MEGMENTETT OLDALAK

Labancz Gyula (1941-1996) hagyatékából közöljük az alábbi verseket

LABANCZ GYULA

Pszt!

A szerelem

– röptében kiköltött
esernyős lény –,

mint mikor nálad az ige,

kiegészül nélküli,

madaras lehelet,

becéző,
játékos szavak
fészkelő szájra.

Elemek közt, magnak

Megesik,
hogy az ember vaktában,
ostobán cselekszik,
dühében – elemek közt,
magnak: keresztes pók –,
átrendezi a lakást.
Biztos helyre
csak az ösztövér,
karóhoz kötött
leander-csacsinak.
Fénycsík, ragacsos szembogár.
Kutakodsz a tárgytalan szobában
– hangszirmok miatti önlehallgatás –
susmusok helyén kéjes por,
faltól falig tekergő
telefonzsinór-hernyó.
Az nem lehet, hogy hiába –
befejeződik, mi befejeződik,
átalakul, „abba marad”,
de hogy vége, mikor?,
soha még ilyen nyár,
térdkagylóból kisimított
fül, kezes hang: pillangóvá.

Jár ez néki

Átlátszóvá, amilyenné
szerelmeseket csak csendes,
hajnali eső tehetne –

gyöngyös leanderlevél
kifordított borsóhüvely,
bőrön világító pára.

Ha nem te, ki lehetett az, aki
még a bő zsákmányt is
visszadobta,

nem sértődtek meg a halak,
saját nyomon talált
önmagához vissza a folyó.

Ül az ember, valakire vár –
túl minden határon – bóbiskol,
lóerő ostor-pecabot,

magnó örökíti – jár az néki
álmaihoz – hangszalagra, mit
álmában valaha is kibeszélt.

Locskás tabu

Mintha szüntelen
kő hullna alá,
szemeivel, ráncaival
gyúródik az arc.
Ez is lehet,
az is lehet,
úgy mondanám,
amíg lehet:
folyamodni,
örvényelek.
Tapossa nyelv a szót,
nem ejthetem
ki a neved.

Kötetlen dalváltozat

Cinkos cipőkopogásra
emelinti magát esőben
a kártyás járdasziget.

Tél-tavaszos cinkelt ábra.

Elrendezve,
kiterítve
blendenyílásra
őrzöm azt a pillanatot;

kivált
ázott homlokára
– árulásra nevelkedett pára –
gondolok,
a sokadalomban
meg-megállva,

vagy
denevér-ernyők közt cikázva,
hisz volt már annyi jel,
szívem öreg hangját
kö-ze-led-te
erősítheti fel,

néki első,
mi nékem talán utolsó. – – –

Ott kezdeni,
hol abbahagyni volna jó.

Hozzáillő kép

Keresem a hozzáillő képet,
esernyős tere, szíves blúz,
mindent vesztek, ha nincs meg az az arc,
szerelem, Jolly Joker, segíts!

De; és mégsem

Nyelv matat, lyuk mélyül
valaki bölcsességfogában.
Látja ezt, gyerekjáték,
aki látja (ilyenkor még
nem gondol senki a halálra),
de vak, mint a körúti
hajnal; és rá is ismerek
ama vízjel-bőrös, halszag-öles
frottírköpenyes lányra,
aki talán azóta is
– macska-egér ábra –
szemüvege arcunk távolsága,
örömkönnyes tenyér, arc
acélgolyója, ide-odamozgató
simogatás: látás közép-
pontjába visszahelyezve;
reszkető pont, viharos ég,
porszem hull így vissza
fókuszába, immár kamillás
gömbvillámot formál,
átengedi hópihe-rojtos
tagjait a szél, ölelésből
– delfiniáló Óceánka – sikamlós
utat talál, de; és mégsem
gondol a szabadulásra.

Válásunk után öt perccel

Ez a „magamévá tette a verset”,
ez izgatott még s állított meg
magamtól is magamat elirigyelve,
hisz válásunk után öt perccel
már szép arcára nem emlékeztem
hangjában elvegyülve láthattam magam;
voltam, mint előtte sohasem
tátogó fülledt akváriumi csendben,
ablakhoz nyomott orr,
fogantyúk légbuboréka.
Jobbára csak fakó szerepemet elemeztem:
öregedő férfi, egyenlőtlen helyzet.
Vitt a villamos hídról-hídra át
valaki megfogyatkozott emlőjéhez dőlve
– homokórák egynemű ideje –;
fölöttem áramszedős sörnyitó,
megannyi szendergő fényre vágyó kupakos szem,
zötyögtetéstől sistergő nyár.

Névtelen, újra

Lépteidre
(nem tudja, hogy követem)
fölszabadul egy érzés,
testből kiválva,
névtelen, újra érez;

harisnyáján
kardoskodó-varrás
járás két ideje.

Nappalommá lett az éjjel.

Elektromosságát szokja

Mint mikor koporsóba
mélyült szögön át
megjelennek a tél
első jelei. Úgy van!
Jó! Ponthoz kötve,
szoknyás ujj körül
forgolódva, csattog,
kisül, elektromosságát szokja,
de tettnek mégiscsak
múlt idejű ez a tér,
hideglelésünk okozója,
reszkető por, lidérces
fény; hamvas pihe
ha marad utána. –
Hamvas pihe, keményít
a test, nem volt,
nem lesz ez, se más;
moher-pulcsiból szál,
mit körmöd… szem félholdja, –
mellbimbós jégeső,
árva szivárvány.

Pókhálós fonák

Oltatlan mész, füstölögsz,
mint mikor hirtelen
megváltozik körülötted
a levegő páratartalma,
titok kötőanyagához ennyi kell;
olyan ez a piramis-
emlőjével kérkedő nő,
ugyanabban ugyanaz a változás;
épp ki ducorog
sarkélek közt pókhálós fonákon.
Ennyi volt és semmi más!
Másik asszony, akit nem én
egy másik férfi ismer,
akinek épp így kellenél.
Arc megtépett ruhája,
rojtos ráncaival foszló mosoly.

Nyughatatlan vikingek

Hasad barna kenyér,
sajt-szálas felvágott,
rostos kés nyoma benne,
korláton szikrázó jégretek.
Ágyékok nyelvjárása a csönd.
(Imént még zavaros, fagyba
ágyazott csípőficamos hullám.)
Színek tobzódó éhe,
havas, ikrás hegyoldal, katonafalat.
Fehérből – elsurran,
ügyet se vet rá a nap –
míg sárga nem lesz,
árnyéka itt marad.
Ki még mindenek előtt:
vagy! Miért védenéd magad?
Párában élesedő
szöget mérő vitorlás.
Leváltatlan őr, barbár
félelemtől szenvedsz.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Ismeretlen hívünk

Bemutatok egy költőt, akiről nem tudok semmit. A milánói főkonzul, dr. Sólyom Gábor – aki „tanártojás” koromban a tanítványom volt – a télen két kötetre való verskéziratot küldött nekem. Nem kell megijedni, nem arról van szó, hogy elment volna az esze, és ötvenéves fejjel rímfaragásra adta a fejét. Nem. Csak éppen most is olyan fogékony a költészetre, mint diákkorában. Ezért küldte el egy Giorgio Somalvico nevű milánói lakosnak a verseit, aki nyilván a barátja. Gondolom, azzal a hátsó gondolattal tette ezt, hogy majd „ráharapok” egyik-másik opusra és magyarra fordítom.

Jól számított. Giorgio Somalvico költő a javából. Fedezzük fel mi, magyarok.

Két versét adom közre, mindkettő magyar vonatkozású. Az egyik egy siófoki élményt örökít meg 1965-ből, a másikat Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operája ihlette.

GIORGIO SOMALVICO

Siófokon

Tunyán elnyúlva asztalkája mellett
egy olcsó pannon sapkával fején s egy
buta szivar kékes füstjébe bújva
ül Freddy, a talpig nyugati ember.

Nem érzi jól magát.

                     Nézi – vagy inkább
lenézi – jókedvű fiúk s leányok
tündöklő arcát, hisz a szenvedélyes,
éles elméjű s boldog ifjúság a
jövőre éhezik körötte.

                     Freddyt
ez nem ragadja el –

                     ellenkezőleg!
Ő mit se tud kezdeni a jövővel.
Beéri egy szivarral s éji pillék
röpdösését bámulja olykor-olykor.

Ennél több néki nem kell.

                     Sőt, az ifjak
hangos vidámsága idegesíti
és távozásra ösztökéli őt.

                     De végül
maga sem tudja, merre menjen innen:
mindenütt ifjúságba botlik.

                     Így hát
határozatlan-mereven (a presszó
ajtaján kívül már) szúrós, viszolygó
szemekkel nézegeti a világot.

Elsápad hirtelen.

                     Mögötte tisztán
ez hallatszik ugyanis longobárdul:
„Mire vársz, Tonio Kröger-utánzat?
Fia semmi fel nem gyújt itt, menj utadra!
Térj meg honodba, rovaraid várnak!
Hazád hogy is lehetne Magyarország?”

Siófok, 1965. augusztus 4.

„Oh! Virágok!”

Béla, a teljes életem a baljós
várkastélyban telt el, mint a tiéd is:
Judit lázasan várja érkezését
a Herceg-testvérnek, annak, ki Minden
Kulcsoknak Birtoklója és ki Fény Az
Árnyak Honában, súly nélküli testtel…

„Oh! Virágok!” – reméltem énekelni
telt hangon egy szép napján életemnek,
csak egyetlen napon…
                                   Ám ehelyett csak
susogni tudtam olykor: „Oh! Virágok!”,
mikor kevésbé fojtogatta torkom
füstje a lángoló históriának.

De azt se mindig.
                                   Volt, hogy az erőtlen
suttogásig sem értem el, a kastély
falai – álmom görbedőn ölelve –
egyszólamúan vibráltak köröttem,
pontos próféciát zengvén, amelyet
hallva megadón nyögtem: „Könnyek,
                                                 könnyek…”

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

SIMOR ANDRÁS

Fiam verse

Limában az amerikai segédlettel kiképzett kommandó­egységek végül meg­rohamozták a japán nagykövetséget. Kettős céllal tették: egyrészt azért, hogy kiszabadítsák a Tupac Amaru forradalmi szervezet gerillái által fogva tartott túszokat, akiknek életét a roham megindulásáig közvetlen veszély nem fenyegette, másrészt azért, hogy megöljék a tizen- és huszonéves gerillákat, akik nem éltek a Kubába vagy Kanadába való eltávozás lehetőségével, mert embertelen körülmények között fogva tartott társaik kiszabadítása céljából vállalták ezt a merész, ám kockázatos akciót.

Az ígéreteit meg nem tartó perui elnöknek, aki a halálbrigádoknak és a belőlük kiképzett kommandósoknak parancsot adott, gratuláltak Egyesült Államok-beli gazdái, és külön gratulált egy másik elnök a messzi Oroszországból is, akit gyanútlan honfitársai évtizedeken át politikai rangja és hivatali beosztása miatt „elvtársinak szólítottak.

De történt még valami, és én ebben a följegyzésben erről akarok írni.

A limai gyilkosságot követő napokban fiam elővett egy albumot, amelyet évekkel ezelőtt egyik chilei barátom küldött. Kivett belőle egy grafikát, és feltette a szobájában levő faliszekrény ajtajára. A grafikát egy salvadori népművész, Rafael A. Cabrera készítette 1980-ban, neve alá a rajz megszületésének helyét is odaírta: „Managua, Nicaragua libre” – a szabad Nicaragua. A Farabundo Marti salvadori gerillamozgalom emblémája is látható rajta, és a salvadori szabadsághős, Farabundo Marti arcképe. A rajz előterében egy ülő és egy fekvő fegyveres gerilla, legalul pedig horogkeresztes halálbrigádosok sora, katonasapkájukon golyóütötte nyom. A salvadori nép jelenlétét apró házak jelzik.

Még egy kép reprodukciója került fel a szekrényajtóra. Fayad Jamís falfestményéé, amelynek eredetije a havannai Nemzeti Bank épületében található. A világhírű költő, festő és műfordító halála előtti legutolsó nyilatkozatában éppen erről a falfestményéről beszélt. Nyilatkozata 1987-ben hangzott el a magyar tele­vízióban, a Guevaráról készült emlék­műsorban.

Azt mondta: „1969-ben Orlando Pérez, a Kubai Nemzeti Bank elnöke megbízott egy falfestmény készítésével. Azt mondta, fessek arról, ami kedvemre van. Nagyon közeli volt Che bolíviai halála. Elkezdtem rajzolni, igazából nem is csináltam mást, mint rajzokat Che-ről. Szembeállítottam Che legismertebb arcképét, Korda fotóját azzal, amit én kissé humorosan – bár ebben voltaképpen semmilyen komikus elem nincsen – az imperializmus pokoli gépezetének nevezek. A falfestmény annak az irodának a belső falán van, ahol Che mint a Nemzeti Bank elnöke dolgozott”.

A grafika és a reprodukció szekrényajtóra kerülése előtt egy vers is született. A vers Péter szobájának előző állapotára utal, amikor Guevara egy Kubában készült matrica formájában volt ott látható, a másik szekrényajtót borító tükör sarkában.

Ide másolom:

„Che”

Az ágyamon ülök,
nem szeretnék gondolni semmire,
de mégis rád nézek, Che Guevara,
ki köralakú matricaként élsz
tovább szobámban.
Furcsa ez, hogy egy ilyen óriás,
egy kis matricaként néz le rám
a tükröm sarkából.
Lehetséges, hogy én is így fogok
továbbélni egy 15 éves fiú szobájában.

Guevara parancsnok, Ön itt van velünk. És szervezi a jövendőt egy 15 éves fiú szobájában.

OLVASSUK EGYÜTT

UTASSY JÓZSEF

Ama napon

Nem lesz semmi ama napon,
      semmi különös.
Rohadok a ravatalon.
      Büdös lesz. Büdös.

Fekszem vigyázzban előtted:
      Szervetlen Anyag!
Trágyázni fogom a Földet.
      Fölém fű fakad.

Nem lesz semmi ama napon,
      semmi különös.
Hatalom lesz a hatalom,
      s a nép: alpörös.

Száll a kozmikus körhinta,
      száll velem pörög.
Vár a mindenség már vissza.
      Rögöt rám, rögöt.

Ma még verseim vigyázzák
      hétfőim hitét.
Százezer csillag-öklével
      fenyeget az ég.

SZEPES ERIKA

A hétfők hite

Utassy József „Ama napon” című verséről

Mozart és Verdi requiemjei zengetik fülünkbe koncerttermekben, lemezről, különösen Halottak Napja tájékán azt a himnuszt, amely a Feltámadás és az Utolsó ítélet képzetét a legélénkebben, legaprólékosabban bontja ki, s amelynek nyomán – még a két halhatatlan zeneszerző művei előtt – számtalan Utolsó ítélet született a képzőművészetben, köztük a leghíresebbek Giottóé és Michelangelóé is. Celanói Tamás (1190-1253) latin nyelvű szövegének kezdetét mindnyájan el tudjuk mormolni, éppen zenei élményeink hatására: „Dies irae, dies illa / Solvet saeclum in favilla /teste Dávid cum Sibylla…” Sík Sándor fordításában: „Ama végső harag napja / A világot tűznek adja, / Dávid így s Szibilla hagyja.”

Nem véletlen hát, hogy Utassy versének már a címe is felidézi bennünk a himnuszt: az Ama nap szókapcsolat ebben az európai kultúrkörben nem jelenthet mást, mint Celanói Tamás szövegének idézését.

Ám a vers folytatása minden, csak nem a középkori költő versének folytatása, látomásának továbbélése. Utassy verse durván szembeszáll ezzel a szakrális szöveggel, nemcsak az Ama napon történésének tagadásával, hanem a szó­használattal, a goromba naturalizmussál is. A költőnek egészen más a víziója a Végítélet Napjáról, mint a kereszténység elmúlt századainak. Lényege röviden ennyi: nem lesz feltámadás. Nem a bűnbocsánatot váró elhunyt földi ember lelke kerül szembe az ítélethozó Krisztussal, hanem a rothadó hulla szembesül a materialisták egyetlen létezőjével és végső mozgatójával, az Anyaggal. A költőt azonban mintha nem amiatt fűtené az indulat, hogy elmarad a feltámadás: őt megnyugtatni látszik az a gondolat, hogy visszakerül a minden létező ősanyjának tekintett Földbe, és részt fog venni a természet életének örök körforgásában, amennyiben fű fog fakadni oszló tetemének porából. A költőt nem az háborítja fel, hogy becsapva érzi magát, és nem jut fel a Mennyek Országába. A költőt azért feszíti a düh, hogy egy Istennél nagyobb hatalom nehezedik a világra, pontosabban nem az egész világra, hanem a mindig vesztes, mindig perbe fogott, tehát „alpörös” népre. Olyan hatalom, amellyel nehezebb szembeszegülni, mint az Utolsó ítélet büntető Krisztusával. S bár a természet örök körforgásába való bekerülése, a „kozmikus körhintával” való forgás megnyugtathatná, mégsem nyugodt, hiszen ez csak személyes sorsát oldja meg. A hatalom ettől még mindig ott tornyosul a beperelt nép fölött. A harcot ellene a költő verseivel vívja – milyen pontos megfogalmazása a tetteink sikerében való hitnek a „hétfői” jelző! Hét elején még van hitünk, hiszen minden hétfőn újra kezdhetjük az életünket, újra táplálhatjuk hitünket. S hogy ez ne fogyatkozzék meg hét végére sem – azaz konkréttá téve a költői képet: életünk végére sem – a régi hit urainak, Istennek és Krisztusnak lakhelye, az égbolt a modern hit (az emberbe, az emberért való küzdelembe vetett hit) vallóját minden nap figyelmezteti vállalt feladatára – sőt, kötelessége elmulasztása esetén meg is fenyegeti „százezer csillag-öklével”.

A költő Ama napon nem feltámadásra vár, hanem abban reménykedik, hogy lesz egyszer egy amolyan nap, amelyen nem nyomorítja semmiféle hatalom a perbefogott népet, sőt perbe sem fogja.

Profán himnusz? A Celanói Tamás szövegére utalással, annak megtagadásával profán, azaz vallástalan, hitetlen, ám a transzcendens hit helyett a hétfők hitét vallva az egyenlőségért perlekedő költő nagyon is emberi himnusza.

KOSZORÚ

Közelítés a klasszikusokhoz

Egy Sevcsenko-vers két fordítása

Kevés külföldi klasszikus költőről mondhatjuk el, hogy csaknem végérvényes megformálásban olvasható legfontosabb művük magyarul. Részint még a legjobb műfordításokat is kikezdi az idő: a nyelv változása lassacskán elavulttá teszi, ódon patinával vonja be őket, részint pedig a jónak elismert fordítások közt is bőven akad olyan, amelyik nem követi tartalmilag és formailag híven az eredetit. Az átköltés is indokolt lehet – számos költői érték keletkezett és keletkezik ily módon szerte a nagyvilágban, így a magyar irodalomba is –, csak nem jó, hogyha nem a hevén neveztetik, hanem műfordításnak hírlelik. A tartalmi és formai eltéréseknek egy harmadik oka: a közvetítő nyelv kényszerű segédlete. Olykor megesik, hogy effajta közvetítésre szorul a fordító. Ám az ilyen állapotot illik átmenetinek tekinteni.

Az ukrán klasszikus, Tarasz Sevcsenko (1814-1861) költészetét lényegében véve csak abból a Kobzos című, válogatott költeményeit tartalmazó kötetből ismer­heti a legtöbb magyar versbarát, amelyik az Új Magyar Könyvkiadónál 1953-ban jelent meg Budapesten Weöres Sándor fordításában, Illyés Gyula szerkesz­tésében. (Mások is fordították korábban Sevcsenkót, de csupán erről a komoly, sőt nagyszabású válogatásról mondható el, hogy jószerint minden könyvtárban föllelhető volt mifelénk évtizedeken át.) A könyvből ugyan nem derül ki világosan, ám nyilvánvaló, hogy Weöres Sándor nyersfordítás – ráadásul közvetítő nyelvből, oroszból készült nyersfordítás – alapján ültette át magyarra Sevcsenko költeményeit. Ám ettől függetlenül is indokoltnak érezzük a nagy ukrán költő magyarításának folytatását, mert úgy véljük: minden próbálkozás indokolt lehet, amely megkísérli közelebb hozni műveit a mai magyar olvasóhoz.

