Csakis az ember téved,
a költő soha;
kinek is árva lélek
s szív az otthona.
Mikor nyugvóra térek,
s kinn csak szél oson:
vetítik Benti Fények
ezt világosan…
Olyankor, hogy mit érek:
érzem és tudom;
s hozzátok hogyan érek,
és milyen úton…
Szürkítnek bár az évek
s halkul a futam,
hajszálaim fehérek
s csöndben hullatom;
de kivel együtt élek,
egybőrben lakom:
A KÖLTŐ SOSE TÉVED
– sírig hallatom…
S rághat pondró vagy féreg:
síri Ablakom
megnyílik s visszatérek
hozzátok – tudom…
Felszív gyökér, fakéreg,
s lengek lombokon…?
– Engem: Életre éleszt
Lélek-Lombikom.
1994
„Futtám, mint a szarvasok”
ínség elől mezőre,
dorongoló gazdagok
vertek sebet szivemre.
Folyó sodrát keresem,
mely gyógyít, vagy alámos,
csillag forma szép sebem
nem súlyos, csak halálos.
Majd egy vackot keresek,
búvok alom-ágyamba,
„setét eperlevelek
hullanak a vállamra”.
Szarvasnak már nem megyek
sűrűbe, se ligetbe,
setét ormú, nagy hegyek
omlottak a szivemre.
Nyakamon sárga nyakkendő volt,
Ladányién fekete garbó,
külsőre kisvárosi majmok,
de nagyvárosi éjszakában.
Ladányi gomblyukában szekfü,
enyémben lopott rózsabimbó,
mint a nyakkendőm, olyan sárga.
Az én kezem lotyó kezében,
Ladányiét már Isten fogta,
s mint részeges urát az asszony,
húzta, vonszolta, ráncigálta,
haza is vitte botorkálva
egy csupakék padlásszobába,
égbe, s ha van, az öröklétbe.
Kétségtelenül kiváló, sőt alighanem páratlan teljesítmény volt, hogy én, Kis Dezső, egy Szabolcs megyei zsidó szabócska ötödik, posztumusz fia, akit édesanyja csak szépre, jóra és az ideálok szeretetére nevelt, 1944 végén és 45 elején kétszer is eljutottam a nyilasok és németek megszállta Dunántúlon át Kispesttől Szombathelyig, meg vissza. Először ugyan csak kényszerből, alakulatban hurcolva, majd életemért futva, másodszor azonban önként, hogy utolérjem és visszahozzam fiacskámat, akit egy apácarend árvaháza menekített nyugatra, az előre nyomuló orosz csapatok és még inkább a háború elől. Ekkor nemcsak a határig jutottam el, hanem Bécsig is, visszafelé pedig Graz mellett akkor törtem az országból menekülő nyilasok csapatján keresztül, amikor azok hajtóvadászatot indítottak az Ausztriából haza igyekvő zsidó deportáltakra. Ehhez persze elsősorban irdatlan szerencsére volt szükségem, s ebben részesültem is, úgyhogy bizonyára joggal hiszem, dunántúli odüsszeám története érdekelné azokat, akik kedvelik az izgalmas kalandokat.
Éreztem volna magamban némi tehetséget arra, hogy ezt meg is újam, de akkori körülményeim ezt lehetetlenné tették. Hazaérkezésem után ugyanis, önhibámon kívül, legalább olyan veszélybe kerültem, mint vándorlásom legrázósabb helyzeteiben. Jobbnak látszott, ha múltamról minél kevesebbet beszélek. A szerencse csupán nélkülözhetetlen, de nem elegendő feltétele a túlélésnek, kellenek hozzá különleges képességek is, mert aki ilyenekkel nem rendelkezik, a legkedvezőbb véletleneket sem tudja felismerni, szarvon ragadni és kihasználni. Találomra felsorolok közülük néhányat, csakis azért, hogy lássák: ha valakit éppen ellenségnek akarnak beállítani, nem célszerű ezek mindegyikét bevallani. Tulajdonképpen olyan ellentétpárokról van szó, melyek rossz vagy jó voltát a körülmények tökéletes ismerete nélkül nem lehet eldönteni. Bátorságról és ravaszságról, tapasztaltságról és kitanultságról, becsületességről és csalafintaságról, szuggesztivitásról és bűvészkedésről, amelyek egyaránt szükségesek voltak ahhoz, hogy az óránként változó körülményekhez alkalmazkodni tudjak, s ezek mindegyike akkor sem látszik dicsérendőnek, ha soha rossz célból nem használtam azokat.
Arisztokrata barátom, Lackman báró – akit később alaposan meg fognak ismerni –, azt állította, egy olyan neveltetésű fiatal ember, mint én, nem tudott volna megfelelni e követelményeknek, ha előzetesen meg nem rontják. Kalandozásaim közben gyakran kellett egy bizonyos Szeverjáncz Iréneusz álarcát magamra öltenem, és a báró szerint az, akinek egy ilyen szörnyeteget sikerül megelevenítenie, nem vonhatja ki magát teljesen aljasságainak hatása alól. Szerinte egyetlen igazi sikerem, hogy a hadbíró századost sikerült halála után még évtizedekig életben tartanom.
