Állok az ablaknál a tizediken, nézem a felhőket a magasban, lent a teret, a fákat, bokrokat. Ónos eső fagyott a járdákra, az útra, a hó tetejére.
A virágos Ági megy át a téren, Larry, a szürke vizslája szaladgál körülötte. Nyomában ugrál Huba, a háromlábú kutya, történetét ismerem. A virágos Ági mesélte egyszer a boltjában. Hubát elütötte egy autó, élettelenül lógott törött, bal mellső lába. A gazdájának így már nem kellett, el is költöztek a telepről, Huba meg itt maradt gazda nélkül, így lett a telep kutyája. Télen az átjárókba húzódik, úgy éjszakázik, ha nagy a förgeteg, befészkeli magát a bokrok alá, lakásba nem hajlandó bemenni, megszokta a szabadságot, szuverén úr lett. Ági boltjába beül néha, Larryvel jól összefér, Ágitól a kutyakaját is elfogadja, Larryn kívül más kutyákkal nem barátkozik, dühödten vicsorít, morog, ha szaglászni akarják, de a környék összes finom, pedigrés kutyakisasszonyát megfarkalta.
„Mi lett a Huba törött lábával? Amputálták?” – kérdeztem Ágit. „Dehogy! Lerágta magának. Apróra törött csontszilánkokból állt az a láb, egy darabig vonszolta, aztán egy éjjel lerágta. Nem kötötte azt be senki, nem is mertek a közelébe menni, úgy mászkált a véres csonkkal, de tetszik látni, behegedt neki.” Bólogatok, igen, róka, farkas mind megcsinálja, ha csapdába esik, lerágja a csapóvas alá szorult lábat, hogy szabaduljon. Huba is nagyon jól megvan így három lábon, Isten az atyám, magam láttam, úgy pisil, mint a többi négylábú kan, felemeli a bal hátsó lábát, közben ügyesen egyensúlyoz két lábon. Zsemleszínű, rövidszőrű, hegyesfülű állat, pofáján van a bizalmatlan mogorvaság, mint valami lelkében is sérült háborús rokkantnak.
Nagyvárosi tél. Jó a meleg lakás, nincs kedvem kimozdulni. Abaújban nagyapám szélben-fagyban is felküldte-felzavarta a fiát a hegyre, az erdőkbe szekérrel fát lopni – ilyenkor az erdész is megült a házában. Nagybátyámtól hallottam, hogy mikor a zegernyéből a faluba beért az ember, az már olyan volt, mintha egy rossz házban jutott volna menedékhez.
Az abaúji tél, a falopás, nagybátyám emléke élesebbre rajzolta bennem kulák-nagyapám alakját. Iróniával és számba tapadt keserűséggel idézem így, és sok minden felvetődik bennem: a kor, amely legázolta a régi paraszti világot, a régi parasztembereket. Ugyanakkor fel is emelte a népesség nagy részét. Ám intem magam: most ne csináld, hogy egyrészt-másrészt! Nem kell általánosabb igazságot keresned, most csak nagyapád tragédiájára emlékezz…
Járnak a liftek, az idegsejtek molekulái hozzák elém a mélyből, az eltömődött, megkövesedett évtizedek messzeségéből a megélt életeket. Tele vagyok keserűséggel, fájdalommal, ha nagyapámra emlékezem. Úgy látszik, meg kell ahhoz vénülni, hogy az ember átérezze, igazán megértse vénemberek tragédiáját.
Míg Keresztúrról, a Papa szülőfalujáról alig-alig tudtunk, hallottunk valamit, az abaúji falu-bennünk nőtt, színesedett, a Mama is benne maradt lélekben itt, Pesten is, annak a kis paraszti közösségnek világában. Mama soha nem ment gyárba dolgozni, nem járt urakhoz mosni, velünk volt mindig, és mondta-mesélte annak a hegyek közé telepedett kicsiny falunak az életét. És milyen szívet szorongatóan gyönyörűséges volt a találkozás, az első nyaralás ott Nagyapáéknál! A fehérre meszelt, tágas parasztház, a tisztára sepert udvar, az istálló a lovakkal, tehenekkel, a hátsókért a nagy diófával, barackossal, a nyári fény ragyogása, a nagy csűr a gabonakévék, a sárga szalma illatával, a levegő, a levegő elmondhatatlan tisztasága, az ég Pesten soha nem látott kéksége és mindenfelé, köröskörül az erdők a hegyeken…
Megvalósult mesevilág volt ez, a mi szűkös, szürke pesti életünkhöz képest, a híg kelkáposzta főzelékekhez, a vékonyra szelt, folyós barna zsírra] kent, szikkadt tízórai-kenyerünkhöz, lukas cipőnkkel, agyonfoltozott nadrágunkkal behatárolt gyermekéveinkhez képest.
Mint kaptárból a méhek, rajzanak elő az emlékek.
Micsoda szíves-kedves család!… Milyen szépen szólnak hozzám! Nagymamának (kicsike, hétrét görbedt öregasszony) lelkem-fiacskám vagyok, nagybátyáim ragaszkodnak hozzá, hogy tegezzem őket, maguk mellé emelnek a szekérre, megyek velük a mezőre szántani, szénát kaszálni boldogan. Villany nincs a faluban, nagynéném az istálló alkonyi homályában feji a legelőről hazatérülő teheneket, Nagymama a tornácon szűri s önti nekem a nagybögrébe a tejet, igyad csak, lelkem-fiacskám. A vasárnapi ebéd tyúkhúsleves, benne főtt töltöttcsirke, túróspite. Vásárba megyünk Göncre, búcsúba Vilmányba, Hejcére…
Ülök Nagyapával a tornáclépcsőn, csillagfényes égbolt alatt, körülöttünk a falu, petróleumlámpások halvány fénye hunyorog az ablakokban, az állatok rágnak az istállóban, dobbantanak, prüszkölnek, szél motoz a százados, nagy akácfa lombjában. Nagyapa pipázik s meséli az életét, Amerikát, az egész hihetetlen, mégis valóságos, szédítő kalandot, ahogy tizenkét évesen elment apja után, ebből a csepp faluból, át Európán és át a tengeren Amerikába, ahol aztán egész fiatalságát töltötte, a nagy kohókat Pittsburgban (Piccbőrben, mondja Nagyapa), ott hőst akartak csinálni belőle, nősülését, hazajövetelét, aztán az újra kimenetelt, míg megkereste ennek a földnek-háznak, gazdaságnak az árát.
Fiaival gyakran veszekszik, velem soha. Én vagyok kedvenc unokája. Elmondhatatlanul szeretem az öreget, hosszú, fehér bajuszát, éles, kék szemét. Nászurával, Danyi bácsival mindig angolul beszél.
Ötvenegyben újra felmegyek Abaújba. Újságíró vagyok, s lelkes fiatal író. Döbbenten nézem a lepusztult falut, a kizsigerelt gazdaságot. Családunk Pesten felemelkedett, Papa az üzemben ÜB-tag és mester, én is, öcséim is – mind káderek. Az új világ nekünk egzisztenciát s bíztató jövőt adott. Nagybátyám üres tekintettel néz rám: „Az Isten verje meg, Öcsém, jó világot csináltok ti ott, Pesten!…” Mintha epe bugyogna ki a száján. Nagyapa csontsovány, nadrágja, inge rongyolódik, csizmája széttaposva. Ül, maga elé bámul, mintha engem nem is látna, motyogja bele a világba: „Majd jönnek…” „Kik jönnek, Nagyapácskám?” „Az amerikaiak… Majd jönnek!” Angol szavakat gyúr a beszédjébe, meglehet, valami baj van a fejében.
Két évet töltöttem a párt főiskoláján. Kora reggeltől késő estig tanultam, teleszívtam magam sztálinizmussal, leninizmussal, kvázi magánszorgalomból Marxot is olvastam. A tőkét is tanulmányoztam. Világtól elzárt két év, nem tudtam, mi van a faluban. S jött a villámcsapás, egy rokon megírta Mamának, hogy Nagyapát kuláklistára tették. Összeomoltam, én, a proletárkáder, most kulákivadék. Emlékeztem Sztálin szavaira: „A kulák a falu legvadabb, legkegyetlenebb kizsákmányolója.” Bejelentettem a főiskola igazgatójának a tényt – s vártam. Iskolagyűlés elé visznek, megbélyegeznek, kirúgnak? Semmi se történt. Megnyugtattak, én nem felelhetek a nagyapámért. Iskola után fontos pozícióba kerültem. De közben meghalt Sztálin, felrobbant a személyi kultusz és a Rajk-per visszahullt Rákosi fejére. De a falu egyelőre még nem változott. Nem épült fel a mögötte levő két év sebeiből.
Hamarosan kiderült, rosszakaratú csalás volt az a kuláklista. Nagyapa földjei nem érték el az aranykorona-határt, azonkívül cselédet soha nem tartott, népes familiájával maga munkálta, tartotta gazdaságát. A kicsiny falu szövetkezetét viszont tényleg nagygazdák vezették, akik magukat fedezték a hamis kuláklistával. De már akkor semmit se lehetett tenni az üres istállókkal, a betagosított földekkel.
A hatvanas-hetvenes években a falu újra magára talált. Kis üzemek, háztáji, a szövetkezet is kikupálódott. Időnként felautóztam Abaújba, s mindig elmentem a temetőbe Nagyapa sírjához. Derékig érő, négyszögletes tölgyfaoszlop, belevésve: meghalt 1952-ben, élt 84 évet. Az utolsó időt nyomorultul töltötte, járkált a rokonokhoz, ismerősökhöz, beült a tűzhely mellé, kanalazta a levest, amivel megkínálták. Mintha már nem lett volna tökéletes. Két fia és a menyei marakodtak, egymásra akarták lőcsölni az öreget. Condrákban járt, koldult.
…Állok az ablaknál, a tizediken, nézem a behavazott teret, az óvatosan botorkáló gyalogosokat. Érzem a tél szagát, ahogy Brueghel képeiről is érezni lehet. A régi Németalföldön még befagytak a folyók, ónszínű jégen, ónszínű ég alatt korcsolyáztak a derék flamandok.