Sevcsenko legismertebb verse az eredetiben cím nélkül íródott, de később Végrendelet címmel ellátott és emlegetett remekműve, a múlt századi lírai személyesség és hazafiság összeolvasztásának (ennek nálunk köztudomásúlag Petőfi Sándor volt utolérhetetlen művelője) egyik legragyogóbb megnyilvánulása az európai költészetben. További kommentár nélkül együtt közöljük Weöres Sándor ismert változatát és Csala Károly ukrán eredetiből készült, új fordítását.

TARASZ SEVCSENKO

Végrendelet

Ha meghalok: tágas mezőn
vessétek az ágyam,
egy kurgánnak magasában,
édes Ukrajnámban,
hol a füves messzeséget
véges-végig látom
és hallgatom, hogy a Dnyeper
mint zúg a lapályon.

Ha majd hallom: hogy özönöl
az ellenség vére,
ha majd ömlik Ukrajnából
a tenger kékjébe –
akkor fel az égig szállók
s a küszöbig ott fent,
hálát adni. Hanem addig
nem ismerek istent.

Keljetek fel, zúzzátok szét
valamennyi láncot,
zsarnok-vérrel öntözzétek
a szent szabadságot.
S akkor majd a nagy családban,
csendes szóval hordozzátok
szabad, új családban
nevem a hazában.

            December 25. Perejaszlav

                  WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA

TARASZ SEVCSENKO

***

Ha meghalok, holttetemem
tágas mező födje,
Künn a sztyeppén temessetek
Édes ukrán földbe.
Hogy hantom a messzi síkot
S Dnyeper martját lássa,
Hallván hallja, mint morajlik,
Zúg zajgó futása.
Mint viszi el Ukrajnából
Kék tenger vizébe
Ellenségünk vörös vérét…
Szállók akkor égbe,
Magához az Úrhoz, hagyván
Rónát, bércet itt lent,
Imádni őt… ámde addig
Nem ismerek istent.
Temessetek, s aztán talpra:
Láncot törni össze,
Szabadságtok ellenségnek
Rút vére öntözze.
S rólam is a nagy családban,
Az újban, szabadban,
Emlékezzetek meg néha
Nyájas, halk szavakkal.

            Perejaszlav, 1845. december 25-én

                  CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal egy mongol novellát és egy kínai (han) mesét mutatunk be. A novella szerzője, Dodzsógijn Cedev (szül. 1940) a mai mongol irodalom egyik reprezentánsa – nem­csak hazájában, hanem kül­földön is. Verseit és elbeszéléseit tizenöt nyelvre fordították le. Ezt a novelláját az Innosztrannaja Lityeratura című moszk­vai folyóiratból vettük át. A mu­lat­sá­gos, régi kínai (han) nép­mesét – melynek több variációja is fennmaradt – a pekingi Idegen­nyelvű Könyvkiadó 1958-ban megjelentetett „Folk Tales of China” című kötetéből válogattuk.
Mindkét írást a buda­pesti Orientalista Világkongresszus tiszteletére közöl­jük.

DODZSÓGIJN CEDEV

Porfelhő

Annak idején még nagyapám jutott el nomád útjain a Marijn-gol folyóhoz. Három jurtát vert fel a partján úgy, hogy a hármat összekötő, képzeletbeli vonalak egyenlő szárú háromszöget alkottak.

Amíg gyerekek voltunk, nagyapa szigorúan vigyázott a tekintélyére. Megkövetelte, hogy mindenben tartsuk meg az általa helyesnek ítélt szabályokat. Szenvedélye volt a lovaglás. Most is emlékszem még: a jurtájában mindig a főhelyen díszelgett a nyereg, a nemezlapbélés, a kantár meg az ostor, amelynek fényesre csiszolt, rövid somfanyele volt. És az intelmekből, amelyekkel nagyapa szüntelenül traktált bennünket, soha ki nem maradhatott a lovak dicsérete. Azt ismételgette: nincs a világon semmi, ami becsesebb lehetne a gyors lábú lónál. A férfiembernek gondoznia kell a lovát, lószerszáma mindig legyen kifogástalan. Olyan meggyőzően hajtogatta, hogy idővel nekünk is alapelvünk lett.

Felcseperedtünk, nagyapa pedig megöregedett.

Történt egyszer, hogy az éjszakai legeltetés után a szállásra tereltem a lovakat, hogy a kancákat megfejhessük. Már teljesen világos volt. A nap férny­szőnyeget terített a folyó tükrére. Az egyéves csikók nyargaltak elől, fürgén emelgetve karcsú, ruganyos lábukat, amely hajlékony volt, mint a fűzfaág: farkuk selyem­szalagként libegett. Mögöttük ügettek a borzas sörényű, telt emlőjű, büszke tartású anyaállatok, porfelhőt verve nagy, nehéz patájukkal. Az utazás céljára tartott lovakat a legelőn hagytam.

Ahogy közeledtem az aulhoz, láttam, hogy nagyapa már nagyon vár: figyelte az utat, jobb kezét fényvédőként a szeme elé tartva, mert vakította az erős napfény. így maradt meg az emlékezetemben: barna, delembinek nevezett olcsó anyagból készült, korához illő bő köpenyében, amelyet az apró, kerek gombok állig a testére zártak, s amelyet kopott sárga öv fogott össze. Borostyánkő-olvasó lógott a nyakában. Ahogyan ránéztem, az ősi hegyet, a Hanghaj-Hant juttatta eszembe. Nem tudom, miért; bizonyára lehetett kettejükben valami hasonló.

Volt nagyapának egy pár puha bőrből készült zöld lábbelije, amelyre a húgom díszítésül vékony csíkokat varrt. Szokása ellenére ezt húzta most vastag lábára. Alája hosszú nemezharisnyát vett fel, amelynek cifra varrása kilátszott a csizmaszár felett. Az ünneplő lábbeli rendszerint azt jelentette nagyapánál, hogy messzi útra indul. Rögtön rájöttem, hogy most is készül valahová. Már a könyökére volt tekerve a kantár. Látszott rajta a türelmetlenség.

Az öregek, a vele egykorúak, sokszor mondogatták nagyapáról: milyen vakmerő legény volt hajdan! Betörte a legkonokabb csődört is. Ha valaki odament a méneshez, és rámutatott az egyik lóra, akármelyikre, ő egy pillanat alatt kihajtotta. Magabiztosan és soha nem hibázva vetette a pányvát, nemcsak a jobb kezével, hanem a ballal is. A pányvát mindig magával hordta, el nem hagyta volna, sem nyáron, amikor a rekkenő hőség elől még a kutyák is az árnyékba húzódtak, bottal sem lehetett volna onnan elkergetni őket, sem a nagy téli hidegben, amikor lefagyott a szarvas agancsa, az ember keze meg úgy meggémberedett a fagytól, mintha nem is tartozott volna a testéhez. Szinte látom most is nagyapa munkától kérges kezét, tenyerén a ráncok mintázatát, göcsörtös ujjait, amelyeken olyanok voltak az ízületek, mint a kerek fémlapocskák a lovak kantárán.

– Hajtsd ki nekem a pejt, fiacskám – parancsolt rám, még mielőtt odaértem volna hozzá.

– A pejt, amelyik olyan őrülten szokott vágtatni? – kérdeztem meghökkenve.

– Ugyan már, nagyapa, hogy jut ilyen az eszébe? Vendégségbe készül? Vigyázzon, az a pej könnyen ledobhatja a hátáról. Majd hozok inkább egy olyan lovat, amelyik jámbor, mint a birka.

– Micsodaaa…? – Nagyapa harciasán csípőre tette a kezét. – Kölyök vagy te még ahhoz, édes fiam, hogy ilyen öreg embert oktassál! Egy szót se többet, vezesd ide azt a lovat! Értetted? Különben hozom a pányvát, és magam fogom ki.

Mi mást tehettem, vissza kellett mennem a pejért a legelőre. Megfordítottam a lovamat és elnyargaltam, csak úgy fütyült a szél a fülem mellett, az állat farka úszott a levegőben.

Eközben nagyapa az öcsémhez fordult, neki panaszkodott:

– Nézd csak, hogy elszemtelenedett ez a haszontalan fiú. – (Ez én voltam.) S kijelentette, hogy nem adja ide nekem a pejt.

– De nagyapa! – ellenkezett tapintatosan az öcskös. – Nem lenne itt az ideje, hogy valamelyik békésebb természetű lovon járjon?

Az öregből kitört a harag.

– Ti, kölykök, összebeszéltetek a hátam mögött! – A húgomhoz fordult, aki éppen akkor fejezte be a fejést a tehénállásnál, hátha ő helyeselni fog neki. – Komiszak a fivéreid, nem akarják, hogy felüljek arra a nagyszerű csődörre. Jó lenne, kislányom, ha tisztességtudásra intenéd őket.

Ám a húgom a mi pártunkat fogta, még meg is pirongatta a makacskodó öreget: – Ejnye, ejnye, nagyapa! Féltik magát, és az a hála érte, hogy szidja őket. Az idős emberek rossz szokása, hogy pörlekednek a fiatalokkal.

Nagyapa erre vállat vont, hátat fordított a húgomnak, és szótlanul várt, amíg visszatértem. Mikor eléje vezettem a csődört, nem fordult meg, elnézett felettem, valahová a messzeségbe, és arrafelé beszélt, mintha senki nem lenne körülötte:

– Hej, valamikor úgy nyargaltam a sztyeppén, hogy szikrák pattogtak ki a ló patája alól. Még most is ott van a lovaim lábának a nyoma. Csak már nem látnám meg őket, mert romlik a szemem.

Jogos volt ez a szomorkodó dicsekvés. Valaha messze környéken híres hátaslovak termettek, mint például a Kócos, a Vaspatás vagy a csodálatosan ügető kanca, a Hóka. Mindet nagyapa lovagolta be. Aki ért hozzá, tudja, milyen művészet a betöretlen lovat pányvával kifogni a ménesből, felszerszámozni, és még nagyobb művészet ügetésre tanítani. Emlékszem, nagyapa gyakran büszkélkedett, hogy bármelyik lóra rá tudja parancsolni azt a járásmódot, amelyet akar. Semmiség az egész, mondogatta, alig valami munka. Milyen könnyű lábúak lettek a lovak, ha nagyapa iskolázta őket: amire a más lovainak egész nap kellett, azt fél nap alatt megfutották. Úgy bizony!

Valahányszor útra kelt az öreg, indulás előtt szigorúan ellenőrizte, gondosan tették-e fel a nyeregbélést, nehogy Isten ments feltörje a ló hátát. Maga húzta meg a hevedert. Aztán a nyeregbe pattant, hátratolta bojtos sapkáját, különös figurákat rajzolt a levegőbe az ostorral, majd vágtatva távozott. Soha nem fogta szorosan a lovat, nem rángatta a kantárt. A lovak pedig mindig engedelmeskedtek neki. Előfordult, hogy kis idő múlva megint kengyelcsörgést hallottunk, kiszaladtunk – nagyapa már vissza is jött. A ló csupa tajték, reszket az oldala, tágra nyílt az orrlyuka. Nagyapa nem szállt le mindjárt a nyeregből, várt egy kicsit, csak aztán ugrott le a földre, ügyesen, boldog és diadalmas arccal.

Az ilyen jelenetek élénken éltek az emlékezetemben, és most nagyon-nagyon megszántam drága nagyapámat. Úgy látszik, ezekben a pillanatokban szembenézett a sorsával. Önérzetes beletörődéssel mondta:

– Hát itt tartunk… Felneveltelek benneteket, fiúk, és látom, vége annak az időnek, amikor hagytátok vezetni magatokat. Oda jutottunk, hogy nem adtok lovat édes nagyapátoknak, mert azt mondják rá, hogy megvénült. Bizony, most már jobb lesz, ha átnyargalok abba a másik világba.

Megdöbbenve láttam, hogy könnyek folynak le az arcán. Az öcsém is, aki csöndesen mellém lépett, észrevette, hogy sír az öreg, és felkiáltott: – Nagyapa, vigye azt a lovat, amelyiket akarja! – S hozzám fordult: – Szugar, mit állasz itt? Add már azt a lovat a nagyapának!

Nekem se kellett kétszer mondani. Odanyújtottam az öregnek a kantárszárat. Türelmetlen mozdulattal kikapta a kezemből, és a jurtához vezette a csődört, hogy felnyergelje. Szakszerűen eligazította a régi, de még jól szolgáló nyereghevedert, gondosan szétterítette a nyereg alá való pokrócot. Aztán mint a dobpergés hangzott fel a földről a lópaták szapora, izgatott dobogása.

Néztem a lovas után. Nagyapa felemelkedett a nyeregben, ráhajolt a ló tömött sörényére, és a somfa ostornyéllel hadonászott. Egészen hátra csúszott a sapkája.

Mind a hárman – én, az öcsém, a húgom – sokáig figyeltük a távolodó lovast. A húgom súgva, mintegy önmagának, megjegyezte: „Nézzétek, milyen őrülten vágtat, ki fogja törni a nyakát.” Nem volt kedvem vitatkozni vele. Végtére is az öregnek a hibája, hogy olyan komiszul megmakacsolta magát. Gondolatban mégis mentegettem: „Nagyapa megöregedett, de megmaradt a régi ügyessége. Mihelyt a nyeregben ül, csupa lobogás lesz, lélekben visszafiatalodik.”

Közben egyre távolodott tőlünk a lovas, végül eltűnt egy domb mögött. De a domb mellett még sokáig könnyű porfelhő lebegett. Annak a gyorslábú csődörnek a patája verte fel, amelyen a mi drága öregünk örökre elvágtatott.

BÁN ERVIN FORDÍTÁSA

KÍNAI (HAN) NÉPKÖLTÉS

„Természetesen!”

Élt egyszer, valamikor réges-rég egy gazdag uraság, akinek őrölt Bors volt a gúnyneve. Erőszakos, kegyetlen ember hírében állt, egyformán keményen bánt a napszámosaival meg a bérlőivel.

Egyszer Őrölt Bors felfogadott egy Zsao Da nevű napszámost a szomszédos tartományból. Hét esztendeig dolgozott nála Zsao, amikor is súlyosan megbetegedett. Őrölt Bors gyors számítást végzett magában: mostantól fogva Zsao nem tud a földeken dolgozni, csak egy éhes szájjal jelent majd többet. S anélkül, hogy szemernyi lelkifurdalása támadt volna, egyetlen garas fizetség nélkül kidobatta Zsaót a birtokáról.

Zsao minden erejét összeszedte, hogy betegen hazavergődjön, otthon pedig elkeseregte szomszédainak szerencsétlen és méltatlan sorsát. A szomszédok úgy vélekedtek, hogy komiszul elbántak vele, s ezért bosszút kell állniuk.

Egyikük azt tanácsolta, gyűjtsenek össze egy kis pénzmagot, egy részét fordítsák arra, hogy Zsaót meggyógyítsák, a többin meg vásároljanak egy szép, piros mellényes, zöld tollú papagájt. Azt be kell tanítani, hogy mindig mondja azt: „természetesen” – s ennek révén majd érdeme szerint megleckéztetik Őrölt Borsot. Az ötlet mindannyiuknak szerfölött tetszett, és el is fogadták.

Eltelt kerek egy esztendő. Akkor Zsao felöltötte legjobb ruháját, karjára ültette a papagájt, és felkereste a földesurat házában. Azt mondta, azért jött el ennyi idő után, hogy kifejezze háláját korábbi urának. Őrölt Borsnak leesett az álla elképedésében, amikor meglátta, milyen jól megy a sora. Gyorsan meg is kérdezte: „Merre jártál, amióta elmentél tőlem? Úgy látom, egészen kivirágoztál. Mi történt veled? Olyan vagy, mintha…”

Zsao gyorsan félbeszakította. „Ó, igen, remekül megy a sorom. Ennek a madárnak köszönhetem.”

Őrölt Borsot a válasz nem elégítette ki. Követelte, hogy Zsao részletesen beszéljen el mindent. Zsao hümmögött-hámmogott, kérette magát, de végül mégis belefogott, hogy elmondja a történetét. Otthon visszanyerte az életerejét, amikor egyszer álmában egy istenség jelent meg neki, aki elárulta, hol találja meg azt a csodálatos papagájt, mely kibeszéli, hogy a földben hova rejtettek el aranyat meg ezüstöt. Elindult hát, hogy megtalálja ezt a papagájt, sikerült is potom pénzért megszereznie, s aztán a pénz mindig pénzt fialt. A papagáj igazi kincsnek bizonyult, nem is tesz nélküle egyetlen lépést sem.

Őrölt Bors nem akarta elhinni a történetet, és kérte hogy tegyék próbára a papagájt. Zsao beleegyezett. A papagájjal a karján Őrölt Bors egy üreges helyhez ment, Zsao pedig megkérdezte: „Mondd, madárkám, van-e itt kincs elásva?”

A papagáj azt felelte: „Természetesen!”

Zsao leásott és egyszer csak egy is kancsó csillogó ezüst került elő a földből.

Továbbmentek, mígcsak egy föld alatti barlanghoz nem értek.

Zsao megint megkérdezte: „Mondd, madárkám, van-e itt kincs elásva?”

A papagáj meg persze megint azt felelte: „Természetesen!”

Zsao megint ásni kezdett, hát ezúttal meg egy aranyrögre lelt.

Őrölt Bors ekkor már epe-sárga volt az irigységtől. Egyre csak azon törte a fejét, hogyan kaparinthatná meg a papagájt.

Másnap aztán fényes vacsorát adott és a város minden előkelőségét meghívta. Úgy gondolta, ennyi kiválóság jelenlétében Zsao nem merészeli majd vissza­utasítani az ajánlatát. A helybéli urak pedig égtek a vágytól, hogy lássák már a különleges madarat, úgy ellepték hát a palotát, mint a darazsak a mézet.

Amikor már megittak vagy három pohárkával, Őrölt Bors a tárgyra tért: „Zsao, el kell adnod nekem a papagájodat. Halljam: szabd meg az árát.”

Zsao habozott kis ideig, azután így szólt:

„Az uram voltál hét esztendeig – szólt azután. – Hogyan merészelnék hát kitérni a kérésed elől ennyi híresség jelenlétében? De ez a teremtmény valóságos kincs. Meg kell kérnem a vendégeidet, hogy ők tegyenek javaslatot a vételárra.”

„Ne aggódj – bíztatták a vendégek –, gondoskodunk róla, hogy jó vásárt csapj.”

Őrölt Bors örömmel fogadta a javaslatot. A felesége azt suttogta a fülébe: „Ez a csudálatos madár fölér minden vagyonunkkal!”

A tanácsot Őrölt Bors is elfogadhatónak tartotta, és eszerint cselekedett. Azon melegében kiadta az adásvételi szerződést, és alá is írta. Ez azt tartalmazta, hogy minden létező vagyona Zsaóra száll át a papagájért cserébe. A vendégek pedig szívből gratuláltak neki.

Őrölt Bors magán kívül volt a boldogságtól, hogy megszerezte a madarat. Lelkesültségében fölkapta, karjára ültette, és bérenceivel meg családja egynémely tagjaival tüstént felkerekedett, hogy nekilásson az arany meg ezüst fölkutatáshoz.

Elértek egy kerek tavacska partjára, és Őrölt Bors föltette a kérdést: „Mondd, madárkám, van-e itt kincs elásva?”

„Természetesen!” – válaszolta a papagáj.

Ástak, ástak, de semmit se találtak.

Akkor továbbmentek, míg csak egy magas hegyhez nem értek. Őrölt Bors újból megkérdezte: „Mondd, madárkám, van-e itt kincs elásva?”

„Természetesen!” – felelte most is a papagáj.

Megint ástak, de megint nem találtak semmit. Minthogy ott senki nem is ásott el semmit, ez nem is volt meglepő.

Őrölt Bors ekkor rájött, hogy túljártak az eszén, és magán kívül ordította: „Madárkám, te aztán jól rászedtél engem!”

„Természetesen!” – vágta rá a papagáj.

őrölt Bors elkékült, a szeme vérben forgott, és tehetetlen dühében szitkozódva a földhöz vágta a madarat.

„Te leszel a halálom, átkozott madár!”

A papagáj meg hirtelen jött szabadságának örülve, meglebbentette szárnyait, s ahogy fölemelkedett a levegőbe, csak ennyit mondott: „Természetesen!”

STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA

FÓRUM

FILIPCSEI MIRANDELLA

A magyar orientalisztikáról

A budapesti Orientalista Világkongresszus elé

A Nemzetközi Orientalista Kongresszus (International Congress of Asian and North-African Studies, ICANAS) mint intézmény több, mint 120 éves múltra tekint vissza. 1873-ban Congrés International des Orientalistes néven Párizsban kezdte meg működését. Évszázadunk közepéig európai tudományos központok voltak a házigazdái, ezt követően kontinenseket átfogó tudományos rendezvénnyé vált. A legutóbbi kongresszusokat Új-Delhi (1964), Ann Arbor [Michigan, USA] (1967), Canberra (1970), Párizs (1973), Mexikóváros (1976)/ Tokió-Kiotó (1983), Hamburg (1987), Toronto (1990), Hongkong (1993) látta vendégül.

Az ICANAS olyan tudósokat hív meg, akik a humán, illetve a társadalom­tudományok terén tevékenykednek, tehát a nyelvészet, az irodalom, a vallástörténelem, a filozófia, a néprajz. – A Kongresszus nagy súlyt fektet a lehető legnagyobb számú tudós részvételére Ázsia, illetve Észak-Afrika országaiból, ezen felül kitűnő alkalmat biztosít a világ minden országából érkező tudósoknak az egymással való találkozásra.

Budapest az ICANAS 1990-i torontói kongresszusán voltaképpen a következő, 34. Nemzetközi Kongresszus megrendezésének jogát kapta meg, de azt a hongkongi kérésnek eleget téve átengedte 1993-ra vonatkozólag. A jog tehát az 1997-es kongresszus megrendezésére vonatkozó opcióvá alakult át. A magyar orientalisztika Körösi Csorna Sándor, Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác, Stein Aurél, Németh Gyula, Ligeti Lajos és mások munkásságával fémjelzett rangja tette lehetővé, hogy a magyar keletkutatókat összefogó, budapesti székhelyű Körösi Csorna Társaság elnyerje a következő kongresszus megrendezésének a jogát. Ebben a nemzetközi orientalisztika teljes egyetértését és meleg támogatását élvezi. Az 1997. júliusi tudományos találkozó kategóriáját tekintve az ún. „nagykongresszusok” közé tartozik:' a résztvevők száma mintegy 1200 fő lesz. A Körösi Csorna Társaság felkérte az Eötvös Loránd Tudományegyetemei, hogy vegyen részt a 35. ICANAS szervezésében, ehhez csatlakozott a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem is. A Kongresszus a Magyar Külügyminisztérium kiemelt támogatását is élvezi. Az 1993-as Kongresszus ajánlotta, hogy a budapesti kongresszus főtémája Orientalisztikai stúdiumok a XX. század végén legyen, az egyes szakterültek jellegének megfelelően. A kongresszuson lesznek szekciók és panelek. A fontosabb szekciók: Közel-Kelet (hebraisztika, arabisztika, iszlamológia, iranisztika, oszmanisztika); Kaukázusi népek; Belső-Ázsia (turkológia, mongolisztika, tibetisztika); India (klasszikus és modem stúdiumok, benne a buddhista kutatások); Dél-Kelet Ázsia; Kelet-Ázsia (sinológia, japanológia) és a térség modern gazdasága és történelme.

Körösi Csorna Társaság

A Körösi Csorna Társaság a Magyar Tudományos Akadémia keretein belül reprezentálja a magyar orientalistákat. 1920-ban alakult és annak a férfinak a nevét vette fel, akit világszerte a tibeti stúdiumok megalapítójának tartanak. A magyarországi orientalisztika szerepe és indíttatása különbözik a nyugati országokétól, hiszen a magyar törzsek kelet felől vándoroltak be mai hazánk területére, s így számos keleti forrás tartalmaz magyar vonatkozású utalásokat.

A Társaságot a második világháború után Ligeti Lajos, a magyar mongolisztika megalapítója 1968-ban szervezte újjá. Ehhez elnyerte az Akadémia támogatását, és az Akadémia égisze alatt működő, de független társaság lett. Jelenlegi elnöke Sárközi Alice, főtitkára Iványi Tamás. A Társaság magába foglal minden olyan ázsiai és afrikai stúdiumot, amellyel csak foglalkoznak magyar keletkutatók. Tartalmazza a sinológiát, japanológiát, indológiát, koreai stúdiumokat, mongolisztikát, iranisztikát, turkológiát, arabisztikát és a sémi filológiát. Ezen belül különböző szekciók alakultak, mint az Iszlámtudományi Szekció, a Japán Szekció, a Belső-Ázsiai Szekció, a Magyar őstörténeti Szekció és a Körösi Csorna Sándor emlékét ápoló szekció.

A Társaságnak mintegy 800 tagja van, akik* részben ezen területek specialistái, vagy egyetemi hallgatók, illetve olyan tagok, akiket érdekel az orientalisztika. A Társaság önálló tudományos kiadványa a Keletkutatás című folyóirat. Ezenkívül rendszeresen jelentet meg publikációkat magyar és angol nyelven. Szoros kapcsolatot létesített számos intézménnyel, különösképpen az Eötvös Loránd Tudományegyetem keleti tan­székeivel. A Társaság számos tudományos konferenciát szervezett már, együtt­működve a Magyar Tudományos Akadémiával, illetve az egyetemi tanszékekkel.

A magyar orientalisztika rövid története

A magyar nép eredetének és történelmének számos időszaka elválaszthatatlan az ázsiai kontinenstől. Népünk számára ezért a Kelet, illetve a keletkutatás több mint egy-egy fogalom, hiszen oly sok szál köti össze vele. Ez okból az orientalisztika a magyar tudományos élet fontos egységévé vált, de a tudományos érdeklődés által táplált figyelem nemcsak az ázsiai kontinensre irányult, hanem Észak-Afrika országaira is kiterjedt.

A magyar nép első érintkezése a Kelettel a származási helyével áll kapcsolatban. A magyar honfoglalás korának becses forrása a X. században élt Konsztantinosz Porfürogennétosz görög császár történeti munkája, amely a magyarok lebédiai őshazájáról beszél. Elődeink az V. század körül válhattak ki a Volga-Káma vidékén élő finn-ugor népek köréből a besenyők támadásának leverése után, majd folyamatosan vándoroltak nyugat irányába. Ez a nyugat felé tartó mozgás része volt az ázsiai nomád népek több évezreden át tartó vándorlási ciklusainak, amely során számos, sokféle etnikumú csoporttal találkoztak. így az V-IX. század folyamán türk és iráni népekkel éltek együtt, amely szimbiózisból nyelvünk ily eredetű jövevényszavai vallanak.

A sztyeppéi vándorlás útján a Kárpát-medence jelentette számukra a végső állomáshelyet a letelepedésre. A IX. század végén hazát alapítottak Árpád fejedelem vezetésével, megőrizvén etnikai, nyelvi és politikai önállóságukat.

A honfoglalás utáni első próbálkozás, amely a Kelet felé irányult, és a hátramaradt magyarok megkeresését tűzte ki célul, Julianus barát nevéhez fűződik, aki 1235-ben indult útnak néhány szerzetestársával a feltételezett őshaza irányába. Meg is találták Magna Hungáriát, és az ott maradt pogány magyarokkal még szót tudtak váltani anyanyelvükön. Az útról készített feljegyzései ránk maradtak.

Az utolsó nomád vándorlási hullám, amely elérte hazánkat, a XIII. századi mongol népmozgás volt. De ez az invázió már csak egy esztendeig tudta hazánkat a nomád világ részévé tenni. A Keletre irányuló nyitottságunkat a középkori levantei kereskedelemmel való kapcsolattartásunk is kifejezi, másfelől a muszlimok is fontos szerepet játszottak országunk kereskedelmi életében. A magyar név felbukkanása tanúskodik erről az arab történelmi munkákban és útleírásokban.

A Kelet hazánkra kifejtett hatásának megerősödése a XVI. század derekán zajlott le. Az oszmán-törökök másfél évszázadra foglalták el a fővárost, Budát és az ország középső területeit. Történelmünk e zord időszaka keleti kapcsolataink alakulásában új fejezetet nyitott. Ezek az új hatások érezhetőek a különböző népek együttéléséből adódóan a városi civilizáció arculatának megváltozásában, új stílusjegyek megjelenésében és a keleti kereskedelem fellendülésében. Az oszmán-török kultúra mély nyomokat hagyott a mindennapi életben is. A történelem e korszakáról tanúskodnak a török jövevényszavak.

A XIX. század derekán a nemzeti megújulás korszakában új erőre kapott és megélénkült a Kelet iránti érdeklődés. Ez időben a tudomány fel szerette volna tárni Magyarország őstörténetét. A magyar nép ázsiai eredetének tudata még nem múlt el, így a kutatók érdeklődésüket ez irányba fordították. E tudósok közé tartozott az erdélyi Körösi Csorna Sándor, akinek figyelme a távoli Kelet felé fordult. A göttingeni egyetemen keleti nyelvészeti tanulmányokat folytatott, megérlelődött benne az elhatározás, hogy gyalogszerrel elinduljon Ázsiába, felkutatni az őshazát. Megtanulta a keleti nyelvek közül a török, az arab, a perzsa és a bengáli nyelvet. Útját 1818-ban kezdte, majd Iránon és Afganisztánon keresztülhaladva elérte Indiát. Ezután Tibetbe is eljutott, ahol a tibeti nyelv tanulmányozásába kezdett bele. Körösi Csorna két munkája, a Tibeti-angol szótár és a Tibeti nyelvtan igen nagy jelentőségű a keleti nyelvészet terén. Körösi Csorna abban különbözött más európai orientalistáktól, hogy nem valamely hódító hatalom ambícióinak kielégítésére indult útnak, hanem az ő esetében a keletkutatás a nemzeti tudományos tanulmányokat szolgálta. Körösi Csorna Sándor nemcsak a magyar Ázsia-kutatók köréből emelkedik ki, hanem valamennyi magyar orientalista közül is. Számos magyar tudós tekintette őt példaképének és indult el nyomdokain, megteremtve a magyar orientalisztika különböző ágait és nemzetközileg elismert eredményeit.

Turkológia

Hazánkban a turkológia a régi magyar-török érintkezések talaján nőtt ki, nyelvünk és népünk eredete feltárásának, illetve a magyarországi török hódítás története kutatásának céljából. Az érdeklődést nem gyarmatosító törekvések, nem a kereskedelmi haszon iránti vágy ébresztette fel, hanem a köztudatban elevenen élő „ázsiai rokonság” tudata.

Miután a kutatók feladták, hogy az őshazára rátaláljanak, érdeklődésük elsősorban a nyelvi, történeti, régészeti és néprajzi adatok gyűjtésére irányult. Felderítették, hogy a magyarok török törzsekkel kerültek kapcsolatba, akiknek átvették a kultúráját. Ez lehetett az egyik ok, amiért a magyar tudósok a török nyelv kutatásába fogtak, ezért elsőrendű nálunk a turkológia.

A török nyelv iránti érdeklődés ugyan már a XVII. században is értékes munkákat hozott létre, de az első nemzetközileg elismert turkológusunk Vámbéry Ármin (1832-1913) volt, aki Körösi Csorna Sándor halála után indult el keletre. Németh Gyula őt tartotta a török filológia megalapítójának Magyarországon. Vámbéry rendszeresen művelte a török-magyar nyelvhasonlítást, foglalkozott a török nyelvtudománnyal, a régiségtannal és a korabeli törökség néprajzi leírásával. Az ő tudományos kutatói munkásságát Thúry József folytatta. A turkológia további jeles képviselői közé tartozik Kúnos Ignác, aki a török nyelvjárás kutatásának és feljegyzésének szentelte életét.

A magyarországi turkológiái oktatás tárgyát és módszereit Németh Gyula alakította és dolgozta ki fél évszázados egyetemi működése alatt. Németh Gyula 1880-ban született Karcag városában, és ott kezdte el a török nyelv tanulását, majd 16 éves korában elindult törökországi útjára. Egyetemi tanulmányait oly kiváló tudósok mellett végezte, mint Goldziher Ignác és Vámbéry Ármin. Az egyetemi stúdiumok elvégzése mellett egy török nyelvtan megírásán dolgozott; ezt máig a legjobb kézikönyvnek tartják az arab betűs oszmán-török nyelv elsajátítására. Behatóan foglalkozott azokkal a problémákkal, amelyek a régi török és az oszmán török nyelv­történetet érintették. 1916-ban kinevezték rendkívüli egyetemi tanárnak. 1921-ben jelentek meg első' tanulmányai a magyar nyelv török jövevényszavairól és a magyar őstörténet kérdéseiről. Tudományos munkásságának jelentős eredményei közé tartozik a rovásírásos tábla megfejtése. Munkája elismeréseképpen megszervezhette az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészeti Karán a Magyar Őstörténeti, és a Török Filológiai Intézetet. Majd az egyetem dékánjának választották meg. Az ő nevéhez fűződik a Körösi Csorna Társaság megalapítása 1920-ban. Németh Gyula több mint fél évszázados munkássága nem csupán a magyarországi, hanem a nemzetközi turkológiái kutatások terén is számos új fejezetet nyitott.

A turkológia területén végzett tudományos munkássága miatt meg keli említenünk Kúnos Ignác nevét is, aki a török nyelvjárások kutatásának és feljegyzésének szentelte életét. Fekete Lajos az oszmán-török diplomatika, a perzsa paleográfia és a török pecséttan megalapítója. Karácson Imre oklevélkutatása nyomán kezdte a török levéltárügy terén végzett kutatását, sokat foglalkozott a török pénzügyigazgatás írásfajtájával, a szijákat-írással is.

A turkológusok körében különleges hely jut Bartók Bélának, aki a török nép­zene­kutatás megteremtője lett – ez is bizonyítja, hogy a turkológiának mint kelet­kutatásnak nemcsak nyelvtudományi és történelmi aspektusai vannak, hanem kulturális vonatkozásai is.

Mongolisztika

A hazai mongolisztika megalapítójának, Ligeti Lajosnak érdeklődése korán a Kelet felé fordult. Azok közé tartozott, akik felismerték, hogy nem elég a török nyelv és a türk népek kutatása, hanem tovább kell haladni kelet irányában. így kezdett el foglalkozni a mongol, a tibeti és a mandzsu-tunguz népekkel. Ligeti Lajos 1928-31-ig három évet töltött Belső-Mongólia kolostoraiban. Hazatérve a hozott könyveket a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának ajándékozta, megvetve a Keleti Gyűjtemény mongolisztikai és tibetisztikai kéziratanyagának alapjait. Útjáról az Első jelentés mongolországi kutatóutamról című leírásában számol be. Ezzel a könyvvel hosszú időre kijelölte a mongolisztikai és tibetisztikai kutatások fő irányvonalát. Munkásságának kezdetén nagy feladatok előtt állt, mivel előtte még senki nem végzett ilyen irányú kutatásokat, s ez a stúdium szinte ismeretlen volt Magyarországon. Kiadta magyar nyelven a XIII. századi mongol történeti művet, a Mongolok Titkos Történetét, amely mongol nyelven kínai írással maradt ránk. Fordítását magas tudományos értékű jegyzetanyag kíséri. Feltárja a mű történeti, mitológiai, néprajzi hátterét, utalva a nyelvészeti problémákra is. Ligeti rendkívül fontosnak tartotta a buddhizmus tanulmányozását Mongóliában. Úgy vélte, ha a mongol kultúrát a buddhizmus ki­zárásával próbálnánk megérteni, az olyan lenne, mintha az európai kultúrát tanul­má­nyoz­nánk a kereszténység figyelmen kívül hagyásával. Kutatóútjainak eredményeit nép­szerűsítő művekben tette közzé: Az ismeretlen Belső-Ázsia, Sárga istenek, sárga emberek, Afgánföldön. 1936-ban került a bölcsészettudományi karra, ahol megalapította a Belső-Ázsiai Tanszéket, majd olyan oktatási programot dolgozott ki, amely felölelte az altáji nyelvészet teljes egészét, magába foglalva a sinológiát és a tibetisztikát is. Emellett meg­indította a tibeti filológiai oktatást, amelyet még Körösi Csorna Sándor kezdeményezett. Ligeti Lajos volt alapító szerkesztője a Magyar Tudományos Akadémia orientalisztikai folyóiratának, az Acta Orientalta Hungarica-nak, és kiadója aBibliotheca Orientalas Hungarica sorozatnak, valamint a Körösi Csorna Kiskönyvtárnak. Emez a magyar orientalisták tudományos-népszerűsítő munkáit, amaz pedig tudományos monográfiáit közli. Kutatásaiban nem korlátozódott a mongolisztikára, foglalkozott a ki táj nyelvvel, a dzsürcsi írás megfejtésével is, továbbá török, mandzsu-tunguz és tibeti nyelvi s irodalmi emlékeket tett közzé. Munkássága alatt mindamellett végig kitartott a magyar nyelv török rétegének kutatása mellett. A magyar orientalisztika egyik meghatározó, jelentős alakja volt, aki évtizedekre kijelölte a kutatás és a nyomdokain járó tanítványok útját.

Arabisztika

Magyarországon az arab világgal történő kapcsolatfelvételben mindig nagy jelentősége volt a kulturális jellegű érdeklődésnek. A legfontosabb mozgató erő e téren az arab nyelv tanulása volt. A keleti nyelvek oktatása, mely hazánkban több mint háromszáz esztendős múltra tekint vissza, nálunk is a sémi nyelvek tanításával kezdődött, hasonlóan más európai országokhoz. Nem számított önálló tudományágnak, hanem a keresztény teológia és a bibliakutatás segédtudománya volt. Az egyik korai állomás a keletkutatás e területén Dombay János munkássága a XIX. század elején, aki a marokkói dialektusról írt egy összefoglaló könyvet, mely több évtizeddel előzte meg kora kutatásainak eredményeit.

Az arab világ országaival létesített kulturális kapcsolatok terén Egyiptomnak mindig kivételezett szerep jutott. Legérdekesebb aspektusa az egyiptomi-magyar kapcso­latoknak a magyarábok kérdése. Egy kisebb népcsoport Dél-Egyiptomban, pontosabban Núbiában, magy araboknak nevezi magát mind a mai jnapíg, arra hivatkozva, hogy ők Magyarországról származnak. Almásy László Ede térképészeti munkái során, amelyeket Észak-Afrika e térségében végzett e század elején, találkozott is az említett magyaráb népcsoport tagjaival.

A modern Kairó építészetében jelentős szerep egy magyar építészé, Herz Miksáé, akit Egyiptomban Herz pasa néven ismernek. Számtalan általa tervezett, fontos középület található Kairóban. A szorosabb értelemben vett tudományos jellegű, az orientalisztika területén végzett munka eredményeképpen 1873-ban egy önálló arab nyelvi tanszék létesült a budapesti egyetemen.

Ezen a tanszéken nyerte el a címzetes tanári címet Goldziher Ignác (1850-1921), aki akkor már elismert iszlámkutató és arabista volt. Már életében nagy ismertségnek örvendett az arab világban, elsősorban Egyiptomban. Goldziher Ignác az európai iszlámkutatások és modern arabisztikai stúdiumok megteremtője. Máig a magyar orientalisztika legnagyobb alakjának számít, már életében szinte minden lehetséges magyar, illetve nemzetközi tudományos elismerést megkapott. 1876-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1892-ben teljes jogú tagja. A legnagyobb nem­zet­közi elismerést az 1889-es Stockholmban megrendezett Nemzetközi Orientalista Kongresszuson kapta, amikor is II. Oszkár svéd király átnyújtotta neki a kongresszus aranyérmét. Legjelentősebb munkája a muszlim hagyományok alapvető és hiteles fejlődéstörténetével foglalkozik. Munkásságának jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy halála óta is elevenen élnek munkái a kutatók számára. Műveit arabra fordították Egyiptomban, amit csak nagyon kevés európai arabista munkáival tettek meg.

Az arab nyelv és filológia központi szerepe a század derekát követően megerősödött a sémi filológiai oktatásban, miután 1942-ben Czeglédy Károly kapott megbízást a sémi filológia oktatására. Fő témája az arab, a héber, az arámi, a szír nyelv, valamint az összehasonlító sémi nyelvészet volt. Oktatói munkájának fókuszába az első tanulmányi reformok óta az arab nyelv került. Az arab világgal kötött kapcsolatokat megerősítették az 1950-es évek eseményei, rövidesen kulturális egyezmények születtek Magyarország és Egyiptom között. Ezután Irakkal létesült együttműködés, később pedig Kuvaittal és Tunéziával is. Ezek az egyezmények lehetővé tették az arab világ jobb megismerését, és sok esetben azt is, hogy az arab nyelvet tanulók az adott országokba utazhassanak a nyelv, illetve a kultúra alaposabb megismerésének céljából.

