FIATALOK

Jóllehet egy nyolcsorosával 1994. októberi számunkban már megjelent, a tizenöt éves kolozsvári költőtehetség igazi bemutatkozása folyóiratunkban ez a nagy lélegzetű vers

ADORJÁNI ZSOLT

Kilencedik szimfónia

Megáll ma előttem,
szusszan a fény.
Gubóját bontja,
és hangosan dobogva
kis testét összefogja,
s rossz óra módra
tikk-takkol a tény,
s ha barna burka roppan,
ha szemgolyója koccan,
ha álomtája moccan
fülem mögé ülsz te,
kit nem neveznek nevén,
s ha formátlan alakodban
látják a csillagokban
pirosra fűzni nyomban,
masnizva bősz-nyugodtan
szalag-magát a vert remény,
ha piramisok morognak
a vastag hőkopóknak,
ha nappalokat tolnak,
és emberek dalolnak,
ég-lépek maholnap
lecsordulva csaholnak,
és éjek leborulnak
aludni,
te sorra léped
a porcelán vidéket,
és sorra kérdezed,
és megpöccintgeted
a függő szíveket,
a néma gyermeket,
az alvó fáraókat,
és kiiszod a holdat,
és altatod a holtat,
megemeled
a billent fejeket,
a lezárt szemeket,
és lefosztod, amit a hang
bemocskolt,
és lesepred, amit a perc
bepreckelt,
és leszel csatorna,
állkapcsok dorombja,
doromboló koboldja,
nedves, ezüstös gomba,
mi szívem jól bevonja.
Fények hosszú, éles tolla,
éltek tarka sírhalomja,
dobverője, lábszárcsontja,
kerge kedvek
lomha lombja,
mely agyunk
körültolongja.
Görgő koponyák közt
dörögve pörgő
roppant malomkő,
recsegő csörlő,
test bádogját
aranyba töltő
izzó gombostűfej
kévém csavarja,
nagy, arany istálló,
aranymén,
aranyló,
aranylón kotyogó kávédaráló.
Csattogó pata
és hajlékony köröm,
mely viasztestünkbe
szalad, a bőröm
megcsúszik hátamon,
úgy hívjuk:
Öröm.

Engem már sok lyuk támad.
Ne töltögesd e házat,
a csönd ma már csak várat
magára,
kiárad minden nemsokára.
Aludj most te is,
ne rakd a várat
ha holnapra
úgyis leválhat a rögről,
s az üstökösről
leszakad a csóva,
s lesz vén polcon
zsíros szalvéta.
Ne foltozd azt aminek
nincsen széle,
ne keresd azt, aminek
nincs meg a vége,
ne mélyítsd tovább, minek
nincsen sekélye,
keresd a szót, melynek
megvan a része.
Mert a véka
úgyis meghal,
ha az idő akarja,
de abroncsa
a világmindenséget
talán még összetartja.

Vonulj magányba hát öröm,
inalj!
Vén vagy és orrodon
bibircsókos a dal.
Rossz hangszerednek húrja
eltörött,
kedved lyukas hólyagját
lökdösőd,
és sántítanak benned az évszakok,
náthásán és hangtalanul
pillognak az indulatok.
Nehéz már szanaszét dobálnod
a dombokat,
léptedbe borzas, nagy
haragvirágok botlanak.
Ím szarkofágod készen áll
és piramist emelt,
magasat a táj,
és három-négy nyúlánk kanál
csenget, hogy készen áll a bál,
két könnyrög, ha nincs pohár
palástodon elég ráncot talál,
s le hőkölve ereszkedik,
hol lélek jár, és megtelik
ma reggelig.

És velem ne gondolj,
özvegy, ős Öröm,
horpadt szíved holnap
majd megtöröm,
s homlokod lebomlott frízeit
ölben viszem a kertekig.
Míg lassan meleg bensőmben
vetkezik,
elnéz egész a tengerig,
s én ma szürkébe öltözöm,
mert lám, ünnepiek, most, Öröm,
ágyaz bennem hatalmas ágyat
húgod:
a Közöny.

OLVASSUK EGYÜTT

ORBÁN OTTÓ

A régi ház

A soha-többé délkörön
angyal jár át a függönyön,
s a könyvelők közt példakép,
apám leoldja bőrövét,
de csak a padlót püföli:
szívességből bőgök neki.
Csodás, csodás gyerekkor.

Anyám igazi úrinő,
lábán fémcsatos lakkcipő,
vállán valódi róka-kepp,
és a kosztümje műremek,
ciklámenszín és encián,
s így szól: „Pá, édes Mancikám”.
Csodás, csodás gyerekkor.

Föld alól feljön Nagymama,
hagymaszagú a sóhaja,
és szivárvány gázláng fölött
a krumplis gánca gőzölög;
nincs a világon szebb mese,
mint az ő almás rétese.
Csodás, csodás gyerekkor.

Zsidózik és légót tanul,
sírjából ordít Bartal úr,
és Púdemé, kit szán a ház,
gyászfátylával repeszt vadász,
s a fürdőkádban bomba ül,
elszállunk egy percen belül.
Csodás, csodás gyerekkor.

Kilakoltatott szellemek,
poruk a semmiben lebeg,
s míg az apáca-fityulás
halál csontjukon pikuláz,
hörög az űri térzene,
lesik a Holdból: vérzene.
Csodás, csodás, csodás gyerekkor.

SZEPES ERIKA

Por az űrben

Orbán Ottó „A régi ház” című verséről

A vers színhelye a „soha-többé délkör” egyben időmeghatározó is: a soha többé el nem következő események negatív ideje. A soha-többé délkör mesés birodalom, ahol angyalok kószálnak, miközben a hajdan valóságos könyvelő-apa mímeli a gyermekverést, ugyanúgy, miként a gyermek az ál-verésre reagáló sírást. A soha-többé délkör idejét meghatározza a refrén: a csodás gyerekkor idején történt eseményeket kelti életre emlékeztetőül a költő, a vers címe pedig megadja a tényleges helyszínt: a régi házat. A gyermekkor világában játszódik tehát a vers történése. Gyermekkorunkhoz – lett légyen bár otthonos vagy kevésbé az – mindannyian nosztalgiával fordulunk: ha szép volt, azért, ha nem, eltűnt ifjúságunk miatt. Orbán Ottó gyermekkora a versből kikövetkeztethetően mindaddig otthonos volt, ameddig az otthon légkörét a család határozta meg: a függönyön repülő angyal az otthon mondott és megelevenedett meséket idézi, a hivatalnok-példakép apáról kiderül, hogy ál-szigorú volt, és inkább cinkos, barátilag összekacsintó szülő lehetett, mint zord, könyökvédős bürokrata. Az otthonában is igazi úrinő mama látszólag inkább volt méltó csodálatra és imádatra, mint szeretetre, hisz oly előkelő, hogy csak hódolattal lehet rá feltekinteni, ám a finom iróniával felidézett, bugyutácska női köszöntés, a „Pá”, meg a minden idők legbutább nőinek neveként használt „Mancikám” arra utal, hogy nagyon is földi lény volt ez az asszony, és hibátlan eleganciája mögött nem éppen magasztos filozófiai gondolatok rejtőztek, amit a gyermek érzékeny idegrendszere pontosan érzékelt. A legemberibb mégis az elhunyt Nagymama, aki még az emlékképben a föld alól előbújva is hagyma­szagúan sóhajt, s azon nyomban mögötte gőzölög az egész hagymaszagú konyha, az illatos étel-párákkal, zörgő edényekkel, tűzhelyben ropogó fahasábokkal. Ezekhez a földi varázslatokhoz képest a függönyön rebbenő angyal jelentéktelen szárnyas csupán, mert a gyermek nemcsak azért emlékezik szívesebben a finom ételeket főző Nagymamára, mint a mesék angyalára, mert éhes volt, hanem mert a költő tudja: emlékeinket leginkább a szagok elevenítik fel, azok teszik valóságossá a már csak bennünk élő világot. A vers első három szakasza fokozatosan emelkedik egy különös, magasztos esztétikai minőség felé (az ál-szigorú papával cinkosan összemosolyog a gyermek-költő; a finom úrinő mamát rajongással nézi, de egyben egy picit meg is mosolyogja; a hagymaszagú Nagymama keze­munkájában pedig a legszebb mesét dicséri), párhuzamosan azzal, ahogy a magasztos angyal „lesüllyed” hagymaszagú Nagymamává. A kétirányú folyamat: a magasztos lények képviselte köznapiságból a köznapi lények teremtette rétes-mese-világ kialakulása a nosztalgia kettős természetére világít rá: az elvágyódásra a régi világba, valamint a magunkra erőltetett iróniára, hogy ne fájjon a réginek a végérvényes elmúlása.

Ám Orbán nosztalgiáját nem nehéz elnyomni: az öniróniát hathatósan segíti az a valóság, amely az első pillanattól kezdve cinkos-önironikus össze­kacsintással ábrázolt otthont olyan pokollá változtatta, amelyben angyalok helyett bombák röpködtek. Már a sírból kiszálló Nagymama képzetével feltűnik a halál a versben, de a megszépítő emlékezés, a rétes illata ideiglenesen feledtetni tudja a fenyegető pusztulást. A negyedik szakaszban az otthon szűk tere kibővül a ház térségévé, amelyben már igencsak kevéssé otthonos figurák nyüzsögnek: a zsidózó Bartal úr, a gyásza miatt sokkos állapotba került Púderné repeszvadászata a groteszk és a tragikus esztétikai minőségével egyszerre színezi át a verset, s a tragikus minőséghez tartozó bomba képét is groteszkké torzítja a hely, ahová a költő beköltözteti: a fürdőkádba. A föld alól előbukkanó Nagymama mellé így társulnak a háború kísérletei, élők és élettelenek egyaránt, – hiszen a gyász­fátylas Púdernét sem tudjuk ebben az állapotában az élők közé sorolni –, majd az utolsó szakaszban még a kísértetek is kényszerűen kiköltöznek a szellem­járta házból, s a szűkszavú fogalmazásból csak sejthetjük, hogy a semmiben lebegő por nemcsak az itthon maradottak bombarobbanás áldozatául esett testeinek a maradványa, hanem a kizsidózott kilakoltatottak távoli kéményekből szállongó pora is, hiszen a régi otthon terének fokozatos tágulása közben az űrig jutottunk, amelybe távoztak a tágabb család tagjai – por formájában. Vissza­vágyhatik-e ebbe a gyermekkorba a költő? Aligha, még öniróniával és kontroll alatt tartott nosztalgiával sem, s így nyer értelmet – a vers vége felől nézve – a hely- és időmeghatározás: a soha-többé délkör: lehet, hogy csodás volt a gyerekkor, lehet, hogy az apa szigorú és jó volt, az anya szép és elegáns, a Nagymama finomakat főzött, de soha többé ne lássam azt a helyet.

A fájdalmat és az iróniát az fokozza, hogy A régi ház elveszett édenét az ambroziánus himnusz mértékében, áhitatosra hangolva énekli meg a költő, ezáltal himnikus aurát vonva az emlékkép köré. Az áhitatos himnusz ritmusa és hangulata éles kontrasztba kerül a vers közepétől a valóság durva világával, s az ellenpont még jobban kiemeli a két világ különbségét. A „Csodás, csodás gyerekkor” refrén még egy árnyalattal gazdagítja az amúgy is összetett érzelmeket: ennek versmértéke az az atiakreóni sor, amelyben a görög költő óta sokan zengték már el az öregség feletti kesergésüket, s ennek feledéséért szoktak a gyermekkor felé fordulni. De hiába zengette meg himnikus ambroziánusban a múltat a költő, a versbéli himnusz a történelemmel együtt eltorzult, a csodásmesés emlékképek groteszk kaleidoszkóp-repeszekké hasadtak. A himnikus emelkedettség elmúlt. De hozott-e feloldást az anakróni dallam? Nem hozhatott vigaszt egy olyan versben, amelyben a világ szétrepül az űrbe, s a Holdból nézve véres földet lehet látni. Egy ilyen látomás megélését még egy valóban csodás gyerekkor emléke sem feledtetheti, hát még egy olyané, amelynek csodás voltát az egyértelműen maró iróniájú refrén már háromszor kérdőjelezi meg. Az ambroziánus himnusz így válik már nemcsak profánná, hanem paródiává is: nemcsak Istent nem illeti vele a költő, de az embert sem. Akkor hát mi marad az áhítatból: Por az űrben.

ABLAK

BARANYI FERENC

Egy belga költőnő

Az Ezredvég világirodalmi rovata először mutat be kortárs belga költőt. Claire Anne Magnès 1937-ben született, a belgiumi Corroy-le-Grand-ban él. Fő művei közül két kötete emelkedik ki, a Levelek barátaimhoz (1982) és a Kerítések (1984). Mágnes munkásságának igen komoly magyar vonatkozásai is vannak, amelyekről a Taps című folyóirat 1989/8-9. számában így vallott: „Fordításaim 1980-ban kezdtek megjelenni. A Journal des Poètes és egy másik belga folyóirat, a Verités közölte Károlyi Árny, Bari Károly, Simonyi Imre, Oravecz Imre, Béres Attila és a többiek verseit. Amikor a magyar Pen Club másodszori meghívására 1982 decemberében Budapesten jártam, ismeretséget kötöttem Rába Györggyel, aki azóta már a barátom, s rátaláltam Baranyi Ferencre is, akivel Belgiumban már korábban találkoztam. Egyre több barátot szereztem Magyarországon, egyre gyakrabban látogattam e szép országba… És 1984 szeptemberének végén ösztöndíjjal érkeztem Budapestre, négy hónapra, hogy összeállítsak egy antológiát a hagyományok és a népi források ihlette, hét kortárs magyar költő műveiből. Nagyon izgalmas időszak volt. Minden héten találkoztam a Pen Club fordítójával, aki új nyersfordításokat adott át nekem, és akivel megvitathattam adaptációimat. Hetente kétszer magyarul tanultam egy nyelviskolában. Nemsokára elég jól beszéltem ahhoz, hogy boldoguljak a hétköznapi életben, és hogy folyékonyan beszélgethessek. Műfordításaimat pedig szavanként átnéztem, hogy mélyebbre hatolhassak az értelmükben. 1985 februárjában visszatértem Belgiumba, s 1986-ban Brüsszelben diplomát szereztem magyar nyelvből.”

A kiváló belga költőnő négy versét adom most közre. Kettőt régebbi köteteiből válogattam, kettőt pedig – még megjelenés előtt! – ő maga küldött el kéziratosán folyóiratunk számára. Ez utóbbiakat egy mexikói utazás ihlette.

CLAIRE ANNE MAGNÈS

Kimondhatjuk

Kimondhatjuk végül,
hogy a szerelem szép
örökrészéből nem
foszt ki soha téged.
Rádtestál egy testet,
mely tested kutatja
lámpafényes éjek
fehér záporában,
hogy szelíd kiáltás
szólítsa bizalmad.
Okkervillanások
rabja már a szív is,
páratlan verésben.
Újra zárom könyvem –
egy szó sem hagy el már.

Eredet

Kezdetben a kő
az éjszakák
a formátlanajkuság
a hajló ívű hát
agyag bokáig térdig
a szívverésig
s nyög a kavics lép a láb

A test is egyenes
lejtő iránt feszes
átgyúrja nyílt tenyérrel
mit a kő régen érlel
minden szilánkja fényjel
üregsötétig ér el
hová a szem tüzeket permetez

A kéz már szentesít
kettős virág virít
ahogy lassan feljő a fény
s a kor tapintható igény
ujjaink hegyén
évszakonként a vetemény
írja a történelmet itt

Torkig földdel éjszakával
vonszolva eredete által
a csöndre hallgat
forogva ballag
ajkai már tüdőnek hasnak
szavalnak
s a versek gyökérzete rávall

Nem a szavaknak a vérnek
köszönhetők szép ütközések
az éhség
megelőzi a test kilétét
ahol végtelen a kék ég
egy név kibontja bő termését
a szerelemre nehezéknek

Kender és gyapjú csomója
hurkolt hosszú lánc csomója
lombkoronák vizesárkok
sósán hajló szélfuvások
s összezavart nyelvű nászok
útján végre kivirágzott
aki ma a nevem hordja

Uxmali éjjel

                                                      Sötét e ragyogás, mi hull a csillagokból
                                                                                                        (Pierre Comeille)

Uxmali éjjel. Csend suhogása. Szférák és tücskök zenéje.

Csillagfehérség fent a magasban. Bármerre nézünk, dölyföl a por.

Feltör, feltör a szó az esőért: „Tsak! Szárad a tengeri. Földünk
felrepedezget. Öntözd, öntözd már a mezőt meg!”

Folyton a mostani égbolt. Mintha tej forrna. Folyton e zaj csak.
Szárnyé patáé, antenna-dróté.

Hangok hirdetik ember nagy szomját, nyáj tikkadását. „Tsak!
Elhull az állat! Add az esőt már! Áraszd el Uxmalt!”

Folyton a mostani éjjel. Szurkos derengés nagy kupolája.

Holtmerev kőtömb: Tsak isten maszkja. Semmit se hall meg.
S hallgatagabb, mint Uxmal, az elhagyott város.

Éj Cobá felett

Nézte a csillagokat, elsőízben szédülve meg a súlyos
áhítástól, hogy elképzelje az eltéréseket az időben,
amellyel együtt jár szimultán csillogásuk.
                                                                  (Marcel Thiry)

Csillagos éj Cobá felett. Teknőcöt rejtő tavat redőz és pálmát
borzol a szellő.

