ABLAK

BARANYI FERENC

Angol költők

Az ember úgy hinné, hogy egy hidegvérű brit férfiú inkább csak közli, mintsem meg­vallja szerelmét. Tárgyszerűen, röviden. Egytagú szavakból álló kurta mon­da­tok­ban. Nálunk még ez a fajta tényközlő szerelmi vallomás is legalább kétszer annyi ideig tartana. Az angol főnevek, igék magyar megfelelői ugyanis rendszerint többtagúak. Sokkal testesebbek. Ezért aztán nagy bajban van az, aki formatartó szigorral akar angol verseket magyarra fordítani.

Vállaltam a veszélyt. Az egyik kiadó Byron, Keats, Rossetti és Wilde költeményeinek a tolmácsolására kért fel – s én boldogan tettem eleget a kérésnek. Byron és Keats versét már kamaszkoromban lefordítottam, izgalmas volt „meg nem történtté tenni” a dolgot, s kipucolt emlékezettel újra nekilendülni a feladatnak. Rossetti költeményének eredetijével most találkoztam először.

Hadd adjak egy kis előleget olvasóinknak az ősszel megjelenő antológiából!

GEORGE GORDON LORD BYRON

A waterloo-i csata előestéje

Részlet a Childe Haroldból

Vidámság zengte be az éjszakát –
szépség s nemesség éjét. Mulatott
a belgák székhelyén az ifjúság:
hős férfiak közt bájos angyalok.
Mindenki szíve lángra gyúlt legott,
s minden szempár szerelemről beszélt,
a zene mámorítón harsogott –
lakodalomban vígad így a nép.
De csitt! Baljósán megkondul a messzeség.

Hallottad-e? – Nem én. – Szél volt, ne félj,
vagy kocsi zörgött utcaköveken,
táncolj! Boldog s határtalan az éj,
gyönyör s ifjúság nem szunnyad sosem –
az órát űzi fergetegesen.
De hallga! Új dörej hasít leget,
s mintha visszhangja kelne, hirtelen
vésztjóslóbban szól s egyre közelebb.
Fegyverre, fel! Hisz ez csak ágyúszó lehet!

A bálterem ablakában borong
Braunschweig zord hercege, kit legelébb
ért el az ünnepségen az a hang,
mellyel jövendölőn üzent a vég,
s bár mosolyogták érzékeny fülét:
ő bizton tudta, mit jelent e zaj,
csak vér olthatja bosszúja tüzét
apjáért, kit már szemfedő takar –
a harctérre rohant, el is esett hamar.

Mindenki lót-fut már s fegyverre kap,
a búcsú könnye ég a szemeken,
fakóra vált egy pillanat alatt
minden bóktól-kigyúlt arcocska benn,
olyan nehéz elválni hirtelen!
Lehet: az élet szívükből kifoly,
ajkukon sóhaj többé nem terem,
s szemeznek-é vajon valamikor?
Varázsos éj után a reggel oly komor!

S nyeregbe pattannak a férfiak,
hömpölyögnek a lovak, csapatok,
a zörgő szekerek – s egy perc alatt
szabályosan felsorakoznak ott.
S a hang a távolban csak zúg, morog,
emitt ébresztő harci dob pereg,
hogy talpra szökjön, ki elszunnyadod.
Fakóra rémül a civil tömeg:
Jön az ellenség! Jön! Bármikor itt lehet!

S a cameroni riadó rivall,
Albyn hegyei közül Lochiel
üzen a pirboch hangján, zeng a dal,
melyet a szászok sem feledtek el –
vad, sürgető hang! Sípba úgy lehel
a hegyvidéken levegőt a skót,
ahogy eláraszt emlékeivel
a hősi múlt most minden hegylakót –
Evan s Donald híre a legbátoritóbb.

Már az Ardenneken vonulnak át
s az erdő harmatcseppet könnyezik,
sírnak értük szív nélkül is a fák,
hisz a harcból nem tér meg mindegyik,
testüket – mire beesteledik –
földbe tapossák, mint ők a füvet,
mely egyelőre alattuk virít,
de fölöttük zöldell ki majd, hideg
hant fojtja vakmerő, tüzes reményüket.

Délben még heccelődtek, este a
bálban szédítették a szépeket,
éjfélkor felharsant a kürt szava,
a reggel riadóra érkezett –
s nappal hadrendben állt már a sereg.
Viharfelhő jelent meg odafenn,
mely sűrű porral mindent belepett,
porukra is rápergett csöndesen.
Lovas, ló, ellenség, barát együtt pihen.

JOHN KEATS

Mikor elcsüggeszt…

Mikor elcsüggeszt, hogy meghalhatok,
s nem gyűjti majd be termését agyam,
s nem őrzöm meg – mint csűrök ért magot –
feltornyozott könyvhalmokban magam;
s mikor eszembe villan, hogy a sors
varázskeze már nem soká segít
lefesteni nekem a csillagos
mennybolt regényes, nagy jelképeit;
s mikor felrémlik, hogy többé talán
nem látlak már, te illanó csoda,
s bűverejét nem sugározza rám
egy mondhatatlan érzés – akkor
    a világ partján megállók, s figyelem,
    mint süllyed el a hírnév, szerelem.

DANTE GABRIEL ROSSETTI

Fényvillanás

Az élet háza című ciklusból

Már jártam itt, igen!
       Mikor is volt? Ki tudja már!
Ott künn a fű nem idegen,
       s az illatár
a sóhajtás, a part sok fénye sem.

Enyém voltál. Igen.
       Vajon mikor is lehetett?
Egy fecske röppent odafenn,
       fordult fejed,
fátylad lehullt – de rég volt, Istenem!

Így volt? S így lesz? Igen?
       Legyőzve évek távolát
visszatalál a szerelem
       a gyászon át?
Jön még nap s éj, amely gyönyört terem?

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

KÉPZŐMŰVÉSZET

ARADI NÓRA

Hetvenöt

Sós László köszöntése

Hetvenöt egyéni kiállítása volt eddig a hetvenöt éves Sós László grafikusművésznek, pontosabban: Sós László és Kemény Éva So-Ky emblémával jegyzett alkotásainak. A művészpár munkássága annyira szétválaszthatatlan, hogy még Sós László köszöntése alkalmából sem lehet a teljesítményről egyes számban szólni.

Az alkalmazott grafika gyűjtőnévvel jellemzett alkotómunka minden területét, műfaját felölelte: a negyvenes évek végétől árukiállítások installációja és azok grafikai munkái Európa-szerte és azon túl; hazai és nemzetközi vásári pavilonok, emblémák, csomagolástervek, kiállítási- és árukatalógusok. Az ötvenes évek második felétől lettek egyre fontosabbak a plakátok – plakáttal szerepeltek minden számottevő hazai és külföldi kiállításon. A Munkácsy- és SZOT-díjas, Érdemes Művész So-Ky páros tíz nemzetközi díjat is kapott. Az 1993-ban, japánok által készített ún. toplistán, a világ száz legjobb grafikusa között tartották őket számon.

Plakátjaik huszonhárom közgyűjteményben találhatók, többek között itthon a Magyar Nemzeti Galériában, a Legújabbkori Történeti (volt Munkás­mozgalmi Múzeumban), a Magyar Színházi Intézetben, külföldön az oswiecimi (Auschwitz), brnói, coloradói, majda­neki, monsi gyűjteményekben, a New York-i Museum of Modern Ariban, a berlini National­galerie, a tojomai Museum of Modern Art, a wilanowi Poster Museum tulajdonában. Egyéni kiállításaik bejárták a világot Kanadától Oroszországig, Finnországtól Izraelig, Német­országtól Észtországig.

1996-ban a Magyar Nemzeti Galériában közel háromszáz plakátot mutattak be; akár az eddigi életmű összefoglalásának is tekinthető. A legtöbb alkotás ugyan 1996-ban készült, de négy tucatnyi munka az előzményeket idézi és variálja. Az évtizedeken át végigvonuló, meghatározó sajátosság a vitathatatlan társadalmi elkötelezettség. S a választott mondandók hirdetése mindig élt a technikai újítások lehetőségével, és figyelt a hirdetési divat kihívásaira is. 1972-es, Magyar Nemzeti Galériabeli kiállításukról szóló egyik kritika címe: „A politika eleganciájáról”. Találóan jellemezte a műfaj So-Ky-féle értelmezését, és formakeresésük későbbi törekvéseit is.

A politikai ünnepek vagy események hirdetését bonyolultabb tartalmú, áttételesebb témák követték, de mindig ki tudták választani a legközvetlenebbül ható, könnyen és gyorsan érthető megoldást. így tiltakoztak a nukleáris háború és a fegyverkezés ellen, majd egyre nagyobb tematikai-technikai változatossággal emeltek szót az emberi lét, a környezet védelmében. Ez a mondandó lett az összefogó kerete az 1996-os nagyszabású kiállításnak is.

A hangvétel szelíd vagy harsány, lírai vagy nagyon is drámai. A témakör az erdő, a növényzet szépségének féltése, a környezetszennyezés iszonyata, a fenyegető éhhalál, a veszélyeztetett víz és levegő, mindannak védelme, ami az életnek értelmet ad és azt szebbé teszi, beleértve az ember alkotta értékeket, szobrot, festményt, épületet is.

A néző a jelenkori történelem drámáját élhette át a kiállítás pazar technikával megoldott, szuggesztív plakátjai előtt, amelyek vizuálisan bizonyítják, hogy a természet elleni erőszak elválaszthatatlan az embernek ember elleni erőszakától, a rasszizmustól és a gyermekjogok hiányától, s hogy a környezetszennyezést a kulturális szennyeződés is tetézi. Mindez nem „elbeszélve” vagy szöveggel demonstrálva, hanem a plakátműfajra jellemző, azonnal felfogható és élményt adó képi ötletekben, gyors asszociációkeltésben nyilvánul meg. A sokkhatások tömegéből harsan fel a kiáltás, amely akár a mottója is lehet az eddigi pályának: „Adj esélyt a jövőnek!”

A ma már világszerte ismert plakátok a mindennapok gondjait sűrítik. Csont-bőr soványságú afrikai gyerekek ellenpólusa az építőkockával játszó gyerek egészséges bája. Lebegnek a segítséget kérő kezek, s a stopperóra a vészesen fogyó időre int. Hullák, koponya­hegyek maradnak a földön, és savas eső marja a szoborkincseket. Pusztul a föld­felszín, terjed a sivatag, szennyeződik a tenger. A túlnépesedő bolygón fogy az ivóvíz, fogy az élelem. A kérdés: mi lesz 2000-ben, mi lesz azután?

Akárcsak So-Ky legtöbb plakátja, ezek a munkák is tervek, vagyis kész, nagyméretű alkotások, amelyek azonban nem kerülnek utcára, nem lesznek belőlük nyomtatott fal­raga­szok. Ezért is annyira fontosak a kiállítások. Végső soron az utcai ideiglenes nyilvánosság és a kiállítási átmeneti nyilvánosság, ha nem is azonos jellegű, de láttatni engedi a munkákat, érvényre juttatja sokkoló hatásukat. S az elkötelezettség a béke mellett, a kiállás és kiáltás a jövő életminőségének a védelmében ugyanabból az embert, egyént féltő szemléletből fakad, amely a So-Ky grafikát kezdettől fogva áthatotta, s a háromnegyed századot megélt Sós Lászlót a választott úthoz, magatartáshoz köti. Abban is, ahogyan szervező munkájával, számlálhatatlan kiállításrendezésével segíti képzőművész társainak megismertetését, a képi kultúra terjesztését.

Ritkán mondható el ilyen évforduló alkalmából: az 1996-os kiállítás szellemes felépítése, a munkák fantázia- és ötletgazdagsága azt bizonyítja, hogy a pálya emelkedőben van, a So-Ky grafika még tartogat meglepetést. A folytatáshoz csak jó egészséget kívánhatunk – témában, sajnos, nincs hiány.

Az egyik plakát alján középkorú, szemüveges férfifej felső része látszik, amint felfelé tekint a feliratra: „Te mit tettél?”

So-Ky már válaszolt. De a kérdés mindannyiunkhoz szól.

FOTÓMŰVÉSZET

SZARKA KLÁRA

A progresszió szellemében

Tabák Lajos kiállítása ^*

Nemrég olvastam a pozsonyi szerkesztésű, de egész Közép- és Kelet-Európára kitekintő Imago című fotóművészeti folyóiratban egyik művészettörténészünk gondolatait a progresszívnek nevezett, kortárs magyar fotográfia gyökereiről. Szerinte az 1945 utáni magyar fotó progresszív törekvései csak a kassáki művészeti örökségre számíthattak, s a haladó örökség letéteményeseinek felsorolásában néven is említi mostani kiállításunk szerzőjét, Tabák Lajost. Hogy mi számíthat haladó örökségnek a háború előtti fotográfiából, arról aligha lehet döntést hozni egy efféle kurta kinyilatkoztatással; azon is elvitatkozhatnánk hosszasan, mi számít valóban progresszívnak a mai magyar fény­kép­művészet­ben; egy azonban biztos: Tabák Lajos csakugyan a progresszív magyar fotó képviselője volt egész működése során. Kevés nagyobb öröm érhet egy művészt annál, hogy alkotásaival utat mutat a jövő újat akaró generációinak.

És tényleg, ha egy pillantást vetünk századunk magyar szellemi életére, oly kevés igazán progresszívet, újat hozó alkotót sorolhatunk fel, és annyi példát arra, ahogyan elbánt velük a kor, amelyben élni voltak kénytelenek. Említsük Adyt, aki gyűlöletvulkánokat hozott működésbe új időknek új dalaival, vagy korszakunk Amerikába menekült zenei géniuszával, Bartókkal példálódzunk? Esetleg József Attila vagy az éhen­halt Derkovits alakját idézzük meg, a náci barbárok kezétől földre hulló Radnótié mellett? De el­sorol­hatnánk a merészebben gondolkodóknak azt a hosszú-hosszú listáját is, amelyre a jobb megoldás híján az elvándorlást választók nevei kerülhetnének fel, akik a mezei jogászok bomírt, nacionalista szólamokat pufogtató, keresztény-konzervatív Magyar­országáról elmenni kényszerültek. Ha közülük csak a fényképészek neveit olvasnám fel, azzal is próbára tenném a türelmüket.

Nincs azon mit csodálkozni, hogy az akkori hatalomnak nem kellett a merész szemlélet, az új forma, amely keretet adott az új gondolatnak. Nem kellett Ady nyugatos hangja, Bartók igazi népdala – és nem kellettek Tabák Lajos fotói sem. Az egykori szolnoki rendőr­kapitány jobb esztétának bizonyult a maiaknál is. Amikor megírta a jelentését a Kassák-féle Munka fotókör betiltott kiállításáról, értően elemezte azt a hatalomra veszélyt jelentő művészetet, amelyik a társadalmi progresszió, a kérlelhetetlen kritika szemszögéből láttatta a fennállót, és természetes vizuális nyelvezete a haladó avantgárd volt. Ugyanezt mondta Kassák is: a társadalmi haladás ügyében csak a jó és korszerű fotóval lehet igazán hatékonyan megszólalni, a művészet világának merész felforgatására a nagyvilág felforgatásának szükséglete adott súlyos indokot. Ebben az országban a művészi progressziót, amelyik Ady, Bartók, Kassák és a szoció­fotó­mozgalom magaslatain soha nem az eszközökkel való tűzijáték látszatdurrogása volt, üldözte, mellőzte, elhazudta és hazudja többféle hatalom is.

Tabák Lajos e mostani tárlatán az ismert klasszikus képek mellett kevésbé ismertekkel is találkozhatunk. Pufók, derűs óvodását az új tárgyias szerkesztés teszi valóban derűssé, és nem hazugul szentimentálissá. A munka világa pedig a felszabadulás után Tabák képein is felszabadult, gondolkodni kezdő emberek alkotó erőfeszítésévé lesz, de megmarad a szép geometrikus formák, az anyagok és textúrák esztétikuma meg­jelení­tő­jének is. A merész kivágások és a nem szokványos nézőpontok, az avantgárd eszköztár, ha kellett, a politikai harcot szolgálták, ha lehetett, a szeretett és mindig megújuló arcú tiszai táj lüktető ritmusainak, izgalmas formáinak igazságát tették nyilvánvalóvá.

E progresszió szellemében ajánlom értő figyelmükbe a mindig változó és mégis állandó Tabák Lajos régebbi és újabb munkáit.

