KOSZORÚ

Kilencven éve született Gelléri Andor Endre, a magyar novella egyik leg­nagyobb mestere, a nagy­városi munkások és szegények világának „tündér­realista” ábrázolója. A náci kon­cent­rá­ciós táborban szerzett gyógyíthatatlan betegségében pusztult el, 1945-ben.
Ezzel az írásával – tán a legszebb József Attilára emlékezéssel – egyben a kilencvenkét éve szü­le­tett és hatvan éve elhunyt költőre is emlékezünk.

GELLÉRI ANDOR ENDRE

Beszélgetés

– Milyen szépen hegedül nálatok az egyik ajtó! – mondta József Attila, amikor a szobácskámban ült, petőfis bajszát simogatva.

S csakugyan volt egy ajtónk fából, vasveretekkel, és hegedült, lengetve a széltől. S melyik hölgyem figyelt fel erre, ilyen andalodva, mint az én József Attilám, aki szobám kékre festett falát nézte, és e falra rámázolt, saját kezű csillagjaimat s holdvilágaimat?

– Hát ez melyik csillag itt? Mi a neve? – kérdezte Attila, s már ráncolta is ráncképződésre különösen alkalmas homlokát.

– Egyik a sok közül – feleltem, de Attila dühbe gurult: – A nevét akarom hallani, s nem általánosságokat. Nem halálfej kell a jobb kezed mellé – célzott a téntatartóm mellett őgyelgő koponyára –, hanem tudomány és tudás! Az ember nem marad mindig fiatal – mondta –, a líra elszáll, a pacsirták elrepülnek, s a néma mező nem tud dallal felelni a magas égnek!

– Barátom – tört ki a számon, s könnyes lett a szemem. – Barátom, Attila, s ti összes barátaim, ígérem, esküszöm, hogy sírásba borítom Budapest összes zugolyait, hogy sírni fognak szerteszét e városban összes hölgyeim, mint a lengyel vasmunkás és gépész felesége, aki elhagyta ösztövér nőjét Reimsért és Madridért és Manchesterért. Elhagyta Shakespeare-ért Siegmundét, Racine-ért Myrát és Ortegáért Lizát, Schopenhauerért Mariskát és Magdát, Lenkét, Olgát, Annát és Izabellát. Zokogjatok, némberek! Olvasd a Kalevalá-t – mondtam, és potyogtak a könnyeim.

– Ráérünk arra – mondta Attila, és aktatáskájából elővett egy folyóiratot. A folyóiratnak nemcsak a belseje, hanem a külső fedele is piros volt. Csodálom, hogy a betűk nem voltak ebben a folyóiratban pirossal nyomva.

– Ez fontosabb, mint minden más művem – mondta Attila –, figyelj!

S olvasni kezdte mindennél fontosabb cikkét, egy közgazdasági cikket, tele egyenlővel és egyenlőtlen tételekkel. Már hajnalodon, amikor még mindig magyarázta nekem azt, amit a cikke nem tudott eléggé megmagyarázni. Én pedig a szemeimet kimeresztve, fejemmel helyeslőén bólogatva, egészen átadtam magam a tőke, a bér és a profit kérdéseinek. De a lelkem a csillagjaimra kacsingatott a szobám falán, s a fülem titokban a hegedülő ajtónk hangját figyelte. S e kettős kacsintás alatt szavak siettek elő rejtekükből, s a kezem akaratlanul is a toliam után kapott. Már láttam bizonyos részeg legényeket, akik csillagoknak képzelik magukat, meg éjszakáknak és nappaloknak, és már indulnak is, hogy agyonöntsenek egy leányt a húsvéti kútnál, aki holtan fekszik a kút káváján, míg kibontott, nedves hajából, mint csillagok a szép szeptember éjszakán, úgy hullnak a vízcseppek.

– S most foglald össze a hallottakat – mondta Attila, ráncosán és tanárosan.

Én pedig, mint iskolapadból diákkoromban, úgy riadtam rá, néma tudatlansággal riadtam rá, összefoglalásra és értelmes mondatra képtelenül. Megmondjam-e neki, hogy Húsvét lesz az új novellám címe, s elmondjam-e neki a halott lány hajából hulló csillagok gyönyörű, képét?

De a tanáraimnak, a tanítóimnak se mondtam el soha azt, amire gondoltam, s neki sem. Hanem dadogva hazudni kezdtem a tárgyról, arról, amiről kérdeztek.

– Az élet rövid – mondtam –, háború, szerencsétlenség, influenza még időnek előtte is végét vetheti. Az emberi élet olyan rövid – és sóhajtottam –, hogy pusztán ezen az alapon is (biológiai alapon is) mindenben igaza van a szocializmusnak.

Attila megfenyegetett az ujjával és felállt: – Ez így nem mehet tovább! A szív kevés arra, hogy író maradhass. A fantázia is kevés! Már látlak az egyik szegen, amire felakasztod magad, s csak a túlvilágon tudod meg, hogy miért. Nos azért, mert ezen a földön nem voltál tiszta és dialektikában is jártas marxista! Te és a többiek, ti azt hiszitek, hogy a művészet betegség, idegbaj, téboly. Ellenkezőleg – s az arca kipirult –, ha van valami, ami egészséges, hát a művészet az. Senki se egészségesebb az igazi, marxi művésznél! Mert az épít, mint a mérnök, mint az orvos, mint az építész! Egy világot épít fel! Egyetlen világ se lehet tudás, tervszerűség, közgazdaság nélkül!

– Tanulj! – mondta még a vaskapuban is, s még ma is látom felemelt mutatóujját, mint egy roppant bunkót, agyam s mivoltom felett.

Hogyan tanuljak én? – gondoltam belső sírással. Amikor mindent tudtam, kivéve ezt az egyet: tanulni!

Visszatérve kuckómba pedig már előttem álltak a csillaggá változott parasztok, szinte fehér fényben fürdött az egész szoba; arra balra pedig, ahol a villanyóra állt, falusi lányok álltak már fehér és színes kötényben. A templomba indultak, élükön a megölésre kiszemelt szűzzel, míg fölöttük a hegyen, mint a kürt, úgy szólt és búgott az áprilisi szél.

– Hova illesszem én ide be a profitot? – szóltam, s Attila után akartam futni, hogy megkérdezzem tőle: mely marxi törvény szerint vezessem le ezt a tébolyi látomást, amely világos képekkel és lázakkal a ténta­tartóm s az üres papírom felé tódult?

De Attilát e dialektikus hajnal után óvatosan elkerültem. Csak a mutatóujja maradt velem. Ott állt, amikor szegény Schmidtről írtam, aki a tenyerébe fogta fel a könnyeit, s ezek a könnyek belefagytak a tenyerébe, mint kis házikók, mint kis hegyecskék és utcácskák, mint éjjeliőrök és kutyák. Éppen hogy munkások is voltak köztük, könnyből faragott munkások, és ezek a Marseillaise-t énekelték, amint melózni mentek a fagyott könnyeikből előragyogó fúrók, esztergák és satuk közé. A Marseillaise-t. énekelték József Attila szigorú mutatóujja felé, hogy eltűnjön előlem.

S e makacs mutatóujj kedvéért vágta bele az én Schmidtem könnyes tenyerét egy cégtábla kövér disznójának pofájába. Mintha a burzsoáziát ütöttem volna nyakon e szimbolikus mozdulattal.

De a mutatóujj kérlelhetetlenül és szigorúan mégiscsak előttem maradt. A szívem sohasem látta, de az értelmem nem tudta soha elfelejteni.

S másnap filozófusokat hoztam a szobámba, az összes filozófusokat és csillagászokat és fizikusokat, és írtam Attilának, csak ennyit: „Már tanulok!”

1944

MÚLTUNK

MOLNÁR GÉZA

A másik történet

Az Ezredvég 1995. januári számában jelent meg a Hazafiak és honleányok című beszélgetés, amelyet dr. Fekete Károllyal, a Legfelsőbb Bíróság ny. általános elnökhelyettesével, a Gazdasági Kollégium ny. vezetőjével folytattam életéről, a Horthy-rendszerről, mozgalmi és ellenállási tevékenységéről, bebörtönzéséről, szökéséről a halálmenetből, melyet a komáromi Csillag-erődből indítottak gyalog a német megsemmisítő táborokba, 1944 decemberében.
A beszélgetést dr. Fekete Károly azzal zárta: „…Ami ezután következett, ahogy vissza­jutottunk Pestre – az már egy másik történet. Kalandregényben sem lehetne izgalmasabbat kieszelni.” íme, a másik történet.

– Egy Komáromhoz közeli, kis faluban szöktetek meg fogolytársaddal, Balázs Egonnal, december 26-án. A halálmenet tovább vonult, ti lélegzet-visszafojtva várakoztatok. Merre vezetett az utatok?

Vissza akartunk jutni Pestre. Ott volt a család, ott voltak az elvtársak, a barátok, ott bekapcsolódhattunk újra az ellenállásba, és ha npm is voltak pontos értesüléseink a hadihelyzetről, azt tudtuk, hogy a szovjet csapatok már a főváros környékén vannak. Másfelé nem is mehettünk, az országnak ez a része a nyilasok és a németek kezén volt. De hogy valójában mit jelentett ez, csak akkor tudtuk meg, mikor kijutottunk a börtön zárt világából az emberek közé. Rám nehezült a súlyos teher, hogy mi lehet Edittel. Én megmenekültem, de őt elhurcolták 1944 nyarán a DEF-ről valamelyik haláltáborba. Vajon túléli-e, látom-e még, borzasztó volt a gondolat, hogy fiatalon, huszonegy évesen megölik. Együttlétünk mindössze félévet tartott, és az is bujkálás közepette…

Nagyon hideg volt az a tél 1944-45-ben. Kemény fagyokkal és nagy havakkal, mi meg májusban buktunk le, a tavaszi ruhánkat nyűttük idáig, az volt rajtunk most is. Alkonyodott, fedél alá kellett jutnunk. A falu szélén bekéredzkedtünk egy szegényes kis házba, magányos asszony lakott itt, kinek férje a fronton volt. Azt mondtuk, pesti leventék vagyunk, én rosszul lettem útközben, lemaradtunk, elveszítettük az alakulatot. Ebből a rosszullét igaz volt, a börtönben napok óta vérhasban szenvedtem, de ezt itt nem mondhattam meg. Kiéhezett, leromlott állapotban voltunk. A ballonkabátunkért cserébe az asszony húsz tojásból csinált rántottát, ami nekem a biztos halált is jelenthette, de semmivel se törődve befaltuk az ételt, és csodálatosképp, semmi bajunk se lett tőle… Mennyei gyönyörként, hónapok óta először lefürödhettünk, az asszony vizet melegített, egy félreeső szobában beállította a nagy fadézsát, Egonnal lecsutakoltuk egymást, itt meg is alhattunk. A következő nap estéjén önszántunkból átköltöztünk az istállóba, nagyobb biztonságban éreztük magunkat. Alig virradt, nagy csörömpöléssel fekete egyenruhás SS-páncélosok álltak be az udvarra. Egon tudott németül, váltott velük néhány szót, de azokat a legkevésbé sem érdekelte, kik vagyunk, mik vagyunk. Mindenesetre innen sürgősen tovább kellett állnunk.

– Vissza akartatok jutni Pestre, de még csak a szökésetek színhelyén, abban a kis faluban voltatok… Volt valami tervetek, elképzelésetek?… Ehhez papírok, igazolványok kellettek, ezek nélkül a hadműveleti területen mozogni minden percben halálveszélyt jelentett…

Egon még a Margit körúti fogházban kapott Hegedűs Andrástól egy igazolványt, valamiféle betegbiztosító papírt, ő tehát Hegedűs András nevét használta, én pedig Blahó Pista bérelszámoló cédulájával rendelkeztem. Megbeszéltük, ha igazoltatnak, azt mondjuk, a leventeszázad parancsnpka indulás előtt minden igazolványunkat elvette, nehogy valaki lelépjen, mi lebetegedtünk, lemaradtunk, épp az alakulathoz szeretnénk visszajutni. Tudtuk, gyenge kis mese ez, de a fuldokló a szalmaszálba is kapaszkodik. Innen, a faluból Komáromba akartunk menni, két okból. Először is, nekem volt egy komáromi címem, amit még a börtönben kaptam az egyik fogolytársamtól. Azt mondta, ez egy távoli rokona, egy idősebb trafikosnő, férje a fronton van, ha úgy adódik, hogy szükség van rá, benne megbízhatunk, segítem fog rajtunk, ebben biztosak lehetünk. Az utcát, házszámot nem tudta megmondani, de nagyon pontosan leírta a teret, ahol egy templom áll, s a saroképületet, amelyben a trafik található, s ahonnan pont a templomra látni. Másodszor pedig abban a hiszemben voltunk, hogy Komáromból fel tudunk jutni valamelyik Pest felé induló vonatra, és az valameddig elvisz…

– A hadihelyzetről, a frontok mozgásáról, arról, hogy merre, hol vannak a szovjet csapatok, pontos információtok nem volt?

Honnan lett volna? A komáromi Csillag-erődben szinte hermetikusan el voltunk zárva a világtól. Se újság, se rádió, semmi. Innen, mint azt már említettem az előző beszélgetésünkben, állandóan indultak az emberekkel tömött szerelvények, a marhavagonok, zsidókkal, cigányokkal, jehovistákkal, kommunistákkal, katona­szökevényekkel megrakva a németországi haláltáborokba – de a kinti világ állapotáról be semmi nem jött. Amikor abban a kis faluban, kihasználva a katonai járművek okozta torlódást, a sorok felbomlását, azt, hogy a csendőrök kiszorultak mellőlünk, s én átdobtam magam egy alacsony kerítésen, aztán keresztül rohanva az udvaron, egy másikon, majd egy harmadikon, és végre, a hosszú börtönélet, a DEF és verések, smasszerek, csendőrök után kint voltam a civilek között, nem tudtam semmit arról, hogy milyen változások történtek az ország életében. Az asszony, akinél első éjszakára meghúztuk magunkat, mondta, hogy valahol a közelben van a front, de hogy ez a „közelben” mit jelentett, nem tudta. Komáromban jártak a szomszédok, az még biztosan a miénk.

Hát így álltunk. Elindultunk tehát arrafelé, vissza az úton, amerről jöttünk, sűrű, szürke téli ködben. így értünk Észak-Komárom ¹ külső házaihoz. Hallottuk, de ahogy óvatosan közelebb mentünk, láttuk is, hogy embercsoport kiabál, vitatkozik. Felismertük az egyenruhás nyilasokat, akik egy csomó embert a falhoz löktek és agyonlőttek; mások elrohantak, menekültek. Visszahúzódtunk, másfelé kellett mennünk. A város mintha kihalt volna, az utcákon alig akadt ember, de még azok is csak a vállukat vonogatták, senki nem tudta, merre lehet az a kis tér a trafikkal, templommal. A tűt kerestük a szénakazalban… De nem volt más lehetőségünk, fürkésztük az utcákat, a tereket, kerestük a templomot, melynek tornyát a trafiktól látni lehet – és egy­szer­csak megvolt. Megtaláltuk! Az asszony, akié a trafik volt, valóban magányosan élt, mikor megmondtam, kitől kaptuk a címét, bevezetett bennünket a konyhába, ahol égett a tűz, jó meleg volt, ennivalóval is megkínált, de rögtön megmondta, nála nem maradhatunk, a városban rettenetes dolgok történnek, dühöng a nyilasterror, ki van plakátolva, hogy a szökött katonákat, rejtegetőikkel együtt felkoncolják, és ezt rendre-sorra meg is teszik. Elmondta a város polgármesterének tragédiáját. Alapy Gáspár kormányfőtanácsos megtagadta a zsidók deportálására vonatkozó parancs teljesítését, és amikor a nyilasok és a csendőrök elhurcolták a zsidó lakosságot, tiltakozásul közéjük állt, így őt is a Csillag-erődbe zárták. A humanizmusáért, tisztességéért közmegbecsülésnek örvendő férfi tragédiájának beteljesedését ez az asszony akkor természetesen nem ismerhette. Én is csak jóval később, a felszabadulás után tudtam meg, hogy amikor vitték valamelyik koncentrációs táborba, embertelen körülmények között összezsúfolva másokkal, súlyos cukorbaja végzett vele.

– Várjál csak, hadd gondolkozzam!… Téged május 23-án tartóztattak le és vittek a DEF-re. Verések, kínzások, a VKF különbírósága, börtön – ez volt mögötted a lebukásod óta eltelt tulajdonképpen csak fél év alatt.

Ez így igaz. Csakhogy én azt, elzárva a világtól, nem tudhattam, hogy odakint teljesen megváltozott az élet.,Az én helyzetem, az illegális kommunistáé persze különleges volt a lakosság egészéhez viszonyítva. De akkor még az országon belül rend volt, az emberek mentek a munkájukba, az asszonyok vásároltak, a gyerekek iskolába jártak és tanultak, a szakszervezetekben zajlott az élet, a mozikban vetítették a filmeket. így volt ez a németek bevonulásáig. Én azt a társadalmat hagytam ott, amikor megszökve a katonai szolgálatból, illegalitásba vonultam, s társaimmal együtt szervezni kezdtem a fegyveres ellenállást. És most, a halálmenetből kitörve, megmenekülve azt kellett tapasztalnom, hogy egy nagyobb börtönbe kerültem. Kis börtönből nagy börtönbe, ahol már senkinek az élete nem volt biztonságban, ahol hajtóvadászat folyt az emberek után, ahol a nyilasterror tombolt az utcákon. A DEF, a börtön, a Csillag-erőd szörnyű volt, de – bizonyos értelemben – ez ott természetes volt. Csakhogy most már ez volt „odakint” is a falvakban, városokban, mindenütt. Ez az asszony, a trafikosné tudta ezt, és érthetően, rettenetesen félt. Hiába kértük, hogy legalább a sparhelt alatt, ott a jó melegben megalhassunk, ott is jó lesz, hajthatatlan volt.

– A nyilas hatalomátvételről, az október 15-ei eseményekről tudtatok, hisz már az előző beszélgetés során is említetted, hogy a VKF különbírósága előtt állva észrevetted, hogy ott még Horthy képe volt a falon, nem Szálasié, s ez valamelyes reményt adott…

Igen, de arról, ami a nyilaspuccsot követte, a nyilasvezérek tárgyalásairól, a totális mozgósításról, a terrorról nem jutottak be hozzánk a hírek. Honnan tudhattuk volna, hogy Szálasi december 4-én Beregffy hadügyminiszterrel felkereste Hitlert, s tárgyalásaik során, melyeken Hitler a csodafegyverek bevetéséről, végső győzelemről beszélt, követelte újabb magyar alakulatok felállítását, munkásokat, férfiakat és nőket a német hadiipar számára, Guderian vezérkari főnök számszerűleg is pontosított: öt gyalogos, öt géppuskás dandárt és két tüzérosztályt kell a német hadvezetés rendelkezésére bocsátani a Balaton térségében sorra kerülő harcokhoz, továbbá magyar munkaerő kell a tankcsapdák ásásához. Beregffy erre megjegyezte, hogy Magyarországon ehhez a munkához nincs elegendő számú ásó. Guderian megígérte, hogy ők kisegítik ebben is a magyarokat… Érted ezt a bohóc-helyzetet? Ezt a groteszk tragikumot. Hitler a csodafegyverekről beszél, Beregffy meg ásókat kér és azt kap! Mindenesetre hazatérésük után Beregffy azonnal hozzálátott a polgári lakosság totális mozgósításához, s Kowarcz Emillel kiadták a felkoncolási parancsokat is. Ez a helyzet várt ránk Komáromban, erről beszélt a trafikosnő is. Tőle tudtuk meg azt is, hogy Budapest körül bezárult a szovjet csapatok gyűrűje. A hír csak megerősítette elhatározásunkat, hogy mindenképpen át kell jutnunk a fronton, csak odaát leszünk biztonságban.