Íme az erdő, bozótok rabja a sok kő. Szent jelek sínylik
gyökerek gúzsát.

Néptelen templom őrzi a dzsungelt, éber kígyóra, gyíkra figyelve.
Oromzatán a napnyugta rémlik.

Hunyorgó égbolt titkait fejtjük: arra a Göncöl, Arcturus és az
Ökörkpásztor. S Szíriusz csillámló nagy szeme szintúgy.

Ebben a percben kel fel a nap tán Corroy táján. Szarka, rigó most
ébredez épp a brabanti kertben. Mogyorófák közt oszlik a pára.
Ebben a percben.

Masírozunk az éji Cobán át és figyelünk az égi korallra. Még nyolc
óra az élet és a megértés, megjön a reggel, az teszi zölddé
pázsitomat majd

Csillagos éj van, fénylik a gyíkfű. Dzsungel szivében szunnyad a
ketzal. Ott meg az ágon fenyőrigó szól. Ebben a percben.

                                    BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

FOTÓMŰVÉSZET

MARKOVICS FERENC

Fényekből, árnyékokból

Portrévázlat Tóth Istvánról

Vajon hány emberöltőn át hordozták sejtjeikben a szunnyadó tehetséget a földet túrni kényszerülő paraszti ősök Tóth István felmenői, amíg aztán a nyáregyházi fiúból elemi erővel tört fel az ősi vágy: az őt körülvevő világ ábrázolásának kívánalma? És mit gondolhattak a szülők az elmélyülten rajzolgató, fát farigcsáló kisgyermek láttán? Mert hát joggal hihették, hogy csak a föld megművelése adhat majdan biztos kenyeret az ifjú embernek. És végül mi ösztökélte a fiatal Tóth Istvánt, hogy az aprócska alföldi faluból a világot jelentő városba, Ceglédre költözzön, s ott a huszonévesek merész győzelemhitével tenyérnyi vaskereskedést nyisson a patinás, hatalmas Vasudvar tőszomszédságában?

Megannyi kérdés, amelyekre aligha kaphatunk pontos választ.

Különös erők vezérelték ezt az összenőtt szemöldökű, másoknál csak önmagával szemben szigorúbb férfit. Bármihez fogott, egyetlen cél lebegett előtte: a tökélyre törekvés. Amikor hozzájutott élete első fényképezőgépéhez, valamiféle rejtélyes belső parancsnak engedelmeskedve, rögvest azt tudakolta a helyi fényképészektől: ki a legnagyobb hazai szaktekintély a fotográfia terén? Aztán pedig megtudva, hogy az illető Haller Frigyes, haladéktalanul vonatra ül, és felkeresi, tarsolyában az első felvételekkel.

E perctől sorsa megpecsételődik, és számos ponton kísérteties hasonlóságú Csontvázéval. Minthogy például, az ő „Keleti Gusztávja” is kíméletlen kritikát mond a zsengékről. Sokan mások azonnal kedv­szegetten vágnák sutba a fotografáló masinát, de nem így Tóth István. Feszült figyelemmel, fogát összeszorítva issza-rögzíti a Mester minden szavát, majd hazautazik, és újra feldolgozva az eredeti témákat, pontról pontra kijavítja a hibákat. A korrigált változattal ismét jelentkezik a félelmetes esztétánál. Haller ekkor sejti meg, hogy a sugárzó konokságon túl, milyen nagy értékek rejtőznek a messziről, roppant messziről érkezett, még csiszolatlan fiatalemberben. Szárnyai alá veszi, tanítja-neveli, nem röstellve akár füzetnyi, testes véleményt írni a kezdő fotográfus most már reménykeltő képeiről. (A rég megsárgult ívek ma is megvannak, az abba foglaltakat vezérfonalként követte „címzettjük” és azóta is ereklyeként őrzi.) Később aztán, amikor érettnek ítéli a megmérettetésre, átadja tanítványának egy nemzetközi kiállítás meghívóját, és biztatja, küldje el fotóit.

És – talán nem is olyan nagy csoda ez így, utólag – a második világháború utáni első, Bordeaux-ban rendezett tárlaton, 1948-ban, a huszonöt éves fotósnak mind a négy képét falra akasztják. Két évtized múlva, egy teljes hétig a francia város vendége, és a polgármester – a későbbi miniszterelnök – Chaban Delmas kezéből veszi át Bordeaux díszpolgári oklevelét, mint azon kevesek egyike, akik minden közbeeső kiállításon részt vettek legjobb műveikkel.

Ennek előtte persze, és azóta is, tömérdek használt előhívó- és rögzítőoldat folyt le a kis Csatorna utcai ház sötétkamrájának csőrendszerén. A tanulóévek tovább és gyorsan telnek. Tóth István két ember igényével szomjas az elismerésre, de három munkabírásával dolgozik ennek eléréséért. Az alapismereteket hamar elsajátítja, és rövidesen a magasabb régiókat ostromolja. Ha ma visszagondolunk arra, hogy az ötvenes évek elején egy vidéki kisvárosban milyen kevés forrásból meríthetett a tanulni­vágyó és főként, hogy milyen nehéz volt kitekinteni a nagyvilág fotósirányzataira – szinte valószínűtlen a viharos iram, amellyel Tóth eredményesen ostromolta meg a földkerekség fotós „színpadait”, a kiállítótermeket.

Korai sikeres képein már megtalálhatók mindazok a jellegzetességek, egyben erények, amelyek ma is jellemzik művészetét, és a legjobbak közé emelték. Már-már banalitás technikai biztonságának emlegetése – felfogása szerint a briliánsán uralt tónusgazdagság csupán eszköz a tökéletes kifejezés, az elmondani szándékozottak biztonságos rögzítéséhez. Feltűnő, azonnal „olvasható” sajátossága a Tóth-fotográfiáknak a hibátlan szerkesztés. Ha a kompozíciós érzék kifejezést vizsgáljuk, jól kiérezhető, hogy olyan képességről van szó, amelynek egy része már eleve ott lappang az alkotó sejtjeiben, s csupán egy másik hányada tanulással megszerezhető ismeret – így van ez az ő esetében is.

Küzdelmekkel teli esztendők előzték meg a későbbi sikereket. Csontvárys hivatástudattal, töretlen hittel vívja harcát közvetlen környezete értetlenségével, és a felsőbb szakmai hatalmak ellenállásával. Csupán egyetlen példa az előtte emelt gátakból. Első modelljei az ismeretségi körből verbuválódtak, közülük is nem kevesen a helyi cigányságból – legtöbbjükkel életre szóló barátságot is kötött. Amikor a róluk készített fotókkal mind több díjat nyert az országhatárainkon túl, „odafönn” némelyek rebesgetni kezdték, hogy „Tóth képei azt a képzetet keltik külföldön, mintha cigány­ország lennénk”. Csak hosszú idő után kerekedett felül a józanok véleménye: nem azért állították ki ezeket a képeket külhonban, mert cigányokat ábrázoltak, hanem azért, mert rajtuk keresztül, az ő arcukra írva tudott örök emberi dolgokról mesélni.

Az Öreg cigány, vagy A vetélkedés vége egyben csattanós válasz arra is, hogy „no, persze, híres személyek portréival könnyű sikereket elérni”. Tóth István ugyanolyan érdeklődéssel irányító tta fényképezőgépét névtelen kisemberekre, mint a magyar művészeti élet legjobbjaira. Egyik legszebb, általánosan ismert arcképe, a Nehéz út „ismeretlen” ceglédi embert örökített meg. Ez esetben a „megörökítés” nem hangzatos szóvirág: az Élet-barázdálta arccal már sokszor találkoztunk, például Hemingway Az öreg ember (nem halász!) és a tenger című kisregényében ugyanannak a hajlott korú, ám nem hajlott gerincű férfinak állít emléket.

Más kérdés, hogy amint Tóth István mind följebb hágott az alkotói ranglétrán, egyre többször került kapcsolatba a hazai művésztársadalom jeles képviselőivel. És nem csak természetes, de törvényszerű, hogy e találkozások egy része arckép­fotografálásba „torkollott”. Az ekkor született képeken jól megfigyelhető, hogy a legbensőségesebb, a magánélet mélyrétegeibe hatoló portrék általában nem az első látogatás alkalmával készültek, hanem később, amikor a kapcsolat lassanként barátsággá nemesedett: a már nem vendégként érkező művésztársat a kötelező etikettet mellőzve várták. Ez a protokolltól mentes őszinteség sugárzik az atlétatrikós, valóban festő és azt nem csupán imitáló Czóbel Béla fotóján. Emilio – Vén Emil festőművész – is oldott, „mer viselkedni”, Tóth pedig „rásegít”, alulról fényképez, és megszámlálhatatlan finom árnyalattal, hallatlan tónusgazdagsággal társul Emilio titkos vágyához: minél artisztikusabbnak látszani!

Érdekes ötvözete a művészeket és a kisembereket ábrázoló fotóknak a Balázs János cigányfestőből készült sorozat: a salgótarjáni meddőhányók tövében meghúzódó putri-műterem sokáig rejtegette az anyagi javak iránt teljesen közömbös amatőr művész csöndben gyarapodó életművét. Tóth István még ezt az érintetlen, paradicsomi állapotot mutathatta be sok tárlaton szerepelt fényképein.

Boszorkánytánc című fotója első pillantásra kissé „kilóg” a feszes pályaívből. A szolarizációs technikát inkább csak kíváncsiságból próbálta ki, mert felfogása szerint egy fotográfusnak minden fortélyt, trükköt, a szakma valamennyi csínját-bínját ismernie kell, különösen, ha előadásokat óhajt tartani, avagy a fotóstársai munkájáról bírálatot merészel mondani. A tónusgazdag, „normál” fotografálástól azonban még az sem tántorította el, hogy az „eltévelyedés” túl jól sikerült: a Boszorkány viharos lendülettel táncolta körbe a földgolyót, s hazatérve szakajtónyi díjjal perdült be a kapun.

Idefér talán egy személyes emlék is (miután sok másik esszenciája már beépült e kis írásba), annál inkább, mert arról árulkodik, hogy Tóth István nem csupán előre megkomponált, aprólékos műgonddal tervezett képeket tud készíteni, de rögtönzésekre is képes. 1966 nyarán, tikkasztó hőségben könyökölünk a dubrovniki óváros mellvédjén, és bámuljuk a fortyogó kikötő mélyben kavargó kaleidoszkópját. Ez az az idő, amikor a turista önfeledt lelkesedéssel óhajtja felölelni a látványt nagylátószögűjével, nem sejtve, hogy a világ összes fotós tankönyve megtiltja a fényképezést a déli verőn. S amikor az izzó Nap a zenitet súrolja, Tóth matatni kezd fotóstáskájában, előszedi a masináját és teleobjektívet csavar bele. Aggódva figyelem, hogy résen legyek, ha leszédülne a magasból. O azonban a legnagyobb nyugalommal az ezernyi vízi­járműtől hemzsegő tintakékségre irányítja a gépét és kattint egyet-kettőt. Aztán, hetekkel később, immár itthon derül ki, hogy Tóth nem napszúrást kapott, hanem ihletet: a produktumot Duó címmel láthatták a tárlatok látogatói, s most az olvasók.

Minden művész – bárhová, bármily távolra sodorja a sorsa szülőhelyétől – előbb-utóbb visszakívánkozik az indulás helyszínére, ahol bölcsője ringott és az egész életére szóló „parancsokat” kapta. A sok évtizede városlakó Tóth István így érkezik „haza”, találkozik ismét a gyermekkor meghatározó motívumaival, amikor a belső hang megszólal. A korosodó alkotó elérzékenyülten fedezi fel az eltűnőben levő régi tájakat, a málladozó falú, elhagyott tanyákat, a szárazra szikkadt, görnyedt tótágasokat. És az őszülő halántékú, valamikori, fát farigcsáló, rajzolgató kisfiú most fényképezőgéppel rögzíti emlékeit: a gyermeki szem rácsodálkozó, bájos látásmódja tükröződik a Halszemmel nézve című tehénportrén csakúgy, mint a képsorozat valamennyi darabján.

Bajos lenne Tóth István valamennyi sikerét, díját és tiszteletbeli címét felsorolni, hiszen Tények, emlékek című adattárában erre egy teljes kötetnyi felület volt elegendő. De feltétlenül meg kell említeni, hogy a kezdeti nehézségek után „hazájában is próféta lehetett”. Művészetét már korábban Balázs Béla-díjjal, Érdemes Művész cím adományozásával ismerték el, nemrégiben pedig megkapta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete fotós nagydíját. E rövid életpálya-ismertető csupán szemelvényeket tudott adni az idén hetvennégy esztendős fotóművész ma már múzeumi tárlókat betöltő, gazdag terméséből.

Kívánjunk töretlen alkotókedvet további tervei valóra váltásához!

SZÍNHÁZ

BERNÁTH LÁSZLÓ

Bécs, London, zöldségesbolt és aktualitás

Színházi (fél)évad után

Amikor a közönség besétált a Katona József Színház nézőterére és elsötétültek a lámpák, éktelen zaj kezdődött a színfalak mögött. Aszfaltfúró gép zakatolt, a félhomályban modem csővázas állványzat képe bontakozott ki a még gyéren megvilágított színen, amit imitt-amott nejlonhuzat védett. Előtte egy amolyan mindenki által ismert, gördíthető kis betonkeverő gép is hozzázümmögött a zajokhoz. Időnként egy rendőrpáros is átslattyogott az üresen hagyott előtéren, hátul viszont védősisakos építőmunkások jelentek meg rendszeresen. Közben az állványok alatt és előtt folyt az erkölcsösnek aligha nevezhető élet. „Cséndzs manit” hajtogatott kitartóan egy fickó, és ahogy illik: pénzt pergetett az ujja között, vélhetően hamis valutát, de lehetett itt mindent kapni a vámmentes cigarettától a lőfegyverekig és a szerelemig, amit mindjárt itt, a szemünk előtt állva bonyolított le az üzlethez és a „fuvarhoz” értő miniszoknyás leányzó. Ám, ha valakinek másra volt gusztusa: volt ott egy hangoskodó transzvesztita is, aki ugyancsak gyorsan partnerre talált.

Jó hosszan tartott ez az előjáték, amíg végre elkezdődött Shakespeare Szeget szeggel című komédiájának az előadása. Kicsit zajos volt ez a bécsi életkép, hiszen ez a város – legalábbis névleg – a Szeget szeggel helyszíne, aminek persze annyi köze volt az osztrák városhoz, mint a „cseh tengerinek a Téli regéhez. Mindenesetre valami érdekeset ígért ez a bevezetés, és aki ismeri a darabot, azt is tudja, hogy itt a város erkölcstelensége, törvényeket semmibe vevő léha életmódja a közeg, amiben a szereplők mozognak. S a város urának, a Hercegnek éppen az a nagy dilemmája, hogy hiába vannak jó törvények, ha azokat senki nem tartja meg, s ő maga sem tud elég szigorú lenni, hogy következetesen megtartassa amit a jog és az erkölcs megkövetelne. Ezért bízza helytartójára – külföldi elfoglaltságaira hivatkozva –, hogy helyette csináljon rendet.

Úgy érezhetjük hát az első percek után, hogy Máté Gábor a színész-rendező beletalált a közepébe: nem kell a Katona József Színháztól túl messzire menni, elég kisétálni a Petőfi Sándor utcába, vagy a szomszédos Váci utcába, hogy nepperekkel – sőt: robbantgató nepperekkel! – magukat áruló szép­lányokkal, ügyetlen rendőrökkel és a törvények igen gyakori farbarúgásával találkozzunk. Lám, Máté felfedezte, hogyan lehet ezt a ritkábban játszott Shakespeare darabot élővé, izgalmassá, nekünk valóvá tenni.

Mert nincs annál ostobább közhely, amit némely fantáziátlan és féltehetségű rendező szokott időnként belenyilatkozni a nagyvilágba, hogy „Én nem akarok mást, csak eljátszatni azt, ami benne van a szövegben”. Először is: minél értékesebb egy dráma, annál „több van a szövegben”. S kinek-kinek el kell dönteni, hogy neki mi fontos abból, ami a szövegben van. Ráadásul, ha a dolog ennyiből állna, akkor egyszer egy rendezőzseni létrehozná azt az előadást, amely mindent tartalmaz, ami a szövegben van, és attól kezdve már csak ezt az egy előadást kellene másolni. Ez még a balett esetében sem igaz, holott ott néha évszázadosak a koreográfiák.

Ezek a „csak, ami a szövegben van” rendezők ráadásul azt hiszik, hogy ők tulajdonképpen harcosan közönségpártiak a kísérletező kollégákkal (akik persze nem törődnek a nézővel) és az „esztétizáló” kritikusokkal szemben. Pedig minek menne el egy színházbarát néző élete során három-négy, vagy még több Hamlet előadást megnézni mondjuk, ha nem azért, hogy megnézze: egyik vagy másik rendező és színész milyen más tartalmakat (is) olvasott ki a klasszikus szövegből. (Csak az érdekesség kedvéért említem: láttam – filmen – olyan Hamlet-előadást, amelyben a dán királyfit az ödipusz-komplexum gyötörte és az anyja iránt érzett szerelme, illetve féltékenysége motiválta minden tettét, és bármely furcsa is volt ez a megközelítés, azért ez a lehetőség is „benne volt a szövegben”).

