Titkosítva bemutatjuk számunk grafikusát

E láthatóan vígkedvű grafikák mestere a Képzőművészeti Főiskolát végezte – számunkra nem oly régen, számára mégis a történelmi múltban, mert azt írja rajzairól, hogy „mind 92-93-as datálásúak, azóta sokat változtak formailag és témájukban rajzaim, de természetesen vállalom ezeket is, hiszen az enyémek és jók. Fenntartásaim csak abban nyilvánulnak meg, hogy álnevet (allűr nélkül) használok a régi grafikákra, (aki ismer, az megismeri), így szeretném, ha ezeket az itt közölteket ARANY ÁRON névalábiggyesztéssel látnák el”. Itt láthatók tehát Arany Áron grafikái, melyeket ugyan nem arany áron bocsátott rendelkezésünkre, de vettük humorát mind rajzainak, mind ennek a bohókás bemutatkozásnak. Reméljük, olvasóink tetszését is megnyerik majd.

ADORJÁNI ZSOLT

Találkozás a fákkal

                            Pilinszky János emlékének

Ma közelebb léptek
hozzám a fák,
s testüket, mint egy rongyot,
leterítették,
kártyát vetettünk,
s körém tekerték az alkonyt.
Kibontották nagy, tömött
arcukat,
hogy beleláttam szívükbe,
s mint egy nagy konty
szuszogtak nyugodtan,
míg zúdult a csönd a csöndbe,
így ültek körém.
Testük tüzelt,
s az alkonyon ujjuk forrón
csepergett végig,
arcomon csattant
a csókjuk, s égett rajtam
vérengző bókjuk.
S láttam, hogy a forró
és folyékony duhajkodásban
fellökött nap megvillan,
s poharában… de akkor
ránk borult
a lomb,
a csönd s a rög megindult.

                     *

Hét évig hányódtunk aztán
kavicsai, mi az Úrnak,
s láttuk, ahogyan az éjjel
bűvös, tágas, kristálytiszta
harangjai hét tengeren
tovaúsznak.
S ha az alkony hűs lábszára
végigmázolta a kéket,
a sötét viaszosvásznán
hozzám szóltak a szirének.
Csillagok pikkelye csattogott,
s az ének halszaga szivárgott,
szivárgott a tölgyek
meleg derekából.
S partra vetett tócsák
elém tátogták,
éjszakák elhozták,
s elémbe dobták
a „halhatatlan” szócskát.
S élt bennem sokáig,
mint jégcsapban a meleg,
mert a kockavető füvek
és kártyavető egek
fülembe súgták: hogy
halhatatlan leszek.

                     *

Hét évig éltem így.

Mígnem az első homokszem lehullt.
S szemhéjam
ősi nagy magánya
testemre borult.
S ereimben úgy indult meg
minden kis titok,
hogy nem tudtam,
vajon építek vagy pusztítok.
S míg ujjam babrált
a Nappal,
mint furcsa, kis, ósdi, aszott
naranccsal, a lelkem
felállt,
s itthagyott. Utána néztem,
zöld árnyék futott
fákon és kerítésen,
fürgén és vígan
egyensúlyozott
a délibáb redőin
fenn, az égen.
…És nevetett.
Magamra néztem,
és már tudtam, hogy:

elvégeztetett.

D. NAGY LAJOS

Lóg a fán a madárijesztő

Vészesen közeleg a hajnal. A kezem ökölben, dörgölöm az álmot a szememből, de nem tágít. A szemhéjam minduntalan visszacsukódik, a bőrbe éles fájdalom hasít, mintha csak a lámpa fényei szűrődnének át a függöny résein. Mellettem megmozdul valami, a vastag paplan alól előbukkan egy fehér váll. A fekete haj, mint a szurok csurog végig a lepedőn, lejjebb csúszom, megcsókolom a jókora melleket. Ő erre felriad és a hajamba túr az ujjaival. Megrészegítenek ezek a himbálózó, gömbölyű gyümölcsök, még lejjebb csúszom és fejemet az ölébe fúrom. Hallom kapkodó, halk zihálását, az ujjai egyre rendezetlenebbül és vadabbul siklanak végig a fejemen. Vészesen közeleg a hajnal.

Az ablakon át távozom, mint valami kalandfilmben, ő csillogó szemmel csókot int még, aztán eltűnik a függöny mögött. Az utca kihalt és fáradt, az északi kereszteződés felől csípős szél süvít a fülembe.

Szomszédjai semmit se láttak, a szél hozott és a szél is visz el, régen ki vagyok már tiltva ebből a házból, mégis, hetente kétszer mindig eljövök. Azt mondják, átok ül rajtam, és akinek én az ágyába fekszem, azt messzire elkerüli a szerencse. Mióta Mari fölakasztotta magát a határban, a diófára, furcsa szemmel néznek rám az emberek.

Mari akkor tizenkilenc éves volt, és a legszebb a faluban. Most deszkába csomagolt teste a Honvéd út végén válik véglegesen porrá.

Hidegek már a hajnalok, összefogom a kabátom elejét, de a szél befurakszik a réseken. Lassan derengeni kezd keleten, a templom mögött oszladozni kezd a sötét. És én öntudatlan léptekkel, tekintetem leszegve tartok hazafelé, és fejemben összekuszálódnak a képek, melyeket szétszaggatnék legszívesebben.

Koraősz van és megyek a langymeleg délutánon a könyvtár felé, világos ing, kordbársony nadrág, hónom alatt piros kötésű könyv, García Márquez: Száz év magány. Nem dolgozom már két és fél hónapja, az orvosi egyetemre már másodszor nem vettek föl, lófrálok az utcán, a nőket bámulom. Mert akármilyen isten­háta­mögötti, elátkozott hely is ez, a szép nőket nem kell nagyítóval keresgélni.

És most is, ott jön a túloldalon egy, Erika, a benzinkutas legkisebb lánya, gyorsan leülök egy padra és a könyv mögül elmélyülten bámulom barna, hosszú lábait. Úgy suhan el mellettem, hogy rám se néz, sőt, fejét föl is szegi kissé, tiltakozásul kihívó magatartásom ellen.

Bandi jön jobb felől, látom, hogy sokáig Erika szemébe néz, aztán, amikor elhaladnak egymás mellett, tekergeti a fejét visszafelé. Kezet fogunk, azt mondja, leül mellém egy pillanatra.

Már második évét tapossa a Kossuthon, Debrecenben, földrajz-testnevelés szakon, azt kérdezi, ismerek-e bizonyos Körtéssi Marikát, tavalyelőtt költöztek ide az anyjával, a gimnáziumban érettségizett idén. Mondom neki, nem tudom pontosan, kiről beszél, talán látásból, igen, pedig nagyon jól tudom, kicsoda is ő, Körtéssi Marika, Mari, kislányos, egyenes orr, csillogó szemek. Hogyne tudnám.

Azt mondja, miközben cigarettával kínál, úgy füstölgőnk ott, a magasba nyúló nyárfák alatt, mint a visontai erőmű kéménye, azt mondja, neki feltétlenül meg kell találnia azt a lányt, még ma, de ha ma nem, akkor legkésőbb holnap, mert vissza kell utaznia Debrecenbe, és megígérte valakinek, hogy feltétlenül, persze tudom, hogy nem mond igazat, ismerem Bandit, régóta fut már Mari után, de nincsen szerencséje nála. Mondom, sajnos nem tudok segíteni, de ha elkísér a könyvtárba, beszélgethetünk kicsit az élet dolgairól.

Nem jön, siet valahová, és ez lesz a veszte, a könyvtárban ugyanis Mari jön velem szembe a poros polcok által behatárolt kis könyvtár-utcán, a haja a szemébe lóg, mintha fésületlen lenne.