1953-ban Germanus Gyula az Arab Irodalmi és Művelődéstörténeti Tanszék professzora lett, majd 1957-ben tanszékvezetői kinevezést nyert. Előadásaiban a klasszikus és mai arab irodalom, művelődéstörténet, jogrendszer és az iszlám újabb fejlődéseinek problematikájával foglalkozott. Kutatásai során mély betekintést nyert a modern arab viszonyokba, s ezek során szoros kapcsolatot teremtett az arab irodalom és tudomány számos kiváló képviselőjével. Germanus vizsgálatainak középponti témája a klasszikus, ezenkívül az új- és a leg­újabb­kori arab irodalom. 1961-ben jelent meg a klasszikus és modem arab költészet magyar nyelvű antológiája. A legjelentősebb tudományos munkái közé tartozik Az arab irodalomtörténet, amely 1962-ben jelent meg. A muszlim zarándoklat elvégzésének tudományos leírása is az ő nevéhez fűződik Allah Akbar címen kiadott könyvében. Számos arab országban (és londoni muszlim folyóiratban) jelentek meg munkái.

Magyarországon az arab nyelv oktatását a magyar őstörténeti kutatások is ösztönözték, mivel korai történelmünk számtalan adatát arab nyelvű forrásmunkák tartalmazzák. Az e szempontból számításba vehető arab történeti források közül a legjelentősebbek a X. század körül keletkezett munkák. A magyarokról szóló legrégibb híradások Dzsajnáni tudósításain alapuló forrásmunkák, melyek számos történetírótól származnak, mint Ibn Ruszta, al-Bakrí, al-Maqdiszí a 870 körüli időkből. A forrásmunkák másik fontos csoportja al-Balkhí művére vezethető vissza. Ezeknek szerzői közé al-Isztakhrí, Ibn Hauqal és Abúl-Fidá tartozik, s e művek már a népvándorlás utáni helyzetet ismertetik. Későbbi korok szerzői tudtak a Duna mentén élő magyarokról, és a régebbi szerzők forrásai alapján az uráliakról is írnak, bár róluk nincsenek tiszta fogalmaik.

Kelet-Európa értékes történelmi forrásai közé tartoznak a földrajzi irodalmi művek. Abú Hamíd al-Gamáti az egyetlen olyan arab utazó az Európában jártak közül, aki 1150-ben Magyar­országot is felkereste. Három évig élt hazánkban, a nomád muszlimokat tanította. Mivel nagy befolyása volt a magyarországi muszlimokra, a magyar király nem akarta elengedni még a mekkai zarándoklatra sem. így írt a magyarokról: „A magyarok bátor emberek és megszámlálhatatlanul sokan vannak. Országuk 78 városból áll, s mindegyikben számtalan erőd, a hozzá tartozó majorságokkal, falvakkal, hegyekkel, erdőkkel és kertekkel. Magyar­ország egyike azoknak az országoknak, ahol a legkönnyebb és a legjobb az élet. Hegyeik sok ezüstöt és aranyat rejtenek magukban. Itt ezer számra élnek a magrebi származású muszlimok és szintén megszámlálhatatlanul sokan vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják és titokban tartják, hogy muszlimok. A magrebi származásúak ezzel szemben csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot.”

Iranisztika

A magyar iranisztika – mint az orientalisztika másik fontos tudományága – elsősorban az őstörténeti kutatásokból fejlődött ki. Az előzőekben említett Ibn Ruszta történetíró a IX-X. századi arab nyelvű munkájában al-Dzsajháni számánida vezér munkáját használta fel forrásul, amely a honfoglaláskor! arabokról ad leírást. Egy másik jelentős történetíró, Gardízi, perzsa nyelvű munkájában írt a magyarokról.

De az iranisztikának nemcsak őstörténeti aspektusai vannak. Magyar utazók és orientalisták zarándokoltak el az óperzsa birodalom kultúrájának maradványaihoz, Perszepolisz romjaihoz, kutatván a kultúrát és annak továbbélését. Vámbéry Ármin és a vele együtt kutató magyar származású, de angol orientalista Sir Marc Aurél Stein (1862-1943) expedíciói nagy jelentőségű archeológiái eredményeket hoztak a történeti Iránból. Századunk iranisztikai nyelvészeti kutatásainak új fejezetét nyitotta meg Stein Aurél az iráni nyelvcsalád középiráni korszakába tartozó, már kihalt nyelvek írásos emlékeinek a feltárásával. A korábbi időkből származó óiráni nyelvemlékek feltárása, az Aveszta, az óperzsa királyfeliratok, melynek egyes himnuszait a magyar olvasó is megismerhette, majd a középiráni nyelvek vizsgálata századunk nagy tudományos eredményei közé sorolhatóak.

A magyar tudósok érdeklődése a perzsa irodalom iránt (minden magyar vonatkoztatás nélkül) évszázadokra nyúlik vissza. A XVIII. század derekán gróf Reviczky Károly (1736-1793) Háfez-gazalokat fordított, és kommentárokat írt hozzájuk, korábban, mint más európai keletkutatók, Csokonai Vitéz Mihály sok verse magán viseli a perzsa költészet hatását. Perzsa és arab nyelvtudása Omar Khajjám és Háfez költészetének igazi értőjévé tette, majd egy tanulmányt is szentelt az ázsiai poézisnek, benne a perzsa költészettel. Az Omar Khajjám-kutatás mérföldkövének számított Csillik Bertalan munkássága, aki 1933-34-ben közzé tette a párizsi Bibliothéque Nationale Omar Khajjám-kéz­iratának gyűjteményét.

Az Eötvös Loránd Tudomány-egyetem perzsa szakán tanultak köréből kinőtt egy új generáció, amely már az eredeti perzsa szövegekből fordított. A műfordító költők megőrizték és visszaadták a perzsa költészet káprázatosán gazdag, de egyben kötött formáit is. Számos alkalommal megjelent magyar nyelven a Sáhnáme, Pirdauszí eposza Királyok Könyve címen, a Mai perzsa elbeszélők című gyűjtemény és a Perzsa költők antalógiája.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen iranisztika szak működik, amely a reformintézkedéseket követően átalakult és elsődleges feladta a perzsa nyelv oktatása lett, A századunk derekán az iranisztika tárgykörébe tartozó előadásokat Telegdi Zsigmond vette át, aki akkor már elismert iranistának számított. Központi témája az újperzsa nyelv és annak leíró nyelvtana volt. Ezenkívül feldolgozta a klasszikus perzsa irodalom világirodalmi rangú termékeit is. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Keleti Gyűjteményében gazdag perzsa nyelvű anyag található. Budapesten Magyar-Iráni Baráti Társaság működik, melynek előadásai szabadon látogathatóak.

Sinológia

A hazai szellemiség csak a XVIII. század végén kezd ismerkedni a Kínáról Európában addigra már kialakult képpel. Az első magyar nyelvű adat Kínáról 1760-ból származik. Csak a XIX. században teremtődtek meg a helyszíni kutatómunkák és expedíciók lehetőségei, amelyek során közvetlen tapasztalathoz és információkhoz jutottak a tudósok. A keletkutatóknak azon kóréból, amely Kína iránt érdeklődött Körösi Csorna Sándor emelkedett ki vállalkozásával. A magyar nép őseinek nyomában indult el, a rokonnépnek tartott ujgurok felkutatására Kelet-Turkesztánba. Az első igazi kelet-ázsiai expedíció szervezője 1877-ben gróf Széchenyi Béla volt. A kutatómunkának a sikert és a nemzetközi elismerést a földrajztudós. Lóczy Lajos geológiai, paleontológiái és földrajzi kutatási eredményei hozták meg. A századforduló táján újabb utazások következtek, amelyekről az útikönyvek, útleírások, cikkek és tudósítások tanúskodnak, majd megjelentek hazánkban is az elő kínai látogatók. Ez idő táján indult el útjára Stein Aurél is, aki bejárta a Kínába vezető utakat, feltárta az ősi műveltség emlékeit a Turkesztán oázisban. Felfedezte a tunhuangi Ezer Buddha barlangtemplom kincseit.

A sinológiai munkálkodás az 1920-as években kezdődött el a Kelet-Ázsiai Nyelvek és Irodalmak Tanszékén. A sinológusok képzését később Ligeti Lajos vezette. A tan­szék oktatási programjában eleinte a klasszikus stúdiumok szerepeltek, ezeken belül a kínai nyelvtörténet problémái. Később – az 1950-es évektől – fontos, megkülönböztetett szerepet kapott az élő kínai nyelv oktatása is, továbbá Kína leg­újabb­kori, illetve jelen­kori történelme, valamint a kínai irodalom története. Jószerével megszámlálhatatlan azoknak a klasszikus és modem kínai irodalmi műveknek a sora, amelyek az utóbbi fél­év­században hazánkban megjelentek, csakúgy mint a történeti és a mai Kínával foglalkozó magyar és külföldi tudományos munkák sokasága.

Japanisztika

A magyar közvélemény érdeklődése Japán iránt az ország múlt századi „nyitása”, majd a nemzetközi politikai színtereken való megjelenése után következett be. Az érdeklődés nyomán alakult meg a Pázmány Péter Tudomány-egyetemen a Kelet-Ázsiai Nyelvek és irodalmak Tanszéke, amelyet Prőhle Vilmos vezetett. Ezzel egy időben kezd erőteljes munkába a Körösi Csorna Sándor Társaság, amely széles körben terjesztette a japán kultúrát.

1986-ban megkezdődött az Eötvös Loránd Tudományegyetemen az önálló japán szakos képzés. A század második felében elsősorban a japán szépirodalmi művek magyar nyelvre való fordítása jelentette a Japánnal való foglalkozást, majd az egyre sokoldalúbbá váló gazdasági és kulturális kapcsolatok következtében nagy iramban növekszik az érdeklődés a japán nyelv iránt. A magyar orientalistáknak a japanisztika terén, a nemzetközi tudományos életben elért eredményeit jól illusztrálja a Budapesten 1996-ban megrendezett nemzetközi tudományos konferencia, a „New Dialogue between Central Europe and Japan”, amelyet a Japán Alapítvány támogatott, és részt vett szervezésében az ELTE Japán Szak, az MTA, valamint a kiotói Nemzetközi Japán Kultúra Kutatóközpont.

Indológia

A magyarság az indiai kultúrával először csak közvetítők révén találkozott. Az első kimutatható hatásai a tudományos és a kulturális érintkezésnek a XV. századra nyúl­nak vissza. Temesvári Pelbárt ferences szerzetes egyik latin nyelvű műve egy Kiül című könyv­ről tesz említést, amely feltehetőleg a Pancsatantra Kalíla és Dimna történetére utal. Ennek a történetnek a fordítása már a XVII-XVIII. században megjelent magyarul.

Az első kutató, aki expedíciót vezetett India területére a kiemelkedő, az orientalisztika egyéb ágaiban is jelentős magyar keletkutató Körösi Csorna Sándor volt. Tudományos munkái, cikkei során bontakozik ki előttünk a buddhizmus kutatása, tanulmányaiból tudhatjuk meg, hogy a buddhizmus megsemmisültnek hitt szent iratai nem tűntek el, hanem tibeti fordításai fennmaradtak. A Kelet-Ázsiai Nyelvek és Irodalmak Tanszékéhez hasonlóan a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1873-ban létrejött az Indoeurópai Nyelvészeti Intézet, ahol rendszeresen oktatták a szanszkrit nyelvet. Az első professzor Mayr Aurél (1846-1915) volt. Utóda Schmidt József (1868-1915) számos könyvet publikált az indo-germán nyelvészet és az indiai kultúra tárgyköréből. Ezek közül a legfontosabbak Az óind epika (1921), A szanszkrit irodalom (1923) és Az óind filozófia (1923).

Stein Aurél több művében foglalkozott az ind történelemmel és az indoszkíta uralom vallási és kulturális viszonyaival. 1910-től kezdődően az Indiai Régészeti Felügyelőség főigazgatói posztját töltötte be. Értékes könyvtárát, kéziratait, levelezését és fényképgyűjteményét a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta.

Századunk első felében nagy mértékben felerősödött az India iránt tanúsított érdeklődés Rabindranath Tagore magyarországi kultuszának köszönhetően. Számos könyve jelent meg magyar fordításban rövid időn belül. Magyarországon tett látogatását követően sok magyar tudóst meghívott az egyetemére, így került Germanus Gyula a santinikétani egyetemre, ahol oktatói munkát végzett. Ily módon került két magyar festőművész is Indiába, Sass-Brunner Erzsébet és leánya Brunner Erzsébet, akik az indiai művészeti élet megbecsült alakjaivá váltak.

Hopp Ferenc 1919-ben létrehozta a Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumot. Ezzel a múzeummal állt kapcsolatban Baktay Ervin (1890-1963) munkásságának jelentős szakasza, aki az indiai kultúra legnagyobb magyarországi képviselője, korának legsokoldalúbb India-szak­értője volt. Több látogatást tett Indiába, amelyek során szerzett élményeiből és kutatómunkájának eredményeiből írta meg kézikönyveit, amelyek máig nem vesztettek jelentőségükből. Körösi Csorna Sándorról írt életrajzát több ízben kiadták. Mindezek mellett magas színvonalú műfordításaival is hozzájárult az indiai kultúra, megismeréséhez hazánkban.

A magyar-indiai tudományos és kulturális kapcsolatok lehetőségeit nagy mértékben kiszélesítette a két ország között 1962-ben megkötött kulturális egyezmény. Kibővült az indológiái képzés spektruma is. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Indoeurópa Tanszékén többrétűvé vált az eddig folytatott szanszkritológiai kutatás. Az indológia keretén belül egyensúly jött létre a szanszkrit, illetve a hindi nyelv és irodalmi tanulmányok között. Az ind irodalom iránt tanúsított érdeklődésnek eleget téve számos klasszikus szanszkrit irodalmi művet fordítottak le magyarra.

GAZDASÁG

Az alábbi tanulmányt az idei nyár alighanem legjelentősebb nemzetközi eseménye, a Kínai Népköztársaság és Hongkong egyesülése alkalmából közöljük. Szerzője a Magyar Tudományos Akadémia Világ­gazdasági Kutatóintézetének tudományos fő­munkatársa, Magyar­ország volt pekingi nagykövete.

MÉSZÁROS KLÁRA

Hongkong gazdasága az egyesülés tükrében

A hongkongi sikertörténet 1841-hez, az első ópiumháborút lezáró – kétes dicsőségű – nankingi szerződéshez nyúlik vissza, amikor Lord Palmerston brit külügyminiszter „meddő sziklának” nevezte a brit fennhatóság alá kerülő félszigetet. Még a II. világháborút követően is mindössze 600 ezer ember élt a ma már 6.3 millió embernek otthont adó 1066 négyzetkilométernyi területen. A történelemben párját ritkítja az a fejlődési pálya, amely a brit fennhatóság 156 éve alatt a kalóztanyától a világ 8. legnagyobb kereskedelmi nagyhatalmának kialakulásáig ível. De történelminek nevezhető az a kísérlet is, amelynek keretében immár – Kína részeként – a világ egyik legszabadabb piacgazdasága vállalkozik egy alapjaiban erősen központosított politikai és gazdasági formációval való együttélésre.

Hongkong a világ egyik leggazdagabb városa, az egy főre jutó GDP ma már eléri a 25 ezer dollárt. A Világgazdasági Fórum értékelése szerint a világ második legversenyképesebb gazdaságát mondhatja magáénak. A gazdasági növekedés jótékony hatása statisztikailag is mérhető a társadalom fejlődésén, a születéskor várható átlagos élettartam magasabb, a gyermekhalandóság pedig alacsonyabb, mint Nagy-Britanniában. Azt, hogy Hongkong gazdasága milyen irányban fejlődik, gazdasági sikereiben mely ágazatok dominálnak, az ún. emberi tényező határozza meg. Ebben a tudatosan kezelt humán, illetve munkaerő-politikának éppen úgy szerepe van, mint annak a speciális helyzetnek, amelyet egy állandó migrációs – az utóbbi években már kétirányú – folyamat jellemez. A hongkongi gazdaság fejlődésének motorját az a versenyképesség adja, amelynek fontos elemét hosszú ideig a relatívan alacsony bérszínt, a munkavállalói érdekképviselet hiánya, a minimális törvényi szabályozás, a munkaerő-mobilitás, valamint a magas megtakarítási hajlandóság képezte. Az a gazdasági struktúraváltás, amely a szakismeret, a szellemi tőke felértékelődését vonta maga után, egy jól kiépített iskolarendszert alapozott meg, amely gondoskodik a munkaerő megfelelő szintű és irányultságú képzettségéről.

A hongkongi sikertörténet összetevői között geopolitikai, gazdaságstratégiai és az emberi tényezők egyaránt fontos szerepet kapnak, amelynek együtthatójaként a kínai vállalkozó kedv nyugati típusú törvényekkel, szabad információáramlással, jogi függetlenséggel és modem polgári szolgáltatásokkal párosul. A földrajzi adottságok szabták meg a fejlődés lehetőségeinek irányát, amelynek egyetlen kitörési pontját a híd, a közvetítő szerep felvállalása képezte. Az adottságok maximális kihasználásával a térség gazdasági integrátorává vált, amelynek vonzerejét mindenekelőtt nemzetközi kommunikációs rendszere, a szolgáltatások nemzetközi színvonala, és a munkaerő felkészültsége adja.

Hongkongban, mint a térség meghatározó kereskedelmi csomó­pontjában találkozik Kelet a Nyugattal, Kelet a Kelettel, Észak a Déllel, az iparosodott a fejlődő országgal, a kapitalista a reform­gazdasággal, és Kína a külső világgal. A világ­gazdaságra gyakorolt hatása jóval nagyobb, mint az méretei alapján feltételezhető. Befolyásának súlyát gazdasági közvetítő, átrakodó, integrátori szerepköre adja, amely helyi, regionális és globális méretekben egyaránt működőképes.

A gazdaság fontosabb jellemzői

A gazdaságpolitika meghatározó vonását a kormányzati beavatkozás visszafogottsága, az un. „pozitív be nem avatkozás” adja. Ennek értelmében a kormányzat fiskális politikájának egyetlen eleme a költségvetéssel való gazdálkodás. A bevételek forrását a közvetlen és közvetett adók, a föld eladások és a szolgáltatásokért beszedett díjak alkotják. Importvámok – néhány kivételtől eltekintve – nincsenek, A gazdaságpolitika további jellemzője az adók alacsony szinten tartása, valamint az, hogy a kormányzat nem költ olyan célokra, amelyek közvetlen beavatkozást jelentenének az iparba vagy kereske­delembe. Az adózás progresszív, legmagasabb kulcsa magánszemélyek jövedelem­adójánál 15%, testületek, cégek esetében 16,5%. A kormányzat a kommunális és közösségi szolgáltatások egy részét – lakáseliátás, oktatás, egészségügy finan­szírozása stb. – magára vállalja, az utóbbi években kiemelt figyelmet az infras­trukturális – úthálózat, légi közlekedés stb. – beruházások kapnak. A gazdasági fejlődés fontos tényezője a jól kiépült infrastruktúra. A kormány szerepvállalása a semleges fiskális­politikán túlmenően a törvényi szabályozás és a közkiadási gyakorlat stabil keretének biztosítására terjed ki.

Hongkong az 1950-es években indult gyors fejlődésnek. A kereskedelem mellett egyre nagyobb szerepet játszott az ipar, ezen belül elsősorban a könnyűipar. Az importhelyettesítő iparosításnak Hongkongban nem volt olyan meghatározó szerepe, mint például Tajvanon. Kihasználva az 1950-1960-as évek világkeresleti növekedését, export-orientált gazdaságfejlesztési stratégiát követett. Kezdetben a textil-, ruha-, cipőipar képezte a fejlődés alapját, majd a 70-es években más szektorok is (óra, játék, tranzisztoros rádiók, műanyag stb. cikkek tömeges előállítása) gyorsan fejlődtek. Az elektronikai és elektrotechnikai készítmények adták a kivitel meghatározó tételét.