E – talán kicsit hosszadalmasra sikeredett – elmélkedéssel remélem sikerült igazolnom magam, hogy semmifajta színházi eredetiség nem idegen tőlem. Nem zavart annak idején a frakkos Oidiposz, egyenesen érdekesnek találtam, amikor Peter Brook nevezetes pesti vendégjátéka során a Szentivánéji álom szereplői lengő trapézon mondták időnként Shakespeare szavait, s még az sem zavart, amikor zsűritagként egy országos amatőr színjátszó versenyen, valahol vidéken, néhány perc erejéig az ölembe ülve replikázott egy leánygyermek. (Különösen, hogy a leányzó kifejezetten csinos volt.) Mindez ugyanis eszköz csupán, kellék, ami jelezni kíván valamit, hogy a néző képzelete a szövegen túl is némi fogódzót kapjon a játék teréről – valóságos és szimbolikus teréről – idejéről, koráról, fogalmi és értékrendszerérői. A lényeg ezzel szemben mindig az: mit gondol író, színész, s a modern színházban mindenekelőtt a rendező, aki ez esetben a mű első számú alkotója, arról amit bemutat nekünk?

S nagyon gyakran itt kezdődnek a bajok. Mert nem ritkán a nagy színpadi hacacáré nem szolgál mást, mint azt, hogy elleplezze a rendező lapos, közhelyes, unalomig ismert gondolatait. Azokat az „eszméket”, amelyeket egy pohár bor, vagy egy csésze fekete mellett az ember szívesen megbeszél bárkivel, akivel rendszerint még vitatkozni is lehet. Ám, hogy ugyanezért beöltözzön elegánsba, jegyet vegyen, leüljön két-három órára egy székbe, amit csak egy vagy két rövid szünet erejéig hagyhat ott, s ahol illendően csak hallgatni szabad – az néha egyenesen borzasztó.

Márpedig manapság, s éppen az „értékteremtő” színházi világban igen gyakran, ilyen lapos közhelyekkel, vagy igen vitatható érzelmekkel és gondolatokkal találkozhatni. Magyarán: amikor a rendező nem szellemi partnere az értelmesebb, nagyobb élettapasztalatú nézőnek, csak azt hiszi, hogy néhány eredetinek látszó eszközzel, utalással valami újat tud mondani. S erőlteti ezt olyan szöveggel, drámai matériával is, ami nem alkalmas erre.

Mint – sajnos – Máté Gábor is tette a Szeget szeggel esetében. Ami, valljuk meg, akkor sem tartozik Shakespeare remekművei közé, ha a dráma- és irodalomtörténészek természetesen minden soráról ezt kívánják elhitetni. Mert nézzük, mi az a nagy bűn, ami hivatva van leleplezni Bécsnek, ennek a zabolátlan városnak a züllöttségét? Hát az, hogy egy hivatalosan már eljegyzett ifjú pár összefeküdt a templomi áldás előtt, és már útban is van a gyerek. Ez a fajta „erkölcsi fertő” természetesen már Shakespeare korában sem volt olyan égbekiáltó jele a törvénytisztelet hiányának, hogy a hipokrita helytartó azzal kezdje a rendcsinálást, hogy a hamari vőlegényt halálra ítélje.

Jó, mondhatja a darab minden ismerője, de ott van az igazi konfliktus, hogy ez a pótfőnök erkölcsöt prédikál, miközben olyan szerelemre lobban a halálraítélt fiú szépséges húga iránt, hogy egy ígéretes éjszakáért eltekintene a kivégzéstől. Ez a maga idejében – s áttételesen ma is – olyan erkölcsi vétek, amiért joggal fel lehet háborodni. De most akkor mi legyen a kiindulóponttal, a „bécsiek erkölcsi fertőjével”? Innen kezdve a darabnak már semmi köze ahhoz a zűrös-zajos bevezetőhöz, amit a rendező nekünk prezentált, ahol azt játszották el, ami a szövegben – első olvasatra – valóban benne van, de valljuk be, a pótfőnök és a kegyelemért esdeklő lány bonyodalmai között ki gondol már erre?

Maradna még egy (talán a legaktuálisabb) konfliktushelyzet a darabban, tudniillik a Hercegé, aki a piszkos munkát – egyedülállóan rossz érzékkel – az arra legalkalmatlanabb emberre bízza, s az eredménynek maga is tanúja, hiszen szerzetesruhában végig ott lebzsel a történések környékén. Ebben a szituációban, minden erőltetettség nélkül, sok máról ismerős helyzet rémlik fel, s kiváló alkalom lehetne egy komédiára – aminek Shakespeare az egész művet írta. Újlaki Dénes megformálásában azonban ez egyáltalán nem egy kinevetnivaló pojáca-Herceg, hanem az igazság rafinált bajnoka. így azonban a bemutatkozás kíváncsiságot keltő percei után némi unalommal vegyes érdektelenséggel kelhetünk fel az előadás végén.

Hasonló okok miatt keltett csalódást a világ – nem hiszem, hogy túlzás – talán legsokoldalúbb színházi komplexumában, a Miskolci Nemzeti Színházban bemutatott örök klasszikusunk, Az ember tragédiája. (Egy négyszögű udvart fognak körbe az épületek, ezen az udvaron a már beépített, emelkedő széksorok várják az idei első szabadtéri évad kezdetét. A székekkel szemben a színpad nem más, mint a kőépület nagyszínpadának hátsó traktusa. Az udvar egyik hosszanti oldalán a magas díszletraktár, a másikon, a hajdan leégett, majd újjáépített első magyar kőszínház helyén egy nagyszerű kis színháztörténeti múzeum és végül a negyedik oldalon, az udvari széksoroknak háttal, a vadonatúj Kamaraszínház.)

Ebben a Kamaraszínházban került színre az óév végén a Tragédia egy ifjú vendégrendező, Schlanger András elképzelései szerint. A változtatások, az újdonságok – ha egy klasszikus dráma esetében nem tautológia ezt állítani – ez alkalommal drámaiakra sikeredtek. S a változtatásokat vezérlő első gondolat itt is rokonszenvesen maivá kívánta tenni Madách remekét: a londoni színnel indul ugyanis a játék, ahol a hegedülő művész bevallja: utálja azt, amit játszik, de hát ezt kívánja a közönség, a tudós tudja, hogy elárulja a tudományát, amikor mindenféle csodabogyókat árul, de hát – mint oly sokszor halljuk Madáchtól is – nagy úr a megélhetés. A gyáros most sem törődik munkásai sorsával, s hát az ifjúság… róluk sem lehet sok jót elmondani. Megint csak azt kell mondani: a Tragédia megannyi színe közül még mindig – több, mint száz éve már – ez a legaktuálisabb a nézőtéren ülők számára ma is. Van tehát logika abban, hogy az előadás, minden tradíciót, s persze Madách eredeti drámáját odahagyva, a londoni színnel kezdődjék.

S még az is szellemes megoldás, mert nagyon beleillik e szín hangulatába, hogy a zsinórpadlásról belógatott éneklő kisangyalok, talpnyaló, merev arkangyalok és egy bumfordi úristen segedelmével, mint egy ügyetlen vásári komédia adatik elő az alkalmi színpadon, a bámész gyerekek és ténfergő felnőttek, meg a ballonkabátban figyelő Ádám előtt az első, a mennyországban játszódó szín. Az meg egyenesen kiváló ötlet ezen a koncepción belül, hogy paradicsomi szín ugyanitt, a vásárban bábjátékosok paravánja fölött elevenedik meg.

A Paradicsomból kiűzetett, az előbb már ballonban megismert hús, vér Ádám és a már ugyancsak eleven Éva ezután a későbbi Kepler szobában játsszák el egy pamlagon azt a jelentet, amikor Lucifer – altatóval – álmot ad patronáltjának, hogy személyesen győződjön meg arról, mit is kínál az emberiségnek a jövő.

Itt azonban már nagyot zökken az előadás logikája és egyben stílusa is. Érthetetlen és a továbbiakban sem megmagyarázható, hogy a Paradicsomon kívül első színe miért egy kopott szobában játszódik, aztán Egyiptomban miért kapnak ruha-kiegészítőket a főhősök, és egyáltalán: innen kezdve miért a hagyományos síneken gördül tovább az előadás, egészen addig, amíg ismét el nem érkezünk – immár a maga helyén – a londoni színhez. Ahol most láthatjuk azt, amit az indítás idején még nem láthattunk, így például a nevezetes haláltáncot, azzal a nem jelentéktelen változtatással,hogy nemcsak Éva az, aki itt nem „lépi át glóriával” a sírgödröt, hanem még Ádám is beleveti magát. Aztán kiderült, mégsem halt meg időnek előtte, mert egy lepedő mögött operálják és itt, a műtőasztalon vizionálja – legalábbis szövegben – az űrbéli szín néhány dialógusát, amikor is a Föld szelleme nem engedi meghalni. Azért mégiscsak megspórolunk két színt, nincs falanszter és nincsenek eszkimók, Ádám Kepler szobájában ébred, és miután Évától megtudja, hogy atya lesz, lemond az immár felesleges öngyilkosságról. Az előadásnak azonban néma szokásos módon van vége, mert az utolsó szavakhoz, a „küzdj és bízva bízzál”-hoz az atyaúristen – ez alkalommal nem a bumfordi, hanem mint égi hang –, a rendező jóvoltából olyan himnikus mennyei vigaszt nyújt, hogy mindenki elszégyellheti magát a nézőtéren, aki még ez után sem érti, hogy nekünk embereknek csak az a dolgunk, hogy tudomásul vegyük az égiek mindenkori akaratát.

Na most én, mint annyian mások, az egyetlen világirodalmi mértékű magyar drámaként tisztelem Az ember tragédiáját Ennek ellenére sem kifogásolom, hogy akár ilyen lényegbevágó változtatásokat hajtson végre valaki az eredeti szövegen, mert az eddigiektől eltérő értelmezést akar adni a műnek. Csak hát Luciferrel szólva „mivégre az egész”? Mi értelme a mára utaló kezdésnek, az irgalmatlan húzásoknak, változtatásoknak, ha az egész nem akart mást mondani, mint amit egy falusi plébános a vasárnapi misén rutinosabban és meggyőzőbben elő tud adni jámbor, amúgy is istenfélő híveinek? (Az már csak romlott hab volt a tortán, hogy – vélhetően a „tempó” érdekében – a színészek, mintha azon erőlködtek volna, hogy minél előbb túl legyenek szövegeken, így néha az intim hangulatú, jó akusztikájú nézőtéren alig lehetett nyomon követni Madách – s persze Arany – azért mégiscsak klasszikus értékű szövegét. Az Ádámot játszó ifjú színész pedig az örökké újrakezdő embert valahogy úgy képzelte el, mint egy anya­kedvence diszkóhőst, aki az első perctől az utolsóig az indulatai tetőfokán hangoskodik, mert az elszíneződött alkoholszonda miatt a rendőrség elkobozta a jogosítványát.)

Szóval, ha a gondolat lapos, ráadásul azt rejtvényként tálalják, vagy unalmasan, akkor hiába az eredeti ötletek mazsolája, nem sül ki belőle az élmény jól fogyasztható kalácsa. A Peter Brook könyveiméül is választott teóriájának van feltétlen igazsága: a színpad üres tér és a színészeken és a rendezőn múlik, hogy élővé, vagy holttá válik a térnek ez az üres darabja.

Érdekes példáját adta ennek egy kis színházi magánvállalkozás a budapesti Molnár utcában. Ahol egyébként egy Művelődési Ház működik, de a Broodway-nak keresztelt kis teátrum nem magában a hagyományos „kultúrházban” működött, hanem az utcai fronton, egy nem is túl nagy üzlethelyiségben. (Működött, mert a támogatók pénze egyelőre elfogyott.) A szerző nevét, annak ellenére, hogy a színpadi mű filmváltozatát is rég láthattuk már Paul Newman rendezésében és felesége Joanne Woodward főszereplésével, ma is alig ismeri a világ: Paul Zindelnék hívják a valószínűleg német származású drámaírót. A darabot már a budapesti Nemzeti Színház is bemutatta: A gamma sugarak hatása a százszorszépekre.

A történet, mint a film nyomán talán sokak előtt ismert, az egyedül maradt alkoholista anyáról szól és két lányáról, az elkényeztetett, epileptikus, kis kurvanövendék Ruthról és tudóskodó, kísérletező, a környezet ellenére is egészséges lelkű kis Matildáról. A hajdanvolt kispolgári jólét szegényes visszfénye ismerhető csak fel a lakásban, amit abban a zöldségesboltban rendeztek be, amely egykor a család számára a biztos megélhetés alapja volt. Itt és a kisegítő helyiségekben tengeti életét a négy hölgy, mert heti ötven dollárért még egy szélütött, beszélni sem tudó nénit is eltartanak. Ennyi a mese, ennyi az egész darab.

Mi, a nézők, a Molnár utcában tehát egy valódi üzlethelyiségben, ingatag emelvényre rakott széksorokon ücsörögtünk és „lenn”, az első sortól semmivel el nem választva zajlott a játék. Talán csak egy, láthatóan új, a galériára vezető csigalépcső volt az egyetlen új alkalmi díszletelem, meg persze volt asztal, székek, rozoga pamlag, a kosztümök többnyire ócska slafrokok, meg a fiatalokon farmerek és trikók. Ha a felvonásokon belül jelenetet kellett váltani elsötétült a tér és egy fuvola néhány taktusa biztosította a közzenéket. Viszont a Kanadában felnevelkedett, színészmesterséget Amerikában tanult, ma is némi akcentussal beszélő Gáti Kati – az akcentusnak a darab szövege szerint, mint német bevándorlók lányának, volt magyarázata – egyszerűen és hitelesen megélte ennek az asszonynak az összeomlását, megszégyenülését saját gyerekei előtt. Berek Kati pedig saját élményét és betegsége utáni testi valóját is szinte szemérmetlenül felhasználva játszotta el a szél-ütött öregasszonyt, akinek csak egyetlenegyszer, a darab végén adatik meg, hogy értelmes szavakat mondjon.

S persze itt sem a valódi üzlethelyiség kopár hangulatától, az egy szál csigalépcsőtől, vagy a fuvolaszótól volt hiteles, nekünk való az angol vendégrendező Philip Daimon munkája. A társadalom perifériájára szorult anya és gyermekei konfliktusát a kitűnő színészekkel – a leánygyerekeket játszó két fiatal színészpalánta is kitűnő volt – valódi emberi drámává tette, ami minden erőlködés nélkül megérintette a nézőt. Annak ellenére is, hogy az egész európai dráma- és prózairodalom-történet az „anyát” mindig előnyös, vonzó, azonosulásra érdemes, pozitív figurának szokta ábrázolni, szemben az amerikaival, ahol gyakran – mint itt is – a romlás, a rontás tulajdonságaival ruházzák fel. Mégsem volt gond érzelmileg is átélni ennek az anyának a konfliktusait.

Más módon tette „aktuálissá” – csak így, idézőjelben természetesen – a nagyhírű Kaposvári Csiky Gergely Színház Molnár Ferenc egyik siker-darabját, az Üvegcipőt. A színpad itt nagy, s bár különleges trükköket nem vonultattak fel, de azért az utolsó felvonásban ügyesen használták ki a színpad tér máskor láthatatlan sarkában működő valódi felvonót: ezzel vitték fel, majd hozták le a rendőrségre kihallgatásra rendelt személyeket, némi komikusán is ijesztő vasajtó-csattogtatások kíséretében.

Az Üvegcipö azonban, s jobb ezt bevallani előre, mint a legtöbb Molnár darab, legfeljebb némi a századelőt manapság kisérő nosztalgiázáson túl, nem kíván sok együttérzést a századvég nézőitől. S a férjre utazó háziasszony meg a kis cselédlány viszonya szerencsére már (még?) megint csak nem túl érdekes a ma nézője számára. Nincs a darabnak semmiféle különleges „üzenete”, amit meg kellene fejteni, s amihez szükség lenne valami aktualizálásra. Marad persze Molnár óraműpontossággal járó színpadi mechanizmusa és a kissé csinált, a maga idejében sem hiteles, viszont kiváló poénokra működő dialógusainak százféle sziporkája. S még valami: egy különleges figura, a korosodó, agglegényes rigolyákkal morcoskodó albérlőurat naiv bájjal, némi egzaltáltsággal, félművelt tudálékosságával imádó kis cselédlány alakja.

S itt talált rá, minden kényszerű eredetieskedés és „korszerűsítés” nélkül, Bezerédi Zoltán színész-rendező a darab aktualizálhatóságának a titkára. Egy fiatal, kezdő színészlánnyal, Varga Zsuzsával addig gyúrták-formálták a kis cselédlány szerepét, amíg ez a kiszolgáltatott, állandóan csacsogó, csiripelő kis veréb olyan közel nem került a néző szívéhez, hogy bármi egyéb történik a színen, korhű, vagy nem korhű díszletek, jobb vagy kicsit gyengébb színészek között (az öregedő albérlőurat játszó Psindler Bélát mindenképpen a jobbak között kell említeni), s ilyen vagy olyan színpadtechnikai megoldások között, mi már csak a cselédlánykára figyelünk, ő most már emlékeinkben is a mienk lesz és egy kedves, kellemes, nekünk való színházi élménnyel megyünk haza. (Véletlenül egy diákbérletes napon nézhettem végig az előadást, a nézőtér 90%-án fiatalok ültek, mellettem egyenesen általános iskola felsős kisdiákjai, akik az első öt perc még nem a helyzethez illő vihorászásai után végig együtt éltek, együtt lélegeztek a színpaddal. Talán ezért sem véletlen, hogy Kaposvár ma is az ország színházi térképének meghatározó városa.)