Keresgélni kezd az M betűnél, én az információs pultnál könyökölök, és a beavatott arckifejezésével kacsintok a fiatal könyvtárosnőre. Mit keres, kérdezem, Márquezt, ha jól tudom, válaszol, és önkéntelenül elmosolyodik, amikor meglátja, hogy Mari az M betűnél kutat. Segíts neki, súgja oda és már tuszkol is, persze igen diszkréten, de attól sem riad vissza, hogy barátságosan a fenekembe csípjen.

Bocsáss meg, nem Márquezt keresed véletlenül, mintha azt hallottam volna, szinte nem mozog a szám, hasból beszélek. Fölegyenesedik, farkasszemet nézünk, gyönyörűek a szemei. Nem sokkal alacsonyabb nálam, almazöld, férfiszabású ing, kopott farmernadrág. De igen, mondja ellenségesen, látom, hogy a könyvtárosnő valahonnan a polc mögül, két könyv között vigyorog, előszedem legszebb mosolyomat és megpróbálok természetes maradni, ezek a G-hez pakolták Márquezt, nem az M-hez, mondom, de ő meg se várja, míg befejezem, már robog is át a másik oldalra, én meg csak állok, mint beteg szamár a hegyen. De a könyvtárosnő már a hátam mögött, és döfködi az ujját az oldalamba, hogy menjek már utána.

Megállók mellette, azonnal fölegyenesedik megint. Segíthetek, kérdezem, mi a címe? A Száz év magány, felel, a szeme, mint a tűz, a hangja mégis, lágy és kedves. Ó, a Száz év magány, ne haragudj, nagyon sajnálom, most hoztam épp vissza, el is felejtettem megkérdezni, persze, persze, hiszen ha Márquez, akkor a Száz év magány, gondolhattam volna, persze. Ez egyáltalán nem olyan biztos, mondja, otthon a könyvespolcon négy regénye van, de ez, ez nincsen közöttük, úgyhogy, és nyújtja a kezét, ideadnád akkor? Nem, mondom, nem adhatom még, le kell még regisztráltatnom, hogy visszahoztam, várj egy kicsit, fél perc az egész.

Kiveszem a hónom alól, megsuhogtatom vele a levegőt, piros csíkot húz, mint Mari szája. Menjünk le a Tiszára, mondom neki, amikor jövünk kifelé a könyvtárból, a könyvtárosnő a függöny mögül mutogat valamit a kezével.

Este fél tíz, a varróüzemben vége a műszaknak, cigarettázva, hátamat a kapufélfának vetve várom Marit. Hallom a cipője kopogását, megismerném száz közül is. Nem nézek hátra, hátha meg tudom ijeszteni. De ahogy kilép a kapun, rögtön odaugrik hozzám és megcsókol, én a sötétben a vonásait se tudom kivenni, csak a szaga ismerős, a szaga és a csókja.

Te látsz engem valamennyire, kérdem tőle, azt mondja, nem, nem látlak, csak éreztem, hogy te vagy az, na várj, holnap majd Bandit állítom ide, kíváncsi vagyok, őt is megcsókolod-e, nevetek a vállára borulva, de ő halálosan megsértődik, Bandit, azt a tökkelütött hülyét, hát mást már nem is tudnál találni nekem, valami jobbat, ha már* arról van szó, és már majdnem sír, úgy kell belecsípnem a fenekébe, hogy dühös legyen és elfelejtse, hogy megsértődött, de azután már kacagunk és úgy megyünk hazafelé.

Aztán ásít és azt mondja, hogy halálosan fáradt, le akar feküdni, de nem velem, ne haragudjak, egyedül, és én nem haragszom, hisz az ember tulajdonképpen nem gép, mondom neki, nem kell sportot csinálni a szeretkezésből, de amikor olyan jó, ugrik a nyakamba, úgy sajnállak ilyenkor, amikor visszautasítalak, ne haragudj, gyere inkább velem. És vele megyek, de nem nyúlok hozzá egész este, ott szuszog a mellemen, és én még sokáig nem bírok elaludni, míg csak át nem fordul a másik oldalára és én is kényelmesen elhelyezkedhetek.

Fölvesznek a ládagyárba könyvelőnek, a régit, egy beteg, öreg kereskedőt leszázalékolják, nekem kifizetik az ő bérének a felét. Két óra alatt telefüstölöm a kicsike, poros irodát, lábam előtt irdatlan irathalmok tornyosulnak. Fölégetni mindent, a legésszerűbb megoldást sajnos el kell vetnem, Mari örül, hogy munkát kaptam végre.

Első fizetésemből tokaji bort iszunk, ő édeset, én szárazai, hamar megtáltosodunk tőle. Hajnalig táncolunk a helyi diszkóban, és holtfáradtan, és holtrészegen esünk be az ágyba. Másnap kacagunk és ápoljuk egymást, vizes borogatás, szódabikarbóna, miegymás. Mari hány és fogadkozik, hogy soha nem iszik többet. De kevesebbet se édes, súgom a fülébe nevetve.

Az egyik nap sírva állít be hozzám a munkahelyemre. Nem dolgoznod kéne most neked, kérdezem, mi történt? Le van szarva az egész banda, nem érdekel, zokog, de nem engedi, hogy megvigasztaljam. Később mégis elmondja, mi történt. A műszakvezetője, egy ötvenéves, elvált férfi megsimogatta a fenekét, és amikor ő szóvá merte tenni, ordibálni kezdett rá, valami olyasmit, hogy örüljön, ha nem rúgja ki, aztán kis szajhának nevezte, meg hogy ezek a mai fiatalok.

Ilyenért Amerikában becsukják két évre a szemetet, kiabál kissé megnyugodva, és végre hagyja, hogy a haját simogassam.

Visszaküldöm, hogy felejtse el az egészet, senkinek sem érdeke, és különben is, ő húzná a rövidebbet, ha ügyet csinálna belőle. Mifelénk az ilyet egyszerűen intézik el. De mikor kimegy, már bánom, hogy elengedtem. Aznap már nem is csinálok semmit, a számlák megvárnak, türelmes népség. Az egyik cigit szívom a másik után, és Marira gondolok, ahogy ott ül a masinája előtt és belefűzi a cérnát a tűbe, sötét, csillámló haja felkötve a feje búbjára, a durva munkaköpeny alatt szinte világít fehér nyaka.

Micsoda élet, gondolom, miközben eszembe se jut, hogy az én életem se sokkal jobb, legfeljebb itt nem zúgnak olyan közel azok az átkozott gépek, de most már én is megsüketülök nemsokára.

Úgy gondolok Marira, zajos magányosságára, mint Sziszüphoszra, ahogy kövét görgeti fölfelé.

Aznap este leiszom magam, Mari jön értem és cipel haza, reggel arra ébredek, hogy csupa könny a párnám.

És ring felettem egy hatalmas csípő, csavarodik, köröz, beszív, mint az örvény, helyzetem reménytelen, nem menekülhetek. A fejemet két oldalról két óriási görögdinnye, de már nem, már akkora, mint egy kidagadt vitorla, mint egy lezúduló gleccser, a tenyerembe veszem, és a tenyerem akkora, mint az óceán hullámai, mint a téli völgy, rendesen belehabarodtam ebbe a nőbe, vigyáznom kell, a kráter szájánál állok, egy mozdulat, s már zuhanok is. Magába szív ez a természetfeletti erő, ősösztön, anyaöl. Láttam a boldogságot én.

És látom a poklot is hamarosan, névnapot ülnek a gyárban, műszak után egy kis sütemény, egy kis pálinka, Mari mindkettőből becsületesen fogyaszt. Várom a kapuban, de észre se vesz, nem is keres, elindulok a nyomában.