Valami igazság van a megállapításában. Fiam után még harmadszor is sikerült elutaznom, s akkor, öt perccel célom elérése előtt, véglegesen vissza kellett fordulnom. Történt pedig ez ugyanakkor, amikor Szeverjáncz legendája a legragyogóbbá emelkedett.
Hanem a bárónak még sincs igaza. Engem nem rontott meg senki. Pontosan olyanná lettem, amilyenné az ország akkori helyzete tett.
Olyanokat persze senki nem von kétségbe, hogy születése körülményei sok mindenben segíthetik vagy gátolhatják az embert. Hogy egy kis szatmári falu édes tájszólását beszélem, például valószínűtlenné tette, hogy zsidó lehetek, hogy testvéreim közül egyedül én nem apámra, hanem anyámra hasonlítok, mindig mellém állították az asszonyokat, akik aprófát pisáltak igyekezetükben, hogy megszerezhessenek, és kétségtelenül hol hasznomra, hol káromra voltak utamon. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy ha nem 1909-ben születem, hanem négy évvel korábban vagy később, sok minden történhetett volna velem, csak éppen az nem, amit átéltem.
Hogy miért?
Ismerik még ezt a szót: „vakolás”? Ha nem, magyarázatát ne az Új Magyar Lexikonban keressék. Ott ugyanis ezt találják:
Vakolás (ném. „vándorol” szóból): a céhrendszer idején Európa-szerte általános, szinte kötelező erejű szokás: a fiatal szakmunkások (céhlegények) tudásuk gyarapítása céljából néhány évi külföldi vándorutat tettek. Magyarországon különösen 1867 után vált általánossá és 1914-ig volt szokásban.
Ez azonban nem igaz, hiszen még én is vakoltam, két teljes esztendeig, és természetesen nem cumplis gyerekkoromban, hanem mint ifjú segéd. A vakolást tehát nem a háború kitörése szüntette meg, az csak szüneteltette egy ideig, hanem Hitler uralomra jutása. Ügy tudom, nálunk, Magyarországon a háború után csak a mi szakmánk dolgozói, a nyomdászok élvezhették áldásait, mert csak ez a szakszervezet nem szüntette meg a „viaticum”-ot, az utazási segélyt. De nyugatról vándoroltak más szakmák dolgozói is, bár a szokás tartalma teljesen megváltozott. Az ördögöt mentünk mi azért külföldre, hogy szakmai tudásunkat gyarapítjuk! Egyszerűen utcára kerültünk felszabadulásunk után, és vakolásba menekültünk a munkanélküliség elől. És hiába is akartuk volna gyarapítani szakmai ismereteinket, mert hasztalan tartozott volna minden német (és osztrák és csehszlovák) nyomdatulajdonos három napra alkalmazni a vándorlókat, saját embereit sem tudta munkával ellátni, hiszen ott is pusztított a válság. így aztán a bizalmi gyorsan „kollektet” dobott össze a munkát kereső részére (azaz gyűjtést rendezett a kollégái között), a főnök pedig igazolta, hogy az illető ledolgozta a kötelező három napot, s a következő héten avval tölthette idejét, amivel akarta, és tudta, ideértve azt is, hogy a gyűjtés sovány eredményét önerejéből egészítse ki. Mire én is útra keltem, már nem vándorlásnak, hanem csavargásnak kellett volna fordítani a vakolást, és tarhálásból meg szélhámoskodásból adott szakismereteket. A többség végül már nem is akart dolgozni, hanem társai tanácsára messzire elkerülte azokat a kisebb helységeket, melyekben valamilyen hagyománytisztelő öregúr volt a tulaj, aki ragaszkodott ahhoz, hogy az utazó dolgozza le kötelező három napját. A helyzet bizonyára évek során, a válság súlyosbodásával párhuzamosan alakult ilyenné, de az én időmre már az útra kelő nem külföldön és nem lassacskán fajult csavargóvá, hanem a vonaton megrázta magát, mint a mesebeli táltos, és hipp-hopp, kalandorrá változott. Persze kezdő kalandorrá, akinek a szakmát még meg kellett tanulnia. Volt aztán, aki gyorsan mesterré vált, és volt, aki örökké fuser maradt. A mesterek között azután volt olyan, aki tehetségét viszonylagos jólét szerzésére, lányok elcsábítására s hasonlókra használta fel, s volt, aki látni és ámulni akart.
Drezdában összeismerkedtem egy bécsi szaktárssal, bizonyos Münz-cel, aki akkor már ugyanúgy, mint én, hetek óta a városban tartózkodott. Kiéhezve és elnyomorodva még mindig nem tudtuk magunkat rászánni a továbbindulásra, mert megbabonázott a város és környéke, mert harmadszor is el akartunk menni a Bastei-be, egyáltalán, be akartuk járni az egész Szász-Svájcot, erdőket és sziklákat látni, csupa olyan helyet, amelyen alig lehetett pénzre szert tenni – de mégis kitartottunk, hiszen a csavargó lét éppenséggel nem irtotta ki belőlünk a szépség áhítatos szeretetét. így történt, hogy egyik este Münz csodálkozva csapott a homlokára:
– Tu Teschő, mi tisztára bolondok vagyunk! Hiszen még nem pumpoltuk meg a zsidó hitközségeket!
