virágzik a fejükön.
– Ezt a sokaságot kéne megmutatni az elvtársaknak – mondja egy úrféle, a sarkon ácsorgók közül.
De a többi sötéten hallgat. Ki tudja, ki mit gondol magában? Van, aki a lábak alá sercint.
Az asszonyok hallgatnak. Konokul maguk elé néznek, szájuk sarkába keserű ránc szalad. Egy vékonyka asszony borzong. Madonna arcú Mária. Alig látszik, hogy viselős. Férfiszem talán meg sem látná rajta, de asszonyok előtt ilyet nem lehet titkolni. Mindnyájan körülfogják, a széltől is óvják.
– Nem lett volna szabad eljönnie…
Az öregasszony megint hátrafordul. Fehér haját szétborzolja a hófúvás.
– Hányadik hónap? – kérdezi.
Az asszony röstelli magát, ennyi sok ember előtt. Földre süti a szemét.
– Nyolcadik.
– Bátran jöhet. Én is jöttem nyolcadikban.
Az asszonyok morognak, torkig vannak a vénasszonnyal.
– És ha rosszul lesz?
– Jézus oltalmazza.
És felemeli az ujját bizonyságul.
Nem feleselnek vele. „Fújd fel magad, vén kóró!” – gondolják cinkosan és összevillan a szemük. De tartják a szájukat. Csak a legidősebb vágja oda dacosan:
– Akkor se kellett volna eljönnie. Ilyen ördögűző hidegben.
Az asszonyka szaporán bólogat. Már ő is bánja.
– Csak az uram meg ne tudná.
A többiek hallgatnak.
– Egyedül van?
– Anyám is itt van valahol – magyarázza az asszonyka. – A tisztelendő után megy. El kellett jönnöm vele, mert… az elsőnél nem mentem…
Megáll, a derekához kap, sírás buggyan ki a szája szélén. Az asszonyok csitítják, támogatják. Tudják már, mire gondol. Sejtik már.
– Az elsőt is télen hordtam… de az uram megtiltotta, hogy eljöjjek…
A széllel meg a sírással birkózik egyszerre.
– De akkor nem jöttem el, és anyám megmondta a halott születést…
Elöl felharsan az ének.
„Szűz Mária e világra nékünk szent fiát hozá –, a játszóiban fekszik, ki mennyet és földet alkotá.”
Az asszony kezébe temeti arcát és felzokog. A tetőről porhavat seper a szél. íztelen csillámfelhő borítja el szemük-szájuk.
„Aki hozzánk irgalmasságából szent fiát küldé –, hogy a bűnös és gyarló embert üdvözítené.”
Beharapott szájjal zokog az asszony, könnyei alatt apró kelyhek nyílnak a havon. Tompán, lélektelenül zokog, ökleivel a levegőben hadonászik. Már mindenki feléje fordul, az előtte haladók pisszegnek, de az asszony nem hallja őket. Vékony szája szederjessé válik, szeme tág, mint az abortáló köldök, tágul, egyre tágul, teste elpetyhül, alig tudják már az asszonyok tartani.
Egyszerre felsikolt és olyan puhán terül el a hóra, mint egy szelíd bárány.
„A jel, melyet leltek: jászolban egy gyermek –, ott fekszik a szénán, hódoljuk meg méltán.”
– Teremtőm! – kiáltják elfehérült hangon az asszonyok. Letérdelnek mellé, vércseként sivítanak.
Egy postás fut oda, meg sokan a bámészkodók közül.
A menet énekelve imbolyog tovább Betlehem felé.
1957
Millok Éva, Millok Sándor, neves szociáldemokrata politikus leánya, számos maradandó értékű dráma szerzője hetvennégy éves korában, egy fővárosi szociális otthon lakójaként meghalt.
Drámaíróként emlegetem, noha drámáit nem ismerheti a közönség.
Pályáját újságíróként kezdte, 1943-ban, a Magyar Nemzetnél. Az antifasiszta újságíró hamar képzett marxista lett, aki a felszabadulás után politikai munkát vállalt. Az ötvenes évek közepén ezt a munkát cserélte fel az íróira, mert úgy vélte, hogy a hruscsovizmus ellen, amit a nemzetközi munkásmozgalom és a hazai szocializmus lehetőségei szempontjából egyaránt rendkívül veszélyesnek tartott, így eredményesebben harcolhat.
1958-tól 1978-ig a Móra Ferenc Könyvkiadó felelős szerkesztője volt.
Első publikált könyvét, A névtelen tisztet Asztalos Jánosról írta 1958-ban. Második nyomtatásban olvasható műve, a Gyertyafények, regény Kölcsey Ferenc életéről, 1962-ben jelent meg. Könyvéről Antal Gábor azt írta, hogy Kölcsey belső konfliktusainak ábrázolásával számos jelentős tanulmánynál hitelesebben mutatja fel Kölcsey igazi nagyságát. „Millok Éva hihetően vetíti elénk Kölcsey magányos vergődését, szívós küzdelmét törékeny szervezetével, s azt a sok fajtájú harcot, melyet a nemzet felemelkedéséért folytatott” – írta Győre Imre.
Csakhogy a két idézett művet megelőzte egy másik, egy dráma, amelyet Millok Éva 1954-ben írt. A Film-Színház-Muzsika 1957. június 14-i számából idézem: „…tudjuk, hogy – bizonyára több más darabbal együtt – Millok Éva tehetséges fiatal írónő Janus Pannoniusról szóló drámája 1954 óta szinte valamennyi budapesti színház dramaturgiáját megjárta és sehol sem vállalkoztak előadására. Talán nem állta volna ki a próbát? Néhány hete a Rádió előadta a darab rádióváltozatát. Feltűnést keltett, s a szerző tehetségét bizonyító erővel hirdette. A költő és az állam viszonyát tárgyalja az író izgalmasan és igazságosan, 1954-ben! Ha akkor – ki tudja, miért – nem kerülhetett színpadra, tán most már mégis ideje.”
Kis Tamás írja az Élet és Irodalom 1957. június 21-i számában: „Meglepőnek tűnhet, hogy egy régmúlt, történelmi tárgyat feldolgozó darab ilyen erős politikai ellenállásba ütközzék. A magyarázatot erre a mű központi konfliktusa adja, amelynek rendkívüli aktualitása volt és maradt – miközben a darab mentes minden külsőséges és vulgáris analógia kereséstől, vagy a tetszetős, de hamis »aktualizálástól«. A történés tengelyében Mátyás és Janus Pannonius, a történelmi szükségszerűséget a maga módján belátó és betöltő, s ezért sokszor könyörtelennek, fondorlatosnak látszó reálpolitikus – és a király végcéljaival egyetértő, de a célhoz vezető út sarától visszariadó, s gyengesége következtében a feudális reakció összeesküvőinek táborába sodródó finomlelkű humanista költő összeütközése áll. E tragikus konfliktusban Janus Pannonius szükségképpen szembekerül önmagával is, és bukása mind történelmileg, mind erkölcsileg kikerülhetetlen. Kulturális életünk akkori légkörében e kérdésfeltevés sorsa csak az elutasítás lehetett. Az ellenállás ezen »érthető« oka mellett eltörpültek az olyan »mellékes« szempontok, hogy a szerző ritkán hallott tömör és kifejező, archaizálás nélkül is korfestő drámai nyelven beszélteti alakjait, hogy a mély gondolati, sőt filozófiai tartalom fordulatos, színpadszerű, összecsapódó kardpengék módjára szikrázó párbeszédekben szólal meg, hogy még a mellékszereplők által elmondott néhány mondat is a legtöbb esetben találóan ábrázolja az illető személy jellemét, egyéniségét. Egyszóval a konjunkturális »politikai szempontok« mellett elsikkadt, hogy egy nem közönséges tehetségű drámaíró születésének lehettünk tanúi.”