– Mi történt a továbbiakban? A trafikosnőnél nem, maradhattatok…

Nem, mennünk kellett. Az asszony azt tanácsolta, a közelben lévő Regnum Marianumban, a papneveldében keressünk menedéket. Az épületben most katonai kórház működik, ott kérhetünk orvosi ellátást is. Késő délután, a szürkület leple alatt átmentünk a papneveldébe. A kapuban szuronyos katonák őrködtek. Mondtuk, a parancsnokkal akarunk beszélni, ők pedig eligazítottak. Az irodában egy orvosszázadost találtunk. Előírásosan jelentkeztünk, leadtuk a szövegünket, hogy leventék vagyunk, megbetegedtünk, lemaradtunk. Nem kért semmiféle papírt, hanem azt mondta, a kórházat a közeledő front miatt innen továbbvitték, itt most már csak a gazdasági részleg maradt, a nagyteremben még vannak ágyak, ott megalhatunk, de ehhez előbb a pap­nevelde igazgatójától kell engedélyt kérni. Megtaláltuk őt az igazgatói irodában, harminc-negyven év közötti pap volt, barátságosan fogadott minket, a leg­természetesebben mondta: maradjatok, fiaim… Átmentünk a nagyterembe, csupasz ágyakat találtunk, de takarókat is. Egon körülnézett az épületben, a konyhában talált élelmet, mindez így együtt, mennyei volt. Összeszedtük a takarókat, bevackolódtunk éjszakai alvásra az üres ágyakon, amikor katonák léptek a terembe. Egon felült, láttam, valósággal nyúlnak a fülei, úgy figyeli, miről beszélnek a katonák, mert valamiről vitatkoztak, de románul. Egon a Román Kommunista Párt tagjaként bukott le a magyarok erdélyi bevonulása után, a román második anyanyelve volt. Odament a katonákhoz, beszélt velük, összeölelkeztek, kiderült, ezek székely fiúk, s azért beszéltek románul, nehogy valaki megértse; éppen arról tárgyalnak, hogyan tudnának lelépni. Szóval, egymásra találtunk. Szanitécek voltak, ellátva egészségügyi papírokkal, bélyegzővel, másnap kaptunk tőlük hét vagy nyolc kórházi szabadságos­levelet. Nekem is, Egonnak is kitöltöttek egyet, hogy légnyomást kaptunk, kórházi kezelésre már nem szorulunk, de betegszabadságra igen. Pecsét, aláírás, minden rendben volt, szedett-vedett civil öltözékünket katonai ruházattal egészítették ki. Ők másnap tovább álltak, mentek a maguk terve szerint, mi még maradtunk, hogy tájékozódjunk, merre vegyük az útirányt.

– Végül is mire jutottatok? Előbb-utóbb mennetek kellett ebből a hadikórháznak berendezett, de már lényegében – éppen a front közelsége miatt – kiürítés alatt álló papneveldéből..,

Az élet váratlan fordulatai előre nem látható módon beleszólnak az események alakulásába. Talán a harmadik napon megjelent egy tagbaszakadt, pirospozsgás férfi az épületben, s a zászlós urat kereste, aki neki szabadságos­levelet szokott adni. Elmondta azt is, ő Szenden ² lakik, hentes-mészáros, amikor a szabadságos­levele lejár, a zászlós úr mindig megújítja. Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy a szabadságoslevéí és a hentes-mészáros tevékenység közötti összefüggést megértsük. Azt mondtuk neki, a zászlós úrnak dolga van, de később visszajön, hagyja itt a lejárt papírt, mi elintézzük, és este megkapja az újat. Amikor elment, kiállítottuk neki az új szabadságos­levelet. Este visszajött, felvilágosítottuk, hogy a kórház innen tovább vonult, a zászlós úrnak is mennie kellett, de itthagyta a papírt, ezt át is adjuk. Csakhogy mi is betegszabadságon vagyunk, s nem tudjuk, merre-hová menjünk? Olyan boldog volt az új szabadságos­levél miatt, hogy rögtön felajánlotta, menjünk hozzá, Szendre, ott nyugodtan ellehetünk, ameddig akarunk. Bementünk a papnevelde igazgatójához, és megköszöntűk, hogy befogadott bennünket. Azt mondta, ne nagyon siessünk vissza a katonasághoz, húzódjunk meg valahol, s adott ötven pengőt, hogy ne maradjunk pénz nélkül.

– Ki volt ez a paptanár, aki ilyen bátor humanizmussal sietett a segítségetekre?

Évekkel később találkoztam a nevével, s tudtam meg a kilétét. Vadász Ferenc Tenyérnyi ég című könyvében, melyet Schönhertz Zoltánról írt, emlékezik meg Hajas Gáborról, a komáromi Regnum Marianum igazgatójáról, akivel a kommunista ifjúmunkások még a csehszlovák időkben kapcsolatot találtak. Egy alkalommal Schönherz Zoltán is vacsorát kapott nála, más ifjúmunkásokkal együtt. Ez a paptanár, igazgató megőrizte rokonszenvét a Felvidék visszacsatolása után is a háborúellenes, antifasiszta erők iránt. Ezt akkor mi nem tudtuk, nem is tudhattuk. De a csehszlovákiai munkásmozgalom, az ottani kommunisták tevékenységének hagyományaival nem sokkal később is találkoztunk, erre majd visszatérek.

– Végül is elfogadtátok a hentesmester invitálását?

Nem volt más lehetőségünk. Úgy gondoltuk, nála töltünk néhány napot, hisz a front itt van valahol a közelben. Elmentünk tehát vele Szendre. Ő egy fedél alatt lakott sógornőjével, kinek férje valamerre a fronton volt. A ház egyik szobájában lakhattunk, bőségesen kaptunk élelmet is, régen látott finom falatokat, hurkát, kolbászt, disznósajtot ehettünk. Ilyen sokat ért az a kórházi szabadságos­levél, amit a hentesnek a szanitécek közreműködésével szereztünk. A negyedik nap áttettek minket a kamrába. Napközben a ház körüli munkákban segédkeztünk. Az egyik szomszéd, szintén szabadságos katona, adott egy címet. Egy Szimő ³ nevű helységben lakott az illető. Ha úgy adódik a helyzet, mondotta a szomszéd, keressük meg, benne megbízhatunk, sose lehet tudni, nem lesz-e rá szükségünk… Ez így ment akkoriban, a társadalom mély­vizeiben. A lakosság soraiban élt egy senki által nem szervezett, spontán összefogás egymás megsegítésére, a háború ellenében. Ki gondolta volna például, milyen nagy hasznunkra lesz annak a komáromi trafíkosnőnek a címe, amelyet egy fogolytársamtól kaptam a Csillag-erődben! Hisz ennek révén kerültünk a Regnum Marianumban berendezett hadikórházba, s jutottunk újabb haladékhoz a magunk fajták ellen folyó hajtóvadászat közepette.

Nos, tíz napot tölthettünk Szendén, várva a szovjeteket, akikről mindig azt hallottuk, hogy itt vannak valahol a közelben, várva, hogy megindul a támadás, meglódul a front, s mi megmenekülünk, de mintha meg lett volna átkozva ez az időszak, a front nem mozdult, hetek óta megmerevedett. Az oroszok helyett csendőrök jelentek meg a faluban, kezdték átfésülni a házakat, mindenkinek megvizsgálták a papírjait, szedték össze az embereket. Innen tehát sürgősen le kellett lépnünk. Valakitől azt hallottuk, hogy Oroszlányban bárkit felvesznek a bányába, ott nem vizsgálják a papírokat, az hadiüzem, ott biztonságban leszünk. Elmentünk a bányaüzem felvételi irodájába, ahol minden akadékoskodás nélkül felvettek mindkettőnket csillésnek.

– Nyilván arra gondoltatok, hogy ott most már bevárhatjátok a felszabadulást. Végtére is a bányát nem lehet bevagonírozni és Nyugatra szállítani.

Pontosan így van. De még az is megfordult a fejünkben, hogy ha a bánya kiürítésére parancsot adnak, valamelyik aknában akkor is el tudunk rejtőzni. De hadd vessem itt közbe, hogy ebben az egész szituációba volt valami teljességgel értelmetlen, mondhatnám abszurd. Az oroszok az ország nagy részét már elfoglalták, a Tiszántúl, az Alföld, Észak-Magyarország nagy része az ő kezükön volt, s a front is itt húzódott valahol a közelben, bár azt senki sem tudta megmondani, hogy ez pontosan mit is jelent. Teltek-múltak a napok, és semmi meg nem mozdult, még egy-egy felderítő repülőgépet sem lehetett látni, de ez nem változtatott a tényen, hogy ott voltunk a front közelében, s a bányában változatlanul folyt a munka, mintha mi sem történt volna. Hanem a munka, mit mondjak, embertelenül nehéz volt. Akkora szeneslapátot kaptunk, hogy üresen is alig bírtuk el, ezzel a vállunkon gyalogoltunk egy rettenetesen hosszú lejtaknán a föld mélyébe, ahol raktuk a csilléket a kibányászott szénnel, műszak végén aztán fölfelé a lejtaknán… Az élelmezés, a szállás borzalmas volt, de mindezzel együtt legálisan éltünk itt, nem kellett bujkálnunk. De hamarosan innen is le kellett lépnünk, járvány tört ki a bányában, hullottak az emberek, volt, aki már a felszínre se bírt felvergődni. Ha nem akartunk itt megdögölni, tovább kellett állnunk. A bányatelep szélén, Oroszlány legszegényebb embere fogadott be minket, egy mezei csősz. Elmondta, hogy nemrégiben már benn voltak az oroszok, egy hétig éltek együtt a kozákokkal, jól kijöttek egymással, aztán a németek kiverték őket. Tőle tudtuk meg azt is, hogy a front innen tíz kilométerre húzódik. Ha itt rostokolunk, előbb-utóbb lebukunk, de egyébként is, mindenképpen át akartunk jutni a mieinkhez, a felszabadított területre.

Azt a tíz kilométert hamar megtettük, jelentkeztünk egy őrmesternél a korábban megbeszélt szöveggel: leventék vagyunk, megbetegedtünk, lemaradtunk, de harcolni akarunk a hazáért, osszanak be frontszolgálatra. Az őrmester kitelefonált a lövészárokba a századosának, az meg parancsot adott, hogy azonnal tartóztasson le bennünket, s adjon át a csendőrségnek. Hamarosan két lovascsendőr jött értünk. Elszedték a papírjainkat, és bekísértek Oroszlányba. De időközben ránk esteledett, s az idősebb csendőr azt mondta, menjünk oda, ahol eddig voltunk, reggel jelentkezzünk itt az őrsön, akkor majd megmondják, mi lesz velünk. Visszamentünk tehát Szabó bácsihoz, a mezei csőszhöz, ahol eddig is dekkoltunk.

– Tehát ismét válaszúihoz értetek?

Benne voltunk a csávában. Ha lelépünk, itt, a front közelében, a hadműveleti területen bármikor elkaphatnak, a csendőröknél vannak a papírjaink, aztán már ismernek is minket. Ha bemegyünk az őrsre… Lehet, hogy pártszolgálatos nyilasok is vannak ott. Aztán meg a parancsnok mint gyanús civileket vagy katonaszökevényeket minden további nélkül agyonlövethet bennünket… Egonnal egész éjjel hánytuk-vetettük a dolgokat, le nem hunytuk a szemünket, végül is reggel bementünk az őrsre. Tartalékos csendőrszázados volt a parancsnok. Éppen borotválkozott, ingujjban, behabozva jött elő a fürdőszobából. Jelentkeztünk, ő az asztalra mutatott, ott a papír, azzal mehetünk, Nagyigmándon van a gyülekező. Hű!… Amikor kijöttünk az őrsről, le kellett ülnöm, hogy a görcs, ami az egész belsőmet szorította, valahogy kiálljon belőlem. Az a bizonyos zabszem… hát, azt még mindig nem lehetett volna belém verni kalapáccsal sem. Abban biztosak lehettünk, hogy egyelőre keresni nem fognak, hiszen mi úton vagyunk Nagyigmánd felé. Visszamentünk tehát a csőszhöz, mert hittük, hogy most már csakugyan bármelyik pillanatban megindulhat az orosz támadás. Ha Moszkvától eljöttek idáig, itt már nem fognak megállni. Vártunk tehát. Még tartott a tél, a napok összefolytak, jószerivel azt sem tudtuk, március elejében vagyunk-e, vagy talán már előrébb. Újság, rádió – semmi; egyre türelmetlenebbek és idegesebbek lettünk, az öreg csősz nyakán sem élősködhettünk a végtelenségig. No, meg attól is tartottunk, nyomunkra bukkanhatnak, valamelyik szomszéd feljelenti Szabó bácsit a gyanús idegenek miatt, a csendőrök is átfésülhetik a környéket… Egyre inkább úgy éreztük, innen most már el kell mennünk.

– Végül is meddig maradtatok a csősznél?

Talán egy hétig, vagy tíz napig… Ötven év múltán nehéz az időpontokra visszaemlékezni. Felkerekedtünk, és délidőben, toronyiránt elindultunk a front felé. Be az erdőbe, térdig érő, megfagyott hóban, amely csikorgott-ropogott a talpunk alatt, törtettünk előre. Közben ránk sötétedett. Valahol a fák között cigaretta parázslott. Igen ám, de nem tudtuk: magyarok vannak-e ott, vagy oroszok? Hasra vágtuk magunkat, nyomjelző lövedékek röppentek a levegőbe, mindkét oldalról lőni kezdtek, össztűz zúdult az erdőre. Mozdulatlanul feküdtünk a hóban, aztán, amikor minden elcsendesedett, kúszni kezdtünk hátrafelé, amerről jöttünk. Visszatértünk az öreg Szabóhoz. Be kellett látnunk, nem tudunk átjutni az arcvonalon, de itt sem maradhattunk. Nekem eszembe jutott a szendi hentes szomszédja, akitől a szimői címet kaptam. Még volt kitöltetlen betegszabadságos papírunk, ezt most úgy állítottuk ki, hogy Kisbéren voltunk a katonai kórházban, onnan bocsátottak el, és most útban vagyunk a szétszóródott katonai egységek gyűjtőhelyére. Azt persze nem tudtuk, hogy Kisbéren van-e egyáltalán katonai kórház… Oroszlányból indulva Szimő felé, át kellett mennünk Komáromon, Kisbér oldalra esett, jöhettünk tehát onnan is, csak éppen a katonai kórház léte volt bizonytalan. De más választásunk nem volt. Pest felé már oroszok megszállta területek voltak, fölfelé, a Duna irányába haladtunk. Komáromból nem jöhettünk erre lefelé, csakis Kisbért jelölhettük meg a kórházi elbocsátás helyeként.

Jókor reggel útnak indultunk, és szívósan gyalogoltunk a szikrázó téli napsütésben. Déltájban repülőgépzúgás töltötte be az eget, bombázás robaja hallatszott; láttuk, Almásfüzitő égett. A front megindult! Amit olyan nagyon vártunk, reméltünk – most bekövetkezett. Ha Oroszlányban maradunk, talán már biztonságban vagyunk a front másik oldalán… Amint egy dombról leértünk a sík területre, az úton, nem messze tőlünk, egy személyautót vettünk észre, mellette néhány katonatiszt beszélgetett. Kikerülnünk őket már nem lehetett, a út két oldalán magas hótorlaszok meredeztek, ha megtorpanunk, vagy netán visszafordulunk, rögtön gyanút fognak, üldözőbe vesznek, lelőnek… Mentünk tehát feléjük, és keményen tisztelegve elhaladtunk mellettük. Egyikük utánunk szólt: „Katonák! Hozzám!” Megfordultunk, egy vezérkari százados intett a begörbített mutatóujjával, hogy nála jelentkezzünk. Az a gondolat zakatolt az agyamban: most fog eldőlni, hogy Kisbéren van-e katonai kórház! Átvizsgálta a papírjainkat, aztán . utunkra bocsátott bennünket. Talán még soha senki olyan előírásosan nem tisztelgett a „lelépni!” után, ahogy mi ketten.

– Hogy ért véget az odüsszeátok?

Még nem volt vége az izgalmaknak. Komáromban egy éjszakát töltöttünk, másnap baj nélkül eljutottunk Szimőbe, megtaláltuk a címet, befogadtak bennünket. Még jóformán meg se melegedtünk, máris kezdődtek a harcok. Német egységek védték a falut, de nem sokáig. Éjjel visszavonultak, délelőtt bejöttek az oroszok. Elsőként két lovaskozák végignyargalt a főutcán, délután sárosán, csapzottan egy géppisztolyos mongol arcú katona nyitott be a házba, utána a többiek: barázdás arcú, elgyötört, fáradt emberek, akik végigszenvedték a háborút. Ez volt a Vörös Hadsereg. Ezek voltak a katonák, akik harcolva jöttek a messzi orosz földről – de a szabadságot hozták! Nem is tudom szavakban önteni, hogy mit éreztem akkor, amikor felszabadultunk.

– Talán valóban nem kell részletezni, hisz oly sokan megírták…

És oly sokan megrágalmazták. Nekem és a társamnak, Balázs Egonnak, az országnak, az életet, a jövőt hozták meg. 1945. március 30-a volt. De hadd vessem mindjárt közbe, hogy az a bizonyos „jövő”, amit aranyfényben láttunk ragyogni a távoli horizonton, természetesen nem egészen úgy alakult, ahogyan akkor elképzeltük.

A házba, ott Szimőn, beszállásoltak egy orosz őrnagyot, akinek Egon rögtön elmondta, hogy kik-mik vagyunk. Egon, mint említettem, a román kommunista mozgalomban vett részt, értelmiségi volt, briliáns nyelvtehetség, beszélt románul, németül, franciául, és oroszul is megtanult, hogy eredetiben olvashassa Lenint és Sztálint. Az őrnagy először mosolygott, s megjegyezte, mióta Magyarországon van, már nagyon sokan jöttek hozzá azzal, hogy ők kommunisták. Végül is, meghallgatván a részleteket, feloldódott, és kísérettel átküldött bennünket Érsekújvárra, a parancsnokságra, hogy ott majd intézkednek ügyünkben. Ott pedig azonnal lecsuktak bennünket, külön-külön szobába téve egyedül, mert a szovjet katonai elhárítás tette ránk a kezét. Mondani bárki mondhat akármit, attól még lehetünk a fronton átdobott kémek, dezertőrök…

– Regénybe illő fordulat.