Tántorogva botorkál előttem, az egyik fánál leroskad, felhúzza a szoknyáját, pisil, mint egy kislány, elesik, belehuppan az árokba. Már rohannék segíteni neki, de az úton hirtelen feltűnik egy nagydarab alak, és egyenesen felé tart. Hamarabb érek oda, Mari a fűbe okádik, szoknyája felcsúszva a derekára, bugyija a térdén.

Most látom meg, ki közeledik, hatalmas lépésekkel, fenyegetően, Szikszai, a rendőr fia. Nem is kérdez semmit, az arcomba vág, már ott fekszem a földön felszakadt szájjal. Föltápászkodom, de látom, hogy Szikszai már felsegítette Marit, belekarolt és már jó pár lépésnyire járnak.

Utánuk rohanok, és amikor Szikszai hátrafordul, az arcába fejelek. De még mindig nem esik el, eltalálom a lába között is. Lassan végre térdre rogy, hangosan öklendezve.

És Mari is öklendezik, az ölembe kapom és elrohanok vele. Hazáig cipelem, levetkőztetem és befektetem az ágyba. Remegő kezemmel alig tudok egy cigarettát meggyújtani.

Másnap első dolga, hogy rohan hozzám és sírva könyörög, hogy bocsássák meg neki. Persze hogy megbocsátok. Nem hiszi el és ezzel fölidegesít. Azután még jobban sír és még jobban könyörög. Az a vége az egésznek, hogy széthajingálom papírhalmaimat az irodában, rendet teremtve végre.

Színházba megyünk, először. Előző este nem viszem moziba, mert halálosan fáradt vagyok, ráadásul pocsék az a film, megsértődik. Ezért most azt mondja, nem jön színházba. Később mégis hajlandó jönni, dé nekem gyanús a dolog, túl könnyen adja be a derekát.

És a gyanúm beigazolódik, a buszban várom, az utolsó pillanatban érkezik, ahogy fölszáll, feldübörög az öreg motor, ő meg a nyakamba ugrik, a fehér inges, nyakkendős nyakamba, a sötétkék farmerdzsekijével. Tagadhatatlan, hogy csinos vagy így, sőt, megkockáztatom, még így is te vagy a legcsinosabb itt az egész társaságban, mondom neki, de azért ez mindennek a teteje, Don Quijote de La Manchát el tudom képzelni úgy is, hogy teherautóval ront neki az atomerőműnek, de téged, farmerdzsekiben, a színházban, nem, soha.

És jönnek a hosszú, fagyos esték, a vastag paplan alatt egymáshoz bújva izzad a testünk. Hónaljába fúrom a fejem, úgy alszom el. Éjfél után fölriadok, Mari keze még mindig ide-oda kúszik a hajamban.

Reggelre leesik az első hó, én lapátolok, ő söpör. Hempergünk benne, ráfekszem, lefogom a kezét megmosom az arcát jó alaposan. Szép lesz az, aki az első hóban megmosakszik, mondom, de már abban a pillanatban megbánom, hogy kinyitottam a számat, lesüti a szemét, azt mondja, miért, most talán nem vagyok elég szép neked, emberfeletti erővel lelök magáról, elrohan. Nem megyek utána.

Az egyik nap megbetegszem, estére harminckilencre szökik föl a lázam. Mari egy ideig lelkiismeretesen és odaadóan ápol, de három nap után kiborul, szedd már össze magad, olyan vagy, mint egy ötéves gyerek, ordítja, halálosan unom már, hogy minden este itt szobrozzak melletted. Fogadj föl inkább egy ápolónőt, most már sír, összekönnyezi a pizsamámat. Később bocsánatot kér, és vigasztalom, mosolyogni próbál, de van olyan nap, hogy egy szót se szólunk egymáshoz.

A tél vége felé rájön a bolondóra, minden nap szórakozni vágyik, s ha én nem megyek vele, felöltözik és egyedül indul el. Egy vasárnap este, épp diszkóba menet, összefutunk Szikszaival és néhány barátjával. Meglököm Marit, fusson el, de nem tágít mellőlem. És végül ő ment meg, megúszom egy monoklival és egy hátba­rúgással. Mari hazakísér, vizes borogatást tesz dagadt szemöldökömre és kárpótlásképpen hajnalig szeretkezik velem. Másnap mind a ketten késünk a munkából.

Már olvad a hó, amikor Mari két napra eltűnik, minden ráutaló magyarázat nélkül, hirtelen. Az anyja aggódva rohan hozzám, tudom-e hová lett a lánya. De nem tudom. Aznap két és fél doboz cigaretta megy el, és egy falatot se bírok lenyelni. Már ott járunk, hogy bejelentjük eltűnését a rendőrségen, amikor előkerül, ugyanolyan váratlanul, ahogy eltűnt. Hozzám jön először.

Hajamba csimpaszkodik, veri magát a földhöz, azt mondja, megcsalt valakivel. Hol voltál, kérdezem tőle, T.-ben, mondja ő, a szomszéd városban. Levetkőztetem ágyba dugom és addig maradok mellette, míg el nem alszik. Akkor aztán rohanok az anyjához, hogy megvan, de mire visszaérünk, csak hűlt helyét találjuk. Kocsiba ugróm, a hídnál találom meg.

Üti a mellem, sikoltozik, azt hitte, nem érek ide időben. Ne vigyél még haza, kérlel, vigyél el kocsikázni, most, azonnal, és már el is helyezkedik az ülésen. Estére érünk haza, szegény anyja azóta vár. Beküldőm Marit, de nem akar egyedül, fél, szégyelli magát, megyek vele én is.

Miért akartad megölni magad, kérdem tőle másnap, eltűnését nem is firtatom. Ez nálunk családi hagyomány, mondja, volt egy nagynéném, az fölakasztotta magát a nyári­konyha mestergerendájára. Anyám találta meg és vágta le, utána egy jó ideig, két hétig, háromig nem tudott enni, kijött belőle minden. És az apám is eltűnt valahol, azt mondják, egy nővel ment el, de az is lehet, hogy a Tiszába ugrott. Anyám ezért akarta, hogy elköltözzünk onnét, átkozott egy hely az, nincsen már semmi, ami odaköt.

Most két hétig olyan, mint az angyal, a kedvemért, mindent. És egyre szebb, a teste napról napra érik, mozdulataim, szavaim gyakori gondoskodásától félreérthetetlenül nyílni kezd.

De ahogy nyúlnak a napok, magánya fokozatosan kiütközik az arcán. Megint minden este szórakozni vágyik, moziba, diszkóba, társaságba, emberek közé. És az ágyban telhetetlen, felver az éjszaka közepén, lecsúszik a combomig és nem hagy békét, míg nem szeretkezem vele.

Az irodába álmosan, elgyötörtén érkezem, aktahegyeim vészesen tornyosulnak. Attól félek, elveszem közöttük. Mari napról napra bosszúsabb és magatartása is egyre bosszantóbbá válik. Moziba hívatja magát és a kapuban, a szemem előtt csókolózik. Aztán mellém bújik és sírva könyörög, hogy pofozzam meg végre.

Felszólítást kapok a gyárból, hogy le vagyok maradva a könyveléssel, nagyon jól tudom, dünnyögöm magamban, de aznap sem csinálok semmit. A kocsmába megyek, Mari feldúltan érkezik, hogy miért nem vártam a műszak végén a kapuban. Veszekedve megyünk a járdán, megfordulnak utánunk az emberek. Otthon aztán nekem esik, de porcelán szobrocskáimat nem meri a földhöz csapni. Verejtékben úszva órák hosszat szeretkezünk, és megbeszéljük, hogy ez lesz az utolsó.

