Egyenruhás szabadságok fürgén bámulnak
s bólogatnak a ködben megbúvó bábuknak,
melyek köré egyre inkább mosolyok gyűlnek,
ott ahol a Napfénybe már lámpák vegyülnek.
Ott ahol a Napfénybe már lámpák vegyülnek,
pompára tört napsugarak merengve ülnek,
csillogó kék könnycseppjeik ólommá válnak,
ünneplő gyászaiként ennek a világnak.
Ünneplő gyászaiként ennek a világnak
a polcomon is ma már egyre többen állnak.
A napsugárt mindenik egy-egy színre bontja,
de a lámpa színüket színtelenné rontja.
De a lámpa színüket színtelenné rontja,
s míg fel nem jön az égnek hatalmas korongja,
addig vékony tagjai feketék s fehérek –
nem adják magukat a semmiség szemének.
Nem adják magukat a semmiség szemének, –
nappal a csillagok is kolduló szegények,
kiknek az éhhalál szélén kabátot adnak,
kik a legnagyobb nyárban kőkeménnyé fagynak.
Kik a legnagyobb nyárban kőkeménnyé fagynak,
de mégis, amiként Jób, Emberek maradnak –
pompára tört napsugárként merengve ülnek,
s megengedték nekem is, hogy közéjük üljek.
Ha meghalnék s mennem kéne,
mennék én, de kicsit félve,
nem tudnám, hogy merre menjek,
pokolnak-e, vagy a mennynek.
Tán a mennybe: boldogságért?
Vagy pokolba: egy leányért?
Biz‘Istenem nem tudnám, hogy
merre kezdjem el a táncot.
Lábam járna erre-arra,
s amerre a szívem hajtja:
a pokolban kötnék ki én
egy leánynak hideg szívén.
Nehezen szántam rá magam erre az írásra. Pedig az író őrült (nélkülözhetetlen? fájdalmas? gyönyörűséges?) exhibicionizmusától űzve, áttételesen vagy közvetlenül, tagadva vagy beismerve, de mindig saját magáról vall, legközelebbi hozzátartozóiról, szeretteiről vagy ellenségeiről ír, vérmérséklete, tapintata és ízlése szerint. Milliószor leírt közhely Flaubert mondása: „Bováryné én vagyok.”
Lehet, hogy valamiféle gátlás, szemérem, szégyenlősség, talán csak megmagyarázhatatlan babonás félelem tartott vissza eddig, hogy fél esztendeje meghalt feleségemről, a sorsát, személyét mélyen érintő kérdésekről bármit is írjak. Mint ahogyan egymás között, idős korunk ellenére, a halálról, valamelyikünk haláláról sem beszéltünk soha. Csak a terveinkről, a munkánkról, az örömeinkről, a világról, az életről, erről a soha vissza nem hozható egyetlen életünkről.
Egy kis kitérő. Néhány évvel ezelőtt, ha jól tudom, 1993-ban megszületett egy rendelet az úgynevezett kényszerbérletek felszámolására. A feladatot, a tulajdonosai által nem lakott, valamikor államosított, ámde a hatvanas(!) évek óta visszaigényelhetett öröklakások tulajdonosainak, illetőleg többnyire már csak örököseinek tulajdonosi jogaiba való visszaállítását az önkormányzatoknak 1996 végéig kellett volna megoldani. Mégpedig nem a tulajdonosok, hanem az évtizedek óta jóhiszeműen ott lakók, a hatóságok által hivatalosan beutalt, ma már többségükben hetven év fölötti emberek igen korlátozott anyagi kártérítésével vagy számukra megfelelő csere bérlakások kiutalásával. (Miből? Honnan? A mai pénzügyi és lakásviszonyok mellett!)
Végig nem gondolt, végrehajthatatlan rendelet. Mi több: a legcsekélyebb hozzáértésről és empátiáról sem tanúskodó, buta rendelet, bűnös rendelet. Ki merem mondani: gyilkos rendelet!
A múltat jóvá kell tenni. Az oly sokat – és joggal – bírált jóvátétel azt azért figyelembe vette, hogy az elmúlt fél évszázad alatt nemcsak a tulajdonviszonyok változtak meg, hanem az annak idején államosított vagyonok jellege is: a körülményei, a funkciói, a viszonyuk a természeti és emberi környezetükhöz, a társadalomhoz, az egykori vagyontárgyakban élő vagy bennük dolgozó, belőlük élő személyekhez, és így tovább… Az az akkori gyár már nem ez a mostani gyár, kisebb vagy nagyobb, értékesebb vagy értéktelenebb, az az áruház vagy kis szatócsbolt már nem azonos a maival, ha megvan még egyáltalán, a földbirtokviszonyok, a földművelés körülményei és követelményei is megváltoztak. Éppen ezért nem azt a gyárat, nem azt az üzletet, nem is a lerobbant vagy újjáépített vagy lebontott bérházat kapták vissza az egykori tulajdonosok, hanem valami valóban nem egyenértékűt, sokszor csak a veszett fejsze nyelét, de legalább azt jelentő kárpótlást.
Kizárólag a „kényszerbérletek” esetében juthattak hozzá a tulajdonosok (a hatvanas évek óta!) magához az egykori tulajdonukhoz, és csattant az ostor a jelenlegi rendelet megszületésével az otthonuk elhagyására kényszerülő, általában öreg és ártatlan lakók hátán. Mert nem igaz, hogy ezek a „kényszerbérlők” önkényes lakásfoglalók voltak, vagy pedig az „átkos” rendszer kivételezettjeiként, politikai érdemeikért kaptak lakást. Bizonyára voltak ilyenek is. De a túlnyomó többség kisember volt: fiatal, családalapító házasok, albérletben, társbérletben, munkásszállásokon, szülőknél, nagyszülőknél összezsúfoltan élők, akik annak rendje s módja szerint beadták a tanácshoz, sőt, kezdetben még az elöljáróságokhoz a lakásigénylésüket (esetleg leadták a korábbi kisebb, sőt, néha nagyobb cserelakásukat), és törvényes beutalóval költöztek be az illető lakásba.
Mi magunk – ez a személyes vonatkozás is egyik fő oka annak, hogy miért írok olyan nehezen erről az ügyről –, ugyancsak beleestünk ebbe a kategóriába: „kényszerbérlők” lettünk, negyvenkilenc év után kellett átadnunk, több évig tartó hercehurca, eredménytelen alkudozások, idegeskedések után a Budapest legsűrűbben lakott kerületének egyik legsűrűbben lakott mellékutcájában levő kétszobás kényszerbérleményünket.
Még egy (irodalmi) kitérő. Mintegy négy évvel ezelőtt írt a feleségem (hadd írjam most már ide a nevét is), Fehér Klára, egy pályázatra Kalandvágyból itthon maradtunk címmel egy tragikomédiát. Valami pályadíjat is nyert vele, ám a darabot színpadon a mai napig sem mutatták be. A darabbeli Éva és Ádám ikertestvérek, mindketten orvosok. Az özvegyasszony Éva tanárnő lányával, Katival az újpesti családi házukban lakik, Ádám csaknem negyven év után először jön haza Amerikából, üzleti vállalkozást akar alapítani: hipermodern orvosi rendelőintézetet az átalakítandó régi házukban, amelynek felerészben ő a törvényes örököse. Nővérét, unokahúgát és a házuk két lakóját el akarja költöztetni; nem is szívtelenül, cserelakást és kárpótlást ajánl fel nekik.
(Részlet a darab második részének egyik jelenetéből)
ÁDÁM …olyan remek ez a mákoskalács, mint amilyet a mama sütött.
ÉVA Sipeki néni sütötte, nem én.
ÁDÁM Ki az?
ÉVA Nem emlékszel az öreg Sipeki nénire? Az unokája, Zsolt is a Könyves Kálmánba járt. Ötvenhat októberében lelőtték szegényt. Még tizenhat éves se volt. ÁDÁM De, rémlik valami.