A házakon, a falakon, a tetőkön áttűnve, a felhőkbe felmagasodva előttem lebeg öreg Nagyapám alakja. Hideg lángolással lobog, hideg lángok ölelik, áll. Úgy látom őt, mintha a levegőben állna, a történelem, a kor iszonyatos égetőkemencéjében. Robogó, dübörgő morajlással nyaldossák, égetik a kék lángok, belém világít ez a fény, ez a fényalak, beleszúr az én öreg napjaimba is.
le merjem írni úgysem értenéd
miért az ósdi dallam régi árnyak
ma dísztelen kell látni mértanát
s minek másolni ritmusát halálnak
hiába egzakt mert kimondhatatlan
mert nem a sorrend s nem kiterjedés
akár szöveg vagy függvényanalízis
a végeredmény lassú erjedés
agyad még görcsbe rándul többesért
s hol az első személy ha nincs katarzis
mert indulásod mindig elmarad
mennél tovább de elriaszt a harc is
és semmi dikció megunt hasonlat
ezért a gondolat ma párhuzam
kettéhasadva áll csak újra várva
és látni önmagába hogy zuhan
le merjem írni úgysem értenéd
miért az ósdi dallam régi árnyak
ma dísztelen kell látni mértanát
s minek másolni ritmusát halálnak
Alábukni akár a Nap.
Ahogy korongja vékonyul,
kezembe hulló fénydarab.
A megszokás még összetart.
És elkopni lassan, akár
a hullámverte sziklapart.
Végül nekifeszül a hátam.
Vagyok: félelmeim. Köröttem árok.
Az árnyékom kilép a falból.
A repedésen át sötét szivárog.
mozgása lassul megpihen
kemény akár a márvány
darabra tört a felszínén
a csillanó szivárvány
árnyékban él hideg sötét
az arca mozdulatlan
és benned alszik ott pihen
csak áll szoboralakban
majd átölel a sűrű csend
tükörben is te nézel
felismered már arcodat
hideg sötét szemével
„S ha szembejöttek
a barna bennszülöttek,
megfőztük őket és megettük,
mint a tükörtojást”
B. B.
A nagy páros, így hívtak minket hajdanán, a brilliáns Kékpataki páros. A Kékpataki testvérek. Akkoriban én az orvosi egyetem padjait koptattam, egy hamisítatlan, sörrel és borral folyó Kánaánban. Az öcsém érettségire készülődött.
De a nyár, a nyár. Vetkőztek a helyi lányok, odaát, a nádas mögött még meztelenül is mutatkoztak. Az öcsém meg én magas fák tetejéből lestük őket színházi kukkerekkel, felelőtlen kitárulkozásuk a mi malmunkra hajtotta a vizet. Az utcán, akárhányszor csak összefutottunk egy ilyen nővel (még ha baráti viszony fűzött is hozzájuk), az öcsémmel cinkosan összehunyorítottunk, könnyedén levetkőztettük képzeletünkben, kiröhögtük aránytalanságait, bámultuk szédületes idomait, bár nem voltunk valami jó testvérek, ebben az ügyben nem tudtunk nem egyetérteni. A falu hétvégi menedékhelyből elsődleges életterünkké avanzsált (mint minden nyáron már megelőzően is), kénytelenek voltunk hát fölvenni az itteni életritmust. (Ki korán kel, hosszú órákat szerez magának a napból, a nyolcórai fény, mely át meg áttör a sötételő hasadékain, különben is elviselhetetlen.)
És a nyár. Az öcsém felvételt nyert az egyetemre, az én vizsgáim is rendben voltak. Szabadok voltunk, szabadabbak, mint mélyen tisztelt bennszülötteink. Mi már délután egykor (délelőtt háztáji stb. munka hátráltatott) kinn fejeltünk a strandon, az üres strandon. Édes bennszülötteink csak a megváltó munka után kerekeztek le, felpezsdült az élet, az erdő és a folyami homok találkozásánál biciklik raja szunnyadóit, lentebb, a Tisza-part meredélyén kártyalapok, hangos pókerbemondások röpködtek.
Mi fejeltünk. A Kékpataki páros. A mély homokba (piszok forró) kék vascölöpöket vertek találékony emberek, a két kapu hat-hét méterre lehetett egymástól. (Méreteik: négy méterszer két méteres.)
Fejeltünk. Az öcsém százkilencven centijével igazi centeralkat, én ruganyosságomat használtam ki kapuvédőként. Ide figyelj, öcsi, mondtam neki, én a fejedre teszem a labdát, nincs más dolgod, csak lágyan, a hosszú, felső sarok felé csúsztatni, az isten nem fogja meg. Oké, lágyan a hosszú, felső sarok felé.
Vetődött a selymes, meleg homokban, vetődtem én is, a levegőben úszva stukkra fejeltem a labdát. Onnan már nem volt visszaút. A stukkra fejelt labda a góllal egyenértékű (ezeket mind én fejeltem), a rövid és ideges várakozások lassan felőrölték az ellenfelek idegeit. A stukk maga a gól, bár még nincs benn a kapuban, stukk közben az öcsém már a napozó lányokat fürkészte különös, meg-megvillanó szemmel, miközben a meccs alatt egy pillanatra sem engedélyezett magának ilyen kicsapongó fegyelmezetlenséget.
A labda (mintha csak egy körző, vonalzó vagy más szerszám láthatatlan nyomán) lágyan szállt rendeltetési helyére. A kék kapufák (cölöpök) gyakran remegtek meg a rájuk vágódó labda erejétől, lerázva magukról az akár percek alatt is rájuk rakódó finom homokot. A jó kapust a kapufa is segíti, mondta az öcsém, amikor egy elérhetetlen fejes (csüggedten hasaltam el a homokban) a lécen csattant, a kipattanóból azonban mindig mi vezettünk támadást.
Mezítláb játszottunk, a forró homok, az elhullajtott kóláskupakok, a növényzet erőszakos kiburjánzása néha fölsebezte a talpunk, drága bennszülötteink, napszemüveges majmok, orrkarikás kalózok, cipőben, strandpapucsban álltak ki ellenünk, nem tudván, hogy esélyeik ezzel csak tovább romlanak.
De a nyár, a nyár. Eleinte nem figyeltek föl ránk, két rövidujjú inges ripacs, íróasztalmoly, fotelkoptató városi vitéz, mit ugrálnak ezek itt, ez a mi területünk. Az öcsém azonban jótékony hatással volt a nőikre, százkilencven centije, csapzott, erős hajzata vonzotta nőstényeiket, fölborzolta nyugodt kedélyüket. Néha még az is megtörtént, hogy olyan Katát vitt táncba, akinek már volt táncpartnere a bálon. No de sebaj, édes bennszülötteink csak a fogukat szívták forró gyűlöletükben, a bátrabbak azonban egy éjszaka alaposan helybenhagyták. Vérző fejjel tántorgott haza, kik voltak, kérdeztem, majd holnap meglátod a strandon, mondta.
Lágyan a hosszú, felső sarok felé, harsogtam bele a fülébe, de ő csak nevetett. (Másnap.) Na, ott jönnek a gyászhuszárok, odafordultam, hiába napszemüveg, az öcsém homloktájékra célzott, a nagy lila foltok felfedték kilétüket.
Egy játék, ballagtam oda hozzájuk, sörre. Zavaró? Zavaró. (A két center elfejelheti egymás elől a labdát.) Láttam, ahogy dolgozik az öcsém. Könyökkel, módszeresen. Alattomban. Kifakadni nem lehetett, mert már a fél strand ott állt a pálya körül (féllábon, váltogatva) és a mérkőzést figyelte. Az öcsém olyan ügyesen ütötte ellenfelét, miközben ő is kapott rendesen, hogy az nemsokára összeesett, kinyúlt a sárga homokon, homlokáról, nyakáról szakadt a víz, félig ájultan összetaknyolta az arcát.
Kifacsarni őket a végsőkig, ellenfeleinkre ez a gyászos sors várt. Pedig kiismerhetően játszottunk, általában egy-két pontot megcélozva, de azt halálpontosan. Labdáink úgy vágódtak a kapu mögött a homokba (gól után), mint a villám, néhány helyen kisebb fajta gödör képződött a labda sokszori becsapódásától.
Nappal szemben vagy a naptól támogatva játszani teljesen egyenértékű. Meg kell szelídíteni a napot, a magunk oldalára fordítani, megbarátkozni vele. Ha a nap ellenünk van, napszemüveg, simléder sem segít. Oda szem kell, napbanéző, napon átnéző szem. Erezni kell a kaput, érezni kell a csatárt, a visszafejelt labdát, a lehulló test alatt a homok egyenetlenségeit. (Igaz, bekötött szemmel sohase játszottunk.) A nap a mi oldalunkon állt.
Átúszni a Tiszát, az volt csak igazán méltó jutalom a számunkra. Forró testtel a hideg vízbe vetni magad, naponta háromszor megcsináltuk. Anyánk féltő óhaja, hogy mossuk le a testünk (tudniillik, hogy lehűljék) úszás előtt, még az ártéri erdőn kívül rekedt. Valahol a pusztában álló gémeskút és a csatorna szegélyezte gyümölcsös között hagyhattuk el.
Lassan már csak sörben játszottunk, fröccsben. (Az öcsém volt a sörös.) Szinte egész délután mi voltunk a pályán, elkelt volna egy személyi titkár, hogy fölvegye és rangsorolja a kihívásokat. Készültek ránk, edzettek a hátunk mögött, ellenünk, kénytelenek voltunk megszabni, hogy pl. fél háromtól négyig és öttől fél hatig nem játszunk, az úszás, és az uzsonna elköltésének okából.