– Miket? – kiáltottam szinte megsértődve, mert bántotta önérzetemet, hogy van olyan tarhálási lehetőség, melyet vándorlásom második évében még nem fedeztem fel. – A zsidókat mondod? Hiszen nem is vagy zsidó!
Legyintett: – Megtanultam a haveroktól némi héber hadovát. Annyit, amennyi éppen elég. Gyanakodni fognak, de azért tejelnek. Igazán rendes fiúk!
Ekkor kiugrott a szívemből egy kis ördög, akinek létezését már korábban is sejtettem, de aki eddig még soha ilyen határozottan nem cselekedett helyettem. Bizonyos esetekben, különösen amikor valami miatt kisebbségben éreztem magam, imádtam orruknál fogva vezetni barátaimat. Ahelyett, hogy közöltem volna Münzcel, engem viszont édesanyám megtanított a Semá Jiszroélra, azt kérdeztem:
– De mit csináljak én?
– Hallgatni fogsz, mint a portici néma. Legfeljebb mutogatsz, s ha én imádkozás előtt felveszem a sapkámat, te a fejedre teszed a kezedet. Ez utóbbi elengedhetetlenül fontos. Egyébként ők is tudják, hogy a mi szakmánkban fölöttébb sok a süketnéma.
És elmentünk a hitközségre, és én álltam és hallgattam a Báró (Münzöt valamiért így becézték) szánalmas dadogását (fejemre téve a kezemet), pedig nehezen tartottam vissza röhögésemet, arra gondolva, mennyivel könnyebben csiklandoznám ki hitsorsosaim zsebéből én a pénzt. Mert azok erősen gyanakodtak, s így nagyon alacsonyan mérték a segélyt, de nekem annyira fontos volt a móka, hogy továbbra sem árultam el az igazságot. Pedig még három hónapon át voltam együtt vele, én ajánlottam minden városban, hogy ki ne hagyjuk a hitközségeket, sőt, látszólag megpróbáltam bekapcsolódni a munkába magam is, de – sajnos – két mondatot sem bírtam megtanulni héberül. Lehet, hogy búcsúzáskor bevallottam volna a bűnömet, de köszönés nélkül kellett elválnunk egymástól. Őt letartóztatták valami ostoba gyanú alapján, és jobbnak látszott, ha én nem reszkírozom meg a kiutasítást, és gyorsan eltűntem a környékről. Otthon megkérdezhették, miért kergettek el Németországból. Hogy azután Budapesten mégis letartóztattak, sőt el is ítéltek, az már annak volt köszönhető, hogy néhány kollégám túlságosan is megtanulta a túlélés módszereit, és annyira megkedvelték a tarhálást, hogy még a rendőrségi júdáspénzeket is iparkodtak megszerezni. Feljelentettek amiatt, hogy részt vettem odakint mozgalmi gyűléseken, és a magyar társadalmi rendre sértő kijelentéseket tettem.
A legfontosabb tapasztalatokat persze első, ukrajnai munkaszolgálatom alatt szereztem. Ezek közül azonban csak az utolsó két állomást fogom elmondani. Az elsőt azért, mert számos megdöbbentő dolgot figyelhettem meg alatta, s ekkor találkoztam először Szeveijáncz Iréneusszal, a másodikat pedig, mert Münz fontos szerepet játszott benne.
A század, amelyben szolgáltam, ukrajnai mértékkel mérve, nem számított a rossz helyek közé. A parancsnok, a keret legényei csak annyira voltak kegyetlenek, hogy túlságosan ne lógjanak ki a hasonló alakulatok közül. Hanem azután valamilyen ezred alá rendeltek bennünket, és annak parancsnoka, egy idős őrnagy, rávezényelt bennünket egy ritkás aknamfezőre, mely kellemetlenül korlátozta mozgásukat. Hogy aknaszedők igénybevétele helyett miért velünk akarták a terepet megtisztítani, azt azonban már nem tudom megmondani. Legfeljebb annyit tudok, hogy hasonló esetet később hallottam más túlélőktől is.
A dolog avval kezdődött, hogy hármas sorba állítottak bennünket egy gyér rét szélén, melynek talaja az eső nyomán felázott, de már száradóban volt. Ez később roppant szerencsés körülménynek bizonyult. Hogy a többiek mikor jöttek rá, mit akarnak tőlünk, azt később nem kérdeztem meg; én már akkor sejtettem, amikor megparancsolták, hogy a katonákkal körülvett területen lassacskán menjünk végig, de ne egyenesen, hanem menet közben slalomozzunk is egy kicsit. Aki a hamarosan elkezdődő robbanások miatt erről elfeledkezett, annak a lába elé lőttek.
Hogy hányunkat kergettek a mezőre, azt csak hozzávetőlegesen tudom, mintegy kétszázan lehettünk. Hogy hányan maradtunk életben, azt már pontosan: tizenheten; közülük kilenc súlyosan sebesült. Mint az okos ember már a számokból sejtheti: aki ott járt, isten segedelmében sem reménykedhetett. A leghívőbb embert is elfogta a félelem: eleinte még hallottam némi imádkozást, azután a legjámborabbak is elhallgattak. Mert csak az ostoba tagadhatja: ha nem is lett tele a gatyám, de úgy szűköltem a félelemtől, hogy akár be is csinálhattam volna. Robbanások és ordítások zűrzavara, rendszer és értelem nélkül: még olyan embert is láttam, aki úgy robbant fel, hogy pontosan az előtte járó nyomába lépett. Talán egy kicsivel súlyosabb volt nála, talán a megkönnyebbülésében kissé vidámabban dobbantott a lábával. Szerencsés természetem van. Hamarosan a legkedvezőbb állapotba kerültem: a teljes közönybe. Valami átmenetbe az álom és az ébrenlét között, olyanba, melyben az ember nem távol van attól a helytől, amelyen áll, hanem egyáltalán nincsen sehol. Csak emelgeti a lábát, és teljesen mindegy neki, ő robban-e fel az aknán, vagy valaki más.