ÉVA Sipeki néni nevelte az unokáját. Mikor Zsolt meghalt, nem maradt senkije. A régi otthonában nem bírt megmaradni. Azóta lakik itt.
ÁDÁM Hol itt?
ÉVA Hát a ház kertre néző oldalán, abban a szobakonyhában, ami a papa műhelyéhez tartozott. Nagyon jó, hogy ilyen szomszédaim vannak.
ÁDÁM Hogy került ide?
ÉVA A mama adta ki neki, valami jelképes bérért. A kertet is ő használja. Emlékszel, ahol a ványoló hordók meg a bőrszárító póznák voltak, arra ültet egy kis babot, zöldséget.
ÁDÁM És milyen bérleti szerződése van?
ÉVA Gondolom, semmilyen.
ÁDÁM Nem hatósági beutalással? Nem a tanács kényszerítette a mamát?
ÉVA Nem.
ÁDÁM Remélem, más idegen nem lakik a házban?
ÉVA Lakik. Ardaiék. Ők is vagy huszonöt éve, vidékről jöttek fel, valahol Kecskemét környékén leégett a házuk. A szomszédok küldték őket hozzánk, hogy hátha van nálunk egy szoba. Elég nagy ez a ház.
ÁDÁM Az ügyvédem, doktor Csandrai mondta, hogy akadhatnak ilyen problémák. Sürgősen fel kell nekik mondani.
KATI Miért kellene felmondani?
ÁDÁM Mert kell a hely az építkezéshez.
ÉVA Itt építkezés?
ÁDÁM Láttad a terven, itt lesz az intézet helye.
ÉVA De hát, ez nem megy olyan könnyen.
ÁDÁM Tudom. Csandrai áttanulmányozott minden jogszabályt. Pénz, cserelakás.
ÉVA Ez nem fog menni, Ádám. Hogy képzeled, hogy kitessékeljük azokat, akik ellen semmi panasz, rendesen fizetik a bért, akiknek harminc éve ez az otthonuk, hetven, hetvenöt éves emberek, belepusztulnak, ha kimozdítják őket. Megszoktak mindent maguk körül a sarokban az öreg karosszéket, az öreg ágyat, fölötte a szentképpel, az ablakban a muskátlit, azt, hogy a kamra a konyhából nyílik, és a polcon ott van a nyáron eltett paradicsom, a kis polcon a Petőfi Összes mellett a Biblia, a szekrényben a fehérnemű között a levendula, az az illat, a birs, naftalin, citromszappan és levendula keveréke. Az az otthon, amit maga teremtett, csinosított, ahol ismerős az ajtónyikorgás és vigyázni kell, mert csorba a második lépcsőfok. Az emlékekkel kibélelt otthon, a pincében a tüzelő, az élet.
ÁDÁM Nem röntgenorvosnak kellett volna menned, hanem költőnek. A lakás az lakás, falakkal, ablakokkal, bérbeveszem, továbbállok. De ha valaki ragaszkodik a kacatjaihoz, viheti magával. Segítünk, teherautót is adunk a fuvarhoz.
KATI Lehet, hogy azok a kacatok oda se illenének az új lakásba. Az ablakot nem fedi a régi függöny, és fél méterrel rövidebb a karnis. Á konyhában nem fér el a mosogató. A komód fölött nem fér el a festmény, amit a rég meghalt férjével együtt maga vásárolt egy kiállításon. A szőnyeget se lehet ugyanúgy elhelyezni, még a kanárimadár kalitkáját sem. Nincs többé az ismerős körzeti orvos, azt se tudja, ebben az idegen világban kinek adja le a kártyáját. És ismeretlen a sarki fűszerüzlet, és nem találja a buszmegállót.
ÁDÁM Ne nevettessétek ki magatokat! Az a bajotok, hogy negyven évig éltetek a langyos pocsolyában. Nálatok, ha valaki bekerült egy munkahelyre, ott is akart megöregedni, hogy huszonöt év múlva kapjon egy havi bért a hűségéért. És összekuporgatott egy szövetkezeti lakásra, amit harmincöt évig fizetett, hogy abban a két és fél szobában felnevelhesse négy fiát és hét unokáját. Ti nem érzitek, hogy az élet lényege a mobilitás, a mozgás, a változtatás. Nálatok egy ötvenéves nő alig várja a nyugdíjat, elüldögélne a körzeti orvosnál, vagy a reumáját áztatja a gyógyfürdőben, és befejeződött az élete. Az amerikai nők nyolcvan meg kilencvenéves korukban autót vezetnek és földkörüli utakra indulnak. Amerikában az öregkort Golden Age-nek, aranykornak hívják…
ÉVA Nálunk sajnos, meg sem érik az aranykort, mert mi olyan ostobák vagyunk, hogy a drága egészséges zöldségek, sonka, sovány túró helyett olcsó zsíros kenyeret meg levest adunk a családnak, és mivelhogy a röntgenben dolgozókat védi a törvény, és csak hat órás munkaidejük van, két műszakot vállalunk, mert luxuskiadásokra kell: szalonnára meg villanyszámlára…
ÁDÁM Jó, minden tiszteletem, szeretetem a szerencsétlen Sipeki nénié. Megnézzük, mit mond a paragrafus, kártalanítjuk, és ki fog költözni. Mi lenne New York vagy Chicago vagy Atlanta helyén, ha senki sem lett volna hajlandó otthagyni az ócska odúját. Ahány város a világon, az mind lesüllyedt városok, csataterek és temetők fölé épült. Az élet megy tovább. Business as usual. Egy lakáscserébe senki sem fog belehalni.
KATI De belehal. Anyu, emlékszel Hargitai nénire? Hatvanhárom éves volt, amikor a veje úgy döntött, hogy elcserélik a kétszobás lakást nagyobbra, három és félszobás lakótelepire, mert már nem fértek el a gyerekekkel. A mama mindenre rábólintott, nagyon jó, cseréljük csak el. Vizes, salétromos szobák helyett tágas, világos, napfényes szobákat. A mama segített a csomagolásnál, azután ünneplőbe öltözött és végigjárta a szomszédokat. Elbúcsúzott mindenkitől, meginvitálta őket, látogassák meg az új lakásban, ahol neki külön szobája lesz. Kedden átköltöztek, csütörtökön délben a menye ebédelni hívta. Azt mondta, majd egy kicsit később. Lefeküdt, és nem ébredt fel.
ÁDÁM Amely infarktust ugyanúgy megkapta volna a régi lakásban.
ÉVA Lehet. Emlékszel, Adám, nem messze, abban az emeletes házban laktak Pallagiék. Ő is tímármester volt, mint apa. Most már elmúlt nyolcvan éves. A felesége asztmás, combnyaktörése volt. A lakásuk rossz, sötét, az emeletre csigalépcsőn kell felkapaszkodni. A mellettük levő házban megüresedett egy lakás, kényelmes, levegős. A fiai nagy költséggel, pénzzel, protekcióval, kunyerálással, talpalással elintézték, hogy engedje meg a tanács a cserét. A fiúk meg a menyek kifestették, csempézték, tapétázták a lakást, felsúrolták a padlót, a mosdóra új csaptelep került, a szobába vettek egy új tévét, a függönyöket felrakták. A költözködés reggelén megjelent teherautóval az új lakó, akinek Pallagiék lakását utalták ki. Megjelentek a fiúk és a barátaik is, hogy a szomszéd házba átcipeljék a holmit. Bútort, fehérneműt, mindent áthurcoltak, és vitték volna az öreg rekamiét is. Akkor Pallaginé ráült a rekamié sarkára és sikoltozni kezdett, hogy ő innen nem, és nem és sehova, és a világ minden kincséért sem, és a királyi várba se… A menye sírva vitte vissza a lakáskiutalást az elöljáróságra.
ÁDÁM Ne haragudjatok, de ezek a történetek primitív, érzelgős szamárságok.