^* Elhangzott a budapesti Kossuth Klubban, a kiállítás megnyitásakor 1997. május 29-én. [vissza]

MÉRLEG

SZEPES ERIKA

Hiányoznak

Gelléri Andor Endre születésének 90., József Attila halálának 60. évfordulójára

Gelléri Andor Endre nem tartozik a divatos írók közé. Nem divatos, mert nem divatos ma az a világnézet sem, amely írásait átfűti. És nemcsak hogy nem divatos ez a világnézet, de tartalmát még a hivatalos irodalomkritika sem definiálja pontosan. A „spenót” néven közismert, kanonizált kézikönyv (A magyar irodalom története, 6. köt., 765. old.) szerint: „Az elnyomott és kétszeresen fenyegetett, de nem osztályöntudatos lét határozza meg tudatát és hőseit, akik éppen ezért csak az irreális lázongásig, a természet békéjébe menekülésig, a narkotikumok hajszolásáig jutnak el, ő maga pedig a szánalomkeltésig, az adott világtól való idegenkedésig és végeredményben a terméketlen csodavárásig.” Haladjunk végig az irodalomtörténeti biblia kinyilatkoztatásának bizonyítatlan állításain, és próbáljunk igazabb képet adni az íróról. „Elnyomott és kétszeresen fenyegetett”: valóban a kis­polgári és a proletár­lét határán élő családból származott, környezete a munkásság – ez az egyszeri fenyegetettség, de: egy közösséghez való vállalt tartozás is egyben. A lét meg­határozott­ságnak ez az egyik pozitív oldala. Zsidó családban született, hívő édesanyja bibliai mesékkel nevelte, a Biblia mitikus hőseit állította példaképül elébe. Ez a második fenye­ge­tettség: a zsidó lét. Ám ennek hozadéka a biblikus elbeszélői hangvétel és az etikai tisztesség. Az első fenyegetettség okán József Attila mellé szokás állítani, a második miatt Radnóti Miklós mellé.

Mennyire igazak ezek a párhuzamok? Csak a hasonló dolgok különböznek és csak a különböző dolgok hasonlítanak – mondja zseniális Bartók-tanulmány­vázlatában József Attila. És ez áll Gelléri mindkét hasonlatpárjára: a proletár­élet apró zsánerképeit festi meg, amelyek persze negatív idillek, ál-idillek, melyek mögött végig ott bujkál valami fenyegetés, a vihar közeledésének jelzése. Gondoljunk csak a Villám és esti tűz című, precíz tömör­ségével brilliánsan tiszta novellájára, amelyben a rohammunkára kényszerített cipészeknek jutalmul fő az esti halleves: a hajszolt munka mint fenyegetettség feloldódik – egy időre – az idillikus vacsoraillatban, mígnem egy villám belecsap a Totyogó kondérba, és szétrepíti a benne­fővő halakat. „S a mesterné orra előtt elszállt egy lenyakazott ponty rubintos feje, míg a tűzhely lángja fehér és olvasztó hőségű lett. A felfüggesztett petróleumlámpák maguktól kigyulladtak, és sisteregve lobogni kezdtek. Nikodém kezében meggyszínűre változott a szegelő­kalapács, s úgy orron vágta őt az égi szikra, hogy egészen kormos lett. Amikor a füst elment, a gyulladt holmikról is lecsapták a lángokat, még a falfehér mesterné is nevetni kezdett. Mert mindenfelé koromsötét lett, és pernye röpült, s benne halcafat, magányos halszem és széthasadó halfarok csillogott ablakra, ajtóra és falakra tapadva. Maga a lábas úgy elolvadt, akár a gyertya: hasonlított valami ló- vagy szamárfejre.” A látvány félelmetes, gyönyörű és groteszk egyidejűleg, az idillből káosz lesz – de még nem katasztrófa. Egy otromba röhejjel helyre is áll a rend – ideiglenesen: „Aztán újra felgyűlt a kályhatűz; mintha vörös függöny borítaná be a falat. És az esti homály belépett lassan a szobába. – Mi lesz ebből a villámból? – kérdezte valaki. – Cápa lesz – felelte röhögve a másik.” Ideiglenes a rend – mondtam –, mert a novella egy szűkszavú, de annál véresebb csattanóval zárul: „S másnap kitört a háború.”

Már ebből az apró műből is kitetszik: a mesteri szerkesztés mögött kristály­tiszta világnézet húzódik. Ahol kényszermunka van, ott szegénység és kiszolgáltatottság van, ott elkerülhetetlen a nagyobb, a külső, az igazi tragédia. Ezt a novellista az idill ellen­idillbe fordításával, ezután ideiglenes látszatidillel, majd egy látszólag külső, de a leglényegében á legbelső esemény bekövetkeztével építi fel. Nem mondja ki a közgazdasági és filozófiai tételt, csak ábrázolja, minden elvont tudománynál érzékletesebben. Ebben különbözik az osztálysorsban mellé állított, fogalmian gondolkodó, néha még téziseket is versbe foglaló József Attilától – de hogy mégis mily sok köztük a hasonlóság, azt a költő jólismert verse, a Végül is bizonyíthatja. A költő saját élete felől indul el, és elérkezik saját bajától a világ bajáig: „Kétnaponként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem. / Éreztem, forgó, gyulladásos / gyomor a világ is, és nyálkás, / gyomorbeteg szerelmünk, elménk” –, majd mindezekből következik a világot érintő csapás: „s a háború csak véres hányás”. A rokonság eddig világos. A költő azonban tovább lép: „Rongy ceruzámat inkább leteszem, / s köszörülöm a kasza élit, / mert földünkön az idő érik, / zajtalanul és félelmesen.” A rokonság az utolsó két verssor és a „S másnap kitört a háború” között van, a különbség a költő vállalt, aktív szerepe és a novellista tényfeltáró attitűdje között.

S ezt a rokonságot-különbséget végig érezhetjük kettejük életművében. Ahol Gellérinél meghal valaki tüdőbajban, s a végveszélyben varázslóhoz fohászkodik, ott József Attila így szól: „törékeny termetét a tőke / megtörte, mindig keskenyebb lett – / gondoljátok meg, proletárok Gelléri önmaga pontosan érzékelte ezt a különbséget, így fogalmazza meg Beszélgetés című (az Ezredvég idei, 4. számában közölt) írásában: József Attila filozófiai magyarázat közben, mutatóujját feltartva oktatta őt a marxizmus téziseire, amire Gelléri így válaszol: „A mutatóujj kérlel­hetet­lenül és szigorúan mégiscsak előttem maradt. A szívem sohasem látta, de az értelmem soha nem tudta elfelejteni.”

És Gelléri mindig a szívével írt, sokkal inkább, mint észérvekkel. Ami viszont még nem jelenti azt, hogy nem lett volna határozott világnézete és hovatartozás-tudata. Prózaíróként is lírikus alkat volt, emiatt a lírikus gyöngédség miatt rokonítják a másik költővel, Radnótival, akivel osztozott ugyan a közös sorsban és a halálban, de témáik csak a háború fenyegető közeledtével kezdtek hasonlóvá válni. Ahogy Radnóti megírja Dési Huber és García Lorca sorsának kemény bírálatát és a nekik végtisztességet megadó nekrológját, úgy emeli szimbolikus nagyságúvá, minden mártír jelképévé Gelléri azokat az ukrán kivégzetteket, akik személyében elsősorban a dedikációban néven nevezett Sallainak és Fürstnek állít emléket, de végső soron minden ártatlanul kivégzettnek. „Anyám szipogva a konyhaszekrénybe nyúlt, aztán megfordított egy kistányért, majd kivett két gyertyát. Most az égő gyufával megmelegítette a gyertyák talpát, s egyiket a másik után ráragasztotta a tányérra. Aztán meggyújtotta őket: – Az ő szegény életükért – mondotta fennszóval, s úgy állt a két gyertya fölé, védőleg, szemben az atyámmal, mintha két élő lélek volna a láng, amelyet nem enged halálba fújni. Állt, összekulcsolt kézzel, szüntelenül imádkozva, s a meggyújtott gyertyák fénye egyre jobban nőtt.” (Ukránok kivégzése)

Nem passzív humanizmus ez, sem a korábban idézett Radnóti, sem Gelléri részéről, s az sem az, hogy Gellérit humanizmusa mindig az alacsony sorban élők felé vonzza. És lehet ugyan mondani rá, hogy „tündéri realizmussal” írja le szenvedésüket, ahogyan Kosztolányi mondta – sajátságosán ez a különös szóösszetételű jellemzés az egyetlen, amit a félművelt olvasó vagy diák a sznobizmus segítségével Gebédről mondani tud; lehet jellemezni őt „álommal beoltott realizmussal” – ezt Németh László mondta, de ezzel a tündéri jelleggel nem szabad lefokozni a legpontosabb látleletek szerzőjét. Mert miben is mutatkozik meg Gelléri tündérisége? Elsősorban abban, hogy meseszerű – álomszerű eszközökkel látszatidilleket rajzol, amelyeket azután egy ostorcsapással szertefoszlat: a stílus és a leírás tárgya között súlyos és mély diszkrepancia van. Például: „Olyan drága, behízelgő hangú nő volt akkoriban a bemondó, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ez a csilingelő beszédű ki tudja ejteni száján a halálos ítéletet” – mondja a fent már idézett Ukránok kivégzésében. Vagy: a Hűvösvölgyi nászutasokban a szereplők alacsony műveltségű, egyszerű munkásemberek, ezért alacsony stílusban, köznyelvi szinten beszélnek egy olyan természeti környezetben, amelyet Gelléri valóban tündérvilággá tesz, de az emberekhez illő, paraszti tündérvilággá, a mesék tündérországává: „Egyszerű szél fújt. Paraszt­ruhás. Kucsmája alól mezei szag dőlt. Az emberek azt mondták: alkonyodik. A fecskék ilyenkor magasra szálltak, azután eltűntek és visszajöttek csillagokkal a csőrükben. így lett ragyogóvá az est.”

A kortársak – köztük Kosztolányi, Németh László, Osvát Ernő és sokan mások – becsülték azért a részvétért, amit ezek iránt a szegény­emberek iránt érzett. Kosztolányi egyébként is híres volt az elesettek iránt táplált és sokat hangoztatott részvétéért. De Gelléri nem részvétet érzett. Meglepő módon azt mondom: szimpátiát, de nem a mai rokonszenv értelmében, hanem a szó eredeti görög jelentésében: szümpathein ugyanis ezt jelenti: együtt szenvedni, az ebből képzett főnév, a szümpatheia tehát együttszenvedést, együttérzést jelent. Ez lényegesen több és mélyebb, mint a részvét. Ezt is ő maga fogalmazta meg – ismét nem az értelmével, hiszen nem ő állítja fel ezt a tételt –, hanem a szívével, amikor önmagáról és műveiről szólva így ír: „… nagy távolságokban, de mégis novelláról novellára haladva, valami életregény-félét szövögettem, mégiscsak egy egész történetet attól az írótól, aki szegény­ember módjára gyűjti össze vagyonkáját.” Ez a hasonlat mindennél árulkodóbb: Gelléri, ha önmagát hasonlítani akarja valaki­hez-valami­hez, hát szegény­emberhez hasonlítja. Akinek a kedvéért akar írni, hogy használ­hasson neki: „…bízom abban, hogy nemcsak ilyen édes­keserű módon, szappannevek cseréjével, hanem az írás sugallatos fönségével még sikerülni fog egyszer másképp is változtatnom sok, hozzám hű, nékem kedves szegény ember életén.” (Állást szerző novellám) S erre megint rácsendül a József Attila vers: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / tanítani- /”

S a magyar sors? A három említett alkotó egyike sem természetes halállal halt meg. Életük végén a tettvágyat felváltotta a rettegés, a vízió. Életüknek ezekkel a fájdalmas élményeivel zárul életművük.

Mindezek után felteszem a kérdést: miért nem divatos író ma Gelléri? Mert ma nem szokás együttszenvedni a szegényekkel; részvétet – vagy inkább műrészvétet – illik mutatni irányukban a nagy nyilvánosság előtt, de ebben az országban ma szégyen szegénynek lenni. Divatos gazdagnak, vállalkozónak, pénzarisztokratának és techno­kratának lenni. Hiányzik ma Gelléri Andor Endre, hogy valaki együtt szenvedjen a szenvedőkkel, szenvedésüket lázításra szánt pontossággal rögzítse, és kiváltképpen hiányzik József Attila, hogy köszörülje kaszája élit, mert földünkön már megint érik az idő.

MŰHELY

CSALA KÁROLY

Lírai staféta, avagy mit szabad a költőnek

I.

Bizonyára föltűnt már a vers­szeretők­nek – a tudós lábjegyzetszerzőkről nem is beszélve, – hogy József Attila egyik leghatásosabb rímpárja Ady Endrétől való:

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

– erre a ritka „inog-jázminok” szópárra gondolok, amely a Hazám ciklusa első szonettjének első szakaszában oly meghökkentően légies hatással képes elénk állítani a gondtalan természeti gyönyörűséget, hogy aztán a társadalmi borzalom – „a nemzeti nyomor” – annál gorombább hirtelenséggel taglózza le a már-már elandalodó olvasót (…„s háltak az utcán”).

Ady Vörös szekér a tengeren című versében, amely szimbolikus képben állítja olvasója elé a nagy megrázkódtatást ígérő, közeli jövendő dilemmáját (forradalmi megújulást hoz-e – „Új Hajnalnak a pírja, lángja” –, vagy csak egy újabb pusztító háborút – „Vagy vér az, újra vér?”), nem páros, hanem hármas rímsor tagja volt e két szó:

A tenger, ez a sápadt részeg,
Ezüstlávát ivott.
Reszket a Föld. Bús ragyogásban
Várunk valamit s szörnyű lázban.
A pálmás part inog,
Vadkaktuszok összehajolnak,
Sírnak a jázminok.

A hármas rím másként csapódik, más ritmust szolgál és szolgáltat, mint a páros, a költő-utód József Attilát azonban szemlátomást csupán az „inog-jázminok” ritka szépségű össze­csengése nyűgözte le annyira, hogy elkölcsönözze magának.

Mit szólunk ehhez a rímelvételhez? Szabad-e ilyet csinálni? Csak úgy fogni, és a sajátjaként versrendbe állítani?

Mindkét költőnél fölöttébb eredeti hatást kelt ez a rímelés. Ám nem csak úgy magában. A „verskörnyezet” meghatározó, domináns elemeként. Mégpedig két roppant különböző költői forma és lírai világábrázolás szolgálatában. De mind Adynál, mind József Attilánál ez a rímcsattanó adja meg a költői nyomatékát az összes addigiaknak, ez alakítja ki, teszi véglegessé és tökéletessé a versszak nyelvi, formai és egyben tartalmi, hangulati egészét, ezek a szavak adják meg a versformát alakító verskezdet teljességét.

Ezek a rímszavak meghatározzák, uralják ugyan a verskörnyezetüket, ám nekik maguknak a valódi, egyedi, pontos költői tartalmuk teljes mértékben éppen az általuk dominált környezettől függ, tehát attól, amire épp itt, és nem másutt vonatkoznak. Nem hordoz eleve magába zárva semmilyen végleges lírai jelentést e két rímszó, csupán az adott vershelyen – helyeken – telítődik ilyenekkel.

A szavak általában nem hordoznak magukban lírai jelentéseket. Hordozhatnak konkrét jelentést és átvitt értelmet, érzelemkeltő hangulatot, s nemcsak hétköznapi, de irodalmi használatuk folytán, valamint pusztán hangzásbeli vagy akár csupán írásképi hasonlóság okán is kialakulhat a hozzájuk társuló – asszociálható és asszociálandó – rokonsági körük, fölrajzolható holdudvaruk: gondolat- és érzelemtársító mezejük, csakhogy mindez még nem teheti őket „költői szavakká”.

Mert mindez egy igazi versben, igazi költészet darabjában: csak előfeltétel lehet. A művészetnek ugyanis valami új mindig feltétlen velejárója (Majakovszkij mondta ki kereken: „Költői műben kötelező az újdonság”). Mindenekelőtt: a szavak megújítása. Eredeti módon való szerepeltetésük. Egyéni értelemben, egyedi, nem ismétlő és meg­ismétel­hetet­len tartalmi összefüggésben történő megjelentetésük.

No persze, korántsem minden szónak és korántsem mindegyik, bármelyik helyén a versnek. De azokon a vershelyeken mindenképp, ahol eldől, hogy milyen is lesz a vers, hogyan (és e hogyan által: miről) is fog szólni? (A művészet nem egyszerűen azzal hat a közönségére, hogy mond valamit, hanem azzal, ahogyan mondja.) Tehát a domináns vershelyeken.

A rímelő sorvég mindig domináns egy versszövegben (pontosabban mindaddig, amíg a költő – megvan rá az eszköze – valami okból, tudatosan nem gondoskodik róla, hogy „elvegye az élét”; ám ez más lapra tartozik, nem ide).

Ady Endre és József Attila két idézett költeménye nemcsak két különböző lírai világszelet, világábrázolás, hanem mindkettő teljesen önálló, eredeti és semmiképp sem „irodalomfüggő”, tehát nem a mások – elődök, kortársak – létrehozta irodalmi-kulturális előzményekből kötelezően következő verseredmény. Olyannyira eredeti mindkettő, hogy szóba sem jöhet az időben későbbinek, a Hazám-nak a függése az előbbitől. S ezzel el s intézhetjük a kérdést: szabad-e olyan eredeti rím­leleményt, amint amilyen Ady Endre versé­ben az „inog-jázminok”, minden rá­utalás nélkül, „gátlástalanul” elsajátítani?

