Eladdig nyűglődtem,
mígnem művelődtem.
Mostan művelődök,
aztán csak döglődök.
Mert aztán ki hitte,
egyelőre vers lett,
megbeszélve nyersebb
faasztal szélénél,
marasztalt éjfélnél
tovább is, de másnap
is volt, úgy találtuk,
el hát búcsúzkodtunk,
ebben megalkudtunk,
hogy meg nem alkuszunk,
rá egyet aluszunk,
lapnak verset húzunk
bánat kávéházról,
annak vígasáról.
Mentem, elaludtam,
egy versre borultam.
Ahogy felébredtem:
ott a vers mellettem.
Kicsit félrecsúszott,
tőlem így búcsúzott.
Szép versem, hova mész.
Megyek a nyomdába.
Ég áldjon, borvitéz.
Nevet a markába.
Engem csak itthagyott,
magam búslakodjam,
kiselégiámat
helyébe alkudjam,
Corsaro, Corsaro,
áhítva dúdoljam,
ott van-e, ahun van?
Most ki tudja, hol van.
*
Corsaro, Corsaro,
ugyan mikor táró,
ugyan mikor záró.
Esteien
rest legyek,
megyek,
nem
rest elem,
restellem, restellem.
Re = annyi, hogy = vissza,
és a „st” se szittya,
lettem új borittya,
töpörtő parittya
mellé, dejeux, dezső,
de jó, játék-de-jó.
Szép Ernő, Ernest Schön,
ott lesz-e Einestin,
itt, a Corsaróba',
vagy másutt azóta,
anno, sebaj, anya,
nyitva még aNana.
És a Teddy Bárba
se térünk hiába,
Lomkamra a neve,
neofity a leve,
jó 8-ad neofity,
nem vagy te kutyafitty,
kacsintasz nyolcados
pohárból rám: megigy…
mit legyek óvatos!
Josefstadt, Józefstád,
karám, de jó vados.
Lesz alvás alapos.
Lesz érte áldás rád.
*
Hej, Duna-csatorna
esőverte martja,
bejzlidbe sodorja
az ázót, behajtja
kedves társaságod,
sikált asztal mellé,
van-e most jobb enné':
a fene megenné.
Itt elverselgetünk,
bókolunk pár verset,
megszinesítgetjük
a kese keservet,
ha más bármi velünk,
majd elhessegetjük,
külön mást, de együtt:
az átka áldomást!
Lássuk megint egymást.
*
Mindenben:
minden kín.
Snackbárban
nincs senkim.
Senkiben
se semmim,
sk, mi keservin.
Aláírom: sk,
sokakban a
kedvem,
miért, hogy holnapra
nekikeserednem
igen Ígérkezik?
Csak keddtől hétfőig,
vagy hétfőtől keddig.
Ha senkiben
semmim,
elvesztenem
sem mim
nem lehet,
lehetne,
eltehet
más keddre,
csak még lesz-e kedve-
m, ez itt a kérdés,
lenne-
m-e vagy
fennem,
nem is te vagy, lelkem,
minden kín
mindenben,
vagy: senkim –
feledjen,
akárkim,
feledjen.
így nekieredjen,
én meg berekesszem.
*
Nagy kövek
gördülnek
valaki szivéről,
nálam meg nagy szivek,
kövemrül,
enyémrül.
Madár, ha szivemrül
tűnik, meg nem kerül,
akárhova röppen,
mindegy, mi van közben.
Nagy szivek
gördülnek,
megmarad
egy kis kő,
parti italosba
bever zápor eső.
Könnyem nem
fakad már,
könnyeden
megfirkál
kezem ily
sorközök
mellé gördült
szivök
emlékére partot,
ahol szakad, tart ott
ennek az írója,
csak rá ezt ki rója?
Bíró ő, vagy birka,
hogy ily irkafirka
árán ki is bírja,
a távot megússza,
holott tudva tudja,
végül meg nem ússza?
Valami nem semmi
nem hagyja pihenni,
kb.-t köbre emel,
pár órát elemel
apró kavicsosat,
néz bele borába
egy-két vicsorosat.
Lóra, madarakra,
szárnyakra, patákra
többé ő nem fogad,
ennyi csak az ára,
csikordít rá fogat,
előáll a fogat
a szoba ablakán,
fél-hajnal hajlatán
főlkél, föl-le járkál,
az ablakpárkánynál
megáll, kinéz kicsit,
még nem hajnalodik,
majd meghajnalodik,
ez el-lesz alkonyig,
ott ráalkonyodik,
semmi már estelig,
ami ürül, telik,
ha betelik, örül,
ezt sétálja körül.
*
Stádom, Josefstadtom,
arany kávéházad!
Az isten fakasszon
beléd lanternákat.
Sárga fényük pille,
rá fekete pilla.
Aztán illa-berek,
világtojás, kerek,
kerek egy esztendő,
rongya egy zsebkendő.
Amin egy madár ült,
egy hajnalra elült.
A kocsi előállt,
kezemre nem sétált.
Már egy veréblépés,
az se, annyi sincs már,
csillag, nézem, nincs, vár
két sötét sportszatyrom,
az isten fakasszon
erőt hozzá, könyvhöz,
amitől oly súlyos.
Könnyem nem folyatom,
csak könyvem olvasom.
Egyre művelődöm,
hogy szívem kibírjam,
agyam szét ne bőgjem,
bőregér előttem,
bőregér utánam,
megyek Strudli lépcsőn,
magam, visz a lábam.
Más volt, más lesz, más van.
Mit bánjam,
ne bánjam.
*
Mindenbe
bezárnak,
kívüle
elárad.
Mit zárnak,
mit tudom,
mi árad,
nem dolgom.
Dolgom el-
végzetten
is messze
végeztem.
Falnak
támaszkodom,
balga,
tápászkodom.
Nem maradok
fekve,
akarok m-
ég erre.
Ég erre, ég arra,
esős kocsma partja,
Tabák Andrisékkal
behajtódtunk arra.
Tessék, semmi bajra,
poema, poema
holnap is megtartsa,
ha volt, ki ne hajtsa.
1997. április
1.
Némely ismerősöm szerint ízléstelenség, hogy hajlott korom ellenére sem tudom legyőzni magamban a hírvágyat; méltánytalanul nagy nyugdíjat kapok s azonkívül is megvan mindenem, de még több kellene – minden kellene, amit az élettől még kicsikarhatok.
Valószínűleg így van, legalábbis ezt látszik igazolni, hogy mohó reményekkel csaptam le egy újsághirdetésre az Álláskeresőknek című rovatban, amely hirdetés így szólt: „Jó megjelenésű, erős fizikumú, angolul tudó, nőtlen férfiak jelentkezését várjuk. Magas fizetés garantált.”
Minthogy a nőtlenséget leszámítva – hitem szerint – valamennyi feltételnek megfelelek, leutaztam Pestről a vidéki városba, a megadott címre, lévén, hogy a hirdetésben telefonszám nem szerepelt. Igaz, levélben is jelentkezhettem volna, de biztosabbnak láttam, ha tüstént és személyesen rohanok, nehogy más megelőzzön. Feleségemnek azt hazudtam, a nagynénémhez megyek. Amúgy nagyon bíztam benne, hogy családi állapotom nem lesz akadály a végső összegezésnél a zsírosnak ígérkező állás megszerzésében.
2.
Már az utcafrontról sejthetően óriási méretű, vedlett állagú, földszintes ház kapujához érkeztem, ahol némi szemlélődés után felfedeztem az ódivatú húzócsengő kallantyúját – és megrántottam.
Inkább kolomp, mint csengő szólalt meg valahol az udvarban, azután lépteket hallottam belülről, majd többfajta zár kattanását, csörömpölését és közben egy női hangot: – Ki az?
– Az újsághirdetésre jöttem.
Öregasszony jelent meg a feltáruló kapuszárnyban s fejével intett, hogy lépjek be, majd megint azokkal a zárakkal foglalatoskodott, amelyek zaját kívülről hallottam. Keresztvasak, lakatok, de a korhadt kapudeszkát ezek ellenére vézna ember is benyomhatta volna, ha éppen akarja.
Teniszpálya méretű helyiségbe vezetett, leült egy kopott bőrfotelbe s nekem is felkínált egy hasonlót. A közelünkben levő kerek asztalkán két csésze tea gőzölgött. Feszélyezett az öreg hölgy mogorvasága, ezért erőltetett kedélyességgel a csészék felé böktem: – Meg tetszett érezni, hogy most jövök?
Pici szája volt, amit beszéd közben alig mozgatott, ezért egész aszott, ráncos arca merevnek tűnt.
– A férjemmel készültünk teázni, de ha már itt van, csatlakozhat. Előbb azonban a tárgyra. Hány éves?
– Ötven múltam – feleltem. Ez igaz volt, mert csakugyan elmúltam ötven, annyira, hogy már a hatvanhetedikben járok, de sokak szerint bátran eladhattam akár ötvennek is magam.
– Beszél angolul?
– Már a hirdetés olvastán gondolkodóba ejtett, hogy ez miért lenne szükséges? Miképpen függ ez össze az izomerővel, a jó megjelenéssel, meg a nőtlenséggel? Össze nem illően társított kívánságok.
– Magunk is tudjuk, s ezért a kiemelkedően magas fizetési ajánlat. Bizonyára kevés emberben található mindaz együtt, amit elvárunk.
– Voltaképpen… milyen munkát óhajtanak… elvárni?
Vastag anyagú flanellblúz volt rajta, de annyira szorosan tapadt a testéhez, hogy kitetszett szánnivalóan törékeny volta. Felemelte vékony karját, és a tőle telhető legnagyobb kört rajzolta a levegőbe.
– Ebben a házban felbecsülhetetlen értékek vannak, s ez csábítja a gonosztevőket – mondta, miközben visszaeresztette karját a teásasztal szélére. – Mi öregek vagyunk. Olyan emberre van szükségünk, aki bennünket is, a vagyonunkat is képes megvédeni.
– És miért kell szépnek is lennie?
– Egy testőrnek és vagyonőrnek örökösen jelen kell lennie. A jó megjelenés elviselhetőbbé teszi egy idegen állandó jelenlétét. Ezzel függ össze az a kívánságunk is, hogy nőtlen legyen. Ha családos, bizonyára ide akarná hozni övéit és ezzel zavarna bennünket.
– Mi szükség van az angol tudásra?
– Angliából települtünk haza, s a férjem nem tud magyarul.
– Miért nem hoztak testőrt Angliából?
– Mert az meg nem tudna magyarul. Nem lenne helyismerete, s anélkül nem végezhetné el a ház körüli meg a házon kívüli tennivalókat. Arra gondolok, hogy a magyar szokásokkal nem lenne ismeretségben.