A színészre persze, különösen, ha rutinos, mindig lehet számítani. Pedig vannak esetek, amikor a rutin – nem igaz, hogy mindig, de gyakran – a visszájára fordul és ripacséria lesz belőle. Ami persze, ha jó színészek csinálják, mindig találkozik a közönség nevetésre vágyó igényeivel. Ezért, hogy a József Attila Színházban hangosan, néha sikongatva nevetnek, amikor Kern András és Koltai Róbert komédiáznak A miniszter félrelép című bohózatban. Ami egyébként nem más, mint pimasz kisajátítása Georges Feydeau század eleji nagysikerű bohózatának, ami a Bolha a fülben klasszikussá vált címet viseli. Szinte szóról szóra ugyanazok a helyzetek a megcsalt férjjel, ágyalábújással, szekrénybezárással és egy hullának hitt ájult emberrel egy hotelszobában, s persze a figurák személy­azonosságának állandó felcserélésével. Amúgy egyébként ez lehetne az évad legaktuálisabb darabja, ha a mesét egy másodpercig is komolyan akarnánk venni. Itt ugyanis a miniszter úr az ellenzék pártvezérének csinos titkárnőjével készül egy kellemes szerelmi légyottra, miközben természetesen a Parlamentben kellene lennie. A szerelem mégsem sikerül, mert egy holtnak hitt férfit találnak a nyaktilóként lezuhanó ablakkeret alatt. A hullát a miniszter úr jobb híján a szekrénybe rejti, és azonnal berendeli szolgálatkész titkárát, hogy rendezze el a dolgokat. Az agglegény és szemérmes titkár ügyetlenkedései azonban a darab végéig tovább és tovább bonyolítják az ügyet, lehetőséget teremtve a színpadi bohózat minden elképzelhető ötletének a bemutatására.

Nem is lenne baj, végül is ez egy nagy hagyományú, kitűnő műfaj, Kern és Koltai pedig ragyogó színészek. Hogy e sorok írójának mégis némileg fárasztó élménye volt ez a csupa nevetés előadás, annak az volt az oka, hogy Kern angol miniszterként, s az ehhez illő szövegekkel, minduntalan az értelmiségi Woody Allén figuráját hozta a színpadra, Koltai pedig – ugyancsak szövege szerint – a szemérmes, jellegzetesen angol hivatalnokként a Sose halunk meg vállfaügynökeként csikarta ki a nézőkből a nevetést. Azért nem kár, hogy nem a mi Parlamentünkből ismert pártvezérek, vagy miniszterek figuráit parodizálták – amire a darab kiváló lehetőségeket adott volna –, azért viszont igen, hogy csak rutinnal villogtatják előadásról előadásra a közönséget.

A nézőket, akiknek egyébként jó és rossz előítéleteik vannak. így például egy-egy, a számukra meghatározó élményt adó alakítást végleg összekötnek azzal a színművésszel, aki ezt az élményt produkálta számukra, és attól kezdve ez nemcsak mérce lesz – ami még rendben lenne – hanem másolásra, utánzásra, utolérésre kijelölt példa is. Az én színházbajáró nemzedékem számára a Hamlet magyar mértékegysége Gábor Miklós, Az őrült naplója elmeháborodott orosz kisembere: Darvas Iván, a színpadi, majd a filmbeli százados a Tótékből Latinovits Zoltán, s a Hegedűs a háztetőn tejesembere:Bessenyei Ferenc.

Ami jó ebben az előítélet-rendszerben, hogy a színész hús-vér alakjában, orgánumával jelenik meg a néző emlékezetében egy-egy drámai hős, ami így már nem lesz soha csupán „irodalmi alakká”, hanem megélt élményként válik részévé egy-egy ember kultúrájának. Ami rossz benne, hogy az ilyen előítéletes néző nehezen veszi tudomásul, hogy más is lehet jó az adott szerepben, sőt: annál jobb, minél inkább más, mint amilyen elődje volt. Hiszen, ha ugyanazt próbálná megcsinálni, szükségszerűen csak gyenge utánzat maradhatna. Meg kell hát találnia minden színésznek, aki ezeket a szerepeket kapja, a maga Hamletját, a maga Századosát, a maga Tejesemberét. Mint ahogy ez Huszti Péternek sikerült is a Madách Színházban az évad nyitányaként bemutatott Hegedűs a háztetőn előadásán. (Ezért aztán számomra is meglepő volt, hogy az egyik tekintélyes lap, nagy tekintélyű kritikusa úgy közeledett – Bessenyeit emlegetve – Huszti alakításához, mint a legelőítéletesebb néző.)

Ennek a Hegedűs…-nek azonban nem csak az volt az erénye, hogy Huszti (sajnos, a másik szereposztásban Dunai Tamást nem láttam) megteremtette a maga hiteles Tejesemberét, hanem sok minden más is. Légióként például, hogy Kerényi Imre rendező meghívta muzsikálni a Budapesti Krlezmer Bandet. Azt a zsidó népzenét játszó együttest, amely eddig csak hazai és külföldi koncerteken szerepelt – igen nagy sikerrel –, de színpadon, pontosabban: színházi előadás részeként még nem léptek fel. Ez a meghívás több szempontból is igen jól sült el. A darab címe, mint ismeretes, Chagall híres festményére utal, de a festmény maga is utal valamire: nevezetesen arra, hogy ezekben a galíciai szegény zsidó falvakban a kitörés, a világba indulás egyik, ha nem az egyetlen, lehetősége a hegedű volt. E század világhírű virtuózai közül nemegy került ki – a legutóbbi időkig – ezekből a falvakból. Kerényi ötlete tehát, hogy felvitte a színpadra a zenészeket, természetes módon gazdagította a játék közegét. Mint, ahogy a stilizált falu látványa is úgy idézte meg ezt a világot, mintha a galíciai Anatevka falucska a Csíksomlyói passió helyszínének zsidó megfelelője lenne. S ez a párhuzam teljesen indokolt. (Egyáltalában nem mellesleg: sok évvel ezelőtt, még a Nemzeti Színházban, azt is Kerényi rendezte.) És a Krlezmer együttes felléptetése azért is nagy ötlet, mert ez a musical zene ugyan táplálkozott a galíciai zsidó folklórból, de a hagyományos színházi zenekarra hangszerelve el is távolodott attól. Most, mintha teljes hangzásvilágával együtt visszakerült volna a helyére, élővé, egy musical szükségszerűen stilizált módján ugyan, de valódivá, hitelessé tette a hangzás közegét.

Végül, de nem utolsósorban: a musical műfaja ugyan nem nagyon tűri a direkt politikai aktualizálást, de azért nem is teljesen idegen attól, (gondoljunk a Kabaréra, vagy az Evitára), különösen, ha a rendezés a maga helyén, módján és arányai szerint él vele, s nem ráaggatott műdíszként fityeg az előadás ruháján. Nos, Kerényi nagyszerűen találta meg azt a pontot, s éppen az előadás végén, a legemelkedettebb pillanatokban, hogy pár percre kinyissa, kitágítsa ennek a musicalnak a meséjét, s rányissa a történelemre. A darab végén a zsidóknak, a századeleji pogromok miatt el kell hagyni szeretett Anatevkájukat. Kerényi most ezt a csomagolást, búcsúzkodást, elindulást a színpad mélye felé úgy rendezte meg, hogy minden asszociálni képes néző számára beugrik a század közepe, a falvakból a gázkamrákba hurcolt emberek millióinak sorsa is. Kerényi ugyanakkor a távozó, háttal álló szereplők, s a teljes statisztéria képét még ki is merevíti, megállítja, miközben a darab egyik legszebb zeneszáma halkul el, és akkor döbbenünk rá a mi mostani századvégünk elűzött, távozásra kényszerült százezreinek, millióinak sorsára Boszniától Ruandáig.

Igen, azt hiszem így szabad, így érdemes a színházban aktualizálni. Amikor valaki felismeri, hogy mi az, ami a szövegben valóban benne van, s melyek azok a természetes színpadi eszközök, amelyek az adott helyzetben alkalmasak lehetnek, hogy az aktualitásokat a nézők is felismerjék.

Mérleget nem készítettem az 1996/97-es évad (első) feléről, ehhez nem láttam elég előadást, s különben sem vagyok biztos abban, hogy a kritikus feltétlenül rendelkezik valamilyen hitelesített objektív mérőeszközzel. Szándékosan számoltam be az aktualizálással kapcsolatosan szubjektív benyomásaimról, különös tekintettel a rögeszmémre, hogy a színházban minden, de minden megengedhető, ha amúgy van a felnőtt, gyakorlott színháznéző számára is valami elfogadható értelme.

Egyébként minden csak cifra dísz marad, rendszerint azért, hogy elfödje a gondolkodás hiányait.

MÉRLEG

SZIGETI PÉTER

Tendenciák Magyarországon a parlamentáris jogállam kialakulásától napjainkig

II. rész

3. A tulajdoni rendszer jellegének átalakítása

Az átmenet kormánya, a Németh-kormány a szektorsemleges, vegyes tulajdoni rendszerű gazdaság megvalósítását hirdette. Az 1989-es nemzeti kerékasztal-tárgyalások eredményeit követő alkotmánymódosítási folyamat következményeként az Alkotmány 9. § (1) tartalmazza: „Magyarország gazdasága a tervezés előnyeit is felhasználó piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.” Továbbá a (2) bekezdésben kimondja, hogy „A Magyar Köztársaság a versenysemlegesség elve alapján elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a verseny szabadságát, amelyet csak alkotmányerejű törvény korlátozhat”. Az első bekezdést az Alkotmánybíróság számos döntésében (pl.: 50/1991.; 32/1991.; 6/1992.; 4/1993.; AB. határozatok) akként értelmezte, hogy lebontotta az állami (és a szövetkezeti) tulajdonnak korábban kedvezményezett helyzetet biztosító szabályokat. Esetenként nem is szektorsemlegesen, mert az egyházi tulajdon helyreállítása kapcsán önkormányzati tulajdon sérelmére döntött, mondván, az egyház érdeke kivételesen a közérdekkel egy tekintet alá esik, míg az önkormányzati nem (Sajó, 1993:53).

De honnan jött az alkotmány expressis verbis normáit sértő magántulajdoni túlsúly gondolata és gyakorlata? Hiszen ha a kiindulópont de facto a köztulajdon dominanciája volt, és elindultak a szektorsemleges szabályok és, úgymond, gazdaságpolitika kialakításának ezzel ellentétes irányába, abból még nem következett, hogy hol, milyen jellegű tulajdoni rendszernél álljanak meg. Nem következett, hogy a vegyes tulajdoni rendszerben (magántulajdon, állami tulajdon, önkormányzati tulajdon, szövetkezeti tulajdon) a formák között milyen arányok álljanak fenn. Nem következett, hogy az elidegeníthetetlen nemzeti vagyon, az állami tulajdon tartósan állami használatra szánt és magánvállalkozásra szánt (privatizálandó) része, továbbá ezek és az önkormányzati tulajdon közötti arányokat hogyan és ki állapítsa meg. Ki, mivel, mikor hatalmazta fel a Németh-, az Antall-, a Boros-, majd a Horn-kormányt arra, hogy a vegyes tulajdoni szerkezetű, verseny­semleges gazdaság helyett a magántulajdon túlsúlyára épülő gazdasági rendszer célként tételezésére térjen át?

Legitimációs értelemben senki, semmikor. Ilyen alkotmányt senki semmikor nem fogadott el. Olyan választásokat, mely erre adott volna felhatalmazást a hatalomnak, nem tartottak Magyarországon. A tulajdonformák egyenlőségére, a szektorsemlegességet jelentő vegyes gazdaságra és a piaci szelekció spontán-tudattalanul ható láthatatlan kezére hivatkoztak, a gazdasági racionalitás objektív, emberi beavatkozásoktól mentes értékítéletére. Ezt deklarálta az 1989-90-es alkotmányozás (1989: XXXI. tv., 1990: XL tv). És még az AVÜ tv. indoklása is – a gazdaság versenyszektorára vonatkozóan (N. B.)-a tulajdonformák sokféleségének működéséről, s az államosított vagyon privatizálása mellett annak társadalmasításáról beszélt. (Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1990: 49.) Ma már tudjuk, ezek a mondatok a mindent magával rántó privatizáció fügefalevelei voltak csupán. De egykor, a közéleti, politikai tudatossággal rendelkező állampolgárok még okkal feltételezhették az 1990-es parlamenti választások alkalmával, hogy az új alkotmányos keretek jelölik ki a változások mozgásterét, s arról szavaznak márciusban, hogy ki kap megbízást ennek realizálására.

Eközben a valóságos folyamatot sem piaci spontaneitás, sem pedig az alkotmányos keretek tiszteletben tartása nem jellemezte. Az ún. piacgazdaságra való áttérést erőteljes felülről vezéreltség, azaz hatalmi-kormányzati irányítás jellemezte. Ennek jogszabályi alapjait, azon túlmenően, hogy a kormányzati tevékenység a jogilag nem kötött, szabad döntések területe, amire a kormánynak a mindenkori érvényes és hatályos joganyagon belül felhatalmazása van, fokozatosan, de tudatosan alakították ki. A fokozatos előremenetelt az Alkotmányban rögzített legitimációs elveket sértő tényleges törekvések – melyeket az Antall kormány 1991 júniusában elfogadott tulajdonosi és privatizációs stratégiája foglalt össze, azzal a célkitűzéssel, hogy 1994-re radikálisan, 50% alá csökkenti az állami vállalatok által működ tetett állami tulajdon arányát (Matúz, 1992:273-74.) – leplezése és a reálfolyamat időigényessége indokolta. Az ellentétet a legitimáció visszafogottsága és a jogi szféra és a tényleges hatalmi cselekvés direkt intencionális irányultsága között mégsem telje sen egy előre eltervezett rejtett stratégia és végrehajtásának különbsége okozta, hanem a politikai folyamat azon szabály­szerűsége, hogy az uralkodó erők addig nyomulnak előre, ameddig azt az ellen­érdekeltek engedik. Ha azt tapasztalják, hogy nincs számottevő ellenállás, és kívülről, a nemzetközi erőtér visszaigazolja törekvéseiket, mint ez történt, akkor nem az előzetes szándéknyilatkozatok és a jogszerűség az irányadó, hanem a kedvezően alakuló körülmények között a konkrét cselekvés lehetőségei. Esetenként – mint a spontán privatizáció időszakában – meg sem teremtették a megfelelő jogi keretet. A vállalatok maguk kezdték meg az állami vállalati struktúra leépítését, a hatóságok hallgatólagos, majd az Állami Vagyon Ügynökség manifeszt jóváhagyásával, hogy saját vagyonként kisebb-nagyobb kft.-kbe, rt.-kbe vigyék át a közvagyont. Állami vállalatok kezelőiből így válhattak magántulajdonossá. Egyik oldalon ott maradtak a kiüresedett központok, melyek megszüntették önmagukat, (Lásd: Állami vállalatok „átalakulása” 1989. január 1. és 1989. július 1. között in: Matúz, 1992:275-278), másikon – de ez már nemcsak a spontán privatizáció szakaszára, hanem az összfolyamatra igaz eredmény – pedig nyertesként ott maradt a menedzser-polgárság (Szelényi, 1995.), vesztesként a munkanélkülivé vált dolgozók. Rosszabb esetekben a privatizációból „kimazsolázott” versenyképes és magánosított vagyontömeg után ottmaradt veszteségeket még egyszer társadalmasítani: ezt jelentette az adóskonszolidáció, amely a veszteséges bankokra is kiterjedt (bankkonszolidáció). Hasonlóan azon gazdaságpolitikai elvhez és gyakorlathoz, amely a privatizálandó vállalatokat eladásuk előtt, költségvetési forrásból, közpénzből, még egyszer utoljára feljavíttatta. Jól látható a kontraszt: miközben a közszférához tartozó kultúrát, egészségügyet, oktatást az állami beavatkozás útján piacosították, vagy legalábbis elindították ezen az úton, aközben a privatizálandó vagyonért cserébe még társadalmasították e vagyon veszteségeit. A Nemo plus iuris ad alium transfere potest, quam ipse habét (Senki több jogot nem örökölhet, utódolhat, mint amennyi jogelődjének volt) klasszikus polgári jogi jogelvét az adott helyzetben könnyedén tették félre kitűnő jogászaink: a jogosultságokat a magán-erők, a kötelezettségeket jelentő veszteségeket a költségvetésen keresztül a társadalom örökölte.

Tehát az az ideológiai legitimáció, melyet az alkotmányreform rögzített, mást, nem egészen azt ígérte, mint amit a kormányzat tett, s a privatizációt és kárpótlást fokozatosan kidolgozó jogi szabályozás (és alkotmánybírósági döntések, melyek a kárpótlásra vonatkoztak és kizárták a magánosítás reprivatizációs útját, melyet a kisgazdapárt karolt fel) a gazdaság feletti egyértelmű magánhatalom irányába alakították át a tulajdoni rendszert. A fő irány eldöntésén, azaz a rendelkezésre álló vállalkozói vagyontömeget mindenáron magánosítani kívánó kormányzati magatartáson belül vetődtek fel azok a dilemmák, amelyek már a privatizációs stratégia belső döntéseit képezték. Azt, hogy ilyen legyen a hazai és külföldi, személyes és intézményi tulajdon aránya, a spontán privatizáció és az AVÜ ellenőrzése mellett végbemenő, a koncentrált és a szétszórt tulajdon aránya (Stark, 1991.) A rendszer de iure és de facto most is vegyes, és az is maradhat 1997 után is, mire a kormányzat be kívánja fejezni a privatizációt. De a köztulajdon politikai megítélését a Szabad Demokraták Szövetsége vezető gazdaságpolitikusának, Tardos Mártonnak a szállóigévé vált mondása fejezte ki érzékletesen: „Privatizálni akár egy forintért is.”