ÉVA Ezek nem szamárságok. Fiatal orvosként gyakorlaton Komlón dolgoztam, a bányászvárosban. A falu helyén akkor épültek a panelházak. Három-, négyemeletesek. Beköltöztettek oda vagy kétszáz bányászcsaládot. Egyszer ellenőrizni mentünk, valami iszonyatos bűz áradt valahonnan. Körbejártuk az utcákat, és a házak mögött disznóólakat találtunk. A modem házak tövében odaragasztott deszkapalánkokat. Akik ahhoz szoktak, hogy földszintes, kertes házban laktak eddig, udvart, baromfiólat, disznót tartottak maguk körül, nem bírtak más módon élni. Csak úgy lehetett rendet teremteni, hogy a város szélén kis kerteket osztogattak mindenkinek. Ősi ösztön ez. Kitör a Vezúv, az Etna, a Mauna Kea, az emberek elmenekülnek az izzó láva elől, aki túléli, visszamegy és újra felépíti a házát. A Szamosközt hányszor, hányszor elöntötte a víz – a falvak mégis visszaépülnek az árterületre. És gondolod, hogy a Los Angeles-i földrengés után nem építik újra a széttört autóutakat?…
Szerencsések voltunk. A kerületi önkormányzat jóvoltából végül is csere bérlakást kaptunk. Világosabb, szebb, jobb, mint a régi volt, néhány négyzetméterrel még tágasabb is. Elférnek a könyveink. Szépen, nagylelkűen rendbehozva vehettük át. Hozzákezdtünk a költözködéshez. Boldogan, nagy tervekkel – de már kissé fáradtan, közelebb a nyolcvanadik, mint a hetvenedik évünkhöz.
A költözködést még nem fejeztük be, a holmink egy része, azok a negyvenkilenc év alatt összegyűlt kacatok még a régi lakásban voltak, amikor Klári hirtelen rosszul lett, és váratlanul meghalt.
Ahogy a diplomaták mondják: no comment. Nincs hozzáfűznivaló.
A hegygerincre rátapadt a hó.
A vén fenyőt már szűzi párta födte.
A vízmosással egybefolyt a tó,
zúzmarás ködök csúszkáltak fölötte.
A fagy megmart sok táltos vén bugát,
a mogyoróbokrot derékba törte,
a gyorsan burjánzó felhőcihát
éles karmával veresre gyötörte.
Az erdők sóhaját rángták a fák
– az üstökűk megannyi dermedt sörte,
az ágakon néhány fagyott virág
odatapadt csörgő nedvük a földre.
A fosztott ágak karja törzsre dermedt,
alvó rügyekre ráaszott a hó,
a hegy mélyén nemes borok teleltek,
s behúzódott a szél, a marslakó.
Egy varjú nyűként tört a szürke égre,
– csapzott ruháját tépte az idő –,
dermedten halni hullt a földi jégre.
A pára szállt, lent megfagyott a hő.
Nedvek keringtek a fagyó lilákra,
hogy újra pattanjon karón a rügy.
A köd lenyúlt a sápkóros világra.
Pihenj szerelmem!… Csendesen feküdj…
pocsolya adhat
más arcot neki talán
én tudom ki volt
nem a szerelem
hanem a szó tesz minket
behatárolttá
ha egyszerűt vágysz
bontogass összetettet
és majd rám találsz
emléked penge
minden rád gondolással
megsebzem magam
kávét keverve
ablakon bebújó fény-
csík leszel te is
nézd ezt a reggelt
hajnalod is meghajlik
sötétje előtt
Radnóti Miklós emlékére
Suhog az ősz,
már mindig csak feletted,
a Holdat elvonszolják
s boltot nyit szemedben
a kiárusított ég,
szilva felejti hamvát.
Két szemed partja közt
felvonulnak a hangyák.
Bejárják koponyád hegyét,
savval maratják két szemed,
hazát teremtő férfikor,
elveszett ékezet, s hiába jönnek
hegyről a pásztorok –
csillag-soron már ősz morog.
És kevés vigasz: kétfelől
súgnak a szavak: voltál öröklött menedék!
Két szemed partja közt
dominózik a sötét,
suhog az ősz.
Ma született Shakespeare.
Tegnap Peruban egy követségen
megöltek 15 fiatalt.
Terroristák voltak, mert ki akarták
szabadítani társaikat, terroristák,
mert nem öltek meg senkit,
amiért megölték őket. Gratuláljunk!
Ma halt meg Shakespeare.
Két ujjam között
kicsiny kökény
a pillanat.
Bekapom.
Fanyar, kék íze van.
Huszonkét év után egyszerre lett elegük az egészből. Sós kegyetlen gúnnyal dörgölte a felesége orra alá, hogy öregszik, s bűnként hánytorgatta fel, hogy legalább tíz kilóval nehezebb lett az utóbbi időben. Minduntalan elfeledkezett arról, hogy ő maga ötvenhét esztendős, hogy ő is elnehezedett, asztmásán lélegzik, és haja, bajusza erősen szürkül.
Mint egy hűtőgépvállalat javító műszerésze sok lakásban megfordult, és nem mulasztotta el, hogy a feleségének beszámoljon azokról a csinos asszonyokról, akik egyik-másik helyen fogadták. A beszámolót belső harag fűtötte alá amiatt, hogy neki Sárival kell megelégednie, s hogy ő csakis pénzért vagy ajándékokért kaphat szép, fiatal nőket. Költekezni pedig nem akart, minden fillértől fájt volna megválnia.
Feleségével is a pénz miatt veszekedett a legtöbbször. Az asszony az elő nem adott borravalókat emlegette, Sós meg a felesége silánynak csúfolt keresetét. A pénz körüli harcokba untak bele mind a ketten, s ezért utálták meg egymást.
A párviadal azonban nem befolyásolta éjszakai életüket. Csupán annyiban módosította, hogy kiszikkadt belőle minden kedvesség, és a szavakban, bevezető játékokban jelentkező vágy. A szerelem hetenként kétszer szükséges, de némán gyakorolt műveletté vált, s utána megkönnyebbülten, de hála nélkül gördültek vissza a helyükre, és háttal fordultak egymásnak.
Amikor megállapodtak abban, hogy megszüntetik az együttélést, egyikük se tett említést a válásról. A végleges döntést bizonytalan időre elhalasztották, már csak azért is, mert nem akarták viselni a bontóper költségeit.
Sósné visszaköltözött az anyjához, azzal a kárörömmel, hogy az ura ezután kénytelen lesz többet költeni a kényelmére, az otthonára, az étkezésre, mint eddig. Hiszen hiányozni fog neki a megszokott, pontos kiszolgálás, és azt a munkát, amit ő cselédként elvégzett, most majd meg kell fizetnie, s az idegen helyettessel nem lehet filléreskedni.
Sós az első napokban nagyon jól érezte magát. Megszűntek az óránként kitörő veszekedések, és az ezek nyomában fellépő szívtáji szorítások, a kínzó fejfájások, s nem kellett a felesége mogorva arcát néznie. Nemsokára a szükség, meg a mindig is benne motozó kívánság arra ösztökélte, hogy egy nőt, méghozzá egy fiatal nőt keressen magának.
A huszonnyolc éves Gizivel egy kisvendéglőben ismerkedett meg, ahová sört inni és körülnézni tért be. A nagykeblű, formás, elvált asszony mindjárt megtetszett neki, felhívó és ígérő mosolya arra biztatta, hogy odaüljön az asztalához. Amint megtudta, hogy külön él az urától, mindjárt két korsó sört rendelt. A mosoly azt a hiúságát csiklandozó jóérzést keltette benne, hogy ő is tetszik a fiatal nőnek, hiszen nem húzódott el, amikor ő a hirtelen támadt forróság hatására térdét az asztal alatt a térdéhez nyomta. Gizi mindjárt válaszolt is, közelebb hajolt hozzá az asztal fölött, és mélyen a szemébe nézett.
Sósnak felgyorsult a lélegzete, s csak akkor hökkent meg, amikor Gizi hamiskás mosollyal megkérdezte: – Mit vacsorázunk?