– Értem – bólintottam. Nagyon vágytam a teára, mert megszomjaztam a vonaton. Egyébként is kiszárította a számat valami sajátos izgalom, amely nőttön-nőtt idegeimben, amióta beléptem ebbe a házba. Úgy ültem vonatra Pesten, mintha a sarki boltba készülnék elugrani. Itt, a helyszínen azonban derengeni kezdett, hogy valami marhaságba keveredtem. Sokak által komolynak tartott ember vagyok, négy évtizedes közszolgálatban őszült meg a fejem, hát miképpen adhattam arra magamat, hogy egy zagyva újsághirdetés nyomán útnak induljak és gorillaként álljak alkalmazásba – soha nem látott embereknél? Ráadásul, nem is pontosan ismeretes, hogy mit várnak tőlem, vagy bárki más jelentkezőtől! Annak fejében, hogy busás fizetséget ígérnek! Honnan lesz itt busás fizetség, mikor ez a helyiség sokkal ridegebb és kopottabb, mint az én otthonom? Valamik lógnak a távoli homályban a falakról, meg sorakoznak valamik a falak tövében, de szemüveg nélkül semmivel se tudom azonosítani ezeket az… izéket. Otthon én ingujjra vetkőzve, szőnyegen hasalva játszom az unokáimmal télvíz idején is, itt meg a hideg ráz, noha odakünn nyár van. Nagyon kellett volna az a tea, hogy egy kicsit átmelegítsen.
– Tehát: beszél angolul?
– Thíí thájm – vigyorogtam egy kurtát, majd gyorsan elkomolyodtam, felugrottam, az öregasszonyhoz léptem, aki ettől hátrahőkölt. Még jobban meglepődött, amikor behajlított karomat arca elé tartottam, az ő asztalon nyugvó kicsi, eres, csontos kezét pedig a muszklimhoz húztam, hogy tapintsa meg.
– Magyarország legerősebb és legjobb svádájú embere vagyok – mondtam neki angolul. A korábbiakban merev, azután mutatványomtól riadttá lett arca most felderült. Egy távoli ajtó felé kiáltott:
– Freddie! Freddie! itt az emberünk! Nem akarod megnézni? – Minthogy angolul feltett kérdésére nem érkezett válasz, hozzám fordult az öreg hölgy és magyarul magyarázta: – Tudja, Freddie, azaz magának Miszter Griffith, nem szeret a dolgozószobájából kimozdulni. Állandóan gyűjteményünket elemzi és regisztrálja. Engem szólítson Miszissz Griffithnek és ha kettesben vagyunk, beszéljen csak magyarul.
3.
Visszaültem a helyemre és gyorsan hörpintettem a nem túlságosan ízes teából.
– Tudja – mondta Miszissz Griffith már aggódtunk Freddievel, hogy nem találunk megfelelő embert. Már volt két jelentkező, de azt a gyanút ébresztették bennem, hogy ezek nem védik majd, hanem elrabolják értékeinket.
– Remélem, nem keltek hasonló benyomást.
– Ön megbízhatónak látszik.
– Nem zavarja, hogy bejelentkezés nélkül rontottam ide? Levélben illett volna értesítést adni magamról.
– Akkor is azt kértem volna, hogy végleges megállapodásunk előtt személyesen találkozzunk. Mindennél jobban hiszek a saját szememnek.
Felálltam és fejet hajtottam. – Gerda János vagyok. Pesten élek s önnek Miszissz Griffith módjában van, hogy hivatalos szervek révén informálódjon…
– Nem érdekelnek a hivatalos szervek – vágott közbe. – Az említett jelentkezők egyikét például a helyi rendőrség ajánlotta, de amint mondtam, én inkább a saját szememnek hiszek… Miért nézi az óráját?
– Ó, ez csak amolyan… reflex. Meg… arra gondoltam, hogy hányra kell az állomáson lennem, ha el akarom érni a pesti vonatot. Esetleges alkalmaztatásom esetén is vissza kell utaznom, hogy elhozzak néhány személyes holmit. Azonkívül… hát ez: érdekes…
– Á! Észrevette! – tapsikolt örömtől ragyogó arccal Miszissz Griffith, amikor tekintetemet követve ő is a fal egy távolabbi pontjára nézett. – Jöjjön! – állt fel fürgén. – Megmutatom közelebbről.
A padlótól a mennyezetig tornyosuló, üveggel körbeburkolt szekrényhez vezetett, aminek a csúcsán olyasmit láttam, ami régi faliórák számlapjára emlékeztetett. Megint karórámra pillantottam, azután a fura szekrénybe épített óraféleségre, és megjegyeztem: – Vagy az én órám romlott el, vagy ez a falióra mutatja pontatlanul az időt.
Miszissz Griffith gyerekesen felkacagott, és megint összecsapta két kis tenyerét. – A mi óránk egyáltalán nem mutatja az időt, Gerba úr.
– Bocsánat: Gerda.
– Igen. Gerda úr. Ennek az órának éppen az az értéke, hogy nem mutatja az időt. Soha nem is mutatta. Ez az első óra, amit a világon valaha készítettek. A kilencedik századból való, és egy belga mester csinálta. – Az ajtó felé kiáltott, amely mögött a férje dolgozott. – Ugye, Freddie, a kilencedik században készítette az a belga mester az óránkat? – Mielőtt válasz érkezett volna, hevesen megrázta a fejét. – Nem, nem! Rosszul tudom. A nyolc és feledikben készítette. Most már emlékszem. Az egyik leghíresebb óraszakértő mondta, aki a barátunk. A kilencedik századból egy másik tárgy van a birtokunkban. Mindig összekeverem a századokat. Szerencsére Freddie-nél pontos leírás van mindenről.
Feltettem a szemüvegem, hogy jobban megvizsgáljam az órát.
– Hiányzik az egyik mutatója – állapítottam meg.
– Soha nem is volt! – vissantotta lelkesülten Miszissz Griffith. – Említett szakértő barátunk mondta, hogy összesen öt ilyen óra van a világon. Eredetiségük éppen arról ismerhető fel, hogy mindegyiknek egy mutatója van. Az ilyen értékes régiségeket sokan próbálják hamisítani, ezért mi valamennyi esetben sokat költünk a hitelesség bizonyítására. Azt a szakértőt, aki ennek az órának az eredetiségéről biztosított bennünket, azt Macedóniában szereztük be… Freddie! Mi a neve annak a barátunknak, akit Macedóniából szereztünk be? Aki sokáig lakott is nálunk?!
Most, hogy szemüveg volt rajtam, észrevettem, hogy Miszter Griffith dolgozószobájának az ajtaja nincsen teljesen becsukva. Azt kellett gondolnom, hogy vagy töksüket, vagy nagyon elmerült a munkájában, ugyanis ezúttal sem felelt nejének, akit egyébként ez láthatóan nem zavart.
– Szép ennek az órának a szekrénye is – hajoltam az üvegfalú építményhez. – Gyaníthatóan ritka nemes fából készült. Finoman gyalultnak látszik, de miképpen szorultak belé ezek a kavicsok itt?
– Azok csiszolatlan gyémántok – legyintett Miszissz Griffith, mint akinek terhes, ha jelentéktelenségekről kell beszélnie.
– És… ezek is eredetiek?
– Természetesen – bólintott Miszissz Griffith. – Fíárom kiló van belenyomkodva az óra keretéül szolgáló ébenfába. Mindez azonban csak azt a célt szolgálja, hogy jobban kiemelje magának az órának az értékét.
– Valaki már hozzá akart férkőzni ehhez az értékes órához, vagy baleset érte valamelyik szállításnál.
– Mire gondol?
– Ott… a túloldalon, az az üveglap… megrepedt.
Miszissz Griffith fonnyadt arcán ismét öröm áradt szét, és felnevetett. Egyben vállamra tette a kezét, de menten el is kapta. Ilyen közvetlenséget nyilván csak hozzá nagyon közelállók esetében engedett meg magának. Hangjában azonban megmaradt az irányomban támadt rokonszenv. Begörbített ujjal intett, hogy kövessem a szekrény túloldalára, a törött üveghez, amit óvatosan megsimogatott.
– El van repedve, igen. És még mit vesz észre rajta?
Annyira közelhajoltam, hogy szinte szagoltam az üveget, de tanácstalan maradtam.
– Ez a törött – dünnyögtem bizonytalanul – mintha silányabb minőségű lenne a többinél. Homályosabb, vagyis hát… piszkosabb is. Miért nem rakattak be ide is olyan jó minőségű anyagot, mint a többiek?
Magasba emelte, majd széttárta karjait s akár egy pogány táltos kiáltotta:
– Miszter Gerda, maga tévedésben van! Ez a törött, ez az eredeti! – Visszakozott színészi pozíciójából, de hangjában még továbbra is ünnepélyesség csengett. – Hát nem veszi észre kedves Miszter Gerda, hogy a többi egyszerű golyóálló üveg? Húszévesek. Ez viszont – érintette ismét a homályos és törött üveglaphoz ujjait –, ez a tizenharmadik századból való. Ugye, Freddie? Az az üveglap, amit Velencében egy szakértővel megpróbáltunk összetöretni, de sikertelenül, mert csak megrepedt az üveg, az a tizenharmadik századból való?
Se kép se hang nem érkezett a félig nyitott ajtó felől. Ellenben egy másik ajtó valahol becsapódott. Jó kopóhoz illően felkaptam a fejem, s határozott léptekkel a zaj forrása felé indultam,
4.
Több helyiségen haladtam át, és mindenfelé penész- meg dohszag terjengett. Egy polcokkal felszerelt szoba sarkában döglött egér feküdt. A szoba valószínűleg éléskamra lehetett valaha – s talán ma is mert néhány befőttes üveget fedeztem fel a polcokon.
Az innen nyíló ajtó már a szabadba vezetett.
Mélyet lélegeztem, élveztem az egész testemet átható napmeleget s a természetes fényt, amely szinte vakított.
A ház mögötti kertet derékig érő gyom borította. Kiszáradt fák halott ágai meredeztek erre-arra. Ösvény vezetett a kert hátulja felé, de valószínűleg ritkán gyalogoltak rajta, mert összeértek fölötte a vastag szárú csalánok, bürkök, bodzák és pár lépés után már teleragadt a ruhám bogánccsal.
Meghallottam magam mögött az öregasszony lihegését, hátrafordultam. Félig szaladva követett, harcolt a nekicsapódó növényekkel. Megálltam és bevártam.
– Jöjjön vissza, Miszter Gerda – kérlelt nehezeket lélegezve. – Még sok régiségünk van, amit meg akarok mutatni. Magának tudnia kell róluk. Kötelessége… Még nem fejeztem be a velencei üveg történetét sem, pedig érdekes. A chicagói olasz negyedben fedeztük fel. Szerencsére éppen velünk volt szakértő barátunk, és ő mondta, hogy valószínűleg a tizenharmadik századból való, de a bizonyosság érdekében próbának kell alávetni. Úgynevezett töréspróbának. Gyártásuk idején is ilyen próbáknak vetették alá, mielőtt megvásárolták. Ez abból állt, hogy feívitték az üveget a negyedik emeletre, mivel akkor ezek voltak a legmagasabb házak Velencében, és az utcára dobták. Ha nem tört darabokra, csupán megrepedt, akkor megvásárolták. Nem utaztunk Velencébe, hanem ott, Chicagóban szakértőnk, egy létra tetejéről ugrott rá, mert számításai szerint ez azonos hatású volt azzal, mintha ledobták volna a negyedik emeletről. Végignéztük Freddie-vel és roppant boldogok voltunk, amikor láttuk, hogy a kísérlet során mindössze megrepedt, vagyis eredeti üvegre bukkantunk, amit aztán potom százezer dollárért meg is vásároltunk.