Saját vállalatuk dolgozóit a privatizáció során a Munkavállalói Részvényprogram (MRP) kedvezményezett helyzetbe kívánta hozni. Ha gazdasági súlyát vesszük, nem túl jelentős, de nem is jelentéktelen arányban történt mindez. „A privatizációban játszott szerepüket jelzi, hogy 1994. március végéig az ÁVÜ az általa kezelt vagyon 21.5 százalékát adta hazai tulajdonba, ebből 5.9 százalék volt a munkavállalóké. Az 1992 őszén indult program 1994 közepére 168 MRP-ből 111-ben, vagyis 66%-uk volt többségi tulajdonos” – írja Mocsáry József. ⁵ Az MRP mellett figyelembe kell még venni két másik kiegészítő formát, a vagyonjegyeket és a dolgozói és menedzseri ídvásárlással megszerezhető tulajdonrészeket. Ennyiben a dolgozói tulajdonlás fogalma valamivel szélesebb, mint a gerincét képező MRP. De hasonlóan a szövetkezetek részvénytársasági átstrukturálásához, ez is a magántulajdonosi érdekeltségi forma egy változatát, s egyáltalán nem a korábbi állami tulajdon társadalmasítását jelenti. A baloldal értékrendje szempontjából az MRP bizonyos mozzanataiban több és más, mint az egyszerű magántulajdon, mert egyfelől a dolgozót szubjektíve közelíti termelési eszközéhez, másfelől bevonva őt a vállalatot érintő döntési folyamatokba, elősegíti a tulajdonosi készségek és képességek kialakítását. A makrogazdasági közeg és törvényszerűségek kapitalista jellegén azonban ezek a kedvező körülmények nem változtathatnak.

A legitimációs szinten ígért vegyes jelleg és nyitottság, amellyel a hatalmat gyakorlók a lakosságot akarták megnyerni, nem a piac értékítélete szerinti gazdasági szelekció révén valósult és valósul meg, hanem a legalitás síkján, közhatalmi beavatkozással állítják elő azt a tulajdoni szerkezetet, melyben a versenyszférában kizárólagossá tették a magántulajdont, s az állami gazdaságpolitika s a körülmények hatalma révén esélye sem volt – a meghirdetett legitimációs célok ellenére – a szövetkezeti és állami tulajdonformáknak a fennmaradásra. A megmaradt szövetkezetek magánrészvényesek szövetkezéseivé alakultak át, megszüntetve a szocialista szövetkezés azon alapkonstrukcióját, melyben az agrárkérdés és a parasztkérdés, a gazdaságnak és a falu életlehetőségeinek együttes megoldása társadalompolitikai cél volt, a termelő­eszközök zömének oszthatatlan közös tulajdoni bázisán. Az eredmények ismertek: tatárjáráshoz hasonlítható pusztulás ment végbe az állatállomány háborús szintre visszaesésével (1991-93-ra 50%, mára 60%-ra), az export –a belső fogyasztás szűkülésével párhuzamos – harmadrészre zsugorodásával (kb. 1992-94). Mintha csak a krónikus kapacitás-túlkínálattal küszködő EGK agrárrendtartáshoz igazodott volna a hazai gazdaságpolitika: az átalakítással jó előre dezintegrálta mezőgazdaságunkat, hogy az egy alacsonyabb szintre jutva majd integrációképessé válhasson. Az önkormányzatok vagyonnal való ellátása, nagy viták közepette, úgy-ahogy megtörtént. Ez progresszív fejlemény volt, de nem feledtetheti a teljesen egyoldalú magánosítási irányultságot, melynek termelési struktúrák és vertikumok estek áldozatul.

A magánosítási folyamat magyarországi története – módosított formában – igazolja a marxi társadalomelméleti tételt. Nevezetesen azt, hogy az elsődleges elosztás, a termelési eszközök felosztása sohasem pusztán ökonómiai kérdés, amit az árugazdaság spontán, tudattalan mechanizmusainak objektív szelekciója végezhetne és végezne el, hanem mindig osztályok hatalmi viszonyának a kérdése is egyben. Erőszak volt itt is a bábája az újonnan bevezetett régi társadalmi formának, csak nem a nyers, eredeti felhalmozásos változatában (Oroszországban erre is szép számú példa akad a maffiagazdasággal), hanem a belső legális erőszak és a világrendszer külső erőszakának, dominancia viszonyainak nyomása formájában. A tágan vett baloldali – nemjobboldali – szervezetek, törekvések alkotmány­konform, vegyes gazdasági, harmadik utas törekvései és a társadalmi önvédelem azon formái, melyekkel esetenként a dolgozók kifejezésre juttatták privatizációval szembeni ellenérzéseiket („Ez a gyár nem eladó!”), erőtlennek bizonyultak az impérium birtokában eljáró államhatalom legális erőszakával, a liberális és a konzervatív politikai csoportosulások magánosítást támogató törekvéseivel szemben.

Egyenlőtlenné tette az esélyeket, hogy a vezető világhatalmak, a szomszédos kormányok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek kötelező prioritásként, nemcsak erkölcsi és politikai, hanem anyagi támogatásuk elnyerésének feltételeként, de tudományos igazságokként és baráti jó­tanácsként is a magántulajdonon alapuló gazdaság elve mögé álltak. Ebben a közegben a munkatársadalom védtelenné vált saját érdekeinek megszervezésében. Önvédelmi reflexei üzemi és lokális szintűek maradtak. Csak ott léptek fel a privatizáció ellen, ahol éppen privatizáltak, s ahol éppen utcára kerültek, de a spontán elkeseredés szülte akciók nem vezettek átfogó tiltakozáshoz. Ilyen körülmények között a privatizáció – különös osztályok különös érdekeinek, a pénztőke, az ipari és mezőgazdasági termelő tőke és a kereskedelmi tőke különös érdekeinek – potenciális megszemélyesítői különösebb nehézség nélkül láthattak hozzá politikai képviseletük, a szóban forgó pártok szervezeti kereteiben a számukra legkedvezőbb privatizációs stratégiák kimunkálásához. A választásokon győztes koalíció pedig az össz­burzsoázia érdekét szem előtt tartva emelték az állami gazdaságpolitika rangjára azt a stratégiát, amelyet az ellenérdekelt erők és pártok még akceptálhattak. Erről a küzdelemről tanúskodnak a kárpótlási törvények elfogadásának parlamenti vitái, az AVÜ majd ÁVrt igazgatóinak, vezetőinek kinevezése, leváltása körüli, a napi sajtóban jól nyomon követhető heves polémiák. A privatizáció könyvtárnyi irodalmában a befolyásszerzés útjairól és módjairól, a visszaélések leleplezéséről, a hogyan kell és hogyan nem kell privatizálni vitái unos-untalanig ismétlődtek.

Eközben a termelés makrogazdasági szintű visszaesése ijesztő méreteket (1992-93=20%, 1995=10% hivatalosan is [valószínűbb érték a 15%] 1989-hez képest) öltött. A KSH jelentésből megtudhattuk, hogy az 1995-ben elért 4030 dolláros egy főre jutó GDP-eredmény (vásárlóerőparitáson számolva ez 7000 dollár) azt jelenti, hogy a magyar gazdaságnak sikerült a minimum 15, de inkább 18 évvel ezelőtti fejlettségi szintre visszatornáznia magát. Szakemberek 1997-re várják, hogy az elkezdődött növekedés következtében gazdaságunk elérje az 1989-es eredmény 92%-át. (Népszabadság, 1996. április 3. A realitások számbavétele miatt megjegyzendő: a nemhivatalos, tudományos mutatók szinte minden esetben rosszabb eredményekről tanúskodnak, mint a fentiek.) Sok közgazdász szerint a volt szocialista országokban mélyebb a válság, mint a Big Crise idején (1929-33) volt. Csak ott a válság spontán folyamat eredményeként állt elő. Úgy látszik, a tudatos átalakítás – ha magánérdekek vezérlik – még nagyobb csapásokra képes. Az egyesek szerinti ún. transzformációs válságot azonban senki sem látja az ezredforduló előtt – vagy méginkább 2005 előtt – befejezhetőnek.

Jellemző a tulajdoni rendszer tudatos átalakítását, magánosítását szolgáló legitimációs deficitre, hogy a rendszerváltást lezárni kívánó, az Országgyűlés Alkotmány-Előkészítő Bizottsága által közzétett (1996. április 1.) szabályozási koncepció nemcsak a tulajdoni rendszer jellegével nem foglalkozik – hisz ez esetben magyaráznia illene hét év egyoldalú változtatásait – hanem sem az elidegeníthetetlen nemzeti vagyon körére, sem pedig a tartósan állami tulajdonban maradó vagyonra (például MÁV, Magyar Posta) vonatkozóan nem tartalmaz elveket. Ilyesmivel, ahogy a múltban, azonképpen a jövőben sem kívánták és kívánják magukat alkotmányosan megkötni monetáris gazdaságpolitikai elveket valló kormányaink.

1989-ben körülbelül 4000 milliárd forintra becsülték a nemzeti vagyont Magyarországon. Suchman Tamás privatizációs miniszter a 34. Közgazdász Vándorgyűlésen tartott előadásában (Győr, 1996. május 24.) elmondta, hogy 1996 végére a volt állami tulajdon 70%-a magánkézbe kerül. 1997-ben pedig gyakorlatilag befejeződik a privatizáció és 109 vagyontárgy (?) marad tartós állami tulajdonban, 350 milliárd forint értékben. Az adatokból érzékelheti az olvasó: az az eredmény születik, hogy kb. kevesebb mint tizedrésze marad meg a társadalom tulajdonát képező nemzeti vagyonnak a privatizáció következményeként. Közgazdászok becslései szerint ennek mintegy fele külföldi tulajdonosokhoz vándorol(t), fele a hazai tulajdonos osztályt gründolta.

A parlamenti váltógazdálkodás a tulajdonviszonyok átépítése szempontjából szerencsésen osztotta el a hatalmi mezőt. A rendszerváltó régi elit a Németh-kormány működése idején betakaríthatta tevékenysége gyümölcseit. Az első többpárti választásokon győztes konzervatív rezsim hinterlandja pedig négy éven át tartó átalakítással alapozta meg jövőjét. Kárpótlási törvényekkel és a nemzeti vagyon mintegy felének elosztása mellett, hatalmas alapítványok (Nemzeti Alapítvány, Lakitelek Alapítvány) gründolásával, feltöltésével gondoskodott saját kulturális háttere anyagi és szervezeti forrásainak hosszú távú megalapozásáról. Egyedül a reprivatizációt szorgalmazott kisgazdapárt csalódott és ugrott ki egy részük az Antall-Boross-féle kormányokból, akik ideológiája szerint a privatizáció jelentős részben hibás tulajdonszerzést eredményezett, amit felül kellene vizsgálni. A reprivatizációs érvek tarthatatlanságát nemcsak a jogutódok szociális láncolatának 40 év alatti elenyészése, megtörése mutatja, hanem az is, hogy ha az államosításokat valaki természetjogi érveléssel megkérdőjelezi – jog­pozitivista érveléssel ez elvégezhetetlen – annak az 1945-ös földosztást is el kellene vetnie. A kisgazdák, akik az 1945-47-es birtokviszonyoknak, tehát a földosztás eredményeként előállott viszonyoknak a következtében jelentős kis- és középparaszti bázisra támaszkodhattak (Donáth, 1977:87-97.), úgy másztak ki reprivatizációs érvelésük – a hibás tulajdonszerzésre alapított felülvizsgálat – csapdájából, hogy csak az 1947 utáni időszak tulajdon­viszonyainak megváltoztatását vetették el. A Torgyán vezette vonal, majd párt radikalizálódása 1994 után folytatódott. A kárpótlással eredendően két parlamenti párt sem értett egyet (MSZP, FIDESZ). Ez a konzervatívok találmánya volt. Az az eszköz, amely szemükben szélesebb társadalmi csoportokat érintve a magánosítási folyamat legitimálásának biztosítására lett volna hivatott. Azonban az igényjogosultak elvárásai és a kárpótlás részleges, ex gratia jellege és állami teherbíró képesség függvényében, szakaszosan történő kielégítése között szükségképpen óriási feszültség keletkezett. Mindez tetéződött a kárpótlási folyamat bürokratizmusával és főleg óriási spekulációt elindító hatásával. Ezekért, szándékos vagy nem szándékos hatásai miatt a népességben inkább elégedetlenséget keltett. „Becsaptak”, maradt a tömeges, kis kárpótoltak életérzése – kétmillió érdekérintettről van szó – miközben a vagyonkezelő társaságok, spekulációs hiénák kezében hatalmas vagyonok koncentrálódtak.

Érzékelteti ezt az az Állami Számvevőszéktől származó adat, amely a termőföld tulajdoni szerkezetének változásával foglalkozik. A 2.T-2.8 millió hektárt érintő kárpótlás az 1945-ös földreformhoz hasonló nagyságrendű tulajdoni változást idézett elő. A hivatalnál nyilvántartott árverési liciteken elnyert területnagyságok megoszlása a következő:

0-10 hektár közötti, racionálisan művelhetetlenül kicsiny területhez jutottak a kárpótlási licitek során összesen 605185 hektár felosztásával, ami a lidt alá bocsátott földterület 84.9%-a. Ezek zöme csak átmeneti törpe- és kistulajdonos, aki a gazdálkodáshoz elégséges földdel nem rendelkezvén, túl fog adni földjén. Hogy ezeknek a kárpótlás nem hoz elégtételt, aligha szorul bizonyításra, még ha ez jelenleg nem vethető is össze a néhány év múlva kialakuló valós földbirtoknagyságok tulajdoni megoszlásával. Nyilván az a középbirtok, ami a licitálással kialakult, s a kárpótlás alá tartozó, fennmaradó 15.1%-ot, azaz 10 és 30 hektár közé eső (11.34%, azaz 606 215 ha), vagy 30 hektárnál nagyobb (3.76%, azaz 729 600 ha) föld tulajdonosait teszi ki, különösen ami az utóbbiakat illeti, már nem volt rossz kárpótlás. Ha esetenként elmaradt is a várttól, jelentős vagyoni gyarapodást, önálló, művelhető vagy műveltethető földtulajdonszerzést jelentett. Kb. tehát az össz­licit alá került földterület 2/3-át 15.1 %-nyi tulajdonos szerezte meg első, árverezési elosztásban, míg a 84.9%-nak kevesebb mint 1 /3 jutott. Nem problémátlan arányok. Azt is mutatják, hogy a kárpótlás nemcsak tulajdonba adást, hanem rengeteg kis­tulajdonos földtől való megfosztását is kiváltja. Látni kell azonban: funkcionális értelemben ez a legitimációs deficitet termelő kárpótlás is elősegítette a magánosítást.

A kárpótlási jogszabályok első csoportjának megalkotása 1989 nyarától kezdődött az átmenet kormányának jogalkotásával, speciális körben: 72/1989. MT rend.; 79/1989. MT. rend., amely a nemzeti ellenállási mozgalomban és a németellenes szabadságharcban szerzett érdemekért adományozott miniszterelnöki elismerések hatályát állította vissza; a 104/1989. MT rendelet az 1945-53 között internáltak, Szovjetunióba deportáltak, kitelepítettek munkajogi kérdéseit és társadalombiztosítási helyzetét rendezte. Olyasmit, ami széles körű elismerésre számíthatott. Az átmenet kormánya még elsősorban a Rákosi-rendszert és a Kádár-rendszer 1963-ig terjedő időszakát ítélte el az 1990. évi XXVI. törvénnyel, amely az 1945-63 közötti elítéléseket semmissé nyilvánította.

Az értékek átértékelésének folyamatában jelentős állomás volt, a születőiéiben levő új rendszer 1956 örökségét felvállaló legitimációjával összhangban, az ún. semmisségi törvényhozás (1989. évi XXXVI. tv. az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról). Ahogy a törvény indoklása fogalmazott: „A hazánkban megindult politikai átalakulás során megkezdődött az átmenet a parlamentáris demokráciára épülő jogállam felé. A demokratikus társadalmi és politikai viszonyok kialakulásának akadályait részben sikerült már felszámolni. Az 1956-os események valósághű, mai értékrendünk szerinti értékelése, és ennek magas szintű jogszabályban kinyilatkoztatása az egyik állomás a közmegegyezés és társadalmi megbékéléshez vezető úton.” Valóban állomásról, mégpedig rövid életű, legitimációs állomásról volt szó, hisz néhány hónap múlva 1956 megszűnt „népfelkelés” lenni – „forradalommá és szabadságharccá” vált az Antall-rezsim értékrendjébe áthelyezve. (Jellemző, ahogy ezt a minőségét törvényhozási úton is siettek megörökíteni [1990: XXVIII. törvény]. Ezzel némiképp erőltetetten, olyan magyar tradicionális legitimációt kreáltak, amelyben az 1848-as valóságos forradalom és valóságos szabadságharc pandanjaként értelmeződik 1956. Az eljárás pedig gondolkodásmódjában roppantul emlékeztet a hatalom­gyakorlás monopolisztikus formájában működő sztálini rendszerre, amely történelmi kérdésekről alkotott politikai értékítéleteit mindenkor a hivatalosság rangján kezelte).