Az 1980-as években a bérek emelkedése és az olcsóbb regionális versenytársak megjelenése miatt megszűnt az alacsony technológiát hordozó könnyűipari termelés versenyképessége. A külföldi beruházásokra vonatkozó kedvező kínai szabályozások, a piacorientált reformok vonzereje miatt a hongkongi cégek elkezdték munka­intenzív iparukat áthelyezni Dél-Kínába, ahol az alapbérek 15-ször, a berendezések-szolgáltatási költségek szintje 10-szer volt alacsonyabb a kolóniabeli áraknál. Lényegében ez a folyamat indította meg a hongkongi termelési struktúra átalakítását. A hatóságokat érő kihívás kikényszerítette a strukturális szükségletekhez alkalmazkodó politika alkalmazását, amely a hazai keresleti nyomás csökkentésével nem súlyosbította az inflációt. A monetáris politika hatására foganatosított óvatos fiskális­politika eredményeként sikerült egy átfogó költségvetési többletet elérni. A hosszú távú intézkedések sorozata, amely a fizikai infrastruktúra, a pénzügyi rendszer szabályozókeretének bővítésével könnyíti a kapcsolódó piacokra ható kényszereket, fenntartja és előmozdítja a versenyképességet. A feldolgozó-ipari bázisról sikerült átállni egy szolgáltatás-orientált gazdasági növekedési pályára.

Az átmeneti szakasz politikai és társadalmi feszültségei közepette a gazdaság őrizni tudja stabilitását, amelynek alapját a '80-as években végrehajtott sikeres struktúraváltás képezi. Következményeként az ipari szektorban foglalkoztatottak száma az utóbbi évtizedben majdnem felére – megközelítőleg 500 ezer főre a feldolgozóipar GDP-hez való hozzájárulása 9%-ra esett vissza, amelynek több mint 80%-át ma már a szolgáltatás adja. A világ leginkább szolgáltatás-orientált gazdasága – a szektor növekedési rátájának éves átlaga az utóbbi 15 évben 14% volt. Ma már a világ 3. legnagyobb pénzügyi központja. 1990-1995 között a GDP növekedése éves átlagban 5.2%, az infláció átlagos mértéke 9.2% volt. Előrejelzések szerint a GDP növekedése 1997-ben is 4-5% körül alakul. Összege 1995-ben 142 Md USD, 1996-ban (becsült adatok szerint) 159 Md USD-t tett ki. A GDP nagyjából negyede a Kínai Népköztársaságban előállítottnak. A külföldi valutatartalékok összege 60 Md USD.

A külgazdaság meghatározó jelentőségű a gazdaság egészének szempontjából. A külkereskedelmet nagyfokú nyitottság jellemzi, amelyet a geopolitikai helyzet, a külkereskedelmet nem korlátozó laissez-faire kormányzati politika, valamint az determinál, hogy exportorientált termelése állja a világpiaci versenyti A hazai termékexportnak a reexport mögötti elmaradása jelenti az utóbbi évtized egyik legfontosabb változását. A folyamat mögött a munka­intenzív feldolgozóipari kapacitások – többnyire Dél-Kínába való – kitelepítése húzódik, amelynek termelési volumene fokozatosan meghaladta a hongkongit. A 90-es évek közepére a reexport részaránya az export (1994-ben 151,4 Md USD) egészében elérte a 80%-ot, ami azt jelenti, hogy Hongkong teljes importjának mindössze 38%-a (azaz 1994-ben 61,5 Md USD) szolgálta a belső igények kielégítését, a fennmaradó hányad reexport formájában hagyta el a területet. Hongkong nagy előnye más gazdaságokhoz képest az, hogy mindig nyitottabb próbál lenni partnereinél, versenyképessége őrzésének alapja reagálásnak gyorsasága és flexibilitása. A termelői és pénzügyi szektor legfontosabb rendező elvét az „elsüllyed vagy megtanul úszni” hozzáállás képezi a belső piacon, amelynek következtében akkor is meg tudta őrizni annak nyitottságát, amikor kereskedelmi partnerei zárták sajátjukat.

A Hongkong-Kína kapcsolat meghatározó elemei

A Kínai Népköztársaság 1949 utáni elszigeteltségében Hongkong biztosította azt a diplomáciai ablakot a külvilág felé, amelyen keresztül tartani lehetett a kapcsolatot a szocialista világon kívül álló országokkal is. A „nyitott kapuk” gazdaságpolitikájának 1978-ban történt meghirdetését követően Hongkong szerepe látványosan fel­érté­kelődött. Abban, hogy az elszigeteltség hosszú évei után a kínai külgazdaság sikeres nyitást tudott végrehajtani, és exportorientált politikájával a világgazdaság meg­határozó szereplőjévé vált, Hongkong szerepe két vonatkozásban is fel­becsül­hetetlen.

Az „alanyi jogon” folytatott gazdasági tevékenység, már önmagában is fontos részét képezi az együttműködésnek. Export és reexport révén a Kínai Nép­köztársaság egyik fő valutabevételi forrásává vált, nem is szólva arról a hatalmas összegű tőkebefektetésről, amit a hongkongi vállalkozók már eddig is eszközöltek Kínában. A munkaigényes ipar jelentős részének áttelepítésével a szárazföld a tőkebefektetésekkel párhuzamosan olyan tervezési, marketing, management ismeretekhez is hozzájuthat, amelyekre nagy szüksége van. A szárazföldi exportoffenzíva jelentős mértékben a szárazföldi munkaerőnek, földnek és a forrásoknak a hongkongi tőkével és managementtel való találkozására épül.

A külvilág és Kína közötti ablakvagy hídszerep képezi Hongkong másik, meg­határozó jelentőségét a szárazföld számára. Politikai és gazdasági szempontból ennek a ténynek országformáló ereje van. Az, hogy a szerep­vállalás politikai vagy gazdasági oldala kerül-e előtérbe, az az adott szituációtól függ, a kettő szétválasztása meg­lehetősen nehéz. Tény az hogy a külföldi beruházások jelentős hányada a korona­gyarmaton keresztül jutott be Kínába. Kiemelt jelentősége miatt szólni kel! arról a szerepről, amelyet Hongkong a Kínai Népköztársaság és Tajvan, illetve annak kuomintang kormányzata közötti üzenetváltásokban töltött be. Ez természetszerűen a gazdasági kapcsolatok felfuttatásában is aktív közreműködést jelentett. A feladat fontosságának következtében, a kínai vezetés nem is tervezte Hongkong visszacsatolását a Tajvannal való országegyesítést megelőzően. A sorrendet az angol kezdeményezés fordította meg. Teng Hsziao-ping nevéhez kötődik az a megoldási javaslat, amely az „egy ország – két rendszer” elvének kidolgozásával elvileg elfogadható megoldást kínált a zökkenőmentes visszatéréshez. Mivel Tajvan esetében is a hongkongi formulát kívánják majd alkalmazni, a jövő szempontjából modell értékű a csatlakozás menetének, a prosperitás biztosításának sikere vagy sikertelensége.

Az integrációs folyamat fontosabb összetevői

A népi Kína politikai és gazdasági befolyása nem új keletű Hongkongban, legalább két évtizede indult meg az a folyamat, amely jelenlegi felgyorsulásával lezár egy korszakot Hongkong történelmében. Ez a tény meghatározó jelentőségű a terület jelene és jövője szem­pontjából. A folyamatok megértése érdekében számolni kell azzal a ténnyel, hogy Hongkong esetében nem egy demokratikus ország leigázásáról van szó (bár kétségtelen, hogy a brit kormányzó megpróbálkozott bizonyos, a demokratikus intézmény­rendszer kiépítését szolgáló intézkedések bevezetésével az átvételt megelőző huszonnegyedik órában), hanem egy gyarmati állapot megszüntetéséről. A Kínához való visszatérés végső soron kínaiak országegyesítését jelenti, ami emocionálisan befolyásolja a hongkongi hozzáállást.

A Kínai Népköztársaság és Hongkong két különböző gazdasági és politikai rendszer békés együttműködésének legsajátosabb modellje. A társadalmi, politikai és gazdasági életnek alig van olyan területe, amely ne lenne összefüggésben Kínával. Kína számára fontos külkereskedelmi partner, legjelentősebb devizaforrás. Ugyanakkor a szárazföld élelmezi Hongkongot, mivel területének mindössze 8%-án folyik mezőgazdasági termelés. A nyersanyag, fogyasztási cikkek, energia, víz döntően Kínából származik. Hongkongban a munkaerőhiányt az illegális kínai bevándorlók enyhítették hosszú ideig. A tőkeáramlás is kétoldalú, különösen 1984 óta. Kína – a stabilitás és bizalom erősítésének szándékával is – egyre nagyobb volumenű beruházásokat eszközöl Hongkongban. A 70-es évek végén 2 milliárd USD-re becsülték a Hongkongba befolyt kínai tőkét, 13 kínai banknak volt közel 200 fiókja, amelyek nemcsak az ott élő kínai vállalatok pénzügyeit intézték, hanem nagy összegű hiteleket nyújtottak a hongkongi – főleg a kisebb és közepes méretű – vállalatoknak is. A 80-as évek elején a hongkongi pénzpiacon a legnagyobb kínai pénzintézet, a Bank of China hajtotta végre vagy ellenőrizte a pénzpiaci műveletek 40%-át. 1985-ben a kínai befektetéseket mintegy 5 Md USD-re becsülték, 1990-ben 300 projektben 10 Md USD-t tartottak nyilván. 1996-ban Hongkong második legnagyobb pénzügyi intézményének a Bank of China hongkongi fiókja számít, melynek betét­állománya 90 Md USD, a sziget kölcsöneinek és tartalékainak 25%-át ellenőrzi. Egyre nagyobb számban érkeznek üzleti delegációk az anyaországból, amelynek eredményeként 1996-ban már 4 ezer körülire teszik az ott működő szárazföldi kínai cégek számát, befektetéseiket pedig 100 Md USD-ra becsülik. A hongkongi bankok és betéti társaságok, valamint Kína közötti tranzakciók értéke folyamatosan nő.

A két gazdaság integrációjában a kínai piac felvevőképességének éppen olyan nagy jelentősége van, mint Hongkongban a növekedő kínai beruházásoknak, de Hongkong reexportőrként is fontos szerepet tölt be. 1989-1994 között az export volumenének átlagos évi növekedése 15,5%, a Kínába irányulónak 21,6% volt. Bár az utóbbi két évben a bilaterális forgalom volumenének bővülése mérséklődött, az összexport mintegy harmada megy Kínába, ami kínai oldalról a teljes behozatal 40-45%-át adja 1991 óta. Hongkong importjának volumene éves átlagban 17,4%-kal bővül, melyen belül a Kínából származó behozatal nagyobb mértékben, átlagosan 19%-kal nőtt az 1990-1994 közötti időszakban. A kínai származású import hivatalosan regisztrált értéke alacsonyabb a bevallottnál, de Hongkong teljes importjának még így is 35-36%-a regisztráltan az anyaországból származik. Ebben a relációban a kolónia deficitje állandósult, 1989 óta éves átlagban ez 5-10 Md USD közötti sávban ingadozik. Hongkong első számú kereskedelmi partnere már évek óta Kína, míg Kína fő kereskedelmi partnerei sorában Hongkong, Japán és az Egyesült Államok után a harmadik helyen áll.

A kétoldalú kereskedelmi tranzakciókon túlmenően Hongkong egyre fontosabb közvetítő helyévé vált a kínai exportnak és importnak. Becslések szerint a Hongkong-KNK kétoldalú külkereskedelmi kapcsolatok egészének mintegy 65%-át a reexport adja. A reexport nagyságrendjének meghatározása nem könnyű feladat, mivel különböző érdekeltségek és ellenérdekeltségek következtében az erre vonatkozó adatok regisztrálása torzított és hiányos. Ennek okát a Kínában működő hongkongi joint venture-k, illetve a Hongkongban működő kínai társaságok képezik, amelyek profitjukat a kínai adminisztráció megkerülésével utalják át Hongkongba. A bejáratott gyakorlat szerint Kínában alapított társaságok termékeiket mélyen alulárazott szinten adják el hongkongi leányvállalataiknak, ahonnan a visszajáró betét összegét közvetlenül a Hongkongban nyitott számlájukra utalják át. Ezáltal csökkenthető a szárazföldi társaság adóköteles profitja. Becslések szerint hongkongi cégek a határ másik oldalán mintegy 3 millió főt foglalkoztatnak az általuk alapított közös vállalatokban, amelyek így termelői’ hátországát képezik Hongkong gazdaságának.

Hongkong jövőjére vonatkozó megállapodások

A hivatalos kínai álláspont ugyan semmiféle – megítélésük szerint egyenlőtlen – szerződést nem ismer el, amelyet az angolok erőltettek a meggyengült Csing dinasztiára a XIX. században, de hallgatólagosan elfogadták a kialakult status quo-t. Az 1980-as évek elején angol részről kezdeményezték a Hongkong vissza­adásával kapcsolatos tárgyalásokat. A Nagy-Britanniával 1984. szeptemberében kötött állam­közi szerződés (Sino-British Joint Declaration on the Question of Hong Kong) és az 1990-ben aláírt „mini alkotmány”, az Alaptörvény (Basic Law) képezi azt a keretet, amelynek tartalommal való kitöltése nagyrészt az 1997 júliusát követő időszak feladata. Az egyezmények értelmében a külügy és a védelem kivételével Kína magas szintű autonómiát biztosít Hongkongnak, mint Különleges Közigazgatási Területnek (Special Administrative Region = SAR). Elvileg ez 50 évre garantálja a jelenlegi társadalmi-gazdasági rend fennmaradását. Azt, hogy a rögzített alapelvek a való­ságban milyen tartalommal telítődnek, csak találgatni lehet. A bizalom minden­esetre meg­határozó módon befolyásolja a terület gazdasági jövőjének alakulását.

A két érintett fél, Nagy-Britannia és a Kínai Népköztársaság között folyó tárgyalások során a legfontosabb alapelveket sikerült tisztázni, de az átvétel idejének közeledtével világosan látszik, hogy nem lesz idő egy sor nyitott kérdés egyeztetésére. Az igazi problémát azonban mégsem ez jelenti. A bizonytalansági tényezők sorában a legnagyobb veszélyt a megegyezések tartalmának, az egyes fogalmak – mint például autonómia, demokrácia, emberi jog, be nem avatkozás, korrupció stb. – mögöttes tartalmának eltérő értelmezése jelenti. Szemléletes példája ennek az átmeneti törvényhozói testület megválasztásának procedúrája, amelyet Peking a demokratikus választás győzelmeként, Pattén brit kormányzó „bizarr komédiaként” aposztrofál. Figyelemre méltó Martin Lee-nek, a hongkongi Demokrata Párt elnökének érvelése, mely szerint a demokrácia és a polgári szabadság nem csupán erkölcsi jog. Ha Kína aláássa a világ legszabadabb gazdaságának intézményi és jogi kereteit, akkor azt nemcsak a demokrácia, – de a nyugati üzletemberek „pénztárcája” is meg fogja azt érezni. A polgári szabadság és a gazdaság összefüggése egyértelmű, amennyiben a törvények rendje felbomlik, a szerződési fegyelem is fellazul, kiszámíthatatlanná válik. A szárazföldi Kínában a külföldi üzletemberek ezt számtalan esetben meg­tapasztal­hatják. Az információ szabad áramlásának korlátozásával pedig az üzleti döntések, illetve azok hatékonysága sérülhet meg.

Ami bizonyos az az, hogy Kínának a hongkongi gazdasági sikerekhez fűződő érdekei túlságosan nagyok, semhogy szándékosan tönkretenné annak társadalmi, gazdasági berendezkedését. Amint már volt szó róla, konvertibilis bevételeinek mintegy harmadát adja, csatornáját képezi a tőkebefektetéseknek, a piaci információ áramlásának, egyben olyan forrását képezi a banki, management ismereteknek és a technológia transzfernek, amelyben az anyaország hiányt szenved. A visszatéréssel Kína egy olyan nemzetközi pénzügyi központhoz jut, amilyent képtelen lenne saját forrásból kiépíteni. A gazdasági érdekeltség azonban nem gátolja meg Pekinget az ún. demokratikus vívmányok merev elutasításában, az 1995. évi szabad választásokat követő demokratizálódási folyamat 1997. második felétől való visszafogásában.

Az „egy ország – két rendszer” gyakorlati problémái

Hongkong jövőjével, gazdasági kilátásaival kapcsolatos találgatások többségét a nagyfokú motiváltság jellemzi, a politikai vagy etnikai hovatartozás, esetleg a gazdasági érdekeltség függvényében optimisták vagy pesszimisták a várakozások. Kínai részről az ígéretek, hongkongi részről a bizalom előlegezésén túlmenően számos olyan feltétele van a sikeres egyesítésnek, amelyek közül bármelyik figyelmen kívül hagyása súlyosan torzíthatja a rendszert. A jövő kiszámíthatatlan veszélyei mellett egyre megfoghatóbbá válnak olyan elemek is a rendszerben, amelyek felerősödve elegendő erővel bírnak ahhoz, hogy Hongkong egy átlagos kínai nagyváros szintjére essen vissza.

Az „egy ország – két rendszer” összehangolása olyan egyedülálló történelmi kísérlet, ami a napi gyakorlat szintjén fogja felvetni mindazon elvi ellentmondásokat, amilyen például a tulajdonosi rendszer, a tulajdonjog, a központi és helyi kormányok közötti viszony vagy gazdasági és társadalmi struktúrákban levő különbségek. Egy laissez-faire piacrendszemek a tervgazdaság és piaci mechanizmusok sajátos keverékét képező „kínai színezetű szocialista” piacgazdasággal való együttélése már önmagában is több esélyes, és óriási kihívást jelent.

A több évtizedes elszigeteltség miatt a kínai káderrétegeknek nem volt módja megismerkedni olyan másfajta gondolkodásmóddal és értékrenddel, amely a nyugati polgári demokratikus elvekre épülő hongkongi társadalom sajátja. A jövő szem­pontjából jelentősége ennek azért van, mert a terület jövőjében meghatározó szerepet játszó kínai illetékesek jószándékuk ellenére sem tudják megérteni a hongkongi társadalmi és gazdasági játékszabályok lényegét. Az eltérő társadalmi formák, mű­ködési mechanizmusok kellő értése híján pedig fennáll annak a veszélye, hogy Kína akaratlanul árt Elongkongnak.

A hongkongi társadalom sikeres működtetését veszélyeztető tényezők sorában a gazdaság átpolitizálása az, amelyet feltétlenül említeni kell. A 400-500 ezer főre becsült hongkongi kitelepülő helyébe szárazföldi szakértők és káderek jönnek, az új elit tehát egyértelműen Kína-barát lesz. Ennek következtében a pekingi szempontok fognak érvényesülni a döntésekben. A politikai klíma változásával az élet egyre több területe politizálódik át. Ugyanakkor a kínai társaságok tőkéjükkel a korrupciós gyakorlatot is magukkal hozzák, ami a viszonylag tisztességes versenyrendszert a korrózió veszélyével fenyegeti.

Hongkong versenyképességének alapját a nyitottság és flexibilitás adja. Ennek ellenére itt is kialakultak monopóliumok a gazdaság bizonyos szegmenseiben. A piaci és hatalmi játékszabályok torzításának ez többféle lehetőségét kínálja fel az anyaországgal való egyesülés közeledtével. Kínai és hongkongi részről egyaránt nagy a lobbyzás kísértése a gazdaság szereplői számára. A kínai hatóságok partnernek bizonyulnak ebben a játszmában. Kormányzati körök és üzletemberek tartanak attól, hogy az ilyen jellegű pekingi akciók aláássák az ígért autonómiát, és félnek attól, hogy a Pekinggel jó kapcsolatot kiépítők jogtalan előnyöket élveznek az üzletben. Gazdasági és pénzügyi központként Hongkong sorsa teljes egészében a kínai gazdaságtól és politikától függ. Bízni csak abban lehet, hogy közgazdászok fogják megszabni a jövő kérdéseit, és nem politikusok.