– Azért jöttem ki – mormogtam egy bogáncsot ráncigálva a kabátomról –, mert ajtócsapódást hallottam. Aggasztott, hogy idegen jár a házban. Ez a gyanúm nem szűnt meg. Lehet, hogy a látogató ezen az ösvényen menekült.
Folytattam utam a kert hátulja felé, s Miszissz Griffith követett.
– Nem hiszem, hogy valaki nappal merészelne… És itt nem is lelhet búvóhelyre… azt hiszem, legalábbis. Kérem, ne siessen annyira.
Lassítottam és félig hátrafordultam. – Ha önök százezreket költhetnek gyűjtőszenvedélyükre…
– Milliókat – szakított félbe.
– Ha milliókat, akkor miért költöztek a világ megannyi gyönyörű pontjáról éppen ennek a szakadt városnak éppen ebbe a barátságtalan házába?
– Ó, ez a ház valaha nagyon is barátságos volt… Álljunk meg egy pillanatra… Ez a miénk volt, illetve most újra az, mert visszaadta nekünk a demokratikus állam. Ezekhez a dolgokhoz nem értek, az öcsém intézte, hogy a kárpótlás, vagy minek hívják során visszakapjuk. Ő kérte, hogy költözzünk haza Angliából, s a későbbiekben majd csatlakozik hozzánk. Lát itt valami üzleti lehetőséget, de az engem nem érdekel. Csak annak a kielégítése végett jöttem ide Freddie-vel, amit úgy neveznek, hogy honvágy, s ami fájdalmasan szúrt a szívembe olykor… Most is szúr, de ez nyilván másvalami… Freddie nem ellenkezett. Mindig hagyta, hogy hódoljak vágyaimnak.
– Bocsásson meg a személyes kérdésért, Miszissz Griffith. Mi volt az ön öccsének a keresztneve?
Úgy éreztem, hogy a különös izgalom, ami a házba lépésemkor elfogott, most már fokozhatatlan. Szorosan az öreg hölgy elé álltam, hogy tisztán halljam a válaszát.
– Szilárd – mondta előbb közönyösen, de azután csodálkozva megemelte a hangját. – Miért érdekli? És ne beszéljen múlt időben, mert Szilárd ma is él. Vegyi gyára van Dél-Amerikában. Vegyész lett, mint apánk volt.
Hátat fordítottam az öreglánynak, és folytattam az utamat. Olyan zaklatott lettem, hogy fájdalmasan lüktetett a halántékom. Közben észrevettem, hogy változik a talaj: az eddig puha, humuszos föld most salakkal keverten csikorgott a cipőtalpam alatt. Hol rejtőzködő, hol előbukkanó ösztöntől vezérelve balra pillantottam s az általunk taposott ösvénytől két méterre felfedeztem egy megfeketedett faoszlop tetejét, ami pár centire emelkedett a gyomok fölé. Gyorsan odaléptem, körbetapostam az oszlop tövében a gyomot, s hamarosan felfedeztem a repedezett oszlopon csüngő, rozsdás, vaskarikákat.
– Mit csinál ott? – kérdezte rosszallóan Miszissz Griffith.
– Valamikor teniszpálya volt itt. Ez az egyik hálótartó oszlop. Ha ez a ház az önöké volt, emlékeznie kell, hogy itt a pálya…
– Igen… – Ellenzőként szeme fölé emelte a tenyerét és körbe nézett. – Mintha lett volna. – Óvakodott utánam lépkedni, mindamellett látható kíváncsiság támadt benne. – Tudja, ezt a házat a második világháború idején vettük. Ritkán jártam haza, mert külföldön tanultam.
Görcsös ujjakkal megmarkoltam az oszlop tetejét, és nekitámaszkodtam. Úgy éreztem, kiment belőlem az erő.
– Miszissz Griffith – szóltam berekedve. – Tartozom egy vallomással. Valamit elhallgattam.
Tágult szemeiből riadalmat olvastam ki. – Ne okozzon csalódást, Miszter Gerda…
– Nem akarok. Nem szándékosan hallgattam egy titokról eddig. Azért nem beszéltem róla, mert nem voltam biztos a sejtésemben.
Roggyantan, véznán, kérdőjellé görbülten állt bokáig érő szürke szoknyájában. Sárga pulóvere szinte világított az egészségtől felrobbanó, mélyzöld gyomok özöne között. Simán hátrafésülten viselte szürke haját, s a köntyába tűzött csaton megcsillant a napfény.
– Milyen vallomást akar tenni, Miszter Gerda?
– A háború éveiben ennek a városnak a gimnáziumába jártam, és barátságban voltam az ön öccsével, Szilárddal. Esküszöm, hogy mindez csak az utóbbi percekben lett számomra bizonyossággá!
Horpadt melléhez emelte mindkét kezét, elmosolyodott és megkönnyebbülten pihegett. – Majdnem megijesztett, Miszter Gerda. Valami rosszra számítottam. De hát az, hogy maga is itt lakott valaha, ebben a városban, az nem lehet ok arra, hogy… változtassunk tervezett együttműködésünkön, ha nevezhetem így… Az pedig, hogy ráadásul ön Szilárd barátja volt, tovább növeli a bizalmamat… Még ma megírom Szilárdnak, hogy egykori barátjával találkoztam, s hiszem, hogy ennek örülni fog.
– Nem itt laktak a szüleim, hanem a közeli faluban. Úgynevezett bejáró voltam, naponta utaztam a vicinálison. Szegények voltak a szüleim, és drága lett volna itt egy állandó albérlet. Egy tehén volt egész vagyonunk, s édesapám alkalmi mezőgazdasági munkákra járt.
Hosszasan tűnődött Miszissz Griffith, majd bátortalanul megszólalt: – Egyszer én is látta egy tehenet. Egészen közelről. Mind a hat oldalát megnéztem.
– A… micsodáját?
Széttárta kissé karjait, majd komoly arccal számolni kezdett az ujjain. – Van eleje és hátulja, az kettő, van alja, meg teteje, az négy, és van jobb meg bal oldala, az hat. És alul csüng a tej… Nem így van, Miszter Gerda?
– Így van…
Egyetértésem föllelkesítette. – Rém praktikus állat. Egyszer eszik, és kétszer lakik jól. Ezt a meghatározást Freddie adta a tehénről. Ugye, jó a meghatározás?
– Arra tetszik gondolni, hogy kérődző fajta?
– Effélére. Tudja, sokat utaztunk a világban Freddie-vel, és rengeteg szegénységet láttunk. Foglalkozni kellene a tudománynak a megoldással, hogy miképpen alakíthatnánk a tehénéhez hasonlóvá az emberek táplálkozását. Egyszer ennénk és kétszer laknánk jól. – Úgy tetszett, mintha mosolyogna, de aztán sírássá torzult az arca s óvatosan könnyeket morzsolt ki száraz ujjaival a szeme sarkából. – Ostobaságokat beszélek, Miszter Gerda. Kérem, bocsásson meg… – Hangja hirtelen parancsolóvá erősödött, de amit művelt, inkább esdeklésnek hatott. – Menjünk vissza, Miszter Gerda! Nem jó nekem ez az erős napfény.
5.
A ház felé menet elől haladtam, hogy eltávolítsam az útból az ösvényre boruló, szúrós gyomokat. Közben beszéltem. Előbb inkább magamnak, majd egyre jobban belelendültem.
– Jó barátságban voltunk Szilárddal, de afféle gyerekbarátság volt az. Kolonctalan lelkülettel éltünk s nem vettünk tudomást a közöttünk levő társadalmi különbségekről. Az önök édesapja hátaslovat vásárolt Szilárdnak, ha magácska is emlékszik még rá. Lovaglóruhát is kapott. Egy felnőtt ember, az edző úr kíséretében a Kislegelőre jártunk, ahol Szilárd az ugratást gyakorolta. Tetszik tudni, hol van a kislegelő? Persze – legyintettem –, lehet, hogy már nincs is meg, mert esetleg beépítették. Hosszú ideje nem jártam arra én sem. Valamikor libákat legeltettek ott a helyiek. A bakokat cipeltem és állítgattam, ha Szilárd lova felborította valamelyiket. Volt úgy, hogy mindet. Később azonban keveset hibázott, jó kedve lett, és a közreműködésemért fagylaltot vásárolt nekem. Ide, a házhoz is jártam és jókat játszottunk. Leginkább a birkózást szerette Szilárd, mert erősebb volt nálam… Most már lehet… nem tudom… talán én lettem erősebb. Ámbár kívánom, hogy ő is jó egészségben legyen. Sok érdekes és drága játéka volt s akkoriban azokkal játszottam szívesebben…
– Halló, Miszter Gerda! Ne hagyjon itt!
Öt-hat lépésnyire lemaradt. Miközben én az emlékektől mindinkább felajzottan csapkodtam kétfelé a gyomokat, amikorra mögém ért volna, összezárultak előtte a növények. Nem volt ereje, hogy megküzdjön velük. Bizonyára alig hallott valamit abból, amit elmondtam. Visszamentem érte és megfogtam a kezét.
– Nem veszi tolakodásnak?
– Köszönöm – pihegte, és mindkét karjával a jobb karomba kapaszkodott, így haladtunk néhány lépést, amikor megálltam és bal tenyeremet ráborítottam hideg kis kezére. Ez a mozdulat meglephette, de nem volt ereje máshoz, mint hogy kérdőn rám emelje arcát.
Olyan halkan szóltam, hogy szükség is volt minden figyelmére, hiszen talán csak a számról olvashatta le a csaknem suttogott szavakat: – Abban az időben magával is találkoztam, kedves Miszissz Griffith. Gyakran szedtem labdát a teniszpályán. A magácska partnere rendszerint egy felnőtt férfi volt. Magácska ugyan csak tizenhét éves volt, de kész kisasszony. És gyönyörű! Soha nem találkoztam azóta sem olyan gyönyörű hölggyel! Elhiszi nekem?
Gyötrődés hullámzott át Miszissz Griffith arcán. Visszanézett vizenyős szemeivel a pálya felé, majd tagadóan ingatta fejét: – Nem emlékszem magára.
– Miképpen emlékezhetne? – rikoltottam és szinte levegőbe emeltem az öreg hölgyet, amikor továbbléptem. – Én mezítlábas, vékonydongájú, tizenöt éves gyerkőc voltam, és feltehetően más hasonló gyerekek is szedték maguknak a labdát. Hogyan maradhattam volna meg az emlékezetében?
– Ne haragudjék… Nem tehetek róla régen volt…
– Természetes, hogy nem emlékszik. Azok az idők csak nekem voltak fontosak, mert halálosan szerelmes voltam magácskába.
– Nagyon tűz a nap – mondta csendesen.