Mindenre számítottam én is, csak erre nem. Először egy főhadnagy hallgatott ki, magyarul nagyon rosszul beszélő ruszin tolmács segítségével, aki a felét sem értette annak, amit mondtam. Dühbe gurultam, követeltem, hogy adjanak rendes tolmácsot. Meg kell mondanom, nem bántottak, türelmesen kérdeztek, s hallgatták a válaszaimat. Másnap egy őrnagy elé kerültem, ezúttal magyarul kifogástalanul beszélő hadnagy volt a tolmács. Kérdéseire teljes részletességgel elbeszéltem neki mozgalmi életemet, a DEF-et, a VKF különbíróságát, a tárgyalást, a Margit körúti börtönt, a komáromi Csillag-erődöt, a szökésünket, bujkálásunkat. Mindez két napot vett igénybe. Végül egy szobába vezettek, melynek ablaka a nagy udvarra nézett. Egy csomó ember sétált ott körbe-körbe, én láthattam őket, de ők engem nem. Az őrnagy felszólított, hogy nézzem meg őket jól, és ha valakit felismerek, mondjam meg, ki az közülük. Először úgy tűnt, csupa ismeretlen van ott, de aztán egyet közülük ismerősnek találtam. Mondtam is, hogy azt ott, azt az egyet valahonnan ismerem. De honnan? Tudnom kell azt is! És végül beugrott: ő volt az ételosztó rab a Csillag-erődben. Valóban ő volt! De még mindig homályosan emlékeztem rá. Nekem közvetlen kapcsolatom vele nem volt… És akkor hirtelen, mint a villámcsapás, jelent meg a kép előttem. Színhely: Komárom, Csillag-erőd, időpont 1944 decemberének vége. Sorakozó az ebédnek nevezett löttyért a folyosón. A hosszú sor csoszogva, halk sutyorgással halad előre a kondérhoz, ahol az ételosztó házimunkás, egy nyilas pártszolgálatos felügyelete mellett, méri ki a nagy merítőkanállal a kanálnyi adagot a marharépalevesből. Én húsz-huszonötödik lehetek a sorban, bambán bámulok magam elé, gondolatban máshol járok, neki is megyek az előttem levőnek, mikor a sor monoton menete megtorpan. Kíváncsian kilépek oldalra, hogy mi történt… A kondér előtt egy öregember áll. Mit ember?… Egy emberi roncs… Haja, szakálla egyben, arca nem is látszik ki belőle, ruhája rongy- és zsákdarabokból spárgával át- és összekötve, épp, hogy van rajta valami, cipő nincs a lábán, ebben az ordító hidegben, azt is rongyok borítják. Ott áll a kondér előtt a két tenyerét egymáshoz szorítva, edényt képezve, abba kéri a levest… nincs edénye!… hol van a kincset érő konzervdoboza, hiszen itt az élet, a megmaradás egyik fontos eszköze az… de ő csak a tenyerét tudja felmutatni,… a pártszolgálatos vigyorogva, pálcáját csizmájához csapkodva nem szól, csak figyeli a jelenetet,… az ételosztó áll, nem tudja mit tegyen,… mindenki lebénult,… és akkor hirtelen ott terem egy kamaszformájú, barnaképű fiú, ragyogó, óriási koromfekete szemeiből sugárzik a szánalom, a fájdalom, a gyűlölet,… és a félelem,… de az öreg kezébe nyom egy nagy konzervdobozt – tán az unokája lehet…, az ételosztó mozdul, hogy az adagot kimérje, de a pálca megállítja!, tulajdonosa röhögve szól öreg, abból az edényből már ettek, még valami nyavalyát szedsz össze, ha nem öblíted ki, van itt neked meleg vized is hozzá”,… és pálcájával az öreg lába közé bökdös, az teljesítené is a parancsot, de enervált kezei képtelenek az edény fogására és gubancainak a kibontására, a fiú segít neki… hogy aztán sikerül-e vagy nem a feladatot végrehajtani, nem látható, de rövidesen olyan mozdulatot tesz az edénnyel, mintha kilöttyintene belőle valamit… a pálca gazdája nagyokat röhög… és akkor, az eddig statisztáló ételosztó főszereplővé válik… a nagy merőkanalat óvatos lassúsággal viszi le a kondér mélyébe, az „iszapba”, és ugyanolyan módon hozza vissza, meri át annak sűrű tartalmát a konzervdobozba… majd megismétli a műveletet ugyanúgy!… két adagot mért ki! és mind a kettőt az iszapból!… főbenjáró bűn… a kollektíva ítélete szerint mindenkor, ezért lincselés járna… most döbbenten egyetértő némaság honorálja tettét… a pálca felől erős röhögés hallatszik…

Mikor az eset elmondását befejeztem, akkor vettem csak észre, hogy az őrnagy, aki addig jegyezte a szavaimat, a ceruzát már rég letette, és feszülten figyeli a fordítást. Majd egy pillanatnyi szünet után közli, hogy beszélgetésünket holnap folytatjuk. Egonnal ugyanez történt. Igazolva voltunk tehát: valóban azok vagyunk, akinek mondjuk magunkat. Elengedtek minket, az őrnagy azt mondta, menjünk vissza Pestre, várja a kommunistákat a sok munka. Igazolványt, papírt ő nem adhat, a kórházi elbocsátólevelünk itt már használhatatlan volt. Elmentünk tehát az érsekújvári kommunista pártszervezetbe, amely azokban a napokban alakult meg újra. A bécsi döntés után az addig legálisan működő párt megszűnt, de az elvtársak megvoltak, azonnal megtalálták egymást, éppen vezetőségválasztásra készülődtek. Mit mondjak? Nekem igen nagy élmény volt egy kommunista pártszervezet – legálisan. Nos, itt igazolványokat, papírokat kaptunk, Párkányból csónakon átjutottunk Esztergomba, de fizetni kellett az átkelésért megmaradt gönceinkkel. Esztergomban, a pártirodán elláttak mindkettőnket pénzzel, iratokkal, s a vonat tetején utazva eljutottunk Budára, a Lukács-fürdőnél levő végállomásra. És ez volt a legmegrázóbb élmény, az elénk táruló főváros. A romváros, amelyet a maga híres, régi szépségében hagytam itt. A Manci-hídon átjutottunk Pestre, a Körúton lefelé, balra, a Wesselényi utcán az Almássy térre. Délután volt, de a ház kapuja már be volt zárva. Csöngettünk, jött a házmester: „Karcsi fiam! Te élsz még?” Nagyanyám ölelő karja fogadott, anyám elájult, mikor meglátott, elkaptam, hogy a földre ne zuhanjon. Szinte napra pontosan, hogy illegalitásba mentem, egy év múlva ugyanakkor tértem haza.

Azonnal keresni kezdtem Editet, abban a reményben, hogy talán itthon találom. De sem őt, sem hírt róla, hogy él-e, hol van, semmi nyomot nem találtam. Csak késő ősszel jött egy lap, életjel tőle még Németországból. Akkor tudtuk meg, hogy él, egy szovjet kórházban kezelik, ott hozták vissza az életbe. Novemberben egyszercsak betoppant végre.

– És mi lett Balázs Egonnal?

Két-három napig nálunk lakott, aztán visszatért Kolozsvárra. Két évvel később, 1947-ben részt vett itt, Budapesten egy nemzetközi konferencián, mint a román külügyminisztérium főosztályvezetője. „Tartjuk a kapcsolatot!” – ezzel váltunk el. Aztán teltek az évek. 1956 nyarán hivatalos úton voltam Bukarestben. Reggel, amint kiléptem a szállásnak kapuján, valaki utánam szólt: „Karcsi!” Egon volt az. Ebéd után felkeresett, ekkor elmondta, hogy az Anna Pauker-ügyben őt is lecsukták, s 1956 tavaszán szabadult. Nagyon rosszul nézett ki. Együtt vacsoráztunk, meghívtam családjával együtt Pestre. Milyen a sors! Október 22-én küldött táviratot, hogy másnap érkeznek. De másnap már nem tudtak átjönni a határon. Decemberben Szirmai Istvánnal küldött egy üveg zsírban lefagyasztott libamájat, azt hitte, mi itt Pesten éhezünk… 1960-ban küldött levelében arról írt, hogy a szocialista gazdaságot teljes revízió alá kell venni. Rossz körülmények között élt, át akart települni Magyarországra. Amit lehetett, megtettem, hogy segítsem, de a románok nem engedték el. Egy év múlva eljött látogatóba, egyedül. Beszélgettünk, szavaiból kitetszett, hogy már polgári liberális nézeteket vall. Vitatkoztunk, de a barátság megmaradt. Három év múltán Olaszországból írt. Megtudtam, hogy egy olasz vegyipari cég járt közbe az érdekében, ők alkalmazták, mint matematikus közgazdászt. A legközelebbi levele Amerikából jött; Pittsburgban egyetemi tanár. Aztán 1985-ben eljött látogatóba, júniusban. Felelevenítettük a régi emlékeket, felkerestük a DEF egykori épületeit, ahol a vallatásokat, a kínzásokat elszenvedtük.

Két éve – kezdeményezésére – levelet váltottunk, és az megerősítette bennem azt az érzésemet, hogy a régi erős elvi kötelékek, melyek összefűztek bennünket, megbomlottak, ami Egon részéről emberileg érthető. Útjaink elágaztak.

Mindamellett van egy erős szál, ami nem szakadt meg köztünk, és azt hiszem, más, hasonló, valaha együtt harcoló társak között sem: napjaink antifasizmusa.

¹ Ma: Komámo (Szlovákia) [vissza]

² Ma: Szákszend (Komárom-Esztergom megye) [vissza]

³ Ma: Zemné (Szlovákia) [vissza]

MÉRLEG

SZIGETI JÓZSEF

Esszé Shakespeare szonettjeiről

II. rész

Biron áradozása Rosaline-járól telve van olyan fordulatokkal, amelyet a Black Beauty (Fekete Szépség) költője közvetlen vagy közvetett formákban felhasznál, ám szonettjeiben sokszor tragikus hangvétellel, mivel a két nő között nemcsak bőrük árnyalatában van különbség, hanem lelkűk ellentétes indulataiban is, olyannyira, hogy Shakespeare alkalmanként nem vonakodott a fekete szint szerelme szeszélyes, sötét lelkére is vonatkoztatni. így a szerelmi őrület paroxizmusában, a CXLVII. szonettben. A szekszuális kötöttség, a szabadulni-nem-tudás nagy versében, Szabó Lőrinc tökéletes fordításában.

* Past cure I am, now reason is pást care,
    Nincs menekvés, józan eszem a múlté,
* And frantic-mad with evermore unrest;
    az őrület növő izgalma ráz;
* My thoughts and my discourse as madmen’s are,
    gondolatom s szavam: egy tébolyulté,
* Át random írom the truth vainly expressed;
    ténytorzító, fecsegő kapkodás;
     ♦ For I have sworn thee fair, and thought thee bright
         mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde;
     ♦ Who art as black as hell, as dark as night.
         te, éjsötét, te, pokolfekete.

De halljuk Biron dicshimnuszát, hiszen amit mond, lényeges vonásaiban tartozik bele az imént elátkozott szép csaplárosné varázserejébe, aki még a virginálon is elbűvölően játszik, mint egy udvarhölgy, mint bizonyára maga Rosaline. „Oh hadd dicsérjem tündöklő szavakkal. – / De nem kell szép szó! Úgysem éri föl! /…/ Ő a mennynél feljebb tündököl! / Százéves remete ha rátekint, / Leráz válláról fél évszázadot; / S rokkant öregből ifjú lesz megint, / Amint e bűvös szépség ráragyog. / Akár a nap: mindenre fényt derít! // Király: Hisz hölgyed, mint az ében fekete. // Biron: Mint ében? Ó, nincs is fa mennyeibb! / Abból gyalult nő: isten remeke. / Hadd esküszöm – egy bibliát elő! – / A legpompásabb szépség is szegény, / Ha nem szakasztott úgy szép, mint e nő, / És nem sötétlik éppoly feketén! / Király: Mily paradox! Hisz a pokol sötét, / S a börtön mélye és a gyászos éjek… / Csak az szép, ami fényes, mint az ég. / Biron: De Sátán fényes angyalként kísért meg, / Ha hölgyem arca feketébe vont: / Csak azt gyászolja, hogy a balga nép / Vendéghajért, festett arcért rajong… / Hölgyemben széppé lesz az éjsötét! / A divatot megváltoztatja könnyen; / Festék gyanús ma már a rózsaorca: Azért, ki rózsás, utánozza hölgyem, / És arca pírját feketébe vonja.” (o.c. 244/5 o.) A vendéghaj – szőke paróka, mely az Erzsébet-korban éppoly divat volt, mint ma az USA-ban. – Ki ne emlékeznék vissza egyébként a szonettek ismerői közül az előbbi sorokat olvasva, a Black Beauty (Fekete Szépség) –ciklus első versére, a CXXVII.-re (Szabó L.), amely a Fehér és Fekete esztétikai értékváltozásainak mintegy történetfilozófiai magyarázatát adja.

♦ In the old age black was not counted fair,
    Valaha nem tetszett a fekete,
♦ Or if it were, it bore not Beauty’s name
    s ha tetszett, sem hordta a Szép nevét;
♦ But now is black Beauty’s successive heire,
    most meg az a Szépség örököse
♦ And Beauty slander’d with a bastard shame:
    s gúnyolt korcsként pirul a szőke Szép.
○ For since each hand hath put on nature’s power,
    A természetet minden lopja ma
○ Fairing the foul with art’s false borrow’d face
    s rútat kendőzés kölcsön máza föd;
○ Sweet beauty hath no name, no holy bower,
    nincs a szépnek szent neve, otthona:
○ But is profan’d, if lives not in disgrace,
    pogányként él vagy éppen száműzött.
* Therefore my mistress’ brows are raven black,
    Ezért hollófekete a szemed
* Her eyes so suited, and they mourners seem
    és szemöldököd, Úrnőm: a miatt
* At such who, not born fair, no beauty lack,
    hord gyászt, aki nem-szépnek született,
* Slandering creation with a false esteem:
    s mint szép, most a teremtés gúnyja csak;
     * Yet so they mourn, becoming of their woe
         de úgy gyászol, bánata olyan ék,
     * That every tongue says beauty should look so.
         Nyelvünk így szól: ez kell legyen a szép.

A felsült navarrai szerelmesek persze szívesen próbálkoznak az önigazolással, esküszegésüket igyekeznek szofizmákkal elleplezni. Az egyik így szól szíve királynőjéhez, az égi és földi szerelem valóságos viszonya teljes összekutyulásával: * Vows for thee broke deserve not punishment. / ○ Érted szegett frigy nem tűr büntetést. / * A woman I forswore; but I will prove, / ○ Az eskü földi nőnek szól, s te nem, / * Thou being a goddess, I forswore not thee: / ○ Te égi vagy, így hát esküt nem szegtem, / * My vow was earthly, thou a heavenly love; / ○ Nem földi volt, de égi szerelem. * Thy grace, being gain’d, cures all disgrace in me; / ○ S mi kegyetlen volt mind eltűnt kegyedben.” (o.c. 239. o. Angolul: The Complete Works of W. Sh. Oxford, 1935. p. 179/80. Saját kiemelésem. SzJ.) Biron zsörtölődik ezen a quidproquón, az anyagi és testi felcserélésén a lelkivel és szellemivel: „Húsból istent csinál… / istennő lesz a lúd: bálványimádás ez… / … Nagy már e kelekótyaság.” Amiből legalább annyinak egyértelműen világossá kell válnia számunkra, hogy Shakespeare égi szerelmen már sem a keresztényi-platoni ideállá változtatott dantei Beatrice-t, sem a petrarcai Laurát nem érthette és nem is értette.

Az imént a megfelelő Shakespeare-i szublimálással, de a képírás két géniuszának shakespeare-i szubtilitásával, rokontémán rokonfelfogás merült fel Bosch – Bruegel és Shakespeare között. Ám ők egészen távoli, tartalmilag alig kapcsolódó dolgokban is egyívású művészek, évtizedes életkori különbségeik s az ennek megfelelő történelmi atmoszféraváltozások ellenére éppúgy mint a kortárs Fielding s kenyerestársa és ivócimborája, Hogarth. Shakespeare Télről szóló verse – „When icicles hang by the wall, / And Dick the sheaperd blows his nail…” (Ha már virít a jégvirág / S markába Dick nagyot lehel… Shakespeare Összes drámái II. 275. o. Mészöly D. angol o.c.p. 195.) – éppúgy a tél hideg, vonzóan tiszta hangulatának elővarázsolása, a „természetesség” megérzékítéseként az évszak közönséges rekvizitumaiból, mint Bruegel nagy festménye a Télről, – a közös felfogás a kritikai szkepszist magába foglaló és pozitív teremtő erővé tevő humanizmus alapján. Az ilyen értelemben vett párhuzamos helyeket hosszan sorolhatnám.

Elég, ha csak egyre utalok még, mert ez Shakespeare valódi megértésének egyik végső motívuma. Bosch után Bruegel is megrajzolja a kisebb halakat felfaló legnagyobb „halat”, a halászok elejtette, partrahúzott bálnát, amelynek felhasított oldalából s tátott szájából ijesztően dőlnek a különböző nagyságrendű kisebb halak, a kisebbekből a még kisebbek. Valahol a háttérben egy hallá vált halász szalad, szájában fő táplálékával, a hallal, mintha Feuerbach több évszázad távolában elhangzó – helyesen értve – igen szellemes mondását illusztrálná. „Der Mensch ist, was er isst”, azaz: „Az ember ez: amit megesz”. Bruegel három holland népi mondást ábrázol képén: 1. „Groote visschen eten de cleyne” (A nagy halak megzabálják a kicsiket), 2. „De cleyne visschen doen de groote afflaen” (A kis halak a nagyok csalijai), 3. „Met visch wordt visch gelockt” (Hallal csalogatják a halat). [Tolnay, o.c. 66. o.] A három közmondás együtt sem árulja el, hogy ki a játszma győztese. Shakespeare kimondja, jóllehet csak az elsőt állítja az előtérbe, a Pericles-ben, a II. felv. 1. – vitathatatlanul tőle származó – próza jelenetében, ahol halászok beszélgetnek, fontos kérdésről, létalapjukról. Halászinas. Master, I marvel how the fishes live in the sea. (Gazdám csudálom, hogyan tudnak a halak megélni a tengerben.) Halászgazda: Why as men do a-land; the great once eat up the little once (Hát úgy, ahogy az emberek a szárazon: a nagyok felfalják a kicsiket;) I can compare our rich misers to nothing so fitly as to a whale; (a pénzes fösvényeket semmihez sem tudnám találóbban hasonlítani, mint a bálnához) a’ plays and tombles, dryving the poor fry before him, and at last devours them all at a mouthful. (Az is játszik és hányja-veti magát s rajban űzi maga előtt a szegény kis halakat, míg be nem kapja egy falásra mind.) Such whales have I heard on o’ the land, who never leave gaping till they ’ave swallowed the whole parish, church, steeple, bells and all. (Azt hallom, hogy a szárazon is akadnak ilyen bálnák, akik addig tátogatják a szájukat, amíg fel nem falják az egész községet templomostul, tornyostul, harangostul, mindenestül.) … Halászinas: Bút if the good king Simonides were of my mind … we would purge the land of these drones, that rob the bee of that honey. (De ha jó Simonides királyunk is úgy gondolkoznék, mint én … akkor kifüstölnénk az országból ezeket a heréket, akik kifosztják mézükből a méheket.) [W. Shakespeare: C. W. London. 1935. p. 1220. Fordítás: Áprily Lajos, W. Shakespeare Ö. D. Bp. IV. k. 357. o.] Shakespeare tudja, hogy a játszma győztesei nem azok, akik kifogják és feldolgozzák a halakat, s akiknek vak munkabuzgalmát, amely mégiscsak termelő-tevékenység, ha elidegenedett is, Tolnay ismét tévesen, mechanikusan alkalmazott eldologiasodás teóriájából kiindulva pur et simple (teketóriátlanul) eldologiasodott természet-ellenességként fogja fel, pedig akkor még nem is voltak – kettős értelemben, ám egyáltalán nem kétértelműen, zöldnek vehető – „zöld-mozgalmak”. Shakespeare viszont tudja, bár nem volt „university wit”, (ám ha nem is volt „egyetemi szellem” egyetemesebb szellem volt náluk!), még kevésbé voltak azok, a színpadján felléptetett halászok (akik ha sem egyetemi, sem egyetemesebb szellemek nem voltak, annál többet meríthettekéletfeltételeikből kialakult élet­tapasztalataikból), hogy a termelők tevékenységének eredményét a nem-termelők, a „herék” sajátítják ki, az adott magántulajdoni viszony alapján. Egész költői világlátásának végső alapja ez. (Tólnaynak, Lukács Vasárnapi Köre egykori résztvevőjének ismernie kellett a Geschichte und Klassenbewusstsein [1923] Verdinglichungstheorie-ját (Történelem és osztály öntudat c. könyvének eldologiasodás elméletét), amit említés nélkül – ez módszertanilag és talán filológiailag is kimutatható – jó alaposan ki is használ. Annál is inkább, mert nemcsak magyar mestere és képességei felfedezője, Fülep Lajos, hanem bécsi mentora, a jelentős művészet­történész Max Dvorak is sokra becsülte Lukács írásait, legalábbis a kommunista korszaka előttieket.)

E párhuzamokban az a számottevő különbség, hogy Shakespeare-nél, éppúgy, mint Bruegelnél nincs „Ezeréves Birodalom”. Felismerése alapján nem adhat utópikus társadalmi távlatot, csak meseszerű vígjátékaiban és színdarabjaiban van egy megálmodott emberibb élet, a véletlen kegyelméből vagy Prospero varázslataként. Nem csoda. A nagy várakozások és vágyakozásokban való csalatkozás után, a Tudor Uralom végén és a Stuarté kezdetén, amikor a juhok már felfalták az embereket, amikor a földjükről elzavart parasztok kenyérlázadásai úri kastélyokat romboltak szét, amikor Erzsébet „szegény-törvényei” alapján vaskézzel pusztították el a társadalom számkivetettjeit, akasztófára vagy dologházra ítélve a koldustól kezdve az országúti rablóig mindenkit, aki termelőeszközeitől: a munkaeszközöktől és a munkatárgytól, az ekétől és a földtől, sőt a közföldektől is megfosztva („enclosure”) képtelen volt saját munkájával fenntartani önmagát és családját, jó időre – el egészen a valódi „dicsőséges angol forradalom”-ig, Cromwell vasbordásaiig –, más távlat nem is volt lehetséges, mint az illuzórikus távlat, a távlattalanság távlata. Shakespeare-nek két lábbal kellett tehát a valóság talaján állnia a „magánemberi érzelmek”, a barátság és a szerelem tekintetében is. És ott is állott. Ez az a nagy lépés, amit ő és egyedül csak ő tesz meg az angol századvég szonettistái közül, költői realizmusával. Nemcsak a dantei és petrarcai szonett-formán lépve túl, hanem a francia Pléiade-on s a reneszánsz kibomló tavaszán, Ronsard-on is. (Marie vous avez szonettjében ez áll: „Marie arcod akár feslő májusi rózsa, / olyan pirosán ragyog gesztenye szin hajad /…/ Kis melled két kicsi tejjelbuzgő halom, / mely úgy domborodik, ahogy friss tavaszon / a bimbó domborul, burkában levelének / Júnó adta karod, Gráciák kebledet, / Aurórától való homlokod és kezed. / De szíved a dühös tigrisénél keményebb.” Rónay Gy. fordítása.) Mert Shakespeare már a reneszánsz gyümölcsös, vérző-koszorús, gazdag őszének páratlan szorgalmú és képességű begyűjtője, s egy új termés magvetője.