Láttunk napszúrást kapott bennszülötteket, láttunk kibicsaklani bokát, könyököt, fejet a kapufához csattanni, vérző orrot a labda nyomán, láttunk szeg által átszúrt cipőtalpat és vérző húst, játszadozásunk áldozatai. Az öcsém egyszer összefejelt egy idegennel, neki kutya baja se lett, de az idegent mentő vitte el, enyhe agyrázkódást szenvedett.
És a nyár. A labda folytatta megszokott pályáját, mint odafönt a nap, lágyan a hosszú, felső sarok felé. íve bearanyozta délutánjainkat, sárga port kevert a hajunkba (testünkre tapadt, hogy viszkettünk, mint a fene, esténként nem győztük lesúrolni és leereszteni a kádban az izzadtsággal kevert homokot), sárga lé csurgóit le szikkadt torkunkon győzelmeink után.
Részegen is nyertünk (mint ahogyan nyertünk volna éjszaka is), figyelmünk nem lankadt, a mámor okozta fegyelmezetlenségeinket pedig elfedte a tapasztalat, úgy játszottunk, mint valami gép. Pontosan, ésszerűen, minden fölösleges mozdulat nélkül, játékunk szépsége eredményességében rejlett.
Jöttek drága bennszülötteink, népeik megváltóiként, forradalmárok, akiket belepett az idő pora. (Kikent-kifent arccal, lándzsát lóbálva kezükben.) Rúgták a port és a szél visszafújta rájuk, arcukra ült (a döbbenet mellé), szoborrá merevedtek. A kapu érthetetlenül üresen tátongott. Átfújt rajta a szél, átütött a nap – áthatoltak a labdák (labdáink), gólözönben fürödtünk napkeltétől napestig.
Játékunk semmihez se volt hasonlatos. (Fogható.) A part meredélyén jól fejlett lányok lógtak fürtökben, mint a szőlő, odaát, a nádas mögött hajlandóak voltak beavatni minket szerelmi szertartásaikba. Minden gól, egy lány ujja (körme), győzelmeink áradata elsodorta combjaik kapuját. A föveny megnyílt előttünk, mint a beavatási szertartások színhelye (mint ők, maguk), rajtunk kívül másnak a lábát betenni ide nem volt szabad. (Szent hely.)
Jöttek napszemüveges majmaink, orrkarikás kalózaink, a Kékpataki páros, a két brilliáns Kékpataki testvér mindenkit nagy szeretettel vár.
Jöttek vízi túrás álmodozók, igazi városi nagymenők, testileg-lelkileg felkészülten a nagy összecsapásra, a környező falvakban, úgy látszik, már nagy volt a hírünk. (Sok mindent széthord a víz.)
Jöttek régi nagy gólvágók, a hajdani NB III-as csapatból, pocakosán, megráncosodott homlokkal, karikalábuk fehéren izzott a homokban.
Jöttek félmeztelen német turistalányok, öcsém a bokrok mögött eszeveszetten, de a meccsen már okos-hidegen tömte meg őket. (Utóbb gólokkal persze.)
És jöttek a szomszéd városból, T.-ből is, a helyi NB Il-es csapat román idegenlégiósa és párduc kapusa, öcsi, lágyan a hosszú, felső sarok felé, oké, lágyan, hiába nyújtózkodott.
Jöttek.
Édes bennszülötteink, mi vagyunk a ti idegenlégiósaitok, fogadjatok hát be végre magatok közé.
De a nyár, a nyár. (Elment.)
Elment a nyár, odalett mindenünk, fejeseink, vetődéseink, góljaink fogságában nyúztuk végig a telet, fogvicsorgatva, könyvek között, hullák társaságában, borban és sörökben fürödve.
(Álmaimban a levegőben úszva egy kék cölöpkapufa felé repültem.)
A következő nyárra valaki kiszedte a kék cölöpkapukat a földből, a helyükbe fűzfavesszőket tűzött, (egyetlen bennszülötteink), rúgták a bőrt.
A nád beljebb húzódott, megkezdte terjeszkedését, a föveny iszapos lett, a homokot elhordta az építőipar. A Tisza örvényesedéit, az erdő szúnyogosodott.
A strand kiürült. Elhagyták szellemei.
Itt napoznak ma már fürdőruha vesztett, magányos lányaink, falunk egyetlen büszkeségei. Az öcsém nem mászik fa tetejébe, mert fél, hogy leszakad, belőlem meg komoly ember lett azóta. Lehet, hogy jövőre haza se jövök tán. De bennszülötteink, drága, hőn szeretett bennszülötteink nem gyászolják távolmaradásom. Bronz arcukon különös vigyorral járják az örömittas szerelmi táncot.
Minek cipelném lírai keresztem,
Ronsard, a költő, csak-csak megbocsát,
görög földön Helénának neveztem
egy kopaszodó kutya-páriát.
Hozzám szegődött, hajszolt, mint a rosszlány,
sikátorokban szinte kergetett,
pedig batyumban hús se, csont, se dollár,
se márka, és se drachma-rengeteg.
Valamikor bizonnyal megbecsülte
sok vén kan és sok csaholó tahó,
anyja hódító spánielnek szülte,
de hol van már az olümposzi hó!
Végül megállt, s csak álldogált kopottan,
ahogyan én: hitemből kifosztottan.
Ó, adjatok egy ódon kötélhágcsót,
vállamra fából víznek kulacsot,
vászontarisznyát száradó szentkenyérnek,
szakállam megnő, majd ha fönt vagyok.
A mellem máris horpadt, akár a szenté,
tört arcom helyén ikon-kép ragyog,
suttogott imám harsogják a sziklák,
ha elhiszem, ha újra elhiszem,
hogy alázatos térítő vagyok.
Ó, Tengeristen, nagy ám a te hatalmad,
ringatsz, ropogtatsz szeszélyed szerint,
add, hogy hazánkba hajózzunk megint,
érezni ismét ama halhatatlant!
Szájából Etna felcsapó füzét,
fogjam kezét, a csúcsra mutatót,
halljam bordái közt a zengő kagylót,
érett fügéből adjak kóstolót,
lássam a könnyes két olajbogyót,
arcáról faljam a tengeri sót!
S ha ezt megadod, könyörgök, esendem,
minden szirénnek ellent áll a lelkem!
A kis hajó vidáman szelte az Adriát. Már jócskán bent jártak a vízen. Távolról egy sziklasziget látszott. – Oda tartunk – mutatta a kísérő a sziklák alatti barlangba. Szebb, mint a híres capri kék barlang, csak nem olyan ismert.
Elhagyták a szigetet, melyen egy monarchiabeli erődítmény falai álltak üresen, majd nemsokára megközelítették a sziklát, melynek aljában feltűnt a barlang nyílása. A nap verőfénnyel sütött, a tenger kékeszöld volt.
A barlang közelében átszálltak a mentőcsónakba s beeveztek az üregbe. A kísérő néhány taktust énekelt valami szláv dallammal, a sziklák és a víz visszaverték a hangot, nem élesen, de átszűrve földöntúli muzsikává. A víz kristálytiszta volt az üreg mögötti barlangban, a tengerfenék szikláit is látni lehetett.
– Itt Nemo kapitány is felüthette volna tanyáját – jegyezte meg Valló.
– Nemo kapitány? – Ő a parton lakik, a kotori öböl bejáratánál – szólt a kísérő.
– Hogy érti ezt?
– Úgy, ahogy mondom – felelte a kísérő. – Ide vonult vissza öreg éveire. No, persze nem az igazi Verne-hős. Ő volt a Habsburg-flotta első tengeralattjárójának a parancsnoka. Hetvenéves az öregúr. A háza valóságos múzeum. Ha kívánja, meglátogathatjuk.
A kotori öböl és a kis város szép volt. A két-háromszáz éves, többemeletes, zsalugáteres házak, a szűk utcák, az öböl és a hegyek közé szorult valaha híres flottatámaszpont csendben szunnyadt a forró napsütésben. A régi templom melletti hűvös étteremben jólesett a kagylókból, rákokból, halból álló menü, a dalmát bor.
Ebéd után hajóra szálltak ismét, és az öböl bejárata felé indultak vissza. A hajó a parttól vagy száz méterre lehorgonyzóit. A csónakkal partra eveztek és elindultak a sűrű növényzettel benőtt párás, kis erdőn keresztül a kapitány háza felé, melyből csupán egy nyers, karcsú betonoszlop látszott, tetején téglaalakú zárókővel.
– Mi ez a torony? – kérdezte Valló.
– A forma a periszkópot utánozza, a tengeralattjáró jelképét. Valójában egy előre megépített szarkofág. A betonoszlop belsejében szűk, függőleges akna van, a felső zárókő pedig egy kis terasz, ahol a kapitány hamvait fogják elhelyezni. Ő maga tervezte meg így.
Ez az első látogatás konvencionális volt. Az öregúr megmutatta a buja növényzetű, párolgó, elhanyagolt kertet, sokféle növényével, fájával, a lakását, a tengeralattjáró leszerelt csapóajtaján keresztül nyíló helyiséget, ahol a régi hajómonstrum alkatrészeit, kormányát, a régi ruhákat, a fegyvereket és okiratokat őrizte néhány, egykor a környéken portyázó kalózhajó eszközeivel, halálfejes zászlójával együtt. Elbeszélgettek, elpoharaztak s végül a kapitány meginvitálta Vallót dolgozószobájába. Itt három bőrfotel állt, egy régi írópolc, egy esztergapad és körös-körül a falon festmények: nők portréi és aktképei.
– Festményeket is gyűjt? – kérdezte Valló.
Az öregúr elmosolyodott.
– Nem gyűjtöm, hanem én festettem őket – mondta rekedtes hangján. – Ezek a festmények és rajzok azokat a leányokat és asszonyokat ábrázolják, akiket életem első kétharmadában szerettem.
– Ön nős ember?
– Sohasem nősültem meg. Az asszony, akit kint látott, a nővérem, ő vezeti a háztartást.
Valló szeretett volna többet megtudni a falon függő hölgyekről, de a kérdést nem merte egyenesben megfogalmazni.