– Az életemet adtam volna oda érte, ha akkor így, kart karba öltve sétálhatunk!
Tőlünk jobbra sustorogni kezdett a gaz, és hirtelen egy kétrét görnyedt, fehér fejű, fekete képű, kis ember lépett elénk az ösvényre. Egyik markában fenőkő volt, szabad kezével pedig megemelte napszítta, foszlott kalapját. Törött volt a dereka; kintornásként felfelé kellett feszítenie fejét, hogy ránk nézhessen.
– Adjon Isten, méltóságos asszony – mondta olyan hangon, mint akinek gégerákja van, majd énrám is feltekintett: – Adjon Isten, méltóságos uram.
– Maga csapkodta az előbb az ajtót a házban? – kérdeztem szigorúra vont szemöldökkel.
Felemelte a kezében markolt fenőkövet.
– Enélkül nem fog a kasza – sipította. – Vizet kerestem odabent, hogy ezt megnedvesítsem, de nem találtam, ezért hazaszaladtam. Itt lakok a szomszédban.
„Ahogy te szaladni tudsz” – gondoltam, és folytattam a szigorú kikérdezést: – És miért itt keresett vizet?
– Itt a munkám. A minapában megállapodtunk a méltóságos asszonnyal, hogy lekaszálom a kertet, de csak most jutottam hozzá.
– És a kerítésen mászkál keresztül?
– Régóta elhordták innen a kerítést, méltóságos uram.
6.
Amikor a ház nyirkos levegőjébe érkeztünk, Miszissz Griffith megélénkült. Ezúttal ő fogta meg a kezem, és magával vont az óriási szoba egyik távoli részébe.
– Mit gondol, mi ez? – mutatott egy faépítményre, amely leginkább kettévágott, korhadó asztalhoz hasonlított. Az a pajkos derű terjedt szét arcán, amivel korábban az óra körül forgolódott.
Megmondtam, amit a látványról gondoltam s nyomatékkal hozzátettem: – Régen fűrészelhették el. Megviseltnek látszik.
– Ezt soha nem vágták ketté Miszter Gerda. – Miszissz Griffith szívből kacagott. – Ilyennek tervezték! Ez az első asztal, amit valaha készítettek, ha jól emlékszem, Krisztus születése előtt. Akkor még nem tudták, hogy négy láb kell egy asztalnak. Ezt a falhoz támasztották és úgy használták.
Továbbvezetett, s egy fosszilis ökörszarvat mutatott, amit egy kiszáradt mocsár fenekén találtak.
– Effélét még az én gyerekkoromban is láttam, pusztai embereknél – magyaráztam. – Ittak belőle!
– Csakhogy ez legalább háromezer éves! Freddie tudná pontosan. – Szeméhez emelte a szarvat és belekukucskált. – El van tömődve micsodával, ami a mocsárban tapadt meg benne, de természetesen soha nem tisztítjuk ki, mert azok a micsodák is régiek és növelik az értékét. Mezopotámiából való, és csakugyan ivóedény volt. Otthonunkban járt egyszer az egyiptomi nagykövet és ebben szolgáltuk fel neki a teát.
– Ivott belőle?
– Ezt a megtiszteltetést nem háríthatta el.
– Él még?
– A nálunk tett látogatása után pár héttel meghalt, de az érthető volt magas korára tekintettel. – Kis tűnődés után felcsillant a szeme. – Tudja mit? Ebben szervírozom a teát magának is!
Hátrább léptem, s elhárító mozdulatot tettem. – Szó sem lehet róla, méltóságos asszonyom! Szilárd barátja voltam, igaz, de ez még nem jogosít ekkora megtiszteltetésre! Az csak gyerekkori barátság volt és rövid ideig tartott. Önök a háború utolsó évében már elköltöztek innen.
A foszlott bőrfotelig hátráltam, és le is ültem. Révetegen álldogált egy pár percig Miszissz Griffith, azután helyére tette a szarvat vagy kürtöt, és rácsukta a vitrin ajtaját. Hozzám csoszogott, leült és hosszan hallgatott. Mintha didergett volna a csend. Üdvös zene volt számomra az a fémes csengés, ami kintről hallatszott, s ami azt jelezte, hogy a kettétört paraszt feni a kaszáját.
Miszissz Griffith a térdeire helyzete mindkét kezét, majd bokáig lesimította szürke szoknyáját. Arca és hangja is komoly volt, amikor megszólalt: – Én is tartozom egy vallomással Miszter… Miszter…
– Gerda – dőltem kissé előre.
– Gerda úr, igen. Ámbár az én vallomásom nem akkora titok, mint a magáé… mint azok a velem kapcsolatos emlékek… Beszélt róluk másoknak is?
– Soha. Csak az én titkom. És most már: kettőnké.
Elmosolyodott, a térdeire könyökölt és tenyerébe támasztotta állát.
– Szóval maga szerelmes volt belém… Hogy miket kell megtudnia az embernek öregségére! – Lehalkította hangját, és Miszter Griffith ajtaja felé pillantott. – Az á férfi, akivel maga teniszezni látszott, ő volt.
– De hát ő… angol! – bámultam az ajtóra. – És a háború alatt, itt Magyarországon…
– Angol, de tökéletesen tud németül. Akit maga itt láthatott csakis ő lehetett. Soha nem járt más udvarló a házunknál.
– A háború alatt, itt?…
– Ő is vegyész volt, mint apa, és közösen dolgoztak valamin a németek megrendelésére. Azért költöztünk ide a háborús években, hogy apa elbújhasson. Lelkesen dolgozott, mert imádta a németeket. Az összeomlás idején természetesen mi is Nyugatra mentünk, angol zónába kerültünk, ahol apát hamarosan letartóztatták, Freddie-t viszont kitüntették, mint az angol titkosszolgálat emberét. Képzelheti, milyen helyzetben voltam, hiszen Freddie-vel akkorra már eljegyeztük egymást. Apa emelkedettségét mutatja, hogy nem állt közénk. Anyával és Szilárddal Amerikába mentek, ahol nemsokára meghalt. Mi Angliában telepedtünk le, Freddie Öröklött kastélyába. Nagyon gazdagok voltak a szülei. A háború alatt vegyészetiéi foglalkozott Freddie, mert ez szolgálati kötelessége volt, ugyanakkor tanult szakmája, a háború után viszont az lett a foglalkozása, hogy gazdag ember. Ezért vált lehetségessé, hogy sokat utazzunk, és régiségeket vásároljunk. Ja, még van valami a gyűjteményünkben, amit feltétlenül meg kell magának mutatnom!
Vállára tettem a kezem, és gyöngéden visszanyomtam a székbe. – Máskor, Miszissz Griffith. Ha valóban együtt… dolgozunk, lesz még rá bőven időnk.
Tusakodni látszott, mintha nem tudná eldönteni, haragudjék-e a visszautasításért, vagy tudomásul vegye. De ez rövid ideig tartott, s váratlanul csaknem nőies mosoly tűnt fel a szája sarkában. – Szóval maga látta velem Freddie-t, és irigyelte.
– Gyűlöltem, hiszen azt birtokolta, amit én szerettem volna. Reménytelen volt, hogy versenyre kelhetek vele. Engem azonban tőle függetlenül is hatalmas távolságok választottak el magától is, Szilárdtól is. A Szilárddal való barátságom is múló jelenség volt, mint minden, ezen a világon.
– Szilárd örülni fog magának, ha majd hazajön.
– És én újra állíthatom neki a bakot, amikor a lovát ugratja.
– Már nem lovagol. Baleset érte, azonkívül megöregedett, akárcsak én… Ho-hó! Várjunk csak! Maga azt állította, hogy ötvenéves. Ámde ha Szilárddal járt egy osztályba, akkor vele egyidősnek kell lennie. Vagyis hatvanhétnek. Miért akart félrevezetni?
– Mert mindenáron el akartam nyerni az állást, amit meghirdettek. Most is az a helyzet, mint valaha. Szegény vagyok, és kényszerülök, hogy mellékkeresettel pótoljam a nyugdíjamat. Jelképes értelemben ma is állítgatom Szilárdnak a bakot, mégha már nem is lovagol, és szedem a labdát magácskának akkor is, ha már nem teniszezik. Azért vagyok itt, hogy ön és férje szolgálatára legyek. Úgy tűnik nekem, semmi sem változott évtizedek óta.
– Honnan tud maga angolul, Miszter Gerda?
– A háború után sok szegény számára vált lehetővé, hogy tanuljon.
– Akkor mégiscsak változott valami az elmúlt évtizedekben.
– Buta vagyok ahhoz, hogy mérleget készítsek.
Miszissz Grifíith gyorsan felállt, és ellépett a széktől, talán azért, nehogy ismét korlátozzam a mozgásban. Arca és magatartása olyan lett, mint érkezésem idején volt. Úgy viselkedett, mint a világ minden részén a munkaadó a munkavállalóval.
– A korát illetően félre akart vezetni, Miszter Gerda. Megbocsátok magának, mert bizonyossá lett, hogy ismerte a családunkat, és ez megőrzi a bizalmamat, amit kezdettől érzek maga iránt. Ha azért jött, hogy elnyerje az állást, vegye úgy, hogy elnyerte. Ideje, hogy bemutassam a férjemnek is. jöjjön!
A félig nyitott ajtóhoz mentünk. Miszissz Grifíith kopogott és beszólt:
– Freddie. Az az ember van itt, akit alkalmazásba veszünk. – Minthogy megint nem jött válasz, a vénség benyomta az ajtót, miközben azt motyogta: – Talán elaludt… Kövessen!
Miszter Grifíith szobája első pillantásra megítélhetően régi és értékes bútorokkal volt berendezve.
Egy óriási asztal mögött, magas támlájú széken ült Miszter Grifíith, mozdulatlanul. Arca pirospozsgás volt, szemei hidegen csillogva néztek a semmibe. Miszissz Grifíith hozzálépett és egyenesebb tartásúra igazította.
– Egyiptomból hozattam szakembert – mondta anélkül, hogy rám nézett volna. Az illető azt javasolta, hogy a gipszmását készítsük el. Utazásaink során a hőmérséklet-különbség esetleg árthat neki. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy az arca eredeti legyen. – Megérintette a gipszalak állát. – Ez az eredeti halotti maszkja. Az ő szellemét követtem, amikor ehhez az eredetiséghez ragaszkodtam.
Miután kihátráltam, hallottam, hogy Miszissz Grifíith még egyre beszél. Azután hallótávolságon kívülre kerültem, és a házon is kívülre kerültem.
Biccentettem a kalapot emelő kaszásnak, és haladtam a kaszája nyomán járhatóvá lett gyomföldön, teniszpályán, eltűnt kerítésen át, minél gyorsabban és minél messzebb, abban a reményben, hogy talán soha többé nem kell visszatérnem.
VISSZA
Vízi lencse s békanyál
szaga terjeng, itt a nyár.