Meg kell vallanom, engem idáig rendkívül segített egy szinte babonás hitem: nem pusztulhatok el anélkül, hogy megtudjam, fiam van-e vagy lányom. Mert amikor elvittek, a feleségem már mindennapos volt, és mindketten roppant szeretettel vártuk a születendő gyereket. Ami a fiatal házasoknál azt hiszem ritka, inkább leányt kívántunk volna, mint fiút. Mindenesetre, az már régen el volt döntve, hogy ha fiú lesz, Sándornak, ha lány Marinak fogjuk hívni, de én roppant boldogságomban avval ugrattam feleségemet, hogy ha lány lesz, Vazelinnak, ha fiú, Vazenolnak fogjuk nevezni. Még egy kis dalt is fabrikáltam, és elénekeltem, ha a kicsi erősen rugdalta anyját:
Kati madár nagy hasában
kukorit a Vazelin,
Kati madár nagy hasában
kukorit, a Vazelin…
Kitárja a kis csőrit, avval
csipi-csupi a Katit…
Kati madár nagy hasában
kukorit a Vazelin…
Mikor aztán SAS-paranccsal azonnal Nagykátára kellett utaznom, az fájt a legjobban, végül nem láthattam meg a kicsit, sőt azt sem tudhattam, megszületett-e már. Mikor azután bizonyos okok miatt úgy kezdtem érezni, szerencsém van, lassankint szinte meggyőződésemmé vált, hogy a családommal még találkozni fogok. Azóta is vallom, az ilyesfajta hitnek, annak ellenére, hogy csak babona, roppant megtartó ereje van. Bizonyos helyzetekben az ember kétféleképpen tud választani: jól, vagy rosszul. Az egyik esetben semmi nem használhat, mindenképpen el kell pusztulnia. De ha helyesen választott, akkor sem mindegy, bízik-e a szerencséjében, s ha igen, mennyire. A magabiztosság rengeteget ér: gyakran többet, mint egy jó igazolvány. Annál inkább, mert az utóbbit esetleg már fel sem kell mutatnia, de amikor már végleg minden mindegy, például, ha lerakott aknák között kell ácsingóznia, akkor sem fogja elhinni, hogy valóban nincs már segély. Már pedig eljöhet a pillanat, melyben majd minden képességére szüksége lesz. Itt ez akkor következett be, amikor az aknák többsége már megsemmisült s már csak néha hangzott fel egy-egy megkésett robbanás. Ekkor már annak, aki meg akart maradni, magához kellett térnie, mert ekkorra bizonyos jelekből, mint a letaposott fű, vagy a többinél szárazabbra változott talaj, már tudni lehetett, merre biztonságosabb a járás. S mert messziről, a rét széléről hóhéraink nem láthatták a számunkra kirajzolódó térképet, s mert a ránk parancsolt slalomozás lehetővé tette, hogy látszólag véletlenül kerüljük el azokat a helyeket, melyekre eddig még egyikünk sem lépett, egyre biztosabban vándoroltunk a mezőn, és vártuk a lefúvást elrendelő parancsot. Én pedig egyszerre és a legnagyobb csodálkozásomra vettem észre a kínálkozó lehetőséget, meg azt, hogy magamban a Kati madár nagy hasában kezdetű dalt dúdolgatom.
Persze, nem mindenkiben van meg az adottság, hogy megértse, ami körülötte történik. Mikor másnap megbeszéltük egymással élményeinket, kiderült, hogy volt közöttünk egy, aki az utolsó percig vakon járkált a fű között, és kizárólagosan a szerencsének köszönhette menekülését. Ugyancsak csodálkozott, amikor megpróbáltuk elmagyarázni, ilyen jelekhez igazodva közlekedtünk viszonylag veszélytelenül. És mivel szinte az utolsó percig járt még egy-egy ember szerencsétlenül, azt kell hinnem, nem ő volt az egyetlen, akinek a túlélés tudományát nem sikerült elsajátítania. Végül: mivel megígértem magamnak, hogy ebben a visszaemlékezésemben azt sem hallgatom el, ami nem vet rám jó fényt, meg kell vallanom, hogy sajnáltam ugyan a későn szerencsétlenül jártakat, de utólag örültem, hogy ezek a robbanások még jobban megtévesztik tevékenységünk jellege felől az úton álldogáló vadállatokat, meg fogja győzni őket, hogy azért szűntek meg a robbanások, mert nincs ami robbanjon többé, és le fognak engedni minket a mezőről. Talán csodálkoznak, amiért nem féltem attól, hogy a megmaradottakat is lemészárolják, nehogy tanúja maradjon gaztettüknek. Csakhogy ez a motívum, amely később nagy szerepet játszott dunántúli utazásomban, akkor még nem létezett. Még győzteseknek hitték magukat, és nem féltek a későbbi felelősségre-vonástól.