A darab színházhoz máig nem jutott. Nyomtatásban 1990-ben jelent meg Janus címmel (eredeti címe Lázadás volt), az Ezredvég ősében, az Ezredvég Almanach 1990/1,2 összevont számában, amelyet Mátyás király-emlékszámként állítottunk össze, s amely hidat alkotott az utolsó Ezredvég Almanachtól az 1991. május 1-jén induló folyóiratig.
1956-57-ben írta meg a második darabját, a Forradalom, drámai képsorozat a francia forradalom idejéből című művét. Megrendítő erővel idézi fel benne 1789 forradalmi igazságát, a jakobinus diktatúra szükségszerűségét, amelyről Marx azt írta 1848-ban: „Az egész francai terrorizmus nem volt egyéb, mint plebejus módra való leszámolás a burzsoázia ellenségeivel, az abszolutizmussal, a feudalizmussal és a nyárspolgársággal.”
Millok Éva Robespierre-je Dismoulins-nel vitázva ugyanezt így fogalmazza meg: „…téged három keserves év élet-halál harcai sem tudtak megtanítani, hogy a szabadság nem veszélytelenebb eszköz az élesre töltött fegyvernél, amelynek célját az dönti el, hogy kinek a kezében van! A igazság pedig nem oltár, amely előtt tömjént kell füstölögtetni, hanem feladat, amelyet sokszor vérrel, erőszakkal és fondorlattal kell érvényre juttatni! De a te számodra a szabadság és az igazság nem a forradalom gyermekei és szolgái kell, hogy legyenek, hanem megfoghatatlan eszmék istenei, amelyeknek áldozati bárányként magát a forradalmat is föláldoznád!”
Közelmúltunk ismeretében még látnokibb mondatok ezek.
Színházhoz, nyomdafestékhez ez a mű sem jutott. Részletei jelentek csak meg a Visszhang című lapban és az Ezredvégben, a teljes mű a nálam levő papírládában hever ma is. Attól tartok, hogy egy napon át kell majd adnom a Széchényi Könyvtár kézirattárának, bizonytalan utóéletre ítélve.
Ezúttal azonban az olvasó legalább részben képet formálhat arról, milyen is lehet ez a máig kiadatlan, ismétlem, maradandó értékű dráma. Millok Éva Kegyelem az ártatlanoknak! címmel Robespierre-életregénnyé formálta színpadi művét, ez a könyv 1964-ben jelent meg. Ám az eredeti mű, amely elnyerte 1960-ban a Színházi és Filmművészeti Főiskola háromfelvonásos színdarabokra hirdetett pályázata második díját (első díjat nem adtak ki), a Forradalom, színre nem került, nyomtatásban nem jelent meg. Hasonló sors várt harmadik fontos drámai művére is, amelyet Caesar címmel 1974 áprilisában fejezett be, és teljes történelmi hitellel úgy idézte fel benne Julius Caesar alakját, hogy vitát kezdett a shakespeare-i, hagyományos Caesar-ábrázolással.
Egy másik kiadatlan drámája, a Magyar Áfium 1956-ban játszódik. Ezt a művét 1963-ban fejezte be. Imre Katalin olvasta fel a darabot, szűk baráti körben. Most, Millok Éva halála után olvastam el újra. Szülle László író alakjában – akinek egyik modellje Illyés Gyula is lehetett – Millok Éva olyan figurát teremtett, akiben egy egész korszak tükröződik, s az utókor, ha ez a mű nem vész el, sok mindent megérthet belőle.
Forradalom és diktatúra viszonyával foglalkozó drámái nem politikai parafrázisok, nem példázatok. Kivételes megszemélyesítő erővel rendelkezett, tökéletesen ismerte a kort, amelyben hősei mozogtak. Az ő Robespierre-je valóban a „Megvesztegethetetlen”, és Július Caesarja valóban Caesar. Ám az 1989-ig tartó felemás korszak nagyon is érzékelte, hogy mire figyelmeztet a marxista Millok Éva, milyen veszélytől óvja a szocializmus féltett lehetőségét. A baloldali drámaíró nem juthatott színházhoz, nem láthatta munkáit nyomtatásban. Bessenyei Györgyről szóló egyfelvonásosa, a Jupiter tudja is csak 1991-ben jelenhetett meg, a Z-füzetek 20. köteteként.
1969-ben adta ki híres Ady-könyvét, a Fogoly a vártoronyban című, belső monológ formájában megírt regényt, amelyben „Ady Endre egy csúcsai éjszakán, fullatag magányában és a közeli halál előérzetében számot vet életével és nem utolsó sorban azzal: miként látta önmagát, lángelméjének szüntelen lobogásában és elégésében.” A kritikusok „vakmerő vállalkozás”-nak nevezték könyvét, nem fukarkodva az elismeréssel. A megjelent kritikák helyett egy kéziratból, Király István lektori jelentéséből idézek: „Igényes, színvonalas írói teljesítmény. Bravúrosan oldott meg a szerző egy nehéz feladatot, mert nincs hálátlanabb munka, mint a életén keresztül megkedvelteim Adyt a fiatalokkal: s Millok Évának sikerült ez. Kitűnő ötlet volt a belső monológgal való megoldás. Talán az egyetlen járható út. így sikerült a saját szándékai felől ábrázolni Adyt… A teljességre törő embert, a »minden kellett« Adyját, a forradalmár lelket, a nagy lelket állítja a szerző műve középpontjába; azt az Adyt, ki nem tudott »a négy fal között« költője lenni, s akit épp ezért, épp a maga belső tágassága, a maga szárnyalni tudása miatt értetlenség kísért, akinek épp ezért a magány lett az elrendelt sorsa.” Tegyük hozzá ehhez azt,, amit Király István valószínűleg nem tudott: a belső monológformát egy kivételes képességű drámaíró választotta, aki Robespierre, Julius Caesar, Janus és Mátyás mesteri megszólaltatása után „beszéltette” meggyőző módon Adyt.
Utolsó műve 1985-ben jelent meg: Így élt Marx Károly. Ez a legjobb hazai Marx-életrajz. Mindenoldalú tudatossággal és gazdag ismeretanyaggal dolgozta fel Marx életét és tette érthetővé életművét igen tömör formában, ami külön érdeme, a fiatal olvasók számára. Könyvét legszívesebben kötelező olvasmányává tenném azoknak a fiataloknak, akik ma arra törekszenek, hogy megértsék a marxizmust.
A meginduló Ezredvégnek ő volt az első kritikusa. Halála előtt tíz nappal arról beszéltem vele, hogy magnóra mondja mindazt, amit Imre Katalinról, a Tűztánc-nemzedék szervezőjéről, szellemi központjáról tud. Erre már nem kerülhetett sor.
Millok Éva teljes szellemi frissességben, a napi politikát apró részleteiben is nyomon követve, írói munkára alkalmatlan körülmények között meghalt.
Talán a híreket hallgatta este,
tudni akarta mindvégig, mi készül,
az élet titka ellen menedékül,
a semmilyen halált sosem kereste.
Az is lehet, kintről egy macska leste,
hajléktalan, kit ő látott vendégül,
a nyivákolást érezte legvégül,
és azután többé nem mozdult teste.
Emlékét nem növi be muhar, dudva.
Három kéziratos darabja vádol,
miként eleven szava tette nemrég.
Millok Éva elindult odatúlra,
hol Robespierre várja, és Marx Károly,
kik társukul fogadták Ady Endrét.
Néhány napja, a kábítószerellenes világnapon, amszterdami tanulmányutam egyik megrázó élménye jutott eszembe. A turista látványosságként számon tartott „vörös lámpás negyed” csatornahídján fakó szőke hajú, kócos, piszkos rongyos ruhás nő ült a földön, zavaros tekintete a semmibe révedt. Vonásai, grafitceruzával megrajzolt szemöldöke, a száj valaha szabályos vonala egykor mutatós, szép nőt sejttettek. Tenyerét koldulásra emelte, könyörgőn az arra járók felé.
Nemrégen ő volt Amszterdamban a legszebb lány – mondta kísérőm –, de már fölfalta a heroin, hamarosan meg fog halni.