Ha új környezetében új eredetiséget képes kölcsönözni neki a kölcsönzője, akkor igenis, minden további nélkül átveheti. Ha újat és új módon képes mondani vele. A nagy költő számára az olyan szópárosítás is, amelyet valamelyik utánozhatatlan egyéniségű költőelődje teremtett meg, éppúgy a közösnek, közösen használhatónak vett közkincsnek a része lehet, mint akármely, véletlenül elkapott, anonim utcai szóváltás alkotórészei. A gyérebb tehetség azonban, aki óhatatlanul csak silányabbat tud produkálni a kölcsönzött szóeszközzel, inkább ne nyúljon utána, másutt próbáljon kereskedni!

A jó olvasónak pedig nem árt tudnia, hogy mit olvas. Hogy költője honnan veszi költeménye anyagát. Hogy – példánkban – József Attila Ady Endrére támaszkodik.

II.

A Hazám második verssorában „bársony nesz inog”. József Attilának ez a „bársony” jelzője már két évvel korábban, a Levegőt! című nagy költeményében is a jelzett szó után jó messzire nyaláboló asszociációja föltűnő szokatlan­ságával, eredetiségével tesz mély hatást olvasójára: „A gyepre éppen langy sötétség szállott / mint bársony-permeteg”. Még korábban nyelvileg nem ily szokatlanul, de az adott költői képben vitt szerepét tekintve úgy­szintén nagy­erejű szóújdonságként hat eredeti, tárgyjelölő főnévi mivoltában: „ugatások némán hullanak / nagy bársonyokra…” (Falu). Nézzük az évszámokat az idézetek sorrendjében: 1937, 1935, 1934.

Amikor Radnóti Miklós 1937-ben írott Ez volna hát című versében azt olvashatjuk: „Bársony sötétség nem vigasztal” – akkor szinte lehetetlen nem gondolni arra (s ez bizonyára megint nem újdonság a versszerető magyar olvasóközönségnek, az irodalom­történet tudorairól nem is beszélve), hogy tudatosan idézi jelzőjével a kortársként is előd költő­társat, József Attilát. S ha mégis némi kétségünk maradna afelől, hogy szándékolt költői kölcsönzésről van-e szó csakugyan, az is eloszolhat, hogyha Radnóti-kötetünket az 1943-ban kelt kis remekműnél ütjük föl –

A mécsvirág kinyílik:
A mécsvirág kinyílik
s a hányó láthatárnak
könyörg a napraforgó;
a tücskök már riszálnak,
odvábán dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre írta
egy röppenő pacsirta;
s ott messzebb, kint a réten,
a permeteg sötétben
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.

A „bársony est” önmagában talán még nem adna bizonyítékot, ámde hogy aztán négy sorral lejjebb „permeteg sötétben” következzék Radnótinál – az már semmiképpen sem lehet véletlen a József Attila-i „sötétség […] mint bársony-permeteg” előzménye után.

József Attila költői kamatoztatásra kikölcsönözte magának az „inog-jázminok” rímleleményét Ady Endre kincsestárából.

József Attilától eredményes továbbvitelre átvette a „bársony-permeteg” szóképének stafétabotját Radnóti Miklós.

III.

Radnóti a magyar líra formatörténetének egy egész új, önálló fejezetét nyitotta s írta meg maga azzal, ahogyan a költői leírást mint képalkotási módot minden elődjéhez képest továbbfejlesztette. Nagyszabású költői nyelv- és formaújító munkásságát mindvégig kifinomult művészi tudatossággal leplezte: folyton másokra, mindenféle ókori, középkori meg újkori tanítómesterekre utaló, klasszicista formakészlet használatával. Mintha csak brilliáns követő volna, s nem újító!

Ezt a magatartását – amelynek csakis mélyreható vizsgálata vezethet mélyre, mól azonban puszta említésével kell beérnünk – jól jellemzi Radnóti apró költői afférja az asszonánccal. Tréfás kis összekoccanás ez – de nagyon árulkodó. Sőt: nagyon is jelentékeny a költői lélektan számára. Egy olyan poéta önismereti adaléka, aki sosem akart félni, mégis egész életében félt, ámde minden félelmét képes volt végül legyőzni. Mint némely próféták: mert tudta, hogy igaza van, s képtelen volna igazának árulójává válni. Az élet és halál kérdésében éppúgy, miként az olyan apró ügyben is, amilyen holmi rímtechnikai kérdés.

A Hajnaltól éjfélig című, Istenhegyi jegyzetek alcímet viselő rövid versek ciklusában olvasható az Este lett, majd rá a Bűntudat:

Este lett

Este lett, a vén tető aszú
fájában alszik most a szú.
s a ringató homályban ringó
virágon dongát még a dongó.
Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
szagosat fú felém egy jázminág.

Bűntudat

Ringóra dongó.
Leírtam s nem merek
felnézni most. Csak várok és sunyitok;
kezemre ütnek-é a régi mesterek?

Aligha kíván különösebb kommentárt a Meredek út című, 1938-ban megjelent Radnóti kötetnek ez irónia-villanása. Mármint így magában tekintve. Csakhogy a dongó tovább dong még Radnóti költészetében, s vele – vagy nélküle – az ilyen „törvény­szegő” asszonánc problémája is.

Ugorjunk csak előre – illetve most: vissza – A mécsvirág kinyílik soraihoz-rímeihöz. A „dongó” rímpárja itt kifogá­sol­hatatlan: „könyörg a napraforgó – odvábán dong a dongó”. És körötte is teljes rímek sora: „láthatárnak – Tiszáinak”; majd még hang­úlyosabban egy nagyon tiszta rím (azért hang­súlyosabb, mert ölelkezőről páros­rímre vált vele a vers, tehát lerövidül a hívó­szóra adott rímválasz útja-ideje): „… estében égre írta / egy röppenő pacsirta…”

De aztán valami furcsa dolog történik. Kiderül, hogy tökéletes-tiszta rímeléshez hamar odavezető, rövidített út csak egy csaliút volt. Éppen a fordítottjára kell követ­kez­tetnünk belőle, mint amit első látásra jelenthetne: korántsem a tiszta, csengő-bongó rímek felé halad valójában ez a vers, hanem egészen más irányba! Mert ezután éppenséggel nekilát „elrontani egy kicsit” a rímeit a költő. Mintegy „odaken” két helyhatározós ragrímet: „A réten – sötétben” (az „írta – pacsirta” tündöklése után!), és ami szinte már mindennek a teteje, úgy csinál rím­telen sort, hogy dilemma elé állítja vers­tanász olvasóját: vajon csakugyan rím­telen-e az a sor (volt már rímtelen sor, kettő is, eddig a versben: mindjárt az első, azután meg a hatodik), vagy valami mindentől elrugaszkodott, távoli asszonánc akar netán lenni?! Ez a – klasszikus rímtanilag – istentelen ötlet még azáltal is mintha erősítést nyerne, hogy grammatikai szerkezetére nézve nagyon-nagyon hasonló vágányon halad ez a sor azzal a kettővel, amelyikkel sorvégi rokonságba keverhető volna. Hiszen úgy hangzott föntebb: „könyörg a napraforgó – odvábán dong a dongó”, s most pedig ez következik: „borzong a félreugró…”

Ha ennyiben maradna a dolog, hát nem is érthetné a versértő emberfia. Dehogy marad ennyiben! És bizony az derül ki, hogy e verstani kedély­borzolás – nem véletlen a kései Radnótinál. Abszolúte tudatos formaművészeti fogáshalmaz. Már túl van félelmén a „régi mesterektől”.

Mert olyan rímölelkezés lesz ezekből az előkészületekből, amelyik párját ritkítja a magyar költészetben, s mindenesetre Radnóti Miklós bár aprócska, de nagyszerű s vitathatatlan formai újításainak egyikeként, nevezetesen a magyar asszonánc új útirányát kijelölő verstényként tartandó számon: „fűszál-kószál-ősz jár”.

Ez a hármas asszonánc ebben a Radnóti-versben nagyobb erejűnek bizonyul a legzengzetesebb tiszta rímpárnál. Szebben szól, mint előtte a szép tiszta „írta – pacsirta”. S hogy közvetlenül is összevethessük, közibük vet a költő még egy kifogásolhatatlanul tiszta rímpárt: „ingben – vidékeinken”. Mintha csak afféle szünet volna e két teljes­rímes sorvég az igazi rím szerepében valósággal föltündöklő asszonáncok közén! Mint egy Beethoven-zárlat, üstdobokkal:

borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.

A kétszótagos, első tagjukon nyomatékos rímek (ún. nőrímek) első szó­tagjaiban hallható „ű-ó-á” magán­hangzó­sor ugyanis pusztán alá­rendeltjévé lépett le a váratlanul, „szabály­ellenesen”, ámde minden magyar fül számára abszolúte meg­győző módon rím­szótag-meghatározó elemmé előlépett háromszoros „sz” mássalhangzósorával szemben, s csupán a sorvégek hangsúlytalan ütem­záró második szótagjainak vissza-vissza­térő „á” magán­hangzói igazodnak a magyar rímelésnek a XX. századra kialakult szabályaihoz. Azt a lehetőséget, amely az asszonáncban mint olyanban kezdettől benne rejlik, hogy ti. a mással­hangzó egybecsengésének nagyobb szerepe várható, mint amilyen kiosztatott rá a „szabályos” magyar rímelés gyakorlatában és elméletében, itt most nem egyszerűen úgy realizálja Radnóti Miklós rímleleménye, hogy a funkcióerősödését mutatja meg asszo­nán­cai­ban a mássalhangzónak a hagyo­mányosan vezető szerepű rímelemmel, a magán­hang­zóval szemben, hanem sokkalta radikálisabban: teljesen meg­fordítva a meghatározónak és az alárendeltnek a viszonyát.

Kit érdekelhet, mit szólnának erre mégoly érdemes „régi mesterek”! A magyar rím történetének pirosbetűs napja volt az, amelyiken ez az asszonánc-fűzér versbe-született.

IV.

Nem szabad azonban azt hinni, hogy egy efféle Radnóti-bravúrral egyszer s minden­korra meg­fordult az asszonánc és a teljes-tiszta rím, valamint a magánhangzók és a mással­hangzók rímbeli erőviszonya a magyar költészetben. Szó sincs róla!

Radnóti csodálatos zengésű asszo­nán­cainak példája csupán arra példa, hogy mit szabad a költőnek, s mikor, milyen feltételek mellett.

Mindent, bármit szabad, ami cáfolón ellentmond a kialakult költői gyakorlatból levont szabályoknak, de csakis akkor, ha a megújított részelem verskörnyezetében bizonyítható módon belerajzolva, elemzéssel kimutathatón jelen van a lírai-logikai folyamat, út, lépcsőzet, amely szükségszerűen vezet el az újításhoz magához, egy ponton szükségszerűvé teszi annak megjelenését. A réginek, a szabályosnak, a megszokottnak, az ismertnek tehát benne kell lennie a születő újdonság környezetében – ellenpólus szerepére kényszerítve bár, de össze­vethetőleg az újjal: hogy világosan kifessék, mi és mihez képest akar újnak és jobbnak lenni! A hagyomány az újítás táptalaja. Nem lehet hát egyszerűen „kihagyni” a meg­újítandó költészetből a rendszeralkotó, törvénykövető hagyományt – nélküle ugyanis nem, csakis vele szemben (tehát a jelenlétében!) születhet meg az, ami új. A hagyományt afféle palántából, virágból az újítás táptalajává kell átváltoztatni, „lefokozni”. Hogy az éltesse meg az újfajta virágot. (Hogy aztán mi lesz az újítások sorsa – az megint más, érdekes kérdés, mert egyáltalán nem biztos, hogy minden életképesnek látszó újdonság valóban meg is él, s ha igen, elszaporodni is képes.)

S akinek ez a művelet sikerül, az bátran fütyülhet régi mesterekre, régi törvényekre. Annak „mindent szabad” a költészetben – újrarendezni. Merthogy most ő teremt újabb törvényeket. De csakis és éppen ennyi a szabadsága. Téveszme volt egykor, hogy „a zseniknek mindent szabad”. Éppen­hogy nehezebb a dolguk, hiszen ők kötelesek példát mutatni minden hagyomány eminens ismerete mellett (lásd Radnóti klasszicizmusát!) a még nekik is oly szokatlan, alig ismert új költői kötöttségek, törvények – saját szüleményeik – mintaszerű alkalmazásából.

FÓRUM

ВЕКЕ GYÖRGY

Székely cigányok ^*

1.

Székely szülőfalumban, az egykori Háromszék megyei Uzonban vagy hatvan-hetven cigány­család élt a negyvenes évek elején. Nem tudom, hogy a hatósági össze­írásokban szerepeltek-e összefogó megnevezéssel, így, hogy „cigányok”, de ha igen, akkor hamis volt az egy­neműsítés. Az uzoni cigányok ugyanis legalább négy csoportra oszlottak. Rétegeződtek ők is, mint a község székely társadalma, de valahogy kívül a székelységen, vagy mondjam így: mellette. Igaz, hogy. gazdasági érdek, kultúra, vallás nem egy módon össze­kapcsolta azt, amit az előítélet és berögzültség szétválasztott.

Koszti József bácsiról például eszembe se jutott, hogy cigány származású (lám, most is szépítem ezzel a „származás”-sal) prímásként került Uzonba, méghozzá egy román hegyi faluból, Dobollóról. Onnan hozta magával és tette magyarrá meg vezetéknévvé „Costica” keresztnevét. Mikor én a világra eszméltem, akkor Koszti Józsinak – így nevezte a falu, nem lenézésből, sokkal inkább bizalmasan – kocsmája volt a falu köz­pont­já­ban, saját háza és saját zenekara. Tehát a falu elfogadott polgára.

Jól gyarapodhatott a kocsmájával, hamarosan kuglipályát épített a hosszan elnyúló telekre, a kuglizást kedvelt vasárnap délutáni szórakozássá tette urak és gazdák számára, magának pedig újabb jövedelmet szerzett vele. Ravasz játék a tekézés, éppen kocsma mellé való: a játékosok izzadnak, pótolni kell sörrel, borral. Néhanapján Koszti Jóska is beállt a kuglizók közé – habár nem nagyon pocsékolta effélékre az idejét –, gazdák és urak elfogadták versenytársuknak a kuglizásban, az egyik fiatal szolgabírósági tisztviselő még tegeződött is vele. Gyermekkoromban, társaimmal együtt gyakran állítgattuk a bábukat, puszta szórakozásból, ilyen alkalommal hallottam, amint Koszti Jóska így szólt ama fiatal urasághoz: – Nézd, szolgabíró uram, ha te is úgy gondolod…

Erről a furcsa keverékbeszédről odahaza megkérdeztem mindentudó nagyapámat, aki már nem járt ki a faluba, de jegyzői tiszte révén valamikor az urak közé számított.

– Miért ne tegeződnének? Koszti Jóska vagyona tízszer annyi, mint a szolgabíróé.

Koszti Jóska a maga nagy „uraságában” még a felcsapó osztályindulatok kavargásába is belekerült egyszer. Úri bál volt a Koszti kocsmában, talán éppen szilveszter éjszakáján; Koszti Jóska bandája húzta, a környék magyar birtokosai meg tisztviselői mulattak. Éjfél után hatalmas csörömpölés, szétrobbant az ablaküveg, valami berepült a táncolok közé. „Bomba!” – riadtak meg a mulatozók. Ez a bomba nem robbant, csak bűzlött kegyetlenül: éjjeliedény volt, teletöltve. Mire magához tért a társaság, és csendőrt hívott (román csendőr nem volt hivatalos a magyar mulatságon, ez akkor még így lehetett) a merénylő a tizenhetedik portán járt, átugrálva a kerítéseken. Csak a nyoma maradt a hóban. A csendőrök soha nem derítették ki, hogy ki a tettes. Talán nem is akarták, sértődöttségükben, amiért kirekesztették őket a bálból. Gyanúsítgatták ugyan a falu egyik-másik, izgágább természetű napszámosát, de Koszti kocsmáros úrnak meg a feleségének még kérdéseket sem tettek fel. A csendőrök is az úri társadalomhoz tartozónak tekintették őket.