Fénytől selymes szíkutak
fehérségén szél ugat,
csaholó szél; s vályogon,
meg a sarasvájaton
csillogdáló „gyöngyszemek”
tükröznek most csöpp eget…
Parasztasszony hajlong, telt
combja húsán: szösz delelt
s virágszirom; szinte látom
nyomuk árnyát, mintha álom
ihletné a szememet,
s mintha gyúlna Látó Lángom…
S nézem, nézem, hogy a kéz
sarat simít a nehéz,
cuppogó, nyers vályogon;
és valami fáj nagyon;
tán a pelyva-tollhegyek
által rikkantott jelek
semmisége? – nem tudom…
S át a lélek-zeg-zugon
visz mindent a képzelet;
s mint képet a képkeret:
álmot, valót egybefogja,
kinek holtig vagyok foglya,
hogy holtomban ő leszek,
s itt lengek e táj felett…
Ezt rezgi a kanális
szélén a szürke nád is,
lattyogja a békanyál,
ha fölötte gólya száll,
rögre koppanó szöcske
nyomán fűszál-neszecske
ezt hallatja, s ezt a hangya
csontokon percegő hangja,
mit nem hallhat senki más,
csak ki itten Kincset ás,
istenek teremtő Kincsét;
ó, hogy legyen, ami nincs még,
csak valahol Odaát,
hol nincs koldus-nincstelenség;
hol csillámló csillag-lencsék
pettyezik az Ég Tavát…
1985
Megbékélhetnél magaddal,
letelt már a büntetésed,
föloldozott, megvigasztal,
akitől azt sose kérted.
Kezed között megáll a szél,
arcod felhő-rongyba törlőd –
unokád is hozzád beszél,
nem kell lelked meggyötörnöd.
Látod, most is felkelt a nap,
a fák hegyén tovalépked –
megbékélhetnél magaddal,
letelt már a büntetésed.
Ott ül, mintha koszlott lepleit
kimoshatná a satnya napsugár –
talán segít a fény, talán segít, segít
a műanyag kávé s pohár,
kenyérhaj – éhe nincsen senkire,
de tán segít a teste, tán segít,
amíg van mit emésztenie
megőrzi nejlonzacskós kincseit –
nem érinti meg a tekintete
a sietőket, mintha itt se volna,
ül csak, sáros arcán élete
ráncolódik elolvashatóan:
élt, s ez elmúlt. Nincs már semmi dolga,
ittfelejtett arc, alkonyodóban.
Hiszen ha véled maradhatnék,
bárcsak egy órácskára is!
Nincs beszéd és nem szerelmeskedünk,
hallgatom szívveréseid,
Erdő-szerelméről suttog a nyárfa,
egy messzi madár hangosan rikoltoz,
ülök és szíveden hallgatódzom,
rumot iszom és halkan szédülök.
Lemondásom fája alól szedem a gyümölcsöt.
Minden tavaszom virága nyárvégre hullott kő.
Tompa koppanásaival figyelmet teremtő,
látni, tócsám tükre megint újabb gyűrűt öltött.
Ebben a kőlepte kertben nincsenek találkák.
A csikorgó léptek során sehová sem érve
egy és ugyanaz az ősz jár mindig újra érte,
itt az idők régóta a maguk sírját ássák.
Azt nem mondhatom, hogy egy egész világ voltál nekem
Mivel fogalmam sincs, milyen egy egész világ
Azt sem mondhatom, hogy számomra maga az élet voltál
Mivel nem merem kijelenteni: tudom, milyen is maga az élet
De azt állíthatom, hogy gyönyörű-igaz álmom voltál
Hiszen éppen az álmok azok, amelyekről sokat tudok
Sőt, voltaképpen csak az álmokról tudok igazán sokat
Lévén eredendő, megrögzött és hivatásos álmodó
Nem csoda hát, hogy végül önmagam áldozata lettem, azé az álmomé
Mely rólad szólt, s melyet valóságnak képzeltem; – üzemi baleset
Szomorú vagyok most, és összetört, de nincs bennem harag irántad
Romolhatatlan-szép, nemes álmom maradsz te most már örökre
Mint egy borostyánkőbe zárt, ismeretlen, ősi növény
Porosán, elfeledetten állt a prés, amelyet még dédapám nagyapja helyezett el a bolthajtásos iroda sarkába. Körülötte évszázados, barnára mázolt bútorok álltak: írópult, iratszekrény, az asztalnál karszék. A prés fölött állványon néhány testes fóliáns. Üzleti könyveknek nézhette őket az ember, de nem azok voltak, hanem selyempapírosra préselt levélmásolatok.
Az elsők 1806-ból keltezettek. Főleg üzleti levelek, elszámolások németül: „Gnädiger Herr Nedeczky in Tomay”, aztán héber folyóírással, de ékes német nyelven némi szöveg és arabs számok – beszámoló az üzletmenetről. Később, 1847-ben, már latinbetűs írással: „Für Waren. Okt. 14: 300 forint.” „Wein Einkauf Marton Istvány 31 1/2 Eimer á 6 f. – 189. —” és nevek és számok: „Udvary László… Szigeti Mihály… Kováts Antal… Szemere Ferencz…” „Eigene Weine 140 Eimer á 7/. – 980. –… Graf Somogyi 88 Eimer á 8 3/4 – 770. —”
De felfedeztem magánleveleket is. Például dédapámét, amelyet menyasszonyának írt 1859-ben: „Drága Lujzám! Oly boldog voltam leveleddel. Nagyon köszönöm azonnali írásodat, annál is inkább, mert némileg kárpótolt engem azért, hogy oly messzi vagy tőlem… Mostanában gyakran vagyok távol üzleti ügyek miatt… Ami azt illeti, nem kell panaszkodnom az üzletmenet miatt. A kedves papa a jövő hónapban Bécsbe utazik, hogy kiegészítse a készletet, bár minden van raktáron.”
De hogyan is működött ez a prés, amikor még nem ismerték a másolópapírost meg az írógépet? Igen egyszerűen. A téntával írt levelet behelyezték a lexikon nagyságú könyvbe a selyempapírosok közé, jól megforgatták a prés karját, s egy ideig bent hagyták a levelet. Aztán felengedték a prést, s a levél lenyomata ott maradt a selyempapíroson. Nagyapám e század harmincas éveiig is használta még ezt az elmés szerkezetet, amikor a másik asztalnál már írógép kopogott, és a levélmásolatok az irattartóba kerültek.
Ma a kétszázéves, földszintes, ódon épület új gazda birtokába került. Eltűntek az apró ablakok és a kongó kapualj: csupaüveg, csupaacél portál került a helyükbe. A földszintes, meghitt fészek emeletes palotává nőtt. Az irodákban ma meredt szemmel bámulják a tisztviselők a számítógép villódzó képernyőjét.
Hangszórót szereltek a falusi állomás kerek padlásablakába. A hangszóró szózatot harsogott: az államfő beszédét a fegyverszünetről. Hosszú idő óta most mosolyogtak először a sárgakarszalagosok. Elhaladtak a falusi állomáson veszteglő szerelvény marhavagonjai előtt. A vagonok ajtajában csukazöld egyenruhás katonák lógázták lábukat. „A krieg kámpec” – vigyorogtak a csontvázak. A halszemű, csukazöldbe bújtatottak bambán bámultak rájuk. A háborúnak kámpec, ismételte a lapátosok serege. De a halszeműek csak bambán bámultak a világba.
Aztán a körlet előtt sorakozó volt. Aztán órákig álltak a karszalagosok. Aztán megérkezett a hadapród úr. Aztán jókora pofont kent le a kezeügyében álló első csontváznak. Aztán a háborúnak mégsem lett vége. Hamis szózatot recsegett a hangszóró.
Csak kinyitom az ablakot,
s bejön a csoda.
Hát nem csoda,
hogy levegőt és fényt kapok?
Fájdalomnak édes tücske,
össze vagyunk hegedülve,
úgy össze vagyunk dalolva,
hogy egymástól nem válunk el.
Szigetünkön, édenünkben,
tücsöknyelven: tücsöklyukban,
gyönyörünkben, fájdalmunkban
égnek-földnek, hegynek-völgynek
húzzuk éjjel, húzzuk nappal
elemeken, mennydörgésen,
villámfényes panelfalon
átlátszó és áthallatszó
halhatatlan cirpeléssel.
Apú, adjuk már oda a paradicsomot
a szegényeknek, jó?
Apú, adjuk már el az egészet
a kapitalistáknak, jó?
Apú, rúgjuk fel legalább,
jó?
Jaj, apú,
nagyon jó rúgás volt, nagyon jó!
Mint versem legszebb sorát a cenzor,
kihúzott a halál a sorból
téged is, barátom,
költőm, apám, istenem.
Gyűlölködve (vagy szelíden?)
jövünk utánad sorba mind,
míg egy szálig
el nem fogyunk.
Ne félj, a cseresznyefán
akkor is lesz virág
– dönögve dolgoznak a méhek –,
lesz rajta gyümölcs, lesz madár:
természet és romlatlan ének
egyensúlya majd helyreáll.
1993
Orsós magnetofont – Tesla gyártmányút – kértem kölcsön sógoromtól, hogy a majdnem tizenhét éves szalagfelvételt újra meghallgathassam. Matzenauer Hugó, ősrepülő mesélt nekem rajta egy időtlennek tetsző délutánon, porszagú biedermeier bútorok között katonai élményeiről, bizonyos megszakításokkal. A közbevetések legalább oly érdekesek voltak, mint a szorosan vett – első világháború előtti – hajdani események.
Öreg barátom nagyon öreg volt már akkor. Ma jóval túl lenne a százon. Középtermetű, szikár, mozgékony alakját nemrég idézte föl nekem Zs. Péter, a modern repülésben igen jártas újságírókolléga. Láttam a szeméből, neki is megvolt az egy-két emlékezetes beszélgetése a fáradhatatlanul csevegő, és literekre menő vastag teákat hörbölő, fürge Bácsival.
– Fatia Negráról beszélt neked? – kérdeztem kíváncsian a kollégát. De csak nézett. Ingatta a fejét. – Nekem igen – mondtam büszkén. – Előkeresem valahonnét a felvételt és odaadom.
Amikor visszahozta a megviselt orsót, kissé kételkedve hümmögött. Pedig felismerte a lendületes, recsegő hangból s a monarchikus hanghordozásból, hogy nem én találtam ki, s nem valami tréfás színészbarátommal mondattam mikrofonba a továbbiakban következő, kissé kurtított szöveget.
*
A csendőrök jelentették a határvadászoknak: a határ egy bizonyos helyén felütötte fejét a vágómarha-csempészet. Nyolc napra ki kellett küldeni egy megerősített katona járőrt, hogy földerítse az esetet. Parancsnokukká engem jelöltek ki. Engem, aki itt emlékezem, Matzenauer Hugó főhadnagyot.
– Katonai szempontból megtisztelő feladat volt ez Önnek?
Az nem kérdés; megoldásához felelősségteljes előkészületeket kellett foganatosítanom.
– Melyek lehettek ezek az előkészületi intézkedések? – hallgatom a katonás modort átvevő, udvarias hangomat a meglazult felvételen.