A közös vacsora meghökkentően sokba került. Sós úgy érezte, hogy a soron kívül kiadott pénzzel már jogot nyert a közös éjszakához is. De Gizi megint a szemébe nézett.
– Kétezer forint – mondta. – Előre.
Sós elképedt. – Kétezer? Azért az egy óráért?
– Hogy egy óráért vagy többért, az magán múlik – felelte Gizi az alkuhoz szokott ember tárgyilagosságával. – Nálam olcsóbbat, olyat, aki tiszta meg egészséges, nem talál.
Sós már túlságosan is beleélte magát az elkövetkezendőkbe, így azután haza vitte Gizit, hamarjában úgysem sikerült volna másik nőt kerítenie.
– Egyedül él? – kérdezte Gizi, amikor belépett a lakásba.
– Hála Istennek, egyedül – mondta Sós. – Elváltam a feleségemtől. – Magához húzta és megszorongatta az asszonyt. – Vetkőzz már, minek húzzuk az időt.
Gizi odaadó volt, és szófogadó, Sósnak régen nem volt hasonló élménye. De nemcsak a vágy tüzelte, hanem az a természete szerint mindig érvényesített igény is, hogy a pénzéért bőven kapja meg az ellenértéket. Meglepetésére, a fiatal nő, amikor már fölöslegessé vált, nem akart elmenni, azt mondta, szívesen marad reggelig. Később pedig, amikor Sós már pihenni és aludni kívánt volna, hízelegve hozzátapadt, mintha újra akarná kezdeni a dolgot, és azt suttogta, miközben ujjaival a férfi arcát, mellét becézte: – Az a nyomorult uram nem fizet tartásdíjat. A lakás is az övé maradt, engem kidobott, a testvéremnél lakok, negyedmagammal egy szobában. De jó lenne itt élni veled…
Minthogy Sós már megkapta, amit akart, felajzottsága elmúlt. így pontosan felfogta a zsebe és otthona ellen indított támadást és lehűtötte, hogy nem önmagáért szeretik. S bár nagyon jó volt Gizivel együtt lenni, gyanakvóvá és óvatossá vált.
A reggeli búcsúnál a fiatalasszony kedveskedő simogatások között megjegyezte: – Szívesen ellaknék itt veled…
Gizi még kétszer jött el Sóshoz. A férfi házhoz hívta, hogy ne legyen kénytelen a vacsoráját kifizetni. De mert kiszámította, hogy havonként mennyibe kerülne a szerelem még akkor is, ha a heti egyik éjszakát megtakarítaná, véglegesen szakított vele. Belátta azt is, hogy szép, fiatal nőt csak pénzáldozat árán kaphat. A szerelem az ő korában már kemény anyagi ügylet, ráadásul még a lakása is veszélybe kerülhet. Ezért nem is kérte meg Gizit, hogy takarítson, mossa ki a szennyes ruhát és mosogassa el a piszkos edényeket, nehogy túlságosan is otthon érezze magát.
A lemondás azonban már nemsokára gonddá tette a férfiszükséglet kielégítését. Új fiatal nővel meg – aki netán nála akarna maradni – nem akart kezdeni. Néhány napi töprengés után új, kigondolt terve szerint írt a feleségének, hogy elviheti a holmik megfelezése után bosszantásul visszatartott kis porcelánfigurákat, a mancsát pacsira emelő kutyát, a féllábon álló táncosnőt és a trombitáló huszárt – ezek birtokáért a szétváláskor sokáig és makacs dühvel marakodtak.
– Mondanék én neked valamit – kezdte Sós, miután figyelmesen végignézte, hogyan helyezi el az átengedett tárgyakat nagy táskájában a felesége. – Vagyis ajánlatot teszek, olyat, amivel te se járnál rosszul. – Hogy megfelelő hullámhosszra hangolja a feleségét, s hogy érzékeltesse az ajánlat természetét, Sós félredöntött fejjel kacsintott. – Gyere ide hetenként kétszer éjszakára, tudom, neked is jót tenne.
Sósné rideg arcán végigfutott a győzelem, a diadalmas elégtétel mosolya. Hát mégiscsak hiányzik az urának, szüksége van rá! Igaz, ilyen tekintetben neki is hiányzik a férje, de nem lesz bolond ezt bevallani. A győzelem még keményebbé, biztosabbá tette.
Néhány pillanatig némán nézett az ura várakozó arcába, csak azután szólalt meg: – Ingyen?
– Hát hiszen még a feleségem vagy – felelt méltatlankodva Sós.
– Ha nem tudnád, külön élünk. Én már nem vagyok köteles téged kielégíteni. De ha éjszakánként ötszáz forintot adsz, rendelkezésedre állok.
Sós elnézett a levegőbe, számolt, felmérte a viszontajánlatból származó hasznot. Hiszen idegen nővel ennél jóval többe kerülne a szerelem, és Sári azáltal, hogy meghatározott összegért vállalta el a szolgáltatást, semmiféle egyéb jogot nem szerzett. De a haszon még ennél is több lehet. Nem utolsósorban az, hogy időnként telne belőle egy-egy kívánatos, fiatal nőre is.
Most ő tekintett mereven a felesége szemébe: – Jól van, megadom, amit kértél. Azzal a feltétellel, hogy ki is takarítasz, a konyhát is rendbeteszed, és kimosod, amit kell.
Az asszony is számolt, s úgy döntött, hogy belemegy a dologba: a ráfordítás és nyereség kiegyenlíti egymást. Mindenesetre jól jön egy kis mellékkereset, aminek az összegét idővel feljebb emelheti, és ráadásul mint nőnek sem kell nélkülöznie. Már indult is kifelé a konyhába, másfél óra alatt kinn és benn nagyjából rendet teremtett, azután megágyazott.
– Legközelebb mosni fogok – mondta Sósnak. És mint akit az eddigi munkaütem tovább hajt, gyorsan kikapcsolta és lehúzta magáról a szoknyát, hogy kilépjen belőle, miközben odaszólt az urának, és állával az ágy felé intett: – Vetkezzél.
És végül is nincs nekünk nagy bajunk,
van kenyerünk, picinyke Hold-darab,
csak íjunk elől messze futott a vad,
a szöcske őzike s bátyuskája, a szarvas,
míg a szelídek szétszéledtek az éjben,
házunk is van, csak olykor Dobsina,
csak gyümölcsünk megfagyott, vagy féreg falta.
De végül is nincs nekünk nagy bajunk,
csak hirtelen dúsgazdag lett az Úr,
vagy koldusbotra jutván, elhagyott.
Áll egy ház,
benne ül egy szoba
az ablak előtt,
és nézi a nagyvilágot
ahogy elmosódik
az ablak mögött.
A könnyek kívül csorognak
az idegen szülőföldre.
Áll egy ház,
benne ül egy szoba
a meleg kályha mellett,
arcát a tűzbe tartja,
de nem szenved úgy,
ahogy szégyenében szeretne.
A könnyek kívül csorognak
az idegen szülőföldre.
Áll egy ház,
benne ül egy szoba,
padlóján kihűlt lábnyomok,
mindenki elment
kulccsal és hittel
a felhők ölébe.
A könnyek onnan csorognak
az idegen szülőföldre.
Csak ne maradjon semmi
elrendezetlenül,
kimondatlanul,
félbehagyva,
csak mindig többet
legalább valamivel
a lehetségesnél.
A folyó, amelynek emlékezet a neve,
maga építi és rombolja medrét,
szándéktalanul, vagy legalábbis
homályos indítékok szerint.
Felszínén mindenféle hordalék,
uszadékfa, konzervdoboz, itt-ott
egy-egy mondatfoszlány, csillag-töredék,
s a zavaros, remegő üvegfényből
visszaréved fél évszázaddal ezelőtti arcom.
Egymást nézegetjük,
nem firtatva, mire gondol a másik,
és sorra mellénk telepednek
a meg nem virradt nappalok,
vércseppel a homlokukon.