Felesége tartásra is tekintélyt sugalló, telt, erélyes, barna asszony, mellette az ura sovány, beteges és gyámoltalan, akit az ital, az éjjelezés el is vitt hamar. Kosztiné érezhető zökkenő nélkül vezette tovább a kocsmát, a kuglit, sőt, bővítette is az üzletet: fagylaltkészítéssel. Ő árusított Uzonban először fagylaltot. Nem a kocsmájában – az nem gyermekeknek való hely –, márpedig a fagylaltot nekik főzte, fagyasztotta, mérte az udvar végében, a lakóháza előtt. Fagylaltos­kocsiját, fogadott árussal, kiköltöztette a közeli főtérre is, ami nálunk mind­közön­ségesen „piac” volt, mivel akkoriban még ott tartották az országos kirakóvásárokat, négyszer esztendőnként. Koszti néni olyan eréllyel irányította a fagylaltárust meg a házi cselédet, mint bármelyik székely nagyasszony. Soha nem hallottam, hogy valaki lecigányozta volna – még a haragosai is inkább erkölcsi oldalról szólták meg –, pedig nem tagadta, le sem tagadhatta volna a származását.

Koszti Jóska és a felesége úri cigány volt a hajdani Uzon nagyközségben.

2.

Annyira „úri”, hogy maga kergette ki a kuglipályáról az oda bemerészkedő „hídon­túli” cigányokat. A Feketeügy régi medrén túl (a vizet elvitték azóta, a meder békákat termő, bűzös árok) apró házakban kupeckedő szegénycigányok éltek. A zsellérsoron jobb lakást kaphattak volna, de ragaszkodtak a „függetlenségükhöz”, ami nem ritkán jelentett ebéd helyett üres pléhtányért. A heti- meg országos vásárokat járták, vettek-adtak mindent, közben pedig olyan álmot dédelgettek, hogy egyszer a Koszti Jóska rangjára emelkednek.

A harmadik csoport volt a legnépesebb: a zselléreké, napszámosoké. Fejük fölött idegen födél, bérelték az uraságtól napszámért, vagy csak úgy laktak benne, fizetség nélkül. Ugyan, hová lehetett volna „kilakoltatni” őket? Többségük a virágzó Temesváry-birtok munkása volt, kapált, kaszált, egyelt, aratott, csépelt vagy a teheneket gondozta. Közvetlenül az „udvar” szomszédságában laktunk (így nevezték a Temesváry kúriát és környékét), megfigyelhettem, amint az állatok körül foglalatoskodnak, hajnalban hosszú, oldaldeszkás lovas szekéren a mezőre indulnak, késő este hazatérnek. Olyan hűséggel szolgálták a munkájukat, mintha saját vagyonukat gyarapítanák vele.

Egyébként is hűséges természetű emberek voltak. Falubeli gazdák körében, akik semmilyen gazdasági függésben nem álltak a birtokos családdal, hamarább szikrázott fel harag a földes­urék ellen, mint udvari cselédjeikben, akár magyarok voltak ezek, akár cigányok.

Mikor 1949 március elején, egy drámai éjszakán, városból jött és helyi párttagok elhurcolták a birtokos család tagjait, a helyi pártvezér – akit nem sokkal később egykori nyilas tagságáért kizártak – hiába nógatta a zsellérputrik lakóit: – Na, emberek, énekel­jetek! Meg­szabadul­tatok az uraktól!

Nem akartak megszabadulni tőlük. A háromszéki birtokosokat egy időre a megyeszékhelyre, Sepsiszentgyörgyre deportálták. Hol egyik, hol másik cigány zsellér kerekedett fel, hajnalonként gyalog vágott neki a tíz kilométeres távolságnak, mert pénze nem nagyon volt vonatra, meg félt is attól, hogy meglátják. Karjukra akasztott kosarakban tojást, tyúkot vagy csak egy ebédre való pityókát vittek a Temesváry családnak. A jóérzésű kisgazdákkal együtt így élelmezték egykori kenyér­adóikat. Szegény zsellér­cigányok nem tudtak írni-olvasni, így nem tanulták meg a brosúrákból, hogy mi is lenne az ő „társadalmi kötelességük”.

Volt még egy réteg, hídontúli ez is, a dögkert közeléből. A falu népe kellő undorral egyszerűen „dögösöknek” nevezte őket, mivel vállalkoztak az elhullott állatok bőrének lenyúzására és elföldelésére. Városokban kinek jutna eszébe, hogy megvesse a vágóhidak mészárosait vagy a lehúzott bőröket kikészítő tímárokat. Visszatekintve furcsának találom, hogy éppen a falusi emberek, akik a természet közelében élnek, akik természetesebben fogadják az élet és a halál dolgait, az elhullott állatok sírásóitól ennyire idegenkedtek.

Meg is magyarázták, kicsit önnön mentegetésükre: – Dögöt esznek, mint a keselyűk.

Nem volt igaz. Csak úgy kitalálták róluk. Döglött állat húsát nem ették meg soha. Csak a tyúkot, amelynek a nyakát maguk tekerték ki. Lopott tyúkok voltak. Ezek a családok ugyanis – valójában egyetlen, kiterjedt família – előszeretettel fosztogatták a tyúkpajtákat. Pálinkába mártott kenyérrel hódították el a falánkabb házőrző kutyákat. Tolvajlásaik alighanem összefüggtek kitaszítottságukkal a falu társadalmából, de a többi cigány közül is. Akit nem fogad be egy közösség, azon számon kérhetők-e a közösség törvényei? ők nem filozofáltak ilyenképpen. Loptak és rejtőzködtek, mert rettentően féltek a csendőröktől. Ha puskatussal ütötték őket, nem sírtak, hanem vicsorogva üvöltöztek. Sírni csak igaz fájdalomtól lehet.

Láttam egyszer sírni az egyik dögöst. Középkorú férfi volt, rongyos nadrágban, feltűrt ujjú ingben, mezítláb. A mi utcánkban egy muraközi lovat vezetett, kantárszáron, és szabályszerűen zokogott. A ló mögött a kirendelt vadőr, karján a puskáját lóbálva. Talán meg is volt töltve. Kint, a falu házai után, a dögkert szélén használnia kellett a fegyvert. A ló takonykóros volt, veszedelmes járvány, nincs orvossága, csak a golyó. Hatósági parancs az elpusztítása.

– Magáé ez a ló Dámi bácsi? – szólítottam meg, kíváncsi gyermekként.

– A molnáréké – felelte zordan.

– Akkor miért maga vezeti?

– A gazdájának nem volt szíve vele jönni.

Vállrándítással adta tudtomra, hogy az elöljáróság kirendelte, mint a puskás vadőrt.

– Ha nem a magáé, Dámi bácsi, miért siratja?

– Ilyen szép lovat ne sirasson meg az ember? – és meg is simogatta a ló fejét, mit sem törődve azzal, hogy az állat orrából, szeméből fertőző lé csörgött.

Dáminak soha életében nem volt lova. Sem muraközi, sem vézna gebe. Ő csak temette a lovakat.

3.

Ötven esztendő történelmi földrengései az uzoni cigányok között is össze­kúszálták a régebbi, világosabb erővonalakat. A hajdani zsellérek java része a Temesváry- és Béldi-birtokokon alakított állami gazdaságban maradt, ugyanolyan mezei munkán, egykori házacskáiban. A kupeckedők mindig könnyebben mozogtak, belőlük nagyrészt ingázó lett. Ezzel sorsuk egybemosódott az uzoni székelység iparra állt tömegével. Másfél évtizeddel ezelőtt a helyi tanácselnökkel összeszámoltuk, hogy az akkor ötezres lélekszámú község egyötöde ipari munkás volt, közülük alig néhányan dolgoztak idehaza, az egyetlen üzemben, a szeszgyárban. A többi Brassóba meg részint Sepsiszentgyörgyre járt be. A nagyipari Brassóban a nagyrészt szakképzetlen uzoniak, székelyek és cigányok sorsa főként a gyilkos levegőjű, kiöregedett vagy akár korszerű, de akkor is egészségtelen öntödékbe vezetett. (A nemzeti kérdés gyáron belüli vetülete rajzolódnék ki, ha statisztikailag be lehetne mutatni, hogy a több tízezer, Brassóba bejáró székelyföldi ingázó közül hánynak a sorsa lett az öntöde, és ezzel a szilikózis!) De talán még ezen a körön belül is nagyobb a székely cigányok arányszáma, ezek sokáig fel sem ismerték az örökös por tüdőroncsoló veszedelmét, örültek a viszonylag nagyobb bérnek. Meg hát a cigányok közül nagyon kevés vált szakmunkássá. Ehhez alaposabb iskolai előképzettség kellett volna. Márpedig a letelepült, saját házukban lakó cigányok gyermekei is szívesebben kerülték el az iskolát, mint lépték át a kapuját. Egy korabeli kimutatás szerint a Szászrégen tövében (tehát városi vonzáskörben) fekvő Radnótfáján 1951-ben hetvenhárom cigány analfabétát írtak össze. Az évszámot azért jegyzem ide, mert éppen abban az esztendőben jelentette be a kiváló román író, Mihail Sadoveanu a bukaresti képviselőházban, hogy Romániában véglegesen felszámolták az írástudatlanságot. Radnótfája és ki tudja, hány másik falu és város cigány analfabétái, úgy látszik ott felejtődtek a hamis statisztikák rejtekeiben.

A statisztikákkal a cigányságnak soha nem volt szerencséje. A Székelyföld vagy Erdély, de egyáltalán, az egész mai Románia cigány népességéről senki sem tud pontos adatokat. Utoljára talán a múlt század közepén hoztak nyilvánosságra elfogadható számokat a cigányokról. Kővári László Erdélyország statisztikája című, 1847-ben Kolozsvárott megjelent könyvében a történelmi Erdély lakosságát – tehát a Partium, a Bánság és Máramaros, Bihar nélkül – 2 millió 300 ezerre teszi, ebből 1 millió 200 ezer a román, 830 ezer a magyar, 200 ezer a szász, 50 ezer a cigány, 10 ezer az örmény és újabb 10 ezer más nemzetiségű. Havasalföldet és Moldvát illetően csak becslésekre alapozhatunk. Illetve, az 1848-as havasalföldi forradalmat megnyitó izlasi kiáltványra, a román 12 pontra (ebben a Duna-parti faluban gyűltek össze a román forradalmárok), amelynek egyik követelése a „rabszolg­acigányok felszabadítása” volt. Nagyon sok rabszolga­cigány lehetett, ha sorsuk össztársadalmi kérdésként jelentkezett.

Rabszolgák? Majdnemhogy ókori értelemben voltak azok, noha a bojárok azért mégsem ölhették meg őket kényük-kedvük szerint. A Tismana-kolostorban őrzött okirat szerint Mircea, a nagy fejedelem 1787-ben megerősítette negyven cigány­család elajándékozását. Sanyarú helyzetükre következtethetünk abból, hogy amikor 1864-ben Cuza fejedelem reformjai felszabadították őket, mind egy szálig elhagyták addigi kényszerű telephelyeiket, a bojári uradalmakat. Koós Ferenc múlt századi bukaresti református pap és tanító emlékiratában feljegyezte, hogy a birtokokról távozó cigányok helyére majdnem mindenüvé szülőföldjükről elvándorolt székelyek kerültek, akiket szorgalmukért és hűségükért a bojárok igencsak kedveltek. Annyira ragaszkodtak hozzájuk, hogy többé el sem engedték őket. Bözödi György számításai szerint majdnem egymillió székely veszett bele száz év alatt – utódaikat is számítva – az ókirályság­beli román tengerbe.

Ez más téma, maradjak a cigányoknál, akikről később sem Óromániában, sem Erdélyben nem készült hiteles nyilvántartás. Nemcsak az összeíró hatóságok okolhatók ezért. Sem a vándorlókká lett havasalföldi cigányok, sem a régóta megtelepedett erdélyiek nem szívesen vallották meg a nemzetiségüket. (Ők tudják, miféle belső félelmek miatt.) Az 1977-es romániai népszámlálás alkalmával egyetlen székely cigány sem íratta be magát a cigányok rubrikájába, pedig magyar-román vegyes falvakban és a városokban a román összeírok – főként tanárnők, tanítónők – erre ösztönözték őket. Inkább növekedjék a cigányok száma a statisztikákban, mint a magyaroké!

Háromszéken többségükben magyarok voltak az összeírok. Előzékenyen meg­kérdezték a cigány házakban: – Milyen nemzetiségűeknek vallják magukat?

– Semmilyeneknek.

– Ez nem lehetséges. Valaminek lenniük kell.

– Emberek vagyunk.

– De milyen emberek? Cigány emberek? Magyar emberek?

Előbb lépett a családfő: – Mi éppenséggel olyanok vagyunk, mint maga, kedves tanárnő nagysága.

Magyarságukat később nemcsak a statisztikákban, de élet-halál verekedésben is vállalták, 1990 márciusában, Marosvásárhelyen.

4.

Minden nép életrevaló, ha sorsa kényszeríti rá. A székely cigányok, de nemcsak ők, egész Románia cigány lakosai az utóbbi évtizedekben kereskedőkké „képezték át” magukat. Fel­ismerték, kiaknázták és kihasználták azokat a réseket, amelyeket az állami kereske­delem hagyott a kereslet és kínálat között. Lényegében nemzetgazdaságilag hasznos tevékenységet fejtettek ki az uralkodó „szocialista” normák megsértésével.

Székely cigányok Udvarhely tájain felcsaptak közvetítőknek. Ezen a vidéken kevesebb a termőföld, mint Háromszék fennsíkján, az erdők távolabb vannak tőlük, mint a csíkiaktól a Hargita meg a Keleti-Kárpátok. Az udvarhelyieknek mindig sajátos élet­lehetőségeket kellett találniuk, fazekasmesterséget, fafaragást, háziipart. A „kollektivista világban” rájöttek, hogy jól lehet keresni – seprűkötéssel. A székely falvak lakói egy­mással versengve kezdtek hozzá. Csakhogy a nagy mennyiségű seprűt el is kellett adni. Erre jelentkeztek az udvarhelyi s még inkább a Keresztúr környéki cigányok. Össze­köttetéseket hoztak létre a nagyüzemek beszerzőivel, vagonszámra szállították nekik a seprűt. Szabályszerű monopólium alakult ki. Az állami vállalatok vagy a falusi szövet­kezetek hiába próbáltak belekapcsolódni az üzleti hálózatba, a gyári beszerzők – akik a cigány közvetítőktől megkapták a maguk sápját – nem álltak szóba velük. Egyébként is az egész romániai nemzetgazdaságban divatozott a gyári beszerzők lekenyerezése – egymás által. Nem is beszélve a minisztériumi hatalmasságokról. Ha egy vidéki téeszelnöknek dolga volt a földművelésügyi minisztériumban, a főigazgató, aligazgató vagy hasonló hatalmasság köszönés helyett ezt kérdezte tőle: – Mivel nyitottad ki az ajtómat?

Török világból maradt szokás szerint egy magasabb rangú letegezi az alacsonyabb beosztásút, pártban, államigazgatásban, vállalatoknál, még ha ez utóbbi egy emberöltővel idősebb is az előbbinél.

Erre a kérdésre ajánlatos volt így felelni: – A lábammal nyitottam ajtót.

Ugyanis mind a két keze tele volt ajándékokkal.

Riportűző útjaimon ismerkedtem meg ezekkel a közvetítőkkel, úgy a hatvanas évek közepén. Berzenkedett bennem a tanítás, az elv, hogy munka nélkül jutnak jövedelemhez, kihasználják a székely parasztok munkáját, szorgalmát. A bukaresti magyar napilapban többször is felszólaltam ellenük, persze teljesen hiába. Mígnem rávezetett az élet, hogy a paraszti nyomorúság okai egyáltalán nem ezek a cigány közvetítők, kijárók, vándor­kereskedők.

Ezek azért csakugyan munka nélkül kerestek jóval többet, mint a seprűkötésre kényszerülő parasztok. Székelykeresztúr tövében, Alsóboldogfalván 734 lakos él, közülük 120 cigány. Ilyen magyar neveket viselnek, hogy Csapai meg Forgács. Házaikat sem lehetne megkülönböztetni a székely portáktól. Még szebbek is, újabbak és díszesebbek. Gálfalvi Sándor helybeli tanító halkan magyaráz, míg az úton végig­megyünk, nem akarja, hogy a cigány házakban meghallják: róluk beszélünk. Könnyen sértődő emberek.

– Ha dicsérik őket, azt sem szeretik?

– Összetéveszthetik a gúnyolódással.

Vagy éppen az irigykedéssel. Mert ezek a boldogfalvi cigányok igen gazdag emberek, falusi mérce szerint. Az új házukon kívül autójuk van, színes tévéjük, videójuk (ezek nehezen hozzáférhető árucikkek ma is).

– Ennek a háznak a gazdája Isztambulban született.

– Török?

– Ugyan! Boldogfalvi székely cigány. Ezek a mi vándor­kereskedőink nagyon messzire eljutottak. A vasfüggöny sem volt akadály számukra. Él köztünk egy Bécsben született székely cigány is.

Jó ideje nem a seprűk kötése igazi jövedelmi forrásuk. Most pamutpólókkal keres­kednek. A moldvai Buhusi városában, közvetlenül a gyárból nagy tételekben meg­vásárolják a pólókat. Boldogfalván „nyugati mintákat”, városneveket és angol szavakat festenek rájuk, majd a román görögkeleti búcsúkon többszörös áron eladják.