Megkezdődött a kárpótlás, s 1990. május 2-a után egyre szélesedő folyammá öblösödött. Ez éppúgy nem tudott racionális mértékeknél megállni, ahogy a vegyes gazdaság sem maradt valóságosan vegyes, s ahogy a politikai ideológia szférájában a „népfelkelés” is tiszavirág életűnek bizonyult. A vagyoni és szabadságelvonással elkövetett sérelmek újabb és újabb fajtái, esetkörei kerültek a történelmi igazságtétel kosarába. A magyar történelem vérzivataros esztendei (1939-63) valóban sokféle igazságtalanság kárpótlására szolgáltattak okot. Kérdéses azonban, hogy milyen alapon és kiket terhelőén jogosult egy ilyen igazságtétel. Az I. Kárpótlási törvény (1991. évi XXV. tv.) a vagyoni károk rendezésével kapcsolatban az állampolgárok magán­tulajdonának különböző állami intézkedésekkel történt csorbítását kívánta orvosolni. Világosan beszél céljairól, amikor így szól: „A rendszerváltozással összefüggésben a volt tulajdonosok részéről erőteljes igény jelentkezett és jelentkezik (kiemelés tőlem-Sz. P.) a magántulajdonban igazságtalanul okozott egykori sérelmek, károk orvoslására. A piacgazdaságot létrehozó, a magántulajdont elismerő és védő állam erkölcsi kötelessége, hogy az intézkedései által vagyoni sérelmet szenvedettek anyagi kárpótlásáról gondoskodjék. A modern piacgazdaságnak megfelelő, rendezett tulajdoni viszonyok kialakítása… érdekében az állam a magántulajdonban korábban okozott sérelmek orvoslását nem a tulajdoni tárgyak visszajuttatásával (reprivatizációval), hanem a volt tulajdonosok részleges vagyoni kárpótlásával kívánja orvosolni.(Tv. általános indoklása, Magyar Közlöny, 1991. 77. sz.) A kárpótlás szabályait az 1949. június 8-át követő – tehát a szocialista államosítások – időszakára vonatkozóan e törvény állapította meg. Ez volt az első, legfontosabb preferenciája az új rendszernek. Míg az 1992. évi XXXI. tv. a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában az 1939. május 1-jétől, a második zsidótörvény kihirdetésétől az 1949. június 8-ig terjedő időszakban – tehát a háború alatti és az újjáépítési periódusban-alkotott jogszabályok alkalmazásával igazságtalanul okozott károk ugyancsak részleges kárpótlásáról rendelkezett. Ahogy az első kárpótlási törvény első szakaszának indoklása mondotta, „a Törvény a különböző történelmi korszakokban, más-más ideológiai, politikai elveken alapuló és a gyakorlatban is különböző módon keletkezett sérelmekért fennálló kártalanítási kötelezettségeket a hosszú idő elteltével kialakult helyzet, a visszafordíthatatlan változások figyelembevételével „megújítva, egységes elveket alkalmazva új jogcímen, új terjedelemben és új feltételekkel (novatio)” teljesíti.” A konzervatívok olyan mélyen a jogrendszerbe vésték a kárpótlás alapjait (1992. évi XXXII. törvény 1. § és 20. § (2) bek.), hogy 1994 után, saját ellenzéki kritikájuk és kormány­programjában meghirdetett, kárpótlást mielőbb lezáró szándékuk deklarálása ellenére a szociálliberális koalíció kénytelen volt az Alkotmánybíróság erre kötelező határozata alapján (680/B1992/25.) újabb, a harmadik kárpótlási törvény kigészítésére. Enélkül az új kormány szembe került volna a törvények reá vonatkozó alkotmányos (35. § (1) bek. b. pont) végrehajtási kötelezettségével. Hogy ezt elkerülje, megalkotta az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásának újabb esetkörét, a III. kárpótlási törvény módosításával.

Létrejött tehát a kárpótlás magántulajdont rehabilitáló jogi ideológiája és egységes, nem reprivatizációs, hanem novatio jogcímes, az állami teherbíró képességet figyelembe vevő, részlegesség alapján álló folyamata. (Matúz 1992:223-28.) Hogy az adott időszakokban érte sérelem a magántulajdont és jogosulatlan hatósági erőszakkal elkövetett szabadságkorlátozó intézkedések sújtották állampolgárok tömegeit is –egyáltalán nem akarjuk kétségbe vonni. Az új rendszer álláspontjáról méltánylandó igazságossági törekvések is felvetették azonban egy ilyen kárpótlási folyamat célszerűségét, s azt, hogy az igazságtétel pro fnturo nem szül-e több igazságtalanságot, mint amennyit a múltra vonatkozóan orvosol. Jogos és jogtalan, milyen mértékben és kinek lavinájának az elindítása sok diszfunkcióval járhat. A parlamenti ellenzék soraiban az MSZP és a FIDESZ is alapvetően ellenezte a kárpótlást, keletkezésekor. Az igazságosság szempontjából rögtön világos volt, hogy az ország szűkösen rendelkezésre álló gazdasági erőforrásainak e célra fordítása aránytalan terheket ró azokra az újabb nemzedékekre, amelyek se haszonélvezői, se kárvallottjai nem voltak a távoli múltnak. Másrészt az ún. piacgazdaság magántulajdonosi viszonyainak kialakítása az esélyegyenlőség elvét követelné, pályázati versenyeztetéssel, nem pedig a múltra orientálódó kárpótlással.

Magunk részéről arra a témánk szempontjából kiemelkedő jelentőségű körülményre hívjuk fel a figyelmet, amire érdekes módon egyetlen parlamenti felszólaló sem vállalkozott. Arra, hogy Magyarországon 1968 után fokozatosan áttértek a piacgazdálkodásra – a szükségletek zömét vállalkozások révén elégítette ki a rendszer, s elkülönült gazdálkodó egységek (vállalatok, szövetkezetek, állami gazdaságok) között a tevékenységcserét az árugazdaság törvényei szabályozták. Ezért, szemben a bemutatott jogi ideológiával és a minden szinten terjesztett propagandisztikus érvelésekkel, itt nem az általában vett piacgazdaságra tértek át – ehhez több mint húsz évet kellett volna „visszamenni” hanem a kapitalista, magántulajdonon alapuló gazdaságra. Arra, amelyik államhatalmi erőszakkal számolta fel a köztulajdon meglevő formáit (szövetkezeteket, állami gazdaságokat, állami vállalatokat) ahelyett, hogy kiegészítette volna azokat a magán­vállalkozások szabadságával. A vegyes gazdaság alternatívájának névleges fenntartása mellett a gazdaság feletti domináns magán­hatalom kiépítésének útjára lépett a rendszer. Hiszen a versenyszférán kívül mindig maradni fog köztulajdon (Ön­kormányzati; MÁV; Magyar Posta), de eredetileg a vegyes jelleg nem erre, hanem a versenyszféra érvényes követelmény volt. Történelmileg páratlanul érdekes és értékes lehetőséget jelenthetett volna a szektorsemleges gazdaságpolitika melletti, vegyes tulajdoni szerkezetű árugazdaság működése, aminek lehetőségét a kézenfekvő és természetes körülmények megléte ellenére, a Nyugat ilyen irányú nyomása mellett, a politikai, államhatalmi erőszak zárta ki. A kárpótlás ebben a felbomlasztási folyamatban a magánérdekek dinamikája beindításának szerepét töltötte be, a privatizáció kiegészítőjeként pedig súlyosan hozzájárult egyrészt a meglévő termelőkapacitások lezüllesztéséhez, különösen a mezőgazdaságban, másrészt a tőkeviszonyra épülő magántulajdonosi rendszer személyi hordozójának, a kapitalista osztályoknak a mesterséges kitermeléséhez.

JEGYZETEK

⁵ Népszabadság, 1995. július 13., 13. oldal [vissza]

A tanulmány befejező részét következő számunkban közöljük.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Posztkáderzsargonban generált komputerszövegek

Hajdanában-danában, a legátkosabb átkosban, az 1950-es években a magyar irodalomkritika és irodalomtörténet szövegei jórészt úgy festettek, mintha egy szövegszerkesztőbe betápláltak volna valamely programot, amely a normális ízlés esztétikai érzékét egy vaskalapos-szemellenzős ideológiai dogma szempontjaival helyettesítette, a magyar nyelv közhasználatú szókincsét pedig a káderzsargon otrombán csúf kifejezéseire cserélte.

Manapság, amikor a poszt­srukturalista fejtegetéseket olvasgatom, az az érzésem, hogy e tudományos-fantasztikus ötlet valóra vált, csak a szövegszerkesztő masinába betáplált program szempontjai változtak. Újjáéledt az egykor oly hírheded „citatológia” az az eljárás, hogy logikus érvelés helyett a vitakérdéseket dogmaként előrángatott idézetekkel döntik el, csak éppen Sztálin, Zsdánov és Rákosi nevét cserélte fel a komputer Gadameré-re, Jausséra, Derridáéra. Ha az 1950-es években azt volt szokás felháborodott hangsúllyal felróni, hogy „az imperialista szakaszba jutott burzsoázia rothadó, dekadens kultúrája elszakadta klasszikus realizmus tradícióitól”, a lézernyomtatóból ma ugyanez a gondolatszerkezet ebben a formában bukik ki: „az ötvenesévekben szisztematikusan végrehajtott deliteralizációs offenzíva messze terelte a magyar irodalmat az eurotradíciós művelődésszerkezet képleteitől”.

A gesztusok ugyanazok, csak az értékhangsúlyok csaptak át az ellenkező végletbe. A „leg­magasabb­rendű világnézet, a marxizmus-leninizmus” helyére „a polgári mentalitás magasrendű megnyilatkozása, a kultúrmorfológiai színezetű individuál-liberalizmus” került, a „szocialista ember”-t pedig a szövegszerkesztő program mindenütt „euroszemélyiség”-re cserélte. A hajdan oly problémátlanul pozitív csengésű „népiség” szakszó ma „népies-populista” alakban ugyanilyen egyértelműen negatív jelentéstartalmat nyert, s ha egykor – minden esztétikai szempontot mellőzve, pusztán ideológiai alapon – egyértelműen művészietlennek deklarálták, ha egy költemény „a közösségből kiszakadt, izolált én perspektívátlan, pesszimista életérzéseit szólaltatja meg”, ma ugyanilyen durván ideologikus alapon ujjong a posztirodalmár-program, ha a műben „a jelentéstani-poétikai centrumként elgondolt lírai alany destabilizációjával” találkozik.

Nyelvezet tekintetében igencsak randa és magyartalan volt az ötvenes évek káder­zsargona (Fónagy Iván és Soltész Katalin írt erről – s nem utólagosan, hanem egykorúan, 1954-ben – kitűnő elemzést). Node olyan szörnyszülött mondatokra sosem ragadtatta magát, amilyenek a mai posztkáderzsargon effajta – önparódiaként ható – példái: „Ha Pilinszkynél a végkifejlet-jelleg és az előrevetített utó­idejűség beszédhelyzete inkább statikus szövegalkotásmóddal járt együtt, akkor Nemes Nagy Ágnes költészete a tárgyias hermatizmusnak egy dinamikusabb, a vers textuális vitalitását is kiaknázó változatát teremtette meg.” „A vers tehát nem személyes beszédhangzás, hanem a szintaxis teremtette alakzat, olyan – személytől függetlenedő – poéticitás, amely a nyelv használati értelemben elgondolt lényegén keresztül tárul föl előttünk.”

Sejtelmem, hogy ezeket a szövegeket nem emberek írják, hanem átprogramozott szövegszerkesztő masinák, akkor válik bizonyossággá, amikor olyas­féléket olvasok bennük, amilyen ez a megállapítás: „Márai tartózkodott ugyan az epika nyelvének bármely excentrikus megújításától, de szövegalkotó elveit úgy alakította ki, hogy azok bizonyos Thomas Mann-típusú folytonosságot teremthettek a Kosztolányi-epika és a 40-es évek korszerűbb formái között.” Világos, hogy ekkora szamárságot csak egy olyan komputer által generált szöveg tartalmazhat, amely masina adatbázisába nem vitték be Márai leghíresebb regényeit, A gyertyák csonkig égneket és a Vendégjáték Bolzanóbant. Ki kell rúgni az ilyen slendrián adatrögzítőket.

Amúgy semmi kifogásom nincsen az ellen, hogy ezentúl az irodalom-tudományi-irodalomkritikai álcába bújtatott ideológiai propagandaszövegeket komputerekkel generáltassák. Haladni kell a korral, s ez a megoldás minden kétséget kizáróan gyorsabb, egyszerűbb és sokkal olcsóbb, mint az, ha a rendszerváltás után nyilvánvalóan szükségessé vált – a marxizmus-leninizmus hegemóniája helyére a kultúr­morfológiai színezetű individuál-liberalizmus hegemóniáját állító – ideológiai offenzívát jobb sorsra érdemes, gondolkodó emberekkel hajtatják végre.

Problematikusnak csak azt látom, ha az effajta szöveggeneráló masinákat a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak sorába választják.

OLVASÓLÁMPA

SIMOR ANDRÁS

„Hitegető hatvanas évek”

Pass Lajos: A szárazföld vitathatatlan

Recenzióm idézőjelbe tett címe Pass Lajostól való idézet. Különös költői pálya az övé. Tizennyolc évesen írt kötetbe kívánkozó verseket, amelyeket irodalmi színpadokon szavaltak neves előadók, és rajongtak értük a hatvanas évek baloldali érzelmű fiataljai, akik közül igen kevesen értenek ma egyet kamaszkori énjükkel. Aztán első kötete tíz év múlva jelent meg, s ki tudja, mikor jelent volna meg, ha Kormos István nem pártfogolja. A kulturális politika megrémült attól, hogy a szétszórt, magányos farkasokká kényszerített tűztáncosok újabb fiatalokkal megerősödve ismét tényezővé válhatnak az irodalmi életben, és mindent elkövetett, hogy az induló baloldali fiatalok dolgát megnehezítse. Pass Lajost sem kényeztette el a hazai könyvkiadás. Második kötete 1992-ben jelent meg ötven példányban, barátai segítségével, most pedig, négy év múlva, ötvenévesen adta közre válogatott verseit a Z-füzetek sorozatban.

Minden válogatott kötet összegzés.

Milyen összegzés Pass Lajosé?

Kötetének második darabja 1963-ból való, édesanyjáról szól benne, aki „ötvenkét évig várt fürdőszobára, / s most a fogható káprázat neki, / hogy megtisztulhat e házmesterlakásban, / a penész-verítéket elfeledheti. / / Ha mondja is, oly távoli a szó / szívének, hogy valóra vált hite, / s a kádra teszi a régi lavórt, / hogy legyen miben megfürödnie.” (Egy fürdőszobára). Olyanok Pass Lajos versei mintha Ladányi Mihály szegényei, az izzadtan hadonászók, a bádogtenyerűek, a nyirkos szalmazsákon alvók írták volna

ezeket a verseket. Fekhelyeit például így sorolja fel:

És néhány átmenet még:
szállodák, szalmazsákok,
sátrak, padok és semmi,
félórákra megismert
rugók, huzatok, kócok,
rét fű, kazal, izzadt
vonatfülkék, barátok
hálózsákja a parton.

       (Fölsorolás fekhelyeimről)

A hatvanas évek végének, a hetvenes évek elejének népi elégedetlenségét hitelesen fogalmazza meg: „Kell valami ritmus, ha már a fegyverek elhallgattak, de a / téglák se verődtek közösen tenyerünkbe.”, vagy: „szűkebb szabályra lettem felnőtt… míg cseperedtem, csak hiányzott / a bővebb kenyér és szélesebb szó…” Verseiben tántorognak a pénztelen, lakásbörzén könyörgő falusi lányok, akiket az ország elfelejtett megmenteni, a lerobbant családapák, akik alá az ország nem adhatott talajt, a messzi földekről városba futók, akik beleizzadtak ingükbe, mikor még föl sem vehették. Ám mindezt nem valamiféle sanda minden­tagadás mondatja vele, hanem az út vállalása, a teremtő és tagadó úté, amelyen elindult, hogy egyszer majd ők csapódjanak partra, hogy karmos akaratuk elgyötörjön, elgörgessen minden akadályt. Á Vietnam ügyével azonosulók nemzedékének hangja volt ez, akiknek fájt, hogy Emesto Che halott, és az is fájt, miként Pass Lajos írja, hogy eléggé nem fáj nekik ez a halál. (Jegyezzük fel zárójelben, hogy a hetvenes évek cenzúrája Guevara nevét átíratta a költővel a Lepattogzott falak alján című versben.)

A szegények igazát Pass Lajos személyes sorsaként hitelesítheti. Megszenvedett sorú verseket ír:

– Eső, ha jő ma éjszaka,
szegénységünket mossa földbe!
Áztasson le minden plakátot,
mely gunyorogva hívogat
oly tájra, hol nem kell kabát;
– eső, ha jő ma éjszaka,
zsolozsmázzon csak altatót,
mert fáradtak szeretkezésre,
de vagyunk álomhoz éberek.

                            (Eső, ha jő ma)

A szegénység igazát vallja ma is, azokkal érez közösséget, akiknél „gyomorban görcsöl a feszültség / vesében kövesedik a kiúttalanság”. Talán áttételesebben fogalmaz, mint azelőtt, néha talán el is bújik a szerepversekben. De életérzése nagyon is egyértelmű, az ő Kolumbusza a halálát hallja a semmiben, Madáchának feltámadásunkat hülyén rikolt a kakas, Faustja teliholdkor csak kutya, vonyító, mert „valahol másutt keresendő minden”.