Utólag nekem is furcsa egy kissé, de én akkor már nem is azért gyűlöltem őket a legelkeseredettebben, mert ráhajtottak az aknamezőre. Hanem lassanként meg tudtam figyelni a pályát körülvevő tömeget – soraikban olyanokat is, akik mint keretlegények, korábban elég tisztességesek voltak hozzánk, és egyszerre megértettem, miért élveztek el a rómaiak az egymással küzdő gladiátorok vagy a vadállatok által széttépett keresztények ömlő vére láttán. Nem tudom, miképpen viselkedtek, amikor társaimat még ötösével szaggatták szét a robbanások, de bizonyára üvöltöztek a gyilkos kéjtől, s közben röhögtek hozzá, mert a rómaiak óta annyit már fejlődött a világ, hogy az ember csak akkor meri feszélyezettség nélkül élvezni áldozatai kínlódását, ha közben ki is nevetheti őket. Mire én képes voltam megfigyelni őket, már belecsömörlöttek a vérbe, és egyéb izgalomra vágytak. Fogadásokat kötöttek fejünkre: hányán és kik fognak megmaradni a végére: ez igen, az nem… Elviselhetetlenül ocsmányak voltak. És ha véletlenül segítséget kapunk és fegyverhez jutunk, bizonyára kiirtottuk volna őket.
Mikor aztán a még járni tudókat kivezényelték az útra, a főhadnagy megparancsolta az őrmesternek, sorakoztasson és vigyen vissza a körletbe minket. Közben pedig énekeltesse velünk a Tizenhárom végből kezdetű népdalt, evvel a szövegváltozással:
Látod-e babám?
Jól beszartam a gatyám szárát!
Közben azonban az őrnagy átkiáltott a mező túlsó oldaláról, hogy a főhadnagy tegyen jelentést a parancs végrehajtásáról. Főhadnagy úr tehát rálépett a már veszélytelenített területre, és büszkén masírozott fellebbvalója elé, aki, nyilván, hogy ezzel is jelezze elégedettségét, elindult elébe. Ő méltóságteljesen haladt, a főhadnagy fürgén. Már alig voltak egymástól húsz méternyire, amikor utóbbi strammul odavágta a talpát egy földdarabra, amelyet eddig mindnyájan sikerrel elkerültünk, s ennek következtében több darabra szakadt. Egyik karja, egy kis vállrésszel az őrnagy lába elé repült, aki nem tudván megállni, átbotlott rajta, és alighanem megrántotta a bokáját, mert hozzánk is elhallatszott káromkodása. Az effajta helyzetek koreográfiája szerint most rémületnek kellett volna kiülnie az arcára, már csak azért is, hogy áldozatai némi elégtételhez jussanak. De nem minden gazember gyáva. Ez sem volt az. Értetlenül, de nem ijedten bámult oda, ahol egy másodperccel előbb egy egészséges fiatal férfi közeledett feléje és már arra készült, hogy sapkájához emelje a kezét. Olyat már eleget kellett látnia a háborúban, hogy egy sértetlen test, a pillanat tört része alatt szétszakad, de olyat aligha, hogy egy kéz váratlanul a semmibe tűnik. Az ugyanis szemmel láthatóan nem jutott el a tudatáig, hogy ő abban botlott meg, s most az ő háta mögött hever.
Alighanem végül mi jártunk volna rosszul, ha a hadseregben a parancsnok halála érvénytelenítené már kiadott parancsát. Mivel azonban ez nincs így, őrmesterünk megmentette az életünket. Balra kanyarodva elindított bennünket a körlet felé, és éneket is vezényelt. Megreszkíroztam fél szememet, és az őrnagyra néztem. Láttam, hogy eltátja a száját, azután bőszen elneveti magát, és lemondóan legyint a kezével. Talán azt gondolta, amit én: az őrmester hülye ugyan, de mintakatona, és nem akarta megrendíteni hitét a parancsok szentségében. Meggyőződésem, hogy csupán emiatt nem rendelt vissza bennünket egy kis póttaposásra, hanem engedett elvonulni az őrmesterrel egyetemben. Most az lett volna az igazi tréfa, ha mi pedig szó szerint követjük a főhadnagy parancsát, és a gatyanótával gyászoljuk elhunytát, de nem tettük. Igazunk volt, mert az ésszerűség nem gyávaság. De hogy mégse maradjunk minden elégtétel nélkül, az Őrmester úr fasza gyerekre gyújtottam rá. Kitűnő hangom van, máskor is én szoktam kezdeni az éneket. Furcsa szerzet az ember: humorérzékünk lebirkózta a gyászunkat, és ugyancsak délcegen vertük lábunkkal a vidám dallamra a süppedő talajt. A vén szivar pedig bebizonyította, hogy valóban fasza gyerek és nem bolond: mikor eltűntünk fölötteseink szeme elől, álljt és pihenjt vezényelt, azután megengedte, hogy leüljünk az árok partjára. Adott egy-egy cigarettát, és odadobta a gyufás dobozát, hogy rá is tudjunk gyújtani.