Gálfalvi tanító szerint a Keresztúr környéki cigányok bármire „felvesznek rendeléseket”, szállítanak szőnyeget, papucsot, pulóvert, gyapjú­holmit, szemes­kávét, külföldi cigarettát, persze, feketeáron.

– Honnan szerzik be?

– Az az ő titkuk. A szövetkezeti kereskedelem emberei csak tátják a szájukat, az ő boltjaik üresek…

– Végtére, hasznos társadalmi foglalkozást űznek.

– Átvették a hajdani zsidó boltosok helyét. Csakhogy Kohn bácsi szerény volt, türelmes, nem akart azonnal meggazdagodni. Ezek a mai kereskedők türelmetlenek, csak a pénz érdekli őket. Kulturális igényeik nincsenek.

Gazdagok, mégis jóval elmaradnak például a Kolozsváron működő román cigányok mögött, akik elsősorban arannyal kupeckednek. Náluk mindig lehet találni aranyat jegy­gyűrűnek, fülbevalónak. Az állami ékszerüzletek nem árusítottak. A cigányok az állami boltok előtt kínálgatták az aranyat. A rendőrök füle hallatára… Állítólag… Nem tudom, de ha egy kolozsvári „aranyos” cigányt bevitt a rendőrség, másnap megint az utcán lehetett látni.

Micsoda arrogancia ragadt ezekre! Kolozsvári életkép. Többszáz méteres sor az élelmiszer­üzlet előtt. A cigány kereskedő gőgösen végigvonul mellette, egyenesen a pénztárhoz lép – felesége a hagyományos két lépéssel mögötte –, a férfi bemondja, mit akar vásárolni, a pénztárosnő azonnal leüti a pénztárgép billentyűit.

Zugó méltatlankodás a sorállók között.

– Miért tett kivételt? – kiabálják a pénztárosnő felé. – Miért szolgálta ki? Nem látta, hogy pofátlanul előretolakodott?

Szegény pénztárosnő valósággal rimánkodik: – Mit tehetnék, mondják meg? Ha nem szolgálom ki őket soron kívül, zárás után meglesnek az üzlet előtt, és leütnek.

5.

Vagyoni állapotuk vagy inkább ősi hagyományaik szerint újrarétegezó'dnek. Régóta nem úgy, mint hajdanában Uzonban. Nagysolymoson, amelynek neve azokat a solymárokat idézi, akik az Árpád-korban éltek itt – így a helyi hagyomány –, Csifó Dénes református lelkész avat be faluja s még inkább a szomszédos Székely­szent­erzsébet cigányságának mai rétegeződésébe. Ebben a Keresztúr közeli faluban, melynek ura egykoron a székely szombatosok vezére, Péci Simon kancellár volt, az 1200-as lélekszám fele-fele arányban oszlik meg a székelyek és cigányok között. Már a székelyek sem tudják, hogy egy ideig Bethlen Gábor fejedelem kancellárja volt itt a házigazda, nevezetes énekszerző, héber imák fordítója.

– Két fő ága van mifelénk a székely cigányságnak – magyarázza a tiszteletes úr –, letelepült, úgynevezett házi cigányok és sátorosok vagy csatornások, ezek vándoréletet folytatnak ma is. A kétféle cigányság nem keveredik. Sőt, lenézi egymást.

– A háziak a vándorlókat?

A tiszteletes nevetni kezd. – Fordítva. A vándorlók a házi cigányokat. Úgy tartják, hogy ezek már nem is igazi cigányok. A háziak elvesztették a szabadságukat.

További meglepetések várnak, ahogy Csifó Dénes belemerül a magyarázatba. A sátorosok csak télvíz idején laknak Nagysolymoson, itteni szállásukon. Tavasszal felkerekednek, hosszú vándorutakra indulnak, Arad megyébe. Ott a nyári szállásuk. A hatóságok eredménytelenül faggatják őket, hogy hol is van pontosan ez a nyári szállás, nem árulják el.

– Miből élnek egyáltalán?

– Ez is az ő titkuk. Talán csatornákat, ereszcsatornákat javítanak. Ügyes­kezűek.

A házi cigányok élete ismert. Ezek állandó lakói a székely falvaknak, „úri szokásokat” vesznek fel, családjaikban mind kevesebb a gyermek. Meglepődhetek, mikor hallom, hogy az „úri cigányok” feketébb bőrűek és műveletlenebbek. A sátorosok gyermekei majdnem mind elvégzik a nyolc elemit, a felnőttek olvasnak, de csak a paptól kölcsönöznek könyveket. A községi könyvtárt elkerülik, mintha abban mérgezett könyvek lennének. A sátorosok fehérebb bőrűek, és itteni lakásukat – téli szállásukat – tisztábban tartják, mint az úri cigányok.

– Úgy mondta az előbb, hogy ügyeskezűek. Nem próbálkoznak az iparban?

– A sátorosok nem, az úri cigányok igen. A férfiak többsége Keresztúrra ingázik, gyári segédmunkás.

Sátorosok és háziak látszatra jól megférnek egymással, mulatságra is eljárnak a másik házába, de a pap nem emlékszik arra, hogy fiaik, leányaik egymással házasodtak volna.

– A házasulandók eljönnek-e ide, a parókiára? Vagy nem az ön eklézsiájához tartoznak?

– A háziak és a sátorosok egyképpen reformátusok. De a sátorosok csak a legfőbb szertartásokat igénylik: a keresztelést, esketést, temetést. A háziak eljárnak a templomba, külön padjuk van, az úrvacsorái bort ugyanabból a kehelyből isszák, amelyikből a székelyek.

Vallásos érzelmeik ellenére a háziak is, a sátorosok is mélyen babonások. A lelkész előbb megdöbbent keresztelési szokásukon, aztán beletörődött. Itt ugyanis a templomi szertartás után, kint, a templom előtt körülfogák az újszülöttet, a pólyás alatt összefogják a kezüket, és a pap számára ismeretlen szavakat mormolnak. Cigányul? Bizonyosan. Noha csak a sátorosok ismerik valamennyire a cigány nyelvet, a háziak nem. A pap próbálta megtudni, miféle varázsigéket mondanak. A cigányok erre elnémultak, félő volt, hogy többé nem kereszteltetik meg a gyermekeiket.

– Annyit árultak el csak, hogy a maguk külön szertartása nélkül a keresztelést nem tartják érvényesnek…

Különböznek temetési hagyományaik is, pedig egyébként a századok óta itt élő cigányok igyekeznek alkalmazkodni az őshonos székelységhez. Régi szokás a Székelyföldön, s nemcsak itt, hogy a mélybe engedett koporsóra családtagok, rokonok, barátok, ismerősök egy-egy rögöt dobnak, esetleg félhangosan hozzáteszik: „Legyen neked könnyű a föld!” A cigányok is így járnak el, ha a halott székely ember. De a sajátjuk után nem dobnak rögöt. A sírokat sem ők ássák meg, székelyekkel végeztetik el ezt a munkát, jó pénzt fizetnek érte. Ezzel szemben a cigány férfiak közeli rokonuk temetése után hat hétig nem borotválkoznak, akkor aztán levágják a szakállukat, isznak, vigadnak. Talán görögkeleti hatás lehet, véli a református pap. A közelben, Románhidegkúton a cigányok ortodox vallásúak. Semmi egyéb érintkezési pont nincs az egy tájon lakó magyar és román cigányok között, de ez a gyászmód átragadhatott.

6.

Székelykeresztúr főterén fel-feltűnik egy gyűrött arcú, zavart tekintetű cigány­asszony. Jobban elhagyja magát, mint a koldusok. De azért a járásában van valami, ami hajdani időkre emlékeztet.

Első volt a Forgács családban, aki tanulhatott, pedagógus lett. A pálya hozta össze férjével, egy román tanárral. Eveken át boldogan éltek valamelyik távoli román városkában. A Forgács leány ritkán írt haza leveleket, s talán nem is várt választ rájuk. El akarta szakítani a szálakat, amelyek a szüleihez fűzik, mégsem volt szíve ahhoz, hogy meg­tegye ezt. De a férjét soha nem hozta el Keresztúrra.

Váratlanul meghalt a cigány tanítónő anyja. Távirat ment a messzi városba. A temetésre hazajött a fiatal házaspár. Az asszony hiába akarta lebeszélni férjét az utazásról. Már ő sem jött volna, de a férj ragaszkodott hozzá: milyen ember az, aki nem megy el az anyja temetésére? Jólelkű, művelt férfi, és végtére is, szerette volna meg­ismerni felesége szülővárosát.

– Te itt éltél valamikor? – kérdezte a temetés után. Megérkezésük óta látszott arcán a megdöbbenés.

– Itt éltem – támadt fel a büszkeség a fiatalasszonyban. – Nem tudtad eddig, hogy cigányleány vagyok?

– De igen, tudtam… és mégsem tudtam… Olyan furcsa most nekem minden. Magammal sem vagyok tisztában…

Megfagyott a szó a fiatalasszonyban. Engedte, hogy a férje egymagában utazzék vissza. Az megígérte, hogy hamarosan eljön a feleségéért. Nem jött soha. A város láthatta a hajdanán büszke, szép cigányleány fokozatos leépülését: cigarettázott, ivott, elhagyta magát. Ajánlották, hogy Keresztúr környékén vállaljon pedagógusi állást. Azt felelte, hogy megrokkant benne valami, ő már nem a régi, nincs önbizalma, nem merne a gyermekek elé állni.

– Adjon egy cigit! És gyufikát is adjon!

Váratlanul termett előttünk. Rokonszenvesnek találhatott, mert csak azokat az embereket szólítja meg. Zavartan álltam, mondtam volna, hogy sajnálom, nem cigarettázom. Barátom belém karolt, magával vonszolt.

– Hagyd szegényt! Csendes őrült. Nem árt senkinek.

Mögöttünk szemrehányó hang: – Miért nem adott egy cigit?

7.

Barátom, mintha Keresztúr népét kellene védelmeznie a Forgács leány drámája miatt, ellenpéldákat sorol. Alsóboldogfalván él egy Forgács Béla nevű cigány férfi, aki székely lányt vett feleségül Csekefalváról. Nagyon jól élnek, két szép gyermekük van. Városi polgárlányoknak is udvarolgatnak cigány fiúk. Az önbecsülés és a kölcsönös tisztelet „a cigánykérdés” igazi megoldásának módja – összegezett Gálfalvi Sándor. A keresztúri állami gyermekotthonban (tulajdonképpen árvaház, az egyetlen ilyen magyar nyelvű intézmény Romániában) a székely gyermekekkel együtt nevelik a magyar anyanyelvű cigány árvákat és elhagyott gyermekeket. Nem tesznek különbséget közöttük. Nem zárják az ajtókat, szekrényeket. A bizalom őrzi őket.

Szentkeresztbányán, amely negyvenöt esztendő után kapta vissza megint eredeti nevét, addig csak Vlahicának lehetett írni (igaz, most is helyi döntés a régi név vállalása, nem felülről jóváhagyott szándék) a felső „faluvégen” cigányok laknak. Úgy is hívják: Cigánydomb. Székely cigányok, akik székely szomszédaikkal együtt a vasüzem munkásai.

Ebben a városban tanárkodik harminc év óta egyik falustársam, Kádár Levente. Hétezer római katolikus, négyszáz református él Szentkeresztbányán, a Székelyföld legrégibb vasüzemében.

– És a cigányok?

– Magyarok mind. Meg is sértődnének, ha valaki megkérdezné tőlük, hogy milyen nemzetiségűek.

Kádárné asszony hozzáfűzi: – Csak magyarul tudnak. De ami a főbb: magyarul énekelnek, mesélnek, magyarul éreznek. Nagyon jó tapasztalatokat szereztem. őszintén becsülnek engem, férjemet, a pedagógusokat. Igaz, hogy mi is ugyanígy megbecsüljük őket.

Magyarul énekelnek… Erdélyben a nemzetiségi hovatartozás egyik fő ismérve, hogy valaki milyen nyelven énekel. Beszélni megtanul másként is az anyanyelvén kívül, de az ének a lélek beszéde. Az udvarhelyi és csíki tájaknál jobban polgárosult Háromszéken kihalóban a folklór. Réty községben csak a székely cigányok éneklik a Kádár Katát és Kőmíves Kelement, jegyezte meg Nagy Lajos körorvos, talán kicsit csodálkozva. Ezt a tapasztalatot erősítik meg az újabb háromszéki népköltészeti gyűjtemények is.

Nagy Lajos doktor Rétyi körzetéhez tartozik Egerpatak, Bita, Komolló és Szacsva falucskák. Ez utóbbi településen – jeles múltja ellenére – már csak száznyolcvanán élnek, hegyek közé rejtőzve, hogy a madár is nehezen talál el hozzájuk. Nagy Lajos jól ismeri a körzetét, az aprófalvakat is. Rétyi működése alatt két tudományos felmérést végzett, egyiket a paraszti környezetben jelentkező homo­szexualításról, a négyszáz lakosú Egerpatak faluban. Másik kutatási területe a genetika. Diákkorában, az orvosegyetemen Marosvásárhelyen beszélni is tilos volt róla, „burzsoá áltudományként” szerepelt.

Egy cigánycsalád betegségeinek történetét vezette végig, száz éven át, Egerpatak faluban.

– Ez hány nemzedék?

– Hét.

– A cigányok emlékeznek őseik betegségeire?

– Meg fogsz lepődni! Jobban, mint egy átlag értelmiségi. Igaz, hogy olyan betegséget kutattam, amelyet a beteg és környezete azonnal felismer és észben tart: a retinasorvadást.

Hét nemzedék 1053 leszármazottját írta össze. Az „ősanya” 1877 körül született, retina­sorvadásos volt. A betegség mind a hét nemzedékben öröklődött, persze, nem minden­kinél, de néha a legváratlanabb esetekben. Átugrott egy-egy nemzedéket vala­melyik ágban, aztán megint visszatért. Félelmetes!

– Mennyi ideig kutattad 1053 élő és halott „beteglapjait”?

– Három esztendeig. 1978-ban előadást tartottam megfigyeléseimről egy orvosi tanácskozáson, Gyulafehérváron. Ennél tovább itt, Rétyen nem mehettem. Kutatóintézeti feltételek kellenének, hogy mélyebbre hatoljak, szélesebb körű vizsgálódást végezzek. Kétezer betegség vezethető vissza genetikai zavarokra, vagyis öröklődhetik.

Magától értetődő módon átfogó képet kapott Nagy Lajos doktor a Réty község területén élő – eléggé nagyszámú – székely cigányok egészségügyi körülményeiről is. A többség immár végképp letelepedett, nem vándorol ide-oda. Jellemzővé vált közöttük a törvényes házasság. A vizsgált család második nemzedékében mind a négy leány még törvénytelen házasságban élt, nem egy esetben kimutatható a vérfertőzéses együttélés.

Réty székely cigányai a hajdaninál sokkal jobb anyagi körülmények között élnek, majdnem mindegyik házban szól a televízió és a rádió. Életszínvonaluk azonban most is alacsonyabb a székelyekénél. A cigány gyermekek nagyobb arányban járnak iskolába, mind évtizedekkel ezelőtt.

– A viszonylagos jólét lehetővé tette a nagyobb iszákosságot. Ez pedig nagyon károsan befolyásolhatja az örökletes tényezők felszínre jutását.

Nagy Lajos gyakran kezdi a „legelején”. Megköveteli, hogy a betegek kimosakodva, ünnepi ruhában jöjjenek a rendelőjébe.

– Hiszen a községházára is mindennapi ruhában megyek, doktor úr – zsörtölnek a székelyek.

– Azzal legfennebb a tanácselnököt becsüli le. De itt az egészségéről van szó. Nem is csak a magáéról, hanem főként a másokéról.

– Cigány betegeidtől is megköveteled ezt a higiéniát?

– Tőlük még jobban. Megtanulták, hogy nem lehet akárhogyan a színem elé állni.

Perel Nagy Lajos doktor a közönnyel, amely kikezdte a falu szemléletét. Az emberek a kapujukon belül vigyáznak a rendre és a tisztaságra, már aki, de a szemetet kihordják a kapuk elé. Ostorozza ezért őket, székelyt, cigányt egyképpen.

Nekem így zsörtöl:

– Egészségügyi kultúrát nem lehet a semmire vagy éppen az ideológiára építeni. Mivel a betegségek sok esetben társadalmi jelenségek is, csak az egész társadalom küzdhet ellenük. Az orvos egymagában tehetetlen. Falun valamikor hagyomány volt a rend, a tisztaság, az emberek szégyellték, ha elhanyagolták a portájukat. Volt közítélet. Ezek a hagyományok felbomlottak. Mit állíthatunk a helyükbe? Puszta észérveket vagy parancsolást? Elegendők-e ezek?

8.