A szárazföld vitathatatlan vallja kötetének címében is, de elveszett az a remény, amivel Ladányi zárta élete utolsó, saját maga válogatta összegyűjtött verseit, mintha nem lehetne már meggyógyítani a napfelkeltét, a vekker-órát, a reggelit, a kenyeret, a kezeket, a barátságot, és az elhalasztott holnapot sem. Hiteles a keserűség, a fájdalom és a félelem, mert befelé húzza a fuldoklót a tó, nem löki partra. A kiúttalanság érzete szűkszavúvá teszi a költőt. Pass Lajos megrágott szavú verseket ír, amely bőbeszédű korunkban külön erény, ő nem szövegeket gyárt, nem bűvészkedik a semmivel, noha bűvész módra tud sok mindent a nyelv belső titkairól. Nem követi a korízlést, a divatokat.

Ne kedvetlenítse hát el az, ha válogatott összegzésére nem figyel fel az úgynevezett irodalmi élet, ha a megérdemeltnél halkabb a visszhang. Volt már ilyen nem egyszer irodalmunkban. Olyan reményei sem lehetnek, hogy megismétlődik a hitegető hatvanas évek csodája, nem az ő, nem a mi nemzedékünk csapódik partra. De elmondhatná – és bízom benne, hogy el is fogja még mondani – azok érzéseit, akik ma még alig tudják, hogyan és mikor tévesztették meg őket, akiknek sok keserves történelmi élményen keresztül kell majd újra eltalálniuk saját igazukhoz. Jó volna, ha megszenvedett élete tükrében olyan konkrétan látná őket, ahogyan harminc évvel ezelőtt látta, hiszen ma ijesztőbben tántorognak a tántorgók, kegyetlenebbül görcsöl gyomorban a feszültség, kiúttalanabbul kövesedik vesében a kilátástalanság. (Z-füzetek/73)

HARY MÁRTA

Egy szelíd lelkész meditációi

Rédey Pál: Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

A sajtóban immár régóta bevált fordulattal kezdhetnénk a könyvismertetést e szavakkal: Rédey Pált nem kell bemutatnunk az Ezredvég olvasóinak, hiszen e folyóiratban is számos novellája, írása jelent már meg. A valóság azért némileg bonyolultabb. írónk ugyanis foglalkozását tekintve mindenekelőtt hivatásos pap, közelebbről evangélikus lelkész, az egyháztudományban jártas teológus. Első hivatásával párhuzamosan regényíró is, novellista, sokáig egy tájvédelmi folyóirat, a Dunakanyar szerkesztője is volt. Ráadásul újabban főleg publicista, elsősorban a Magyar Nemzetben jelennek meg gyakorta egyháztörténeti, politikai, közéleti elmélkedései. Épp ez utóbbi, publicista mivoltában írt tűnődéseiből adott közre nemrég egy meglehetősen vaskos kötetet, a következő, talán szokatlanul hosszú címmel: Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

Rédey e kötetben is előszeretettel foglalkozik egyháztörténeti témákkal, szívesen időzik a nagy keresztény ünnepek kialakulásának históriájával, a kiválasztott napok jelentésének magyarázatával. E sorok írója szívesen olvassa Rédey doktor ilyen írásait is, de elárulja, hogy mostani kötetében azok a legvonzóbb elmélkedések számára, melyek erkölcsi megközelítésben taglalják köznapjaink morális viszonyait.

A több mint két és fél száz oldalas kötet nyitó írása utal az első világháborús katonadalra, melyben ez áll: „Csillagos ég, merre van a magyar hazám?…” Szerzőnk megjárta a Dolomitok, az isonzói csaták frontjának színhelyeit, s az egykori hősi halottak, a hiába holtak nevében is keserűen összegez: „Több mint hároméves pokol, apró győzelmek, nagy veszteségek színtere ez a vidék. A világ minden dühe, haragja ide összpontosult. A mieinket egyetlen ideológia vezette: óhazáért. A hazáért haltak hősi halált több mint félmilliónyian.

Azóta a történelem szembekacagta őket. Mert mire meghaltak a hazáért, a hazából alig maradt valami.” (9. o.)

E kegyetlenül csattanó, de mély igazságérzetről tanúskodó konklúzió jellemzi a kötet többi írását is. A szerző szereti mintegy „kis léptekkel” megközelíteni témáját, hogy azután teljes erkölcsi igényességgel tárja fel az elhallgathatatlan morális tanulságot. Emberszeretet című eszmefuttatásában eltűnődik a kutyákat is megillető gondoskodásról, s aztán levonja a leckét: az embereket mindig és mindenkor megilleti a társadalom részéről a jogos védelem?

„Lassan kivesznek a földről a szelídek, a jóindulatúak, a jóakaratúak. Maradnak az erősek, az agresszívek, a gonoszok és szívtelenek.” így meditál mai társadalmi-politikai helyzetünkről e szelíd lelkész, akit megérintettek a korunkat robbanással veszélyeztető problémák.

Valljuk meg, morális célzatú cikkeket ritkán kapunk a napi sajtóból, eluralkodik a brutalitás, a botrány, a bűn bemutatása. (Sokszor ez utóbbi elhallgatása…)

Aki egy kicsit is szeretne elmélyedni a történelmi múlt eseményeiben, vagy magyarázatot keres napi problémáira, annak ajánljuk Rédey Pál új könyvét. Segít eligazodni a vallás és történelem, a morál és etika számtalan problémájában. Olyan műfajokban, melyek nem idegenek a mai kor emberétől: talán azért is, mert az író röviden, csattanósan fogalmáz, ismerve időhiányos korunkat. Említsük meg a szerző korábbi műveit: Somvirág, Elfelejtett ember, Miért reszketnek a csillagok?, A máglya nélküli város, Betévedtünk Európába. E mostani, hiányt pótló kötete a szerző saját kiadásában jelent meg – nem véletlen, hogy e pénzcentrikus világban a kiadók nem sok profitot remélhettek e kétségtelenül nem haszonorientált műtől. Annál több viszont az olvasó erkölcsi profitja. Szerencsére vannak még olvasók, reméljük, akik erre az utóbbi értékre érzékenyebbek. (Szerzői kiadás)

BISTEY ANDRÁS

Írói arcképek a Nagykunságból és Biharból

Rideg István: Alföld és irodalom

Sajnálatos módon eltűnőben van középiskoláinkból a tudós tanár típusa. Azé a tanáré aki a mindennapos pedagógiai munka mellett kutat, és kutatásainak eredményeit nem csupán a tanításban használja, de folyóiratokban publikál, könyvet ír.

E típus eltűnésének sokféle oka lehet, a nyomorúságos fizetésektől a mennyiségében megnövekedett főiskolai hálózat elszívó hatásáig, és a tudomány rangjának, megbecsülésének vészes csökkenéséig. Annál nagyobb öröm, ha egy-egy középiskolában még találkozhatunk tudós tanárokkal, akik minden ellenkező késztetéssel dacolva, anyagilag és szellemileg is többnyire magukra hagyatva végzik a munkát, amelyet a mostoha körülmények között is vállaltak.

Rideg István Karcagon él, középiskolai tanárként dolgozik, s mellette – de korántsem mellékesen – kutat és publikál. Legutóbb Alföld és irodalom címmel megjelentette hét tanulmányát.

A kötet címe kissé megtévesztő, összefoglaló, nagyobb léptékű munkát ígér az Alföld irodalmáról. Egy ilyen tanulmány megírásának is volna értelme, hiszen az Alföldön született irodalom ugyanúgy hordoz sajátosságokat, mint például a „pannon” Dunántúlé. Irodalmi tudatunkat föltétlenül gazdagítaná egy alföldi irodalomtörténet.

Rideg István vállalkozása ennél szerényebb. Tanulmányokat és tanulmány igényű könyvkritikákat gyűjtött egybe, s pillantása nem is az egész Alföldet pásztázza, inkább csak a Nagykunság és Bihar tájaira vagy közvetlen szomszédságukra esik.

A kötet első írása (Szülőföldem, Biharország) emlékbeszéd, Szabó Pál születésének centenáriumára készült, a szerző a Magyar Irodalomtörténeti Társaság megbízásából Biharugrán, a társaság vándorgyűlésén mondta el. Két írás, egy hosszabb tanulmány és egy rövidebb kritika foglalkozik Kiss Tamás költészetével. A továbbiakban Sarkady Sándor, Pádár Julianna, Erdei-Szabó István és Körmendi Lajos egy-egy kötete ürügyén ír a hagyományos könyvkritika kereteit jócskán szétfeszítő elemzést, nem csupán a szóban forgó könyvről, de a pálya eddigi egészéről is.

Rideg István, mint minden tisztességes kritikus, jól ismeri szerzőinek egész munkásságát. Ez teszi lehetővé, hogy ne csak egy-egy könyvről írjon, hanem azt elhelyezve az egészben, megrajzolja az addig tartó pályaívet, sőt azt képzeletben meghosszabbítva jelezze a továbblépés lehetséges irányait is.

Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a kritikus madártávlatból tekint a vizsgált művekre és pályákra, s csak a nagy tendenciákat, az erőteljes kontúrokat veszi észre, vagy csak azok érdeklik. Számára a mű az elsődleges, abból indul ki, abból von le általánosabb következtetéseket. Igen sok verselemezés van a könyvben, Kiss Tamás, Sarkady Sándor, Pádár Julianna egy-egy költeményébe a rímképletek, verslábak mélységéig hatol, de az elemzés nem öncélú, mindig valamilyen általánosabb vélemény alátámasztására szolgál.

Rideg István tanulmányai – akár ismert, a magyar irodalom jelentős alakjai között számon tartott, akár életművüket most építő, szélesebb körben kevésbé ismert szerzőkről szólnak – mindig hangsúlyozzák a kibocsátó közeg, az alföldi táj jelentőségét, alakító hatását. Különböző életművekben is fölfedezi azokat a közös vonásokat, amelyek csak az Alföldön alakulhatnak ki egy író, költő munkásságában. Ez legnyilvánvalóbb Kiss Tamás és – a Czine Mihály által női Sinkának nevezett – Pádár Julianna esetében.

Néhány bekezdéssel följebb azt írtam, hogy a könyv címe megtévesztő. Nos, ha nem is adja egészen azt, amit a címével sejtet, benne van egy összefoglaló alföldi irodalomtörténet lehetősége. Rideg István felkészültsége alkalmas erre. Ha elhagyja olykor megmutatkozó tanáros pedantériáját, amely arra készteti, hogy olyan dolgokat is megmagyarázzon, melyeket itt már nem kellene magyarázni, akkor írása célratörőbb, összefogottabb, még meggyőzőbb lesz. Például Kiss Tamás és Arany János öregkori verseinek összevetésekor nem szükséges az Őszikék ilyen mélységű elemzése.

Máskor már-már publicisztikai hevülettel szól egy-egy mű ürügyén nem közvetlenül oda tartozó dolgokról. Ez leginkább a Sarkady Sándor Igazság pajzsával című könyvéről írott kritikában mutatkozik meg. Ebben egy vers elemzésekor váratlanul rövid, indulatos publicisztikus betétet rögtönöz az iskolaügy és a népesedés helyzetéről, amelyben sok igazság van, csak éppen nem ott kellene elmondani.

Ezek, az írás egységét zavaró, apró egyenetlenségek azonban nem befolyásolják alapvetően Rideg István írásainak értékét. Minden szubjektív lehetősége megvan, hogy nagyobb léptékű művel is a nyilvánosság elé lépjen. (Barbaricum Könyvműhely, Karcag)

CSALA KÁROLY

„Soha nem fogom eljátszani a kis gazfickó szerepét”

Egy olasz klasszikus: Ugo Foscolo

I.

Az olasz irodalom egyik alapkövének, Ugo Foscolo 1802-ben megjelent s most magyarul modern fordításban kiadott levél­regényének, a Jacopo Ortis utolsó levelei című klasszikus alkotásnak a hőse, a címben szereplő Ortis, megöli magát. Két körülmény veszi rá e tettének elkövetésére: kilátástalan szerelme egy ismerőséhez feleségül adott leány iránt, s kilátástalan szerelme hazája, a sok részre szabdalt és a napóleoni háborúktól remélt szabadulni vágyásában is megcsalatott Itália iránt. A campoformiói béke (1797) nélkül, amelyben Napóleon a Habsburgoknak juttatta Velencét, s mintegy arcul csapta mindazokat, akik tőle és a francia forradalomkatonáitól fölszabadulást, zsarnokok letűntét várták Észak-Itáliában, nem született volna meg a Jacopo Ortis utolsó levelei. Szerzője maga is katonatiszt volt a forradalmi-republikánus seregben, s hazája elárultatván, neki sem maradt más választása – akár levélregénye hősének –, mint szolgálni hűségesküvel egy rendőrállamot, vagy elmenekülni belőle. Ugo Foscolo Angliába emigrált. Hőse csak elindult külhonba, de a határról visszafordult – s még messzebbre ment. Önkéntes halálba száműzte magát. Röviden ennyi a híres és a maga korában korántsem csak Itáliában, hanem Európa számos országában is nagy hatást gyakorolt levélregény – az első modern olasz regény – cselekményváza.

Foscolo könyvének véglegesre kimunkált változata 1817-ben Londonban jelent meg. Ugyanabban az esztendőben – de alcímében a legelső kiadásra hivatkozva: „Tizenöt évvel közzététele után” – publikálta a könyvvel kapcsolatos tanulmányát a neves bresciai kritikus, Giovita Scalvini (akkoriban, a történelmileg széttagolt Itáliában közelebbi pátriáját is célszerű volt jelölni minden közszereplőnek, hiszen édeskeveset mondott volna pusztán csak annak közlése, hogy valaki „olasz”). Scalvini tanulmánya nem Foscolo stílusát, írói eszközeit, ábrázolási módszerét elemzi, hanem mindvégig az öngyilkosságnak és ábrázolásának morális kérdése körül forog. Azt nézi: hogyan lehet „ellenmérget” találni az öngyilkosság-kórra. Csakugyan ezt tartották a leglényegesebbnek sokan a könyv olvasói közül.

Goethe fiatalkori, nagy regénye, a Werther szerelme és szenvedései – amely nyilvánvalóan és bevallottan egyik előképe volt Foscolo művének (ahogy még néhány más európai szépirodalmi alkotásnak is a szentimentalizmus és a romantika határvidékén) – köztudomásúlag öngyilkossági hullámot indított el (persze, nem az ún. alsóbb néprétegek körében, hanem csupán az akkori modern irodalommal rokonszenvező és ábrándos természetű, ám szűk mozgásterű polgári és nemes ifjú olvasóközönség körében, következésképpen nem oly hatalmasan nagyra csapott ez az öngyilkolási hullám, hogy számottevően befolyásolta volna a német népesedés alakulását a tizennyolcadik század utóján). Fölvetődött tüstént a kérdés: szabad-e ilyen könyvet írni olvasni, kiadni, kölcsönadni, terjeszteni, méltatni stb.? Már csak a Goethe-könyv példája miatt is nyilvánvaló szükség mutatkozott meg a múlt század elején Foscolo regényének erkölcsi szempontú boncolgatására.

Ma már nemigen kell attól félni, hogy Goethe vagy Foscolo művei öngyilkosságba vonzzák olvasóikat. Társadalom- és emberábrázolási mintáknak vehetjük immár őket, ahogy eredendően is arra valók voltak, vagy lettek volna. De korántsem érdektelen visszapillantani eredeti fogadtatásukra. Hisz ma is találkozunk, bőven hasonlóval.

Nem mondhatni, hogy nincs új a nap alatt. Van. De ez az új egy kicsit mindig hasonlít azért a régire. Uj s újabb művek okozzák mindig újra a megoldatlan, régi „bajt”: mintát adnak utánzásra. És nemcsak a jóra, ugyebár, hanem a rosszra is. A művi minta olykor napjainkban is fura mód önálló és valóságos életre látszik támadni, merthogy néha a szerzője akarata nélkül vagy ellenére is elképesztő hatást tehet közönségére.

Érthető hát, hogy nem vagyunk még túl a művészet erkölcsi megítélésének kérdésén. Általánosabban mondva pedig művészeten kívüli mércékkel való megítélésén. Politikai, vallási vagy akár pénzügyi, hadügyi, sőt netán sport-szempontok szerinti megítélése is szóba kerülhet ugyanis a művészet termékeinek – mulatságos és siralmas példák tömegét hozhatnánk föl akár csupán az elmúlt fél évszázad magyar művelődésének históriájából is.

Napjainkban főleg bizonyos mozgóképi művektől lehet nagyon féltegetni az ifjúságot. Erőszakoskodás, szexuális szabadosság, kábítószerezés látható „mindenhol”. Érdekes azonban, hogy a csakugyan mérhetetlen mennyiségű kulturális és szórakoztatóipari szemét korántsem idéz elő naponta botrányt az erkölcseikre kényesek körében; hangoskodásra, tüntetésre, sajtóbotrányra csakis akkor kerül sor, ha valamely vitathatatlan művészi értékű alkotás ábrázolja „ugyanazt” az erőszakot, szexuális szabadosságot, kábítószerezést.

A fenti idézőjelek nem véletlenek: a „mindenhol” valójában azt jelenti, hogy egyáltalán nem mindenhol, az „ugyanaz” pedig azt, hogy az a valami éppenséggel nem ugyanaz. S ez a dolog veleje. A félreértés, amely korántsem mindig ártatlan, hiszen félrevezetéssel párosul.