Akkor azt gondoltam, milyen fontos, hogy én ezt a problémát, a megoldására tett kísérleteket, próbálkozásokat, projekteket tanulmányozhatom. Többi honfitársammal, magyar kábítószer-szakemberekkel az Európa Tanács és más nemzetközi szervezetek támogatásának köszönhetően idejében felkészülhetünk a kábítószer-probléma elterjedésének megakadályozására, hatékony kezelésére.
Azóta öt év telt el, és a kábítószer ellenes világnap egyik rendezvényén az alábbi kijelentések hangzottak el: „A hazai drogfogyasztók száma a következő időszakban évente megkétszereződik.” „A hivatalos adatoknál jóval több: 80-100000 fiatal drogfogyasztó van Magyarországon”.
Az újságokban, különböző médiumokban a témában avatott szakemberek, orvosok, rendőrök megállapításait halljuk: „Magyarországon – nem hivatalos becslések szerint – elérte a 100 ezret a kábítószer fogyasztók száma. Legalább 5000 rendszeres heroinfogyasztó van az országban.” „A drogfogyasztók számának növekedése és a közbiztonság ezzel járó romlása mellett az a legnagyobb veszély, hogy a kereskedőknél felhalmozódó hatalmas pénzek megjelenhetnek a legális gazdaságban.”
Mindez azt jelenti, hogy a nemzetközi szervezett alvilág egyik legjövedelmezőbb üzletága elérte Magyarországot is. A feketepiacon megjelent a „lágy” és a „kemény” drogok minden fajtája, az ország tranzitországból fogyasztó országgá lépett elő, sőt bizonyos drogok tekintetében termelővé is vált. Úgy tűnik, robbanásszerű változás történt a magyar droghelyzetben, pedig a jelenség nem újkeletű, a folyamat már korában megkezdődött. Az utóbbi néhány évben – a rendszerváltó átalakulás folyamatában – egyre nyíltabban kerültek előtérbe a társadalom égető problémái. Felbomlott a hagyományos értékrend, rohamosan és jelentősen nőtt a munkanélküliség, a kilátástalanság főleg a fiatalok között érzékelhető. Súlyosbodtak az életkörülmények, egyre szembetűnőbb és irritálóbb az egyenlőtlenség, az emberek és embercsoportok közötti távolság növekszik, és ez mind szorongáshoz vezet. Ugyanakkor megnyíltak az országhatárok, nőtt a be-, illetve kiutazók száma, jelentős iparággá vált a turizmus, amely az ún. drog-turizmus növekedéséhez is hozzájárult. Ily módon meggyarapodott az országba beutazó kábítószer fogyasztók száma, rajtuk keresztül aktivizálódott a drog csempészete – tranzitországból célországgá váltunk.
A kábítószer fogyasztás a 80-as évek derekán jelent meg társadalmi problémaként, de a szakemberek már a 60-as évek végétől rendelkeztek információkkal kábítószert fogyasztó fiatalokról. Az információk titokban tartása és a probléma elhallgatása következtében a téma a 70-es évek végéig tabu maradt.
A 80-as években társadalmi problémák egész sora vetődött felszínre, amelyek egyre súlyosabbakká váltak, és mindinkább megoldhatatlannak tűntek. Ez a helyzet felkeltette az érdeklődést a devianciák iránt, és hirtelen nyilvánosságot kapott a drogprobléma is.
A 70-es évek fogyasztási szokásaira a politoxikománia – (alkohol gyógyszerrel kombinálva) –, illetve a szipuzás (szerves oldószerek belégzése) és a legális kábítószerek tiltott élvezete volt jellemző. A 80-as évek közepétől jelentős változás állt be a kábítószer-fogyasztási szokásokban. A szélesedő utazási lehetőségeknek köszönhetően mind többen jutottak ki Európa különböző, a kábítószerek megszerzésére alkalmas országaiba. Ugyanakkor egyre több külföldi utazott be az országba, köztük sok kábítószer-fogyasztó, akik nagy mennyiségben hoztak be „klasszikus” kábítószereket: heroint, kokaint, LSD-t, hasist, marihuánát.
Megkezdődött a Magyarországra irányuló kábítószer-csempészet.
Magyarország a Délnyugat-Azsiából Nyugat-Európába irányuló heroinútvonal, az ún. Balkán-útvonal fontos szakasza. A nyugat- és észak-európai célországok heroinszükségletének mintegy 80%-át szállítják át hazánkon. Ezek a tranzitszállítások a közutakon, főleg TIR kamionokban, a teherforgalomban zajlanak, de szállítják a turistaforgalomban is autókban turistabuszokon és egyéb járműveken. Az utóbbi években egyre több magyar állampolgár vesz részt a heroin csempészetében. Közülük néhányan már külföldi börtönökben töltik büntetésüket. Magyarországon titkos tranzitraktárak vannak, és általában török tulajdonban levő kereskedelmi vállalkozások, szolgáltatások, utazási irodák működnek a kábítószer-csempészet fedésére.
A magyar bűnüldöző szervek felkészültek, képzettek és jól szervezettek. Eddigi sikereiket, eredményességüket fokozná a színvonalasabb technikai ellátottság és a megfelelő, a jobb hatékonyságot biztosító létszámviszonyok.
Eredményeiket az alábbi adatok is bizonyítják. A magyar vám- és rendőri szervek 1990-ben 6,2, 1994-ben 994, 1995-ben pedig 685 kilogramm kábítószert foglaltak le.
A tranzitcsempészet mellett az utóbbi években már a belső piac is kialakult. 1995-ben az amphetamin származékok (főleg az Extasy tabletták) robbanásszerű elterjedése volt a jellemző. Elárasztották a fiatalok által látogatott szórakozóhelyeket. Komoly tőkével rendelkező magyar bűnözőcsoportok ellenőrzik a piacot a diszkókban, technodiszkókban és egyéb szórakozóhelyeken. Ez a tendencia 1996-ban is folytatódott. A hatóságok által lefoglalt amphetamin tabletták száma 1994-1996 között kb. húszszorosára nőtt. Folyamatosan emelkedik a klasszikus kábítószerek iránti kereslet is. Magyarország tehát már nemcsak tranzitország, érkezik ide heroin a Balkán-útvonalon, kokain Nyugat-Európából és az USA-ból, hasis és LSD, valamint amphetamin (speed, extasy) Hollandiából és Németországból. Ezenkívül léteznek hasisültetvények, működnek titkos laboratóriumok.
Kevesen tudják, hogy hazánk az egyik legnagyobb legális ópiumgyártó ország a világon: évente több tonna ópiumszármazék tartalmú gyógyszert állít elő a tiszavasvári Alkaloida Gyár. Emellett több helyen folyik illegális előállítás, főleg belföldi igények kielégítésére. A legnépszerűbbek az amphetamin készítmények, a diszkódrogok, melyeknek naponta új és új változataik jelennek meg a fekete piacon, s a hétvégi diszkó partikon.
E rövid helyzetismertetés után aligha túlzás az a megállapítás, hogy Magyarországon a kábítószerrel való visszaélés társadalmi problémává vált. A kábítószerrel összefüggő bűnözési-, illetve egészségügyi adatok azonban mégsem tükrözik ezt a helyzetet. Ennek oka az adatgyűjtés, illetve az adatszolgáltatás hiányosságaiban, anomáliáiban keresendő. A kevés és hiányos adatokból azonban figyelemre méltó, mondhatni, ijesztő trendek olvashatók ki. Míg 1990-ben 34, 1996-ban már 440 kábítószerrel összefüggő bűncselekmény vált ismertté. A kábítószer-bűncselekmény elkövetése miatt ismertté vált bűnelkövetők száma az 1990 évi 37 fővel szemben 1996-ban 464-re növekedett, igen jelentős a fiatalkorú bűnelkövetők részvétele a kábítószer-bűnözésben.