Egy egész hónapig nem is látom, már június eleje van, amikor beállít hozzám a munkahelyre. Nem tudtam mással lefeküdni, mondja és megáll az ajtóban. Bejöhetek, kérdi, intek neki, hogy igen. Utána egy árva szót se szólunk, csendesen ráfordítom a zárat.

Elveszel feleségül, kérdezi vasárnap, a Tisza-parton, a homokban fekve, és én nem tudok válaszolni neki. Másnap már nem jön, az anyja valami olyasmit hebeg, hogy kivette a szabadságát és elutazott a nagybátyjához. Nem tudok utánamenni, a gyárból most nem szabadulhatok, így is két ember helyett dolgozom. Mari két nap múlva visszajön és szememre veti, hogy miért nem mentem utána. De hiába beszélek neki, elrohan, és egy ideig megint nem látom.

Nem messze innen aratják a búzát, mi a napraforgótáblák szélén ülünk, egy hatalmas diófa árnyékában. Előttünk szétterített abrosz, kenyér, szalonna, bor. Mari azt mondja, őnáluk a madárijesztőket a fákra akasztják föl, nem a földbe verik a karóját. A ropogós fűben szeretkezünk, másnap nevetve kenegetjük egymás csaláncsípéses fenekét.

Ordít, hogy nem szeretem, mert nem akarom elvenni feleségül. Minden észérv hiábavaló, nyugtatnám, de nem hagyja magát. Éles körmével az arcomba váj, ömlik belőle a vér. Azt kiabálja, hogy bárcsak elvéreznék, aztán letérdel előttem, átkulcsolja a lábam, zokog, kiabál, hogy pofozzam meg végre. Nem tudlak bántani, mondom neki, erre fölpattan, elszántan hadonászik, azt mondja, egy gyáva, impotens alak vagyok. Te tudod a legjobban, hogy nem, mondom neki.

Elrohan, a töltésoldalban érem utol, már a fűben hentereg egy helyi korccsal. Odarohanok, lerántom róla a srácot, már szalad is. Akkor rávetem magam Marira, tépem, szaggatom a ruháját, úgy szűköl alattam, mint a kutya. De otthagyom mégis, ő rongyos, szakadt ruhával a vállamba csimpaszkodik, lerázom magamról mindannyiszor, mint a port.

Másnap látom, ahogy Szikszai mellett ül a kocsiban, ahogy elhaladok mellettük, még hosszan követ a tekintetével.

Július 11-én látom utoljára életben, motoron ül egy bukósisakos férfi mögött, haját ide-oda csapja a szél. Kacag és a férfi fülébe sugdos, de amikor meglát, elhomályosodik a szeme, látom, hogy odaszól a vezetőnek, megállnak. Leszáll és én is megállók, így nézzük egymást, némán, tíz méter távolságból. Elindul felém, de megtántorodik, aztán el is esik, a motoros férfi segíti föl, rám néz egy pillanatra aztán elrobognak.

A munkába temetkezem, de már nem sokáig.

Engem hívnak a holttest azonosítására, az anyja infarktust kapott, mikor érte jöttek. A rendőrautó lekanyarodik a töltésről, és én már tudom, hova megyünk. Az arcom nyugodt, de a kezeim nem bírnak nyugodtak maradni. Remegve tapogatom gyógyuló hegemet.

Mari halálában sem bírta el a magányt, mit egész életében hordozott. A hatalmas diófa ágán ott lóg mellette a cifra ruhájú madárijesztő, amiről beszélt nekem. Rohannék, de kezek, testek tornyosulnak előttem, Szikszai törzsőrmester, a hatalmas termetű rendőr állja utamat.

És Mari ott himbálózik, kicsavarodott végtagokkal és szoborrá torzult arccal, véghetetlen nyomorúságában haját ide-oda csapja a szél. Sziszüphoszt eltiporja a sziklája, gondolom, és Mari mellett az a cifra, rongyolt, tépett ruhájú, szalmával kitömött madárijesztő, kinek két gomb a szeme, piros festék a szája, és nyomorult, szalmakalapos fejét könnyű testével együtt játszi kedve szerint dobálja a szél, most már mindörökre én vagyok.

TABÁK MIKLÓS PÉTER

Irodaház

Kis pont az ember
egy irodaház mellett.
Egy kis senki,
vagy inkább Mr. Shanky.
Aztán az épület
kihozza belőle
a maximumot,
így lesz Mr. Shanky
kis pontból szétfolyó,
kis piros ponttá.

Mese

Csokiszigeten
nem szeretik a csokit,
amennyiben ott is
emberek élnek.
Tiszta szívükből
szeretik egymást,
hogy elérjék céljukat:
a keserűséget.

Üvegforma

Kettőnk tükörképe
a kirakatban maradt,
miután kíváncsian belenéztünk,
hogy észrevegyük magunk.
Ahogy odébbállunk,
máris minket árulnak,
a vágyainkat viszik,
hiszen szépek.

Így fogy ki
magából az ember,
miközben a körúton sétál.

Ebben a törzs nélküli,
színes lombú fákból
lebegő erdőben.

Rózsa

Bármilyen szép is
egy kivirágzott rózsa,
szebb sosem lehet annál,
amit behunyt szemmel
magunknak rajzolunk.

Befejezett múlt

A kép vár a falon,
indulna a földre,
amióta tudja,
mit ábrázol,
tán darabokra törne
és legközelebb
egy Picassót mutogatna,
nem saját magát.

De hát a szög feje
nem ábrándozhat el,
neki tartania kell
ezt a nehéz esetet.
(A kép továbbra is
szorosan a falhoz
tapad.)

SIMOR ÁGNES

Jeanne d'Arc

Kiskoromban játszottam a tündérfa körül. Koszorút fontam, és a fára akasztottam, mikor senki sem látta.

Nem vagyok boszorkány. Nem hiszek semmiféle szellemekben, manókban és tündérekben. Mikor koszorút raktam a fára, Istennek küldtem a virágokat. Nem hittem soha a babonákban. Csak ez a fontos, a babonák. Mert aki hisz bennük, az eretnek.

Nem vagyok eretnek. Egyedüli uram Isten. Angyalok hangját hallom.

Miért nem értitek meg, hogy angyalokkal beszélgetek? Kívánom nektek, neked, Reims érseke, neked, Richard püspök és Coutances püspöke, és az egész bíróságnak, és francia inkvizíciónak, hogy halljátok az angyalok hangját.

Kívánom nektek tiszta szívemből, hogy értsétek Isten szavát, és érezzétek a szívetekben, mert ha egyszer is meglátnátok az isteni fényt, és meghallanátok Szent Katalin, Szent Margit vagy Szent Mihály arkangyal szavait, nem kételkednétek többé, és megértenétek Isten akaratát.

De nem Isten a fontos, már nem is Franciaország, csak az, hogy igazatok legyen, és hogy ne nekem higgyen a nép, se a katonák. Azt hiszitek tényleg számít, milyen ruhát hordok, és hogy milyenek az angyalok. Hát nem mindegy, mi van a zászlómra festve, ha megnyerem a csatát? Nem azt akartátok ti is, hogy Szabad legyen Franciaország?

Isten azt mondta, üdvözülök. Nem érzem magam bűnösnek, hiába tartotok ti annak. Nem hiszem, hogy elkövettem halálos bűnt. De imádkozom Istenhez, meggyónom bűneimet, és bocsánatért könyörgök, mikor úgy érzem, megbántottam a szenteket.