Végül szétterpesztett lábbal megállt előttünk és nagyot sóhajtott: – Ilyen az élet! Bizony az élet ilyen… Jegyezzék meg maguknak, az őrmester úrnak is lehet szíve.
Mikor hazaértünk a körletbe, egy szürke autó mellett egy százados várt bennünket. Nem tudtam, hova tegyem, mert az általa viselt parolit még nem láttam soha.
– Hol késett, őrmester? – kérdezte csendesen. – Pihentette a zsidócskáit, akik meggyilkolták a parancsnokukat?
Hanem az őrmestert nem lehetett könnyen megijeszteni. Összekapta a bokáját, sapkájához emelte a kezét és nyugodtan jelentette: – Jelentem alássan, hadbíró százados úr, mi nem kocsin jöttünk, hanem gyalog. Gyalogszerrel ennyi az út!
A százados elmosolyodott – istenemre, félelmetes mosolya volt. Azután valami rettenetesen furcsát mondott, olyan furcsát, amilyeneket később is csak tőle lehetett hallani.
– Egyetlen szerencséje, őrmester, hogy azért a hülyéért nem érdemes vesztegetnem az időmet. Nem vette észre, mint mesterkednek a zsidók, nem látta, hogy úgy kerülgetik az aknákat, mint a buzeránsok a pinát? Én bezzeg láttam, de nekem nem volt semmi közöm hozzájuk. Ha nem így lett volna, lelőném magát is, meg a zsidait is. Magát futni hagyom, mert hülye őrmesterek sem érdekelnek, nemcsak a főhadnagyok. Hanem az okos zsidók igen! Kilenc emberből úgyse szerveznek új századot. Majd gondoskodom róla, olyan helyre kerüljenek, ahol sajnálni fogják, hogy őket megkímélte az akna! Nem fogják elfelejteni Szeverjáncz Iréneusz nevét!
Azzal visszaszállt az autójába és elhajtatott.
– Ne ijedjenek meg, fiúk! – mondta az őrmester. – Egy hadbíró százados csak úgy a levegőben fenyegetőzhetik, de nincsen befolyása.
Egy átlagos hadbíró százados lehetőségeinek megítélésében az őrmester aligha tévedett sokat. Mi azonban néhány nap múlva már egy olyan munkásszázadban szolgáltunk, amely közvetlenül egy német utász zászlóaljhoz volt beosztva, s ahol gyakran előfordult, hogy akit kikötöttek, azt csak fél órával azután oldották fel, hogy a szíve már megállt.
Rettenetesen kellett vigyázni, s az nem is volt olyan egyszerű dolog. Már ottlétünk második napján belém kötött egy német őrmester, szerencsémre, mielőtt még seggbe rúgott volna, hátam mögül rákiáltott valaki – kiejtéséből ítélve egy osztrák: – Halt, halt! Ezt a zsidót ne bántsd!
– Ne bántsam? – csodálkozott az első, az is egy osztrák. – Miért?
– Mert ezt én akarom bántani.
– Kérlek szépen, a tiéd! Csak előbb megrúgom én is.
– Nein, Nein! Weist du: er ist die Stumme von Portici!
– Szent ég! – suttogtam magambán. – Die Stumme von Portici… Szent ég!
Az a rúgás sem volt kicsi, amit tőle kaptam, de mikor hátrafordultam, valóban Münz vigyorgott mögöttem: – Szóval zsidó vagy, te csibész? Legalább ötszáz márkát loptál ki a zsebemből. Dummkopf! Volt hozzá pofád?
Hanem aztán átölelt, és szeretettel veregette meg a hátamat.
– Az őrmester úr civilben építőmunkás volt Bruck am Murban. Szerencsére, nem volt polgármester, mint Koloman Wallisch! Amíg kettőnket látsz, ne félj semmitől!
Megtudtam, hogy két fia van, és legutóbbi levelük szerint nincs semmi bajuk. En pedig elmeséltem neki bánatomat Katival.
– Ha túléled ezt a disznóságot – mondta –, keress meg Bécsben. A Langegasse 10. szám alatt.
Lehetett valami jelentős érdemük is, mert később komoly beosztásuk volt Bécsben. Évekkel később, amikor újra találkoztunk, sok mindent megkérdeztem tőle – ezt az egyet soha. Egyébként, ez nem is volt érdekes. Érdekes csak Szeverjáncz baklövése volt. A tábor ugyanis jóval hátrább volt Voronyezsnél, és nemcsak engem, hanem társaimat is kárpótolt, hogy a nagy menekülésből ezért később mi kimaradtunk, és különösebb megpróbáltatások nélkül kerültünk haza Magyarországra. Ennek a részletei azonban szót sem érdemelnek. Egyébként legyünk még Szeverjáncz irányában is méltányosak: bizonyára ő mulatott volna a legjobban, ha megtudja, mennyit sikerült rajtunk segítenie.
* Részlet az író azonos című regényéből, amely idén jelenik meg a Z-könyvek sorozatban. [vissza]
Az ásító inas: Antonin Artatud
mondja-e, nem ennyi vagyok,
kiterjedő, kitartó
önalaki dolog:
de
amit a szemem be-
fog,
a szám, ha tátom,
ameddig ez elér a világon,
vagyok,
addig világom vagyok,
szinte át a wittgensteini határon
hullámzik semmivé az ásításom,
vész el a nézésem,
bűztelenedik a böfögésem,
másom.