A kapitány, mintha csak megérezte volna gondolatait, azt mondta: – Szívesen mesélek önnek az életemről, látogasson meg máskor is. Tudja, az öreg emberek beszédesek és ritkán van alkalmuk olyan türelmes látogatóhoz, aki érdeklődik és meg is hallgatja őket.
*
– Nyugat-Magyarországon születtem, Kőszegen, de szüleim szlovének voltak, így hát bennem testet ölt tulajdonképpen a Habsburg-birodalom soknemzetisége. Apám tisztviselő volt, anyám egyik ágon zsidó származású, ezt titkolták előttem, csak felnőtt koromban tudtam meg. Szüleim Dubrovnikből jöttek, és anyám leszármazottja volt a híres Tolentino családnak. Ők párszáz évvel ezelőtt az inkvizíció elől menekültek Toledóból, és így alkalmazta egyik ősömet a dubrovniki szenátus – titkárként, hogy a város gazdasági ügyeit intézze.
– Ez a vörös, hosszúhajú lány az első szerelmem – állott meg az egyik festmény előtt. – Én tizennyolc éves voltam, ő pedig tizenhat. Az arca, amint látja, nem volt szép, de az alakja csodálatos. Nagyon szerettük egymást, úgy terveztem, hogy feleségül veszem. Én azonban a középiskola után Bécsbe kerültem, a katonai műszaki akadémiára. A lány megígérte, hogy feljön hozzám látogatóba. Egy fél év múlva így is történt. Izgatottan készültem a találkozóra, szállodai szobát béreltem, ott vártam őt. Azt hittem, az enyém lesz. De a lány nem azért jött, azt mondta: várjunk még. Fél év múlva eljegyezték egy borkereskedővel.
Az első nő, akivel közelebbi kapcsolatba kerültem, egy pincérlány volt. Hozzá többször is eljártam a külvárosba egy kis házba, ahol petróleumlámpa világított és hipermangán illat terjengett a szobában. A lány elbeszélte élettörténetét, mesélt a zárdáról, ahol felnőtt, első szerelméről, aki megejtette, aztán később bevallotta, hogy hazugság volt az egész. Mikor elkerültem szülővárosomból, megsiratott. Sohasem láttam többé. Sokszor elgondolkodtam azon, vajon hogyan is alakult élete folyása, neki, aki beavatott a testi szerelem titkaiba. Férjhez ment-e, vagy elpusztult valami lebujbán. Tudja, nagyon foglalkoztat mostanában azoknak az embereknek a sorsa, akikkel életem egyik-másik periódusában találkoztam. Néha elképzelem: mi lenne, ha összehívhatnám őket egy nagy beszélgetésre, ha elmesélnénk egymásnak történetünket, mint egy érettségi találkozón? Képzeljen csak el egy ilyen összejövetelt.
– Bécsben a grinzingi lányokhoz jártam. Látja, ezek a tusrajzok itt egymás mellett azt a négy leányt ábrázolják, akiket a katonaiskola évei alatt látogattam rendszeres időközökben. Ez a szőke hölgy a templom mögött lakott, egyszer megmutatta a pisztolyát, amelyet arra tartogatott, hogy a megejtőjét megölje vele…
– Ez itt – folytatta egy másik képre mutatva –, jókedélyű lány volt. Emlékszem, éppen ölelgettük egymást, mikor bekiabált egy gyerek az ablakon, hogy elhozta a blúzát a varrónőtől, ő pedig visszakiabált, tegye csak le a párkányra…
Ez a kettő bordélyházban dolgozott. Az egyik egy olcsóbb helyen – ide jártam, ha kevés volt a pénzem a másik jobb helyen. így ment ez, ilyen volt a világ. Gondolja csak el: mi lett ezekkel a lányokkal? Meghaltak? Nagyanyák lettek? Feltört-e közülük valaki a társadalom elitjébe? Sokért nem adnám, ha tudnék róluk…
Félénk fiú voltam, de azért akadt hivatásosokon kívül is barátnőm. Volt egy szobalány – orvosnál szolgált fekete magyar lány. Egy este meghívott magához. Ezek a sötét kun szemek az ő szemei. Ez meg itt mellette egy kis szőke mosólány volt, aki bejárt a kollégiumba. Egyszer egyedül maradtam bent, a többiek gyakorlatra mentek. Benéztem hozzá és egymásnak estünk a halom mosatlan fehérneműn…
Közben eltelt két év és mivel vonzódtam a gépekhez, elöljáróim úgy döntöttek, hogy a haditengerészetnél folytassam a tanulmányaimat. Ez sorsdöntő lett az életemben. Húszéves voltam, amikor lekerültem az adriai flottabázisra. Ott kaptam meg a kiképzést és tiszt lettem. Triesztben laktunk, elegáns díszegyenruhát is kaptam, a Monarchia jól fizette tisztjeit. Önálló lakásom volt, az önérzetem is megnőtt.
Kezdetben egy szabadkai lány volt a barátnőm, majd mikor elment Triesztből, megismertem egy divatrajzolónőt, aki szocialista volt. Ez a festmény itt őt ábrázolja. A képet ő készítette magáról, ez az egyetlen az itt levők közül, amelyik nem az én művem. A lány egyidős volt velem, és nagyon okos. Engelst és Bebelt olvasta, és mindenáron szocialistát akart faragni belőlem. Sokat tanultam tőle és talán még a flottát is elhagytam volna a kedvéért – ez pedig nálam sokat jelentett –, de közbejött valami. 1914-et mutatott a naptár, és egy napon kitört a háború.
Fiatal fejjel és kitűnő minősítéssel másodtiszt lettem egy hadihajón. El kellett hagynunk Triesztet és megkezdődött a tengeri hadműveletek sorozata.
Talán elhiszi egy öreg embernek, ha azt mondja magáról: kitűnő tiszt voltam. Nem a vakmerő harcosok közé tartozó, hanem inkább szakember. A hajózást, a hajókat, a hadtudományt jól ismertem, és a gyakorlat önálló gondolkodásra kényszerített. A háború második évében hajóparancsnok lettem, a harmadik évben pedig, – mikor tengeralattjárót kapott a flotta – én lettem az első tiszt… Látom az arcán: arra gondol, elragadott-e a militarizmus szelleme? Nem? A parancsnokságot én szolgálatnak fogtam fel, emberséges voltam, amennyire csak a háborúban lehetséges. Azt elég világosan láttam, hogy itt erő küzd erő ellen, hogy nem az igazságért, hanem egy hatalomért harcolunk. De a másik oldalon sem az igazság, hanem a hatalom állt, s azt is éreztem, hogy az igazság valahol azoknál rejtőzik, akikről az a szocialista lány beszélt nekem. És azután egy napon bekövetkezett a teljes katonai vereség, a monarchia összeomlása. így kerültem vissza Bécsbe, rendelkezési állományba…
– Nem tudtam, mit kezdjek magammal. Képzelje el: egy fiatal, életerős ember, szerény jövedelemmel, a háború utáni császárvárosban, ahol kevés a férfi, mert elestek a frontokon, megsebesültek, fogságban voltak. Ifjú szüzek, akik csak arra vártak, hogy legyen valaki, aki beporozza virágukat. Látja ezt a képet? Ez a lány tizenhét éves volt, amikor az enyém lett, s alig pár hónap után elhagyott valakiért, aki feleségül vette. Ez a szép, magas, karcsú asszony katonafeleség volt, a férje valahol hadifogságban. Aztán pár hónap múltán hazaérkezett a férj… Ez a hölgy itt elvált asszony volt, vele egy. évig tartott a szerelem, s aztán, mivel én nem akartam házasodni – ugyan mire is? –, hozzáment egy újságíróhoz. Bánatomban, no meg látván, hogy az új Ausztriának tengerészre nem lesz szüksége, kérvényeztem, hogy bocsássanak el, s adjanak át a jugoszláv kereskedelmi tengerészeinek, ahol néhány régi barátom már szolgált. A jugoszlávok gyengén álltak szakképzett tisztekkel, így hát, figyelembe véve szlovén származásomat és nyelvtudásomat is, kaptak az alkalmon, és leszerződtettek Rijekába – akkor már így hívták Fiúmét – oktató tisztnek. Ez a húszas évek közepére esett már.
Rövidesen ismét tengerre szánhattam, előbb egy kereskedelmi gőzös kapitányaként, később ismét a hadiflottánál alkalmaztak Pulában. Itt találkoztam régi, kiszolgált tengeralattjárómmal, amelyet oktatási célokra használtak, majd nemsokára kiselejteztek. Engedélyezték, hogy néhány tárgyat a hajóról megvásároljak. Ezeket láthatta kis múzeumomban…
Még egyszer ért utol a fátum.
Látja azt a képet? Azt a fekete nőt? Táncosnő volt, egy bárban ismerkedtem meg vele Splitben, és megőrültem fiatalságától meg a szépségétől. Huszonhárom éves volt, friss és céltudatos. Felmérte házamat – akkor már megvolt –, a vagyonomat, és meg akart szerezni mindent. Ékszereket, drága ruhákat vettem neki, de ő mégis fukaron mérte kegyeit. Egy évig tartott a viszony. Még az ágyban is csak a szépségét éreztem és céltudatosságát. Egyébként üres volt, még szeretkezés közben is üres. Nem tudom, ismeri-e ezt az esetet? Kértem, hagyja ott a bárt, legyen a feleségem. Utazhatunk és csendben élhetünk. Ő azonban nem engem akart, hanem pénzt.
Végül is szakítottunk. Pénzt kért, nem adtam neki, ivott és kiabált velem. Érezte, hogy kicsúszom a kezéből és elvesztette önuralmát. Nekem esett, ütött, teljesen értelmetlenül, és ettől a látványtól valahogy kijózanodtam. Azt az éjszakát ébren töltöttem lent a tengerparton, figyelve a révkalauzok lámpáit s hajnalban csónakba ülve és egy korallos zátonynál kikötve, leereszkedtem a vízbe, és a felkelő nap fényénél néztem a tengerfenék csodálatos világát. Egyszerre valami boldogság fogott el, és azóta vált szenvedélyemmé a halászat. És még egy: a kert, ez a sűrű bozót, itt a ház körül, amely buján tenyészik, s csak alig kell alakítani. A szerelem így visszatekintve kisebb jelentőségű, mint akkor érzi az ember, mikor szenved tőle. Van benne valami hasonló a tengeralattjáróhoz, a víz alatti világhoz. Nem tudnám pontosabban megfogalmazni, de így van.