Az lenne bűn, ha nem fogadnám meg Isten szavát, vagy ha megszegném eskümet. Miért akarjátok, hogy Isten ellen tegyek?

Nem, nem mondom el, milyenek az angyalok. Azt akarjátok, hogy annyiszor elmeséljem, hogy a végén már én se tudjam, léteznek-e, vagy csak képzelem őket? Nem tudhatjátok meg, milyen Szent Katalin és a többiek, akikben nem is hihettek igazán, hiába vagytok papok, érsekek, vagy akár Beauvais püspöke.

Nevettek rajtam. Azt hiszitek, bolond vagyok. Tudom, örülnétek, ha nem lennék az utatokban.

De én is nevetek rajtatok, mert hiába mondok nektek bármit, úgysem érthetitek meg, mit beszélek, hiába fontos nektek, milyen oldalról jelenik meg a fény, mikor a szentekkel beszélek, úgysem fogtok soha semmilyen fényt látni. Kinevetlek titeket, akiknek az a fontos, ami nem számít, és akik azt akarjátok tudni, amit nem lehet.

Igen, nem haltam meg, mikor leugrottam a bearevoiri toronyból. Nem akartam megölni magam, csak szabad akartam lenni. Ha leláncolnak, elreszelem láncaimat. Ha toronyba zárnak, leugrom. És ha most minden ajtót kitárnának, kimennék, mert Isten adna lehetőséget a szabadulásra.

Azt mondjátok, engedetlen és lázadó vagyok. Én katonának érzem magam. Szerettem a kardomat, mert Szent Katalin templomából hozattam, de nem öltem vele embert soha.

Nem félek a csatákban. A hangok azt mondják, bátornak kell lennem. Mindent megmondanak előre. Azt is tudtam, hogy meg fogok sebesülni. Orléans-ban a Saint-Jean de Blanc és az Agustinus bástya elfoglalásának napján egy chausse-trappe megsebesítette a lábamat. Egyszer pedig egy nyíl eltalálta a nyakamat a bal mellem felett.

Mindig sírok, ha valami fáj. Fájt az is, amikor a toronyból lezuhantam. De Szent Katalin megvigasztalt, és meggyógyított. Most is megígérte, hogy kiszabadulok, és nem fogok többet szenvedni. Fáj, hogy kérdéseket tesznek fel, megmutatják kínzóeszközeiket, vádolnak, fenyegetnek, és minden nap újra kezdődik az egész.

Károly, királyom! Mentsél meg, nem akarok több vallatást. Emlékszel, mi ketten annyit beszélgettünk. Hittél nekem, és én királlyá tettelek. Megkoronáztak Reimsben.

Emlékszel, megjósoltam, hogy nagyobb győzelmet fogsz aratni, mint valaha is. És megnyertük a patay-i csatát.

De te csak annyit mondtál, hogy most már ideje, hogy pihenjek egy kicsit. Nem vártam, hogy hálálkodj, vagy megdicsérj katonáimmal együtt. De azért örülhettél volna, legalább egy kicsit tartottad volna fontosnak, hogy nyertünk. De te még csak rám se mosolyogtál, azt mondtad, pihenhetnék, és csodálkozol, hogy elsírtam magam?

Patay-nál közelről láttam meghalni egy angolt.

Meggyóntattam, karjaimba vettem, vigasztaltam. Katona, aki úgy haltál meg, hogy rám néztél utoljára, a mennybe jutottál?

Haragudtam rátok, franciák, amikor nem engedtétek, hogy az első sorokban harcoljak. Veszekedtem veletek, de mikor láttam a halottakat, titeket és ellenségeinket, akik bűnösen pusztultak el, mert őket nem volt aki meggyóntassa, akkor tudtam, hogy igazatok volt, mikor hátra hagytatok, jobb ha én csak a zászlót viszem.

Miért olyan fontos nektek, hogy levessem férfiruhámat? Isten parancsolta ezt a viseletét, és én nem szegülök ellen Istennek. Igenis férfiruhát, köpenyt, ujjast, fűzős-csattos nadrágot hordok, és rövidre vágtam a hajam. Ha a hangok majd azt mondják, hogy át kell öltöznöm, akkor engedelmeskedem nekik. Elég baj volt, mikor vértem fölé élénkpiros színű, arannyal díszített köpenyt vettem. Ha nem teszek így, talán nem fognak el olyan könnyen. Persze, hogy ünnepi köpenyemben rögtön észrevett az az íjász, és lerántott lovamról.

Tudtam, hogy el fogtok árulni. A hangok előre megmondták, de hiába kérdeztem, mikor fognak el, nem voltak hajlandóak megmondani. Mikor Melunban voltam, mondták először, és azután minden nap, mikor meg­jelentek, újra elismételték, hogy majd fogságba esem, és azt is mondták, hogy ebbe bele kell nyugodnom.

De nem tudok beletörődni. Óvatosabbnak kellett volna lennem. Akkor sem hátráltam, mikor már mindenki elmenekült. Társaim, igazatok volt, mikor erővel próbáltátok visszafordítani lovam gyeplőjét. Igen, rátok kellett volna hallgatnom. De én csak nektek hittem, Szent Katalin és Margit, akik azt mondtátok, miénk a győzelem.

Elfogtak. A földre löktek. Körbe álltak, és egyszerre kiáltottak rám: „Add meg magad!” És akkor hiába hívtalak titeket, szentjeim.

Mikor Troyes megadta magát, és tovább mentem, Châlons-ban találkoztam össze veletek, Gérardin és Jean, keresztapám. Jó volt újra látni titeket, domremy-belieket. Jean Morel, neked adtam régi vörös ruhámat, amit még a falumban hordtam. Visszavitted hát oda, ahová való; ott maradt a régi Jeanne is, a gyerek. A mostani nem veszi fel többé vörös ruháját. Nektek mondtam el, hogy el fognak árulni, és látjátok, így lett.

Ti itt szemben, azt mondjátok, eretnek vagyok. Tartsatok eretneknek, én titeket tartalak annak, vessetek lángok közé, én titeket látlak a pokol tüzében égni, mert ha kínzásoknak vettek is alá, és arra kényszerítetek, hogy megváltoztassam szavaimat, a gondolataimat akkor sem tudjátok kiűzni belőlem, Isten hangját akkor sem vehetitek el tőlem.

Ha úgy megkínoztok, hogy bevallom, amikkel vádoltok, később úgyis visszavonok mindent.

Bevallom, hogy eretnek, boszorkány, istenkáromló vagyok, erkölcstelen öltözéket viselek, bálványokat imádok, képzelgéseimmel másokat tévútra vezetek, mindent bevallók. ígérem, hogy jó leszek ezentúl, engedelmeskedem az egyháznak, mindent bevallók, hadd örüljetek. Női ruhát öltök a kedvetekért, és kedvesen mosolygok reátok.

Igen, megijedtem a máglyától, de látjátok, újra férfiruhát viselek, nem tagadom meg szentjeimet, és soha nem is tagadtam meg őket igazán, mert akármit is mondtam, ők mindig léteztek, és velem voltak.

Isten velem lesz, mikor megégettek, mert inkább végezzem máglyán, minthogy vasra verve éljek.

Vigyetek a máglyára, öljetek meg. A katonák harcolni fognak a hazáért, mert látni fogják a tüzet, amiben megégettetek, halálom után is, és még sokáig fogják hallani kiáltásomat.

BODA MAGDOLNA

(Ősz)

A fákon búsan búgnak a levelek.
Az ősz előharangoz
minden bánatot.
Be nem láthatom,
hová tesz az idő
minden volt szerelmet,
s az öröktől létező
majd honnan jő.
Az ötödik, a válaszok
évszakát várom.