Jöttem haza, Bécs, Karácsony,
vagyis csak mentem.
Ott voltam.
A Rókus-piacon megnéztem
sapkás képem az 1/8 boromban,
amit már elébem tett a kisasszony,
lehetett kilenc sillingre
1 silling borravalót adnom.
Vagy a Teddy bárban,
a „Rumpelkammer” berendezés,
focibajnoki képek, érmek és
egy bánatos, de fölényes
óriásmedve, spila,
mit szól ő az egészhez.
Szól az istennyila.
Ezt lehetett nézni.
És ha kifogtad
a megfelelő pultost,
már ott volt az 1/8
száraz fehér, vagy kérhettél
mustost,
aztán elvonultál a Városháza irányába.
Cigarettára
gyújtottál.
Szél fújt.
Kora délután volt már.
Esős, hideg város,
fogadóirodás,
ennyi volt csak,
ami más,
vincennes-i ügetőlovak loholtak,
valaki nem jött ki többé a ködből,
a négylábúszív inak szíjketrecében,
tudhatod, hogy dörömböl?
„Valaki mondjon egy viccet”,
így a közvetítő,
„a köd elkeskenyítő”.
Ez volt a vicce.
(Nem látszott a pályából csak az
innenső csücske.
Majd ráhord mindenfélét a tavasz
arra a rögre, gödörre, földbütyökre,
ahol Kizökkent Idő,
a ló
elbotlott,
ez lett a kért vicc,
hiába vártuk visszatértét,
erre a körre
Kizökkent Idő más jegyet
kapott, nem tértit.
Abban a ponyvában viszik ki,
mely a búcsúlövéshez le-teríti?
Sedgefield, bécsi délután,
közvetítődött az SIS,
a Sport International Sattelit
megannyi monitorán.)
Nyertél egy Yorkra valót,
tetted a jóravalót:
odébbálltál.
A virslisbodegánál
teljesen fölöslegesen megetted
adagod, belevetetted
– vagy csak belevetted –
magad, mint a dióié a bőr vagy a fa
repedésekbe, résekbe:
körötted
Bécs karácsonyija.
A Spittelberg három szűk
utcáján nyüzsgött a délutáni,
puncsos tömeg, minden egy-villogásnyi
volt, annyi se, hogy szentháromság.
Kezeid zsebredugvák.
Ujjaid a tárcád, igazolványod
szorították.
A Kasbah nem volt ilyen sűrűség
Köz-művét
tette család,
szerelmes,
magányos,
a házak falához
gőzölögve dőltek sötétlő
bögrékkel, tálakkal,
kinyílt egy-egy ablak,
Sedgefieldben, azt gondoltad,
most kerül feldolgozásra,
talán, a
Kizökkent Idő, a sötét ló.
Jó, gondoltad, hogy nem tettem rá.
Tettem rá.
Tenni rá.
Tovább.
A gyors nyüzsgés lehetetlenjei
után
a még gyorsabb üresség.
Kedved sem szegi,
nem keresi
kedvednek semmi kedvét.
Egy Célpont boltban
vettél egy üveg bort,
nem sok bajod volt
a dugóval:
benyomtad.
Meghúztad a fiaskót.
Semmilyen volt,
olyan volt.
Csak mentél.
Úgy, mint aki mint él,
úgy ítél, mint aki
kívül áll
(megálltál),
a falnak te is nekidőltél,
mint aki
kint él.
Kabátodba nyomódtak
a vakolat mintázatai.
A fal. Mintha odadőlt
volna mögéd.
Mint kiakadt és bekattant
és zötyöígő időd.
A város felett a köd
hullámzott egy láthatatlant,
egy halhatatlant.
Elhagyh atatlant.
Kell-e több, kell-e jobb.
Rágyújtottál megint.
Erre térsz haza rendszerint.
A fagylaltos zárva, a pék.
A Corsarónak még közelét
is kerülöd, be ne térj
egy malomkeréknyi pizzára.
Elmenj-e még
a Sievern utca sarkára,
a sarki bejzlibe?
Az 1/8-ak búcsúhelye
némely napon.
Hagyom, keveredjenek
össze a személyek.
A tömeg-hagyta terek sekélyek,
Karácsony puncsszaga,
sikátorzaja
messze.
Visszaérkezel
a Teddy bár mellé,
lakóhelyedre.
Meggyártod a négy és fél magas
emeletet.
Már újra otthagyott
cigarettaszagod
van veled,
hidegek
a külső helyiségek.
A villanykályha tömbjére teszed,
hamar látod,
kiégeted
londoni kabátod.
Épsége hal meg egy ló helyett.
Országodat? Nem lehet hagynod
a rést, a két lukat.
Leukoplaszt csíkokat
szedsz elő,
fekete rosttal fested
a mocsokfelületnek,
vakolatnak
is beillő
síkokat, réseket, lukakat, csíkokat,
feldöntöd borodat,
elcsúszol a tócsán.
Minden üres.
Te, Szabad Közműves,
elindulsz elhagyott áramán – – –
minek is? ez az, minek?
A kihalt város, a köd, köz müvek.
Minek, minek.
Ruhástól lezuhansz a pamlagra.
Elteszed magad holnapra.
Felugrasz.