Szép ez a rend, a csontvázig lebontott
fák, a meztelen borzongó erők.
Már elfoszlottak a Dunába hordott
gondok, magzatok, dalok, csecsemők.
Hogy sírtam egykor! Létemig alázott
ember, koldussá degradált király.
Most elnézem a földig omlott házat,
hős nyugalmával megnyugtat a táj.
Mindennek a vesztén, folttalan fehérben
elhagyva könnyet, bűnt és bánatot,
semmi vagyok csak, hang voltam a szélben,
és most a télben én is tél vagyok.
1958
Fölnyitom bordáim léckerítését, nyúlj bele bátran,
már nincsen vérem,
koponyám dióját feltöröm néked, nyúlj bele bátran,
gondolatom sincs,
jégbe fagyott sarkkutató, fejvadászok zsugorította torz fej,
csörgőjét vesztett tarka bohóc, madárijesztő vetetlen földön, –
íme, ezt tartom és mondom magamról, s esküszöm isteneidre,
lim-lom szavaim, nem tőrök tokjai, nem hevederjei
puskagolyóknak,
malmok, őrlemény nélkül, játékai az üres szombati estnek,
értelmük ne keresd, nincs, gyanakodva ne nézz reájuk.
1958
Amikor ladikunk a partnak ütődött
és szívemet összeszorította a tenger meg az ég,
így szóltál:
Nézd, egy csontváz fekszik
a homokban.
Valóban ott feküdt a csontváz. Húsát
széthordták a kövér, kacska lábú rákok,
hajótörött bordáira homokot hordott a könnyű szél.
Siratta valaki? Nem énekelte el panaszát
Horatius.
Szeretjük egymást – mondtad –, feküdjünk le…
Fönt, a parton a sziklákba ismeretlen
görög virágok kapaszkodtak és tűlevelű, keserű
bokrok.
Óh, mennyi mindent tudok – mondtam, és
lefeküdtem a csontváz mellett a homokba, baloldalt,
te pedig nézted a tengert és a fehér csontok
jobbjára feküdtél.
Kint, a vízen, messze, nagyon messze,
egy másik ladikban másvalaki ült,
talán Vendéglátónk szűrte hálójával a tengert,
hogy ebédünket megtalálja.
1960
Íme, tested alvilágából,
rossz kocsmák és putrik szegénynegyedéből,
amellyel, mint a mindenkori kormány,
te sem törődsz, és langy ígéreteknél:
„egyszer, majd egyszer…” nem adsz néki többet,
indul a mindennapos orvtámadó,
indul, kusza idegek ellenállásán,
sejteken bukdácsol át, hogy
eljusson, mint szúró fájdalom
a szem üvegkocsonyájába,
hajszálerek minden labirintusát betöltse,
elmetélje a szíjas inakat,
a csontok élő feszítőköteleit,
és amikor azt hiszed már, hogy béna vagy,
és hogy leigázott, és hogy
most már semmi sem jöhet,
mert mindent elveszítettél,
mert a fény medúzái
már mind kialudtak és a hangok
repülőgépei mind lezuhantak,
mert halomra lőtték őket
az erdős dombokra rejtett
légelhárító ütegek vagy a
hátukra feküdt, puskát sütögető
sáros köpenyű ezredek,
amikor azt hiszed, mindennek vége,
és kedvesed nevének foszlányai is
elolvadtak már, és kívánság sincsen
a szívedben, és gondolat sincsen az agyadban,
és fejed lecsuklik, és karod lefittyed,
és az a pirosság is, ami még a
fajfönntartás tüzéből parázslik,
még az is kialudni készül, –
akkor a mindennapos orvtámadó
vadul melledre ugrik és
arcodra szorítja a kloroformos vattát,
hogy elrabolja még egy napodat,
hogy elcipeljen ismeretlen barlang
vagy egyszemélyes cella mélyére,
honnan kienged talán néhány óra múltán,
de az is lehet, hogy ott fog örökké.
1957. IV. 27.
Egy karton cigaretta kellett. Olcsón. Kimentem hát a Kondorosira. Már régen szerettem volna, csak az eredendő lustaság visszatartott. De szombat volt, és szép idő. Kocsiba vágtam hát magam, ha a Trabantot annak hívják – én minden-esetre, sőt, még párducnak is. A fekete matricát rá is ragasztottam a műszerfalra, de már rég lekopott –, és kihajtottam. Legnagyobb bosszúságomra az út ellenkezőleg egyirányú, de ha lúd, legyen kövér! Fordultam, rükverc és tolatva végig az útszélen parkoló márkák mellett. Mindenféle állt ott, de így csak én bírok füstölni. Ezt hittem egészen, amíg egy jó öreg Audi el nem döngetett mellettem, szívbaj nélkül bele az egyirányúba. Hát akkor én sem adom a nyuszit, hanem elővezetem magam, ahogy dukál. Stop, fordulás, és irány tovább. Ahol már mozdulni sem lehet, ott a piac. Egy kicsit errébb egy fa alá álltam, ahova nem fért mellém senki. Ez a kisautó előnye.
Kiszálltam, és valaki rögtön madárnak nézett. Kérte a parkolási díjat. Igaz, volt rajta táska, de nekem tollas vajon a hátam? Ezt meg is tudakoltam tőle, mire felhagyott velem. A megjegyzésemet már meg sem hallotta: barlangjegyet miért nem árul, azt vennék…
Szóval autó lezárva, be a piacra. Oltári a tömeg, s én áldom az eszem, hogy szokás szerint zsebben a mani, a papírok meg a nyakamban, az indiánzacskóban. Ez még Isztambulban is bevált, pedig a profi tolvajoknak állítólag az a Mekkája. Aki ezt hiszi, szerintem nem ismeri Pestet. Mindegy, én még eddig megúsztam, hol egy rendőr, hadd kopogom le a fején! Mellesleg volt kettő, elveszve és elanyátlanodva. Jó, hogy a pesti vagányok nem nézik a régi burleszkfilmeket, már rég banán vagy kifli volna a pisztolyuk helyén. Én ilyet nem teszek, mert filmen jópofa, de mihez kezdenék egy stukival? Itt árulnak eleget, még nagyobb jószágot is, a kalasnyikovig bezárólag. Úgy hát eladni sem lenne könnyű, elveszíteni itt a piroson vagy egyében sem tudnám, azok csak Bartókban csalnak, ha akad madár, aki, mint mondtam, nem én vagyok. Vagy mégis? Amikor azt az esernyőt rám dumálták, kezdett a hitem ebben meginogni. Csak egy mázlim volt: azonnal kipróbáltam. Gyönyörűen szállt, s még vissza is hozta egy gyerek. Rámosolyogtam a hollófekete hajú barackvirágra, akitől vettem, és visszaadtam neki a tréfás rakétaimitációt.
– Oké, picim, de most nincs új év. Inkább tedd el, amíg nem késő.
– Nem veszel?
– Hát nem. Kérem vissza a pénzem.
– Biztosz nem veszel semmi? Codaszép dolgok vannak bennem… nálam.
– Hát ami benned van, arra inkább lennék vevő…
– Húsz dollál.
– Mi a húsz dollár?
– Egy fuval velem. Kellesz?
– Tudjisten. A mai nehéz napokban…
– Kellesz vagy nem kellesz?
– Hol és mikor?
– Mit hol?… Délután. Gyele vissza.
– Nem jó. Utálom, ha leböknek.
– Mit hadoválsz te?
– Nézd, ha jössz, gyere most. Lehet, hogy később nem vagyok kondiban.
– Akkol halminc.
– Direkt jutányos.
– Ne mondj ilyen csúnyákat! Nem szabad!