(önarckép)

Tenyeremben maradt
arcom szomorú lenyomata.

(teázgatás)

Istenem,
jó lenne egyszer összeülni
és megtanácskozni
a terveinket,
hogy legyen meg a te akaratod,
azonképpen az enyém is.
De legalább
azt mondd meg,
hogy kérsz-e cukort
a mentateámba?

KONCZ KÁROLY

Ügyelet

Ötvenkét gyerekünk van, itt, a Szlavón utcai nevelőotthonban, tizennégytől tizennyolc évesig. Mind fiú. Sérültek. Pszichésen, mentálisan.

Most éjszakás nevelőtanár vagyok. Virrasztók. Hajnali fél három. Megyek; vécéznem kell. Még nem végzek, amikor nyavalyatörést kap a telefon. Ez mindig bejön.

– Tessék! Nevelőotthon.

– Jó estét!… Jó reggelt!… Áh! Na, mindegy. Lanek zászlós vagyok, a kerületi kapitányságról. Begyűjtöttünk egy gyereket. Alighanem a maguké. „Lacika.” Ezt hajtogatja. Nincs nála semmi.

– Igen. Nekünk van Lacikánk. Most éppen kimenős. Megköszönném, ha behoznák.

– Megyünk. Visszük. Jöjjön a kapuhoz!

Még van tíz percem. Körbejárom a folyosót. Húgyszag. Lábszag. Horkolás. A tévé hátulja levéve. Félig kibelezve. Nem vettem észre, mikor csinálták. (Igazoló jelentés!)

Kívül vagyok a kapun. Május. Rossz, zegernyés idő. Lóg a lába az esőnek. Sehol senki a környéken. Várok… Mozgolódik a szél.

Negyedóra is eltelik, már készülök visszamenni, befut az URH-s kocsi. Vidám fiúk. Ketten vannak, látnivaló: szeretik a dolgukat. Kiszállnak, parolázunk, nyif-nyaf elharapva a bemutatkozást. Lacika a hátsó ülésen kushad. Hogy nem szólok, nem mozdulok, kigereblyézik elém. Beszipuzott – súgom magamnak. A pupillája akár egy lavór. Nyaklik előre, hátra. Annyi önkontrollja még van, hogy nem kapaszkodik belém. Valamit gyengén dudorász. Még „odaát” van.

Véget vetek a mulatságnak, korrektül megköszönve a fuvart, a törődést, miegymást. Kezelünk. Rendőrök el.

Kaptatunk a lépcsőfeljárón. Lassan, komótosan. Inkább én ölelem.

– Anyádnál jártál?

– …

– Mi újság otthon? – próbálkozom újra.

– …

Mélyeket lélegzik, még ez a tempó is gyors neki. Megállunk. Várom, hogy beszélhessünk… Az ingemet markolássza, körömmel, ráncolt homlokán látni, valamit mondani készül.

– Zoli bácsi! Jártam a mennyországban! – sóhajt. Savós, tág szemét lassan rám emeli, biztatást remél. Kettőt bólintok. Közben nógatom, lépünk néhányat.

– Jézus hívott engem!

– …

A lábamtól kezd fölfelé vizsgálni, mintha nem tudná bizonyosan, honnan kaphatna választ.

– Lacika! Apád otthon volt? Találkoztatok?

– Nem is trónuson ült. Egy hokedlin. De minden fénylett körülötte. És hívott. Hívott magához engem. Egy szót sem szólt, de tudtam, hogy azt akarja.

– Lacika! A nővéreddel mi van?

– Mi van? Lent volt a kocsisoron. Nem is láttam. Anyám azt mondja, alig keres.

– Anyád? Dolgozik?

– A fején ott volt a töviskoszorú. De semmi vért nem láttam. Mosolygott. Olyan közeli volt…

– Lacika! Kit találtál még otthon?

– Anyámat. Meg a nővérem kanját. Mind a ketten használják. Ott lakik velük. Apámat naponta megveszik fél liter cseresznyével. Alig ismert. Csak hadonászott felém a tolószékből.

– Ott álltam előtte… olyan megnyugvással… Zoli bácsi! Könnyű voltam. Otthon éreztem magam. Sose láttam, sose jártam ott, mégis…

Terelgetem lassan az ágya felé. Várom, ha mond, mondjon még valamit. Nem szól. Mielőtt betakarom, még megnéz magának. Érzem, ezt most megjegyezte. Holnap is emlékezni fog rá.

Kiolvasta a szememből, hogy én már előre eldöntöttem: nincs mennyország.

ILLÉS RÓBERT

Románc

Ülünk és beszélgetünk. Néha a kezem hozzáér az övéhez, de nem rántja el. A lábunk is találkozik időnként a kis helyen, de ez is természetesnek tűnik. Gyakran nézek a szemébe. Ha közel hajolok, hogy mutassak valamit az egyik fényképen, vagy beleolvassak én is abba a könyvbe, amit épp leemelt a polcról, érzem parfümének az illatát. Nem illatfelhő, csak amolyan diszkrét vadítás. Hasonló a kamionok hátulján levő „ha ezt el tudod olvasni, már régen rossz”-szerű feliratokhoz. Mintha csak nekem szólna – és nekem is szól. Tudom. Ezt tudom. Amit nem tudok az az, hogy mit akarok.

Aztán a pillanat tovaszáll. A beszélgetés folytatódik, de a varázshíd már visszaröppent az égbe. Mint mindig, ha túl sokat habozunk. Nem vagyok bánatos. Mint ahogy nincs is miért. Az alkalom vissza fog térni.

*

Kinyitjuk az ágyat, lefekszünk ruhástul a hálózsák alá, de semmink nem ér egymáshoz. A hátán fekszik, csak a száját nézem, érzem a szagát, közel vagyok hozzá, megcsókolhatnám talán, de tétovázok. Aztán egyszerre elhal a szó, és csak nézünk egymás szemébe, hosszan, kutatva, álmodozva, elvarázsolva.

– Mire gondolsz most?

Zavartan elfordítom a fejem. Az órára esik a tekintetem.

– Hogy mindjárt mennem kell.

Megint elmerülünk egymás tükreiben.

– És te?

Most ő fordul el.

– Nem tudnám megfogalmazni.

– De mégis?

– Hogy szép az élet.

Hallgatunk egy kicsit.

– Ez nem igaz, ugye? – kérdem végül.

– Deeee… Ez volt a lényege.

Megelégszem a majdnemmel, a legközelebbel, azzal, hogy csak rajtam múlott minden, mint a vadász, aki már célkeresztbe fogta az őz fejét, de nem lő, csak gyönyörködik, élvezi, hogy kezében a döntés, ő a sors, egészen addig, míg az állat össze nem rezzen valami zajra, s el nem iramodik.

*

Az ágyán fekszem, hallgatom, ahogy beszél. Szeret beszélni. A száját nézem, elzsongít a hangja közben. Feláll a székről matat valamit az asztalon – a történetet nem hagyja abba –, majd odaül mellém az ágyra. A keze az enyémhez ér, érzem a vibrálást az ujjaiban. Lassan felülök, a csuklóm végigsimítja az alkarját. Most már a szemét nézem. Elhallgat. Kérdez valamit, de már nem hallom, túlléptem a szavakon, csak bólintok.

És újra itt a pillanat, érzem, ahogy a furcsa, ismerős déjà vu eluralkodik rajtam. Meg kéne állni, de már nem tudok, arra ocsúdok, hogy kimerültén fekszünk egymás mellett. Én a csillagokat nézem a maszatos ablaküvegen át, ő pedig arról beszél, beszél, beszél, hogy miért nem engedett mostanáig közel magához.