Azt a hagyományt, amelynek felbomlásáról Nagy Lajos körorvos panaszkodott, az egyházak folytatják, ha csonkultan is. Rétyen a székely cigányok gyakrabban járnak el a templomba, mint más falvakban. Majdnem minden alkalommal (a Székelyföldön évente négyszer-ötször szokás) úrvacsorát vesznek a cigányok is. Külön kehelyból isszák a bort a székelyek, másikból a cigányok. Ezt az eljárást a cigányság is elfogadta, s talán a „közmegegyezés” miatt gyakorolja buzgóbban vallását. Vagyis nem a székely cigányok „velük született” vallástalanságáról van szó, amint nemegyszer hallhattam a vádat, egyházi oldalról is. Akadhat önérzetes cigány, aki megalázónak tartja, hogy nem egyazon kehelyből issza a bort a székelyekkel. S bizonyára van okos cigány, aki legalább némán, magában megfogalmazza: vajon csak az én ajkam fertőzhet, egy székely emberé nem?

(A budapesti unitárius gyülekezetek egyikében, a Nagy Ignác utcai templomban az úrvacsorái bort a hívek – tetszésük szerint – kétféle módon vehetik magukhoz: a közös kehelyből vagy apró poharakból.)

Egybeforrasztó erő a közösség, nevel, megítél, elismer vagy elmarasztal. A Nyárád menti székely cigányok is templomkerülők voltak valaha. Adventisták keresték fel, saját hitükre térítették őket. Mostanság a Nyárád menti cigányok (kevés kivétellel) szombaton reggel kiöltöznek, a keskeny nyomtávú vasúton Nyárádszeredába utaznak, az adventista imaházba. A hitetlenebb székelyek csodálkozhatnak: ezek a „megtért” cigányok többé nem isznak, nem is cigarettáznak, ismeretlen közöttük a házastársi hűtlenség.

Boldogfalván cigány kebli tanácsost, presbitert is választottak, László Dávid személyében, aki majdnem minden vasárnap ott van a templomban, beül a székelyek közé, amit ő is, a székelyek is magától értetődőnek találnak. László Dávid úgy kézben tartja Alsóboldogfalva székely cigányait, hogy sűrűn eljárnak a templomba, s ami már áldozathozatal a szemükben, rendesen fizetik az egyházi adót.

Megindító a székely cigányok ragaszkodása ahhoz a közösséghez, amely pedig őket nem mindig fogadta be: a székelyek társadalmához. Kézdiszentlélek római katolikus papja nemcsak a hívek lelki gondozásával foglalkozik, hanem fel kellett csapnia építésvezetőnek is. Bővíti a templomát, mert úgy megnőtt a hívek száma, karácsonykor alig tud mozogni tőlük az oltárnál. Ebben a szellemi, lelki végvárban egyazon közösséget alkotnak a székelyek és a cigányok. Fényképet mutat a plébános úr: 1988 őszén, tehát még a Ceausescu-diktatúra idején tizenkilenc cigány­gyermek volt első áldozó Szentléleken; valamennyien székely ruhát vettek magukra. Igen jól állt rajtuk.

Nem hivalkodás a székely viselet jeles napokon. Maga Márton Áron püspök ajánlotta híveinek, hogy ilyképpen is fejezzék ki ragaszkodásukat nemzetükhöz. Egész Székely­földön újra divatba jött a székely ruha, szívesen hordják a fiatalok. Ezt veszik fel az első áldozok is.

– Hát mi, plébános bácsi? – kérdezte az egyik cigány leányka.

– Ti nem akarjátok felvenni a székely ruhát?

– Hát szabad-e?

– Ki tilthatná meg?

– Az a székelyek ruhája.

– És ti minek tartjátok magatokat? Nem vagytok székelyek?

Nagyra nőtt a cigány leányka szeme, bátortalanul hallgatott egy darabig, aztán kimondta életre szóló döntését: – Mi is székelyek akarunk lenni, plébános bácsi.

Messze innen, Kézdiszentlélektől, a mezőségi szórványvilágban egy református székely pap, a vidék vándor apostola mesélt ugyanilyen „érzelmes” történetet. (A kisebbségi létben másként mérik az érzelmességet is!) Ez a pap, az immár hetven esztendőn jóval túl járó idős Hermán János évtizedeken át szolgált Nagysármáson és egyben a környező magyar szórványokban. Egyetlen hívéért is húsz-harminc kilométert tett meg, hogy elvigye neki a hitet, az Úr vacsoráját. Szeme előtt teljesedett be a rég megindult, tragikus folyamat: a Mezőség magyar szórványainak kipusztulása. Négy évtizeddel ezelőtt még magyar elemikben tanítottak Uzdiszentpéteren, Tuson, Mezőbáldon, Kissármáson, Mezőpagocsán. Készéiben még vagy hétszáz magyar él, Árpád-kori templom tanúsítja ezeresztendős jelenlétünket ezen a tájon. A hatvanas években a magyar iskolák szűntek meg előbb, majd ritkult a magyar szó a házakban, a családokban, aztán elhallgatott egészen, mélyre szorult, a lelkek sem őrzik többé.

– A fiatal református papok nem is merészkednek be a mezőségi román falvakba, megkeresni a lappangó magyarokat – panaszolta Hermán János bátyám.

Mezőszilváson 1890-ben a falu egynegyede magyar volt, ilyen nevekkel: Péterfi, Szabó, Balázs, Sárosi, Somodi.

– Hányan maradtak?

– Tízen összesen. Tizedik egy cigány ember, Kiss Zsigmond.

Erről a Kiss Zsigmondról szól Hermán pap története.

Vándorlásai során a nagysármási lelkész elérkezett Mezőszilvásra is. Református templom már nincs ott, de a falu molnárja, Sárosi Lajos előzőleg megígérte, hogy az ő házában megtarthatják az istentiszteletet.

– Az én családom is félig már odaát van a görögkeletieknél, de az ember mégsem feledheti el, hogy minek született – mondotta az ígéret tevéskor. Hetek múltán, mikor idős Hermán János megérkezett Mezőszilvásra, másként forgatta a szavakat: – Tiszteletes úr, jól tudja, hogy az én családom félig már odaát van, a görögkeletieknél. Meg kell gondolnom a dolgot. A román pópa is ezt tanácsolta. Ne haragudjék meg, de nem fogadhatom be házamba a gyülekezetét.

– Megijesztette a pópa magát? – lepődött meg a magyar pap.

– Dehogy. Csak meggondoltam magam.

Hermán János leült a molnár kapujába. Fáradt volt, tíz kilométereket gyalogolt. Kezében táskája, benne az úrvacsorái kenyér és bor.

Valaki megszólította: – Mit csinál itt, tiszteletes úr?

Kiss Zsiga volt, harmincöt év körüli cigány férfi. A mezőről jött hazafelé, lóherét kaszált, azt hozta a szekér derekában.

Hermán János tőmondatokban elmondta, mennyire megjárta Sárosi molnárral.

– Nézze, tiszteletes úr – szállt le a szekeréről Kiss Zsiga. – Én cigány ember vagyok, de ha nem restellik, akkor jöjjenek el az én házamba. Szólok a feleségemnek, hogy tegye rendbe a szobát. Én addig elhívom az embereket.

Hermán János máig sem felejtette el, sorolja a neveket: Bállá József, Péterfi Mária, Balázs István, Polgár Ferencné, Román Istvánná, ez öt, Kiss Zsiga és felesége, eddig hét, a Kissék gyermekével nyolc. Ennyien gyűltek össze, hallgatták a prédikációt, úrvacsorát vettek, énekeltek.

„Ne csüggedj el, kicsiny sereg!”

Kiss Zsigmond mezőszilvási magyar cigány a kicsinyke gyülekezettel együtt énekelte Gusztáv Adolf svéd király csatadalát.

9.

Ha valaki nem ismeri lélekközelből a székely cigányokat, nem értheti meg, mi is történt Marosvásárhelyen, immár hat éve, 1990. március 20-án. Hogy mi tüzelte fel annyira az Ady-telep és a Hidegvölgy cigány lakóit, hogy életüket, szabadságukat nem kímélve segítségére siessenek az előző napi véres pogrom ellen békésen tiltakozó és megint életveszélybe került magyarságnak:

„Ne féljetek, magyarok!
Megjöttek a cigányok!”

Hivatalos bukaresti parlamenti bizottság állapította meg, hogy a márciusi maros­vásárhelyi események után 31 személy ellen indítottak ügyészségi vizsgálatot. Közülük 2 román, 5 magyar és 24 székely cigány. Akiket elítéltek, mind cigányok voltak.

A vád alá fogott cigányok nagy aránya és a kormány dühe ellenük alighanem örök időkre érvénytelenít egy sokat hangoztatott, de lám, alaptalan szókapcsolást, hogy: gyáva cigány.

Ha létét védelmezi, egyetlen nép sem gyávább a másiknál.

^* A Nagy Lajos Alapítvány 1996. évi pályázatának díj nyertes írása. [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A sületlenségek hegemóniája

Az embernek manapság fokozottan kell ügyelnie ara, hogy kímélje az idegeit. S ha azzal verte meg a sors, hogy irodalmárként tevékenykedik, ehhez az is igencsak szükséges, hogy bizonyos pályatársainak műveibe véletlenül se lapozzon bele, ha nem akarja, hogy valamely energiaáremelésnél, adó­ren­de­letnél is megrázóbb élmény érje. így vol­tam én ezzel az elhíresült, egy­más után két kiadásban is meg­jelentetett munkával is, amely a magyar irodalom 1945 utáni történetét tárgyalja, s amelyet most – valamilyen ki­kerül­hetetlen szakmai ok miatt – kénytelen voltam mégis behatóbban tanul­má­nyozni.

Immáron akadémikussá kineveztetett szerzőjének nevét nem írom ide, mert méltánytalan lenne vele szemben. A probléma ugyanis nem az, hogy ő maga sületlenségeket ír – ez szíve joga minden magyar honpolgárnak –, hanem az, hogy ezek a sületlenségek irodalomtudományunk akadémiai-egyetemi elitjeinek körében manapság olyan hegemén helyzetbe hozott nézeteknek számítanak, amilyenek egykor (ugyanezen személyek körében!) a marxizmus-leninizmus tételei voltak. Hogy efelől ne legyen kétségünk, erről a szerző maga gondoskodik a második kiadásban, ahol a kötet végére illeszti az első kiadást méltató kritikusok véleményeit. (Van köztük akadémikus, tanszékvezető is, de a legkisebb rangú se alacsonyabb sarzsi a tudományok doktoránál.) Ezek között akad olyan is, amelyik (nemhiába volt egykor a Politikai Főiskola tanára) egyenesen a Rákosi-korszak lózungjainak modorában („példaképünk a nagy szovjet iroda lomtudomány!”) magasztalja a művet: „nagyszabású és iránymutató teljesítmény”, amely „irigylésre méltó pontossággal jelöli ki irodalmunk utolsó fél évszázadának legfontosabb műveit és alkotóit”, s amelynek „bátorító példája” remélhetően „felszabadító hatással lesz irodalom­történet-írásunkra”. Egy másik jeles exmarxista szakíró arra is emlékszik, hogy a hajdani magasztalások rituáléjának elengedhetetlen része volt annak hangsúlyozása, hogy a történelmi analízis a marxista-leninista elmélet szilárd alapjaira épült; nyomatékkal emeli ki hát, hogy e műben „az elmélettől áthatott történet­írás és a történet­írással igazolt elmélet egy átfogó szintézisben meggyőzően megjelent”.

Hogy miként fest ez az iránymutató mű, ennek jelzésére elég, ha azt említem meg, hogy a Tűz-tánc csoport tagjait egytől egyig nemlétezőknek tekinti; Ladányi Mihály, Garai Gábor, Váci Mihály nevű költők – hogy csak a halottakat említsem – számára nem léteztek az 1945 utáni magyar költészetben. S hogy fejtegetései között effajta gondolat­menetek olvashatók: „A sematizmusra következő időszak nagy olvasmányairól (Sarkadi Imre: A gyáva, Fejes Endre: Rozsda­temető, Sánta Ferenc: Húsz óra, Az ötödik pecsét, Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem, Hernádi Gyula: Sirokkó, Kertész Ákos: Makra) azonban már a hetvenes évek közepére kiderült, hogy ezek a kisregények távolról sem rendelkeztek olyan újító erővel, hogy új poétikai feltételeket állítottak volna a hetvenes évek második felének irodalma elé” s ezért az évtized végére az is világossá vált, „hogy esztétikailag már ahhoz a realisztikus, »valóságleképező« epikához képest is mulandóbbat produkált, amelyet ideig-óráig háttérbe tudott szorítani a maga elevenebb kérdéseivel”. Vagyis – hiszen a gondolat­menet elején e „valóság­leképező epikát” még így nevezte – az említett művek még a sematizmus szövegeinél is gyarlóbbak.

A fenti tényeket csak jelzésszerűen hoztam fel; igazságtartalmukról alkosson magának véleményt az olvasó. Jómagam rég elcsitítottam magamban azokat a készte­téseket, hogy effajta értékelésekkel perlekedjem. Nem vagyok irodalomtörténész, nem óhajtom csalhatatlanul eldönteni, hány centi különbség mutatkozik egyes költők, írók között, s kik javára.

Bizonyos elméleti ismeretekkel és logikai képességekkel rendelkezvén, vállalni merem viszont, hogy e mű teoretikus alapjairól értékhangsúlyos megállapításokkal is tájékoztassam olvasóimat. Ennek alapgondolata az, hogy az 1970-es évek végén – Mészöly Miklós Alakulások című elbeszélésével kezdve és Esterházy, Nádas regényeiben kiteljesedve – egy új, korszerűbb „nyelvi magatartás” vette át a vezető szerepet a hazai „irodalmi diszkurzusban”. Ennek fő jellemvonása az, hogy „mivel abból indult ki, hogy a nyelv szavai közvetlenül sohasem a valóságot érik el, hanem mindig csak a kommunikációs partnert, ezért úgy véli, hogy a műalkotás kijelentései sem a valóságra vonatkoznak, hanem csupán az értelmező közösségek alkotta kulturális egységben érvényes cselekvési és kommunikációs rendszerekben nyernek jelentést”.

Ne tessék rémüldözni e tudálékosan nyakatekert (de e művön belül még a legközérthetőbbek közé tartozó) megfogalmazástól, tüstént világossá válik, hogy szerzője mire gondol. Az új irányzat – amelyet nálunk posztmodernnek szokás becézni (s most ne vitassuk, joggal-e) – a szerző szerint abban különbözik a korábbiaktól, hogy meg­győződése: a nyelv szavai (azaz a beszéd, az írásművek szövegei) nem közvetlenül a valóságot „érik el” (nem arra hatnak, nem azt változtatják meg stb.), hanem csak a kommunikációs partnert (azokat a személyeket, akik szövegeinket hallgatják vagy olvassák).

S itt álljunk meg egy pillanatra. Minthogy a mű szerzője e kiindulópontot sajátosan a 70-es évek végén fellépő posztmodernisták új nézeteként adja elő, úgy tűnhet fel, a korábbi vagy nem posztmodern irányzatok ettől eltérő hiedelmeket tápláltak magukban. Ami – miként fent jeleztem – közönséges sületlenség. Utoljára mágikus szövegeket mormoló eleink hitték azt, hogy a nyelv szavai közvetlenül „érik el” a valóságot, azaz: egy rontás mondókájától elapad a Julis néni tehenének a teje.

Nézzük azonban tovább az idézetet. A fentiekből a posztmodemek – valamint a mű szerzője – azt szűrik le, hogy a műalkotás kijelentései sem a valóságra vonatkoznak, hanem csupán az értelmező közösségeken (azaz az olvasó­közönségen) belül érvényes kommunikációs rendszerekben (irodalom­értelmezési módokban) nyernek jelentést.

Ez a konklúzió pontosan olyan bölcsességet rejt magában, mintha azt állítanánk: az a kijelentés, hogy „esik az eső”, nem a valóságra vonatkozik, hiszen csupán a magyar nyelvet használók alkotta kulturális egységben érvényes cselekvési és kommunikációs rendszerben nyer jelentést.

Ami pedig közönséges sületlenség hiszen – ezt (ha az akadémia mai irodalmár tagjai és nagydoktorai nem is) egy általános iskola felső tagozatának diákjai bizonyára könnyen beláthatják – annak a ténynek, hogy minden szöveg csak egy meghatározott nyelv kommunikációs rendszerén belül nyer jelentést, semmi köze ahhoz a kérdéshez, hogy a szövegbe foglalt kijelentés a valóságra vonatkozik-e, vagy sem.

Lehetne itt hosszan értekezni a fenti problémák szemiotikai-kommunikáció elméleti finomságairól, s meg lehetne kockáztatni azt a feltevést is, hogy e műben – miként magasztalójától fent idéztem – valóban „az elmélettől áthatott történetírás”-sal állunk szemben, azaz egy sületlen elmélet szem­ellenzős­erőszakolt érvényesítéséből előálló történeti torzképpel. Nem akarok azonban több szót vesztegetni erre az írásműre; mint hangsúlyoztam, nem önmagában káros, csak azzá teszik, akik – a jelek szerint – a sületlenségek hegemóniájának oszlopai szeretnének lenni.