Gazdasági jelenlétük növekvő súlya miatt a Hongkongban működő kínai cégek jelentik a legnagyobb veszélyt a nyitott gazdaság számára. A kínai társaságok által eszközölt befektetések összege 1996-ban meghaladta a 25 millió dollárt. Az alapvető problémát ebben a kérdésben az jelenti, hogy ezek mögött a kínai cégek mögött többnyire állami tulajdonú vállalatok vagy intézmények állnak. A tulajdon és vállalat­vezetés úgy különül el egymástól, hogy továbbra is fennmarad a kormányzati szervektől való függés. A tőzsdei bejegyzéshez nevesíteni kell a felelős vezetőket, ennek következtében a kapitalista társadalom keretén belül működő, kínai tőkével működtetett vállalatok abban különböznek a magántársaságoktól, hogy vezetőjük állami káder, tőkéjüket az állam biztosítja. Ezen vállalatok vezetői kettős – gazdasági és politikai – hatalommal rendelkeznek, s ez az állam-kapitalista monopóliumok kialakulásához vezet. Működésük alapjaiban kérdőjelezi meg az érvényes gazdasági játékszabályokat, torzítja a rendszert. Az 1990-es évek közepétől a kínai tőkehátterű vállalatok profitjukat befektethetik Kínában, vagy társaságokat, termelési egységeket vásárolhatnak, ahová bevezethetik új management módszereiket. Ezek a cégek Kínában már külföldi társaságoknak számítanak, ennek következtében adó- és egyéb kedvezményekben részesülnek. Ez a jelenség természetesen a szárazföldi kínai vállalatoknak nem tetszik, igazságtalannak tartják a megkülönböztetést. Az állam is veszít bevételi forrásainak szűkítésével a helyzeten. A kínai vállalatok hongkongi tevékenysége végső soron mindkét oldalon – Hongkongban és a szárazföldön-zavart kelt a verseny és hatékonyság orientált piacon.

Hongkong jövőjének kilátásai

Hongkong jövőjét reálisan bemérni 2002-ig lehet. A legújabb kori kínai történelem fordulópontjai általában a Kínai Kommunista Párt 5 évente tartott kongresszusaihoz kötődnek. Az 1997 őszén összeülő pártkongresszus idő­belileg túlságosan közel van ahhoz, hogy Hongkong kérdésében érdemi változás történjék. A jelenlegi hatalmi, társadalmi, gazdasági viszonyok ismeretében feltételezhető, hogy a következő öt évben – jelentősebb változás nélkül – megmarad az adott politikai és gazdasági felállás, ami Hongkong közeljövőjére nézve is stabilizálóan hat.

Az egyesülés után a Kínai Nép­köztársaság a világ­kereskedelmi ranglétra tizedik helyéről az Egyesült Államokat, Németországot és Japánt követő negyedik helyre fog előrelépni. Középtávon Hongkong és Kína gazdasági integrációja mélyül és bővül. Ágazati vetületben szélesedik az ipari termelés skálája, regionális viszonylatban a hongkongi tőke egyre nagyobb szerepet játszik Kína nyugati és északi területein, ahol a munka, a föld- és ingatlanbérleti költségek még alacsonyak. A hongkongi befektetők nagyobb súllyal lesznek jelen termékeikkel a belső piacokon, számítani lehet kiskereskedelmi tevékenységük, üzleti szolgáltatásaik, ingatlanpiaci vásárlásaik, infrastrukturális befektetéseik bővülő térhódításával. Ugyanakkor a kínai vállalkozók jelenléte is erősödik Hongkongban a gazdasági élet valamennyi területén. Az átvételt követő években nem valószínű, hogy a felszínen komolyabb változást lehetne észlelni. A politikai kontroll, valamint a kínai gazdasági társaságok mélyülő integrálódása a rendszerbe azonban kikezdi a „pozitív be nem avatkozás” alapján működő gazdaságot. Való­színűsíthető az is, hogy Hongkong fokozatosan elveszti polgári politikai szabad­sá­gának nagyrészét. Az autonómia gyengülésével olyan kulcs­területeken lehet számítani, mint a sajtó- vagy a mozgásszabadság, a független igazságszolgáltatás. A vázolt kép alapján a jövő fejlődésének iránya a kínai állam-kapitalizmus lassú térhódítása felé mutat, amely fokozatosan összemossa majd az „egy ország – két rendszeriét.

JEGYZETEK

M. Rifldnd: Britain's Commitment to Hong Kong. The Wall Street Journal Europe. March 25. 1997. 8. p.

Statistisches Bundesamt. Landerbericht Hongkong. Wiesbaden 1995.

Mészáros Klára: Kína és Hongkong – új integrációs modell? (VKI Kihívások) Bp. 1997.

MÉRLEG

SZIGETI PÉTER

Tendenciák Magyarországon a parlamentáris jogállam kialakulásától napjainkig

III. (befejező) rész

4. A közvetlen demokrácia és az együttdöntési jogok visszaszorítása

Közismert a politológiai irodalomban, hogy a parlamentarizmus legkidolgozottabb elméleti kritikáit ez ideig a Rousseau-Lenin-Sorel-Carl Schmitt-Marcuse vonulat adta. Figyelembe veendő azonban, hogy nemcsak elődei, hanem még George Soréi is csak a kor­látozott parlamentarizmus időszakában élt, amikor még nem volt politikai-szociológiai értelemben, azaz az össznépesség több mint 50-60%-ra kiterjedő jogosult­sággal, általános választójog. Az már kevésbé ismert, hogy a parlamentarizmus klasszikus kritikusai közül közvetlenül a mai viszonyokra (a pluralista demokrácia hozta változások után, amikor a rendszer tartalmilag már nemcsak az általános választójog követel­ményeinek kell hogy megfeleljen, hanem az ellenzéki tevékenységet is legálisnak ismeri el, tehát közhatalmi eszközökkel nem tilthatja és tiltja a politizálást) lényegében csak Marcuse represszív tolerancia gondolatára épített elmélete vonatkoztatható. Mindez a téma klasszikusainak kritikai nézőpontjait egészében mégsem érvényteleníti, de alkalmaz­hatóságuk feltételeit megszorítja. Milyen tapasztalatokat hozott a pártelvű parlamentarizmus kiteljesedése hazánkban?

A képviselő és a képviselt viszonyának fennmaradását, szorosabb értelemben nem érintik azok a második világháború utáni változások, melyek a fejlett centrum orszá­gaiban a pluralizmust többé-kevésbé intézményesítették. Ezért Rousseau kritikájának lényegét – mely szerint nem kielégítő az, ha a választások közötti időszakban a vezetők azt tesznek amit akarnak, s megbízóik ennek szolgaian engedelmeskednek – nyugodtan alkalmazhatjuk az 1990. májusi választások után előállott viszonyainkra. Ami a szokásos parlamentarizmushoz képest radikálisan új az itteni fejleményekben, az az, hogy a rendszer igyekszik szisztematikusan szűkíteni, kirekeszteni a közvetlen népakarat kifejezésének intézményes technikáit, s az alkotmányosan még hivatkozott népakaratot a képviselői akarattal behelyettesíteni. Parlamenti szuverenitássá alakítani a népszuverenitás gondolatát.

Az átmenet alkotmányos alaphelyzete 1989 őszén még azt rögzítette, hogy: 2. § (1) „A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam, amelyben a polgári demok­rácia és a demokratikus szocializmus értékei egyaránt érvényesülnek”. Hogy sen­kinek se lehessen kétsége arról, hogy kié a hatalom és milyen tendenciával, erről beszédesen tanúskodott, amikor 1990 nyarán a konzervatív többségű parlament alkotmány­módosítással elhagyta a polgári demokrácia és a demokratikus szocializmus értékeire utaló tagmondatot. Egykor Paul Valéry, a költő úgy határozta meg az európaiság fogalmát, hogy az három tradíció együttesét fogja át: az antik görög-római hagyományét, a keresztény középkor humanista tendenciáiét és a modern kor politikai pluralizmusáét, melyben a polgári demokrácia és a demokratikus szocialista eszmék egymással szabadon versenghetnek. Látható az összevetésből: ez az az Európa, ahova nem kívánt eljutni az 1990-94 közötti magyar parlamenti többség. Ellentétben a magyar társadalommal.

Empirikus kutatásokkal gazdagon alátámasztva kimutatott, hogyan ítéli meg a folyamatokat a magyar társadalom. „A polgárok Magyarországon nagyobb mértékben, jobban csalódtak a rendszerváltásban, mint jó néhány összehasonlítható társországban. A rendszerváltás megítélése negatívabb, nagyobb az emberek veszteségérzete, mint másutt, és szokatlanul nagyra nőtt a távolság a polgárok várakozásai és a tényleges tendenciák között. Amennyire az adatokból megítélhető, nem különleges magyar pesszimizmusról van szó: a pozitívumokat, például a politikai szabadságot biztosító struktúrák erősségét, a polgárok értékelik. Ugyanakkor a mindenki által magasra értékelt biztonságok egy részének megrendülése sokakat nagyon rosszul érint. A következmény a politikától való elfordulás mellett a jövőbe vetett bizalom hiánya. Mindebbe nemcsak a »sors keze« játszott bele, hanem az a demokráciadeficit is, amely a politikát válasz­képtelenné tette és teszi az új helyzetekre, új nehézségekre, az ezekből adódó új szükségletekre.” (Ferge 1996:51.) Ebben a kontextusban fontos, hogy megértsük: a hatalmi befagyasztás technikái nagyban hozzájárulhattak a széles körű csalódottsághoz.

Köztudomású, hogy 1989 előtt polgárok kezdeményezte népszavazást az alkotmány adta lehetőségek ellenére sem rendeztek Magyarországon. Nagy jelentőségű volt viszont az 1989. november 26-i SZDSZ-FIDESZ kezdeményezte 4 kérdéses népszavazás, amely előre nem látható, manipulativ módon befolyásolta a köztársasági elnök megválasztásának módját. ⁶ A közvetlen demokrácia elvét megtestesítő másik intézményt, a képviselők visszahívását (azét a szocialista elvét, melyet nem alkalmaztak 40 év államszocializmusa alatt) a fordulat évében, az ancienne régime parlamentjével szemben öt esetben is eredményesen alkalmazták az akkori ellenzéki erők. Egykor nemcsak demokratikus eszközként éltették, hanem a parlamenti választások eredményes főpróbáit is jelentette számunkra.

Mi történt vele? Az 1989: XXXI. 6. §-a iktatta ki az alkotmányból.

Sajátos következménnyel járt 1992 decemberében a LAÉT (Létminimum Alatt Élők Társasága) civil szervezet Országgyűlés feloszlatását kezdeményező akciója. 183 fő részvételével 40 napos éhségsztrájkba kezdtek, az ország 26 helységében tiltakozva a kétkulcsos ÁFA bevezetése ellen „hogy a kétmillió létminimum alatt élőnek megfelelő képviselete legyen, demokratikus úton aláírásgyűjtéssel népszavazást kezdeményeznek a parlament feloszlatására és az új választások kiírása érdekében” (Évkönyv, 1993:395.) Aláírás­gyűjtési akciójuk jól haladt, mert már decemberben 80 000 fölött jártak. Ekkor az Országgyűlés Alkotmányügyi Bizottsága indítványára az Alkotmány­bíróság olyan tartalmú határozatot hozott, hogy népszavazással nem kényszeríthető ki az Országgyűlés feloszlatása. (2/1993. (I. 22.) AB hat.)

Azt gondoljuk, hogy az Ország­gyűlés közvetlen demokratikus eszközökkel történő feloszlatása értelmetlenné tenné a képviseleti demokráciát, s ezért és erre a célra hasz­nál­va nem megengedhető megoldás. Szükség van az általános választáson alapuló kép­viseleti elemre, amely parlamenti rendszerben a főhatalmat – a végrehajtó hatalom fejét és a parlamenti többséget azonos minőségben – konstruálja. Itt az állampolgár periodi­kusan az eredmények, megélt tapasztalatai felől minősítheti az adott hatalmat: meg­erősítheti, vagy leválthatja. Ebben a minőségében nem helyettesíthető a vezetés, a főhatalom kiválasztásánál a képviseleti, közvetett demokrácia eleme. Ami azonban az egyes képviselőket, azok ellenőrzését illeti, a képviselő és a képviselt közötti erőteljes területi kapcsolat megalapozhatná az állampolgárok szemében eredménytelen képviselők visszahívhatóságát. A közvetlen és közvetett módszerek egymást kiegészítő és bizonyos értelemben egymásba átmenő formáit tehát egyaránt alkalmazni kellene ahhoz, hogy a politikai demokrácia tartalmas formaként működhessen. A teljesen kötetlen mandátum és az egyéni visszahívhatóság kiiktatása a kiüresítés felé, a közvetett elem kiiktatása pedig a gyakorlati működésképtelenség felé tolná el a demokráciát.

A magyar társadalomnak azonban volna igénye a közvetlen demokrácia elvének alkalma­zására – függetlenül a LAÉT szerencsétlen kezdeményezésének ügyétől. Ez derült ki az 1990. július 29-i MSZP kezdeményezte, a köztársasági elnök közvetlen megválasztására irányuló, de érvénytelen népszavazás alkalmával. A politikai apátia mély­pontján ugyan kevesen mentek el szavazni (7,8 millió jogosultból csak 1.08), de az érvényes szavazatok közül 85.91% a közvetlen elnökválasztás mellett voksolt. Aki csak egy kicsit is ért egy ilyen adat szociológiai értékeléséhez (sokszor már 3000 fős reprezentatív minták is megbízhatónak számítanak a közvéleménykutatásban) az tudja, hogy fenti értékítéletünk megalapozott.

Kevéssé ismert, hogy a Kádár-rendszer konszolidáció utáni (1963) Magyarországán az egypárti hatalomgyakorlás monopóliuma kiegészült az önkorlátozó hatalom eszméjével, s a társadalommal való párbeszéd új formái és intézményei nyertek teret. Anélkül, hogy az akkori politikai rendszer működésének egészéről szólnánk (amit már csak azért sem tehetünk meg, mert politikai felépítménye a kapitalizmusétól jellegében eltérő alapokra épült, s itt nincs mód ennek leírására) rá kell mutatnunk arra, hogy az együttdöntési és részvételi értékeknek igenis teret nyitott. Igaz, hogy nem fogadta el a munkástanácsokat vállalati vezető szervként, melyekre 1956 bizonyos kezdeményei alapján lett volna lehetőség, de kiépítette a párt által kinevezett egyszemélyi felelős vállalatvezetők mellé az ún. üzemi háromszög intézményét. Ez a vállalatvezetés és a szakszervezetek mellett, a KISZ résztvevőiből állt, s véleményező és javaslattételi jogosítványain túlmenően jutalmazási, szociális és bérkérdésekben fokozatosan egyre nagyobb befolyásra tett szert. Azon a helyes elvi felismerésen és gyakorlati tapasztalaton nyugodott, hogy az együtt­döntés nemcsak demokratizálási tényező, hanem hatékonysági is: plusz információkat, ismereteket kapcsol be a döntési folyamatokba, s motiválja a résztvevők cselekedeteit. Egyidejűleg fejleszti a résztvevők üzemvezetői képességeit s teremt szorosabb kapcsolatot a munka világával.

Hasonló felismeréseknek köszönhette létét a törvényhozás munkáját elősegítő társadalmi vita intézménye, melyet az 1987. évi XI. törvény, a jogalkotási törvény 33-36. §-ai kodifikáltak. Az 1990. évi XXXI. tv. 1. § viszont megszüntette a társadalmi vita intézményét. A 28/1990. (XI. 22.) AB határozat pedig a fenti törvény alkotmányosságát kétségbevonó indítványt elutasítva kimondta, hogy az nem alkotmánysértő, mert a társadalmi vita az állampárti hatalmi mechanizmus része volt, s éppen a valóságos demokrácia hiányának pótlékául szolgált. A határozat rendelkező része tehát kizárta a részvételnek ezt a formáját, s éppen a közvetlen demokrácia elvének a hiánya jegyében, mondván: „A közvetlen demokrácia fogalmának szükségképpeni elem, hogy az azt szolgáló intézmény felett az érdekelt, azaz maga a polgár (vagy meghatározott számuk) befolyással bírjon”. A társadalmi vita kezdeményezésének joga viszont nem az érdekelteket közvetlenül, hanem állami szerveket illette meg. Ha a döntés eredményét nem is, de az indoklás utóbbi elemét akceptálhatjuk. Ennek tükrében csak az nem érthető/ hogy amikor a népszavazási törvény (1989: XXVII.) 5. §-hoz fűzött részletes indoklása szerint: „A népszavazás elrendelése az Országgyűlés mérlegelési jogkörébe tartozik” jogi helyzete miért ne lenne alkotmányellenes. Hiszen ez a jogértelmezés, amit szerencsére nem mindenki oszt ⁷ nemcsak hogy gyakorlattá vált, hanem a fenti, Alkotmánybíróság által is elfogadott elvnek élesen ellentmond. Ha a kezdeményező polgárok plebiszcitumot, nem törvényi formát igénylő döntést, országos jelentőségű kérdést szeretnének népszavazással eldönteni, s megszerezték a jogszabályok által előírt 100 000 fő támogató aláírását, akkor hogyan dönthet ennek elrendeléséről az az Ország­gyűlés, amely ellenérdekelt lehet a kiírásban. Ezzel a népszavazás mint a közvetlen demokrácia intézménye alá van rendelve a képviseleti szerv akaratának, éppen annak, aminek a korrekciójára hivatott. Az elvek ellentmondásának feloldásán az sem segít, hogy Alkotmánybíróságunk maga is felsorakozott a képviseleti demokrácia elsődlegességének álláspontját vallók közé (849/B/1990. AB. hat; 2/1993. (I. 22.) AB. hat).

A magyarországi folyamatok tapasztalata igazolja „hogy a rendszerváltók csak a magántulajdonosi alapzatot tekintették legitimnek, s ezen álláspont és gyakorlat kialakításával párhuzamosan mondtak búcsút a politikai hatalom társadalmi ellenőriz­hetősége és ellenőrzése igényének és intézményeinek: a közvetlen demokráciának (visszahívhatóságnak, népszavazás tág körű alkalmazhatóságának), a részvétel és az együttdöntés formáinak (társadalmi vitának, üzemi háromszögnek). Maradt a négyévenkénti, felemelt küszöbű (4-ről 5%-ra) választás, zárt pártrendszerével, a helyi ügyekre vagy az állami szervek által kezdeményezett esetkörökre vonatkozó nép­szavazás, a kötetlen mandátum és az általános és egyedi normák alkotmányos­ságának felülvizsgálatára az Alkotmánybíróság. Csupa olyasmi, amit az egymást kölcsönösen ellenőrző' állami szervek és elitek között zajló hatalommegosztó demokrácia tartozéka, és majdnem semmi, ami a hatalom társadalmi ellenőrzéséhez kellene.

Nem véletlen ez. Olyan hatalmi szervezet felel meg igényeiknek, amely a végigvitt privatizációs folyamat után, egyre kevésbé képes kritikai szempontokat, értékeléseket közvetíteni, de annál hatékonyabb a magántulajdon alap­intézményének politikai és jogi védelmében, a status quo fenntartásában. A szocialista eszmékkel szemben hiper­érzékeny liberális kritika rögvest konzervatívvá vált, mihelyt a berendezkedő polgári társa­dalomhoz kellett viszonyulnia. A nem piackonform társadalmi igények, szükség­letek perifériára szorításának, el­jelenték­telenítésének pedig nincsenek hatékonyabb hatalmi technikái, mint a parlamenti váltógazdaság és a látszólagos médiapluralizmus sokszínűsége, amely mögött a kritika szelektív elfojtása, a rendszer­konform eszmék, közviták hatáslehetőségeinek módszeres felerősítése, a hatalom társadalmi ellenőrzése közvetlen eszközeinek szisztematikus kikapcsolása áll. A pluralisztikus nyitottság látszatát újra és újra előállítják a régi szereplők egymás elleni békés küzdelmei a periodikus választásokkal, a sokféle igényt kielégítő, s az igényességet az igénytelenség színvonalára leszorító tömegkultúrával, a Daliástól az akciófilmekig és thrillerekig, a zeneitől a politikai show-kig és tovább, egyelőre anélkül, hogy egyetlen valóban új eszmének, politikai pártnak akárcsak esélye is lehetne a hatalmi tényezővé váláshoz, a kisebbségből a többségre vezető úthoz vagy a társadalomnak a hatalom közvetlen, érdemi befolyásolásához.