ABLAK

A kubai líra és festészet egyik legeredetibb csodája Juana Borrero. 1887-ben, tízévesen érett verseket írt, tizenévesen kortársai által is megcsodált képeket festett. Romantikus barátságba került a 19. század második felének nagy kubai költőjével, Julián dél Casallal, José Marti pedig iro­dal­mi estet tartott tiszteletére. Köl­tészete érzéki szenve­délytől fűtött, modernista, impresszionista ele­meket tartalmazó líra. Tizenkilenc évesen halt meg 1896-ban.

JUANA BORRERO

Élethimnusz

A dúslevelű erdő titkos mélyén,
Ott a szerelem győztes birodalma:
Emésztő tüzet gyújt bűvös hatalma
A kis pillében, a szegfű bibéjén!

A méh vad mohósággal enyhít éhén
A pihegő liliomra tapadva,
Szellő a rózsa szűz kelyhének adja
A hímport, a vágy enyhültét remélvén.

Halljátok e morajt? Neszez az erdő,
S a hangok miriádja zengve árad,
Mikor az új nap fényessége eljő.

Hevétől lángra gyűlt a szép Natúra,
S most édes hangja csendül nászdalának:
Jegyeseként tekint fényes Nap úrra.

Vorrei morire

Akkor haljak meg, ha a fényes reggel
Ragyogást zúdít az alvó világra,
S a Nap simogató, tüzes sugára
Párnáim közül utoljára kelt fel.

Azt akarom, ha jő utolsó percem,
S szívem a halál jege általjárja,
Erezzem, úgy hull e test a halálba,
Hogy fény árasztja el, mely éget, perzsel.

Akkor meghalni! Mikor a nap áldott
Fénye elűzi a szomorúságot,
S a gyászos éjen ragyogása túlnő,

Mikor szépségtől s élettől ragyogva,
Szemem lezárja, s indít a nagy útra,
Szerelmet dalolva, Természet úrnő!

Utolsó rím

Álmodtam sokszor gyászos éjszakákon,
Bánattól terhes, könnyes éji órán,
Csókjáról a tilalmas szerelemnek
E csók nem szomjú, nem tüzes, nem sóvár.

Nem akarok gyönyörtől elalélni,
Nem kell ziháló, perzselő, mohó vágy,
Undorítanak az érzéki ajkak,
Beszennyezne a vadul csókoló száj.

Ó, én szerelmem! Kit tilos szeretnem!
Jegyesem, kinek tekintete oly lágy,
Ha egyszer csókoddal illeted ajkam,
Ne legyen az szomjú, tüzes, se sóvár.

Mint megálmodtam gyászos éjszakákon,
Bánattól terhes, könnyes, éji órán,
Ajkam a rásütött csillagról tudja,
Lelkem a nárdus illatról: te voltál.

                     DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI

KOSZORÚ

Száz éve, 1897. szeptember 20-án született a székely­földi Farkaslakán (Lupeni) Tamási Áron, az erdélyi ma­gyar iro­da­lom büsz­ke­sé­ge, e szá­za­di pró­zánk egyik mestere.

TAMÁSI ÁRON

Szép Domokos Anna

Négy kerek esztendőt, négy szörnyű esztendőt folyvást egyet omlék a világnak vére. A negyedik végén, őszre menendőben, lefeküvék patyolat ágyába szép Domokos Anna. Alig imádkozott, szépen elaluvék. Akkor elejébe tiszta álom jőve s abban az álomban egy fekete madár. S az a nagy fekte madár felszállott a házra, annak jobb szárnyára.

– Honnét jössz, te nagy fekete madár?

– Idegen országból, szép Domokos Anna.

– S onnét mi hírt hoztál, nagy fekete madár?

– Onnét biza országodnak halálát s a katonalegények megszabadulását.

– Jaj, nem bánom országom halálát, csak a szeretőmet mondd meg, nem láttad-é, nagy fekete madár?

Megrázza a tollát az éjjeli madár, s Domokos Annának ő csak ennyit mondott: – Nézd meg a színűmet, szép Domokos Anna.

– Megnéztem, megláttam, szép fekete madár.

Akkor felrepüle, s emígy éneköle: – Tiszta fehér voltam, mikor a sok legényt embert ölni vittem, de fekete lettem a világ nagy gyászától…

Szép Domokos Anna ilyen álmot látott. Alom után, fényes reggel, kútra indult vizet meríteni. Hét teli kártyával Vizet merített is, belé is öntötte virágos nagy kádba. Levette ruháját szép Domokos Anna, s megmosta dalolva rózsaszín arcáját. Megmosta utána kétgyümölcsös mellét, s meg végetes-végig szép patyolat testét.

– Hova készülsz, édes lányom?

– Örömre készülök, kedves édesanyám.

– Miféle örömre, egyetlen lányom?

– Jőnek a legények a nagy háborúból, s közöttök kell legyen az én szeretőm is. Szépen páváskodott, s fejér gyolcsinget vett. Derekára piros szoknyát, két lábára gyenge csizmát. Arcájára Napnak ragyogását s szíve köré Holdnak a szerelmit. S hosszú szőke haját pántlikába fonta, s vállára ereszté.

– Hova indulsz, édes lányom?

– Megyek a faluvégére, szeretőmet várni.

– Ne menj, lányom, várd meg itthon.

– Biza elmegyek én.

El is ment a faluvégére szép Domokos Anna. Ott várta a legényt déli harangszóig, s déli harangszókor onnét hazajőve. Megsétálta magát virágos kertjében, s leszakasztott három édes szálat. Hajának szálával azt ő egybekötte, s elindula ismét a faluvégére.

Ott várta a legényt esti harangszóig, s esti harangszókor onnét hazajőve.

– Hol van a szeretőd, kedves szép leányom?

– Baja esett, édesanyám, nem jöhetett mára.

Lefeküdt ágyába szép Domokos Anna. De hasztalan tette, mert a forró párnán szerelem gyötörte, álom elkerülte. Éjfél idejéig feküdt jobb oldalán, éjfél idején túl feküdt bal oldalán.

– Hová lettél, te fekete madár?

Hajnal hasadtakor felkelt az ágyából szép Domokos Anna.

– Jaj, az a háború bár ne is lett volna!

Más színű szoknyát vett, s a haját befonta másik pántlikába. Arcájára vette Holdnak vágyódását, s szíve közepébe a harangok esdeklő hívását.

– Hova indulsz, édes lányom?

– Megyek a faluvégére, szeretőmet várni.

– Nem menj, lányom, várd meg itthon.

– Biza elmegyek én.

El is ment aznap szép Domokos Anna. Ott várta a legényt déli harangszóig, s déli harangszókor onnét hazajőve. Megsétálta magát virágos kertjében, s három virágszálat tegnapi csokrához odakötött.

S csak elindult ismét a faluvégére. Ott várta kedvesét esti harangszóig, s esti harangszókor onnét hazajőve.

– Hol van a szeretőd, kedves szép leányom?

– Baja esett, édesanyám, mára sem jöhetett.

Lefeküdt ágyába szép Domokos Anna. De hiába feküdt az ágyába megint, mert a nagy szerelem még jobban gyötörte, s a jóltévő álom még jobban kerülte.

– Két óra hosszáig feküdt jobb oldalán, két óra hosszáig feküdt bal oldalán.

Így kínozta magát éjfél idejéig.

És akkor felkele szép Domokos Anna. Lámpát nem is gyújtott, édes szülőanyja nehogy észrevegye. Fáradt derekára fekete szoknyát vett, s a Hold világánál feketébe fonta hosszú szőke haját.

Két arca dombjára hullócsillagot tett, a szívébe pedig síró Szűzmárját tett.