*
– A szerelem – folytatta különös adománya az életnek, de túl bonyolulttá tette az elmúlt kétezer évben a civilizáció, a hamis erkölcs. Azt a szépséget és örömet, amit két ember egymásnak nyújtani tud, tilalmakkal övezte, érdekekkel tűzdelte meg, melyek sokszor kiúttalanságba, tragédiába vezetnek. Vissza kellene adni a szerelemnek eredeti szépségét, harmóniáját, ahogy a mitológiában volt, le kellene hántani róla a tilalmakat, az érdeket. Tanítani kellene, hogy mint minden: ez is keletkezik, kivirul és elmúlik. Akkor talán kevesebb lenne a fájdalom.
Mért épp öten, ők
jöttek vissza a tavalyi varjúcsapatból
a ház előtti fákra? Hol a többi?
Miféle ónos-esőből vagy jégzivatarból
menekültek meg épp öten, ők?
Tavaly, tavalyelőtt
megszámlálni se tudtam valamennyit,
szüntelenül jöttek-mentek, rebbentek
le az ágról, föl az ágra, a hóban
hárman is tépték, tördelték
a lehajított kenyérdarabot, egymás
csőréből kapkodták ki a morzsát.
Mért épp öten, ők?
Most egymás közelében
járkálnak, csipdesnek a fű közt,
félszemmel egymásra figyelve,
s egyszerre rebbennek föl az ágra,
bokrok közt lapuló,
ugrani kész kutya láttán.
Egyszerre. Tán csak nem ezért van,
hogy ők jöttek meg csupán
a tavalyi varjúcsapatból,
hidegebb északi tájról,
nem többen, épp öten, ők?
Vár valaki?
Várok valakit?
Mindketten?
Mikor és hol?
Sápadtan toporogva?
Mit akarnék?
Mit akarhatna?
Mármint, ha ez így van?
Miről? Miről is?
Miről ismernénk meg
egymásikunkat
a sarkon, az óra alatt?
Tulipán, ibolya,
szekfű a kézben?
Újság? Fejjel lefelé?
Vagy feketéllő hiányról
a szemünkben?
Aprócska csillagról
a feketeségben?
Mért ne?
Ahogy egymásba
átüstökösödnek?
Mért ne?
Jöhetsz, és mehetek még?
Eggyé igen,
különné minek immár?
Itt könyveink nem olvasók lapozzák,
s egy rút napon rájuk dől a tető.
Eleveneknek készült temető,
könyvsírokra mészpor rajzol borostyánt.
„Szervusz, Gyuszi!” A fagyseb egyre rondább,
s nem kevesedik a kéregető.
Képzelt jövőnk elrothadt rózsatő,
maradékát a hangyák szertehordják.
Ám mindenképp korán mentél el innen.
Egy éjszaka Lilit szívedre ült,
és rádparancsolt, mellkasodból vedd ki.
Költőjéül fogad az Ateisten.
Könyveket többé nem cipelsz velünk.
Kérdez a csönded. Nem tudok felelni.
Egy nőt hódítottam meg, az is nyávog,
s a fűtőtestről leugorva jelzi,
ha érkezőben vagyok szatyraimmal.
Elégedetten ölemben dorombol,
akkor se fúj rám, mikor kiabálok,
tudja, amit tud, a fejét lesunyva.
Don Juan nem lettem, és attól tartok,
ritkán ügyetlenkedem már ez ügyben,
noha a szívem mindmáig kamaszszív.
Napra nap, hóra hó és évre év jött,
feladatok között eltelt az élet,
bár van, ki biztat, hátra még a nagyja.
Hát fölszegem fejem, nincs veszve semmi,
és cipelem a szatyrokat hazáig,
ahol az ajtót kaparászva várnak.
Már nem érhette meg e novellájának – az utolsónak – a közlését. Bihari Klára József Attila-díjas író életének 80. évében, június 6-án elhunyt. Emlékét megőrizzük.
Salome a tűzhely szélére húzta a serpenyőt, hogy meg ne égjen a benne sülő hús. Mindjárt ezután kifutott a ház elé, hogy megnézze, jön-e már az ura. Zebedeus az első halfogás után a halárust kereste fel ezen a délelőttön, hogy megtudakolja, mennyi halat szállítson neki abból a mennyiségből, ami a mai napon tölti meg a bárkákban elhelyezett tartályokat. Nem az alku eredménye nyugtalanította, hiszen a kereskedő minden alkalommal szinte valamennyi halat átvette, amit Zebedeus két fiával és legényeivel kifogott a Genezáret-tó vízéből. Egészen más dolog aggasztotta, afelől akarta az urát minél hamarább megkérdezni.
Amikor már másodszorra szaladt ki az ajtón, Zebedeus tagbaszakadt alakja éppen akkor tűnt fel a girbe-gurba sikátor torkában. Sietősen közeledett, mint akit belső izgatottság hajt. Koromfekete, itt-ott már ősz szálakat csillantó szakállal körülvett, verejtékes arcán, fekete szemében aggodalom látszott. Amint a nyitott ajtó elé ért, intett a feleségének, hogy kövesse, azután betért a házba, a belső helyiségbe. Lezökkent a lócára, s az előtte álló asszonyra nézett. Az hallgatott, mert nem lett volna illendő az uránál elébb megszólalnia, de a kérdés ott remegett az arcán, a szemében, megvonagló ajkán.
– Ma reggel is eljött – mondta Zebedeus súlyosan. – Megjelent a parton.
– Eljött? Mivégre? És mit mondott a fiainknak?
– Ugyanazt, amit első ízben. Hogy kövessék őt.
Az asszony megingott álltában, mintha ütés érte volna. Homlokának bőre, két szemöldöke összerándult félelemtől elsötétült szeme fölött.
– Megint csak azt… De hát kicsoda ő, milyen hatalma van arra, hogy elhívja a gyermekeket a szüleiktől?
– Csupán annyit tudok róla, hogy az apja ács, és hogy Názáretből való… – válaszolta Zebedeus, és az ő arcán is feltűnt a félelem.
– Názáretből? – kiáltott az asszony felindultan. – Gondolhattam volna! A szólás is azt tartja, hogy Názáretből nem jöhet semmi jó. Nem tudakoltad meg tőle, hogyan merészeli csábítgatni a mi drága fiainkat? Hiszen az apjuk vagy, csakis te parancsolhatsz nekik! Szigorúan kérdőre kellett volna vonnod őt.
– Szándékomban állott… – kezdte Zebedeus, de a hangja elbizonytalanodott és megszakadt. Restellte bevallani, hogy a parton váratlanul feltűnő, szikár férfi láttára valami megmagyarázhatatlan zavar fogta el. Különös, merész szavai, amelyeket vissza kellett volna utasítania, megbénították a nyelvét, az izmait; mintha csak egész valóját gúzsba kötötték volna. – Szándékomban állott megkérdezni őt – folytatta Salome merő tekintete alatt –, de hirtelenében nem találtam meg a kellő szavakat válaszul azokra, amelyeket tőle hallottam.
– Miféle szavak voltak azok? Emlékezned kell reájuk.
– Ahhoz hasonlók, amelyeket első ízben mondott, csak még parancsolóbbak és határozottabbak voltak amazoknál. Azzal fordult Jakabhoz és Jánoshoz, hogy hagyják oda halászhálójukat, mert ő emberek halászaivá teszik őket.
– Emberek halászaivá… Mit jelenthet ez?
– Nem tudom. Ezután pedig azt nyilvánította ki, hogy ő nem békét hoz, hanem kardot, és azért jött, hogy szembeállítsa a fiút az apjával, a leányt az anyjával, menyét az anyósával úgy, hogy az embernek tulajdon családja lesz az ellensége.
Az asszony mellére csapta az öklét: – Szörnyű beszéd ez, még hallgatni is vétek! Hát nem fél attól, hogy lesújt rá az Úr?
– Még egyébbel is megtoldotta… – Zebedeus elkerülte felesége tekintetét, a földre nézett, mintha az idegen igéinek ismétlése miatt bűnösnek érezné magát.
– Azzal, hogy aki apját, anyját jobban szereti őnála, és nem követi őt, az nem is méltó hozzá.
– Ilyen fonák beszéddel akarja elragadni tőlünk a gyermekeinket! – tört fel a rémület az asszonyból. – Hát kicsoda ez a názáreti, hogy így mer szólam? Mi célból? És hová hívja az én kedveseimet?
– Nem tudom… – Zebedeus tehetetlenül tárta szét két nagy kezét. – Csak az bizonyos, hogy úgy beszél, mint aki hatalmat kapott. Valamilyen országot említett, amelyik az övé… Olyat, amelyik nem erről a földről való.
Salome homlokbőre ismét ráncokba rándult. A szemét lehunyta, mint aki befelé fordítja a tekintetét a felötlő, vissza nem fordítható gondolatra. Hátha csakugyan próféta a felbukkant, különös idegen és így hatalmában áll, hogy az ő kedves fiait majdan abban a bizonyos, nem földi országban a jobb- és baloldalára ültesse. Hiszen ők a legkülönbek valamennyi ifjú között. Senki náluk jobban nem érdemelheti ki az ilyen megtiszteltetést.
De máris éles pengeként hasított a szívébe, hogy az ismeretlen el akarja szakítani tőle Jakabot és Jánost, és felkiáltott:
– Nem, nem engedem át neki a fiaimat! Még akkor sem, ha az ő képében Illés próféta tért volna vissza az égből! De ez nem is lehetséges. Egy próféta nem lázítja a gyermekeket a szüleik ellen, és nem biztatja őket arra, hogy kövessék őt, ki tudja, milyen célból és ki tudja, hová! Azt nem említette, hogy miből élnének meg, hogyan tartanák fenn magukat, ha abbahagyják kenyeret adó foglalatosságukat?