Ami egyébként szintén nem vezet semmiféle nemzeti tragédiához. Túléltük Zsdánovot és legjobb tanítványait, túléljük Gadamert, Derridát és ezek tanítványait is.

Nem ettől nő az infláció, meg a nemzeti nyomor.

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Lovagok és gyilkosok

Eszes Máté: Híres bajvívások, hírhedt párbajok

A szélesebb olvasóközönség által eddig főleg novellistaként ismert Eszes Máté „műfajt váltva” sajátos történelem­könyvet írt, megírta a nevezetes magyar bajvívások és párbajok történetét. A fogalom két külön szóval jelölése nem szóhalmozás. Eszes Máté határozott különbséget tesz a bajvívás és a párbaj között. Ez nem azt jelenti, hogy a baj­vívás mint mára már elavult szó, a tör­té­nel­mi régmúltban lejátszódott párbajok jelölésére szolgálna. Arra is, de nem ez a legfontosabb eltérés. A szerző hang­súlyozza a kettő morális különbségét.

A bajvívás lovagi ügy, jóllehet hátterében mindig ott van az egyéni hírnév növelésének vágya, nem ritkán a vagyon, a rang szerzéséé is. A bajvívók egyenlő esélyekkel szállnak harcba, s önmagukon kívül gyakran hazájukat is képviselik (például a híres magyar-török, kuruc-labanc bajvívások alkalmával).

Eszes Máté már korábban is erős érdeklődést mutatott a történelmi témák iránt, például Advent című novellás­kötetében, nem véletlen tehát, hogy a történelem megidézése ilyen formában sem idegen tőle. Bár közelebbről nézve az úgynevezett lovagi erények sem ragyognak mindig olyan fényesen, ahogy a középkori krónikások vagy a romantikus írók láttatni szeretnék, ezek a bajvívások még őrzik a bátorság, az erő, az ügyesség tiszteletét, sokszor még az ellenfélben is.

Ezeknek az igazi lovagi összecsapásoknak a késői, torz változata a XIX. és XX. századi párbaj, amelynek már vajmi kevés köze van a lovagi erényekhez. Eszes többször és igen nyomatékosan hangsúlyozza a különbséget, a látszatát is el akarja kerülni a párbajok idealizálásának, megmutatva groteszk­ségüket, amelyen nevetni kellene, ha oly gyakran nem fordult volna tragédiába.

A szerző bebizonyítja, hogy a hírhedt párbajhősök ekkor már legtöbbször torz lelkű, a környezetükben tiszteletet félelem­keltéssel kierőszakoló kis despoták, akik a párbajt legális vagy fél­legális eszköznek használták legtöbbször meg nem torolt gyilkosságok el­követésére, miközben maguk alig kockáztattak valamit. Már nincs szó egyenlő erők küzdelméről, mint a régi bajvívások esetében, a XIX. és a XX. században akár a vívó­mester is provokálhatta azt, akinek életében nem volt kard a kezében, a mester­lövész azt, aki sohasem sütött el pisztolyt, összecsapásuk tehát közönséges, de a közvélemény által valamiféle archaikus értékrend szerint szentesített önbíráskodás, gyilkosság volt.

A könyv nyomon kíséri a párbaj­szellem egyre degeneráltabb, Hašek tollára illőbb elfajulásait, például az orosz hadifogolytáborokban vívott tiszti párbajokat.

Hiába alakultak meg a józan ész fel­támadásának jeleként a párbajellenes ligák a század elején, a becsület védel­mének leple alatt folyó gyilkosságok folytatódtak a két világháború között is. Horthy Miklós 1935-ben még párbajban akarta „rendezni” Masaryk elnökkel vagy Benes külügyminiszterrel Magyar­ország és Cseh­szlovákia ellentéteit, a könyv közli a kihívó levél fennmaradt tervezetét. Szerencsére, Horthyt a környezete lebeszélte az esztelen ötletről, megakadályozva ezzel, hogy tíz évvel a hírhedt frankhamisítási botrány után Magyarország ismét köznevetség tárgya legyen a világban.

Még 1943-ban is vívtak párbajt félnótás katonatisztek Magyarországon. A barbár szokást a második világháborús vereség söpörte el a feudális gyökereihez a végsőkig ragaszkodó úri világgal egyetemben. Csak remélhetjük, hogy e világ mostani, részbeni újjáéledése nem éleszti újjáa párbaj középkori divatját is.

(Móra Kiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

História est…?

Akik nyomot hagytak a 20. századon. Eszmetörténeti előadások 1.

Aki egy csöppet is tanult latinul, a kérdőjel helyett rögtön folytatni tudja: „Magistra vitae”. Szóval a történelem az élet mestere (tanítója). A kérdés azonban ezúttal az első két szóra vonatkozik, az „est” ugyanis az indogermán nyelvek törvényei szerint a létezésre utal – „történelem van” s ez az, ami a szintén közhelyesített posztmodern bölcselet értemében megkérdőjelezhető: létezik-e egyáltalán történelem vagy csak egymás után következő események, történések halmaza? Igaz-e, hogy „post hoc, ergo propter hoc” – abból, ami egymás után folyik, következik-e valami, azaz okozat? És ha létezik ez a történelem, akkor nőnemű, tanítónő, tanárnő lévén nem inkább hisztérika-e história helyett? Ez persze játék a szavakkal, mégis egyre többször fölmerül, hogy a történéseknek megfelelően a történelem s tudománya átformálódik. Mint ahogy nálunk a Párt­történeti Intézet Politikatörténeti Intézetté alakult át, ahogy a hajdani MSZMP-ből szociál­demokrata MSZP lett. Amely azonban – sokak szerint – nem szocialista, hanem liberális politikát folytat. De nem találkozhatik e kettő, mondjuk, a gazdaságban?

A Politikatörténeti Intézet és Alapítvány a közelmúltban eszme­történeti előadás­sorozatot rendezett, amely azokkal foglalkozott Akik nyomot hagytak a 20. századon – s ez most egy, az előadásokat és hozzá­szólásokat közreadó kötetnek is címe lett. Kik „hagytak nyomot” az ezredvégi kiadvány szerint? Csak mellékesen tárgyalja a tudottnak vélt történelmi eseményeket. Berend T. Iván egyetlen év, 1936 gyújtópontjába foglal három történelminek tetsző, mindenesetre tipikus epizódot: Pilsudski marsall fasiszta jellegű hatalomátvételét, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának moszkvai kongresszusát és az építészeti funkcionalizmus stockholmi kiállítását. Nacionalizmus és jobboldali radikalizmus jellemző az elsőre, a központi tervezéssel, iparosítással, kulák­talanítással és terrorral egybekötött sztálini modernizáció a másodikra s a jóléti állam szociális és liberális reformeszméinek jelképévé lett a harmadik. Míg a százmilliókat harcba vivő s második világháborúval, majd hidegháborúval folytatódó „nagy­politikával” alig, a liberaliz­mussal bőven foglalkozik ez a kötet.

Ha a cím („nyomot hagytak”) eleve a személyiség meghatározó szerepére utal is, alig esik szó Hitlerről, Sztálinról, Churchillről, egyáltalán semmi az egész – vagy félgyarmati sorból való felszabadulás hőseiről: Szun Jat-szenről vagy Gandhiról, a későbbieket most itt sem említve; Rooseveltről valamivel több (mindjárt kiderül, miért), szó sincs nagy írókról, akik közül pedig nem egy a politikában is szerepet vitt (mint Mairaux, Sartre vagy Senghor), filozófusokról (mint Russel vagy Heidegger), épp csak említtetik Einstein és Heisenberg (persze lesz még további kötet, nem is egy), ám több fejezet foglalkozik a „végül is diadalmas” (?) szociáldemokrácia hőseivel Bernsteintől Brandtig és az angol labourista Wilsonig, míg a kötetnek több mint fele egyetlen személyiségről szól, nagyon helyesen, hiszen itt alig ismerjük: John Mayard Keynesről, aki a roosevelti New Deal s egyáltalán a jóléti állam és szociális piacgazdaság atyja, úgyis mint az e századi liberalizmus legnagyobb alakja.

Liberalizmus?

Keynes magát mindig oda sorolta, de szociális érzékenysége az angol Munkáspárttal rokonította. A szociáldemokráciát szolgálta volna az ő tevékenysége (is)? Ilyenformán a század meghatározójává e kötetben (s tán a valóságban is?) a sokféle rendszert túlélő szociáldemokrácia lép elő; az a szociáldemokrácia, amely Keynes személyén s tanain keresztül érintkezik a liberalizmussal, ami egy olyan házasságnak is magyarázatává, értelmezésévé lehetne, mint a mi honi MSZP-SZDSZ koalíciónk. Csakhogy mintha utóbbiban épp a keynesi eszmék nemhogy követődnének, még csak nem is eléggé ismeretesek.

Íme, máris belecsúsztunk egy mai magyar aktualizálásba, pedig a könyvben olvasható eszmetörténeti előadások e tekintetben (helyeselhetően) igencsak tartózkodóak. A „centrum”, mármint a fejlett országok és a „periféria” általában, de különös tekintettel Kelet-Közép-Európára, nem annyira politikai, nem is ideológiai, hanem (megint csak helyesen) gazdaságpolitikai kérdéseivel foglal­koznak, immár történelmi távlatból. Csakhogy a hisztérikus történelem mégis az élet tanítónője. Mert erről, a bőrünkről van szó (ami egy több mint fél évszázaddal ezelőtti népszerű közgazdasági könyv címe volt – no de hol van az már?)

Igen ám, de hol van Keynes 1936-os alapműve is, a riasztó című A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, amely még a szocialista könyvkiadás jóvoltából 1965-ben magyarul is megjelent s hatott is a 68-as „új mechanizmust” kidolgozó közgazdászainkra, amely gazdasági reform azonban dugába dőlt, – tán azért, mert a könyv szintje jócskán meghaladta a politikusokét.

Miről van szó?

Ne a Bernstein és Kautsky féle „revizionista” se a háború után jóléti államot megteremtő brandti és palmei szociáldemokráciával foglalkozzunk, hanem a kötet középpontjába állított Keynes-szel, aki fölborította, visszájára fordította a kapitalizmus összes „klasszikus” alaptételét s ezzel – noha ezt egy személynek tulajdonítani legalábbis túlzásnak tetszhet, mégis bízvást állíthatjuk – megmentette a tőkés gazdaságot! Mivelhogy a szociális haladás igényét elválaszthatatlannak tekintette a gazdaságtól, s az individualizmust éppúgy fontosnak tartotta, mint a kollektivizálást, kombinálva a piaci mechanizmust az állami beavatkozással, tervezéssel, szabályozással, újraelosztással. Ezt a gyakorlatot a liberálisokon kívül elfogadták, mi több érvényesítették a szociál­demokraták éppúgy, mint a kereszténydemokraták. No persze – ahogy a könyv mondja – a gazdasági problémáknak mintegy nyolcféle megoldása volt elképzelhető, melyek közül legalább kettő Keynes elgondolása…

Mik ezek az elképzelések? Szembeszállás a közgazdaság általánosan elfogadott alapelveivel, a manchesteri rendszerrel, Adam Smith, Stuart Mill, Ricardo, Say és mások tanaival. Ezek közül a legfontosabb, miszerint „a kínálat megteremti a maga keresletét” s ezen keresztül biztosítja a teljes foglalkoztatottságot. A válság és munkanélküliség csak „átmeneti” lehet. Keynes szerint azonban a változó körülményekhez alkalmazkodni kell, mert csak a gazdasági liberalizmus átalakításával lehet megerősíteni a politikai liberalizmust, s a szabadságot. Az 1930-ban drámaivá lett munkanélküliséget többé nem lehetett „átmenetinek” tekinteni: cselekedni kellett, mégpedig azonnal, hiszen a távlati megoldásra azért nem volt szabad várni, mert „hosszú távon mind halottak leszünk”. A politikai rövidlátás már tönkretette Németországot, mert a békeszerződés a GDP 5%-át kitevő jóvátételt követelt. Megint csak egy mára tekintő asszociáció: ennyit fizetünk mi s a többi eladósodott ország külső adósságokra. Vajh hová vezet ez?)

Mit lehet tenni?

Keresletet támasztani, miáltal megteremtődik a kínálat is. Hogyan támasztható kereslet? Állami közmunkák, beruházásra csábító, alacsony kamatok, teljes foglalkoztatottság révén. Ez volt az amerikai New Deal lényege, s ez vitte diadalra a „centrum” gazdaságát 1945 után is, noha a keynesi elveket Bretton Woodsban csúnyán lefaragták, újabban pedig az állami beavatkozás s a „koraszülött jóléti állam” (ennek kimondása nagyobb dicsőségünkre magyar közgazdász érdeme) felszámolása, vagy legalábbis meg­regulázása van napirenden, mégpedig monetarista pénzügyi eszközökkel, melyekben a nemzetközi nagytőke az úr (olyan produkciókkal, mint például megintcsak egy hajdani honfitársunknak egyetlen ügyes és legális spekulációs húzása, mely egymilliárd fontot jövedelmezett – amiből alapítványa révén, becsületére váljék, bőven juttat egykori hazájának is.)

A hazai monetarista sokkterápiának indoka pedig állítólag az, hogy a reál­bér­csökkenés mérsékeli a termelési költségeket, ami kedvez az exportnak s a vállalkozókat beruházásra készteti.

Keynesnek persze nemcsak monetarista magyar követői voltak-vannak. A jegy­ze­tekben örömmel fedeztük fel N. Kaldor nevét. Csakhogy itthon inkább a költők s nem a közgazdászok nemzete vagyunk.

Ám a kettő tán nem mindig esik oly messze egymástól. Az ismertetett kötetben nem említik, mégis tudnunk kell, hogy Keynes századunk legfontosabb angol irodalmi csoportosulásának, a Bloomsbury körnek volt beltagja. Már 1905-től minden csütörtökön találkoztak a Gordon Square 46. alatt (közel a Londoni Egyetemhez és a British Museumhoz) a Stephen majd Woolf család tagjai, E. M. Forster, több festő s nem utolsó sorban Keynes, később Katherine Mansfield, D. H. Lawrence, Aldous Huxley, Ford Madox Ford, T. S. Eliot és Ezra Pound. Együtt nem hatottak annyira s nem szereztek oly sokaknak annyi örömöt, mint Keynes, aki az Életet szolgálta, nem az Irodalmat.

Bár hatna végre nálunk is (noha kis, szegény és nyitott ország vagyunk), hogy végül nekünk is jusson valami jó is abból, amit Dahrendorf „a szociáldemokrácia évszázadának” nevezett.

(Napvilág Kiadó)

FRIDECZKY FRIGYES

„… ahol a különös az általánost képviseli”

Hans Biedermann: Szimbólum-lexikon

Szimbolikus tárgyak, jelképek, jelen­tések gyakran előfordulnak minden­napi életünkben. Goethe szerint a valódi szimbolika mindenütt jelen van, „ahol a különös az általánost képviseli”.

Könyvében Hans Biedermann „arra tesz kísérletet, hogy meg­könnyítse az emberiség kultúrtörténetileg jelentős szimbólumainak meg­ismerését”. Ám „bár hosszú évek óta foglalkozik előadások, könyvek és tanul­mányok formájában a szimbolika különböző témáival (e lexikon irodalom­jegyzékében tizenkilenc téma fémjelzi munkásságát), máig sem látja pontosan körül­határolhatónak az alapanyagot”. Úgy látja, hogy „még vámunk kell egy bevezető, összefoglaló mű meg­jelenésére, amely teljes szélességében öleli fel Európa, Ázsia, Afrika és az Újvilág szimbolikáját az ősidőktől napjainkig”. Mindenesetre szeretné „maximálisan kielégíteni az információ-igényeket, mégpedig olyan alapanyagra támaszkodva, amely túllép az európai kultúra határain”. A szimbólumok kutatásának, magyarázatának széles az irodalma, s noha Biedermann professzor nem törekedett teljességre, könyve végén huszonhét tárgykörben 532 tudományos könyvet sorakoztat fel s ezek így vagy úgy mind a szimbólummal foglalkoznak. Meglepő, hogy milyen sok (huszonnégy) jelent meg magyarul. A szerzők között ott találjuk, többek között, Goldziher Ignácot, Kákossy Lászlót, Kerényi Károlyt és Koestler Artúrt. Érdemes felsorolni egynémely témát a jelzett huszonhétből: mese-, szín- és szám-szimbolika; alkimista-, szabadkőműves-, mágikus-, heraldikus-, asztrológiai-, őskori-, ókori-, egyiptomi és mezopotámiai szimbólumok; keresztény-, zsidó-, ázsiai- és afrikai szimbolika; szimbolikus állatok és mondabeli lények.