Csendben elindula, ajtóig eljuta. De akkor az ajtó sírással nyikordult, s édes szülőanyja erre felriadott.

– Hová szököl éjjel, felnevelt leányom?

– Megyek harmatot gyűjteni, mosdóvizembe hinteni.

– Ne menj, te szótitkoló leány.

– Szívem így rendelte, jaj, én elmegyek.

Megindula szép Domokos Anna, s ki is lépett feketében az anyai házból. Udvaron megállóit, kezét összefogta, s felnézett a házra, annak jobb szárnyára.

– Hova lettél, te fekete madár?

Akkor béfordula virágos kertjébe, annak sok virágját mind leszakasztotta, s meleg szép ölében mind fel is halmozta. Gyenge holdvilágon ismét elindula, s egy példakísértet elejébe állott.

– Hová mész, te gyönyörű szép leány?

– Megyek a faluvégére, szeretőmet várni.

– Ne menj oda, boldogtalan, gyere háljunk együtt.

– Távozzál, kísértet, én megyek utamra.

Virágai közé elrejtette piruló arcáját szép Domokos Anna, s megint elindula. Gyenge csizmáival csak kétszer koppintott, s a példa kísértet akkor ismét elejébe állott.

– Fogadj szót te nekem, gyönyörű szép leány.

– Távozzál, kísértet, megöletlek az én szeretőmmel.

– Avval meg nem öletsz, mert az jó helyen van.

Megvillant a szeme Domokos Annának.

– Ki vagy, te kísértet?

– Nagy vitéz vagyok én, mert a háborúnak angyala vagyok én.

– Verjen meg az Isten!

Így szólott nagy bátran szép Domokos Anna, s avval tovább vitte szerelem zászlaját s azt a faluvégén lobogtatni kezdé.

– Gyere már, gyere már, egyetlen szeretőm. Ha immár megöldted haza ellenségit, öld meg azokat is, akik reám törnek. Öld meg az én nappali hóhérim, szívem mocskolóit, éjjeli rontóit. Gyere sebes menést, leányságom napja, hadd ragyogjunk ketten falu bosszújára.

Közben sétálgatott egyik útszéliről másik útszélire. A szép virágokat ölében rengette, hánykolódó szívét emígy melengette.

– Istenem, Istenem, hozd haza hajnalra az én kedvesemet.

A hajnal piroslék, s szép Domokos Anna keletre fordula.

– Istenem, Istenem hozd haza Napoddal az én szeretőmet.

A nap is feljőve, de az ő kedvese haza mégsem jőve.

Hanem édesanyja tejet hozott neki, s szépen így kérelte: – Gyere haza, kedves lányom, néznek az emberek.

– Nem megyek én, édesanyám, csak a szeretőmmel.

– Akkor idd meg ezt az édes tejet.

– Nem kell anyám, szerelmes testömnek.

S az ő édesanyja déli harangszókor ismét híni kezdé: – Gyere haza, kedves lányom, rágnak az emberek.

– Nem megyek én, édesanyám, csak a kedvesemmel.

– Akkor edd meg ezt a délebédet.

– Nem kell, anyám, szerelmes testömnek.

S az ő édesanyja esti harangszókor ráncigálni kezdé: – Gyere haza, szégyentelen, elpusztítnak szájokkal a népek!

– Nem megyek én, édesanyám, csak a kedvesemmel.

– Akkor falj valamit, Isten megfizeti!

– Nem kell, anyám, semmi étel a világon szerelmes testömnek!

A Nap elbúcsúzott a földi világtól, anyja is el az ő leányától.

– Az én karommal többet nem nevellek, anyai szívemből ezennel kivetlek. Testűdet ne lássam, hírödet ne halljam.

Ahogy hallá szomorú szép leány omlani az átkot, virágai közé béejtette fejét, s keserves sírással így zokogott ottan: – Jaj Istenem, anyámból kifogytam!

Sétáló két lába akkor elgyengüle, könnyező két szeme homályba mernie. Sáncmartja szólítá, oda le is romlott, s a nagy sötétségben folyton csak sírdogált.

– Jaj, búlátott szívem, jaj, fijatalságom! Jaj, ölbeli virágjaim, jaj, jövendő napjaim! Jaj, egész életem, minden reménységem!

Sötét égnek alján a szomorú nagy Hold elébukdácsola, onnét jött a hegyek tetején Domokos Annához, és őt a kedves helyett ekképp vigasztalá: – Ne sírj te hiába, szép Domokos Anna. Másnak is béborult az ő víg élete, másnak is elveszett az ő szeretője.

– De nekem csak egy volt, egyetlen életem! De nekem csak egy volt, egyetlen kedvesem.

Akkor a gyenge Hold szépen ráborula.

– Alugyál, alugyál, szép Domokos Anna.

Emígy forgolódott éjféli időig. Akkor valahonnét egy fekete gyásztó odaereszkedett, s azon a nagy gyásztón a fekete madár neki megjelenék.

– Állj meg, állj meg, nagy fekete madár, nekem mért hazudtál?

– Szép Domokos Anna, neked nem hazudtam, hanem a szívedet gyászba borítani biza nem akartam.

– Életem elhagyott, anyám megtagadott, ne sajnálj te engem!

– Vess számot magaddal, szép Domokos Anna.

– Elkárhoztam immár ebben az életben, s vessenek, nem bánom, pokolnagy tüzire: hol van a szeretőm??

A fekete madár akkor vallomást tett Domokos Annának: – Nyugszik a szeretőd idegen országban, idegen országnak sírhomp templomában.

Szép Domokos Anna égre felkiáltott: – Bár összeomlanák széles ez a világ!

A fekete gyásztó nagy hullámot vetett, s felette a mennyég dördülve meghasadt. Domokos Annának ölbeli virága fekete színt váltott, s megszakadó szíve nagy átkot kiáltott:

– Halljad, Isten, halljad utolsó szavamot s utolsó szavamban minden fájdalmamot. Halljad füleiddel szívemnek sírását, szerelmes véremnek háborgó zúgását. Verd meg örök haláloddal, akik háborút indítnak, verd meg pokol kínjaival, akik népeket zúdítnak. Verd meg az eszüket, akik a háborút földre kitalálták, verd meg a szívüket, kik a szeretőket egymástól megfosztják.

A fekete madár lebegtette szárnyát.

– Szórjad átkaidat, szép Domokos Anna!

A háborgó leány mind az ő virágit a tóba vetette.

– Nagy égi csillagok, ágyúknak csövibe mind beléhulljatok! Kis égi csillagok, puskáknak csövibe mind belé­hulljatok!

Így szólt az útszélin szép Domokos Anna, s virágai után a gyászos halálban maga is elmerült.

Akkor hozzáment a fekete madár, hátára felvette, az égbe felvitte.

Ottan az Istennek szép Domokos Anna elejébe álla, s így szólott hozzája:

– Ügyé, te csináltad a vészes háborút, felséges Úristen?

– Én azt nem csináltam, hanem azt csinálták pokol angyalai.

Oda is leszállód szép Domokos Anna.

– Pokoli angyalok, gyászos nagy háborút miért csináltatok?

– Mi azt nem csináltuk, hanem azt csinálták földnek fajzatai.

Akkor kiállott ő minden éjszakára a Holdnak képibe, s onnét le a földre imígy kiáltoza:

– Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!

S nappalra kiállott a Napnak képibe, s onnét le a földre imígy kiáltozott:

– Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!

1939

AUTHOR

TITLE

SUBTITLE

AUTHOR

TITLE

SUBTITLE

SIGN

x. PART

Description

Player: Text

x. PART

Description

IRODALOM

Literature

JEGYZETEK

¹ Footnote [vissza]