⁶ Három kérdés a közvélemény egyetértésére számíthatott. („Kivonuljanak-e a pártszervezetek a munkahelyekről?” – 95,15%-os igen szavazatot kapott: „Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonról?” – 95,37%-os igen szavazatot kapott; „Feloszlassák-e a Munkásőrséget?” – 94,94%-os igen szavazatot kapott.) A negyedik ténylegesen eldöntendő politikai alternatívát tartalmazó kérdés Pozsgai Imre közvetlen módszerrel történő köztársasági elnökké való választása ellen irányult, anélkül azonban, hogy eldöntlKtte volna az elnökválasztás módját, lévén, hogy a kérdés csak az időpontra vonatkozott. („Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?”). Jellemző módon a közvéleményt igencsak megosztotta az, ily módon feltett kérdésre adott válasz. Igennel 50,07%, nemmel 49,93% szavazott, ami összesen 6101 szavazatkülönbség. [vissza]

⁷ „A törvény alapján népszavazást kell tartani az alkotmány elfogadásáról (kötelező referendum), valamint az Országgyűlés köteles minden esetben elrendelni az ügydöntő népszavazást, ha legalább 100 000 állampolgár kezdeményezi. Ilyenkor az Országgyűlésnek nincs mérlegelési joga) szemben az összes többi esettel, amikor az Országgyűlés döntésén múlik, hogy elrendeli-e a népszavazást vagy a kezdeményezést elutasító határozatot hoz.” – értelmezte Dezső Márta ajogi helyzetet, az Alkotmánytan c. mérvadó munkában (64. o. Századvég, 1993. második átdolgozott kiadás). Azonosan értékel e kérdésben a Magyarország politikai kézikönyv (1991:418.) is. A Munkáspárt által a NATO-tagság ügyében kezdeményezett népszavazást a kb. másfélszázezer hiteles aláírás ellenére a parlament 1995 decemberében elutasította. Az érvelést így építették fel: 1. Ha kiírnánk, biztos, hogy nem ügydöntő, hanem véleménynyilvánító lenne. 2. Biztos, ami biztos, ki se írjuk! így valósul meg a gyakorlatban az, amikor csak akkor hozhat plebiszcitárius döntést a nép, ha az Országgyűlés jogosult – ha egyáltalán jogosult volt – engedélyezni a kezdeményezés kiírását. [vissza]

FELHASZNÁLT IRODALOM

Andor László 1993. Miért privatizálunk? Ipargazdaság 11-12.

Bihari Mihály 1982. A gazdasági alap és a politikai felépítmény kapcsolata. In: Politika és Politika­tudomány. Gondolat.

Bőhm Antal – Szoboszlai György 1995. Parlamenti választások 1994. Politikai szociológiai körkép. MTA Politikai Tudományok Intézete.

Derrida, Jacques 1995. Marx kísérletei, Jelenkor.

Donáth Ferenc 1977. Reform és forradalom. A magyar mezőgazdaság strukturális átalakulása 1945-75. Akadémia 87-97.

Ferge Zsuzsa 1996. A rendszerváltás megítélése. Szociológiai szemle 1. Kurtán-Sándor-Vass 1991. Magyarország politikai évkönyve, Ökonómia Alapítvány

Kurtán-Sándor-Vass 1993. Magyarország politikai évkönyve, Demokrácia Kutatások Központja Alapítvány Marx, Kari 1970. A tőke I. MÉM, Kossuth

Matúz György 1992. Az ingatlanjog gyakorlati kézikönyve IV. kötet, Magántulajdonba adás (Privatizáció, reprivatizáció, kárpótlás) Novorg Kft.

Mocsáry József: Népszabadság, 1995. júl. 13. Offe, Claus 1983. A versengő pártok demokráciája és a keynesi jóléti állam: a stabilizálás és a felbomlás tényezői. In: Political Science.

Sajó András 1993. A „láthatatlan alkotmány” apróbetűi: Az Alkotmánybíróság első ezerkétszáz napja. Állam- és Jogtudomány, 1-2.

Stark, David 1991. Privatizáció Magyarországon. Közgazdasági Szemle 9.

Szelényi Iván 1995. Menedzser-kapitalizmus. A gazdasági intézményrendszer és a társadalmi struktúra­változásai a poszt­kommunista átalakulás során Magyar Lettre Internationale 19.

Szigeti Péter 1995. Az út maga a cél. Társadalomelméleti Tanulmányok. MTA Politikai Tudományok Intézete.

Szoboszlai György 1990. Politikai tagoltság – a választások tükrében. Társ. Szemle 8-9.

Wiener György 1995. Polgári koalíció – szociálliberális győzelem. A decemberi önkormányzati választások Budapesten. Magyar Közigazgatási Intézet.

Weber, Max 1970. Állam, politika, tudomány. KJK (Ford.: Józsa Péter)

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Emlékfoszlányok

Az idei év könyvszenzációját, Révész Sándor Aczél és korunk című monográfiáját olvasom. Tanulságos könyv, nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy végre – a vége felé járva – megérthessük saját sorsunkat, életünket. Jó kiindulópont ahhoz is, hogy ki-ki hozzátegye a saját emlékeit, tapasztalatait, s így közös erőfeszítéssel rekonstruálhassuk a történteket.

Alábbi kiegészítéseim a monográfia azon oldalaihoz fűződnek, ahol az írószövetség 1986. november 29-30-i közgyűléséről és az ezt követő eseményekről van szó. Úgy látom, Révész kissé túlságosan elvontan tárgyalja ezeket az eseményeket, s bizonyos tények nem jutottak tudomására.

A szükségesnél absztraktabb tárgyalásmódot az írószövetségi ellenzék fel­szóla­lá­sainak ismertetésében vélem felfedezhetni. A közgyűlés által kavart indulatok ugyanis érthetetlenek, ha nem idézzük fel Csurka István azon kijelentését, miszerint (szószerinti, ellenőrizhető idézeteket kiemelve) most „újra vérvád van a Tisza táján”, de olyan vérvád, amely nem egy kisebbség ellen irányul, hanem „az egész magyar nemzetre szóló kiterjedést nyer”. S hogy ne kelljen sokat töprengenünk azon, hogy kik emelnek vérvádat az egész magyar nemzet ellen, Sánta Ferenc felvilágosította a hallgatóságot, miszerint a magyar szellemi életben „kegyencek, elvtelen emberek, lézengő ritterek, Biberachok”, „karrieristák, nepperek” uralkodnak, olyanok, akiknek „sem a magyarsághoz, sem a szocializmushoz közük nincs”, és akik a pozitív javaslatokat tevő magyar írókat „nacionalistának neveznek, fajgyűlölőnek neveznek”.

Hogy Révész Sándor nem merült el itt a részletekben, ennek oka alighanem az is, hogy az események igencsak hasonlítottak egy őrültekháza zárt osztályának jeleneteihez, s történész észjárással aligha értelmezhetők. Egyik – abszolút élesen megőrződött – emlékfoszlányom az, hogy a közgyűlés szünetében tüntetőén és diadalmas mosollyal egy körbe gyűltek a „népies” és az „urbánus” ellenzék vezéregyéniségei. Az utóbbiakat tehát egyáltalán nem zavarta, hogy jóllehet a „kegyencek” kitétel talán nem őket illette (bár ez is vitatható), de a nürnbergi törvényeket alapul véve mégiscsak „lebiberachozták” őket.

A kilépési kampány ismertetése alighanem szintén a bolondokházi jelleg okán ilyen elabsztrahált. Révész Sándor erről csak annyit mond, hogy a kilépettek többsége főszerkesztői vagy egyéb magas hivatali poszton álló ember volt. Nem említi viszont egyrészt azt, hogy többségükben egyben olyanok is voltak, akikre nem eshetett a „biberach-származás” ódiuma, de kilépésükkel szolidaritásukat akarták kifejezni a „lebiberachozottak” iránt – akik viszont nem léptek ki az írószövetségből. S másrészt azt, hogy a főfő posztokon állók sem csatlakoztak hozzájuk. Rényi Péternek például, aki nemcsak a Népszabadság tényleges főszerkesztője volt, hanem a Központi Bizottság tagja is, esze ágában sem volt kilépni az írószövetségből (sőt, az én kilépési gesztusomat azzal honorálta, hogy kitiltott a lap hasábjairól).

A téboly a pártközpont kulturális osztályvezetője, Radics Katalin által egybehívott kommunista íróaktíva ülésén kulminált. Ennek híre a jelek szerint nem jutott el Révész Sándorhoz. Radics azzal kezdte, hogy döntenünk kell, mitévők legyünk. Hossza­dalmas és keszekusza mellébeszélés kezdődött, aminek azzal próbáltam véget vetni, hogy felszólítottam az aktivá tagjait: ne tegyenek úgy, mintha hülyék lennének. A közgyűlésen – mondtam – zsidózás folyt, és zsidózni Magyarországon törvénysértés. Aki ilyen esetben nem tesz feljelentést, a kötelezettség elmulasztása miatt maga is büntethető. A zsidózókat beválasztották a szövetség vezetőségébe – Csurka éppen­séggel az elnökség tagja lett –, amiből nyilvánvaló, hogy a zsidózás folytatódni is fog. S minthogy én se hallgatásommal törvényt sérteni, se írótársaimat feljelentgetni nem óhajtom, az egyetlen megoldás az, ha kilépek a szövetségből.

Állítólag úgy ordítottam, hogy a kormány­őrök a folyosóról bejöttek a terembe. A kommunista aktíva tagjai azonban úgy tettek, mintha nem értenék, mit üvöltözök, s Radics végül azzal zárta be az ülést, hogy köszöni az észrevételeket. Az egyetlen tényleges reflexió a hozzászólásomhoz az volt, hogy a ruhatárnál Németh G. Béla – aki Révész szerint az 1970-es évek végétől Aczél egyik kulcsemberének számított – azt mondta nekem: „Szerdahelyi, ne kiabálj hülyeségeket.”

Révész Sándor arról értesít, hogy a történtek után a Politikai Bizottság 1987. február 10-i ülésén úgy döntött: a kulturális kormányzat alakítson egy Irodalmi Kollégiumot, s az írószövetség helyett ezt tekintse tárgyalópartnerének – a kollégium azonban végül mégse alakult meg.

Ez az információ nem pontos. Irodalmi Kollégium ugyan nem alakult, de bizonyos, hogy alakítottak helyette egy tágabb körű testületet, mert annak én is tagja lettem. Művészeti Tanácsnak vagy valami ilyesminek nevezték, kaptam is szép, pecsétes papírt, hogy vegyek részt a munkájában; talán meg is van valahol a lomjaim között. Köpeczi Béla, a művelődési miniszter volt az elnöke, s a színészettől a fotóművészeiig minden művészeti ágból meghívtak jeles személyiségeket a tagjai közé. Hogy pontosan kiket, már nem emlékszem, de az biztos, hogy az irodalmárok közül Szilágyi Ákos is ott ült mellettem.

E testület számos ülést tartott, ahol fontos dolgokról esett szó. Emlékszem például, hogy egyszer halálos komolysággal szóvá tettem: a tilalmi listák intézménye párt­ellenes, mert párthatározat van arra, hogy a támogatás-tűrés­tiltás csak művekre vonat­kozhat, személyekre nem. Aki tehát e listák alapján elutasít egy kéziratot, ha párttag, pártfegyelmi elé állítható.

Egy másik emlékfoszlányom az, hogy valamilyen ügyben többen is igen keresetlen szavakkal bíráltuk a vezetést, s végül Köpeczi Béla azzal válaszolt: „Teljesen egyet­értek az elvtársakkal, de – s itt felfelé mutatott – a politikusoknak hiába mondom…”

Atyaúristen, gondoltam magamban, micsoda ország ez, ahol még a miniszterek se számítanak politikusoknak!

Ha emlékezetem nem csal, e tanács feloszlatásáról sose kaptam értesítést, csak a meghívói maradtak el. Ezek szerint de jure ma is létezik.

OLVASÓLÁMPA

WITTE CECÍLIA

Egy kis történelem

Ecsedy Ildikó: Kína és szomszédai
J. Nagy László: Az arab országok története a XIX-XX. században

Oktatási segédanyagként minősíti két újabb könyvét az Eötvös József Könyvkiadó, indokoltan. De két igencsak különböző „tantárgy” oktatásához adhatnak ezek segédletet. Pedig történelem­könyv mindkettő.

A régi Kína (nem könnyű szívvel mondana az ember „ókorit” vagy „középkorit”, hiszen némileg más társadalomfejlődés korszakolta az emberiség történetét Keleten, más Nyugaton) és környezete kiváló ismerője, nemzetközileg is elismert kutatója, Ecsedy Ildikó – az idegennyelvű szakirodalomban: Hilda Ecsedy – az utóbbi években írott művelődéstörténeti tanulmányaiból válogatott háromfélét Kína és szomszédai című könyvébe. Először a régi Kína türk szomszédságáról; aztán a legtöbb magyar olvasó számára bízvást ismeretlennek mondható Nancsao birodalomról (ez a kínai császárság és a tibeti királyság között alakult a VIII. század derekán); végül Kambodzsáról. Mindhárom témakörben azt tárja föl Ecsedy Ildikó, amit és ahogyan a korabeli kínai írástudók láttak és láttattak szomszédaikban, szomszédaikról.

Az eurázsiai sztyeppe keleti végén „történelmet író” türk népekről, szerveződéseikről és szokásaikról már jó pár évtizede van jelentős mondandója a magyar tudományosságnak; Ecsedy Ildikó kutatásai ebbe a hagyományba előkelő helyen illeszkednek. Itt közölt tanulmányaival találkozhatott már esetleg teljesebb (például a kínai írásjegyeket is tartalmazó) formájukban a szakember, de most a tágabb érdeklődő közönség számára is élvezhető és megközelíthető módon jelennek meg.

Érdekesnél érdekesebb részletek sorjáznak a könyv utolsó részét kitevő, XIII. századvégi kambodzsai útibeszámolóban, amelyet bevezető tanulmányával és saját fordításában közöl itt Ecsedy Ildikó. A Csou Ta-kuan nevű hivatalnok Feljegyzések Csen-la földjének szokásairól címmel írott jelentése nemcsak a maga korában lehetett lebilincselő olvasmány: ma is az. Mit nem olvashat itt az ember! Arról például, hogy hatóságilag számon tartott családi szertartás a fiatal lányok szüzességének elvétele házhoz hívott buddhista vagy taoista szerzetesek keze (vagy egyebe) által, akiket korántsem olcsó ajándékokkal kell megfizetni e „jó­cselekede­tük­ért”. Vagy arról, hogy az uralkodó egy bizonyos napon minden évben megkövetelt alattvalóitól egy korsónyi epét (vajon mi végre? nem derül ki!), s ehhez néha ezer embert kellett a kambodzsaiaknak sajátos módon „megoperálniuk”: „Éjszakánként sok vidéken őröket állítottak a városok és falvak forgalmas helyeire, ha aztán éjszakai útra­kelőkre bukkantak, a fejükre csuklyát vetettek és összehúzták, majd kisméretű késsel jobb oldalukba metszettek, s kivágták epéjüket.” Ezek után nem csodálható, hogy az uralkodó „testét szentséges vas fedi, s ettől a két nyílféle, ha éri a testét, nem ejt sebet rajta. Ebben bízva mer kilépni a kapun.”

*

J. Nagy László, szegedi egyetemi tanár nagyon fontos politikatörténeti összefoglaló művet írt Az arab országok története a XIX-XX. században címmel. Tudományos értéke vitathatatlan, de talán – érdemes megkockáztatnunk a kijelentést – az utóbbi évek egyik leghasznosabb történelmi és politikai ismeretterjesztő könyve is ez egyben. Közhelyek és hamisítások, leegyszerűsítő áligazságok és sanda ferdítések legjobb ellenszere: pontos tényismertetés és tárgyilagos tényinterpretálás. Ez jellemzi a legmagasabb fokon J. Nagy László kitűnő munkáját. Tömör: nem vész el részletekben, sőt mégoly jelentős személyiségeket is említetlenül hagy, ha nem kutatásai szerint befolyásolták érzékelhetően azt a folyamatot, amelyet a könyvében vázol (például nem találkozunk Ben Barka nevével, s ez itt korántsem henyeségből adódik, hanem indokolható módon).

S ez a folyamat: az arab népek és országok ellentmondásos kikecmergése a középkori elmaradottságból, s egyben vezető politikai csoportosulásaik és politikusaik ideológiáinak és küzdelmeinek fejlődésformái a belső és külső függőség és az önállóság vélt és valós előnyei, csapdái, kényszerei és szükségletei között. Az arabok nemzetközi – arabközi és nem-arab – kapcsolat­rendszerének békés és békéden története az oszmán fennhatóságtól az „intifadáig”, Mohamed Alitól Jasszer Arafatig, Napóleontól Netanjahuig.

Nagy a változás, nagy a fejlődés. Az ellentett oldalon is éppúgy. Hol vannak már a „régi szép gyarmati idők”, amikor Palmerston nem teketóriázott a szavakkal, s ki­mondta kereken: „Mohamed Ali alávetése Angliának jogtalannak és részre­hajlónak tűnhet, de hát mi részrehajlók vagyunk, és Európa felsőbb érdekei azt igénylik, hogy azok legyünk.” Ma már ilyesmi nincsen – kormányszinten legalábbis, legföljebb csak az alsóbb, alvilágibb politikai régiókban.

De ez még mindig csak a politikaidiplomáciai illemtan fejlődéstörténetében állomás. A valódi megismerésnek még a szükséglete sem mondható csakugyan kialakultnak, ha eltekintünk – eltekinthetünk, sőt el is kell tekintenünk – a kevés számú szakértőgárda ismereteitől, és az átlagosan művelt nagyközönséget vesszük gór­cső alá, például Magyarországon. Mit tudunk voltaképpen az arab országok temérdek különbségéről – a sajtóközhelyeken és a (csupán néhány országra: Egyiptom­ra, Tunéziára szorítkozó) turista­propaganda-szólamokon túl?

Eszünkbe ötlik-e, mondjuk, hogy 1848, ami a mi történelmünkben oly fénylőn ragyog, korántsem hasonlóan „fényes csillag” például egy algériai arabnak: akkor nyilvánították ugyanis – a francia alkotmányban – francia területté Algériát. Vagy vajon összekapcsolódik-e gondolatunkban egyazon történelmi folyamat részeiként, mondjuk, az ír-angol ellentét vagy a libanoni bel­háborús­kodás mint a politikai konfesszionalizmus két, oly pregnáns megnyilvánulása az újkori világtörténelemben?

Egyebek közt ilyesmiért is nemcsak érdemes, kell olvasnunk olyan könyveket, mint amilyen J. Nagy Lászlóé. (Eötvös József Könyvkiadó)

NEMES LÁSZLÓ

Adolf, a macska

Trude Levi: A Cat Called Adolf

Miféle torzult lelki, gazdasági vagy egyéb indíttatású, gyávaságból, ál­szemérem­ből, régi hazugságok szövevényéből összeállt, már-már áttörhetetlenül meg­kövesült oka lehet annak, hogy a hazai könyvkiadás, de a még annál is szét­ziláltabb, szeméttel elárasztott könyvterjesztés és a könyvet még egyáltalán vásárolni tudó olvasók többségének elrontott ízlése eleve lehetetlenné teszi az olyan művek megjelenését, mint amilyen a Londonban élő, szombathelyi születésű Trude Levi – leánykori nevén: Mosonyi Gertrúd – A Cat Called Adolf (Egy Adolf nevezetű macska) című, sok szempontból magyar vonatkozású könyve, amely angliai első kiadása után ez év tavaszán Németországban, német nyelven is napvilágot látott?

A szerző negyven év után szánta rá magát, hogy néhány barátja meg­látogatására elutazzék Németországba. (Hiszen kiben ne élnének előítéletek – pedig éppen az ő könyve bizonyítja, hogy a fasizmus, a butaság, a gonoszság sohasem csak Németországban volt honos!) Az egyik derűs, szépen kiglancolt német faluban megismerkedett egy hetven év körüli kedves, barátságos, segítőkész asszonnyal, akinek volt vagy tucatnyi macskája. Az egyikre mutatva megjegyezte: ez egy nagyon furcsa macska, mindig magasra emeli az egyik mancsát, ezért Adolfnak nevezzük. „Mintha valaki fejbe­vert volna – írja a szerző. – Ez volt az, amitől ^tartottam… a félelem, hogy esetleg olyasvalakivel kell kezet fognom, aki részes volt a szüleim, a barátaim meggyilkolásában…”

Szokatlanul, nálunk legalábbis szokatlanul – de távolról sem indokolatlanul – kemény írás Trude Levi könyve. Hogyan vészelhetted át ép elmével mindazt, amin keresztülmentél? – kérdezték tőle oly sokan. Maga a könyv adja meg erre is a választ: csakis ezzel a kőkemény erkölcsi tartással. „Az egyik, ezer magyar nőből összeállított csoport tagja voltam; egyike azoknak, akiket Auschwitzból Buchenwald valamelyik külső táborába vittek át, hogy egy lőszergyárban dolgozzunk. Falvakon kellett gyalog átvonulnunk, hogy a gyárba érjünk, ott pedig németekkel dolgoztunk együtt. A fejünket kopaszra borotválták, és közülünk sokan mezítláb gyalogoltak a hóban. Ötös sorokban meneteltünk, mások termetére méretezett öltözékben. A hátunkra óriási számot varrtak, hogy mindenki jól láthassa. Százával voltak a náci Németországban a mienkéhez hasonló csoportok, amelyek rabszolga-munkásokként gyárakban dolgoztak. Sok olyan német katona volt Lengyelországban, aki vagy a táborokban vagy az auschwitzi tábor közelében dolgozott, ezek, akárcsak a minket szállító vasutasok, tudták, hogy mi történik. Bár teljesen kiéhezettek, de láthatatlanok azért nem voltunk. Ezért aztán, ha valaki azt mondja nekem: nem tudtuk – én tudom, hogy mellébeszél. De ha azt mondják: tudtuk, de semmit se tettünk ez ügyben – ezt a történtek magyarázataként elfogadom.”