Mert a kábítószerrel nem a Trainspoting című, roppant nagy hatású és rövid idő alatt „kultuszfilmmé” előlépett brit filmalkotás mérgezi meg a fiatalok életét – hogy egy aktuális példát mondjunk –, hanem létük társadalmi és családi bizonytalansága s az uralkodó ideológiák átlátott, csüggesztő hazugsága. Öngyilkosságba sem regények kergetik az embereket, hanem a kilátástalan életük.

A botránykeltők pedig azért szoktak nagyhatású műalkotások ellen tiltakozni, mert azok le szokták leplezni az ő képmutatásukat.

II.

Ugo Foscolo 1778-ban született a hét jón sziget egyikén, amely akkor velencei fennhatóság alá tartozott, s amelyet az olaszok – vagy méginkább csak a velenceiek – Zanténak neveztek és neveznek. Nem így maga Foscolo, akinek anyja görög volt, s nagyon jól tudta, hogy jóval több joggal mondják szülőhelyét Zákinthosznak, mintsem Zanténak, s ő inkább a görög eredetihez közelítő Zacinto alakot használta.

A most megjelent Foscolo-válogatás a levélregény mellett-után néhány Foscolo-verset is közzétesz. A kiadás gondozója, Madarász Imre sem bevezető tanulmányában, sem jegyzeteiben nem tulajdonít taglalni való jelentőséget az olasz író félgörög származásának. Pedig van jelentősége. Versein kiváltképp kimutatható a görög „gyökerek” hatása – korántsem annyi a szerepük bennük a mitológiai képeknek, alakoknak és hivatkozósoknak, hasonlóképp a földrajzi utalásoknak, mint amennyi megszokott és elvárható abban a korban az ókori klasszikusokat jól ismerő, művelt itáliai irodalmároktól általában. Elég volna például a nagyon alapos antik iskolázottságú Leopardival összevetni e tekintetben Foscolónkat.

Félreértés elkerülésére: nem az új Foscolo-kötet bírálatául emlegettem föl ezt, nem gondolom úgy, hogy Madarász Imrének kötelessége lett volna Foscolo görög szellemi és tárgyi kapcsolataival, rokonságával foglalkozni tanulmányában vagy jegyzeteiben. Pusztán csak kiegészítésül hívom föl ilyesmire az olvasó figyelmét. Pár szót ugyanis megérdemel e dolog.

Zákinthosz szigetét Dél-Európa modern, polgári irodalma egyik szülőhelyéül jelölte ki a véletlen – persze, nem átvitt és fennkölt értelemben, hanem nagyon is materiális módon, úgy hogy történetesen itt születtek bizonyos úttörő művelőik. Említettem, hogy Foscolo a modem olasz regény megteremtője. De Zákinthoszon született, kerek húsz évvel Foscolo után, Görögország nemzeti költője, az újgörög irodalom megalapozója és megteremtője, Dionísziosz Szolomósz is.

Ismerte, tisztelte ő, s bizonyos vonatkozásokban egyik mesterének vallotta olasz íróvá lett fél-honfitársát. Halálára, 1827-ben, gyászódát írt. Ebben mintaszerű költői tömörséggel fogalmazta meg Ugo Foscolónak és egyben írói képzelete legismertebb teremtményének, levélregénye főhősének, Jacopo Ortisnak is a sorsmozgató életellentmondását, így (Szabó Kálmán fordításában idézve): „Ellenszegülök a világnak, s már minden dolog ellenem szegül.”

Ez az Ortis-lényeg, ez a Foscolo-lényeg.

III.

Nem visz rá a lélek, hogy véget vessek ennek a Foscolo-kötet megjelenése alkalmából papírra vetett jegyzetsornak anélkül, hogy legalább két, eleven és aktuális helyét ne idézném a könyvnek.

Az egyik: „Minden országban, bármerre is jártam, az embereknek három fajtájával találkoztam: a parancsoló kevesek; a szolgáló tömeg; és a törekvők, akik sokan vannak.” Közbevetőleg: ez eddig, amint Madarász Imre jegyzete is rámutat, Alfieri-utánérzés Foscolónál. De a folytatása már nem irodalmi olvasmányélményéből, hanem leghúsbavágóbb személyes tapasztalatából íródott: „Mi nem parancsolhatunk, talán nem is vagyunk nagyon ügyesek; nem vagyunk vakok, és nem akarjuk magunkat alávetni más akaratának; nem érdemeljük meg, hogy törekvők lehessünk. Legjobb úgy élni, mint a kóbor ebek, akikre nem vár sem száraz kenyér, sem ütlegek. – Mit vársz? – hogy védelmet s hivatalt kolduljak egy olyan államban, ahol idegennek tartanak, s ahonnan egy besúgó szeszélye el is űzhet? […] Hogy urak és rablók lehessünk, előbb hagyni kell legyőzni és kifosztani országunkat, és érdemes nyalogatni a kardot, melyről a te véred csöpög. így talán tudnék magamnak szerezni tisztséget, évente pár ezer scudóval több pénzt, mardosó lelkiismeretet, nevemre szégyent. Halld még egyszer: Soha nem fogom eljátszani a kis gazfickó szerepét.” (69-70. o.)

A másik pedig az értelmiségről szól. Imigyen: „Tudod, miért van oly kevés bölcs a tudósok óriás tömegében? Az a fentről eredő hajlam, mely a Géniuszt teszi, semmi másban nem élhet, mint a függetlenségben és a magányban, mikoron az idők, megakadályozván tevékenykedését, nem hagynak más lehetőséget a cselekvésre, csupán az írást. Az emberek sokat olvasnak, de nemigen gondolkodnak, csak másolnak; állandóan beszélve, elpárolog ama tüzes indulat, mely érezni, gondolkodni és írni vezérel; sok nyelven makognak, s a sajátjukat is törve beszélik, kinevettek ezért egykor az idegen országok, s nevetségesek voltunk magunk előtt is; érdektől és előítéletektől függenek, s a köröttük élők bűnös szokásaitól, a kötelességek és a szükség rabláncára fűzetnek föl, a sokaságra bízzák dicsőségünket s boldogságunkat, gazdagságot és hatalmat hajszolnak, még a nagyság is riasztja őket, mert a hírnév ingerli az ellenséget, a lelki nagysággal szemben a kormányzat gyanakvó; a fejedelmek azt akarják, hogy az emberek se hősökké, se gonosztevőkké ne váljanak soha. Ezért, akit szolgai időkben azért fizetnek, hogy tanítson, ritkán vagy soha nem szenteli magát az igazságnak és szent hivatalának; ezért oly katedraízűek előadásaik, melyek elmédet tompává s gyanakvóvá teszik az igazság iránt.” (30-31. o.)

IV.

Néhány szót végül a kiadásról.

Mint a legtöbb klasszikusnak, Foscolónak is többféle kiadása forog közkézen Itáliában; talán ez okozza, hogy a magyarban nem találok néhány Dante-mottót, amelyek az én ismeretem szerint tartozékai a Foscolo-regénynek. Vagy csak hiba folytán lemaradtak valamiképp?

Egy nagy tehetségű fiatal műfordító, a debreceni Puskás István mutatkozik be a nagyközönségnek a Jacopo Ortis utolsó levelei átültetésével. Néha-néha szépít (pontosabban mondva: „szépít” tömör közlést közhelyesre old föl, például így: „Lauretta halála csak súlyosbította melankóliáját, lelkére sötét fellegként borult Odoardo közeli hazatértének fenyegetése”… nincs az eredetiben „felleg”, nincs „fenyegetés” csak arról van szó, hogy hősünk mélabúja sötétebbre vált), de ezt leszámítva, szövege erőteljes, pontos.

Meglepő viszont – nem ehhez vagyunk szokva az igényes kiadótól! – a sok sajtóhiba. Bizony kár érte. Mert Foscolo-kötet aligha lesz magyarul másik, újabb, egyhamar. (Eötvös József Könyvkiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

Népmondáink és legenda világunk legnépszerűbb alakja, a magyar szentek közül, László király. A magyar lovagkor példaképe, az ország bajnoka, ő, akiben a harcos nomád férfieszmény és az európai lovagideál ötvöződik, akinek emléke évszázadok múltán is elevenen él, s személyét valóságos nemzeti kultusz övezi, mely kultúrtörténetünk igen fontos része. I. Béla király fia volt, anyja lengyel származású, ő maga is lengyel nevelésben részesült. 1068-ban Kerlésnél szétverte a Kelet-Magyarországba és Erdélybe betört kun sereget, 1074-ben legyőzte a pártütő Salamon seregét is, s még többször diadalmaskodott a hódítással próbálkozó kunok felett. 1077-től 1095-ig uralkodott, törvényeivel a belső jogrend megszilárdítására, a feudális tulajdon védelmére, a királyi jövedelmek gyarapítására törekedett. „A rabló kunok üldözése közben Szent László gyakran megfordult a Maros és a Küküllő völgyeiben, s látta hogy azok sok magyar vitézt el bírnak tartani, továbbá a tordai sóbányákat is biztosítani kell. Nagy elhatározással küljebb tette tehát az országvédő gyepüket, s a Maros és Küküllő völgyeit végleg Magyarországhoz s ezzel együtt az erdélyi püspökséghez csatolta!…] a határok védelmezésére Szászváros és Szászsebes tájékára, továbbá a Kisküküllő felső völgyébe székelyeket is telepített.” – írta Karácsonyi János az erdélyi püspökség történetében. Meghódította a tengermelléki Ó-Horvátországot, megalapította a zágrábi püspökséget, apátságokat, s – későbbi nyugvóhelyén – Váradon is püspökséget alapított, székesegyházat építtetett. I. István egyházpolitikájának folytatójaként nagy adományokkal támogatta az egyházat, s buzgólkodása nyomán avatták szentté Istvánt, Imrét és Gellértet. Leánya, Piroska, Iréné néven a bizánci egyház egyik legtiszteltebb szentje. Szent Lászlót az első keresztes hadjárat vezérévé szemelték ki, ám halála miatt erre már nem kerülhetett sor. A kegyes lovaskirályt, Erdély patrónusát III. Béla avattatta szentté 1192-ben. Halála után az a hagyomány járta, hogy a kegyes királyt három álló évig, megtépett ruhában gyászolta a nemzet, s ez idő alatt nem táncoltak, nem muzsikáltak az országban. A Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában megjelenő magyar középkori kultúrtörténeti trilógia második része, Magyar Zoltán Keresztény lovagoknak oszlopa című munkája a Szent László-hagyományok összefoglalása, a hagyománykor főbb rétegeinek tematikus áttekintése történeti, művészettörténeti és néprajzi szempontból. I. László történelmi szerepének, jelentőségének bemutatása után a művészetekben való ábrázolásával foglalkozik a szerző, több fejezetet szentelve a magyar falképfestészet kiemelkedő jelentőségű ikonográfiái alkotásának, mely a Szent László-legendából a kerlési csatához kapcsolódó leánymentés történetét jeleníti meg. A világi hagyományban fennmaradt mondakör után a szakrális hagyományokat veszi sorra, míg az utolsó fejezetben az egyházi és világi irodalom Szent László alakját, tetteit megörökítő gazdag és változatos formáit mutatja be a Képes Krónikától kezdve Cs. Szabó László költői úti­esszéjéig. A László-hagyományokat összefoglaló nagyszabású monográfia tudományos és stiláris értékeit párját ritkító képanyag és bőséges irodalomjegyzék is gazdagítja. Az ünnepi kalendáriumban június 27-e Szent László napja. Emlékezetére idézzük a Szent László-ének gyönyörű sorait:

„Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály!
Magyarországnak édese oltalma,
Szent kerály ok közt drágalátus gyöngy,
Csillagok között fényességes csillag.”

A Drávaszög a Duna és a Dráva által közrefogott baranyai tájegység a volt Jugoszlávia színmagyar vidéke volt. Húsz évvel ezelőtt fogalmazódott meg a gondolat, hogy a Duna és a Dráva „össze­szakadásában” élő magyarság régiességeket őrző népi kultúráját, művelődéstörténetét lexikonban foglalják össze. A megvalósult mű, Lábadi Károly néprajzi és folklór tájlexikona, a Drávaszögi ábécé tíz itteni település adatait tartalmazza, az itt élt népcsoport életének, kulturális állapotának rögzítése. A múlt idő használatát Lábadi Károly döbbenetes szavai magyarázzák: „… azok a körülmények és állapotok ugyanis, amelyek vállalkozásom elkezdésekor még egyértelműek és világosak voltak, semmibe vesztek. Azóta az adatokat szolgáltató népcsoport jó részét szétszórta a történelem zivatara. A szétszóródásban és szét­szórat­tatásban a tradicionális népi kultúra jelentékeny része megsemmisült, termékei és értékei odavesztek.” Őrzi hát ez az elhivatottsággal, a kultúra és az ottlakó nép iránti szeretettel és alázattal készített könyv mindazt, ami a sorsrontó háború előtt érték volt, nemcsak szövegben, hanem rengeteg eredeti, jórészt Lábadi Károly készítette fényképeken, rajzokban, táblázatokban. A hatalmas mennyiségű feldolgozott folklóranyag ellenére a mű nem a klasszikus értelemben vett szakmunka, nem a tájegység történetének összefoglalása, nem földrajzi leírás, se nem útikalauz, hanem mindennek különös, gazdag keveréke. Élvezetes olvasmány, mindentudó ábécé a Drávaszögről, az ott lakó nép életmódjáról, történelméről, kultúrájáról. A kiállításában is igényes kötetet a HunCro Kft. és a Drávaszög Alapítvány adta közre. A szerző szavaival ajánlom kitüntető figyelmükbe: „… magyarnak születni kisebbségben a véletlen műve, megmaradni azonban tudatos küzdelem”.

Polgárháború utáni, látszólag békés és nyugodt hétköznapjait éli egy neve-sincs kolumbiai kis falu népe a hegyektől körülzárt, fülledt, poros vidéken. Mindenki éli a maga évszázados szokásokkal és hagyományokkal körülbástyázott életét, a férfiak többsége az erdőben dolgozik, a nők a háztartás végeérhetetlen feladataival vannak elfoglalva. Ángel atya az erkölcsre, az elöljáró a rendre ügyel, mígnem falragaszok jelennek meg a kapukon virradatra, s kibeszélik a lakók meg nem gyónt vétkeit. Senki nem tudja, ki rakja ki a paszkvillusokat, melyek nyomán eluralkodik a félelem s megkezdődik a tettesek felderítése. A két hétbe sűrített történet végére megismerjük a falu lakóit, s azt a diktatórikus uralmi rendszert is, mely a látszólagos rendet fenntartja. Gábriel Garda Márquez 1962-ben írt kisregényét, a Baljós órát ismét az Európa Könyvkiadó jelentette meg zsebkönyvek sorozatában, Benczik Vilmos fordításában.

Bohumíl Hrabal kisvárosi történeteinek, a „Sörgyári capricció”-nak és a „Díszgyász”-nak folytatása, befejezése aHarlekin milliói, ez a múltat idéző, a letűnt békebeli világot a jelenbe varázsoló mű, mely szintén az Európa kiadványa, V. Detre Zsuzsa fordításában. A nyugdíjasok otthonában találkozunk regénybeli ismerőseinkkel, akik fölött igencsak eljárt az idő. Őszhajú, töpörödött öregasszony lett a valaha oly rátartian bicikliző Maryska, az egykor gáláns Francin, a gondnok, már folyton csak a rádiót hallgatja, s a többiek is hasonlóképpen. A megszépült és megszépítő múltat kesernyés bölcsességgel rendezi el az időben s magában is Hrabal hősnője: „És újra betört a házunkba a fergeteg, és megemelte a lapján fekvő, kiszóródott szekrényt, és aztán körbenyargalta és egy hatalmas lökéssel beledöntötte abba az illatozó romhalmazba… és én tudtam, hogy ez a lökés végleg rácsapta a fedelet múltamra, hogy már mindennek vége, hogy azt, ami az Oreumomból maradt, hogy azt mind kihordjuk a szeméttelepre, hogy már nincs, ami nyomasszon, hogy minden eltakaríttatott, mint amikor a sakkozó gyermek lesöpri a figurákat az asztalról, hogy fokozza játék abszorurditását…”

1997 tavaszán, nyolcvanhárom éves korában végérvényesen befejezte életművét Bohumíl Hrabal is.

Az áprilisban immár negyedszer megrendezett Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon az Európa Kiadó vendége volt a cseh származású, Németországban élő és német nyelven író Lubuse Moníková. 1945-ben született Prágában, germanisztikai tanulmányait 1968-ban fejezte be, majd házassága révén 1971-ben került az akkori NSZK-ba. Világhírre az 1987-ben Münchenben megjelent regényével tett szert, melyet 1989-ben már franciára, s azóta több mint tíz nyelvre fordítottak le. A modern cseh próza legjobb hagyományait folytató, a groteszk, a abszurd és a fantasztikum elemeit a szellemes eszmefuttatásokkal ötvöző posztmodern regény, A homlokzat, már kéziratként elnyerte a tekintélyes Döblin-díjat. 1989-ben Kafka-díjjal, 1991-ben pedig Chamisso-díjjal jutalmazták a szerző. A regény cselekménye az 1980-as évek elején játszódik a friedlandi Wallenstein-kastély homlokzatának restaurálása közben, majd a restaurátorok, a két festő és a két szobrász, meg a társaságukhoz csapódó férfi és titkos ideáljának távol-keleti odisszeiáját kísérhetjük nyomon, hogy aztán a történet újra a közép-európai kultúra jelképévé magasztosuló kastély falainál folytatódjék. A regényt-keletkezése után tíz évvel – Király Edit élvezetes fordításában most a magyar olvasóközönség is megismerheti.

(emmi)