A miheztartás végett: február eleje volt a végeken. Ott gyakoriak a húsztól harminchét fokos hidegek. Embereimmel ilyen körülmények között kellett majd a csak néhol csikorgó hóban ötven kilométert megtennünk a szerencsére lefagyott terepen. Hegynek föl, völgynek le vezetett az út a kékes derengésben, mindaddig, amíg csak el nem értük a határt.
– Kikkel együtt tették meg, kedves Hugó bácsi, ezt a viszontagságos utat, melynek végeredményéről is kérem szépen majd a tudósításodat – próbáltam rendet vinni a szemmel láthatóan gyors folyású elbeszélés menetében.
Olyan embereket választottam, fiacskám, a járőrbe, akik arról a vidékről származtak. Lehetőleg harmadik éves katonákat szemeltem ki. Te milyen sarzsival szereltél le a ti korszakotokban? Egyezzünk meg, hogy ettől kezdve tegeződünk, jó?
– Jó. Tizedesként – sütöttem le a szememet. A magnón persze nem hallatszik a szempillám súrlódása. – De lefokoztak egypárszor – tettem hozzá az igazságnak megfelelően. Váll-lapom reccsenése a lefokozáskor eléggé kellemetlen zaj volt égő fülemnek.
Spongyát rá; na szóval, a járőröm állott kettő altisztből, nyolc emberből, egy málháslóból s ennek vezetőjéből, a szakaszból, belőlem és tisztiszolgámból, derék legényemből Todorieből, később egy vállalkozásomban, amely a főzelékhűtés ügyét lendítette föl világszerte, excellens segítőtársam lett.
– Harci készenlétre voltatok eszerint fölfegyverkezve?
Annyi elég legyen, hogy csütörtökön vonultunk el. Pénteken értünk a határra. Onnan négy kilométerre találtuk az első sajtszárító kunyhót. Tartalmát birtokunkba vettük, s elhelyezkedtünk. Én pedig szikratávírón jelentettem, hogy marhanyomok nincsenek. A felszín olyan mint az öntött üveg. A hideg farkasordító volt. Egy ízben az őrség medvét jelentett, de közbeavatkoznunk nem kellett.
– A medve tehát már nem aludta közmondásos téli álmát, mert bármilyen hideget érzett, reménykedett a tavasz eljövetelében?
Nocsak figyelj, hogy tavasz tekintetében micsoda igazsága lesz annak a kistermetű kárpáti fenevadnak. Ismét ránk térve reggelre kelvén fölkeltünk. Megközelítettük a falut. Mintegy húsz házból tevődött egybe. Közepén elég nagy templomocska állott. A falusiaktól csakhamar megtudtuk: másnap mise lesz. Az ortodox pópa különben kéthetente tartott nékik istentiszteletet. Mi sem volt természetesebb az erkölcsök ápolása szempontjából, – ami a mostani seregnek sem ártana –, hogy elrendeltem az ünnepi miselátogatást vitézeimnek, tekintet nélkül felekezeti hovatartozásukra.
– Állíthatjuk-e azt, hogy ökumenikus feladatot adtál nekik, a jelenleg előretörőben levő irányzat szerint?
Parancsnak – mondtam már – ne keresd az eredetét. Inkább elénekelem, mi volt a menetdalunk, amikor libasorban, kifényesített bakanccsal bemasíroztunk a faluba. Magam fehér kesztyűt viseltem, és botoscsizmát.
– A farkasordító hideg ellenére.
Hm. Igen. Nos, végre az ének: „Wenn die Soldaten durch die Stadt marschieren, da öffnen die Mädchen die Fenster und die Türen.” Csak úgy dőlt legényeim szájából a dal, meg a pára a szikrázó levegőben. A templom előtt oszoljt vezényeltem. Körülnéztem a rögtönzött terefere térségen. Őrvezetőm se maradt rest. Szóba elegyedett egy öreg paraszttal. Hozzám kalauzolta a méltóságteljes, noha birkabőrkucsmás egyéniséget.
– Mit kérdeztél tőle először a helyzetek tisztázása végett?
Hát marhákról egy szót sem. Az nem tartozott a tárgyhoz az ünnepi órákban. Különben is, az öreg kezdeményezett. Csodálkozva az arcomba bámult. Arról érdeklődött a nyelvjárásukon, hogy vajon Romániából jöttem-e a daliás magyarokkal. Mert a főhadnagy úr oly szépen beszél románul, hogy a járási protopópa se különbül.
– Persze nem tudta amit én, hogy szüléiddel együtt éveket töltöttél Temesvár környékén a múlt század utolsó, milleniumi évtizedében.
Nem is tudta meg soha. Ebben a pillanatban ugyanis őrvezetőm fejével a templomhoz délről vezető nyílegyenes ösvényre intett. Diszkrét figyelmeztetése talán fölösleges is volt.
– Miért?
Mert az első pillanatban világos lett, hogy a borókafenyők kézenfekvő tájékozódási pontja felől valami semmihez nem hasonlítható, ráadásul díszes népviseletbe öltözött jelenség közelít irányunkba. Kendőjét kezében lóbálta. Magas sarkú csizmája tükörfényesen csillogott. Szinte nem is járt, hanem andalgó tánclépésekben jődögélt csoportunkhoz. Sűrű fekete haja, mint a jól gondozott lovaké, acélkék csillogással ragyogott az alacsonyan járó nap ellensugarai alatt. Aztán ránk vetette sötét szemét. S én addig sem és azóta sem. láttam rám szegeződni ilyen hihetetlen éjholdas tekintetet, amely egyébiránt a villámszerű szemmelverés után közömbösen siklott el a csákóm címere felett.
– Csákó?
Nos hát, sisakot csak nem viselhettem ebből az alkalomból! Csákóval mégiscsak előírásosabbá tettem öltözékemet. A lány pedig egyenesen odalépett az öreg paraszthoz. Megcsókolta, mintha az apja lenne. Hozzám is tökéletes természetességgel s öntudatos tartással fordult.
– És mit mondott?
Mit, mit, hát illendően köszöntött, a napszaknak megfelelő üdvözléssel.
–Ja.
Én magam azonnal fogadtam, bűne diminyászával viszonoztam az adjonistent. Közben a kardom markolatát feszesebben szorítottam. Utána, amennyire lehetett, letompítottam hangomat. Megjegyeztem; Maga a legdicsőségesebb angyal, akit valaha is láttam álmaimban. Mire ő: Lehet, hogy nappal angyal vagyok, de vigyázzon, az ördög elbújt bennem; ne lássa meg.
– Talpraesett, nem?
Igen, de az ingerkedő válaszból nem csináltam magamnak gondot. A halk megjegyzést is csak azért kockáztattam, mert az öreg paraszt tülökszerűen erős hangjából rögtön észrevettem, hogy az előrehaladott siketülés stádiumába ért, bár jól tartotta magát föltehető korához képest. Ekkor érkezett oda – kétlovas, csengő nélküli szánján, deres szakállú kocsisával – a hárászkendőbe bugyolált pópa a neki utat engedő, tiszteletteljes csoportosuláshoz.
– És nem csodálkozott, amikor, megpillantotta a viszonylag tetemes mennyiségű katonából felfejlődött készenlétet?
Lehet. Diplomatikusan erőt vett azonban magán. Előre megköszönte nekem, mint rangidősnek, hogy részt veszünk a miséjén.
– A templom, gondolom, zsúfolásig megtelt…
Ja. Mise után a társaság fontosabb része a pópa kíséretében a bíró házához vonult. A masszív kőépület hosszú és széles tornáccal büszkélkedhetett. Közepén hatalmas konyha terpeszkedett. Jobbra és balra egy-egy tágas, fenyőfa-padlós szoba nyílott. Bennünket a jobboldaliba invitáltak. Lekabátoltunk, s megkóstoltuk a bíró nevezetes cujkáját élénk beszélgetés közben.
– A bíró ugye az öreg paraszt volt. A nagyothalló. A csúcsos kucsmában.
Az, de letette, és forradásos homlokú, kopasz embernek bizonyult. A kemence barátságosan árasztotta málészagú melegét. Egy meghatározott idő után nyílott az ajtó. A belépő nem volt más, mint a falu szépe. Hatalmas cseréptálat hozott, gyöngeavas szalonnatáblával, nyers sódarral, fokhagymás kolbásszal, malomkeréknyi juhsajttal. No, meg barnamázas cserépkancsóban bivalytejet, s egy újabb üveg cujkát is az asztalra tett. Odament a szoba legtávolibb szögletében emelt ágyhoz. Függönyét félrehúzta. Megsimogatta a benne fekvő öregasszony homlokát.
Tapintatos falatozás közben megérdeklődtem a bírótól, nem tudna-e számomra egy-két napra szállást szerezni a faluban. Helyette a lelkész felelt; igen gyorsan. Hogyhát hogyne, az öregasszony átköltözik. Amott is van vacka, s ez a szoba szabad lesz. Utána kacsintott. Elárult valami érdekeset. Gondolkozhattam rajta máig, hogy igaz-e, amit mondott vagy csak fel akarta csigázni képzeletemet.
– Miről tett említést a bizalmas egyházi elöljáró, a jóízű evés-ivás közben?
Szó szerint kijelentette; tulajdon ebben a szobában lakott a hírhedt környékbeli rablólovag Fatia Negra menyasszonya, akit éveken át, fogolyként itt őriztetett. Ez a menyasszony pedig Marica nagyanyja volt, a vármegye legszebb leánya, Natalia:
– Értem, de ki az a Marica?
Gondolkozz fiam, rá fogsz jönni. Nekem is tüstént leesett akkor a húszfillér, hogy ez a Fatia Negra nemcsak Jókai Mór közkedvelt regényhőse, hanem ezt megelőzőleg Dél-Magyarország egyik nagy nemesi családjának sarja.
– Báró Nopcsa.
Lám-lám, az irodalmi tájékozottság nem ártalmas. Még katonai akció retrospektív végrehajtása közben sem.
– Ezek szerint Marka ereiben, aki azonos a dicső fekete angyallal, valószínűleg arisztokrata vér folyhatott?
Akár hiszed, akár nem, én magam is ugyanezt kérdeztem akkor a pópától. Rejtelmes mosollyal szedegette le göndör szakálláról a belesodródott kenyérmorzsákat. Jobb tenyerét fölemelte vállmagasba, amelyet többször megvont. Egy biztos. Marica az egyetlen, aki örökölte, sőt fokozta nagyanyja szépségét az egész családból.
– Az nem derült ki, mi lett Natáliával? Mintha ezt elhanyagolta volna Jókai a művében.
A pópa elmondta: van a faluban egy vénséges vén asszony. Neve Baba Maré. Natalia társalkodónője és őrzője volt, ebben a szobában, ennél az asztalnál. A székek azóta kicserélődtek. A helyi ács újat faragott helyettük, erősebbeket. Baba Maré meg füvek gyűjtéséből él. Italokat főz belőlük, a szerelmet, gyógyulást és a halált keresőknek. Jósol is, ezért kiutasítottam a templomunkból.
– Marica jelen volt a beszélgetésnek ennél a részénél?