– Lehet, hogy igazad van…
Az a helyzet, hogy itthon még nem kurváztam soha. Nem kellett. Odakinn is csak kétszer-háromszor, tengerészkoromban. Jó nagy baromság volt, de Isten türelmes, nem lett bajom belőle. Mióta meg kapa-kaszakerülő vagyok, pláne semmiféle veszélynek nem teszem ki magam, kár a Lászlóban végezni… De a csaj komolyan gondolta: szólt a barátnőjének, és leléptünk. A ciginél izgisebb, az biztos…
Az is lett. Luan – így nevezte magát ez a kedves – sokkal kiadósabb volt, mint egykori arab és francia kolléganői. A „fuvalban” benn foglaltatott egy jópofa masszázs is, amihez a pucér testét használta, és utána olyan vitézül felpattant rám, hogy csak ámultam. Különösen azért, mert úgy tűnt, vannak nehézségei. A lendületes kezdés után kicsit elszontyolodott, s ha én nem vagyok lelkes, balul végződik a dolog. De végül csak zöld ágra vergődtünk, sőt az volt a benyomásom, még hatással is vagyok rá, mert abbahagyta a jól nevelt mosolyt, nagy komolyan mellém heveredett, és rátette a fejét a mellkasomra. A dolog egyáltalán nem volt kurvás – vagy csak azért nem éreztem annak, mert keleti nővel még nem volt dolgom? Mindent összevetve megéri az árát, gondoltam. Ha ebédelünk egyet előtte, az sincs kevesebbe. Az alakja apró volt, kifejezetten szép és ápolt. Ebben az árfekvésben, ahogy én tudom, csak lestrapált tyúkot kapni a hazai kínálatból. Szóval meg voltam elégedve vele, a napommal és magammal, jóllehet cigit nem vettem egy darabot sem. De akadt még a zsebemben, átnyúltam hát rajta, és rágyújtottam. Nézte, ahogy teszek-veszek, majd szépen kivette a számból a bagót, és elnyomta.
– Hé!
– Balomi egészségtelen. És büdös.
– De hát neked mi közöd hozzá?
– Hülye eulópai.
– Te!
– Az még halminc!
– Ha megverlek?
– Akkol Li lecap, mint taxiólát…
– Li?
– Bátyám. Elős, mint bivaly…
– Kösz… Mit üzensz még?
– Van teád?
– A konyhában találsz.
Felkelt, ahogy volt, és indult ki. Gyönyörűen kacsázó járása láttán nem álltam meg: – Nem vagy te véletlenül japán?
– Én?! – Hangja maga volt a jeges undor. Hiába, mindenkinek van románja meg grúza és örménye… Szép dolog a történelem.
– Úgy jársz, akár a filmeken a gésák.
– Aha. Hongkongban tanulják. Mindent.
– Hát talán mindent nem. Van amit maguktól is tudhatnak…
– Japán félfi mindig is nagy ló. Gyilkolni igen, meg hasát vágni. Ami jó, nálunk tanulták. Nők is. Több mint ezel éve.
– Nem vagy kicsit beképzelt?
– Nem éltelek. Mibe képzelsz?
– Amikor valaki azt gondolja, ő tud mindent jobban…
– Kínai kell hogy tudja. Mi nagyon légen vagyunk…
– Mi sem vagyunk valami okosak, igaz?
– Nem mondani ilyet. Mi tiszteljük a vendégség. Ti hagytok itt élni.
Behozta a kannát meg a csészéket, és lepakolt a kisasztalra. Hosszan pepecselt, majd két kézzel fogva a csészét, odahozta. Gyönyörű volt, a mozdulataiból valami végtelen báj áradt. Nem bírtam magammal, letettem az éjjeliszekrényre a teát, és a dereka után nyúltam.
– Meg se kóstolsz?
– Téged inkább!
Nem szabódott. Ezúttal az előbbi esetből okulva igyekeztem hagyományosan eljárni, de most sem volt igazán boldog, legfeljebb oldottabb, mint az előbb. Valami nem akart összeállni, de nem gondolkodtam rajta különösebben. Az mindenesetre pozitív, hogy mellőzte a nagy hacacárét, amivel a nők megadják az illúziót a hülye kanoknak. Utána végre meg is teáztunk, ha már annyira fontos. Igaz, ehhez új teát csinált, még mindig csupaszon. De most már bírtam magamon uralkodni, jóllehet tudtam volna folytatni a dolgot reggelig. Kicsit azért visszafogott, hogy kilencven dolcsit már nem akartam elkölteni ma. De ami jár, az jár. Átmentem hát a pénztáramba, és kihalásztam a három húszast.
Mosakodott épp, amikor visszajöttem, hozzá dúdolt is valamit. Kijött, talpig törülközőben és felöltözött. Odaadtam a pénzét, eltette, ismét felvette a mosolyát, ahogy rendes kínaihoz illik, és illatosán, gusztusosán távozott. A kínos az volt, hogy rájöttem: pont olyan, akár a korszerű üdítők, adalékot tartalmaz, hogy egy idő múlva ismét megszomjazzunk ugyanarra. Ezért nem iszom kólát, többek nagy megbotránkozására. De Luan nem innivaló, én viszont szamár vagyok, aki nem tud róla semmit, s minden további ismeret sok pénzembe fog kerülni. Mérgemben majdnem falhoz vágtam az óvszert, amire ráléptem. Lehet hogy ezért éreztem magamat furcsán? Általában használom. De valami motoszkált az agyamban, meg az, ha egészen érezhettem volna őt, akkor talán rájövök, mi volt a baj? Mert volt, az biztos.
Üzleti ügyeim alaposan lekötöttek a következő hetekben. Két újsütetű káefté hülyének nézett, és ezért be kellett dobnom a durcát. A szokott trükköt alkalmazták: üres bankszámla és hazudozó pénzügyiek. Az egyik helyen majdnem ölre mentünk, amíg végre kasszíroztam. A másikon csak a vállalati kocsival tudtak fizetni. Sok szükségem nem volt egy Tipóra, az én párducom önköltsége még mindig alacsony egy ilyen fapados csodához képest, de a semminél sokkal többet ér. Hogy mennyit, kiderül. Meghirdettem, s hamarosan komoly vevőm akadt. Vita nélkül adta, amit kértem. Középár volt. Van az ügyfélkörömben autóügynökség, ahol meg is vették volna, de nem akarom a kapcsolatunkat megzavarni ilyesmivel. A tesztjüket mellékeltem, de a vevőm azt mondta, elhiszi, amit mondok, mert ha nem igaz, akkor a különbözetet visszakérik.
– Csak nem gondolja, hogy távozás után reklamálhat?
– De gondolom. Szeret maga még élni, igaz?
Furán nézhettem, mert a pasas elütötte a tréfáját. Hogy jobb kedvre derítsen, megjegyezte: nemcsak kínai verőlegényeket tart, hanem lánykákat is, jutányosán.
– Az mennyi?
– Megállapodnak. Enyém a tíz százalék. Jobbak és olcsóbbak a hazaiaknál. Ha volna vagy száz, becsukhatnák a Rákóczi teret. És nuku lenne balhé meg betegség. Igaz, vevőkör is kellene hozzá, de az átalakul, ha megnevelik. No, van kedve hozzá?
– Szóval mennyi az a jutányos?
– Hát… ötven és száz dollár között. Egy menet ötven, ha teljes szerviz van, akkor egy éjszaka egy kiló.
– Már egy alkalommal megpróbáltam. Tényleg jók. Ismer egy Luan nevű lányt?
– Luan az semmi. Ráadásul lehet férfinév is. De itt a referenciaanyagunk.
Oldaltáskájából egy százhúszas kazettát vett elő. A videó mellette volt, belökte, és hamarosan nézhettük.
Jó és kevésbé jó meztelen lányok voltak. Luan nem volt köztük.
– Valami amatőr lehetett. Nagyon rámennek a lére, és meg is fogják. Azt bírom bennük, hogy takarékosak, és nincs pia meg koksz. Az agyuk tiszta, és higgye el, mindent tudnak. Vagy majdnem mindent. És nem kell Bangkokig menni, ha akar valami extrát. Már az maga jó néhány rongyot ér. De a maga husija még nem járt nálam. Mégis, mennyibe volt?