A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem szociológiai és szociálpolitikai tanszéke „Európai Iskolai Drogfelmérést” (ESPAD) végzett 1995-ben, az Európa Tanács Pompidou-csoportjának támogatásával. Ennek során 17 085 tizenhat éves tanuló drogfogyasztási szokásait vizsgálta. A felmérés eredményei felhívták a figyelmet arra, hogy mekkora jelentősége van a reális helyzetértékelésen alapuló, jól megválasztott stratégiát tartalmazó megelőzési programoknak a fiatalok körében.
Íme, néhány fontos adat a felmérés megállapításaiból:
1. A mai 16 éves diákok 10,3%-a próbálkozik illegális drogokkal és 15,3%-a használt már visszaélésre alkalmas nyugtátokat, altatókat.
2. A középiskolások 7-12%-a kipróbált már valamilyen drogot legalább egyszer.
3. A tiltott drogok közül legtöbbször a marihuána fordul elő, de próbálkoztak már ópiátokkal, amphetamin származékokkal vagy szerves oldószerek belégzésével.
4. A megkérdezett fiatalok 14-17%-a legalább egyszer szedett már altatót, nyugtatót, ópiát tartalmú gyógyszert – nem orvosi javallatra.
5. A fiatalok zöme természetesen nem visszaélésszerűen használta a szereket; a vizsgálat többségében alkalmi fogyasztást, próbálkozást állapított meg.
6. A legális szerek igen könnyen hozzáférhetők a fiatalok számára, de elmondásuk szerint a tiltott drogok megszerzése sem jelent problémát.
7. A tiltott drogok első kipróbálásának ideje átlagosan a 15 éves kor, de volt olyan fiatal, aki még korábban kezdte. A szipuval 11 éves korban ismerkedtek meg, de olyan gyerek is akadt, aki ennél is korábban próbálta ki.
8. A felmérés adatai alapján megállapítható, hogy valamennyi deviáns viselkedési forma (alkoholizmus, öngyilkosság, bűnözés, mentális zavarok) nagyobb arányban fordul elő a drogot fogyasztó fiatalok családjaiban.
Az okok sokfélék: családi-, szociális háttér, a társaság hatása, másság keresése, kíváncsiság, élmények utáni vágy, iskolai kudarcok, a valós élet problémái elől való menekülés, hiánypótlás, beilleszkedési zavar stb. Vannak becslések, melyek szerint a fogyasztók nálunk évente kb. 40 milliárd forintot költenek a kábítószerekre. Ennek előteremtése természetesen a bűnözés növekedéséhez vezet, az ún. „beszerzési bűnözéshez”, amely a vagyon elleni bűncselekmények számának emelkedését eredményezi. Nem kétséges, hogy a csempészeket és a kereskedőket büntetni kell, mégpedig minél szigorúbban.
De mi legyen a fogyasztóval, a drog első számú áldozatával?
Európa több országában a fogyasztó, ha vállalja gyógykezelését, elkerülheti a büntetést. Van olyan ország is, ahol nem bűncselekmény az, ha kis mennyiségű kábítószert saját használatra tart a fogyasztó a birtokában. A magyar jogszabályok 1993. évi módosítása eredményeként ma már lehetőség van a kereskedőkkel és csempészekkel szembeni keményebb fellépésre. A törvény szerint 5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető, aki a kábítószert termeszti, előállítja, megszerzi, tartja, kínálja, átadja, forgalomba hozza, az országba beszállítja vagy onnan kiviszi, kereskedik vele és ugyanakkor fogyasztja. Üzletszerű elkövetés esetén, vagy ha valaki 18 éves kor alatti személynek ad kábítószert, a büntetés 8 évig terjedő börtön. Amennyiben jelentős mennyiségű a kábítószer, illetve az elkövetés szervezett formában valósul meg, 15 évig terjedő szabadságvesztés a kiszabható büntetés mértéke. Akinél viszont saját fogyasztásra birtokolt csekély mennyiségű kábítószer van, nem büntethető. Ő választhatja a 6 hónapos gyógyintézeti, ún. „alternatív kezelés” lehetőségét a büntető eljárás helyett. Ez a kedvezmény természetesen nem illeti meg a kábítószer-kereskedőt.
Sajnos, az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy sem a büntetés, sem a gyógykezelés nem oldja meg a drogproblémát. Bármennyire szaporodnak is a drogtörvények, emelkedik mind a drogfogyasztók száma és a drogokra fordított pénzösszegek mennyisége, mind az újabb drogok megjelenése a feketepiacon.
A kezelési programok hatékonyságáról, eredményeiről sincsenek megbízható információk. Egyes kezelési szakemberek tapasztalata szerint csak a kezeltek fele fejezi be a kúrát, és a látszólag gyógyultak kb. 80%-a visszaeső. Úgy hittük, a 60-as, 70-es évek szipuzásainak vége, s ma mégis újra egyre több fiatal fordul a bódulatkeltés e formájához. A drága kemény drogokat ugyanis nem tudják megfizetni.
A kép tehát lehangoló. Úgy látszik, minden igyekezet reménytelen. Hiába minden erő, energia, pénz, nem álltuk útját az epidémia terjedésének.
Mi hát a megoldás? Megnyerhető-e a háború a drogok ellen egyáltalán?
A választ eddig még senkinek sem sikerült megadnia, és egyelőre csak a drog aratott győzelmet minden csatában. Reális felmérésen alapuló reális célok kitűzése, releváns megelőzési stratégia kialakítása lehet csak a megoldás útja. A drogfogyasztás teljes megszüntetése ma már nem lehet reális cél. Pragmatikusabb megközelítésre van szükség. Ezért a drogfogyasztás veszélyeinek, ártalmainak csökkentését kell előtérbe helyezni. A hatékony megelőzési politika korántsem alapulhat csupán a kínálat csökkentésének rendőrileg eszközölt stratégiáján. Nemzetközi tapasztalatok szerint a megelőzést a keresletcsökkentő stratégia teszi eredményessé. Ehhez azonban egy konszenzuson alapuló nemzeti kábítószer stratégiára lenne szükség, de ez a mai napig várat magára. Ráadásul a koordinációra felállított Kábítószerügyi Tárcaközi Bizottság sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Nemrégiben az újságok szenzációként közölték: „A közelmúltban ismét meghalt két drogos. B. Zoltán (20) és B. Roland (17) túladagolta magát a Klauzál tér egyik lépcsőházában.”
Megrázó hír. Két fiatal meghal túladagolás miatt, miközben bizottságok üléseznek, törvények szigorodnak, jogszabályok változnak, orvosok kezelnek, képzések, tanfolyamok, konferenciák, rendőri akciók, megelőzési programok, szakemberek vitái követik egymást. Imitt-amott vannak ugyan pozitív kezdeményezések és próbálkozások – de nincs hatékony kommunikáció, sem információcsere, hiányos az adatszolgáltatás, nem megfelelő az egészségügyi adatgyűjtő-rendszer, gyerekcipőben jár a megelőzés, alulfejlettek a kezelési intézmények…
…és közben meghal két fiatal, három fiatal, négy fiatal… És még hány fiatal?
Bölcsészhallgató koromban egy szemesztert a franciaországi Poitiers városában végeztem, ösztöndíjasként. Az egyetemi élet ott is ugyanolyan volt, mint másutt. Az ottani diákoknak is megvannak a maguk vendéglátóipari objektumai, amelyekben óraközi szünetekben vagy tanítás után feketét vagy kólát szörpölgetve elcseveg a vegyes nemzetiségű tanulóifjúság.
A fakultások falitáblái ott is tele voltak hirdetésekkel: csődbe jutott joghallgató kínálta száz frankért a gitárját, „alkudni lehet” záradékkal; kiszolgált robogót vett volna egy bölcsészlány mérsékelt áron; otthonos szobát ajánlott egy család erkölcsös diáklánynak, azzal a figyelmeztető megjegyzéssel, hogy a családban – il y a beaucoup d'enfants – sok a gyerek. (Egy morbid humorú ifjú entellektüel az „enfants” szót gondosan „elephants”-ra javította a hirdetésen.)