Az angol nyelv „love”-ja nem tesz különbséget a szerelem és a szeretet között, a „like” distanciáié és hideg. Gyermekünknek csak azt mondhatjuk: How I love you, s nem azt, hogy like you, sőt jobbára meghittebb barátainknak, bizalmasainknak is. Mint ahogyan ezt a szót használja Willynk számos szonett-versenytársa is, akik szerettek volna beférkőzni a szép ifjú irodalompatrónus szépen csengő aranyakban is kifejeződő kegyeibe. Shakespeare-nél is szó van erről, de elsősorban mégis másról van szó. Az ifjú főúrban a női szépséget dicsőíti, nem a szép férfit. Ebben a tekintetben diametrális ellentéte Michelangelónak, aki szonettjeiben a férfiszépséget dicsőíti férfiszerelmesében a – megváltoztatva a megváltoztatandókat – Southamptonhoz hasonlóan valóban szép férfiút, a signor mio caro Cavalierit (szívemnek kedves úr) –, viszont nőszerelmesében, a férfias Vittoria Colonnában elhagyja a nőies vonásokat. Shakespeare-ből minden szép nő joggal vonatkoztathatta, vonatkoztatta és vonatkoztathatja magára ma is azokat a szonetteket, amelyekben nincs utalás a szerelmetes barát férfi voltára. Michelangelo esetében legfeljebb a férfiakról mondhatnánk el ugyanezt. Mindazonáltal Willy olyan női szépséget dicsőít itt, ami az ő számára használhatatlan a földi szerelemre, a természet és saját természete tilalmából. Pedig nem barátságról beszél, hanem végestelen-végig a szerelemről. Csakhogy a szerelem egy számára megvalósíthatatlan fajtájáról! Az „égi szerelem”-ről, amely annál inkább égi, minél lehetetlenebb karnális, földi megvalósulása. S a természet tilalma annál hatalmasabb, mert Shakespeare a „földi szerelem” szerelmese. Az égi szerelemben a szépség szeretője. Ám a reális eszményi (tökéletes) szépség sem az egyetlen a számára. Ezért állítja ellentétbe a Bright Beautyval (Világló Szépség) a szonettciklus második részében a Black Beauty-t (Fekete Szépség), aki ugyan inkább mulatt, nem ébenfekete, de Shakespeare művészi intenciója éppen annak megjelenítése, hogy a földi szerelem tárgya nem szükségképpen oly ragyogó, mint az égié, vagy ha igen, egészen másképpen az. Ezért rajzolja az égi szépséghez mért földi szépséget, még „dezilluzionáló” mozzanatokat is felmutatva, naturális színekkel (CXXX.), ám az igazi szerelem meggyőző hangján.

* My mistress’ eyes are nothing like the sun
    Úrnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt
* Coral is far more red than her lips’ red:
    ajkánál a rőt korái ragyogóbb.
* If snow is white, why then her breasts are dun;
    Fehér a hó? Az ő keble sötét.
* If hairs be wires, black wires grow on her head
    Ha drót a haj – fején fekete drót.
* I have seen roses damask’d, red and white
    Láttam rózsát, fehéret s pirosat
* But no such roses see I in her cheeks;
    de az ő arcán bizony sohase;
* And in somé perfumes is there more delight
    s némely párföm gyönyöre csábosabb,
* Than in the breath that from my mistress reeks.
    mint amilyen úrnőm lehellete.
* I lőve to hear her speak, yet well I know
    Szívesen hallgatom, – de tudom, a
* That music has a far more pleasing sound:
    muzsika szó sokkal zengzetesebb;
* I grant I never saw a goddess go,
    istennőt járni nem láttam soha,
* My mistress, when she walks, treads on the ground
    az én. úrnőm a földön jár, ha megy
     * and yet, by heaven, I thik my love as rare
         mégis ér nekem annyit, mint akit
     * As any she belied with false compare
         hazug hasonlat mennyekbe röpít.

Ezért szereti jobban még azt is, amikor egymásnak és önmaguknak is csak hazudják a szerelmet, mert ebben a hazugságban is egymáshoz-kötöttségük érvényesül, élvezik, hogy a másik kedvéért hazudnak, nem-szeretésük is csak összetartozásuk egyik megnyilvánulása. Azt mondhatnám, hogy Shakespeare néhol egyenesen a baudelaire-i Romlás Virágainak nyelvezetét használja, ha nem fognám így a kocsit a ló elé.

Ha nem ezzel a filius ante patrem (a gyermek előbb születik, mint az apja) logikával, hanem normális emberi logikával gondolkodunk, akkor világos, hogy Baudelaire kölcsönöz Willynktől, hogy adekvátan fejezze ki a – Manet pompásan megfestette – mulatt szépség, Jeanne Duval iránti, késsel vagy credo quia absurdummal (hiszem, mert képtelenség), egyaránt kiirthatatlan, kinzó-fájdalmas, megcsalt és becsapott szerelmét. (Bizarre déité, brune comme les nuits, / * Tested bizarr fétis, barna, mint rejtek éj /…/ Söreiére au flanc d’ébene, enfant des noirs minuits. / * éjfélek gyermeke, ébencsípőjű Kéj! // Je préfere au Constance, á l’opium, aux nuits, / * Éj, bor és Ópium kincsénél többet ér / L’élixire de ta bouche… / * ajkad elixire … /. Quand vers tói mes désirs partent en caravane, / * vágyaim unt karavánja merengve / Tes yeux sont la citerne ou boivent mes ennuis. * megy feléd, s bánatom szemedből inni kér. (Baudelaire: Oeúvres, Pléiade, 1954. p. 103. Babits ford. Ch. B. Vál. Művei, 1964. 36. o.)

Shakespeare-nél a földi szerelemben felmerül a pokoli kárhozat lehetősége, sőt szükségszerűsége. Ahogy az égi szerelem festett délibáb, lidércfény lehet, úgy a beteljesíthető és beteljesedett földi mennyország válhat pokoli kárhozatba vezető úttá. ● The expense of spirit in a waste of shame / A szellemet mocsokká tékozolni / ● Is lust in action; and till action lust / Kéj, amíg tesszük; s már előtte kéj. / ● Is perjur’d, morderous, bloody, full of blame, / becstelen, gyilkos, véres, szörnyű talmi, / ● Savage, extreme, rude, cruel, not to trust; / vad, állati és hazug szenvedély; /…/● A bliss in proofe, and prov’d, a very woe; / próbálva áldás, kipróbáltan átok; / ● Before a joy propos’d; behind, a dream. / előbb Ígért üdv, aztán délibáb. // § All this the world well knows; yet no one knows well / Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja / § To shun the heaven that leads men to this hell. / a mennyországot, mely e pokol útja? II”. (CXXIX. sz. Szabó L. Saját kiemelésem. Sz.J.) Itt persze a megfizetett testi szerelemről van szó, de nem csak arról.

Ám míg Baudelaire-nél a Katzenjammer-hangulat színpompás temetkezési előkészület a polgáriság közelgő végóráján, addig Shakespeare-nél az előretörő erők bátor szembenzése az élet átmeneti borús tényeivel. Shakespeare Baudelaire nagyszerű allegóriájának (a költő = albatrosz) szabad albatrosza, „légi herceg, kinek tréfa a nyíl, s a vihar dühe szép”. Baudelaire fogoly albatrosz, szárnyatörött „a kéklő lég ura, esetlen bús beteg, … szárnyán kalandra szállt, most sántít csupa félsszel, … itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja, s megbotlik óriás, kék szárnyába ha lép”. Múzsája már csak eladó Múzsa: „Ah, már hitetlenül kell dallanod unott / napi kenyeredért hitvány Te Deumod,” … Vágya az Ideál után csak reményvesztett elvágyódás, vágy kép, a spleen a realitás, aggasztó és szívetszorító, leküzdhetetlen rút valóság, amelyet lehet esztétizálni, kvázi szépségként fedezni fel akár az út szélén rothadó dög bomlásában (Une Charogne, o.c. p. 105. Egy dög. Ford. Szabó Lőrinc, o.c. 39. o.), de túljutni immár rajta soha. A kereszténység után csak a letűnt antikvitás vágya marad – elégtelen – vigaszként: „Mi lelt szegény Múzsám? … lelkedet zsarnokul vad álmaid jeges / ujjai mocsaras Mintumesekbe fojtják? / Óh bár dús kebled az Egészség illatát / lehellve bölcs Erő szelleme hatna át / … mint antik szótagok zengése, zene-torna, melyben Phoebus, a Dal atyja zengene, / vagy Pán, a gazda Pán, aratás istene!” (o.c. 21. o. Ford. Babits.)

Az égi és a földi szerelem ellentéte Shakespeare-nél nem vegytiszta ellentétként állnak szemben egymással. Mindegyik magán viseli a másik ilyen vagy olyan lényegjegyét, ami az élet viharos alakulásának fordulataiban az előtérbe kerül, s átmenetileg meghatározóvá válik. Baudelaire Fleurs du Mal-jában (A romlás virágai) a Spleen et Ideal antitézise – mint láttuk – negatív egység, egymásra vonatkozásuk a különbséget és ellentétet emeli ki.

Shakespeare szonettjei kettős ciklusában az antitézis egymásba átmenő pozitív ellentét; jobban köt, mint amennyire old. S ezt így kell elviselni. Mert költőnk hihetetlen életereje, amely éppúgy alapja költészetének, mint ahogy költészete következménye, abban nyilatkozik meg, hogy elviseli az ellentmondást és keresi a továbblépés útját, akkor is, amikor történelmi lehetősége, benne az egyéni is, már vagy még nincs meg. Innen költészetének szkeptikus és sztoikus eleme, azzal a lényeges különbséggel, amely fölébe emeli a késő-antik hangoltságnak, hogy boldogság igénye nem a fájdalomtól és harctól való mentesség, nem az atarakszia, hanem a pozitív emberi teltség és teljesség relatív, de gyakorlatilag érvényesíthető megteremtése. Mert természeti tényként társadalmilag, társadalmi tényként viszont természetileg enyhíthető, korrigálható és kiteljesíthető. Megvilágítja ezt az összefüggést az iménti CXXIX. szonett, amelyben a természeti csúcspont (orgazmus) elérte utáni alázuhanásról van szó, amit azonban társadalmi-szellemi kötődésük felold, már amikor megvan ez a belső kötődés. Ha megvan, akkor az alázuhanás az önmaga ellentétébe, a nyugodt boldogság állapotába emel fel. És megvilágítja, a másik oldalról a paroxizmus szonett, a CXLVII-es, a pokolnál is pokolibb társadalmi-emberi-morális ressentiment dúlta amo et odi, szeretve gyűlöllek és gyűlölve szeretlek viszony, amely (ha a szenvedélyes ellenérzéseknek társadalmi-emberi okai megmaradnak) csak a természet erejéből, a múló idő feledést hozó gyógyírjával mulasztható el, és talán akkor sem mindig. Felemelkedő korok jelentős emberei képesek tudatosan felhasználni e lehetőségeket. Shakespeare szonettjei annak a tudatos küzdelemnek körképét adják, amely nem enged az irigy időnek, amely az élmények és alkotás teljességéből egy darab történelmi időből merített örökkévalóságot csihol ki, és poklokon túli emberi létet képes kiharcolni magának és társainak. Nem földi mennyországot, ami éppúgy nem létezik egyébként sem, mint a legtöbb világvallás túlvilágról rajzolt vágyképe, de valódi boldogságot, értelmes életet.

Shakespeare nem volt platonista, mint a university wit-ek, mint Marlow és Kyd. Nem fogadta el annak Firenzében megújított formáját sem. De a maga realista világlátásában, átírva a valóság nyelvére, elfogadta az Aristophanész szájába adott platóni mítoszt a szerelemről, amit a nagy vígjátékíró Platón Szimpózionjában (Lakoma) fejt ki. A megfelelő módosításokkal elfogadta az androgüné mítoszát, azét az emberi lényét, a férfinőét vagy nőférfiét, aki sem nem férfi, sem nem nő, és éppen ezért ez is és az is, férfi is és nő is. Ennek empirikus megvalósulása maradványát a görögök a hermafroditákban látták, úgy ahogyan az egyik kitűnő későrómai szobormásolat megőrizte. Mitikus valóságában viszont az emberiség ősegységeként fogták fel. Ebből az ősegységből alakult ki a későbbi határozott nemi differencia. Mert az istenek bosszúságukban, hogy ezek a lények túl magabiztosak, nem tisztelik őket, büntetésül kettévágták az egybetartozókat. Valaha az emberek gömbölydedek voltak: két fejük, négy kezük, négy lábuk és két nemző, vagy inkább nemi szervük volt, mert magvaikat a földre bocsájtva egyesítették. Utóbbi részletekben a komédiaíró Arisztophanész csúfondárossága s nem a valóságra vonatkoztathatóság érvényesül. De annál inkább a valóság áttételes tükre már az, hogy a kettősegységű emberiségben, bár (talán) a férfi-nő párok voltak többségben, azért egységet alkothatott a nő-nő és a férfi-férfi pár is. Kettészakításuk után aztán mindenki a saját párját keresi. A nőpárokból a leszboszi nők, a férfiakéból a szokratikus szerelem hívei lesznek. A görög poliszok többségében (korántsem mindben!) a deviáns magatartást normálisnak tekintették. De nem a mitologiko-naturális okokból, hanem társadalmiakból. A gyermek-termelés, mint túlnépesedési probléma mélyen érintette őket. Egy fejlett polisz lakossága 10 ezer fő körül ingadozott, s ha ezt meghaladták, már készülhettek is a kirajzásra Kis-Ázsiába, Szicíliába stb., ami a maradók és távozók számára is rendkívüli terhekkel járt. E probléma társadalmi jellegét erősíti meg a hatalmas, kitűnő statisztikai felmérési technikával készült 1000 oldalas Kinsey „riport” is, könyvtáramban franciául: Le Comportement Sexuel de l’Homme (Az ember szexuális magatartása, Paris 1948.). Az általános görög felfogást azért a legnagyobb görög szónok (aki leírt beszédeit is képtelen volt közönség előtt előadni, olyan lámpaláz fogta el), Izokratesz mondása jellemzi: „Testi szükségleteink számára itt vannak rabszolganőink, gyermekeink szülésére és háztartásunk (oikosz– oeconomia) vezetésére feleségünk, szellemi igényeink kielégítésére hetéráink.”

Shakespeare szívesen eljátszadozott az androgünében és a kettévágott emberekben adott színpadi lehetőségekkel. A szerelmesek váltig keresik egymást, hiányzó komplementer részüket. Nem kívánnak az arisztophanészi csúf gömböly­dedségbe visszaesni, de életük egységét – mint az adamiták – csak saját másukkal egyesülve érik el. Ám amikor az egyik úgy véli, hogy megtalálta az igazi másikat, saját mását, lényének jobbik felét, akkor az elfut előle, mert saját mását másban látja, jóllehet mindegyikük téved, vagy jószerével egyikük sem. Ami lehet tragédiájuk forrása, mint Hamlet és Ophélia esetében, mikor Hamlet az engedelmes Ophéliát atyja ráparancsolta képmutatása miatt kolostorba küldi, aki e kétes értékűvé vált intézmény helyett a folyót keresi fel és hullámaiba öli magát. De lehet boldogságuké is, mint a Twelfth-Night; or What You Will-ben (Vízkereszt). Orsino herceg reménytelenül, de állhatatosan fut Olivia grófnő után, aki előle menekülve a hercegi apród, Cesario/Viola után szalad, nem sejtve, milyen végzetesen reménytelenül, hiszen az apród, Viola, fiúnak öltözött lány, aki halálosan szereti a vele rokonszenvező Orsinót. Szerencsére időben előkerül Sebastian, Viola ikertestvére és hasonmása, valódi férfiként, orrára koppintva sértegetőjének, s az álöltözet lehullása s a félreértés tisztázódása után, mindenki megleli boldogságát egy másikban, de mégis ugyanabban, akiben eleve is saját mását érezte, csak elvakítva tévképzeteitől nem jutott el a felismerésig. (A felismerési jelenetet Shakespeare, mint sok minden mást, az antik dráma konvencióiból veszi, de nem konvencionálisán alkalmazza.)

A Szonettek világa drámai, ám sem vígjátéki, sem tragikai. Belső drámaisága feltárása azonban messze mutatna, úgyszólván az egész életmű felé, mert nincs a Szonettek-nél személyesebb műve Shakespeare-nek. Maga mondja, hogy igazat szól: XXI. „Én nem olyan vagyok, mint az a Múzsa, kit festett szépség is dalra tüzel, / ki kedvesét a mennyel koszorúzza… / Igaz szerető, igazat írok, s higyjétek el, ha emberfia szép, / hát ő az, noha úgy mégsem ragyog, / ahogy arany gyertyáival az ég. / Fecsegjen nagyzoló hír, léha szó, / én nem dicsérlek: nem vagy eladó.” „So is it not with me as with that Muse / Stirr’d by a painted beauty to his verse, / Who heaven itself for ornament does use… / O, let me, true in love, but truely write, / And then beleive me, my love is as fair / As any Mother’s child, though not so bright / As those gold candles fix’d in heaven’s air: / Let them say more that like of hearsay well; I will not praise that purpose not to sell.” Mintha az utolsó sorokat azoknak a kései irodalmároknak írta volna, akik a mai napig vitatják a szonettek személyes hitelességét, s mindenféle elnyűtt sablonná merevített közhelyfordulatot keresnek benne, mintha a sztenderdizált áruvilág eladandó tagjai lennének. Miután az ilyen simpletonok még szimpla önmagukat sem értik, hogyan érthetnék meg a komplex és szubtilis Shakespeare-t. Pedig ezek a versek fejezik ki leginkább azt a személyes élményalapot, amelyből kiindulva s amelyen túllépve a költő az élet más formáiba is empátiával nőhet bele, aholis a „belenövést”, valójában újjá- és újraalkotást mind a létformájával való hasonlóság, mind a vele való ellentét elősegíti. Ennek kifejtése azonban már egy tanulmány tárgya lenne, messze túlmutat az esszé műfaji keretein.

Befejezésül azért csak annyit. Nincs drámai impulzusaira jellemzőbb műve Shakespeare-nek, mint szonett ciklusának kettős egysége, amely egy – nem konvencionálisán felfogott – szerelmi háromszöget rejt magában, a realitás világán belül maradó égi és földi szerelem összeütközését s „kiegyenlítődését”, az illúziók és dezillúziók lelki mechanizmusának eredményeként. A Bright Beauty (Világló Szépség) ciklusba három szonett, a XL., XLL, és a XLII. viszi bele a Black Beauty (Fekete Szépség) problémáját, azzal, hogy Southampton elcsábítja Shakespeare valóban létezett „mulatt” szerelmét, amit a költő erőszakot téve érzelmén még elnéz (XL „Elnézem rablásod, szép tolvajom, / bár viszed minden szegénységemet…” „I do forgive thy robbery, gentle thief, / Although thou steel me all my poverty…”), ám önmagát áltatva (XLII. „Te szereted, tudván, szeretem én is / s a lány szintúgy csak kedvemért gyötör meg / barátom csókját tűrve, mely enyém is…” „Thou dost love her, because thou know’st I love her; and for my sake even so doth she abuse me…”, de egyre kevesebb meggyőződéssel. A Black Beautyban négy szonett viszi tovább a konfliktust, a CXXXIL, CXXXIIL, CXXXIV., valamint a CXIV., amelyekben leszámol a reális helyzettel, végül is az „ill colour’d” nőben látva a pokoli csáberőt, nem a tiszta szépségű férfi nőcsábász hajlamában, hiszen kihívó szépségét Természetasszony au bonheur des femmes (a nők örömére) alkotta, így a nők még kevésbé állhatnak ellent neki, mint ő, a csábításuknak kitett fél. Nem marad más választás, mint a sztoikus helyzetelfogadás (olcsó testi vigaszkereséssel) és a történtek műalkotásba fogásával, ami a különböző időpontokban írt, addig csak baráti kezekben forgó versek kiadásának engedélyezését (1609), s esetleg sorrendjük kialakításában való segítségnyújtást jelenti. Ez a CXLIV. szonett bujkáló-rejtekező hangulata, ha a többi kontextusában fogjuk fel.