– Hatvan.
– Az azért sok.
– De fél napig volt nálam ezért.
– Akkor meg kicsit hülye vagy tájékozatlan. Megkeressem magának?
– De ne szervezze be. Lehet, hogy tényleg amatőr volt…
– Én sosem erőszakoskodom. Közvetve sem. Ezt úgyis a család dönti el. Ha nem akar balhét, ujjat ne húzzon velük! Ők határozzák meg a játékszabályokat. Mindig az a hunyó, aki ezt nem jegyzi meg. A közülük valók is rámennek!
Végül nem állapodtunk meg. Csak egy gyenge személyleírást adhattam volna. A törzshelyükre nem akartam elmenni, mert van bennem tartás, egye meg a fene! Ezért ismét a Kondorosira mentem. Most volt cigaretta, de nem volt Luan. És kis híján felírtak a menetirány elleni közlekedésért az igazi rendőrök. Ugyanis épp akkor kezdődött a razzia. Érről viszont eszembe jutott, hogy Bubu az én emberem. Valaha ő is tengerész volt, most meg idegenrendészeti előadó. Nem nagyon szabályosan, de átnézhettem az archívumot. Kábé egy óra múlva bukkantam rá a kis szentemre. Még véletlenül sem hívták Luannak, de legalább árva. És mint kiderült, nagy szarban van. Három hónapja lejárt a tartózkodási engedélye. Csak azért nem dobták vissza, mert nem találták meg. Különben a megtévesztő külseje mögött összesen húszéves. Bátyja sincsen, de egy bandával lakott együtt, akik valóban verőlegények voltak, és egyiküket Linek hívták. Már mindet hazazavarták, mert volt egy jókora balhéjuk.
Bubu, látva a hímes lelkemet, üzletet ajánlott: ha megtalálom neki a csajt, akkor ad egy hat hónapos papírt, vagyis még három hónapra az enyém lehet a tünemény. Egy házasembertől igazán szép ennyi nagyvonalúság. Irigyelne? Harmincon túl, majdnem negyven évesen, már talán jobb a békesség. A más szőlőjének tipikus esetéről lehet szó inkább. Meg hát egy dolog tunkolni, és más vinni a balhét. Pedig a mi kis üzletünkről nem is esett szó, mert láttam, ha erről is tudna, jaj lenne a barackvirágnak, úgy haza gyomlálná…
A kapott információ alapján rájöttem, hogy ezért nem csatlakozott még a profikhoz. Nincs papírja, és ahogy az én vevőmet ismerem, egyből bevamzolná. Sőt. A többiek dobnák föl, biztonsági okból. De hát, csak valahol náluk bujkálhat! Másutt rég rátaláltak volna Bubuék! Vagy csövezik? Élni nyilván ilyen „harminc dollálokból” él. Viszont ott árult a Kondorosin. Ez ellentmondani látszik annak, hogy orvul amatőrködne.
Azt mégsem hittem volna, hogy a Skála üvegvisszaváltójában találkozunk. Nem látott meg, s nem is mentem oda hozzá. Miután a határnyi üveggel végzett, kilépett a parkolóba, és én követtem. Egy öreg Barkashoz tipegett, beült és elhajtott. Nosza, utána! Jó soká mentünk kifelé, elhagytuk a déli lakótelepeket, már majdnem Nagytétényben jártunk, amikor befordult egy dűlőútra. Baloldalt végestelen-végig földek voltak, szőlő, ilyesmi. Jobboldalt néhány épület, de nem látszottak lakóháznak. Az út végén egy kertben üvegház állt, meg két szakadt fóliasátor. Az egész mindenség jól elhagyatott volt. A Barkas az üvegház mögé parkolt be, ahol az útról nem lehetett észrevenni. Luan – maradjunk a névnél – elő sem került. Nyilván van másik bejárat.
Már rég leállítottam a kocsim, így sikerült észrevétlenül megközelítenem az üvegházat. Belestem. Az egyik oldalon zöldségfélék nőttek néhány ládában, a másik oldal üres volt. Mikor ki akartam nyitni, az ajtó rozsdásnak és mozdíthatatlannak bizonyult. Hátramentem. A Barkas ott állt, mellette kőtűzhely. Luan épp valamit főzött, guggolva. Már átöltözött, kínai kabátka meg nadrág volt rajta, a lábán semmi. Igaz, kora ősz volt, nem fázhatott, de azért ebben a kék és rózsaszín szerelésben inkább illett volna egy szívhezszóló riportfilmbe, mint ebbe a városba. Csak a haja volt jól ápolt, s persze az alakja sem lett csúnyább a szakadt göncben, meg a pofija sem. Ezt ugyan éppen nem láttam, amint odasettenkedtem mögé.
De nem érhettem hozzá, mert szélsebesen fordult meg, késsel a kezében. Szerencsére egykori kikötői képzésem még nem veszett egészen a ködbe, kitértem a mozdulat elől, és csuklón kaptam. Addigra már megismert.
– Imle! Mit akalsz itten?
– Csak látni. Elég nagy munka volt…
– Most nincs kedvem!
– Mondtam hogy legyen?
– Akkol…?
– Értsd meg „Csak látni” azt jelenti, hogy látni akarlak.
– Éltem. De nem azt jelenti.
– Jó. Most mégis igen.
– És?
– Nem tudom, Luan. Valószínűleg egészen hülyének nézhetsz, de nagyon tetszel nekem.
– Nem vagy hülye. Csak én nagyon fáladt.
– Nincs kedved eljönni hozzám? Egy-két nap alatt kipihennéd magad.
– És akkol kellene veled nekem…
– Annyira nem akarod? Rossz volt?
– Te bolond vagy, és jó nagy dalab. Delekam hasadt bele, meg minden.
– No jó. De innét mégis el kellene jönnöd. Gondolod, itt dekkolhatsz örökre?
– Dekkolni? Mit jelentesz?
– Bújkálni.
– Én lakom itt, bátyámmal, Livel. Csinálunk a szövetkezetnek és lehetünk itt…
– És a harminc dollár?
– Az nagy butaság volt. Nincsen mái ilyen dolog. Csak világok.
– Az üvegházban nincsenek virágok.
– Melt télle készülsz. Majd kalácsonyla lesz. Li jól befűti ész akkol.
– Lit már rég hazaküldték…
– Te lendől?!
– Frászt! Csak kicsit kérdezősködtem.
– Te tudsz minden?
– Persze.
– Ész máj tőledtől visznek lendől el? Igaz?
– Nem. Senki nem visz. Szereztem neked még három hónapot. De csak ha most velem jössz.
– Másként elálulkodsz?
– Nem tudom. Megígértem a barátomnak, hogy megtalállak.
– Te disznó!
Nem ütött meg, csak félretaszított és elrohant, be a kert mélyébe. Nem akartam utána menni, de féltem, hogy képes világgá futni. Akkor azonnal elkapják. És mi tagadás, tényleg szerettem volna, ha nálam van, ha csak mellettem érzem. Annyira pici volt, talán azért…
Jó, hogy nem hagytam magára. Mire odaértem, egy faágon ült, s valamit mesterkedett. Hamar rádöbbentem, hogy fel akarja magát akasztani. Onnét a magasból szólt le: – Ha szeletsz, akkol a lábomat máj jól húszd meg. Akkol hamalabb vége, ész nem fáj.
– Jössz le rögtön?!
– Ne sülgess. Kicsit készülök…
Nyakába rakta a hurkot, és gondosan megigazította, majd körülnézett a tájon.
Arcán jókedvű mosoly bujkált. Ez bedilizett!
Nem mertem utána mászni, akkor megteszi, és vége, lábhúzogatás nélkül is. De a hülye ötletével nekem egy jobbat adott. Elég magas vagyok, nemcsak hozzá mérve. Gyengének sem érzem magam. Odaléptem hát egészen alá. Láttam a piszkos kis talpát. Lenézett, és elnevette magát:
– Akkol… segítesz?