– Nem… Inkább arról igyekezett meggyőzni a mi derék, szorgalmas fiainkat, hogy ne aggódjanak az életükért, meg amiatt, hogy mit esznek, mit isznak, mibe öltözhetnek, mert minderről az Úr gondoskodik.
– Az Úr a szorgalmat és az igyekezetei jutalmazza adományaival, nem a semmittevést! – Salome arcát pirosra gyullasztotta a felindulás. – Milyen próféta az, aki elvetni való dolognak tartja a munkát?
Zebedeus nem felelt. Arcán annak az embernek a tétovasága látszott, aki nem tudja, közöljön-e egy rossz hírt, vagy sem.
Végül megszólalt: – Ismered, ugye, Simont és Andrást. Nem messze az én bárkáimtól vetették ki nap nap után hálójukat. De már hiába keresnéd őket a szokott helyükön… nincsenek ott.
– Hát hová lettek? Talán betegség tartja őket otthon, vagy új mesterséget tanultak?
Zebedeus félrefordította a fejét, hogy ne kelljen felesége rémült arcába néznie. – Nyomába szegődtek a názáretinek, és elmentek vele.
– De hiszen Simon már nem fiatal, és mindenki komolynak, megfontoltnak ismerte! S mégis elhagyta feleségét, otthonát? Hogyan vette rá erre őt és Andrást a názáreti? Rábeszéléssel, ijesztgetéssel?
– Nem. Szelíden szólt hozzájuk és mégis… olyan erővel… ami megragadja a lelket.
– Úgy látom kevés híja, hogy te is a bűvkörébe nem kerültél. – Salomét ismét sebesebb lélegzésre késztette a felindulás. – És a fiaink?… Jakab és János… ők mit mondanak erről a kísértőről? Mint vélekednek róla?
Zebedeus tehetetlenül vonta meg a vállát. – Semmit nem feleltek, hiába kérdeztem őket. Azelőtt soha nem tagadták meg a választ, ha én, az atyjuk kérdést intéztem hozzájuk. De ezúttal hallgattak. Elszántan és makacsul, mintha az, amit az eszükben forgatnak, nem tartozna rám. Félek… nagyon félek… Ez a hallgatás, a kötelező engedelmesség elmulasztása nem tetszik nekem. Hiszen Jakab soha nem vétett a kötelező tisztelet ellen és János, aki szinte még gyermeknek mondható, mindenben követte bátyja példáját.
– Mikorra várható a názáreti újabb megjelenése? – kérdezte végül az asszony izgalomtól elrekedt hangon.
– Mindkét alkalommal napkeltekor tűnt fel… Akkor, amikor a fiaink és a legények a háló kivetéséhez készülődnek.
– ígérd meg nekem, hogyha jönne… megakadályozod abban, hogy a fiainkhoz szóljon és arra a szörnyűségre bíztassa őket, hogy őt jobban szeressék szüleiknél, s a kedvéért elhagyják övéiket. ígérd ezt meg nekem!
– ígérem… efelől nyugodt lehetsz – mondta Zebedeus, és a hangja megbicsaklott, mintha nehezére esett volna ezeket a szavakat kimondania.
Másnap reggel, amikor a nap aranyos sugarai fényküllőket csillantottak meg a tó vizén, Zebedeus, elfeledkezve a szétteregetett hálókról, amelyeket fiai és legényei a szükséges javítások után a bárkákba készültek vinni, a távolt kémlelte, nem bukkan-e fel a fehér köntöst viselő férfi alakja. Eközben többször a fiaira nézett, s úgy látta, mintha őket is a várakozás feszültsége töltené el, pillantásuk lopva csapott végig a parton, miközben kezükkel gépiesen igazgatták a hálót.
– Úgy vélem, ma gazdag fogásunk lesz – szólt Jakabhoz, aki megrezzenve kapta feléje a fejét –, s ennek hírével örvendeztethetjük meg hazatérve anyátokat. Nem lehet a szülőnek nagyobb öröme annál, mintha látja, hogy gyermekei szorgalmának megvan a gyümölcse.
– Igen, atyám – válaszolt Jakab. Hangja éppen olyan gépiesen szólt, mint ahogyan keze babrálta a hálót. – Öcsémmel együtt azt reméljük, hogy dús lesz a mai fogás.
– Igen, azt reméljük – visszhangozta János, az ifjabb fiú, a bátyjáénál is halkabb hangon.
– Taszítsátok vízre a bárkákat – utasította Zebedeus a szolgalegényeket. – A tó nyugodt, evezzetek szaporán, próbáljuk ki szerencsénket a tó közepén. Evezzetek be olyan messzire, hogy eltűnjék előlünk a part – tette hozzá önkéntelenül, mert az aggodalom arra unszolta, hogy a názáreti ne találja őket a fövenyre húzott bárkákban.
Az evezők többször megmerültek a hullámokban, de a bárkák, mintha ismeretlen erő tartaná vissza őket, nem távolodtak el a parttól. Ebben a pillanatban előtűnt a názáreti fehérruhás, szikár alakja, s gyorsan közeledett a bennülők felé.
Kisvártatva felhangzott a már ismert szelíd, mégis erővel teljes hang, amelyen a testvérekhez szólott: – Kövessetek engem… Én emberek halászaivá teszlek benneteket.
– Uram, miért hívogatod fiaimat? – fordult hozzá Zebedeus a szándékolt kemény felelősségrevonás helyett, maga sem tudta miért, alázatosan. – Nem tudom, ki vagy, és azt sem, milyen hatalmad van elszakítani őket anyjuktól, apjuktól, de arra kérlek, ne támassz bennük nyugtalanságot. Eddig engedelmes, jó gyermekeink voltak, ne ingereld őket ellenünk. Ne szakítsd el e jó fiúkat tőlünk, engedd, hogy tovább éljék csendes, munkás életüket.
A názáreti sötét szemét Zebedeusra emelte.
– Megmondottam, aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem, az megtalálja azt. – Az ifjakra nézett, akik mozdulatlanná válva figyelték őt, aki hívogatón intett felemelt kezével. Azután háttal fordult feléjük, s elindult, mint aki bizonyos az engedelmességükben.
Jakab öccsével együtt kilépett a partra.
– Maradjatok! – kiáltott rájuk kétségbeesetten Zebedeus. – Én vagyok az atyátok, szófogadással tartoztok nekem! Gondoljatok anyátokra, aki világra hozott, táplált és nevelt benneteket, s aki otthon aggodalommal, nyugtalan szívvel vár reátok.
Az ifjak azonban – mintha nem látták, nem hallották volna – kikerülték eléjük álló apjukat, és fénylő arccal, fénylő tekintettel igyekeztek a názáreti után.
– Hová mentek boldogtalanok? – kiáltotta remegő hangon Zebedeus, de válasz nem érkezett.
Ő pedig ott maradt egyedül a parton, széttárt karokkal, ijedt kérdéssel ajkán és megzavart lelkében. Vajon hová, milyen jövő felé mennek fiai? Milyen sorsra szánja őket a názáreti, akinek úgy látszik, hatalma van arra, hogy kiragadja őket otthonuk melegéből, magának követelje szeretetüket, és mint meg is mutatta, szembeállítsa őket szüleikkel?
Illetlenség, de Rudolf Chmel,
akinek ajánlom, gyanítom, megérzi
Összevesztetek Lajossal, a Kossuthtal.
Nem volt évszázadnyi sem a kártyaparti, mindazonáltal
Az adú később jött. S rosszkor: most;
A Duna nem akkor tereltetett el, Neked
Eszedbe se jutott. Az sem, hogy
Modor-t Modrának hívják majd.
Ki tudja: igazán örömödre? És határátkelőhelyet
Tisztelnek meg Neveddel?
Messze már azok az idők, amidőn
Hviezdoslav lett vala Országh Pál nevéből.
És nálunk nincsen szobra – egyébként:
Mi az a nálunk? Hagyjuk az egészet! Addig
Jó volt nekünk, míg Jó palócok, tót atyafiak?
Sokat rontottál ezen L'udovít!
A nyelvújítás – a nálatok használatosé sem volt
Elemista feladvány számodra – mégis, e honban
– Engedtessék meg, hadd nevezzem így,
hiszen Előbb-utóbb egy vihart kiállóbb tető alá kerülünk, és
– Kopogjuk le – a mai
Szlovák, cseh, magyar nem alkoholos máj leend
(Ez utolsó szó kártyapartnered, Kossuth retorikájában visszatérő)
Európa amúgy is – egyébként csodálatos vénájába – fecskendezett
Valamikkel, amelyek Éva almába harapása óta… Most
Visszatérve: szeretném – ha pap lennék, hittanórán,
Ha nem, hát nem, hát legalább civil felsőtagozatban
Nevedet taníthatnám. Az Isten szerelmére:
Jelacic nevét („fut a gyáva”) Tudják, még azt is, hogy
Vörösmartynk homlokáról ugyanez Petőfi tépette le a babért.
Jól kiállotta a próbát a kis hobó, ám
Deák – már később – oly békét pipázott, amit Te, L'udovít
Dohogva bár, s mindenbe belekötve – másképp nem tisztességes –
Hazádnak, s ezt anyanyelveden kimondva – éreztél volna…
Szívemre téve a kezem – csak az enyém nem elég – csak egy
Ici-picit többet kellene tudni Rólad is. Meg hogy miképp
lett Országh Pálból Hviezdoslav, a talán legnagyobb szlovák
Költő.
Béküljetek meg már Lajos és L'udovít Stúr! Unom a határátkelő
Helyeket.
A kibic vámosokat.
Amikor Céhsbóth belépett, az igazgató oly hirtelen állt fel, mintha váratlan és rangos vendég érkezett volna, majd visszaereszkedett magas támlájú, trónszerű karosszékébe. Egész tartása, tekintete visszarendeződött abba az öreges, gondterhelt keretbe, amelybe foglaltan Céhsbóth három évtizede naponta látta.