Igen. Az öregasszony ágyát rendezgette. Később megpróbált belediktálni egy kevés cujkába mártott kenyeret. Nem szólt egyetlen szót sem. Szemem sarkából mégis láttam, hogy elmereng. Mintha nem is látna vagy nem akarna tudomásul venni minket. Mielőtt már igen nagy meleg keletkezhetett volna a helyiségben, délután három órakor a pópa hajolgatva búcsúzkodni kezdett. Elkísértem a szánjáig a kékes alkonyaiban, majd – már csak levegőzés céljából is – utánanéztem beosztottjaimnak a sajtos kunyhó környékén. A legények már tüzet raktak. Három vagy négy leány s egy süvölvény fiú segített nekik. Került némi cujka, s a csimpolya is megszólalt; szabályos időközökben.
– A csimpolya?
Tompíthatóan csöndes, pálinkázáshoz elfogadható, sőt egyenesen ajánlható hangszer. Az őrvezetőm mellesleg engedélyt kért, hogy a legénység fele – egy altiszttel az élén – váltakozva 24-24 órát mászkálhasson a faluban. Engedélyemet lerészegedési tilalomhoz kötöttem. Egyszersmind a botrányokozó kapcsolatoktól is óvtam az először – velem együtt – a településre visszatérő állományt. Tisztelgésüket fogadva én sem késlekedtem elfoglalni ideiglenes kvártélyomat a bíró szobájában, az odakészített bádog mosdóalkalmatosságokkal. Az öreg bíróné ágyát, biztosított az udvaron átmentemben a falu elöljárója, kicserélték a másik, a hitetlen szobából áthozott, keskenyebb fekvőalkalmatossággal.
– Az öregasszonyt a fűtetlen helyiségben helyezték nyugovóra?
A kemencében előmelegített téglák kíséretében, rendeltetésszerűen. Elmaradhatatlan, szivarozással egybekötött esti sétám a szérűskertbe vezetett. Az istálló mellett az én angyali ördögtündérembe ütköztem. Majdnem kiborítottuk a kézében hozott sajtárat. Óvatosságomnak köszönhetően mégis éppen csak hogy finoman, jóllehet hallhatóan meglottyant a bivalytej. A gyönyörűséges fejőlány bal kezét megragadva érdeklődtem, tudna-e nekem naponta egy liter friss tejet adni. Bivalynál a gümőkórtól kevésbé kellett tartanunk abban az időben.
– Másnap persze jóízűen elfogyasztottad a tejet a hozzávaló harapnivalóval.
Nem kell annyira előreszaladni. Én ugyanis mint mindig, reggeli fél négykor keltem. Derékig lemosakodtam a hideg vízzel. Majd nem állottam ellent feltörő kíváncsiságomnak. Kihajtottam az istálló gőzölgő ajtaját, hogy megnézzem, miként fejnek azok a kicsiny, ám kemény és izmos kezek. Kérlek, mostantól egy darabig ne zavarj közbeszólásaiddal emlékezéseimben.
– Kérlek. De azt megengeded, hogy utólag adott jelre föltegyem tisztázandó részletkérdéseimet.
Mindenekelőtt a részletek azok, melyeket memóriám bogáncsként megőrizett. Az istállóban két bivalytehén és két huculló álldogált. A szagról ítélve megfelelően gondozottak voltak. Hallottam a tej ritmikus belövellését a bádogsajtárba a félsötétben.
Marica fejt. Hozzá szomorú román dalt énekelt. Veleje valahogy úgy szólt, hogy: „Elmegyek messzire, messzire, az erdő itt marad, nélkülem. Falombokkal együtt sirat az én elhagyott kedvesem.”
Hirtelen elhallgatott.
– Tudom, hogy itt vagy.
– Szépen énekelsz – feleltem őszintén megrendülve nem akartalak zavarni, amíg a fejést be nem végzed. – Közelebb mentem hozzá. Háromlábú faszéken ült, elmondhatatlanul kecsesen. Combja között a félig telt sajtár, félig tele a habos és vastag, friss tejjel.
Marica nem zavartatta magát. Fekete fejét odatámasztotta az éjsötét tehén domború oldalához. Tőgyéhez nyúlt, és szinte azonnal ismét ritmikusan elkezdett csorranni az edénybe a tej. – Ha énekelek neki, az állat könnyebben tejel.
Mikor a sajtár csaknem megtelt, a lány teljes sudár magasságában fölegyenesedett. Báránybőr bekecse kinyílott fönséges melle fölött. Zavartalanul begombolkozott. Az előkészített vödörbe suhintotta á bugyborékoló folyadékot. A sarokból előhozta az odakészített melegvizet. Megmosta a másik, termetesebb tehén tőgyét.
Azt kérdeztem tőle: – Hogyan tudsz ezzel a két kicsiny kezeddel ennyi sok tejet összefejni nap nap után?
Szótlanul megfogta a kezemet. Kivette belőle a majdnem csonkig hamvadt szivart. Megmutatta hol, valamint hogyan fogjam meg a duzzadó csecset. Kipréseltetek velem néhány pohárnyi tejet, de vigyázattal, nehogy fájjon a tehénnek. Megszakítva a fejést, a kezét nem engedtem el. Bátran szembe dicsértem: – Tudod, Marica, hogy milyen elképzelhetetlenül szép vagy?
Haladéktalanul ajkaimhoz emeltem tejcseppes kacsóját, és finoman megcsókoltam. Köztes reflexiót nem kérek.
Természetesen hagyta, hogy becézgessem. Megemlítette: – Ezt már a szolgabíró is említette nekem.
Meglepődtem a feleletén. Lélekjelenlétemet megőrizve azonnal visszakérdeztem. – Ő a te édes kedvesed?
Készséggel elmondta, hogy az úr valóban kedvesének nevezte, amikor ő engedte, hogy a combja közé nyúljon. Szentül megígérte, hogy urat csinál a férjéből.
– Miért ne engedtem volna meg?
Mikor férje, Pavel tudomást szerzett az esetről, szomorú lett. Ő azonban fölvidította, mert elárulta, hogy az ő érdekében tette, amikor engedett. Pavel pedig, mivel úr szeretett volna lenni, visszafogadta magához Maricát. Elkezdett szorgalmasan írni-olvasni tanulni, hogy fölvegyék csendőrnek.
Szorosan egymás mellett álltunk Markával. Egyszerre csak kitört. – Miért? Igenis olyan férjet akarok, amilyen a nővéremnek van, aki a városban lakik. Ha elolvad itt a hó, én is odamegyek. Nem lakik messze a kaszárnyától, ott, ahol a főhadnagy úr állandó szállása van.
– Honnan az ördögből tudod, hogy én merre lakom?
Nevetve felelte, miközben megpaskolta a szénáját ropogtató hucullovacskát. – Todorie árulta el, a tisztiszolgád. Baj?
Nemet intettem, majd óvatosan magamhoz akartam húzni. Gyöngéden ellenállt. Sietett, mert anyjához, akit Majkának nevezett, az öreg javasasszony, Baba Maré kora reggelre ígérkezett.
– Ha ő az a híres Baba Maré, nem küldenéd-e át, hogy jósoljon nekem?
– Neked biztosan nem fog jövendőt mondani. Látott együtt a pópával, aki a templomból kitiltotta. De ha beteg lennél, bizony, hogy meggyógyítana.
– Hát, ha a szerelmi betegséget tudná gyógyítani, akkor biztosan segítene rajtam, boldogtalan szerelmesen.
Marica szelíden rám nézett. Fekete láng gyúlt a szemében. Haját valósággal átmosták a ragyogó hajnali színek.
– Más nem történt akkor ott veletek? (Vettem a merészséget, hogy talán már közbeszólhatok.)
Nem, akkor nem.
– Todoriét sem vontad felelősségre a pletykaság miatt?
Amikor vele együtt fölmentem ellenőrizni a kunyhóba a legénységet, bevallotta, miről beszélgetett Maricával. Éppen szénát húzott a padlásról a lovaknak, s Marica azt mondta neki: biztosan sok szeretője van a főhadnagy úrnak. Ő meg, hogy soha nem látott asszonyt minálunk, baj? Érre a lány megkérdezte, merrefelé lakunk a városban. Mikor megtudta, felkiáltott; na nédd, az én nővérem meg az utca sarkára költözött!
– A romániai románcnak tehát a beteljesült elbeszélések szokása szerint nemsokára abban az utcában kell folytatódnia…
Előbb még a késleltető epizódok jönnek, jó? Embereim a kalyibánál nagy izgalommal fogadtak. Igaz, nem csempészeket láttak, hanem vaddisznócsordába ütköztek. A disznók a határ felől jöttek. A forráshoz mentek. Fiaim javasolták, hogy a friss nyomon haladva várjuk meg a kondát. A vezérkan nyomát elég könnyen fölfedeztem. Elhatároztam, hogy állást foglalok. Mannlicherem egyetlen lövésével leterítettem. Mindenki csodálkozott. Itt a vidéken emberemlékezet óta nem láttak ilyen óriási kant.
– Mit lehet kezdeni egy ekkora böhönc állattal?
Embereim lementek a faluba. Kétlovas szánkóval érte jöttek.
– Előbb azonban nyilván kiherélték, nehogy a húsa megkeseredjen.
A vadászemberek persze tudják. Ott is ez történt rögtön. Todorie bajonettja volt a legélesebb. A falusiak aztán szalmára húzták, felperzselték, és késekkel levakarták, végül lecsutakolták, szép csukaszürkévé, ahogy illett.
– Csukaszürkévé?
No erre már odatámogatták a böllért is, hogy megdicsérje a munkájukat. Szilvalekváros volt a szája, mert bizony semmilyen húst nem evett. Kinyitotta szívességből a disznót. A szívét meg a máját Maricával egyenesen Baba Maréhoz küldettem. A jól fölhízott disznót – mert gazdag makktermés volt 1913-ban – fölapríttattam hetven dekás darabokra, miután csapatomnak tizenöt kilót belőle félretettem. A kisbíró kidoboltatta a faluban, hogy húsosztás lesz. Jött egy veszedelmesen kövér asszony. Rábökött rengő hasára, hogy neki adjunk száznegyven dekát, mert ketten vannak. Mikor a többiek látták, hogy megkapta, közülük öten mutatták a hasukat. Ők sem jártak rosszul.
Marica az osztás alatt az anyjával csinálta a káposztás húst. Engem azonban került, bár a locsi-fecsi Todorietől ismét megtudta, hogy másnap elmasírozunk a faluból, s majd mások fogják helyettünk inspiciálni a marhacsempészetet.
Valahogy mégis derékon kaptam a pitvarban, hogy átadta-e ajándékomat Baba Marénak. Zavartan mondott igent, és beszaladt.
Bementem a bíró szobájába. Ledőltem, s elnyomott a buzgóság. Todorie költögetésére ébredtem föl. Azt kérte a legénység nevében, hogy egy darabig még maradhassanak. A váltás dolgát is ellátják az éjjel, a káposztás hús fogyasztása közben.