* Two loves I have of comfort and despaire,
    Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal;
* Which like two spirits do suggest me still:
    szellemük szüntelen hajtóerő;
* The better angel is a man right fair,
    gyönyörű férfi az egyik, az angyal,
* The worser spirit a women colour’d ill.
    az ártóbb szellem egy rút színű nő.
* To win me soon to hell, my female evil
    Hogy pokolra vigyen, a női rossz
* Tempteth my better angel from my side
    csalja tőlem lelkem angyal barátját
* And would corrupt my saint to be a devil,
    s szentem sátánná rontani gonosz
* Wooing his purity with her foul pride,
    fénnyel hálózza annak tisztaságát.
* And wether that my angel be turn’d fiend
    S hogy az angyal ördög lett-e már,
* Suspect I may, yet not directly tell;
    még nem tudhatom, szivem csak gyanít,
* But being both from me, both to each friend,
    de mert távol – és együtt – van a pár,
* I guess one angel in another’s hell:
    sejtem megjárták egymás poklait.
     * But this shall I ne’er know, but live in doubt,
         De ez titok; s nem tudom meg, mi hogy van,
     * Till my bad angel fire my good one out.
         Míg a Jó el nem hamvad a Gonoszban.

A ragyogó angyal és a sötét fényű – mindketten angyalok, de esztétikai szépségük nincs már alávetve a görögségben még meglévő kalogatiának, a szépség és jóság belső egységének, amelynek kezdődő felbomlását az újkori fejlődésben a nép és az uralkodó osztályok életét ismerő Shakespeare a művészet szférájában igen korán meglátta, s a saját életélményei tükrében dramatiko-lírai szonettciklusában megörökítette, a költői képesség és tudás s az emberi hitelesség legmagasabb fokán.

Úgy értékelhetjük Shakespeare szonettjeit, ahogyan a 19. sz. nagy karnagya és zongora­művésze, Hans von Bülow fogta fel Beethoven Diabelli témájára írt 33 variációját, amikor a beethoveni „lángelme Mikrokozmoszának” nevezte e ciklust, Beethoven „egész hangzásvilága lenyomatának és kivonatának”. Azzal a nem lényegtelen minőségi, ám semmiképp sem értékbeli különbséggel, hogy míg Beethoven egy banális jellegű idegen zenei anyagot emel fel, nem kis iróniával, a zeneművészet „Tondichtereként”, zeneköltőként, hangzásvilágának legmagasabb csúcsaira, kötött variációktól a szabad variációkig, addig Shakespeare önmagát veszi kiinduló anyagul, s az önmagát önmagával közvetítő, kötött variáció mindenütt egyben a legszabadabb szabad variáció, a belső szükségszerűségből a külsőbe átmenő s azt önmagához idomító emberi és művészi szabadság.

1996. augusztus-szeptember

MŰHELY

BALLÓ ISTVÁN

A körlevél

A Magyar Katolikus Püspöki Kar elemzése a rendszerváltás utáni Magyarország szociális helyzetéről

A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1996. augusztus 15-én rövid körlevélben bejelentette egy terjedelmes szociális körlevél elkészültét és közreadását. A közlemény hangoztatja, hogy az egyház küldetésének megfelelően és az országért érzett felelősségtudattól áthatva elérkezettnek látja az időt, hogy az „Evangélium fényénél és az Egyház szociális tanítása alapján” áttekintse az ország jelenlegi állapotát, értékelje a magyar társadalom helyzetét, és útmutatást adjon a jövő építéséhez. A püspöki kar ezzel a céllal egyúttal teljesíteni akarta II. János Pál pápa kívánságát, hogy különösen azokban az országokban ismertessék és alkalmazzák az Egyház szociális tanítását, amelyekben „a létező szocializmus bukása után nagy az elbizonytalanodás az újjáépítés tekintetében”. A közleményt az Új Ember közölte, 1996. augusztus 18-án.

A bejelentés szokatlan módján kívül, a figyelem fokozott felkeltését szolgálta az is, hogy az MKPK ilyen nagy lélegzetű szociális körlevelet még nem bocsátott ki, s hogy a pásztorlevél nemcsak a hívőkhöz szól, hanem az ország valamennyi állampolgárához, új hangnemben és a megjelentetés időpontját is jól megválasztva. Augusztus 15-e a Magyarok Nagyasszonya ünnepe, közeli a pápalátogatás napja, egymást érik a honfoglalás millecentenáriumi és a kereszténység felvételének millenniumi ünnepségei. Az egyház reményei szerint mindezek szellemisége alkalmas a kereszténység és a magyarság összetartozásának sulykolására, kedvező háttér ahhoz, hogy szociális kérdésekben is kifejtsék az egyház felelős hozzáállását.

A dokumentum jelentős teljesítménye a magyar katolikus egyháznak. Korántsem lehet félretolni vagy lekicsinyelni, de ugyanígy túlzás lenne teljes egészében elfogadhatónak tartani, s még­inkább azt remélni, hogy a körlevélbe foglaltak alapján nagy változások születhetnek az országban. Jól tükrözi ezt a sokfajta reagálás a tömegkommunikációban és máshol is. Az ömlengő dicséretektől a kemény kritikáig a fogadtatás igen különböző. Figyelemre méltó a református és az evangélikus egyházi vezetés reagálása is. Ők azt tartották volna helyénvalónak, ha a szociális kérdésekben közös dokumentum születik, és fontolgatják hasonló állásfoglalás közreadását, esetleg az ökumenikus tanács más tagegyházaival közösen.

A körlevél tehát kétségtelenül vitára ösztönöz, mind a helyzetértékelés mind a cselekvés módozatainak tekintetében, nem kevésbé a párbeszéd és a társadalmi összefogás kérdéseiben.

I.

Elöljáróban szögezzük le, hogy a körlevél a MKPK jószándékú törekvését fejezi ki a rendszerváltás utáni idők egyre szembetűnőbb szociális problémáinak megoldására. Érzékelteti az egyház fokozódó aggodalmát a gazdasági, politikai és a kulturális életben mindinkább súlyosbodó válságtünetek láttán. Az aggodalomban kifejeződik olyan vélemény is, hogy a katolikus egyház már előbb is hozzájárulhatott volna a bajok orvoslásához, korábban is felajánlhatta volna szolgálatait. Erre megvolt a lehetőség, hiszen 1989 után mozgásterük szélesedésével az egyházak iránti bizalom megerősödött. 1991-ben, első magyarországi látogatása idején, II. János Pál pápa is tanácsolta a katolikus egyháznak, hogy készüljön fel a rendszerváltás problémáira, és önmaga belső megújulásán túl, cselekvőén vegyen részt a szükséges társadalom átalakító munkában.

Ezt a lehetőséget sem a katolikus egyház, sem a többi egyház nem használta ki. A hivatalos vezetés, a konzervatív hangadók, valamint a keresztény politikai elit a rendszerváltás első időszakában mással volt elfoglalva. A fő kérdés számukra a régi rendszer lerombolása, a keresztény nemzeti hatalom megteremtése és a keresztény eszmék uralkodóvá tétele volt. A szociális problémák kezelése ezekhez képest alárendelt szerephez jutott, és jószerint csupán a karitász-tevékenységben mutatkozott meg. Szélesebb társadalmi összefogás fel sem merülhetett, már csak azért sem, mivel a keresztény politika és az egyház stílusa és hangneme nem volt alkalmas semmilyen bizalom növelő párbeszédre. Az egyházban nem számoltak eléggé a társadalmi pluralitás és a szekularizáció hatásával sem, tömegbefolyásuk alakulásában. Azok a nagy remények, hogy a vallástól eltávolodók visszafordulnak, és hogy erősödik az egyházias vallásosság is, nem váltak valóra. Növekedett ugyan a vallásosság, de nem volt „tömeges megtérés”, és a vallásos hitet vallók nagy része is távolodik az „egyházias” vallásosságtól. Ennek okaira nincs mód kitérni, mindenesetre tény, hogy a kereszténynemzeti politika és az egyházak e politikát támogató közreműködése nem volt rokonszenves. Csalódottságuk miatt még a hívek egy része sem igényli az egyház részvételét a politikai életben.

Mindez jogossá teszi azt a véleményt, hogy az egyházak nem készültek fel kellőképpen a rendszerváltásra, sem a társadalom egészét tekintve, sem az egyházakra vonatkozó változások higgadt és reális kezelése tekintetében. A katolikusok nem tudtak ellenállni a csábításnak, hogy a szentistváni örökség szellemében szorgalmazzák a társadalom keresztény irányultságú átalakítását. Azt hangsúlyozták, hogy a honfoglalás után a kereszténység felvétele volt a magyarság számára a túlélés alapja, most pedig fennmaradásának is ez a biztosítéka. A pápa 1991-ben, kijártakor, arra szólította fel a magyar egyházat, hogy nyitott, együttműködő és szolidáris építője legyen az új rendszernek, de úgy tetszik, a magyar katolikus egyház ezt elég kevéssé és meglehetős egyoldalúsággal fogadta meg. A keresztény-nemzeti politika hatalomra kerülése a rendszerváltás kezdetén, az egyházban is nagy reményeket ébresztett, hogy sok minden visszaszerezhető régi pozícióiból. Ez hiú illúziónak bizonyult, az 1994-es parlamenti választások pedig még inkább lehűtötték a vérmes reményeket. Ennek mindenesetre komoly tanulságai vannak az egyház számára, és úgy látszik történt is egy és más e tanulságok megszívlelésére. Ide sorolható például a szociális kérdés fontosságának a felismerése.

Nem mondható el ugyanez a társadalmi problémák és az egyházakat közvetlenül érintő gondok okainak kezeléséről. 1989-től folyamatosan (és most a MKPK körlevelében is) minden társadalmi és egyházi probléma szinte kizárólagos oka és forrása a marxizmus, a szocialista rendszer, a „pártállami diktatúra” uralma és a „súlyos keresztényüldözés”. Ehhez az állításhoz önigazoló magyarázatok is születtek. Még olyan egyháziak is akik számos probléma igazi okát nagyon is jól látták, úgy ítélték meg, hogy veszélyes lenne ezekről vitázni, mert a belső viták elterelhetik a figyelmet – úgymond – a fő veszélyről, amely az egyház létét kívülről veszélyezteti. Ma már nyilvánvaló, hogy az ilyen érvelés kényelmes kibúvó a belső tespedést és a nagy integrista befolyást leplezni óhajtó törekvések számára. Egy katolikus szerző, Vörös Imre ezt a felfogást bírálva rá is mutatott: „a fenyegetésre hivatkozva nem lehet elhessentgetni a belülről feltett „kényelmetlen” kérdések megválaszolását”. Szerinte a veszélyekre hivatkozni ma már csak ürügy. „Ellendrukkerekre hivatkozni ma egyet jelent azzal, hogy másra hárítsuk a cselekvési felelősséget.” (Jel, 1996. szeptember) A konzekvencia egyértelmű. Kifelé mutogatás helyett az egyháznak azzal kellene foglalkoznia, hogy reális válaszokat adjon a problémákra, méghozzá olyanokat, amelyek a hívők és a nemhívők számára egyaránt elfogadhatóak, és összefogásukat ösztönzik.

A katolikus egyházban negatív a hatása annak is, hogy nem történtek jelentős erőfeszítések a II. vatikáni zsinat szellemiségének érvényesítésére. Ma már nem minden egyházi fogadja el, hogy ennek oka a „pártállami diktatúra egyház-üldözése” volt. Léteztek lehetőségek, akadtak próbálkozások is, de ezek több belső egyházi ellenállásba ütköztek, mint amennyi állami akadályozásba. A lemaradásban szerepe van a magyar katolikus egyházban a XX. század folyamán tartósan meglevő konzervativizmusnak, ami szerfelett hasznosnak bizonyult a szocializmussal való szembenállás szervezőinek.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a zsinati szellemiség lényeges összetevője az egyház nyitása a világ felé. Ez akkor került napirendre, amikor léteztek Európában szocialista országok, és a nyitásnak része volt az egyház viszonyának velük való rendezése. Ennek részeként kezdeményezte a Vatikán az egy házpolitikai viszony normalizálását, valamint a párbeszédet a kommunistákkal. Ennek realizálásában érdekeltek voltak a szocialista államok és a kommunista pártok is. Bizonyos tehát, hogy a zsinati szellemiség magyarországi érvényesülésében a lemaradásért nagy a felelőssége minden egyházinak, aki fellépett a normalizálás ellen. Jellemző, hogy a rendszerváltás után a zsinati szellemiség szorgalmazói azoktól részesültek elmarasztalásban, akik akkor a kisujjukat sem mozdították ezért, viszont 1989 után a hit védelmezőiként megdicsőültek. De a zsinati szellemiség érvényesítésében, a megváltozott körülmények között sem történt évekig jelentősebb változás. A világ felé nyitásban talán a püspöki kar e szociális körlevele az első, az élet által kikényszerített fontos és pozitív mozzanat.

Még egy tényező megemlítése indokolt a körlevél kiadásának ösztönzésében. Az elmúlt években világjelenséggé vált a szociális helyzet romlása, ami még a fejlett tőkés országokban is növekvő gond. Nálunk súlyosabb a helyzet, hiszen részint az örökölt bajok, részint a rendszerváltással járó negatív gazdasági hatások miatt, gazdaságunk jelenlegi fejlettségi fokán, még a szocialista rendszerben kialakított szociális ellátórendszer és a vívmányok sem tarthatók meg. Máig is a lerombolásuk folyik. Igaz, hogy a fejlett tőkés országokban a jóléti állam szociális ellátó rendszerének leépítése és a szociális korlátozások arról tanúskodnak, hogy a gazdag és fejlett országok sem haladnak az ideálisnak mondott szociális kiegyenlítődés irányába. Sőt, az ehhez fűzött illúziók köddé válásának korát éljük.

A Súlyosbodó szociális problémák miatt egyre inkább felértékelődik, elméletileg és gyakorlatilag is jelentőssé válik világszerte a társadalmi igazságossággal való foglalkozás, a megoldások keresése. Megélénkültek a szakmai és politikai viták: a keresztény, a szociáldemokrata, vagy a liberális modell-e a jobb? Nálunk némely szociológusok azt látnák szívesen, ha a történelmi keresztény egyházak lennének a nagy szociális ellátók, ha rájuk épülne a rendszer. Társadalmi tanításaik alapján – így érvelnek –, ők tűnnek alkalmasnak a szolidaritás, az igazságosság érvényesítésére, az emberi személyiséget korlátozó törekvések elleni fellépésre.

Összességében tehát a körlevél kiadásának több oka, összetevője is van. Szerepe van benne a társadalmi körülmények alakulásának, a bírálatok kényszerítő hatásának, a szociális kérdésekkel való foglalkozás felértékelődésének. Ezek figyelembevétele érlelte meg, és II. János Pál közelgő látogatása tette sürgetővé, hogy az egyházi vezetés valami érdemlegeset tegyen az asztalra, válaszolva a társadalom kihívásaira. A megjelentetés időpontja egyfajta kijózanodást jelez, a realitás felé fordulást. Szociológiai felmérések is nyilvánvalóvá tették, hogy jelenleg a szociális gondoskodás kérdései kívánkoznak előtérbe. Elengedhetetlenné vált ez bizonyos csalódások oldására, s ezen keresztül is az egyház tömegtámogatásának növelésére. A hatásos fellépés a szociális problémák megoldására, valamint az egyház közreműködésének felajánlása növelheti a reményt mozgásterük szélesítésére, hasznosítására, manőverező képességük erősítésére.

II.

A körlevél azt tartalmazza, amit ígér. A katolikus társadalmi tanítások szellemében helyzetképet ad a magyar valóságról a rendszerváltás folyamatában, és a szociális, a gazdasági, a politikai és a kulturális élet alakulását egységes folyamatként igyekszik kezelni.

A körlevélnek az a kiindulópontja, hogy a társadalmi kérdéseket a katolikus társadalmi felfogás szerint vizsgálja – természetes. Az összeállítók érdeme, hogy a dokumentum csínján bánik az elméleti fejtegetésekkel, és csakis a szükséges mértékig támaszkodik rájuk. Három olyan kérdést helyeznek homloktérbe, amelyek a téma gyakorlatias megközelítését mozdítják elő: az emberi személyiség méltóságát, a szolidaritást és a szubszidiaritást (a segítés kötelezettségét). A gyakorlatias témaközelítés azt a célt szolgálja, hogy a körlevél a hívőkön kívül minden jóakaratú emberhez szólva, az összefogást szorgalmazza, és ehhez kínálja fel közreműködését.

Jellemzője még a körlevélnek, hogy több pápai enciklikából és vatikáni dokumentumból is merít. Mindenekelőtt XIII. Leó 1891-es Rerum Novarumjából és II. János Pál 1991-ben kiadott Centesimus Annus enciklikájából, de – többek között – felhasználja XI. Piusz 1931-es Quadragessimo Anno enciklikáját és a II. vatikáni zsinat Gauium et Spes dokumentumát is. Vajon miért éppen ez a négy dokumentum kap hangsúlyozott szerepet a magyarországi problémákról szóló körlevélben? Az azonos szellemiségen túl, a püspöki kar szemlátomást igazolni akarja, hogy a XIX. század végétől – amióta a szociális kérdés égető gondként jelentkezett a társadalomban, és a munkásmozgalom komoly erőként lépett fel a munkások, a szegények érdekeinek védelmében, jogaik érvényesítéséért –, a katolikus egyház is állást foglalt a munkáskérdésben, lándzsát törve a szociális igazságosság mellett, s azóta mindig felelősen foglalkozik a témával: mindig kiállt a munkások és a szegények ügyéért, igényelte az államtól és a tőkésektől, hogy a keresztény elveknek megfelelő, egyedül igazságos módon kezeljék a problémákat.

Száz esztendő tapasztalataira hivatkozva azt kívánja bizonyítani a püspöki kar, hogy az egyház mindenkor jogosan fordult szembe a téveszméket hirdető marxista szocialistákkal és kommunistákkal. A katolikus egyház szerint a társadalmi anomáliákat orvosolni akaró marxista szocializmust az élet nem igazolta. A marxista eszme, a szocializmus, mint mozgalom és társadalmi rendszer, teljesen és véglegesen megbukott. Szerintük ugyanakkor igazolódott a keresztény bírálat a tőkés liberalizmus eszméivel és a szabad piac gyakorlatával szemben. A burzsoá liberalizmus elvei és gyakorlata alapján a működő tőkés rendszer ugyanis leküzdhetetlen ellentmondásokat halmoz fel, vagyis nem nyújthat igazi gyógyírt ez sem a társadalmi bajokra. Marad tehát a keresztény megoldás, amely száz év tapasztalatai alapján, igazoltan az egyedüli, kizárólagosan helyes módja az igazságos társadalom megvalósításának. A püspöki kar körlevele ezzel érvelve fogalmazza meg: „a világ szebbé és jobbá tétele a keresztény hivatás része… az egyháznak küldetése az is, hogy áthassa és tökéletesítse az evilági dolgok rendjét, az Evangélium szellemével”. (Igazságosabb és testvériesebb világot. A MKPK körlevele. 1996. 8. old.)

A marxizmusra vonatkozó egyházi „ítélet” sommás és elhamarkodott. A társadalmi igazságosság marxista felfogása és a munkásság harca annak megvalósításáért, a tőkés kizsákmányolás megszüntetése által, aligha hamis cél. A szocializmus XX. századi kísérlete ugyan elbukott több európai országban is, de a társadalmi igazságosság marxista felfogása – a hibákból okulva, megújulva és a feltételekkel reálisan számolva – továbbra is vezérlő eszme lesz a munkások és a szegények küzdelmében, sorsuk megváltoztatására. Tudniillik bármennyire fontos is az erkölcs szerepe a társadalomban, akárhogy kínálgatja is az egyház a keresztény erkölcsi elveket és normákat, mint a társadalmi bajok megoldásának egyedüli és legfőbb gyógyszerét a társadalmi gondok megoldására, ezek a gondok csakis erkölcsi javulás útján nem orvosolhatók, noha van szerepük a gyógyításban, méghozzá nem is jelentéktelen mértékben.