– Hívatni tetszett – döntötte meg testét Céhsbóth olyan erős szögben, hogy tartani lehetett a veszélytől: nem tudja megőrizni egyensúlyát, és orra bukik.
– Jöjjön csak, jöjjön – dörmögte az igazgató a szokottnál is felhősebb arccal, fakó hangon. Párnás ujjait szorosan összefonta és szemüvege fölött leste Céhsbóthot, aki somfordálásra emlékeztető mozgással, nyájas mosollyal araszolt a trón felé. Beijedt ember képzetét keltette, holott ebben a szobában soha, semmitől nem kellett félnie; a vállalat legderekabb dolgozójának minősítette az igazgató, s ennek nyilvánosan és négyszemközt is gyakran hangot adott. Éppen ebből következően sokan irigyelték, mások gyűlölték Céhsbóthot. Házi használatra az igazgató ölebének, olykor vérebének mondták. A vállalat helyettes vezetője az igazgatónak is szemébe vágta, hogy ártalmas alaknak tartja Céhsbóthot, akinek csúszásmászása mögött káros szándékú fondorlatoskodás rejlik.
– Senkinek nem vagyok itt! – reccsentette három telefonja közül egyikbe az igazgató, de elégtelennek vélte utasítását, ezért felállt, megkerülte Céhsbóthot és kiszólt az ajtón: – Telefont se kapcsoljanak be!
Miután becsukta az ajtót, tűnődve álldogált mellette pár pillanatig, aztán gyorsan elfordította a kulcsot is, hogy még jobban elreteszelje a kinti világot.
– Ide – mutatott a tágas szoba sarkában levő fotelok felé az igazgató. Ő maga rögtön belesüppedt a zöld plüssel bevont ülőhelyek egyikébe. Levette és lehelgetni kezdte szemüvegét. A világosság felé emelte és közönyösnek tetsző, színtelen hangon kérdezte: – Maga, ugye, istenhívő? Ne tagadja – fűzte hozzá gyorsan. – Manapság már senkit nem bántanak érte. Sőt! Egyébként én akkor is híve voltam a lelkiismereti szabadságnak, amikor az még nem volt felülről vezérelt divat. Üljön már le!
Összerezzent Céhsbóth és óvatosan a legközelebbi fotel szélére ereszkedett. Eddigi készséges mosolya helyébe aggodalom települt. Halkan megjegyezte: – Fáradtnak tetszik látszani.
– Az vagyok – bólintott az igazgató, visszahelyezve szemüvegét. – Rendetlenkedik a ketyegő. Akkorát ütött, amikor maga belépett, hogy azt hittem, az lesz az utolsó. – Szétterpesztett ujjú tenyerét a mellére szorította. – Még most is összevissza kalapál.
Céhsbóth sűrű, fekete szemöldöke összerándult.
– Hívjak orvost? – kérdezte, s már emelkedett is, de az igazgató kézmozdulata visszaparancsolta.
– Nem orvos kell ide – döntötte hátra zömök testét, és lehunyt szemmel suttogta: – Magára van szükségem, fiam. Kizárólag magára.
Ismerős kijelentés volt Céhsbóth számára; sűrűn kezdte hasonlóan mondanivalóját az igazgató. „Ha valaha, akkor most van igazán szükségem a képességeire, fiam…” Vagy: „Ez olyan feladat, amit csak maga oldhat meg, fiam.”
Az ilyen bevezetések után aztán előadta az éberen figyelő „fiam”-nak (akinél csak hat évvel volt idősebb), hogy mi a gond, és Céhsbóth nyájas, magabiztos mosoly kíséretében már sorolta is az optimális megoldásokat, amelyek segítségével tovább lavírozhat a vállalat hajója az élet hánykódó tengerén. S miután az igazgató kiválasztotta a legjobb ötletet, melyet addig ízlelgetett, tapogatott, míg annyira megbarátkozott vele, hogy már sajátjának tekintette, akkor kiadta Céhsbóthnak az utasítást, aki csak annyit mondott: „Értettem” és végezte tennivalóját, akár egy varázsló. Nem ismert lehetetlent.
Ezúttal is szokott módján, jól idomított vadászebként fülelt. Valami szokatlanságot mégis észlelt. Alig múlt el nap, hogy ne rendelte volna magához az igazgató s mindig íróasztala ellenkező oldalán ültette le, vagy le sem ültette. Kezet sem szoktak fogni. A fotelok intim övezete pedig olyan elérhetetlenül távolinak tűnt, hogy ki sem terjedt oda Céhsbóth figyelme; ha elő kellett volna sorolnia a naponként látott szoba berendezési tárgyait, a fotelekről bizonyára említést sem tesz.
Mentségére mondva, nem is törekedett a fotelok felé. A rágalmakkal ellentétben, semmilyen irányba nem törekedett, legkevésbé felfelé. Még olykor az igazgatót is zavarba ejtő szolgálatkészség hátterében sem volt semmi rejtély. Még ifjúkorában azt mondta egyszer nagybátyjának, aki gyakran korholta túlzott szerénysége miatt, hogy ő nem szolgája az embereknek, ahogyan bátyja látja, hanem szolgalatjára van mindenkinek, aki erre rászorul. Ez a küldetése.
– Nem felelt a kérdésemre – figyelmeztette az igazgató. – Tehát: vallásos-e?
– Ami azt illeti…
– Igen, vagy nem?
– Hiszem Istent, ha erre tetszik gondolni.
– Erre gondoltam, és irigylem érte. Jó érzés lehet az igaz hit… – Megremegett a szája és két könnycsepp gördült rá. Sebesen az ablakhoz sietett és hátat fordítva, alig hallhatóan mondta: – Elnézést…
Elővette zsebkendőjét, hosszasan dörzsölgette az arcát, nyakát, s Céhsbóth megkövült, amikor látta, hogy folyamatosan rázkódik főnöke széles válla. Elfordult, hogy ne lássa.
Kapcsolatuk mégannyira bizalmas jellege mindig őrzött valamit az alá-fölérendeltségből. Céhsbóth ugyan szerény volt, de annyi muszáj-okosság is élt benne, hogy az iránta megnyilvánuló igazgatói jóakaratot ne rombolja bizalmaskodással. Nehéz sorsa tapasztalataiból tanulta meg, hogy a hatalmasok bármely otromba hízelkedést is elfogadnak, de semmit nem utasítanak vissza dühödtebben, mint amikor egy alárendelt átlépi az általuk átléphetetlennek vélt küszöböt. Még amikor magánjellegű gondjaiba is bevonta az igazgató (amikor például a feleségére, vagy epebántalmaira panaszkodott), ez akkor is felülről lefelé irányuló panasz volt. Céhsbóth elegendő szókészlettel rendelkezett ahhoz, hogy kikényszerített állásfoglalásai azonosak legyenek azzal a semmitmondással, aminél többet valószínűleg nem tűrt volna az igazgató.
A mostani helyzet azonban különbözött minden korábbitól. Az a homályos érzése támadt, hogy – talán – egy baráti szóra lenne szüksége főnökének. Ehhez azonban át kellett volna lépnie a közöttük húzódó láthatatlan vonalat, s ehhez nem volt bátorsága.
Nem volt könnyű helyzetben az igazgató sem. Egyszerűbbnek látszott minden, amikor elgondolta, mint most, amikor végre kellett hajtania.
Visszasétált az ablaktól az elhagyott fotelhez. Arca még gyűrött volt, de egyébként összeszedte magát; erről főként pattogó, parancsoláshoz idomult modora árulkodott. Ez a hang akkor is parancsolt, ha éppen kért valamit.
– Tudja – mondta –, van egy telkünk a Velencei tónál. Kiülök időnként horgászni, de nincs horog a zsinegem végén. Nem viselném el, hogy egy hal szájából ki kelljen tépnem. Nagy marha vagyok, mi?
– Jószívű embernek tetszik lenni.
– Az – bólintott az igazgató a térdére ütve. – És mire megyek vele? – Közelebb hajolt Céhsbóthhoz. – Rosszindulat, gyűlölség barátom, akármerre nézek. Ez a jutalom a jószívűségemért! Tudja, például, mit hallok? Azt beszélik, hogy én azért utaztatom annyiszor magát külföldre, mert valutaüzérkedést folytatónk. – Céhsbóth-ra, majd önmagára bökött. – Mi, ketten.
– De hiszen ez nem igaz! – hüledezett Céhsbóth.
– Persze, hogy nem! De mondják, de terjed, és vannak, akik elhiszik. Tudja, mi fordult meg a fejemben? Ha már úgyis mondják, ha már el is hiszik, mért ne csinálhatnánk? – Megelőzve az elámult Céhsbóthot, nekihevülten folytatta: – Van maga olyan ügyes, hogy meg is tudná csinálni! A rágalmazók ezzel szemben soha nem tudnák ránk bizonyítani. – Kicsit mintha játszott volna a gondolattal, azután gyorsan legyintett. – Felejtse el! Dühömben jutott eszembe. Abszurdum lenne. Ilyesmihez én. valóban jámbor vagyok, ahogyan maga mondta. Hozzáteszem, hogy balek és gyáva, ahogyan a feleségem fogalmaz. – Úgy kapta tekintetét Céhsbóthra, mintha most fedezné fel, hogy jelen van. – Na, és maga? Maga talán képes lenne törvénytelen útra lépni? Ne is válaszoljon! – emelte fel a kezét bágyadtan. – Szónoki kérdés volt. – Öklével a homlokát ütögette. – Azt nem értem, hogy akik ilyesmit kiagyalnak, miképpen tételezik fel magáról? Magáról, akinek a cselekedeteit nem földi törvények vezérlik… – Olyasmi következett, ami kettejük kapcsolatában soha nem fordult elő: az igazgató Céhsbóth karjára helyezte enyhén izzadt tenyerét. – Igen, fiam… Ha rólam, ha engem… Nem is lenne rajta csodálnivaló, ha én megtévednék… Talán meg sem bélyegeznének érte. Különben is: minden bélyeg olyan, amilyen embernek a kezében van a bélyegző… És itt sok piszkos kéz van, amelyik stemplit nyom a valóságra… De magát így félreismerni?! Jól beszélek?