Egy plakát költői vetélkedésre buzdított: mindenki pályázhatott, akinek nyomtatásban még nem jelent meg verse. És ami a méz volt a madzagon: a pályázatot elbíráló zsűri elnökének Jean Rousselot-t, a legnevesebb francia költők egyikét hirdették.
Két hónappal később részt vettem a pályázat gálaestjén. A teremben ballada! homály uralkodott. Ez persze még nem lett volna baj. De a felolvasott versekben még nagyobb volt a homály – s ez már határozottan zavarta világossághoz szokott pusztai bugrisságomat.
Ma is csengenek a fülemben az egyik zuhogó fürtű titán aranyveretű sorai, amelyeket pontos fordításban adok most közre:
A szerelmem szólt: a Szajna piros és én éhezem,
esernyőm eltörött s vesémben dohog,
gyomromban lángol a motorcsónak is…
Ezt mondta bambulón,
míg feltette a bambusznád-bajuszt.
A vers megértését, gondolati megközelítését kétségkívül elősegítette volna előadójának mimikája, ha az előadó nem állt volna háttal a közönségnek. De háttal állt, így csak azt tudtam megállapítani, hogy fürtjei a válláig érnek s hogy nagyon-nagyon régen láttak vizet és sampont. A nem éppen hagyományos előadásmód talán arra kívánt utalni, hogy a vers fordítva értendő. Ám aminek nincs értelme, annak a fonákja sem túlságosan világos…
Szünetben odaszemtelenkedtem a zsűri nagy tekintélyű elnökéhez. Jean Rousselot olyan természetességgel fogadott engem, az ifjú magyar mestert, mintha évtizedek óta együtt früstököltünk volna a Parnasszuson.
A hallottakkal kapcsolatban csak ennyit mondott:
– Nem hinném, hogy az őrültségek ideje jött el, mint ahogy itt látszik. A költészet örök, mivel a költészet az életnek a mozgása, ugyanakkor a legérzékenyebb kötelék is, amely minket a világmindenséghez fűz. Amíg ember lesz a földön, mindig fog énekelni, írni, festeni – és mindig teli kebellel! Nem kell elítélnünk a legmeghökkentőbb kísérleteket sem, hiszen a holnap költészete – amit a űrhajósok unokái produkálnak majd – másfajta hőfokot teremt és más módon fejezi ki magát. A komolytalan hókuszpókuszok is hozzájárulhatnak egy kicsit a jövő költői nyelvének és jelképrendszerének a kialakításához.
Ezt mondta Jean Rousselot, több mint három évtizeddel ezelőtt, Poitiers városában. Később többször találkoztunk, különféle európai költőkonferenciákon. Mindig megerősítette egykori hevenyészett nyilatkozatát.
Végül is meggyőzött. Hosszú éveken át – mint különböző ifjúsági lapok versrovatvezetője – a tőle tanult türelemmel és nyitottsággal vettem kézbe a pályakezdő költőknek még a legbőszítőbb opuszait is.
Hátha jók valamire?
„Csak három diplomával” söröző.
Negyedikes gimnazisták. Háárom jóóbarátt.
Jean-Paul, Alain és a kis Pierre.
Tizennyolcévesek.
És még nem történt velük semmi rendkívüli.
Kibírhatatlan!
Elhivatottságuk teljes tudatában tiltakoznak ellene.
FRANCIÁUL.
CSAK FRANCIÁUL!
Jean-Paul ofő órán mezítelenre vetkőzött.
Egy-kettő-három!
Kockáztak, szivarral a szájukban, és nyert.
Mint mindig.
De a kitüntetett tanerő csak beszélt tovább.
Jean-Paul ekkor tett fogadalmat.
Felöltözve.
Még az érettségi előtt Párizsba megy.
Végleg.
– DANS LA BASE LATEUR EIFFEL IL SKATINERA:
– Az Eiffel torony tövében fog mezítelenül görkorcsolyázni.
Fordította le gondolkozás nélkül a kis Pierre.
– PENDANT FU IL FAIT DU VIDON!
Toldotta meg Alain.
– Miközben hegedül.
Válaszolt mosolyogva Pierre barátainak.
Mint mindig.
– AFUSTONS NOTU MONTIES!
Kiáltott fel Alain.
– Én fentről a csuúcsról huúgyozok le.
Mondta magyarul, kissé dadogva Pierre.
– Várlak benneteket Párizsban pontosan egy hónap múlva.
– Kezet rá. így Jean-Paul.
– Igazítsuk össze óráinkat, így az Alain.
– PIERRE?
– PIERRE??
Pierre nem mehet.
Még nem.
Mert történelem órán patront robbantott.
Az egyiket Jean-Paul, a másik kettőt Alain nyomta a kezébe.
Hogy a második világháború borzalmait érzékeltesse.
Szegény tanárnő!
Sírógörccsel rohant be „Lajoskához”, az igazgató bácsihoz.
Nem ismerte a „helyi szokásokat”, a „kedves kollegina”.
Szó szót követett.
Meg is kapta búcsúzóul az „Elbocsátó szép üzenet”-et.
Sima ügy.
Igaz, hátra van még a Munkaügyi Bíróság.
– Jó hecc lesz, mi???
Bökte oldalba Jean-Paul.
Veregette vállon Alain.
– A Bori néni mellett tanúskodnom kell.
A másik kettő összenézett.
– IL TEMOIGNERE EN FAVEUR „DE CHERE COLLÉGUE”? Azt már nem!
Nem hagyhatják cserben a barátjukat.
Döntöttek.
Maradnak.
– GASCON! LE MEME ENCORE UNE FOSI!
– Pincér! Méég eegyszerr uugyaneezt!
A metrókocsiban, ahol bámészkodom, egy egyetemista korú, szemüveges lány ül velem szemben. Középkori holland parasztasszony-maskarába öltözött, kötényes hosszú ruhában, klumpával a lábán, s kontrasztként szupermodern, rikító, műanyag hátizsák húzza a vállát. Félkilós kötetet olvas, a címe: „Poszt-posztmodem”.
Az Isten se menti meg attól, hogy a közeljövő magyar értelmiségijeinek sorába tartozzék majd.
A könyvet, amibe beletemetkezett, jól ismerem, magam is megvettem 6990 forintért, a feleségem havi nyugdíjának egyharmadáért. Mint köztudott, az immáron nagybetűvel írt Posztmodern Korban élünk, tudnunk kell hát, hogy mibe csöppentünk.
Az a szegény szemüveges kislány is csak most fogja majd megtudni, mi minden történhet vele, amikor a kötetben Kulcsár Szabó Ernő szövegéhez érkezve – a szerzőt komolyan kell venni, nem akárki, akadémikus és szinte minden lehetséges helyen egyetemi professzor – azt olvassa majd: „Hogy persze szöveg és én interakciójában mi történik az énnel, ő olvas-e tényleg, vagy őt olvassa a szöveg, s mi az egyiknek, mi a másiknak, s esetleg legvégül mi lesz egy kölcsönös defiguralizálódásnak a kulturális következménye, azt a magyar posztmodernség hiányosságai miatt mi itt még sokáig nem fogjuk megtapasztalni.” Még szerencse, hogy e gondolatmenet vége megnyugtathatja a leányzót, hogy egyelőre, bizonyos szerencsés honi hiányosságok miatt nem itt, a zsúfolt metrókocsi nyilvánossága előtt kezdi majd őt olvasni az általa olvasott szöveg, hogy aztán még defigurálódjon is vele egy jó nagyot.
Pláne, hogy abból a könyvből az is kiderül: ez a szemüveges kislány, anélkül, hogy tudna róla, egy kollektív orgia részese volt. „Ha jellemeznem kellene a dolgok jelenlegi állapotát – írja abban a vastag könyvben a Posztmodernről Jean Baudrillard –, akkor azt mondanám, hogy az orgia utáni állapotban vagyunk. Az orgia a modern kor robbanásának, a minden területen való felszabadulásnak a pillanata. Politikai felszabadulás, szexuális felszabadulás, a termelőerők felszabadulása, a romboló erők felszabadulása, a nő, a gyerek, a tudatalatti rezzenések felszabadulása, a művészet felszabadulása. […] Ma minden szabad, megtettük tétjeinket, és most mindannyiunknak arra a döntő kérdésre kell válaszolnunk: MIT TEGYÜNK AZ ORGIA UTÁN?”