A katolikus egyház elismeri, hogy a társadalmi bajok alapja a tőkés kizsákmányolás, mely ellen fel kell lépni. Csakhogy társadalmi tanításában alapvetőnek tartja a magántulajdon szerepét, mint a személyiség fejlődésének egyik fő összetevőjét, „elfeledkezve” arról, hogy minden kizsákmányolás alapja a magántulajdon. Igazságos és testvéries társadalom nem épülhet rá, még úgy sem, hogy megkülönböztetik az anyagi javak birtoklási jogát és felhasználási jogát. A magántulajdon a „korszerűsített” fogalmazásban az egyéni vállalkozói szabadság nevet kapja, elhomályosítva, hogy a versenyképesség reménye nem választható el a kizsákmányolás lehetőségétől. De az egyéni vállalkozás – még a mindenhatónak mondott szociális piacgazdasággal összekapcsolva is – nem társadalmi igazságosságot, csupán „jobb” kapitalizmust ígér. A gazdasági hatékonyság és a társadalmi igazságosság olyan ellentmondás a tőkés társadalomban, amelynek a feloldása ezen az alapon nem lehetséges, bármennyire „jószívűek, megértők” lesznek is a tőkések, a keresztény erkölcsi nevelés hatására. Ezt jelzi például a fejlett tőkés országokban kialakított szociális védőháló jelenlegi megnyirbálása is.

Ellenvetésként felhozható, hogy a II. vatikáni zsinat után a katolikus társadalom­felfogásban olyan változások történtek, amelyek kedvezőbb lehetőségeket teremtenek a társadalmi bajoki, megoldására. Mindenekelőtt a világ felé nyitás tartozik ezek közé. A legismertebb a XXIII. János megfogalmazta követelmény, amelynek sűrített summázata ez: az egyház azt keresse, ami összeköti az embereket, és összefogásukat segíti a jóra vezető dolgokban, nem pedig azt, ami szétválasztja őket. Ebben pedig alapvető a nyitottság a párbeszédre, az egymás iránti bizalom érdekében. Születtek is jelentős eredmények. Ismételten megemlíthető a Vatikán és a szocialista országok közötti viszony rendezése. De kiemelkedő fontosságú az is, hogy a katolikus egyház érzékenyebbé, megértőbbé és segítő­készebbé vált Latin-Amerikában és az egész harmadik világban a szegényeknek és elnyomottaknak a súlyos társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelme iránt. Nagyobb figyelmet kap az öntudatosodó munkások, parasztok és más rétegek felszabadító küzdelme, és a legfelső helyről, a Vatikánból is elhangzanak ösztönzések, hogy a helyi papság segítse elő a szegény tömegekben érdekeik tudatosodását és cselekvő fellépésüket. Ez már jóval több annál, mint amikor az egyház csak általánosságban emelte fel szavát az emberi személyiség védelmében. Most már a szegények és elnyomottak aktív harcának támogatására buzdít.

Meg kell mondani, hogy a régebbi Magyarországon a katolikus egyház sajnos, nem arról volt közismert, hogy a szociális problémák megoldására törekedett volna. A hivatalos egyházi vezetés már a századforduló óta is bizalmatlansággal és meg nem értéssel fogadta az ilyen törekvéseket. A püspöki kar mostani körlevelével túllép ezen az állásponton, amikor a társadalmi összefogást szorgalmazza a szegénység és elesettség elleni küzdelemben, és közreműködésével segíteni is szándékozik azt.

III.

A körlevélben – konkrét összefüggéseit vizsgálva – számos igen pozitív állásfoglalás található. Biztató, hogy az egyház immár számol a társadalmi pluralitással és ebből következőleg többféle eszmei és cselekvési program meglétével is. Igaz, hogy néhány fogalmazás ezt gyengíti, ellentmondásossá teszi a politikai közösségekhez, pártokhoz, civil szervezetekhez való viszony konkrét kérdéseiben.

1. Az ország szociális helyzetének, a feszültségek, az elszegényedés és más anomáliáknak a leírása általában reális. Korántsem átgondolt azonban a szociális bajok miatti felelősség felvetése, sem a bajok okainak, forrásainak a megnevezése. S bár a körlevél hangoztatja, hogy az egyháznak nem célja bűnbakok keresése, ezt még sem sikerült elkerülnie. Szembetűnő például a jelenlegi kormányzat felelősségének kiemelt hangsúlyozása. A helyzetképből azonban kiderül, hogy a szociális problémák a rendszerváltás kezdetétől rohamosan megszaporodtak és súlyosbodtak, nem csekély felelősség terheli tehát azokat is, akik 1989 után hatalomba kerülve, gyorsan és átfogóan az előző’ rendszer lerombolását szorgalmazták, és nem számoltak e rombolásnak a lakosságot súlyosan érintő kihatásaival. A másik probléma az, hogy a körlevél minden társadalmi baj alapvető okát és forrását a negyven éves pártállami diktatúrában látja. Minden eredmény, szociális vívmány – úgymond – csak látszólagos volt, a diktatórikus rendszer nem nyújthatott se biztonságos megélhetést, se kulturálódási lehetőséget a dolgozóknak. Sőt, a körlevél szerint a nyolcvanas évek végéig még az a kevés is lebomlott, ami korábban eredménynek volt nevezhető. 1989 után ezek a bajok súlyosbodtak tovább, mint az átalakulás zavaró kísérő jelenségei. A privatizálásnál és a piacgazdaságra való átállásnál is csak a régi gondok mélyültek. Nem tagadva a szocializmusban kialakult bajok súlyát és későbbi hatását, nem valami korrekt dolog mindent „rálőcsölni” a gyűlölt múltra. Ezzel a tálalási móddal nyilvánvalóan elhomályosítják a rendszerváltás megszervezőinek és végrehajtóinak a felelősségét, no meg az egyházak asszisztáló szerepét.

A szempontok és ajánlások címén sok általános, óhajként ható, szólamszerű kívánság és „kell” jellegű fogalmazás található, mint valami rossz instrukció. Például: „a gazdaság nem öncél, hanem az embert, az egész társadalmat kell szolgálnia,” „felül kell vizsgálni az állami segélyezés rendszerét”; vagy „folytatni kell a munkahelyek teremtését” stb. Az idézetek a 24-25. oldalon találhatók.)

2. A gazdasági élet kérdéseinek fejtegetésekor is szembetűnő a bajok olyan célzatos bemutatása, miszerint külön-külön és együttvéve is a gazdasági gondok okozója a súlyos örökség, az alapvető problémák a pártállami rendszerből származnak. Ennek követ­kezménye az átalakulással járó hatalmas visszaesés. Ezért ment végbe a rendszerváltás is a vártnál vontatottabban és a vártnál több fájdalmas hatással. Itt is jól tetten érhető az a szándék, amely a rendszerváltás végrehajtóinak a felelősségét kívánja mérsékelni.

Figyelemre méltó a körlevélben a gazdaságnak, mint önálló társadalmi szférának az elfogadása, mozgástörvényeinek és az érdekeknek mércekénti elismerése. Ebben is felismerhető a zsinati szellemiség jótékony hatása. Persze hozzátéve azt, hogy a gazdasági tevékenységben a sajátos módszereknek és törvényeknek az érvényesítése együtt kell hogy járjon az erkölcsi rend korlátainak a tiszteletben tartásával. Vagyis nem lehet olyan döntéseket hozni, amelyek kizárólag az érdekcsoportok gazdasági érdekei szerint történnek. A körlevél olyan változást igényel, amelyben a gazdasági élet szereplői „kellő alázatot, nyitottságot, önzetlenséget tanúsítanának a megoldások keresésében… másrészt az egyes érdekcsoportok önmérsékletet tanúsítanának”. Hozzáteszik, hogy „a gazdaság és a termelés alapvető célja nem a termékek halmozása, sem pedig a haszon vagy a hatalmaskodás, hanem az ember szolgálata”. (Uo. 15. old.)

Mindez nagyon szépen hangzik, de nem sok elismerést érdemel, főleg ha tudjuk, hogy a körlevél profi szakemberek közreműködésével készült. A fogalmazásban ugyanis teljesen összekeveredik a piacgazdasági követelmény és az erkölcsi mérce. Az alázat, az önzetlenség stb. nem gazdasági kategóriák, alkalmazásuk a piaci versenyben soha nem kecsegtet fennmaradási eséllyel. Másrészt piaci körülmények között a termelés célja nem a termékek felhalmozása, hanem a profitszerzés. Erkölcsi beavatkozás persze lehetséges bizonyos korlátok között, de az is csak addig, amíg nem veszélyezteti a vállalkozói versenyképességet és a profitot.

3. A körlevél harmadik részében a rendszerváltás politikai előnyeinek leírását találjuk, továbbá ösztönzést a jogállamiság, a többpártrendszer és a politikai pluralitás teljesebb megvalósítására, mert ezek szolgálják „az emberi méltóságot, az igazságosságot és a szabadság értékeit”. (Uo. 42. old.) Az elismerő szavak mellett talán ebben a részben olvasható leginkább bírálat a rendszerváltás utáni idők problémái kapcsán. „Mindmáig tisztázatlan az állam és a társadalom viszonya”. Nem működik kellőképpen a képviseleti demokrácia, és a civil szervezetek nem kapnak jelentőségüknek megfelelő szerepet, nem valósul meg jól „az öntudatos, önigazgató, autonóm szervezetű társadalom kiépítése”. Uo. 43. old.)

Tulajdonképpen az elismerő és bíráló szavakban egyaránt a szociális piacgazdaság politikai, állami követelményei találhatók, a magántulajdon, a vállalkozói szabadság és a piacgazdaság összekapcsolása a szociális partnerség, a társadalmi összefogás, és ebben az ember személyes felelőssége és aktivitása igényével. Ebből kitűnik, hogy az egyház szociális programja a kapitalizmus talaján maradva, gazdasági és politikai reformlépésekkel, az össznemzeti érdekek összehangolt megvalósítását kívánja – a keresztény értékek alapján. Az elvi keretet a katolikus társadalomelmélet három alapelve adná: az ember személyi méltósága, a szolidaritás és a szubszidiaritás. Az állam e keretek között saját eszközeivel segítené a demokratikus és plurális civil társadalom kiépítését. A körlevél szerint a gazdasági, a politikai és jogi struktúrák ilyen működésével, valamint a közjó érvényesülésével elérhető lenne a létező különbségek megszűnése és minden állampolgár szabad cselekvő részvétele a közügyekben.

Ez a felfogás szembetűnő optimizmust sugároz, összefüggésben azzal a szigorú figyelmeztetéssel, hogy nem szabad megengedni a pesszimizmus és rosszkedv uralkodóvá válását. A püspöki kar szerint a gondok, a hibák és más bajok nem feledtethetik, hogy „az 1989-1990-től kialakult politikai és állami intézményrendszer új, igazabb és emberibb világot hozott… Az egyház ezért szembeszáll avval a kicsinyes szemlélettel, amely a változásoknak csak a nehézségeit és rossz oldalait látja, vagy megfeledkezik a szabadság csodálatos adományairól, és ezzel a múlt iránti hamis nosztalgiát szolgálja”. (Uo. 46. old.) És még vannak, akik azt mondják, hogy az egyház nem politizál!

4. A körlevél a kultúra helyzetéről kialakított kép felvázolásánál ismételten nagy hangsúllyal bírálja a múltat. A pártállami diktatúra – úgymond – súlyos testi és lelki károkat okozott, sokakban megtépázta az eszmények és az értékek rendjét. Hozzáteszi – kissé elgondolkodtató módon – az egyház felelősségét is. „Legtöbben nemcsak szenvedő alanyai, hanem részesei vagyunk a társadalom torzulásainak, akár helytelen tetteinkkel, akár passzív hallgatásunkkal”. (Uo. 54. old.) Ez olyan „önkritika”, amely a múltra vetítve, a rendszerrel való nyílt szembefordulás elmaradását teszi bírálat tárgyává. És a helyzetkép összegzése ezt még nyomatékosabbá teszi. „Az elmúlt évtizedekben erkölcsi világunk, értékrendünk meglazult, sok vonatkozásban szinte teljesen lepusztult. Ez az országos méretű értékvesztés még kiáltóbban jelentkezik a mostani társadalmi viszonyok között. Nem látszik jelentős törekvés arra, hogy az emberek eltorzult értékrendje jobbá legyen, műveltségük újra növekedjék…és növekedjék felelősségtudatuk önmagukért és a közjóért”. (Uo. 55. old.)

A hosszú fejtegetést egy meglehetősen durva hamisításra épülő támadás fejezi be. Valóságos gondokat sorol fel: a puszta mának élés, a fogyasztói szemlélet uralkodó jellegét. Ennek megnyilvánulásait azonban visszavezeti a múlt materializmusára és a nyugatról idekerült szekularizált életszemléletre: „mindkettő kizárólag az egyén anyagi helyzetét helyezi előtérbe”. (Uo. 57. old.) Rágalmazó vádaskodás ez, amelyben szánt szándékkal összemossák a marxista filozófiai materializmus, a szekularizáció és a fogyasztói szemlélet fogalmait. így óhajtanak a harmadik fogalomhoz kapcsolható és jogosan bírálható jelenségekre hivatkozva megsemmisítő csapást mérni a filozófiai materializmusra és a szekularizáció szemléletére, a keresztény eszmeiség és erkölcs magas piedesztáljáról. A püspöki karnak illene ugyanis tudnia, hogy a filozófiai materializmus nem azonos az anyagiassággal, sem a kapzsiság, a kéjelgés és más hasonló megnyilatkozás nyíltan vagy titokban történő űzésével, s ezek még csak vissza sem vezethetők e filozófia alapállására. A marxista világnézet elfogadói mindig is elítélték a mának élést és a fogyasztói szemléletet, valamennyi kísérőjelenségével egyetemben, és ezt teszik napjainkban is. De a szekularizált szemlélet lényegének sincs köze a mának éléshez. Abban a vallástól való elfordulás és az evilágiság elfogadása, az állam és az egyház szétválasztásának igénye fogalmazódik meg.

Felelősen állítható, hogy sok nemvallásos ember is elfogadná a jelenlegi kulturális élet sok problémájának egyházi kritikáját, ilyen méltatlan vagdalkozások és csúsztatások nélkül.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Vendégszövegek

Bele kell már posztmodernülnie az embernek ebbe a világba. Ennek egyébként nemcsak a világ az oka. Egyéni érdekünk is, hogy megposztmodernüljünk; aki ezt nem teszi, arra sose fognak felfigyelni irodalmi életünk mai vezető káderei.

Úgyhogy ezúttal én se teszek semmiféle kísérletet arra, hogy valamiféle dohszagú, modern, a felvilágosodás levitézlett racionalizmusának lidércfényét villogtató szöveggel traktáljam olvasóimat, hanem a posztmodern irodalom haladó hagyományait követve, más szerzők idézőjel nélküli idézeteiből (ahogy a mai irodalmi kádernyelven mondják, „vendégszövegekből”) montírozok össze egy élenjáró alkotást. Az egyik, általam igen becsült szerző nevét – Hankiss Elemérét – elárulom; a Népszabadság 1997. január 11-ei számának 17-19. oldalán közölt cikkéből hívtam vendégségbe a mondatait. A másik szerző egy hajdani költő, aki – legalább egyes gimnáziumi tankönyvek szerint – arról nevezetes, hogy kezdeményezéseinek „legkövetkezetesebb folytatója és továbbfejlesztője” nem más, mint Pilinszky János volt. A tőle vett szövegek tehát prepilinszkyek ugyan, de legalább egy posztmodern kollázsba illeszkednek. Ez persze saját művem, amely pedig hangzik imigyen:

Mit kezdjen a közérdekkel az, akinek – ahelyett, hogy kapna valamit az adójáért – egyszerre emelik az adóját, veszik el a kórházát, építik le az iskoláját és inflálják a pénze értékét? Hova fordulhat segítségért, vagy jobb híján, legalább magyarázatért? Senkihez.

Kenyértésztaként dobódik,
hánykolódik, dagasztódik
a tömeg.
Tömény őssejt, püffeteg,
tapogatóit kibontja,
nyúlik, válik amőbaként,
más dudorait bevonja.

Mit kezdhet az állampolgár a neokonzervatívok magyarázatával? Mit kezdhet az állampolgár a liberálisok magyarázatával? Mit kezdhet a magyar állampolgár a konzervatívok magyarázatával? Mit kezdhet a szociáldemokraták vagy szocialisták magyarázatával? Mit kezdhet a nemzeti-népi populisták magyarázatával?

Munkát! Kenyeret!
Munkát! Kenyeret!
Jön a tömeg, a tömeg!
Mint a megriadt legyek
röpülnek róla a kövek.
Szálló szikla apró szikra,
mint ki a szemét kinyitja,
ha vasdorong ütötte meg.
A tömeg
járó erdő rengeteg,
ha megáll, vér a gyökere.
Termőföld talpa, tenyere.
Százezer hegy a kenyere,
itala nem férne ködnek
s a ködök bár hegyet födnek,
a tömegnek nincsen kenyere.

1989 után a helyzet drámaian megváltozott. A politikai lift hangos robajjal összeomlott, bár használói közül sokan bravúros ügyességgel ugrottak át a demokratikus politika beinduló, új, nyugati gyártmányú páternoszterére. Óriási lendülettel startolt a vállalkozói piac liftje is, ezen a pénzügyesek és bankárok szakgárdája szinte rögvest emelkedett az egekbe, a sikeres vállalkozók tíz- és százezrei úgyszintén. Ezzel párhuzamosan azonban – a szocialista gazdaság megroskadásával és a második gazdaság összeomlásával – a társadalom többsége elvesztette a lába alól a talajt, és boldog liftezés helyett megkezdődött milliók lefelé csúszása, kalimpálása, zuhanása. Sziszüphoszként egyre nagyobb erővel feszülnek az emelkedőnek, s mégis egyre lejjebb és lejjebb csúsznak. Kifordul a kezükből a szerszám, a toll. Már megint nem lelik hónukat e hazában.

Nyirkos, görbedő atyáim,
édes, sovány leánykáim
a tömeg.
Körötte füstölgő csövek.

De hogyan is alakulhatna ki a közösségnek bármiféle tudata egy olyan országban, ahol semmiféle közmegegyezés nincs arra vonatkozólag, hogy kinek miért mi jár, milyen teljesítmény mit ér, ahol szinte semmi sem korlátozza a gátlástalanokat, és nincs rangja a tisztességnek, ahol – hogy egy populista fordulattal éljek – a szegények és a kevés leggazdagabbak között már-már akkora a különbség, mint hajdanában volt egy jobbágy és egy főúr között. S azok talán még jobban szót is értettek egymással, mint mai utódaik.

Folyót piszkál a szalmaszál, –
ni, kapja, viszi már az ár!
és sodorja a padokat,
a kiszniket, a kocsikat,
a csákókat, a lovakat,
a fölmutatott kardokat – –

Ne tévesszen meg minket az, hogy úgy-ahogy járnak a villamosok és a vonatok, van kenyér reggel a közértben (vagy hogy hívják mostanában őket?), s idejében megjön a csekélyke nyugdíj.

Világ, bekap a tömeg!
Felleget fú orralika,
odvas foga
bérkaszárnyák görbe sora.
Kapkod, nyúl, ahova ér,
csűrért, gyárért, boglyáért,
hétórai munkáért,
a Göncölért, Fiastyúkért,
bővizű, alföldi kútért – –

Mit kezdhet az állampolgár a neokonzervatívok magyarázatával? Mit kezdhet az állampolgár a liberálisok magyarázatával? Mit kezdhet a magyar állampolgár a konzervatívok magyarázatával? Mit kezdhet a szociáldemokraták vagy szocialisták magyarázatával? Mit kezdhet a nemzeti-népi populisták magyarázatával?

Óh!
Minden más hiábavaló,
az alku, az átok, a csönd, a szó!
Ó
az épület s az építő,
lenn alapkő és fönn tető,
a dolgozó, a tervező – –

Éljen a munkásság, parasztság,
nem fogja polgári ravaszság.

A megoldás? Nem lesz itt egy csapásra. A teendő? Ezernyi. Kitartó, mindennapi munkával, tárgyalásokkal, józan kompromisszumokkal.

Fölrúgja milliónyi láb, –
hú! tömegek, tovább! Tovább!

PETŐ GÁBOR PÁL

Felszabadulás és nemi erőszak

Ezentúl minden másképp – volt.

Bizonyára sokan emlékeznek még rá, hogy ez a cinikus bon mot a Szovjetunió Kommunista Pártja nevezetes XX. kongresszusa (1956. február) után terjedt el. Lényegében azt a meggyőződést, reményt fejezte ki, hogy ezután számos múltbeli esemény és személyiség értékelése meg fog változni, illetve a közmeggyőződés szerint valótlan tények helyett megismerhetjük a valóságos tényeket. Ez a remény csak részben vált valóra: sok igazságot, valóságot megismerhettünk, ám nem kevés hazugság helyébe újabb hazugság lépett.