– Hát persze!
Már ugrott is. Pehelykönnyű, ezt eddig is tudtam. De hogy így viaskodik, azt nem. Ennek dacára sikerült meglazítanom a hurkot, és alácsúsztatni a bal kezem. Mialatt megakadályoztam, hogy megfeszítse a kötelet, sikerült jobb kézzel is elérnem, jóllehet őt is tartanom kellett. A következő pillanatban az államba harapott, de addigra kinn volt a hurokból. A földre csúszott. Mielőtt felállhatott volna, fölemeltem, a térdemre fektettem, és jól elvertem a fenekét.
Némán tűrte. Utána talpra állítottam. Arca piros és kicsit piszkos volt. Én meg véreztem.
– Te bolond!
– Inkább bolond, mint hazamegy. Mái lég halott lehetnélek, ha nem vagy itt! Jó kis segítség volt!
– Én nem abban akarok segíteni, te istenátka!
– Átka?
– Azt jelenti, hogy bosszantod az embereket.
– Akkol meg miéit nem hagytad?
Átfogtam a derekát. Kicsit bicegve, de jött. Az üvegházba mentünk. Valami betonkád volt ott, mondtam mosakodjon meg. Engedelmesen megtette, és át is öltözött. Utána a Barkasba pakoltunk. Kiderült, hogy valóban az övé, pontosabban: a fiúkkal közösen vették. Az üvegház a tönkretett téeszé, két éve felé sem néznek. Nem akartam otthagyni a Trabantot, de hogy egyedül vezessen, azt végképp nem. Zsebre vágtam hát a slusszkulcsát, és hátrahoztam a kocsit a Barkas mellé. Majd valahogy értejövök.
Hazavittem. Elég nehezen aludt el. Mikor már biztos voltam benne, hogy nincs ébren, minden holmiját elzártam. Úgy talán nem kell folyton vigyáznom rá.
Még akkor is ágyban volt, amikor magamhoz tértem a telefonra. Felhúzott térdekkel méregetett, pucéran, nagyon gyanakvóan és dühösen.
Nekiültem telefonálni. Rövidesen mindent tudtam, amire kíváncsi lehettem. Jó nagy marhaság, de az ember néha becsavarodik. Akkor is, ha sokba kerül.
Dél lett. Láttam, hogy éhes, de bojkottál. Már nem akar öngyilkos lenni, gondoltam, mert itt találhatott volna kést, gázt meg emeleti ablakot, sőt ruhaszárító kötelet is. De hogy nem békül, nyilvánvaló. Mindenesetre behoztam egy csomó kaját. Látta, hogy nekilátok, hát fölkelt, mellém ült, és mint a macska, lopkodott. Bár csupasz volt, de minden volt, csak hívogató nem. Hozzányúlhattam volna, talán nem is védekezik, de köszönet nem lett volna benne. Nem is akartam nélküle.
Ebéd után azonban beleuntam a hülyeségébe, és nekiálltam, hogy elmagyarázzam, amit kisütöttem.
Azt tüstént megértette: annak, hogy itt maradjon, egyetlen módja, ha magyar férje lesz. De azt nem bírta felfogni, mitől jó nekem, ha feleségül veszem, s nem csak színből, de igazán… Mikor nagy nehezen megértette, nem örült túlságosan, de képes volt mérlegelni a tényt. Ettóí hosszú hallgatásba süllyedt. Csak este szólalt meg újra. Odajött, az ölembe ült, könnyezett és sokat suttogott, aminek a felét nem értettem, de ez nem zavart. A suttogás lényege az volt, hogy feladja, örül, hogy valaki végre segíti, és hogy nem kell félnie tőlem. Bár egy szempontból mégis félt. Ezt nem akarta kimondani, de végül kibökte, nedves arcát az arcomba temetve. Majd leestem a fotelról, de valahogy uralkodtam magamon. Hát persze hogy rájövök, ha nincs rajtam a zokni!
Egész odáig szűz volt. Akkor már egy hete nem evett, csak falatokat. Volt húsz ernyője, amit szánalomból adott neki egy honfitársa. A többsége selejt, és mikor az enyém is elszállt, akkor úgy döntött, hogy a testét is jobb eladni, mint ezeket. De az élmény vegyes volt, ami természetes. Ha kissé kényesebb, akkor kétségbeesik rajta, így csendben reménykedett, hogy többé nem ezzel kell kereskednie, vagy majd csak megszokja. Most maga javasolta, hogy csináljuk, hiszen ha a feleségem lesz…
Előbb nagyvonalú akartam lenni, de volt a tekintetében valami, amiért másként döntöttem. Átemeltem az ágyra, és leszárítottam a könnyeit. Sokkal körültekintőbb voltam, mint a múltkor, és kellő elővigyázat mellett sikerült is valamit elérnünk. Annyit legalább, hogy nem érezte a dolgot kilátástalannak, és nem is kínoztam meg.
Nem részletezem, egy hét és jó pár kísérlet kellett ahhoz, hogy végre ő is maradéktalanul örüljön az aktusnak. Addigra már rég egyedül hagytam, el is mozdultunk hazulról, de persze együtt, nehogy baja essen. Utána Bubu végre odaadta a meghosszabbított engedélyét, s elmehettünk a nagykövetségre. Nagyon szépen megkértük az illetékest, egy kedves asszonykát, aki megígérte, hogy harminc nap alatt elküldik az iratokat, amelyek nélkül nem házasodhatunk össze, de amiért elvileg haza kellett volna utaznia, a magyar bürokrácia nagyobb dicsőségére. És így szépen megesküdtünk az engedély lejárta előtt. Bubu majdnem megölt, amikor tanúnak hívtam, de vállalta.
– Miért legyen neked jobb, mint nekem?…
Hát így. Ezervirág (így hívják magyarul az én apró páromat) már majdnem hibátlanul beszéli nyelvünket, a laccsolást leszámítva, de azt imádom, és nem örülnék, ha leszokna róla. Az új partnereimmel, a honfitársaival kizárólag ő tárgyal. Korrumpálódtam: többükkel kiváló az üzleti kapcsolatom, és azért is hálásak, hogy segítem őket újabb magyar partnerekhez jutni, meg hogy megmentettem egyiküket a kitoloncolástól…
Az üvegházat bagóért kaptam meg. Nem holmi nosztalgia miatt. Hatalmas krizantémbuli van benne, csak ezt a fiúk nem akarták elhinni az én tűzokos páromnak. Verekedni könnyebb, mint melózni. Most épp hat kínai lány dolgozik ott, várjuk az első virágokat. Meg mást is. A feleségem időközben megkedvelte azt, amitől annyira félt: egészen belejött a szerelembe. Azt is kiszedtem belőle, honnan tudta, miféle előjátékok vannak, ha előttem nem volt dolga férfival. Nos, azért pozitív dolog Keleten, hogy már kislánykorukban megmutatják nekik a szerelmi jóga technikáit, persze sok mindent csak képeken. Mióta megszűnt félénk lenni, sok hasznát vettük az előképzettségének…
Híven követi a hazai szokásaikat, abban is, hogy gyermek nélkül nem család a család. így hát most már nem nagyon akaródzik neki olyan nyugodtan meztelenkedni, mint lánykorában. Olykor meg is fenyeget, ha erre biztatom, de szerencsére éjszakára nem vesz magára semmit, akkor kedvemre nézhetem. Nagyon bájos kis pocija van, nekem legalábbis tetszik. Ő nem érti, mi a szép rajta, de belenyugszik, hiszen vele jár az állapotával. Az én mániámat csöndben szemléli, mert bolond eulópai vagyok, akit szeret, s akit még a cigilől is leszoktatott, sőt a Trabimról is. Helyette egy Hondánk van. Bár japán, ez érdekes módon nem tilos. Igaz, kínai autó nálunk nem kapható, terhesen meg nem igazán kényelmes biciklizni. És ez sem veszélyezteti leendő gyermekünk egészségét.