E szemüveges kislány e pillanatban még azt hiheti, hogy a döntő kérdés számára az, miként fogja kikoplalni ennek a félkilós könyvnek az árát és az albérleti szobája e havi költségeit, átmegy-e az őszre halasztott szigorlatán, s miféle álláshoz juthat majd egy bölcsész diplomával a hátizsákjában. Nagy gondja lesz, ha megtudja, hogy mindezeken túl még arra is válaszolnia kell, mit tegyen e különös orgia után, amelyből egyébként számára legfeljebb a romboló erők és tudatalatti rezzenések felszabadulása volt érzékelhető, meg a szexualitásé abban az értelemben, hogy stricik molesztálják az aluljárókban.
Itt sürögnek-forognak köztünk ezek a mai fiatalok, és sejtelmük sincsen arról, hogy most már menthetetlenül a Posztmodern Korban élnek. Hófehér Volvó-kon száguldoznak a pesti utcákon, bunkófonokba kiabálnak, fejvadászokkal alkudoznak és ravasz adócsalásokon töprengenek. Sötét arccal, sörszagot árasztva ácsorognak a Moszkva tér közepén, s arra várnak, hátha elviszi őket valami fekete munkára egy vállalkozó. Megbotránkozott pillantások kereszttűzében nyalják-falják egymást a villamosokon, s nincsenek képzeteik arról, miként lehet lakáshoz jutni a családalapításhoz. Nem tudják, hogy mindez politikai kérdés, azt pedig végképp nem tudják, hogy abban a 6990 forintos könyvben Heinz-Günter Vester azt írja: „A Posztmodern politikai valósága jórészt valamiféle hiperrealitás. A politika halálos(an komoly) valóságnak és pszeudovalóságok szimulatív felidézésének és megragadásának a keveréke. Pszeudoeseményeket és pszeudopolitikát idéznek fel egy olyan politikai mutatványban, melyben a média logikája fontosabb, mint az eseményeké.”
A választások idején nem mennek el szavazni, és alighanem őrültnek néznének mindenkit, aki 6990 forintot ad egy olyan könyvért, melyben effajta bölcsességek olvashatók: „Az időbeliség posztmodern átszervezése nagy kérdéseket vet fel a tervezés, a racionalizáció, a megegyezés és az ellenőrzés azon hatásköreit illetően, melyeknek lehetővé tételéért oly sokat tett a humanista időszerkezet; és viszont, melyek oly nagy hatással voltak a politikai, intellektuális és társadalmi gyakorlatra. Miről szól ez a változás az említett hatáskörök és a tőlük függő társadalmi tényezők számára? Vajon a semleges idő és tér elvesztése azt sugallja, hogy a politikai beszédmódban vége a reprezentációnak? A közeg és a reprezentáció változása a humanista éra színeváltozását jelzi, vagy a halálát?” (Elisabeth Deeds Ermarth).
Milyen igazuk van. Ama könyv végén ugyanis hazai főpropagátora így határozza meg a Posztmodemt: „A szónak nincs semmi értelme, használja olyan gyakran, amilyen gyakran csak tudja.”
Szeretem a ilyen őszinte vallomásokat, de nem tudom elképzelni, mit szólnak majd a posztmodernhitű professzorok, ha a szemüveges kislány a szigorlaton ezt a választ tálalja elébük arra a vizsgakérdésre, hogy hogyan határozza meg a Posztmodern lényegét.
A Felelet és A befejezetlen mondat írójának, Déry Tibornak tetemes hagyatékát őrzi a Petőfi Irodalmi Múzeum. Botka Ferenc, a jeles irodalomkutató, aki évekig főigazgatóként vezette a nevezett intézményt, ma már nyugdíjasként a Déry-életmű búvárlására s a Déry Archívum tervszerű kiadásának előkészítésére fordítja ideje nagy részét. A tizenöt kötetre tervezett kiadás első darabja az író korai elbeszéléseit tartalmazza, pontosan nyolc elbeszélést. Ezek többnyire terjedelmes írások, mert Déry Tibor már a kezdetektől a nagyobb lélegzetű epika iránt mutatott tehetséget és érdeklődést, voltaképp sosem hajlott a rövid, csattanós novella felé – ez a műfaj egészen más világfölfogást (most e szót nem „világnézet” értelmében vesszük, hanem az írói szemlélet alapjaként) igényelt volna, mint amilyet Déry alakítgatott magában fiatalon s később is.
A Lia című kötetben közzétett írásokból az egyik itt jelenik meg először nyomtatásban, hat másikkal pedig csak a Nyugat régi számait forgató – tehát elég ritka – olvasó találkozhatott mostanában (még pontosabban: ezekből kettő utánközlésben is napvilágot látott annak idején egy kassai és egy kolozsvári lapban), végül pedig egy elbeszélést csupán a kassai és a temesvári sajtóból lehetett (volna) ismerni eleddig.
A Nyugatbeli publikáció voltaképpen az ifjú Déry Tibor írói fölfedezését, az irodalmi világba való befogadására tett „ajánlatot” jelentette a folyóirat kiváló szerkesztői részéről.
Mai szemmel nézve, talán csak A bábu című gúnyoros féltékenységi históriát s talán-talán a Salamon tornya című, allegóriás fantasztikumba áthajtó pszichológiai mikrorajzot – s egyben jellemző korrajzot – kellene okvetlenül közlésre érettnek ítélnie akármely irodalmi lap szerkesztőjének. A többi: érdekes próbálkozás, olykor még nagyon-nagyon amatőr toll‑forgatóra valló túlzásokkal, fantáziálással, bár csaknem mindenkor a valóság részleteire figyelni igyekvés biztató jeleivel.
A legérdekesebb mindezekben a fiatalkori Déry-munkákban: a halálkép. Csaknem mindenkor valamilyen tervezett vagy végre is hajtott gyilkosságról, öngyilkosságról, bosszúból vagy életről-lemondásból elfogadott vagy előidézni akart halálról szólnak az ifjú Déry sorai. Jellegzetes dolog ez. Az életre készülés, az íróvá lenni akarás csupa leküzdhetetlennek látszó, olykor érthetetlenül végzetszerű akadályba ütközget az első nagy világégés, a forradalmak és a rájuk következő ellenforradalom korszakában. (Nem mondhatni, hogy előnyös volna ekkoriban az írói pályára készülő ifjonc számára, ha történetesen izraelita polgárcsaládnak a sarja a magyar fővárosban.) S amellett az embert nem veszik komolyan az emberek (fiatal férfiak esetén: kivált a nők!)… Ez is megannyi képzelt tragédiát játszat le az íróságra alkalmas, ifjonti tehetség lelkében. Megértő együttérzést alakít ki benne – s itt válik komollyá a fantáziálás a kezdő íróknál, így Déryné is – a normális, emberhez méltó élet élésében akadályozottak iránt. A nyomorúságosak, a szegénysorsba vetettek iránt – a pályakezdő Déry egy-egy fölvillantott figurájában, sőt A két nővér s az Ellopott élet című elbeszéléseinek a főhőseiben is ennek lenyomatait láthatjuk.
A valóság anyagával birkózás, a föl-fölbukkanó csüggedés szorgalmas írómunkával való leküzdése, végül pedig az olvasmányokból származó hatások fantáziadús továbbmunkálás lelhető föl a Lia című kötet lapjain. (A könyv a legterjedelmesebb, már-már kisregénynek minősülő elbeszélésről kapta címét összeállítójától.) Életre készülődés művészeinek szánt – s néha már csakugyan művészi – dokumentumai ezek. Halállal terhes történelmi korban-környezetben. (Petőfi Irodalmi Múzeum)
Évtizedeken át meglehetősen hasonló úton indultak el a fiatal prózaírók: novellák folyóiratokban-antológia-novelláskötet és/vagy regény. Közben gyorsan teltek az évek, kevés „fiatal” író jutott kötethez, mielőtt elérte volna a harmincadik évét. Utóbb sok minden megváltozott, de ha valaki nem adja ki a saját pénzén vagy szponzorokén az írásait, nagyjából ma is ugyanezt az utat kénytelen bejárni.