Az idézett szellemesség Magyarországra is érvényes – az úgynevezett rendszerváltás, vagyis 1989-90, a tőkés rendszer (és egy manipulált „politikai pluralizmus”) restaurálása óta. Például Tamás Gáspár Miklós, az ismert filozófus, publicista és politikus így kezdte egyik írását: „1945. május 8-án a fenevad legyőzte a fenevadat.” Sükösd Mihály, akinek TGM-ről szóló esszéje (Merengő, Editorg Kiadó, 1994. 269-278. old.) nyomán idéztem ezt a mondatot, így kommentálja: „Tehát a sztálini Szovjetunió a hitleri Németországot. (Itt meg kell szakítanom az idézetet, hogy – ha már Sükösd Mihály elmulasztotta megtenni ezt – rámutassak: Tamás Gáspár Miklósnak ez a mondata már csak azért is valótlan, mert azt soha még a legelfogultabb szovjet propagandista – politikus, diplomata, történész, publicista – sem állította, hogy a Szovjetunió egyedül győzte le a hitleri Németországot és csatlósait. Ez a világtörténelmi jelentőségű diadal az antifasiszta világkoalíció érdeme, márpedig abban a Szovjetunión kívül részes volt az Egyesült Államok, a Brit Birodalom, de Gaulle „szabad franciái” és nem egy nácik megszállta ország ellenállási mozgalma, partizánserege. P.G.P.) Mármost engem, személyemben nem sért ez a mondat (bár világképemet erősen horzsolja). Ámde – figyelmeztet Sükösd – joggal sérti Tamás Gáspár Miklós számos barátját és politikai elvbarátját, akiket kisgyermekként mégiscsak ukrán és kalmük katonák mentettek meg, azután, hogy a szülőket a másik fenevad fegyveresei a Dunába lőtték.”

Itt megszakítom Sükösd idézését, bár ezután nagyon fontos dolgot mond – később majd visszatérek rá, de előbb ezt a kommentárt nekem is kommentálnom kell. Akiknek „a szüleit a Dunába lőtték”; nyilvánvaló célzás a budapesti zsidókra. A különböző (ukrán és kalmük?) nemzetiségű szovjet katonák, a Vörös Hadsereg azonban nemcsak őket mentették meg, szabadították fel (amely szó ma egyesek szerint szinte trágárság): a felszabadulás nemcsak a zsidók számára volt az. Mert hogy felszabadulás volt, hogy a Vörös Hadsereg kiűzte Magyarországról a náci megszálló csapatokat (már nem emlékszünk 1944. március 19-re?!), nácibérenc magyar tisztek parancsnoksága alatt harcra kényszerített honvédséget és – sajnos, őket nem 100%-ig: olykor ma is felbukkannak – a gyilkoló-fosztogató nyilas söpredéket – nos, ez számomra és sokunk számára akkor is megcáfolhatatlan igazság marad, ha akad olyan – érdekes módon a nácik elleni fegyveres ellenállásban részt vett – neves közéleti személyiség, aki azt állítja, hogy (számára) a Vörös Hadsereg magyarországi tartózkodása az első pillanattól kezdve „megszállás” volt. (Nota bene: a legyőzött ellenség országát meg szokták szállni.)

De a felszabadulás még szélesebb értelemben is értendő: a Vörös Hadsereg csapásai alatt nemcsak a fegyveres ellenállás semmisült meg, hanem az ellenforradalmi kor Magyarországának közigazgatása, a „szegedi gondolat”-ból kinőtt „keresztény kurzus” egész rendszere is: az ország, a nép felszabadult törvényes elnyomói alól is. Ezt – bármi történt is később – nem volna szabad elfelejteni, még kevésbé meghamisítani, megrágalmazni.

E hosszú közbeiktatott fejtegetés miatt az olvasó azt hiheti, hogy az a mondat, amelyet most Sükösd Mihálytól idézni fogok Tamás Gáspár Miklósra vonatkozólag, messze van az előző mondattól. Nem, a mostani mondat az előzőnek közvetlen folytatása, amire nyelvtani szerkezete is utal: „Ettől teljesen független tény, hogy az életmentés után akár fél órával az ukrán vagy kalmük harcosok karórákat zabráltak és nőket erőszakoltak meg.” (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez az „ukrán és kalmük” engem valahogy kínosan emlékeztet Németh László hírhedt 1943-as szárszói beszédének arra a fordulatára, miszerint a magyar nép fölött „busmanok vagy tibetiek” fognak uralkodni: tudat alól, elszólással felbukkanó rasszista előítéletet, magyar felsőbbrendűség-tudatot érzek ki belőle.)

A karórák – „davaj csaszi!” –: quantité négligable, jelentéktelen valami az élet megmentéséhez viszonyítva. Beszéljünk a „kényes” kérdésről. Arról, hogy szovjet katonák magyar nőket erőszakoltak meg. Erről „nem illett” beszélni, holott mindenki tudott róla.

Azt hiszem, mióta csak vannak háborúk és katonák, mindig raboltak (a zsoldos hadseregek „szabadrablást” kaptak jutalmul), és mindig megerőszakoltak nőket, sőt el is hurcolták őket (pl. a török szultánok háremébe). A nemi erőszak szörnyűség. Nem véletlenül bünteti minden civilizált ország Btk.-ja szigorúan. Mentség erre a bűnre nincs – de hogy miért követik el katonák, nem nehéz megérteni (ami nem jelent megbocsátást). A katonák többsége fiatal férfi, aki hónapok óta, vagy talán évek óta távol van otthonától. Szexuális igényei a halál árnyékában sem szűnnek meg, sőt, meglehet, a tudat, hogy esetleg a mai nap élete utolsó napja, még fel is fokozza. Egyes hadseregek (pl. a nácik, a japánok) „megoldották” a dolgot: tábori bordélyházakat létesítettek, amelyek az éppen pihenőben levő harcosoknak nyújtották ezt a szolgáltatást. (Ami a náci bordélyok nőáldozatait illeti, róluk Malaparte Kaputt című könyvéből értesülhettünk, a japánok mostanában kértek bocsánatot a koreai nőktől – akkor Korea Japán gyarmata volt –, akiket így prostitúcióra kényszerítettek.) De hogy mennyire általános volt a háborús nemi erőszak, arra vonatkozólag nemrég került a kezembe egy meghökkentő dokumentum, mégpedig olyan ember által, akiről nem lehet rosszindulatot feltételezni azok iránt a katonák, ama nemzet ellen, akikről szó van.

Zsolt Béla, a Horthy-korszak talán legkiválóbb polgári ellenzéki (liberális, bár szerintem inkább radikális) publicistája írta, aki mellesleg költő, regényíró, színpadi szerző és szerkesztő volt. Néhány éve az Ars scribendi című könyvsorozatban (amely az ő egyik népszerű szatirikus írásáról kapta a címét) A végzetes toll címmel válogatás jelent meg cikkeiből, közte néhány olyan írással, amelyeket Magyarországon nem ismertünk, mert Svájcban írta őket, és az Egyesült Államokban, Göndör Ferenc Az Ember című hetilapjában jelentek meg. Ezek a körülmények azért érdemesek említésre, mert a megírás és a megjelenés garantálja, hogy senki és semmi nem befőlyásol(hat)ta Zsolt Bélát: azt írta, ami a meggyőződése volt és ami az igazság volt. (Mint ahogy a Horthy-rendszerben is erre törekedett: ő a publicisztikában valósította meg, amit Kosztolányi Dezső a műfordításról mondott – gúzsba­kötött lábakkal táncolt.) Egyik, Hiszek a magyar újjászületésben című cikkében megírta nemcsak azt, hogy a Szovjetunióban annak idején a magyar alakulatok tagjai raboltak („magam is segítettem például Kijevben bevagonírozni Körösztös őrnagy magánlakásokból zsákmányolt tizenegy zongoráját”), hanem azt is, hogy látta a „Feldbordel”-eket (tábori bordélyokat, amelyekben 16-22 éves pozsonyi és bécsi zsidó lányokat „használhattak” a katonák), látta minden megszállt faluban a „tisztek és altisztek szolgálatára berendelt orosz és ukrán lányokat”. De még meglepőbb ez a közlése: „Az egyik amerikai lap munkatársa beszélte el nekem, hogy […] maga a freiburgi érsek közölte vele, hogy a megszállás első napján négyszáz nőt erőszakoltak meg a hódítók”. Hogy félreértés ne essék: ezek amerikai katonák voltak. És ez még csak nem is megtorlás volt, mint – esetleg – a szovjet katonák részéről, hiszen az Egyesült Államokba nácik legföljebb hadifogolyként jutottak el (akkor még), de leszögezte (itt már Magyarországra utalva): „Ments Isten, ezeket az erőszakosságokat jogos és igazságos retorziókként igazolni”, majd máig hallható (de meg nem hallgatott) intelmet vetett papírra: „De saját érdekükben szokjunk le végre arról, hogy mindazt, amit nyugaton a háború természetes következményének vagy a demokratikus győztes jogos megtorlásának tekintünk, keleten »bolsevista rémtetté«, vagy az új rend gyarlóságának bizonyítékává minősítünk.” Talán e polgári publicista szaván elgondolkodnak azok, akik oly büszkén hangoztatják polgári voltukat.

OLVASÓLÁMPA

CSALA KÁROLY

Természet és technika

Szigeti Lajos: Vízjelek nyári égen

Szigeti Lajos költőre, aki most második könyvével jelenik meg a versolvasó közönség előtt (vajon van-e még ilyen, csakugyan? vagy csak néhányan vannak, vagyunk, akik még hébe-hóba – nem muszájból – új s újabb versesköteteket is kézbe vesznek, veszünk?) régről emlékszem, olyan régről, amikor még nem volt gyanítható költősége. Egyetemista volt, kollégista, angol szakos. Tanár lett, s utóbb – hajdani vidéki srácból – óbudai, békásmegyeri lakos. Nem is igen publikált költeményeket, csak 1977-től. És csupán 1992-ben lett belőle „elsőkötetes”.

Akkor tájt egymásba botlottunk az utcán. Én a Népszabadság szer­kesz­tő­sé­gé­ből loholtam valahova. Ő a Hitelt tette félre, aktatáskájába, hogy rég látott ismerősével – velem – pár szót válthasson. Nem gondoltuk akkor úgy, hogy okvetlenül a politikai véleményeinket kell tüstént egymás elé teregetnünk. Nem hiszem ma sem, hogy föltétien egyetértésre jutnánk, ha valami körülmény ilyesfajta vitatkozásra kényszerítene bennünket. Nem sokkal később megjelent verseskötete azonban nem hozott sem unt versformázásokkal annyiszor velejáró csalódást, sem holmi rám tukmálni akart, aktualitás-értelmezésből következő, elhessegetendő bosszúságot: rokonszenves tehetség képeit teregette elém.

A képek Szigeti Lajos második verseskötetében is költői tehetségének leg­figyelemre­méltóbb elemeiként tűnnek elémbe. Vízjelek nyári égen – már a könyv címe is a természet sajátságos „átalakításának” programját ígéri. Vízjel mindközönségesen a papíron van, gyárilag odasajtolva. A költőnél azonban a nyári égre teremtődik.

És épp ez a képalkotási mód méltó a figyelemre Szigeti Lajos új könyvében. A természet és technika összeolvadása a líraiságban. Néhány kivett példával erre szeretném itt irányítani a versbarátok tekintetét.

„Szemgolyóálló kirakatüveg” – olvashatni a Rendezés alatt című versben.

Borzongatón képzeletindító, nemde?

„Suhanó álomból kihajolni veszélyes!” – sulykolja az elfutó életvonat fülkéjéből egyszerű életigazságát az Évek múltán.

A hold fényváltozásai című költemény pedig, minden frivolitás mellőzésével, de határozott komolysággal mond búcsút – egész fölépítésével és szóhasználatával – a nosztalgikus folklorizmusnak, egy falusiból lett városlakó józan nézőpontjából:

Ott fönn Szent Dávid hegedül,
egy tányérantennán megül,
mint holdkóros űrhajós,
imbolyog holdudvaron.

Nem csoda ezek után, hogy Szigetinél „a fészkéről levert telefonkészülék még csipogna” – a technika az ő világában összenőtt az élő természettel.

A rovarvilág egyszerű, ám elgondolkoztató látványa viszont nem pszichológiai síkon (ahogyan már közhely lenne), hanem ipartechnikai szókeretben jelenik meg nála: „Hangyaboly – futószalagon / szétszerelt bogártetem – / verőfényben idegen gyászmenet” (Zivatar.)

Itt látszik jól: látásmód = gondolkodásmód.

S a költészet egyik bejárata innen nyílik. Ha a költő szavai ajtót nyitnak, s belépnünk engednek ebbe a térségbe.

(Széphalom Könyvműhely)

SZEPES ERIKA

Kultúrák kézfogása

Négy műfordítás-kötetről

Az írott szó népek közti közvetítő nagykövete a műfordítás. A magyar műfordításról, nyelvünk hajlékonyságáról, minden versmértékre hajlíthatóságáról, szavaink hangulati gazdagságáról, a szinonimák finom különbségeiről már igen sokan írtak, s maguk az olvasók is tapasztalhatják napról napra, hogy teljes értékű alkotásokat olvashatnak magyar fordításban. A távolságok csökkenésével, az utazások megszaporodásával egyre többen tanulnak nyelveket, sőt hivatásként is gyakorolják, mint menedzserek, üzletkötők, idegenvezetők. Mégis, igen kevés szakembernek adatik meg, hogy eredetiben olvasson idegen nyelvű műremekeket. S mintha a magyar műfordítás-irodalom is lépést akarna tartani a népek közeledésével, az egymás megismerésének vágyával – úgy tetszik, megszaporodtak a magyarra fordított művek. És nemcsak a kortársiak – hiszen mindig a kortárs irodalom volt, érthetően, az érdeklődés homlokterében –, hanem mintha nagyobb figyelemmel fordulnánk korábbi civilizációk emlékeihez.

Négy kötet fekszik előttem. Közülük kettő többszáz éve született művek fordítása, kettő kortársi irodalmi művek átültetése. S érdekességképpen: mind a négynek köze van az Ezredvéghez: szerkesztőink és szerzőink műfordításairól szeretnék szólni. A két, századok mélyéről hírt hozó művel kezdem.

A szerelem és a Halál (100 régi spanyol románc)

A kötet fordítója Simor András, már több ízben bebizonyította, hogy kedveli az irodalmi ínyencségeket. Legutóbb vietnami verses regényfordításáról írtam, most szenvedélyesen szeretett spanyol nyelvének és kultúrájának hódol ezzel a kötettel. Olyan műfaj termékeit mutatja be, amelynek elnevezését naponta használjuk akár irodalmi terminusként, akár köznyelvi kifejezésként („J. románca É.-vel tavaly kezdődött”), de amely kifejezés értelmét még a műfajelmélet sem tisztázta meggyőzően, mert ismerni kell hozzá magukat a műveket is. Olyan epiko-lírai alkotásoknak szokás őket nevezni, melyek vagy megelőzték a nagy hőseposzokat, vagy azokról leválva önállósultak, esetleg tőlük függetlenül keletkeztek, és tematikai azonosság során kapcsolódtak hozzájuk. Az epikus elem mindenképpen kevés bennük, a történetekben csak utalás történik párbeszéd vagy monológ formájában a háttérben húzódó cselekményre, A kifejezés líraisága ezekben a párbeszédekben vagy monológokban tárul fel. A cselekményre utalások hiányosak, töredékesek, feltűnően emlékeztetnek a mi balladáinkra, amelyek szintén olyan epiko-lírai művek, amelyekben éppen a cselekmény szaggatottsága, töredékes volta modulálja az epikum minőségét. Van azonban ezeknek a történeti románcoknak egy olyan jellemvonása, amely erőteljesebb a mi balladáinkénál: az eseményekre való azonnali reagálás, a krónikás jelleg, amely oly erős, hogy egy-egy mű datálását meg is könnyítheti. Kapcsolódik még a történeti románc az ősi eposzokhoz is: a homéroszi költeményekkel rokonítja emberközpontúsága, a párhuzamos kompozíció, amelyben az ellenfél ugyanúgy elnyeri a krónikás becsülését, mint a saját hős. Ezzel a realista személetmóddal képes a költő az ellenfél álláspontját is képviselni, így differenciált igazságot tud közvetíteni.

A spanyol folklór is természetesen jelen van ezekben az alkotásokban. A címadó románcban szereplő Halál képe megegyezik a spanyol néphit halál-képzetével: fiatal nőnek ábrázolja. Ez az általánosan ismert európai képzetektől eltér ugyan, ahol a Halál kaszás férfi vagy csontváz formájában kísért fenyegetően, de párhuzamai fellelhetők a mediterrán hitvilágban, amelyben a halált szexuális aktusnak képzelték, így meghaló férfiért nő képében érkezik a Halál, haldokló nőért férfiként. (A modern pszichológia ismeri ezeket az ősi-archaikus létbe visszanyúló archetípusokat, Freud, C. G. Jung és Kerényi Károly munkássága nyomán ezek a múltból felhozott és közzétett ismeretek megtermékenyítették a modern irodalmat is, így megtalálhatjuk az erotikus halál – kétnemű halál képzetet Cocteau: Vásott kölykök, illetve Szerb Antal: Utas és holdvilág című művében. S hogy egy igazán mai művészeti ágból vett példát is említsünk: a zseniális amerikai koreográfus, Bob Fossey utolsó napjait feldolgozó amerikai filmben, az All that Jazz [Mindhalálig zene] címűben is fehér ruhás, gyönyörű nő képében kísérti az infarktus előtt álló rendezőt a halál.)

Ha egy alapműveltséghez tartozó művet végre teljességében, nem kivonatolva ismerhetünk meg, ilyen messze vezetnek az asszociációk. Ezért is fontos minél több alapművet egészében, összefüggéseiben elolvasni. Esztétikai örömökért éppúgy, mint művelődéstörténeti értékeikért. Mert a románc esztétikai rétékeiről sem hallgathatunk: a dallamos 8 szótagú sorok, vagy a 8-7 szótagból álló sorpárok alkotta versek ritmusa magyarul trochaikus szimultán versként hat, és a 8-7-es trochaikus szimultán periódus egyike leggyakoribb és legdallamosabb mértékeinknek. Rímelése sajátos: a magyarban kevésbé gyakori asszonáncot alkalmazza a félrímes sorozatokban, és igen helyesen tette a fordító Simor András, hogy a rímelést közelítette a magyarban kedveltebb tiszta rímhez.

Emberi olvasmányok ezek a románcok, az ember érzelmi skálájának minden húrját megszólaltatják, a sirató jellegű betétektől a vágyódó szerelem és a beteljesült vagy meghiúsult szerelem hangjáig. Nagy öröm olvasni őket.

(Eötvös József Könyvkiadó)

Alighieri Dante: Az új élet – Vita nuova

Az Isteni színjátékot a tisztelet, alázat és a közérdektelenség aurája lengi körül. Nemcsak azért, mert kötelező olvasmány, hanem azért is, mert bizony igencsak nehéz olyan művet olvasni, amely korának teljes enciklopédikus műveltségét felvonultatja, mi pedig ebből a műveltségből vajmi keveset ismerünk, így két sorra oldalnyi lábjegyzet jut a kiadásokban. Dante másik híres művét, a Vita nuvoát pedig csak művelten, nyafogó orrhangon szokás emlegetni, mint a dolce stil nuovo megteremtőjét. Ennyit tudhattunk róla mindeddig, mert létezett ugyan teljes magyar fordítása (három is), de ezeket még a szakma sem tartotta igazán sikerült átültetéseknek.