Kiszagoltam a megenyhült estébe. Maricáék házának ablaka haloványan világított. A konyhában mégis szuroksötét volt. Csak mikor nagyot köszöntem, tárult ki az ajtó. Majka, Marica anyja beinvitált a szobába. Marica katrincáját hímezte a lámpavilágnál.
– Igaz hogy a régi román lányok már tízéves koruk óta hímezték azt a 40x80 centiméteres ruhadarabjukat a kelengyéjükhöz?
A szétszálazott fonalak színpompája szemkápráztatóan csillogott a petróleumvilágításban. Kezet nyújtottam Markának. Megint csak zavartan fogadta el. Észbe kaptam, s Majkához fordultam. Megmagyaráztam: szerettem volna látni, hogyan él errefelé egy olyan asszony az édesanyjával, akinek iskolán tartózkodik a férje és nagy jövő áll előtte. De miért nem náluk szálltam meg, érdeklődött mosolyogva az asszony. Mások is nagyon jól érezték itt magukat, ott meg a beteg öregasszony is zavarhatta az álmomat. Arra hivatkoztam, hogy nem akartam megbántani a pópát. Majka engedékenyen bólintott. Hiába, vele senki sem akar szembeszállni. Legfeljebb Baba Maré, Natalia társalkodónője feleselhet vissza.
– Vacsorára nem marasztott?
Annyira akart vendégül látni, hogy végül tejes mamaligát kértem. Marica erre fölugrott: de már azt én főzöm meg! Jól teszed, egyezett bele az anyja. Mert ilyen mamaligát, amilyent te kiversz, az egész faluban senki sem tud kiverni.
Marica átsuhant a konyhába. Csakhamar hallatszott, ilyen szaporán sulykolja a mamaligát. Engedelmet kérve utána indultam. Konstatáltam, hogy jobb kezében tartja a lábast. A baljával erőteljesen verte a kását.
Féloldalról átöleltem. Kifordult a fogásom alól, és azt mondta: tegnapelőtt óta nála van a piros király. Ha a hó elolvad, ő úgyis meglátogatja a nővérét. Elhozza Baba Marétól a városba a mi közös italunkat.
Majka bent megterítette az asztalt. Zománcozott tányérokat rakott az abroszra. Marica jó éjt kívánt. Elálltam az útját. Két újabb, öreg széket állítottam az asztal mellé. Ők szabadkoztak, hogy ilyen magas rangú vendéggel nem szoktak egy asztalnál étkezni.
– No akkor?
Mit akkor? Akkor – én sem eszem. Viselkedésem annyira meglepte Majkát, hogy óbégatni kezdett.
– Mit?
Vaidemine, vaidemine, bonullá! Végül mindketten csak rászánták magukat. Jóízűen elfogyasztottunk három púpozott tányér mamaligát. Későre járt, mire hazaértem. Mégis két órára rendeltem el gyülekezőt a faluban tartózkodóknak. Ismét libasorba fejlődve pontosan megjelentek a kapum előtt. A fegyverek és szerelvények meg-megkoccantak a ködös éjben. A falu, melyet részemről örökre odahagytam, aludt. Csak Maricáék házában pislákolt lecsavarva valamilyen lámpabél.
*
Leállítottam a Tesla gyártmányú, itt-ott meglazult szalaglejátszót. Hugó bácsira gondoltam, aki – ugye, kitalálható? – a Monarchia békéjének utolsó esztendejében találkozott élete nagy parasztromantikájával. Szerencséje volt, gondolom. Először azért, mert nem jött haza szabadságra Pavel, hisz ki tudja, mit csinált volna vele, ha látja, hogy egyáltalán nem ő az a bizonyos szolgabíró, aki urat csinálhat belőle, ha akar. De disznója volt Hugó bácsinak azért is, mert az elbeszélésének, ha valódi műalkotás lenne, akkor itt, a ropogó havon ötven kilométeres útjukra induló katonák távolodó zajával vége volna. Maradna belőle egy – kicsit túl részletezett – befejezetlen, nosztalgikus történet. A hajnalcsillag tenné rá a pontot.
Hugó bácsi azonban bizony – amíg élt – úgy érezte volna, hogy pokolba csillagmentével, csinosan záruló széphistóriákkal, ha az életben nem látogatta volna meg nővérét a szép Marica, még mindig azon a tavaszon, a városban.
Mégegyszer utoljára leforgatom a sokéves randevúról szóló vallomás szalagmaradékát. Jegyzetelek. Hadd maradjon meg írásban is a kaland, amelyről – más formában, más időben, egyéb szobákban – minden történelmi kataklizma után és keletkezése ellenére szívesen hallanak egyet a mindenkori, mégoly gépiesített és képesített katonák…
*
Május közepe volt, amikor befejeződött a kötelező ezredszemle. Délután négy órakor kopogtattak Matzenauer Hugó ajtaján. Ingujjban, lovaglónadrágban kinyitotta. S Marica, íme, előtte magasodott. Kezében öklömnyi csomag. Fehér, pirossal hímzett vászonban volt takarva a tartalma. Feléje nyújtotta a küldeményt.
– Ezt küldte. Neked.
– Baba Maré?
– Igen. S hozzá engemet.
A főhadnagy megragadta az ismerősen kemény, sima kezet, bevezette tulajdonosát a legénylakás nappali szobájába.
Marica lassan körbejárt. Megnézett a falakon minden képet, átsimogatta a párnákat s a karosszékeket. Rátenyerelt a zöldes bársonyplüss asztalterítőre. Csodálattal szemlélte meg a márvány mosdóállványt, amely mellett becsukva egyszerű barna spanyolfal támaszkodott. Kezébe vette az üvegeket. Beléjük szagolt. A félliteres 4711-es kölnivízre mutatva azt kérdezte: – Ez mi?
– Rózsavíz.
Lenézett a földre. Látta, hogy szmirnaszőnyegen áll. Rémülten, mégis játékosan ugrott arrébb, mint egy félénk, de kíváncsi macska, akit beeresztettek egy ismeretlen szobába, és mindent, de mindent muszáj kiszaglásznia.
De idézem tovább a boldog vendéglátót:
Levettem mellényét, és beleültettem egy fotelba.
– Itt nem tudok ülni.
Lerúgta a bocskorát, s nem a zsöllyébe, hanem a szmirnaszőnyegre ült vissza. Fehér harisnyás lábát a szoknyái alá húzta.
Gyorsan elkezdett mesélni Baba Maréról. Félbeszakítottam azzal, hogy néhány percre el kell mennem; érezze magát otthon.
– Zárd rám az ajtót.
Amikor Todoria eligazítása után a pezsgővel visszajöttem, megkérdezte, nem főzünk-e előtte teát. Szívesen, mondtam. Van kínai és orosz. Rémültem rámkiáltott: – De hiszen te a télen azt mondtad, hogy meg kell szabadulnod szerelmi gyötrelmedtől. S én el is jöttem, mert megesküdtem Szent Istvánnak, hogy semmiféle asszony nem fog úgy szeretni téged, mint ahogy, ha akarod, én.
Szó nélkül fölvettem a csomagocskát. Kimentem a konyhába a petróleum főzőhöz. Óvatosságból orosz teával főztem egybe azokat a füveket, amelyeket legalább látásból ismertem.”
Matzenauer főhadnagy – nadrágtartóban, csizmanadrágban, de már cúgos papucsában – bevitte a gőzölgő kannát s az alpakka poharakat a szobába. Marica az ágyban feküdt. Kékesfekete hajzuhataga körülseprűzte. Piros nyelvével a pezsgőt nyalogatta. Kiitták a teát is.
Marica hajnalig maradt. Az ébresztő Todoriét komoly főhajtással üdvözölte. Sietett ő is, Majka mama a piacon várta. Nélküle nem akart bikaborjút venni.
– Mit akarsz tőlem emlékbe kapni? – kérdezte szerelmesét a főhadnagy, a csodálatos éjszakától elpilledve.
Todorie a csérépkályhát kotorgatta, s persze a fülét hegyezte hozzá. Ekkor árulta el a lány, hogy mielőtt idejött volna, Baba Maré mind az öt szoknyáját tömjénnel megfüstölte. Ugyanezt tette különben a nagyanyja ruháival is, valahányszor Fatia Negra ott maradt nála, vagy eljött érte, hogy a kastélyba hetekre magával vigye. Egyszer aztán egy tavaszi napon Natalia nem jött a lányához vissza. Biztosat Majka sem tudott többé felőle. Baba Maré meg hallgatott, mint a nem létező sírja. Majka lehetett akkor tizenöt esztendős. Szép sohasem volt, kedves az igen. Talán ennek köszönhető, hogy anyja eltűnése után a jóravaló juhtenyésztő, Marica korán elhunyt apja még azon a nyáron feleségül vette.
– Mikor jössz vissza újra? – kérdezte Matzenauer Hugó a színpompás viseletébe a paraván mögött felöltözködött angyalördöglányt, a fontos közlések meghallgatása után. Todorie is letette a hamuzó vödrét, hogy tenyerét fölfelé fordítsa a kérdés megerősítéséül.
– Majd. De… – nem tudom, kihez.
Puha bocskorában jobb lábbal kilépve a nyitott ajtón, beleolvadt a zengő-zsongó májusi madárkoncertbe.
*
A szalagon még vagy három perc üres hely maradt. Akkor sem állítottam le, amikor Hugó bácsi szusszanva elhallgatott, s megízlelte méregerős orosz teánkat. Hagyom, hadd forogjon végig most is, egyre némábban, de mindinkább fölgyorsulva hangtalan surrogása közepette.
„Én csak küldönc vagyok, aki lélekszakadva
befut, és még van átadnivalója” –
mondta Hanns Eisler (vén kommunista)
zeneszerző.
Elmondhatjuk-e magunkról mindezt?
Mármint, hogy küldöncök vagyunk,
most már jó másfél század
küldöncei, egymásnak adva
a bambuszrudat, amelynek belsejében
papír s rajt üzenet van?
S futunk, és rohanunk lélekszakadva,
átalugorva sáncot és vizesárkot,
verejték csípi szemünket, sója
bőrünkre odaszárad,
lenyaljuk szánkról,
s néha riadtan eszünkbe jut:
mi lesz ha váratlan görcs jön,
s elkezdi marcangolni a lábunk?
Mint valami pitbull, vagy akármi?
S valahol várnak,
hát rohanunk lélekszakadva,
hogy idején odaérjünk.
S elmondhatják-e rólunk majd egykor?
Küldöncök voltak.
Átadták átadnivalójuk.
Valakik nagyon is hitték,
hogy a dolgok
maguktól mennek folyvást
a maguk útján.
Hol gyorsabban, hol lassabban.
Sőt, néha ledőlnek
fűszálat rágva
valami árokpartra,
majd felfrissülve
maguktól mennek tovább
a maguk útján.
Aztán majd odaérnek.
Idő kérdése csupán.
Most aztán dunsztosüvegből
bámul kifelé
kocsonyás szemmel a Holnap.
Valakik nagyon is hitték,
hogy a dolgok maguktól mennek
folyvást a maguk útján.
Félek: mi is ott voltunk
a valakik közt.