Benedek Szabolcs ama kivételek közé tartozik, akik alaposan lerövidítették íróvá válásuk útját. Huszonnégy évesen, folyóiratokban közölt néhány novellája után azonnal regénnyel jelentkezett – és nem is akármilyennel.
A Nagy Degeneráció biztos kézzel formált, érett alkotás. Hiányzik belőle a pályakezdők gyakori görcsös küzdelme a nyelv és az ábrázolás nehézségeivel, s az e korban szintén gyakori idegen hatások sem tolakodnak elő a szövegből. írója ugyanakkor nem akar különbözni mindenáron mindenkitől, akit elődjének vallhatna, magától értetődő természetességgel él mindazokkal a stiláris elemekkel, melyeket az irodalom kínál neki. Idősíkok váltogatása ugyanaz az epizód több szereplő szemszögéből, filmszerű vágások – mind régóta használt ábrázolástechnikai elemek, amelyek vegyítéséből mégis valami újszerű hang formálódik, anélkül azonban, hogy öncélú hivalkodással a tartalom elé tolakodna. A regényben több történet fonódik össze, amelyek együvé tartozva erősítik egymást, de önállóan is kerek egészet alkotnának.
Egy egyetemista fiatalember regényírásba kezd. Az első réteg a regény a regényben, a gimnáziumi évek története. A második a fiú és sok éve nem látott apja kapcsolata. Az apa emberi és művészi válságban levő író, akihez fia segítségért fordul. A regény végül kettejük közös munkája, de közben formálódik a kapcsolatuk is. Az önmagába, kilátástalan kapcsolatokba és már-már alkoholizmusba menekülő, elvált apa számára is megrendítő élmény fia váratlan felbukkanása, ami meg is változtatja az életét.
Benedek Szabolcsot az ízlése megóvja attól, hogy olcsó heppienddel végződjék a regény. Azt sem tudjuk, hogy az apa és a fiú kapcsolata megmarad-e olyan bensőségesnek, mint a közös munka idején volt, a szülők nem találnak egymásra sok évi különélés után, látszólag semmi,‘vagy alig valami változik, de egyikük sem egészen ugyanaz már, aki a regény elején volt.
Mellékszálként az apa barátai, szerelme viszonyának alakulása színezi, árnyalja, gazdagítja a történetet. Mindez a sokrétűség arányos, jól szerkesztett cselekményben bomlik ki.
A háttér egy közepes nagyságú alföldi város, amely „olyan csúnya… hogy már egyenesen szép”, és Budapest, kissé elmosódottabban, hiszen a történet legfontosabb epizódjai nem ott játszódnak.
Gyakran elhangzó vélemény, hogy egy regényre vagy novelláskötetre való témája mindenkinek van: a saját fiatalkora. Ebből azonban ritkán születik jelentős mű. A történetben szinte még benne élő fiatal írónak általában nincsenek meg a művészi eszközei a hiteles ábrázoláshoz, aki pedig később tekint vissza fiatalkorára, már túlságosan mérlegel, önnön szobrát faragja vele.
Benedek Szabolcs a legjobbkor írta meg ezt a könyvet: megvoltak a művészi eszközei egy jó regényhez, de még nem rontotta el az idő és a felnőttkori tapasztalatok tömege, tud és mer őszinte lenni.
A Nagy Degeneráció hátterében, néha csak búvópatakként elő-előbukkanva ott van a rendszerváltás élménye is. Egyes politikusainknak sem mindennapi tanulság lenne a könyv olvasásakor érzékelni, hogy a fiatal nemzedék korántsem valami megrendítő élményként élte át, ahogyan utólag sokszor szeretnék elhinni és elhitetni, inkább csak valami furcsa, olykor érthetetlen, olykor nevetséges hátteret adott a tanulásból, diákszerelmekből, zenélésből és még sok egyébből összetevődő hétköznapok mögé. Ez a nemzedék már ezt a rendszert nézi kritikus szemmel, ennek az idétlenségein, üres jelszavain, kisszerű „hivatalos” képviselőin ironizál, ugyanúgy, ahogy a korábbi fiatalok tették az akkoriakkal.
Benedek Szabolcs regénye nemcsak élvezetes, jó, de bizonyos értelemben önmaga jelentőségén is túlmutató könyv. Egy új nemzedék követel vele helyet az irodalomban, az első olyan nemzedék, amelynek már a rendszerváltás utáni Magyarország a természetes közege. Ennek a minden korábbi nemzedékétől eltérő jellegnek a tudatában is van. Ezt jelzi az ironikus cím, A Nagy Degeneráció, amely egyúttal nyelvöltés a szülők Nagy Generációnak nevezett nemzedékére. (Seneca Kiadó)
Már akkor tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, amikor megkaptam a feladatot: a szeptemberi könyvajánlatban – lévén a szám tematikus – fiatal írók műveit mutassam be. Ahogy közeledett a kézirat leadásának határideje, egyre lázasabban lapoztam a kiadói prospektusokat, a könyvpiaci kiadványokat, kerestem a megjelent műveket, no meg a születési évszámokat, hogy el ne kövessem azt a nem ritka, amúgy bocsánatos bűnt, hogy jó negyvenes, elsőkötetes írót tituláljak fiatalnak, netán – Sütő András szavaival élve – olyan lírikust, aki „verselő kedvének deresedő szakaszában” adta közre első verseskönyvét. Igaz, írónak ők is fiatalok, e könyvajánlatból azonban valóban fiatal emberek, pályakezdő vagy pályájuk elején járó írók műveiről tájékozódhatnak, egyikük kivételével még nem töltötték be harmincadik életévüket.
Minden valamirevaló kiadó feladatának tekinti még ezekben az ínséges években is a kezdő tehetségek felkarolását, útnak indítását, s sokszor fellelhető a megjelent műveken egy-egy lelkes és önzetlen mentor kezenyoma. Az irodalmi közvélemény is elvárja, hogy megjelenjen és teret kapjon a legújabb nemzedék, s várja az új hangon megszólaló, új életérzést kifejezni tudó tehetségeket. Sorakoznak is, s ki tudná megmondani, hányán vannak, akik nem jutnak el a megjelenésig, s hányan, akik ennek ellenére sem adják fel. Tóth László Szó és csend című kötetében olvasom a Somlyó Györggyel készült interjút, melyben elmondja, hogyan próbálta lebeszélni az írói pályáról édesapja, Somlyó Zoltán, a század első felének jeles költője: „Tizenöt éves koromban álltam elé először a verseimmel, melyekre azt mondta, hogy olyanok, amilyeneket az ember tizenöt éves korában ír, s még nem lehet megállapítani, valóban van-e költői tehetségem, vagy csak sokat olvastam és érdekel a vers. Viszont mindenképpen lebeszél róla, hogy költő legyek, mert költőnek lenni rettenetes, szegénység, nyomor. Az ő élete tényleg az is volt. A Nyitott könyv című verses önéletrajzi költeményét is azzal fejezte be, hogy miután elmondja, milyen szép dolog is költőnek lenni, így inti az olvasóját: »De azért, hogyha fiad verset írna, / csak tekerjed ki bátran a nyakát.« … bár ő aztán végképp nem tudott volna más lenni.” Több mint fél évszázad múltán, néhány hete, az Ezredvéghez küldött köszönőlevelében az egyik ismertetett mű szerzője ezt írja: „Fiunk… nem okult a szülők hibájából, ő is az irodalommal kacérkodik. Tanulmányai mellett… publikálgat, elsősorban kisebbségi munkákat ismertetett eddig. Ha pénze nem is lesz, talán pótolja majd lelki békéje…” Semmi nem változott. A fiúk is apák lesznek, s versekkel a kezükben, eléjük állnak majd a fiaik.