Most, az utóbbi években költői munkássága mellett óriási műfordítói teljesítményeket is felmutató Baranyi Ferenc mérkőzött meg az ásatag-gyanús művel. És megtörtént a csoda: az eleven, pergő fordítás átsegít a szöveg nehézségein, egy-egy szép költői megoldás becsempészése az értekező prózába szinte illatos mezők lehelletét hozza az áporodottnak érzett levegőbe. Ahol az olasz csak ennyit mond: „a me giunse tanta volontade di dire”, azaz: „nagy vágyam támadt rá, hogy elmondjam”, ez Baranyinál így hangzik: „hatalmas vágyam támadt verset virágozni”, vagy ahol az olasz azt a ragionare igét használja, amelynek töve a ragione = értelem, érvelés, ítélkezés, és ebből képzi a valaki fel-, ill. lebecsülését jelentő igét, azt Baranyi egy hangulatos új szóalkotással így fordítja: „csacsorászva”. Mindezek fordítói bravúrok, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy közelítsék a művet az olvasóhoz, és eloszlassák felőle a köréje vont misztikumot, teológiai szemfényvesztést. Mert miről is szól az a mű? Címe, Az új élet, elnevezésében visszhangozza azt a stílust, amelynek követésével az új életet meg lehetett alapozni, a dolce stil nuovo-t, az édes új stílust. Ennek mibenlétét a kötetet előszavaző Madarász Imre nem világítja meg elég tisztán, az ő értelmezésében a dolce stil nuovo csupán ennyit jelent: nem utánzó költészet, hanem az ember belső érzelmeinek megéneklése. Természetesen ez is benne foglaltatik a fogalomban, de ennél azért sokkal több. Édes és új ez a költészet egyrészt a minden mesterkéltség nélküli, csakis a belső sugallatra figyelő költői spontaneitás érvényre juttatása és abszolút igénye miatt, ami nélkül költészet – ezen elv vallói és mindmáig követői szerint – nincsen, másrészt édes, amennyiben a latin helyett a volgare a népnyelven, azaz az „édes anyanyelven” megszólalás költészete, amely ezzel az igénnyel elsőként és példamutatóként lépett fel a középkori kultúra latinján nevelkedett Európában. A filozófián és teológián kiművelt, enciklopédikus bölcsességű Dante azonban minden szavában egyszerre volt költő és moralista, aki számára az etikai és az érzelmi, ill. az etikai és az esztétikai elemeknek mindig harmóniában kellett állnia. Édes új stílusának kialakításában nemcsak stilnovista kortársai, Guinizelli és Cavalcanti segítették, hanem merített a száz évvel korábban élt Assisi Szent Ferenc anyanyelven alkotott verseiből és prédikációiból is, valamint erkölcséből, platonista-arisztoteliánus-tomista filozófiájából. Mindezek az elemek keverednek Az új élet szövegében, amely a befogadás első szintjén olvasva egy beteljesületlen, azaz platói szerelem története, a befogadás második szintjén a platómnak, mint üdvözítőnek az értelmében egy „szerelmi történet mint üdvtörténet”, amelyben éppen a be nem teljesültség, azaz a tisztaság vezet el az üdvösséghez. A befogadás harmadik, legmagasabb szintjén értelmezve, egy önmagát állandó analízis alatt tartó, s ilymódon emberközpontú, már a reneszánszot előlegező, öntudatos művész önarcképe, amely portrét nem elsősorban elmélkedéseinek leírásával, hanem főként műveinek elemzésével rajzolja meg. Számomra ez a harmadik olvasat a legérdekesebb, hiszen a „sztorit”, a költő szerencsétlen szerelmét a túlvilágba árnyként átsuhanó, nem egészen földi lény iránt már – igaz, másodforrásokból, de – únos-untig ismertük.

Ám ezek a verselemzések igazán pompásak és példamutatóak. Megtanultuk például az iskolában, sőt az egyetemen és komoly szakkönyvekből is, hogy a szonett két fő részre tagolódik: első része a két négysoros szakasz, amelyben egy tézist fejt ki a költő, s a második részben, a két háromsorosban, ennek a tézisnek az antitézisét állítja fel. Differenciáltabb tagolás esetén a szonett háromrészes; a két kvartett a tézis, az első tercett az antitézis, majd a záró tercett a szintézis. Eddig a teória. És mit tesz a költő? Leír egy eseményt, majd az esemény szülte költeményt, legtöbbször szonettet, és azt töviről hegyire kielemzi. Itt nincs szó két-, illetve háromrészes szonettszerkezetről, hanem a szonettbe zárt komplex szöveg kibontásáról, amely 6, 8, akár több részes is lehet, a gondolatok differenciáltságának megfelelően. A tudós költő a strukturalistákat megszégyenítő módon végez mikroszerkezeti elemzést saját művein. Lebilincselő, elragadó – mint minden, amit az ősforrásból és nem többszörös áttételekkel és prekoncepcionált magyarázatokkal ismerhetünk meg. Még meg is szégyenített Dante: több verstani kézikönyv megírása és több szonett-tipológia felállítása után szembesülnöm kellett a ténnyel: a Petrarca által kanonizált szonettszerkezet előtt létezett egy másik, Dante által még használt szonettforma, amelynek szakaszai 6, 6, 4, 4 sorosak. Ez nem azonos a sonett doppióval, a kettőzött szonettel, ez teljességgel másfajta szonett. Mint ahogy írt olyan ballade-ot is, amelyet megelőz az Ajánlás, és utána következnek a ballada versszakai.

Köszönet ezekért az új ismeretekért Danténak, Baranyinak és a kiadónak, hogy ötvenéves fejjel ezeket is megtanulhattam. (Eötvös József Könyvkiadó)

II cuore di Amleto – Hamlet szíve (Salentói és Veszprém megyei kortárs szerzők műveiből)

Ez a kiadvány nem évszázadok mélyéből bányássza elő az értékeket, hanem kortársak keresik egymás rezonanciáit. Érdekes vállalkozás: testvérvárosok testvér művészeinek közös alkotása, amelyben az olasz költők verseit magyar költők fordították magyarra, a magyar költőkét viszont olaszok olaszra. A kötet antológia, tehát azonos gondolatmenetre fel nem fűzhető versek gyűjteménye, fotókkal és grafikákkal illusztrálva. A költők bemütatásán túl alkalmat ad némi műfordítás-elméleti következtetések levonására. Általában úgy tűnik, hogy mindig a fordított, az eredeti szöveg a rövidebb, tömörebb, amiből kitetszik, hogy nem a nyelv természetéből fakad a tömör fogalmazás, hanem abból, hogy az anyanyelven megfogalmazott gondolatok mögött ott húzódik az egész kulturális múlt, a költészet organikus fejlődése, a kultúrkör sajátos belső asszociációi. Az eredeti megszólalás tömörségére az egyik legjobb példa, hogy egy szabályosan ismétlődő, 9 szótagos sorokból álló magyar verset szabálytalan hosszúságú sorokkal ad vissza az olasz fordító, és ezzel szabadverssé minősíti át. (Példa az első sor: „Köd, március kinőtt kabátja” – „Nebbia cappotto di marzo fattosi troppo piccolo”.) A magyar vers a japán vers moraszámait szótagszámra cseréli, így lesz a magyar haiku 5-7-5 szótagos sorokból álló kis strófa. Az olasz képtelen erre a tömörítésre:

Szalmafonatos
létrán pörög fel s le ím’
az eső-isten

Su scala di paglia intrecciata
ecco eke va su e giu
il dió della pioggia

Közismert az is, hogy a szójátékokat, nyelvi játékokat (majdnem) lehetetlen lefordítani. Ebben a kötetben is született a lehetetlent igazoló megoldás: Bozsik Péter veszprémi költő Fölismerés c. versébe beemeli a közszájon forgó szállóige-ferdítést: „Nyelvében él a nemzet”. Az olasz fordítás – kényszerűen – a szójáték nélküli alapszöveget fordítja: „La nazione vive nella propna lingua” – majd lábjegyzetben közli, mi a szójáték lényege: „nemzet = nazione, nemzett = il procreato o generato”. A vers bája így természetesen elvész, de a feladat megoldhatatlan.

Érdekességet is tartogat a kétnyelvű szöveg: az Ezredvég olvasói által jól ismert Botár Attila írt egy szonettet, egy eredeti, régi olasz versformát, amelyet mi az olaszból vettünk át. Itt most az átvevő nyelvről fordítják vissza a formateremtő nyelvre Olajfa-ünnep című szonettjét. Ennek tanulsága is igazolja a korábban kifejtetteket: a szabályos 9 szótagos sorokból az olaszban elnyújtott, szabálytalanul hosszú sorok lesznek, sőt az első tercettet egy sorral meg kell toldania a fordítónak, hogy az elliptikusán szerkesztett, tömör magyar szövegnek értelmet tudjon adni.

Mint mélyen legelő kövekben
moha kap korán naplemente
a gazda halhoz borhoz ültet

Come il muschio coglie le pietre
che pascolano nel profondo,
cosi muschiosamente ci coglie il tramonto
e il padrone ci fa festeggiare a pesce e vino

Nemcsak Botár Attila ismerős az Ezredvég olvasóinak, hanem méginkább az olasz verseket magyarra fordító Baranyi Ferenc is, aki bravúrosan fordítja a laza olasz szabad­verset: tömörebb, szebb magyar szöveg lesz belőle.

A vállalkozás mindenképpen példaadó: Salento és Veszprém költőinek barátsága immár másodszor hozott létre közös művet. Sajnálatosan rontja azonban a kiadvány minőségét a címlapon szereplő durva helyesírás hiba (grafice a helyes grafiche helyett) és a figyelmetlen szótárazás: Szalentinó nevű város nincs Dél-Itáliában, csak Salento, az „autori Salentini” kifejezés helységnévből képzett jelzős szerkezet „salentói szerzők” jelentéssel. Az olasz szövegben a köteten belül is igen sok a hiba.

Ennyi jó olaszos között nem akadt egy megbízható olvasószerkesztő? (Veszprém megye Önkormányzata, Veszprém)

Kuczka Péter: Út a folyóhoz – The Way to the River

Kultúrák kézfogása – ezt a címet adtam a négy recenziónak. Ez a kötet azonban nemcsak kultúrák kézfogása: az olvasó láthatja, hogy Kuczka Péter, lapunk szintén gyakori szerzőjének versei kerültek angol fordításra, s ez költők kézfogása is. Elmesélem a történetét, hogy megérezzék, milyen különleges teljesítmény jött létre a művel.

Kuczka Péternek 1994-ben, 70. születésnapján megjelent egy verseskötete, 40 év után az első, amelybe 40 év alatt írott nem csekély verstermésének a legjavát válogatta be. A kötetet bemutattuk, ünnepeltük a „Kuczka redivivust”, a hallgatásból ilyen tökéletes versekkel előálló költőt. Minden csoda három napig tart, azt hittük, ez is, majd elül felette az öröm.

Ám nem így történt. Kuczka egy idővel a kötet megjelenése után, munkahelyi íróasztalán talált egy dossziét, benne 15 angol verssel. Nem értette, ki, miért, mikor tette le az asztalára az ismeretlen költőtől származó verseket. Amint azonban olvasni kezdte őket, egyre ismerősebbnek tűntek, míg végül rájött, hogy saját verseinek angol fordítását tartja kezében. Ezzel lepte meg őt egyik kollegája, a sok nyelven tudó és műfordító Tótfalusi István, aki nyelvtudásán kívül stílus-bravúrjairól közismert., Az ifjabb költő hódolata volt ez a Mester előtt, aki oly sokáig rejtőzködött, és Tótfalusi úgy vélte: oly jók a versek, hogy külföldön is feltétlen meg kell őket ismertetni.

Ezért kiválasztott a kötetből 12 verset, hozzátett a szintén ismeretlen, még a kötetben sem szereplő Kuczka-versekből még hármat – ez a kétnyelvű kiadvány első három verse –, amelyek olyan remekek, hogy nem is értem, miképpen maradhattak ki a válogatásból. Ezt a 15 verset tiszteletadással és költői alázattal lefordította. Ehhez a gesztushoz képest nem számít, hogy a különféle kultúrák (angol és magyar) nem mindig érthetik meg egymást (pl. nem biztos, hogy egy angol olvasó megérti Kuczka Itália című versét, amelyben mérhetetlen fájdalommal és önvigasztaló cinizmussal arról értekezik, milyen elérhetetlen számára az imádott ország, és csak szobájában járhat fel-alá, Itália tájai helyett). Itt csak az számít, hogy van még becsülete az értéknek, és vannak olyan emberek, akiknek a minőség érzékéhez etikai érzék, sőt munkára való kedv is társul. Köszönet érte Tótfalusi Istvánnak.

(Adams Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

„A költészetben nincs: mindegy! A költészetben nincs közöny! A költészetben nincs céltalanság!… Nem mindegy az épület rendje, és nem mindegy a megvalósulás módozata, a kialakulás szorongása. Mint ahogy az sem mindegy, hogyan alakítja a költő önmagát és sorsát, s a Sors, vagy bármi, a világegyetem e számunkra végzetes, számunkra megítéltetett, számunkra elrendeltetett zöld és belső-fény-nélküli anyagszigetén hogyan alakítja áldott és keserű, kemény és tiszta életünket. Mert nem mindegy az élet, és nem mindegy a halál! És nem mindegy az sem, hogy jön létre a remekmű! A remekművű élet, remekmű-vers, a halál-remekmű! És nem mindegy a remekmű szent és véres nemzés-pillanata, gyötrött és boldogtalan kihordásideje, vagy szeplőtelen boldog várakozása és szülés-ámulata, vagy szülés-ordítása és csillagtördelő jaj-átkai!” Köszöntsék április 11-ét, a KÖLTÉSZET NAPJÁT, s e napon a költőket és a versszerető olvasókat Juhász Ferenc szép szavai, melyeket Egy költő kortársai közt és a szívemben című, régi, Zelk Zoltán költészetét méltató írásából idéztem. 1930-ban jelentkezett első verseskötetével (Csuklódon kibuggyan a vér), s félévszázados alkotói korszak után, a még életében megjelent utolsó kötet a Reménytelen győzelem című nagy válogatás volt. Az 1925-1981 között keletkezett, kiadatlan verseit, írói hagyatékát gondozó özvegye, Sinka Erzsébet adta közre. Az ő szerkesztésében jelent meg Só és emlékezet címmel az Argumentum Kiadónál most egy újabb, több mint negyedfélszáz verset tartalmazó, a teljes életművet átfogó válogatás a költő születésének kilencvenedik évfordulójára. Zelk Zoltánt jeles kortársai közül is sokan szerették, műveit is nagyra becsülték. A halála után megjelent emlék könyvben többek között Csukás István A Duna fölött a sirályok című költeményében mesteri módon foglalja össze Zelk költészetének jellemzőit: „…legjobban a sirályokat szerette, önmagát merészen sirálynak / álmodta, kórházból, betegágyból, börtönből: szabadnak és / büszkén lebegőnek a nyomorból, a munkatáborból; inge alatt a / karcsú szárnyak, bőre alatt a madárszív, szemében a repülés / révülete. így bukdácsolt, fuldokolt kemény tűzfalak közt, ócska / szomorú, ázottrongy utcákon, dohos tereken, odvas lépcső- / házakban, a városban, amelyet szeretett, amelynek ismerte minden / tégláját, kiszögellését, kanyarját, menhelyét, csapdáját és ligetét; / gyalogló sirály, vagyis költő, félszemmel mindig az eget lesve a víz / alól – a tükörkép az igazit!” Csukás István, kétszeres József Attila-díjas költő, író, április 2-án ünnepli születésnapját. Több ifjúsági műve mellett összegyűjtött prózai írásai és versei is az Osiris Kiadónál láttak napvilágot a közelmúltban.

Weöres Sándor is írt költeményt Zelk Zoltán emlékére: „Mostani öregek, / már 2000-ben / mind veled leszünk; / de nem mind / annál az asztalnál, / ahol Kassák Lajos és József Attila / poharat tölt neked.” Bizony már ő is ott emelgeti az örök helyen az égi poharat, s felhők ablakán át cinkos mosollyal figyeli, milyen most a Fairy spring, a Tündérek tavasza. Weöres Sándor első versei tizennégy éves korában jelentek meg, s volt köztük olyan, melyet Kodály Zoltán megzenésítésre érdemesnek tártott. Doktori disszertációját 1939-ben a pécsi egyetemen írta, A vers születése címmel. 1951-től 1989-ben bekövetkezett haláláig csak az írásnak élt, lenyűgöző életművet hagyva maga után. Költészetében a tartalom és a forma, a ritmus, a dallam és a gondolat egysége a legmagasabb fokon valósult meg, játékos virtuozitással írta verseit mindenféle versformában, s fölényes poétikai tehetséggel és tudással fordította a világirodalom bármilyen nyelvű, nemzetiségű, stílusú, bármikor élt költőinek műveit, ragyogó magyar nyelvre. Nemzedékek sorának volt – s ma is első verseskönyve a Bóbita; Psychéje irodalomtörténeti jelentőségű alkotás. Verseinek első nagy gyűjteménye, A hallgatás tornya 1956-ban jelent meg, Egybegyűjtött írásai Bata Imre szerkesztésében több kiadást is megértek. E gyűjtemény alapján készült az Unikornis Kiadónál Weöres Sándor válogatott verseinek három kötetes kiadása, A magyar költészet kincsestára sorozatban.

Irodalmunk egyik legszebb, legmegrázóbb szerelmesvers-ciklusa A huszonhatodik év, százhúsz szonett egy szerelem történetéről, Szabó Lőrinc alkotása. A költő 1900. március 31-én született, s negyven évvel ezelőtt, 1957-ben halt meg. Az Ady utáni nemzedék jelentős lírikusa volt, a magyar költészetben először fogalmazta meg művészi hitelességgel a század nagy természettudományos és műszaki felfedezései nyomán kialakult élményeket, a modern kor emberének életérzését. Intellektuális, racionális verseit későbbi korszakában a lázadás értelmét kutató költemények, majd a reménytelenséget, az eszmékből való kiábrándulást meg­fo­gal­ma­zó versek váltják fel. E korszakát reprezentáló kötetei, A Sátán műremekei, Te meg a világ és a Különbéke után az 1947-ben megjelent Tücsökzene, lírai ön-életrajza, a válságból való kilábalás jeleit sejteti. Mű­for­dí­tá­sainak gyűjteménye, az Örök barátaink, rendkívüli költői teljesítmény, máig egyik legtágabbra nyitott kapu a világlíra birodalmához vezető úton. Bár nem sok gyermekverset írt, érdekes módon újra és újra kiadásra kerülnek gyermekkönyvei, egy-egy vers illusztrált, önálló kiadása. Most egy gyermekeknek és fiataloknak szánt válogatásról adhatok hírt, mely a Felsőmagyarország Kiadó és a Széphalom Könyvműhely közös kiadása, Egy volt a világ címmel. A Lóci-versekből, a Tücsökzenéből és az igazi gyermekversekből álló gyűjteményt Gyulai Liviusz rajzai díszítik. „…művének megigézettje voltam már gyermek- és kamaszkoromban. A láznak, az ingerültségnek, a robbanékonyságnak, a világ-kíváncsiságnak, a meg­is­merés-mámornak, a dühnek, a mindenre-vágyakozásnak, a mohóságnak, az önzésnek, a féktelen és fékezhetetlen szenvedélynek, a bűnbeesésnek és megbocsáttatásnak, …a pénzre-haragnak, a gép-áhítatnak, a testben-gyönyörködésnek, a pokolvágynak és a szerelem-vacogásnak… És lettem megigézettje, felnőve az ember-sors gyötrelméig és magányáig, kései verseinek, az utolsóknak, a világról-talán-mindent-tudóknak: Szabó Lőrincnek” – írta Juhász Ferenc, Szabó Lőrinc halálának tizedik évfordulóján. Juhász Ferenc legújabb versgyűjteményében, mely a Pipacsok a pokol fölött címet kapta, mint előző kötetei legtöbbjében, elvégzi számadását a halállal, nem adva fel azt az alapeszmét, hogy az élet többet ér, mint a halál, még akkor is, ha mi, Földön-élők a haláltól leszünk halhatatlanok. Az Éposz szonettekből ciklusban szeretteinek halálát a maga kiszolgáltatottságának tükrében mutatja fel, a műfaj követelte, tőle szokatlan tömörséggel: „s itt ülök holtak közt, halálom előtt, […] S rámhull […] szélhámos hazugság, gőg, bűn, rettenet.” Az öt fejezetből álló, az 1995-96-os év termését felvonultató kötetben, akárcsak az előző, Pupillák címűben, az idős költő megújuló művészetének, virtuóz formakezelésének, s a művészi függetlenség és morális önállóság újfajta megnyilvánulásainak lehetünk tanúi. Híres, József Attila sírja című, 1963-ban írt versének párját, a Galapagos című verset is olvashatjuk a kötetben, melyet a Littera Nova adott ki, Mesterek című sorozatának nyitó köteteként.

Április 11-e, a Költészet Napja, József Attila születésnapján. Néhány év óta e napon színészek, versmondók, énekesek, zenészek, költők, írók, civilek zarándokolnak el egy szál virággal nappali virrasztásra József Attila sírjához, a Kerepesi temető 35-ös parcellájába, s mondják, éneklik a költő verseit. Akinek még nincs, az Osiris Klasszikusok igényes sorozatában hozzájuthat József Attila összes verseihez, s megkeresheti a töredékek közt azt az egysorost, mellyel egy remekmű születésének megrendítő és boldog pillanatát örökítette meg a költő:

„Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”

(emmi)