De ugyanilyen keményen ítélkezik Trude Levi még a sorstársai fölött is, ha azok a poklok poklában végül elveszítették emberi méltóságukat, és morálisan vagy akár csak fizikailag megadták magukat sorsuknak: a gyilkosaiknak.

A könyvet különösen érdekessé teszi, hogy viszonylag kis része foglalkozik a már sokszor (bár sohasem elégszer) megírt deportálások és haláltáborok iszonyatával. Lényegesen többet azzal, ami előtte és utána történt Trudéval. A háború előtti Szombathelyen és Budapesten ezzel a rendkívül művelt családban és környezetben, szociális, sőt a szocialista eszmék bűvkörében felnőtt, zene, irodalom, művészetek, pedagógia iránt oly fogékony fiatal lánnyal. Majd a szabadulása után Franciaországban, Dél-Afrikában, Izraelben és végül Angliában. Nincs az a kínnal, keservesen kiagyalt kalandregény vagy sok tucatnyi folytatásban bonyolított szappan­opera, amelyben annyi meghökkentő fordulat és izgalmas történet lehetne, mint ebben a minden „irodalmiaskodó” szó­szaporítástól és egyéb hatásvadászattól mentes szikár, tárgyilagos hangon megírt önéletrajzban.

Az egykori, ismert és megbecsült szombathelyi orvos lánya, aki húszéves, amikor Magyarországot megszállják a németek, majd családjával együtt deportálják, nemcsak a koncentrációs táborokban járja végig a fizikai és lelki szenvedések poklának legmélyebb bugyrait, de még utána is – hosszú évtizedekig a legképtelenebb megpróbáltatások várnak rá. Halálos betegen talál rá egy német parasztházban egy volt francia hadifogoly, aki a hazafelé tartó szabadult társaitól önként lemarad, hogy őt önfeláldozóan ápolja, támogassa, majd együtt indulnak gyalog, később egy traktor vontatta nyitott teherautón volt francia hadifoglyok közt Trude álmainak országa – a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hazája – Franciaország felé. Ott aztán megmentője, Charles – természetesen élete első nagy szerelme – eleinte csak furcsának, kissé ellenségesnek tűnő családtagjaira bízza, akik rövidesen prostitúcióra akarják kényszeríteni. Maga, a teljesen megváltozott Charles még a francia hatóságoktól kapott ruháit is ellopja, majd feljelenti – és lecsukatja – azzal a váddal, hogy valójában nem is deportált, hanem német SS-felügyelőnő volt. Amikor végre sikerült tisztáznia magát és kiszabadult a francia rendőrség fogságából, újabb megpróbáltatások várta rá: nyomor, éhezés, majd házasság egy nagyon tehetséges, de már akkor is rendkívül labilis idegzetű magyar hegedűművésszel – ez is inkább a gyökértelenség, a magány előli menekülés volt, mintsem igazi szerelem; na meg talán kapaszkodás az egész életén vezérfonalként végigvonuló szenvedélybe: a zene iránti rajongásába. Aztán megint nyomor, újabb szenvedések az elhatalmasodó idegbaja miatt mind el­visel­hetetlenebbé váló férje mellett’ de Trude mindig és mindenütt tanul, dolgozik, szenvedélyesen tanít, gyerekeket nevel – mindenekelőtt a már kis korában is minden téren zseniálisnak mutatkozó fiát, liánt, aki már gyerekkorában hihetetlenül sok nyelven beszélt, rövid idő alatt szerzett diplomát Oxfordban és korai, jelentős biológiai kutatásainak és publikációinak köszön­hetőleg egész fiatalon egyetemi tanár Zürichben – majd harmincéves korában öngyilkos lesz.

Mint már említettem, magáról a holocaustról a könyvben viszonylag nem sok szó esik. És mégis: az a háború előtti Magyarország, amely társadalmi berendezésével, a többé-kevésbé hivatalos antiszemitizmusával előkészítette a talajt a deportálásokhoz, és az az évtizedekig tartó, a kultúrába, zenébe, tudományokba, álmokba, szeretetbe kétségbeesetten kapaszkodó szorgalmas élete és tisztessége ellenére is szinte állandósult nyomora, éhsége, gyökér­telensége, de mindenekfölött a nemcsak a maga és első férje, de fia idegrendszeréből is kiűzhetetlen emlékek – mindez összefüggő egységet alkot, egyetlen kulcsszóval foglalható össze: Auschwitz. Vagy ha úgy tetszik: az a bizonyos Adolf.

Az A Cat Called Adolf 1995-ben jelent meg a holocaust túlélőinek tanúvallomásait már a huszonnegyedik órában, talán annak is utolsó perceiben rögzítő The Library of Holocaust Testimonies sorozat keretében.

Trude ma Londonban él második férjével, Franz Levivel, megbékélten, de nem tétlenül. Rendszeresen tart fiataloknak előadásokat Angliában és másutt, még Magyarországon is, arról, amit soha el nem szabad felejteni, amíg egy macska üdvözlésre emelt mancsáról az Adolf név juthat bárki eszébe, amíg új nácik, új fasiszták kezüket és fejüket bárhol felemelhetik ezen a világon. (Vallentine Mitchell and Co. Ltd., II – ford, Essex)

CSALA KÁROLY

Színházi nyelvtan: illetlen mód

Molnár Gál Péter: Honthy Hanna és kora

Nyelv és gondolkodás olyaténképp is egybefügg, hogy érdekes gondolatokhoz érdekes nyelv tartozik. Molnár Gál Péternek érdekes gondolatai s érdekes kifejezései szoktak lenni, kiváltképp a színházról. De színház a világ. így hát MGP nyelvezete és gondolatai nem csupán a színház világára érvényesek vagy érvénytelenek.

Példa rá újabb könyvéből:

„A színház mindig ellenzéki. Hasonlóan a viccekhez. A vécéföliratokhoz. És a rémhírekhez. Ha valaki éltetni akarja a kormányt: véleményét nem a klozet oldalára írja titokban. Fölösleges szószaporítás volna rémhíreket suttogni arról, hogy nem drágul a jövőben a hús.

A jó színház mindig ellenzéki, mert nem az uralkodót dicsőíti, hanem az ember uralkodó voltát.”

Honthy Hanna és kora – e könyveim már maga fölér egy tudományos szentség­töréssel. Tanulmányokat takar. Operettről, orfeumról, kabaréról. Ha a komoly színházi kritikát és dráma­történet­írást nézzük: ezek elnyomott műfajok. MGP azonban „igazságot szolgáltat e léhasággal vádolt, elnyomott műfajoknak”, ahogy könyvének fülszövege hirdeti. De azért képzeljünk magunk elé egy szigorú igazságosztó bírát, akinek nem mellékes célja, hogy ezzel a munkaköri tevékenységével egyúttal jól elszórakoztassa közönségét. Ez MGP, a kritikus és színháztörténész.

Nyelve telistele leleményekkel, pedig hogyha nem volna maga is nyelvi föltaláló, akkor is élveznivaló volna könyve nagyobb része a másoktól el- és fölidézett, archaikus vagy akár flaszterízűen mai nyelvi találatok okán. MGP még emlegetni sem hajlandó unalmasat, nemhogy idézni. Abban látszik hinni, de nagyon: a nyelvhasználat fejhasználatot jelent. Ismétlendő: érdekes nyelv egyenlő érdekes gondolattal. Nemcsak arra figyel, mit mond a színház, hanem arra még inkább: hogyan. Elvárja, hogy rá is így figyeljen az olvasó. De segíti nyelvezetével is az effajta odafigyelésben esetleg még kevésbé jártasakat. Rámutat, hogy az előadás mikéntje a művészet mikéntjével egyenlő. Színházi előadás okán mutat rá, de nemcsak oda értendő:

„Ki a fontosabb? A színész vagy a szerző? Az aktor vagy az auktor?

Végérvényesen sosem kielégítő a válasz, mert esténként váltakozik igazsága. Ki a fontosabb? Mindig az erősebb tehetség. Aki többet, gazdagabbat, mélyebbet tud közölni a színpadról. Ugyan, kit érdekel a szabatos iskolássággal előadott színdarab, ha helyette a társadalom vágyait beteljesítő, nagy művészi személyiség költői teljességét kapja?!

Az operettek esetében világosabban kitetszik, hogy a mindennapi valósággal kapcsolatban álló művész átírja játékával a mesét, korszerűsíti a cselekményt. A nagy színész – Honthy – visszahajol a színház paradicsomi állapotaihoz: egymaga a dráma és a bölcselet, a költészet és a társadalomkritika. Nem szolgája a műnek. A mű szolgáltat alkalmat a színészi alakítás létrehozására.

A nézők mélyebben értik a színházat tanúsítványos szakértőknél. Számukra beszédesebb, miként ül le a színész, mint az a kérdés: trónusra vagy hokedlira telepedik-e. A színészi magatartásba a társadalom belekódolja kimeríthetetlen gazdagságát, amit a nézők rendszerint hibátlanul olvasnak ki a taglejtésekből, a dikcióból. A színházban többnyire lényegesebb, hogy a színész mekkora hangerővel, dinamikával közli a mondatokat, mint az, hogy valójában mi a prózai szövege információs tartalma.”

„Többnyire”, írja oda számos megállapításához MGP. Nem kíván kizárólagosságokat sem megrögzíteni, sem világra segíteni. Nem idealizál. Sem műfajt, sem művet, sem művelőiket. Csak nem hagyja az igazságot közhelyek hátterébe szorítani.

Így fejezi be könyvét:

„Az operett fontolva lázadó műfaj.

Kajánsága a használatban megszelídül. Csípősségéből hízelkedés lesz. A bemutató idejének ifjú elégedetlenjei mire megtőkésednek: megtokásodnak. Csalánnál kedvel­tebb számukra a brokát. Legelaggottabb állapotában is tudni kell azonban az operettről, hogy obsitos forradalmár, penzionált lázadó.

Illetlenség operettről beszélni. Széptani neveletlenség. Az operett a csőcseléké. Azokhoz szól, akik szórakozni járnak barikád helyett.

A jókedvű színházi alja­műfajok politikát hordoznak. Valamint vallanak a színház nyelvéről.

Illetlen mód: ez egy színházi nyelvművelő könyv.”

Úgy ám!

(Magvető)

KÖNYVAJÁNLAT

Nyolcezer példányban jelent meg a Gondolat Könyvkiadó tudományos-ismeretterjesztő zsebkönyvtár sorozatában 1961-ben Bodrogi Tibor „Mesterségek születése” című munkája, s ugyanez a sorozat, a Gondolattár 13. kötete egy évvel később szintén az ő műve: „Társadalmak születése”. Az olvasói érdeklődés hihetetlenül nagy volt, a kis kötetek gyorsan eltűntek a könyvesboltokból, s azóta csak antikváriumok szerencsés vadászai bukkantak rájuk néha. Sikere méltán volt óriási, hiszen magyar nyelven az első modern, rendszerező jellegű, egyetemes néprajzzal foglalkozó mű került a szakemberek és az emberiség korai történelme, néprajza iránt érdeklődő olvasók elé. Bodrogi Tibor a modern magyar etnológia és a társadalom-néprajzi kutatás vezető egyénisége, etnológiánk első – és máig egyetlen – nagyvonalú rendszerezője volt. Kutatásai során a világ sok országát bejárta. Az európai földrész országain kívül járt Kínában, Indiában, az Egyesült Államokban és Kanadában, terepmunkát végzett Indonéziában, Ausztráliában, Szudánban, Vietnamban. Igazi gyűjtőterepe Új-Guinea és Óceánia, általában a Távol-Kelet érdekelte. A Néprajzi Múzeum munkatársaként – melynek több évig főigazgatója is volt – számos kiállítást rendezett itthon és külföldön, tudományos konferenciák sokaságán vett részt. A klasszikus néprajzi művek magyar fordításainak kiadása az ő nevéhez fűződik. „Messzi népek magyar kutatói” címmel ő állította össze a néprajzi leírások magyar kezdeményezőinek antológiáját is 1978-ban. A híres Népek meséi sorozat több kötete – az ausztráliai, óceániai, délkelet-ázsiai mítoszok – az ő gyűjtésé nyomán jelent meg. Óceánia népeinek költészeti antológiáját Rákos Sándorral együtt készítette el. („Táncol a hullámsapkás tenger”) 1976-ban. Sok tízezer oldalnyi publikációjából a Fekete Sas Kiadó Mesterségek, társadalmak születése köteteimmel adta közre most az említett két művet, melyben a különböző kultúrák, a különféle társadalomszerveződések kialakulásának történetét foglalta össze. Az igényesen kiállított könyvhöz az 1986-ban elhunyt Bodrogi Tibor egyik neves tanítványa, Voigt Vilmos írt a tudós életútját és életművét méltató utószót, felvillantva a mesterhez fűződő személyes emlékeit is. Összeállította a kötet számára Bodrogi Tibor műveinek válogatott jegyzékét, mintegy felmutatva az utókornak ezt a nagyszabású, befejezett-befejezetlen életművet. „Végül is elérte azt amit szeretett: megteremtette a magyar etnológiai muzeológiát, oktatást és kutatást. Ma is az, olyan és úgy tudományos etnológiánk, ahogy ő kijelölte. A most újra kiadott kötetekből is nemzedékek tanulnak majd.”

„A töröknek nem szabad egyebet tanulnia s tudnia, mint a Koránt. Ez az ő bibliája, corpus jurisa, encyclopoediája. Ebben foglaltatnak vallási és polgári törvényei. Ebben találtatik fel, szerinte, minden ember bölcsesség és földi tudomány. […] A török, az életnek minden jeleneteiben most is épen olyan, mint a minő volt Mahomet próféta korában.” Milyen is hát török? Durva, csaló, ravasz, szemtelen nép, különösen a tisztviselők és a katonatisztek, minden gondolatuk, vágyuk és érdekük a nők, a gyomor és a pénz körül forog. Durvák, türelmetlenek, puszta kézzel esznek. „Különben a magyar és török faj jellemében, a kettőnek nyelvalkotása s hangzatában, sok benső hasonlat van. Elég az hozzá, hogy ők bennünket testvérüknek neveznek, s nekünk példátlan szabadságokat engednek” – írja 1849. szeptember 17-én a török állodalom Bulgária tartományában, Vidin városában, hazájából való menekülése során a kor híres színésze, Egressy Gábor. Élete akár egy tizenkilencedik századi romantikus hősé: egy öreg protestáns pap hatására költözött Thália templomába, ahol színlaposztó, súgó, világosító, díszítőfestő, balett-táncos, kardalnok, magánénekes és színész volt, ötvenhét magyar város színpadán fordult meg, s előnytelen testi adottságait szorgalommal, tehetségével és műveltségével sikeresen ellensúlyozta. Petőfi révén tagja lett a „Fiatal Magyarország”-nak, részt vett a március 15-i forradalmi eseményekben, októberben népfelkelési és kormánybiztossá nevezték ki Szegedre. Kitűnő katonának bizonyult, több sikeres hadjáratban vett részt, Kassa ostromában megsebesült. Petőfi felszólítására vele együtt ment Erdélybe, Bem táborába, s ekkor látta utoljára barátját. Világos hírére Törökországba menekült, távollétében halálra ítélték. Ennek ellenére 1850-ben hazatért, ám itthon, mivel kegyelmet kapott, besúgás gyanújába keveredett. Színészi munkája mellett jelentős irodalmi munkásságot is folytatott. 1866. július 30-án színpadon, előadás közben érte a halál. Törökországi naplóját, mely valódi napi feljegyzéseket tartalmaz 1849. június 30-tól 1850. augusztus 23-ig, hasonmás kiadásban a Terebess Kft. adta közre. A napló nemcsak érdekes dokumentum a szabadságharc utáni emigráció életéről, a menekülés útvonalába eső Bulgária, Szerbia, Törökország akkori mindennapjai ról, emberekről, tájakról, városokról, hanem roppant érdekes olvasmány is egy művelt ember tollából. Konstantinápolyt ilyennek látta százötven évvel ezelőtt: „A világegyetem vásárpiacza lévén, hová mindenki azért jön, hogy minél rövidebb idő alatt meggazdagodjék: szellemi életnek, tudománynak, művészetnek semmi jelensége. Olvasni senki sem érkezik. A könyvárusok egymásután buknak; pedig mindössze nem tudok többet háromnál egész Konstantinápolyban; ezek is inkább szatócsok. Itt minden ember iparűző, kalmár vagy hivatalnok: tehát ki olvasson?… Röviden, a mi van és éle helyen: az mind anyagi és állati. Azonban a személyes szabadság e városban, határtalannak mondható. Mindenki teszi, mi neki tetszik, a nélkül, hogy valaki tőle valaha kérdezné: honnan jött, hová megy, vagy mi járatban van?… Éjjeli világítás itt sincs.”

A Terebess Collection új kötete a Zrínyi Kiadóval közösen kiadott A régi Kína fegyverei című kultúrtörténeti mű. A tehetséges, fiatal sinológus, Tokaji Zsolt könyve a kínai kultúra magyarul ezidáig alig tárgyalt részével, a fegyverek és harci eszközök történetével foglalkozik. A kezdeti bronzfegyverektől az ópium háborúk idején megjelenő lőfegyverekig követi nyomon a közel háromezer éves kínai haditechnikai fejlődést. Olyan eszközöket ismerhetünk meg, amelyek méltatlanul maradtak a nagy kínai találmányok, a selyem, a papír, a porcelán árnyékában. A másfélszáz ábrával illusztrált kötet hasznos és igényes lexikona, érdekes olvasmánya lehet a harcművészet rajongóinak, a fegyvergyűjtőknek, de sinológus szakemberek is haszonnal forgathatják a régi szövegekben előforduló fegyvernevek azonosításához. A kötetet írásjegymutató egészíti ki.

Reprezentatív formájú kiadásban jelent meg – a Cserépfalvi Kiadó gondo­zá­sá­ban – a Tao te king, Az út és erény könyve, Lao-ce, az i. e. 6. században élt kínai filozófus, a taoizmus alapítójának tulajdonított mű. A verseket 1989-ben Karnison Gábor kínai eredetiből újjáalkotta, a mostani kiadásban ezeket a fordításokat teljesen át­dolgozta, és százötven oldalnyi kommentárral együtt tette közzé. A könyv érdekes­sége, hogy két nyelven jelent meg, a jobboldali szöveg a kínai írásjegyekkel az Akadémiai Könyvtárban őrzött, 1875-ös kínai kiadás hasonmása.

A nyelvészek, de a japán kultúra és művészet kedvelői is haszonnal forgathatták Wolfgang Hadamitzky és Kazár Lajos Kanji és kana – A japán írásrendszer kézikönyve és szótára című művét, amelyet elsősorban tankönyvnek szántak, s amely elrendezésénél fogva a japán nyelv egyszerűsített kéziszótáraként is alkalmazható. Önálló japán írásrendszer egyébként sohasem volt, a 9. században bonyolult kínai írásjegyekből alkották meg a kana szótagírás viszonylag egyszerű alakjait. Ezek kiejtés szerinti jelek, amelyek mellett a kanji képírásos, a kínaiból átvett írásjegyeit fogalomszavak és japán nevek írására használják. A könyv a Scholastica Kiadó újdonsága.

(emmi)