A legfiatalabb írónemzedékben a költők jelenléte a meghatározó, s ez nem valami különös jelenség, hiszen az ifjúkor a világ megismerésének, a befogadásnak és kitárulkozásnak, a belső rend kialakulásának, az én kiteljesedésének, az életre szóló emberi kapcsolatok létrejöttének, a lélekrengető érzelmeknek az ideje, a vers pedig mindennek szinte természetes kifejezési módja. A forma – mármint a versé – legtöbbjüknél még darabos, ügyetlen, hiányzik a mesterségbeli tudás, a hang gyakran artikulátlan, olykor agresszív, máskor szívbemarkolóan gyámoltalan, nyerseség és szelídség sokszor egyszerre van jelen. Az értő és toleráns olvasó azonban észreveszi a formaérzék rejtett megnyilvánulásait, az ihletett pillanatokban fogant képek szépségeit, az újszerű szókapcsolatok kifejező voltát, a közlés stílusos megoldásait is, empátiával tudja követni a világ dolgai fölötti megrendüléseket. Ha a harmóniát is felfedezi, és szíven üti még valami megnevezhetetlen, akkor az olvasó tudja, hogy nem versíróval, hanem költővel találkozott. Mindenesetre az új Pegazus itt dobog, rázza sörényét, nyerít, próbálgatja szárnyait az ezredforduló kapujában.
A megjelent köteteket a kiadók általában szűkszavúan bocsátották útra, a szerzőkről is keveset lehet tudni. Igaz, rövidek még az életrajzok, legtöbbjüknél most kezdődik a klasszikus „Voltam…” felsorolás. Néhányan már több megjelent művel dicsekedhetnek, mások az első önálló kötet előtt csak újságokban, folyóiratokban publikáltak. Kritikai visszhang alig-alig van, a róluk szóló írásokra leginkább a kézenfogás gesztusa jellemző. A közelmúltban volt ugyan néhány tehetséges és szerencsés ifjú író, aki megjelent kötete kapcsán nagy sajtónyilvánosságot kapott – róluk most itt nem esik szó. Az alábbi rövid bemutatások az 1997-ben megjelent kötetekről ugyan csak tájékoztató jellegűek, de remélem kedvet kapnak egy-egy fiatal költővel vagy prózaíróval való megismerkedésre.
A Seneca Kiadó Thesaurus sorozatában jelent meg az 1970-ben született Kálloy Molnár Péter kötete, a Staccato. Az epigramma rövidségű, önéletrajzi tematikájú versek címeit zenei műszavakból állította össze a szerző, mely az egész kötet kompozíció-jellegét van hivatva kiemelni. Erőteljes nyelvi kifejezésekkel fogalmazza meg élményeit, a létről, az alkotásról, a nyelvről való gondolatait. Nevét és verseit már az 1995-ös kiadású „Keselyű dal” című kötetből is ismerhetik. Ugyancsak a Thesaurus sorozatban látott napvilágot a huszonnyolc esztendős Novák Valentin Roskadás című verseskötete, melyben sajátosan újszerű, indulatos megfogalmazású, erőteljes, olykor a durva humort sem nélkülöző kifejező eszközökkel megírt, XX. századi varázsénekek sorakoznak.
A Stádium Kiadónál megjelent Apollónsziluett című kötet előtt már olvashattuk a huszonegy éves Nagy Cili versciklusát a „Lépcsők a csendbe” című antológiában. A fiatal költőnő most megjelent 110 versének fő motívuma a szerelem, melyet kifejező költői képekkel, hol szenvedélyes, hol játékos stílusban, jó formakészséggel jelenít meg.
Az Alterra Kiadó két fiatal költőt is útnak indított Confessio könyvek című sorozatában. Merényi Krisztián huszonhét éves; Labirintusban című kis kötete a kezdő költő „ezredvég-sugárzásban és szorongásban” fogant, szeretetvágytól és isten iránti sóvárgástól áthatott verseinek gyűjteménye. A másik költő Hományi András Ferenc (1972) „Verseinek egyik meghatározó mozgatója – paradox módon: a szerző egészen fiatal kora ellenére – a történelem, azok az események, amelyek drámai módon meghatározták létünket, gondolkodásunkat: 1956, Vukovár stb. A költő biblikus világképére támaszkodva sajátos motívumrendszert dolgozott ki, melynek alapja az erkölcsiig erejében rejlő lelkierő, támasz és szépség.” – írja a sorozat szerkesztője A feneketlen árnyék című kötetről. Mindkét kötetben függelékben olvasható egy-egy vers négy különböző nyelvű fordítása is.
Zalaba Zsuzsa (1970) kötetét Érintések címmel a pozsonyi Ab-Art Kiadó adta közre. A többnyire rövid, személytelenné csupaszított versek közt néhány haikura emlékeztető kísérlet is felfedezhető. Az augusztusi könyvajánlatban már említettem, de most ismét szívesfigyelmükbe ajánlom a kiadónak az ünnepi könyvhétre megjelent Angyalzsugor című antológiáját, amelyet Balázs F. Attila és Haraszti Mária válogatott a legifjabb Pegazus-nemzedék műveiből, s amely Németh Zoltán tanulmányával a Start könyvek sorozatban került kiadásra.
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó Forrás sorozata az erdélyi magyar szépirodalom fiataljait sorakoztatja föl. Az első kötetes szerzőkre érdemes odafigyelni: talán az egyetemes magyar irodalom második-, harmadik-, sokadikkötetes ígéretei – szól a Könyvjelző című romániai magyar könyvszemle hirdetése. Ez a lap helyt ad a szerzők bemutatkozására is Jelentkező című rovatában. Itt olvasható interjú pl. A lelkiismeret aluljárói című verskötet huszonkét éves szerzőjével, Farkas Wellmann Endrével is.
A tizenhét éves gimnazista, Marton Péter, a Táncsics Mihály Gimnázium diákja, A semmi is megér egy mesét című novelláskötetében a világról való véleményét és tapasztalatait fogalmazza meg, melynek lényege, hogy az emberiség a tudást a pusztítás tökéletesítésére használja fel, a XX. század végén saját pusztulását is siettetve. A novellákban a civilizációs átkokról, az erőszakról, a hollywoodi szuperfilmekről és nézőiről, az internetről, a magányosságról, a pénzhajhászásról, a városlakók kiszolgáltatottságáról esik szó, s az ezek megértésére való törekvést fedezhetjük fel a Schilla Press által kiadott kötetben.
Zsávolya Zoltán (1968) esztétika-német szakos, a Veszprémi Egyetem oktatója. Első könyve, A lábadozás ezüstje című elbeszéléskötet a Vár ucca tizenhét Kiadó újdonsága. A kitűnő fantáziával és jó stílusérzékkel megáldott szerző kötetbeli utolsó elbeszélése „Az eltévedt lovag”, melyben Johann Frauenpelz, a jeles költő és katona a XV-XVI. század fordulóján Bécsből egy szerencsétlen véletlen folytán került a magyar királynék városába, majd kalandos úton menekülni kényszerült, „…történetének fonala ezen a ponton megszakad. De nemcsak a magyar kutatók számára, hiszen a továbbiakat illetően az osztrák és német filológusok sem rendelkeznek róla adatokkal… A problémakör komplex mivoltát jól mutatja, hogy ha például nekünk veszprémi tartózkodása kapcsán sikerült is ugyan kimutatnunk: 1500-1501 fordulóján biztosan nem rögzített írásos munkát ez a Minnesänger, a tudománytörténet nagy kérdésére: vajon a későbbiek folyamán nem hagyott-e hátra esetleg mégis néhány újabb verskéziratot, természetesen mi sem, és várhatóan továbbra sem tudjuk megadni a feleletet.”
(emmi)