Céhsbóthot megdermesztette a lehetőség, amely szerint az igazgatót, az ő jótevőjét rágalom szennyezheti be. Az kívül maradt a figyelmén, hogy esetleg őt is…
Az igazgató türelmetlenül újra kérdezte: – Jól mondom?
– Jól. Mindent jól tetszik mondani – ocsúdott fel a se holt, se eleven Céhsbóth.
– Nahát – bólintott az igazgató elégedetten. – Ezért utaztatom én magát külföldre! Meg azért, mert jobban tudja másoknál a nyelveket, meg azért, mert eredményesen hajtja végre a feladatait. Természetes, hogy időnként jutalmazom is a munkáját. Nemrég hoztam döntést, amit az igazgatótanáccsal jóváhagyattam, hogy három havi fizetésének megfelelő, külön pénzösszeget kapjon.
– Hálásan köszönöm – hajolt előre ültében Céhsbóth olyan lendülettel, hogy lecsúszott a fotelből, amelyen egyébként is csak fél fenékkel ült, és térde tompán lekoppant a szőnyegre. Elvörösödve visszatolatott a fotelbe, és megköszörülte a torkát. – Elnézést, ha azt a látszatot keltem, hogy bírálni merészelem igazgató úr döntését, de talán túl tetszik értékelni a tevékenységemet…
– Hagyjuk! – intette le az igazgató.
– De én…
– Fejezze be!
Az igazgató arról kezdett beszélni, hogy kicsi korában ő is vallásos volt.
– Lehet, hogy nem – vonta meg a vállát maga elé bámulva. – Mindenesetre sokat tanultam a vallásról. Apám és anyám azonban hívő lélek volt, és ma már azt is tudom, hogy lelkiekben gazdagabban és boldogabban éltek, mint én. – Elhallgatott, lélegzete felgyorsult és kissé véreres szemeit Céhsbóthra meresztette. – Szeretném, ha apám és anyám hite erőt adna nekem is… Erről még senkinek sem beszéltem, de szeretnék lerogyni olykor… és védelmet kérni a Mindenhatótól. – Ismert kérő-parancsoló tónusában Céhsbóthra kiáltott: – Vezessen el engem Istenhez!
Az volt Céhsbóth első feltevése, hogy megőrült a főnöke, majd arra gondolt, hogy gúnyolódik. Hosszú hallgatás után bizonytalanul motyogta: – Mindenkinek megadatott, hogy egyedül is eltaláljon Istenhez…
– Kézből kontrázom! – ütött asztalra hevesen az igazgató. – Ha ilyen egyszerű lenne, akkor mindenki üdvözülhetne, de maga is tudja, hogy ez nem így van. Maga is tudja, hogy vannak, akik pokolra jutnak. Azokat mért kergeti oda az Isten? Ez miképpen van? Erre feleljen! Tessék, hallgatom!
Hamar elunta azonban a várakozást. Céhsbóth kimeredt nyakkal ült, s olyannak tűnt, mint a veszélyt figyelő gázlómadár. Összeszorította a száját és kerülte főnöke tekintetét. Hirtelen megszánta az igazgató. Önmagát is szánta, de utálta is, amiért kitalálta, és most meg is valósítja azt a fondorlatos gaztettet, amit rendszerint Céhsbóthról feltételeznek, holott a szerencsétlen soha nem lenne effélére képes.
– Jól van – mondta halkan. – Ne kezdjünk teológiai vitát, mert attól tartok, mindketten alkalmatlanok vagyunk rá. – Nehézkesen felállt és íróasztala felé sétált. – Maradjunk a földön. – Matatni kezdett az asztalon halmozódó papírok között. – Jól mondja, ha fáradtnak lát. Napok óta nem alszom. Gyötör valami, amire nincs más meghatározás, mint lelkifurdalás. Bűnt követtem el. Nem olyan bűnről van szó, amiért itt a földön felelősségre vonhatnának. Voltaképpen nem is bűn és mégis az, mert bűntudatot ébresztett bennem. Amikor anyám ilyet érzett, elment a paphoz és gyónt. És attól megkönnyebbült. Ámde hol és mi módon nyerhetnék megnyugvást én?
Plafonra emelte arcát, mintha Istenhez fordulna. A hangja megbicsaklott s úgy tetszett, mintha egyszerre könyörögne Istenhez és parancsolni is akarna neki. Céhsbóth máskor valamennyi problémafelvetésre gyors, magabiztos, pontos választ rögtönzött, a jelenleg terítékre került „probléma” viszont inkább elbátortalanította és elbizonytalanította.
– Nem tudom, hogyan segíthetnék – rebegte.
Először mondott ilyet főnökének. S mintha meg is lepte volna vele, azt mondta az igazgató: – Reméltem pedig.
Céhsbóth szemébe könnyek tolultak és térdre hullott a fotel előtt. Fájdalmat árasztottak szavai. Két kezét összekulcsolta és az igazgató felé emelte: – Bocsásson meg! Bocsásson meg!… Nem tudom, hogy mit cselekedhetek…
Az igazgató nem akarta látni a szenvedő embert, inkább íróasztalára nézett, ahol keze tétován matatott. Egy borítékot markolt fel, és gyorsan a zsebébe csúsztatta. Ettől mintha megnyugodott volna. Maga is különösnek találta, de elmúlt iménti zavara is. Tisztán állt önmaga előtt, most már csak arra volt szüksége, hogy tisztázza is magát. Az esdeklő mozdulatba dermedt Céhsbóthoz lépkedett, és vállára helyezte párnás kezét.
– Nyugodjon meg, fiam! – A hangja barátságos és vigasztaló volt. – Inkább én kérem a maga bocsánatát, ha olykor, a munka hevében, akaratom ellenére, bármikor is megbántottam volna. Ne tiltakozzon, ez előfordulhatott, mert mindannyian gyarlók vagyunk és nem élhetünk Isten és embertársaink ellen való vétkek nélkül.
– De az igazgató úr soha…
– Őszintén jól esne tudnom, fiam, hogy megbocsátja-e mindazt, amit maga ellen vétettem?
– Miért tetszik ilyet kérdezni? Hogyan lehet ilyet kérdezni?
– És ha ezután vétenék maga ellen, azt is megbocsátaná, fiam?
– Hogyan lehet ilyet kérdezni?…
Arra gondolt az igazgató, hogy most olyan a hangja és a viselkedése, mint a kihallgatást végző nyomozóé, aki „humánusan” teszi a dolgát. Ettől rossz érzése támadt, de túltette magát rajta, és konokan folytatta, amit elkezdett.
– Magát én igaz embernek tartom, fiam. Nem kívánom, hogy Istenre esküdjék, csupán bólintson, hogy mindent megbocsát nekem. Kérem! Tudnom kell…
Céhsbóth a könnyein át mosolygott és bólintott.
– Megnyugtatott, fiam. Talán fel sem fogja, mennyire jót cselekedett velem, hogy feloldozott bűntudatom alól. Hogy örökre megbocsátott nekem. Az én számból talán idegenül hangzik, de tiszta szívemből kívánom, hogy Isten áldása és oltalma kísérje magát ezután is. – Úgy érezte, végére ért mondanivalójának; véghezvitte, amit eltervezett. Ismét visszaváltozott igazgatóvá. Megbökte a görnyedten térdeplő Céhsbóth vállát. – Na, szedje össze magát, fiam. Nehogy azt higyjék, ha meglátják odakint, hogy bántottam. – Felemelte Céhsbóth könnyben úszó arcát az állánál fogva. – Nézzen rám és mosolyogjon, hogy ez az emlékem maradjon magáról. És még egyszer halljam, hogy megbocsátott. Mondja ki újra!
Fölemelkedett Céhsbóth és mosolygott.
– Így – mondta az igazgató. – És most: dologra! – Órájára pillantott. – Ajjaj! Máris késésben vagyok! Több hétre külföldre kell utaznom. Ezt most nem bízhattam magára… – Miközben Céhsbóth az arcát szárította a zsebkendőjével, egészen közelébe lépett az igazgató, hogy zsebébe csúsztathassa az asztaláról felvett borítékot. – Ezt majd olvassa el – jegyezte meg mintegy mellékesen. Karon fogta és az ajtó irányába kormányozta elgyötört beosztottját, aki egyet-egyet még szipogott, de mosolya állandósult kivörösödött arcán.
Mint aki mély, felzaklató és mégis édes álomból ébredt, úgy vonult át Céhsbóth az igazgató előszobáján, ahol a titkárnők meglepett pillantásokkal kísérték.
Szobájába érve elővette a borítékot, amelyben az állt, hogy a privatizációs tranzakciók nyomán előállt okok folytán azonnali hatállyal elbocsátották. Háromhavi felmondási időre szóló fizetését rögtön felveheti.
Az igazgató hátradöntötte az ülést a repülőgépen, de nem tudott elaludni. Hosszú időn át keményen küzdött Céhsbóthért, de végül is feladta. Nyugdíj előtt nem volt szüksége végsőkig élezett munkahelyi konfliktusra. Valóban jó ember volt, és őszintén szenvedett, amikor a Céhsbóthra vonatkozó ítéletet meg kellett hoznia, és igazi bűntudatot is érzett.
Olvasta egyszer, hogy a középkori hóhér letérdelt és bocsánatot kért áldozatától, mielőtt kivégezte volna. Az ő számára adott kor egyik vezéreszméje szerint az áldozat köteles bocsánatot kérni hóhérjától.
Ő – mindkét eljárást alkalmazta.
Lehetséges persze, hogy így is megbünteti majd az Isten, de az még remélhetőleg távol van, és az is lehetséges, hogy nincs Isten.