A 446 oldalas kötet 506 szócikke közül némelyikkel vitázni támad kedvünk. Nem tartom logikusnak az ÁBEL címszó hiányát, hogy őt a KÁIN címszónál érintik. Igaz, hogy Ábel a keresztény mitológiában az ártatlanság szimbóluma s áttételesen Jézus előképe, ám az áldozatok különböző fogadtatására a Teremtés könyve nem ad magyarázatot. Bizonyára más isteneszme kötelezte a növénytermesztést s tiltotta a húsétel fogyasztását, és egy másik törzs (a nomád állattenyésztők) istene engedte meg az állatáldozatot. Ábel ez utóbbi Istennek mutatta be állatáldozatát. Az ÁBRAHÁM-nál kitérhettek volna a névszó összetételére: AB=atya, RAHAM (vagy HAMON) = sokaság, tehát ÁBRAHÁM = a sokaság atyja, mely nevet e formában maga az Isten adta Ábrahámnak, 99 éves korában, szövetségkötésük alkalmával (Tér 17,4-5). Ábrahám a teremtőerő szimbóluma: harmadik élettársának, Keturának hat gyermeket nemzett (Tér 25,1-4); első­szülötte, Izmáél révén tizenkét törzsfő nagyapja (Tér 25,12-15); unokája Jákob révén pedig tizenkét fiú (jövendő törzs) s egy leány (Dina) dédapja; szimbóluma a kiválasztottságnak: általa lett a zsidóság Isten választott népe; és végül Ábrahám jelképe a feltétlen engedelmességnek: gondolkodás nélkül feláldozta volna törvényes fiát, Izsákot Istennek (Tér 22,1-13). Absolon (helyesen ABSALOM) = az atya jólét, atya a béke, a béke atyja) nem kapott szócikket, Őt a HAJ-szócikknél kell keresnünk. A könyv utalásai gyakran mechanikusak, például ACHILLES (Akhilleusz)-amazonok – Éosz – Homérosz – kentaur, ám az utóbbi négy címszóból sem tudunk meg semmi lényegeset Akhileuszról. Aki olvasni akar róla vegye kézbe Homérosz Iliászát. AENEAS esetében Szibülla és totem szócikkre utal, ám az előbbiből csak annyit tudunk meg, hogy a küméi Szibülla elkísérte Aeneast az alvilágba, a totem szócikkben még csak utalás sincs Aeneasra.

Vannak bújócskázó szócikkek. Ilyen például a GORDIUSZI CSOMÓ, amelyet a CSOMÓ szócikkben tökéletesen kifejtenek. KOLUMBUSZ TOJÁSÁT viszont sehol sem találjuk, még a TOJÁS szócikkből is kimaradt. BÁLÁM SZAMARA se tűnt el teljesen, csak megbújt a SZAMÁR szócsoport berkeiben, ahol elfért volna Apuleius Aranyszamara is. Megemlíthették volna, hogy az Egyesült Államok Demokrata Pártját a SZAMÁR szimbolizálja. KACOR KIRÁLY annyira „megbújt”, hogy sem önállóan, sem a macskák között nem található. A rendkívül sokrétűen taglalt SZEM szócikk nem említi a primitív falusi körökben gyakran előforduló babonát, a „szemmel verés”-t, s hiányolom annak megállapítását, hogy „a szem a lélek tükre.” A „ferde szemmel nézi”, „óvja mint a szeme fényét”, „szemet húny”, „szemébe mondja”, „rajta tartja a szemét”, „szeme közé néz”, „még a szemét is kilopja”, „szemre vesz”, „kisül a szeme”, „szálka a szemében”, „kiszúrja a szemét” stb. mind olyan mondás, amely szimbolikus jelentést hordoz.

Több szimbolikus képet hordozó állat, madár, növény nem szerepel Biedermann könyvében, például az elviselhetetlen bűzéről elhíresült GÖRÉNY, mely elnevezést átvitt értelemben is használják aljas, besúgó emberek nevesítésére. A HÖRCSÖG szimbóluma a gátlástalan harácsolásnak, felhalmozásnak. Hiányzik a szelídség szép szőke szimbóluma az ŐZ; az örök vakságra ítélt földalatti járatokban kutakodó VAKOND; a fürgeségéről híres ÜRGE; az élelmes, és talpraesett madár­proletár, a szürkeség szimbóluma, a VERÉB; a hirtelen haragú, felfuvalkodott PULYKA; az önálló gondolkodásra képtelen, mások mondását szajkózó SZÁJKÓ; a tavasz korai hirdetője, a CINKE; s a fák orvosa, a HARKÁLY. Nincs itt, az egész nyarat végig muzsikáló, bohém kis állatka, az istenek kedveltje, a TÜCSÖK; a virágok közül is hiányzik a tavasz első hírnöke, a fagy és hó alól is előbúvó HÓVIRÁG; a hűségre figyelmeztető kék NEFELEJCS; a rendkívül érzékeny lelkeket szimbolizáló MIMÓZA és a NEBÁNCSVIRÁG; a sokunk számára kora reggeli felfrissülést hozó KÁVÉ; s a mindig magyarnak érzett piros, sárga és tarka színekben pompázó TULIPÁN.

Mindezt nem rónánk fel a szerzőnek, ha nem tárna elénk olyan szócikkeket, amelyek nem éppen szimbólum­ságukról nevezetesek. Biedermann alapvető tévedése, hogy olyan történelmi személyi­ségeket is felvesz lexikonéba, akik nem szimbólumok. A világhódító NAGY SÁNDOR (ie. 356-323), Makedónia királya, III. Dareiosz perzsa király legyőzője, Egyiptom meghódítója, valóságos történelmi személy. Bár nevéhez fűződik a gordiuszi csomó átvágása, de ő maga nem szimbólum a szerző által meghatározott definíció szerint. DÁVID KIRÁLY (i.e. 1040-965), a filiszteusok elleni csaták győztese, Jeruzsálem elfoglalója, az egységes zsidó állam megalapítója is történelmi személy és nem szimbólum a szó klasszikus értelmében. A fentiekhez hasonlóan nem szimbólum a SZENTHÁROMSÁG, hanem a niceai (325) és a konstantinápolyi (381) zsinat által rögzített keresztény dogma, a három személyben (Atya, Fiú, Szentlélek) létező Egy Isten tana.

Az ötszázhat szócikk közül száznál is több a kitűnő, részletekbe menő, alapos munka. Közülük akár több tucatnyit is érdemes külön is megemlíteni, CSILLAG, FA, FÉNY, FOLYÓ, GALAMB, HAL, HEGY, HOLD, JERUZSÁLEM, KERESZT, KÍGYÓ, MENNY, NAP, ÖZÖNVÍZ, PARADICSOM, POKOL, SAS, SZARVAS, TÚLVILÁG, VÉR, VÍZ, VÖRÖS.

A szócikkek jórésze misztikus magyarázattal él és túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a nemiségnek. Nagyon sok dologban, tárgyban, állatban stb. látnak női, illetve férfi nemi szervet, erotikus utalást, nemi aktust stb. Túl gyakran hivatkoznak régi irodalmi forrásokra (Hérodotosz, Ánakreon, Platón, Arisztotelész, Plinius, Origenész, Xenokratész, Gesta Romanorum, Macrobius Johanna, Damascenus, Hildegard von Bingen [1098-1179], Agrippa von Nettesheim [1486-1535], Böckler, Aeppli).

Ha nem is hibátlan és maradéktalanul szigorúan vett tudományos munka Hans Bie­der­mann Szimbólum-lexikona, minden­képpen érdemes foglalkozni vele, hiszen az olvasó sok eddig nem tudott ismeretanyagot talál benne.

(Corvina)

KÖNYVAJÁNLAT

A könyvkiadók újdonságlistáin az utóbbi időben igencsak megszaporodtak az olyan művek, melyeknek szerzője nő, azaz a női nemhez tartozó (nőnemű) író, vagyis írónő. Adódna az alkalom az író, a férfi író, az íróférfi s női szópárjai jelentéstartalmának játékos összevetésére, csodálatosan hajlékony és gazdag szókincsű nyelvünk megbicsaklásának elemzésére a nemek közötti különbségek vagy azonosságok kifejezésével kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy mi nők vagyunk az okai ennek az írás esetében is, mert nem egyszerűen tollat ragadunk (fegyverként), hogy erőteljes nyelvi eszközökkel jelenítsük meg – ismeretelméleti kérdésfelvetésekkel bravúrosan ötvözve – súlyos társadalmi problémákat felmutató elsődleges élményeinket – nem. Ahogyan az idei könyvhét (könyvöt) legünnepibb versantológiájának alcíme is bizonyítja: „Lágy zefirként mi szabadon lebegtünk.” A Magyar költőnők antológiája a tizenötödik századtól napjainkig több mint száz költőnő verseit tartalmazza félezer oldalon, S. Sárái Margit és Tóth László válogatásában. A kötet az Enciklopédia Kiadó műhelyéből került ki.

Önálló kötettel is sok költőnő van jelen az újdonságok piacán. Károlyi Ami hat ciklusból álló versgyűjteményét Élő irodalom sorozatában a pécsi Jelenkor adta közre Euridiké hallgatása címmel. A jellegzetesen bölcsen ironikus, fölényesen szellemes kinyilatkoztatásszerű rövid költemények sorában a költőférjről, Weöres Sándorról szólók a kötet legszebb darabjai közé tartoznak, akárcsak az elmúlásról írt filozofikus mélységű sorai. Szépséges költői képben fogalmazza meg a vers születését is, melyben egyszerre van jelen a titkos fogantatás, a termő nőiség, az alkotó művész, a szépség, a szín, az illat. Öt sor az egész: „Akár a rózsa belső parancsra, / sziromról sziromra, / így nő a vers is / szóról szóra. / Akár a rózsa.”

„Igaz, hogy mindennapi beszédünkben, amikor nem gondolkodunk el minden egyes kifejezésen, olyanokat szoktunk mondani, hogy »hétköznapi világ«, »mindennapi élet«, a »dolgok megszokott rendje…« A költészet nyelvében azonban, ahol minden szónak súlya van, semmi sem hétköznapi, és semmi sem megszokott. Egyetlen kő, s fölötte egyetlen felhő sem. Egyetlen nap, s egyetlen rákövetkező éj sem. És mindenek fölött a világ egyetlen létezője sem.” E sorokat a lengyel irodalom nagyasszonya, a Krakkóban élő Wistazva Szymborska olvasta fel, amikor 1996-ban negyedik lengyelként átvette az irodalmi Nobel-díjat. 1923-ban született, s kilenc verseskötete jelent meg eddig. Magyarul antológiákban és folyóiratokban olvashattuk verseit 1988-ig, akkor jelent meg ugyanis Csordás Gábor válogatásában a Csodák vására című kötete az Európa Kiadónál. Most a Jelenkor adta ki Kilátás porszemmel című verseskönyvét, ebben olvasható Századvég című költeménye: „Úgy volt, hogy jobb lesz elődeinél XX. századunk. / Ez már nem jön össze neki, / évei megszámlálva, / lépte tétova / légzése kapkodó. / / túl sok megtörtént már, / aminek nem kellett volna, / de aminek jönnie kellett, / az nem jött. / / Úgy volt, hogy rohanunk a tavaszba / a boldogságba, többek között.”

Hát, ez sokunknak nem jött össze ebben a században. Itt van például Gertrude Stein esete az irodalommal. A Magvető Kiadónál megjelent Három élet köteteimmel három kisregénye – A derék Anna, A szelíd Léna, Melanctha –, melyeknek (idézek) „szövegei roppant egyszerűek, már-már primitívnek mondhatók… mindhárom főhőse egyszerű asszony, akik a maguk szűkre szabott világában élik egyhangú, szinte eseménytelen életüket.” A történetek végén mindhárman meghalnak, ahogy a szomorú történetek végén lenni szokott. A kötet végén azonban egy meglehetősen hosszú tanulmány olvasható Beck András tollából, amely a regényeknél sokkal élvezetesebb olvasmány, kísérlet (az idézet nem tőle való) „a modem irodalom egyik leg­jelenté­kenyebb, de talán legkevésbé ismert képviselőjének” magyarországi fel­támasztására. Ki is volt ez a Gertrud Stein a század első évtizedeiben? Párizsban élő amerikai műgyűjtő, akinek gyermekkorában magyar nevelőnője volt, s emlékezései szerint párizsi szalon­jában tolongtak a magyar látogatók. Viszont erről senki meg nem emlékezett közülük, műveinek híre se nagyon jutott el hozzánk. Mert elhíresült verssora révén (a rózsa az rózsa az rózsa az rózsa az rózsa) „…ugyan az irodalmi avantgárd sokat emlegetett figurájává vált […] a következő évtizedekben Steinnek még ez a kétes hírneve is elhalványodott az irodalmi köztudatban. Az érdeklődés Amerikában a hetvenes években élénkült meg iránta…” Omlós Gombok című prózavers-gyűjteményéhez és így készül az amerikai című regénymonstrumához kapcsolódó értelmezések készültek ekkor, a Három életnek úgy-ahogy megkegyelmezve. Az utószóból sok érdekességet meg­tudunk még, pl. hogy bátyja értelmetlen zagyva­ságoknak tartotta az írásait, hogy modellt ült Picassónak, hogy negyven év alatt sem tanult meg rendesen franciául, hogy olyan kevés szót használ, mint előtte talán egyetlen író sem, „hogy sajátos irodalomtörténeti helyét kísérleti szövegeinek kirívó mennyisége és végletessége adja. Nem is tudjuk igazán, képes lett volna-e tető alá hozni egy valamirevaló hagyományos regényt” – írja Beck András. Itt van viszont a Három élet, lehet próbálkozni.

„…Érkezésem nem váltott ki örömmámort. Ismerik a viccet? Három gyereke van az indiánnak. Elsőszülött fiát Fénysugárnak hívják, második gyermekét, a lányt Fehér Holdnak. És hogy hívják a harmadikat? Szakadt Guminak…” Ilyen bevezetés után nem lehet kétséges, hogy valami nincs rendben, hogy nő van a dolgok hátterében. Sőt az előterében, hiszen a fiatal, s máris népszerű cseh írónő, Tereza Boucková Ha szeretsz egy férfit című kötetében olvasható három kisregény – Indiánfutás, Fürjecske, Ha szereted a férjed – mindegyikében egy-egy női sors, férfi(ak)-nő kapcsolat, s ami ezzel jár, szerelem, házasság, gyerek, válás, ráadásul politika, '68, Charta '77, börtön, a magánélet ellehetetlenülése a téma. Az Európa Kiadó mintha az előbb ismertetett könyv ellenpárjaként adta volna ki Boucková kitűnően megírt, érzelmes, humoros, sokszor abszurdba forduló, ugyanakkor mély emberi tragédiákat felmutató kötetét, melynek nyelvi megformálása is figyelemre méltó.

Nyelvi leleményekből kifogyhatatlanok, címválasztásban utánozhatatlanok vagyunk, amint bizonyára észrevették az új könyveket nézegetve. Micsoda titkokartejtet Marié Darrieussecq az elsőkönyves francia írónő művének címe: Malacpúder.

Ezt már csak minden női raffinériát latba vetve lehetett meghaladni, ahogy az Gordon Agáidnak sikerült is. Merész témaválasztását megkoronázta a címmel: Kecskerúzs. Sárbogárdi Jolán (aki egyébként Parti Nagy Lajos) A test angyalával labdába se rúghatna, ha nem volna mellette a műfaji megjelölés, hogy habszódia.

A Bálám szamara bizonyára másodszor is meghozza a sikert szerzője számára. Szántó Piroska könyve 1982-ben, első megjelenésekor szenzáció volt, nemcsak azért, mert festő létére érdekesen és élvezetesen írta meg Vas István feleségeként, önéletrajzi történeteit, hanem azért is, amikor írta. Kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy hatvankilenc évesen, egy másik művészeti ágban elért sikerek mellett íróként debütáljanak. A könyv tizenöt év múltán az Európánál most megjelent, bővített kiadása pedig egyenesen csodálatunk tárgya is lehet, hiszen tíz új történettel gazdagodott.

Hosszan lehetne sorolni még a nők által írt műveket a könyvpiac újdonságai közül, sőt nem lenne érdektelen a róluk írott művek listája sem. Csak a javából válogatva például ajánlhatnám figyelmükbe a következőket: Závada Pál Jadviga párnája, Szász Imre Sahriár éjszakái, Karinthy Frigyes Feleségem beszéli, Ficsku Pál Élni három nővel vagy Szív Ernő Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyokat? című művét.

E női szempontú könyvajánlat végén egy vallomással tartozom Önöknek. Befejezésül már legszívesebben Pelle János könyvét ajánlanám szíves figyelmükbe (Casanova, a szerelem félistene). Tulajdonképpen ez is rólunk szól.

(emmi)