Ugyanaz.
Elücsörögsz még,
nézed a szemközti kékség, vörösség
mélyárnyjátékait.
Te meg itt:
ugyanígy
behúzod a függönyöd, csücskét
az ablakfához rajzszögezed.
Az utcakeresztből
villamos csörömpöl
elő, a kocsik üresek.
Aztán:
kutyaugatás,
egy kólás
dobozt valaki a falnak rúg,
megvolt egy nap.
Hagyjuk.
Fejünk az asztal lapjára hajtjuk,
a burátlan gyertyakörte
fénye szúrja szemünket.
Oltjuk.
Nem érezzük már, ahogy eloldjuk.
Köz-művünk szabad.
Reggelre újra partra vetődünk.
Megint minden ott lesz előttünk.
Pohár víz az asztalon. Mozgékony a mozdulatlanban. Engedelmesen elfogadja a kényszert. Átvilágítja a napfény, elnyeli, csillog, egyszerű üvegoszlop. Az üresség telítődött, a formátlan formát kapott. Nem látszik tőle idegennek, pedig önmagától ezt sohasem választja, emberi, tőle független akarat kényszerítette rá. Azonosult vele.
Sima, függőleges henger. Fénycsíkokra válik, játszik rajta a világosság. Akár foroghatna is, de nem teszi, mozdulatlanságában mozog. Enged a fény lassú változásának, akaratlanul is az idő múlását mutatja. Ölelkezik az idővel a tér.
Nézem. Nem vagyok szomjas, nem kívánom. Másféle kívánság kapcsol össze bennünket, kíváncsiságom a rejtély megfejtésének vágya. Leköti figyelmemet a látvány, meghatározott alakban az alaktalan, a minden formát elfogadó, a tízezer formájú. Hiszen lehetne kanálban, csatornában, keresztelő medencében, fakupában, pocsolyában, virág kelyhében, vasfazékban, locsoló üvegcsékben, kanyargó, végtelen csőben, bőrtömlőben, erőmű gátjai között, szomjas ember tenyerében, tűzoltó kocsi tartályában, asszonyi szemben.
Rokonom. Rokonunk. Az emberi test hetven százaléka víz. Alakom, bőröm, izmaim, zsírjaim, májam, veséim, gyomrom, beleim, agyam adnak neki, formát. Vagy ő határozza meg az én formáimat. Melyikünk az erősebb, ki parancsol a másiknak? Más vagyok, mint ez a pohár, nem látszom át, mozogni tudok. Közelebb hajolok, visszahúzódom. Felállhatnék, itt hagyhatnám, de nem teszem, lenyűgöz egyszerű, geometrikus szépségével. Gondolatokat indít, képeket idéz.
Esőcseppek. Ferdén hullanak a magasból, megcsillannak, futnak, kopognak a tetőkön, a leveleken, ágakon, az utca kövén, vágtató kocsik tetején, fekete és színes ernyőkön, könnypatakban, meztelen női arcokon, vonalakat húznak a börtönablak rácsai előtt, mossák a kövezetét, az eldobott kenyérhéjat, széttépett levél darabkáit, menekülő kutya szőrét, málladozó cigarettavéget, vetések zöldjét, kopár dombok homokját. Összegyűlnek a háztetőn, belefolynak a bádogcsatornába, zuhogva ömlenek a hordóba. Egyszerű formák, esés közben megnyúló gömböcskék, kisebbek, nagyobbak, majdnem egyformák. Hullanak az ég fellegeiből tavakba, folyókba, patakokba, tengerekbe. Formáikat nagyobb erők alakítják, a levegő mozgásai, a Nap fénye, folyók partjai, tengerek sziklái, hegyek repedései, a visszautasító, vagy a magába fogadó föld. Ők a művészei ennek az anyagnak, munkájuk eredménye örömünk és átkozódásunk, életünk, vagy halálunk.
Nézem a poharat, testvéremet, a formába kényszerített anyagot. Számolom a rám ható kényszereket. Életem dinamikus egyensúlyának fenntartásához információkra van szükségem, tudásra minden pillanatban. Szükségleteim kielégítésére, ételre, italra, pihenésre, mozgásra, zsíroskenyérre, pohár borra, mások szavaira, testek közelségére, melegedésre, eggyéválásra, minden másnak eltűnésére. Csupa kényszer és kényszerítés, parancs és engedelem, hiányok eltüntetése, újabb hiányok keletkezése. A beáramló világ elfogadása és kizárása. Utasítások érzékszerveimnek és az érzékszervek utasításai. Látni, ízlelni, tapintani, szagolni, hallani. Jönnek a képek, színek, mozgás, mozdulatlanság, nagyság, kicsinység, molekulák, Himalája, arcok, szemek, mosolygó szájak, ahogy kinyílnak, nyíljanak ki, mozduljanak, közeledjenek. Felém nyújtott kezek, futás tőlem, öklök, mutató ujjak, felém botorkáló lábak. Kényszerek, az enyémek és másoké. Nem akarok tapintani, de tapintok, bedugom a fülem, de hallok, ki kell nyitnom becsukott számat, behunyt szememet. Belső és külső parancsok mozgatnak, mert nem szabad lezuhannom a kötélről, meg kell tartanom egyensúlyomat, a lehetőségek és szükségletek egyensúlyát.
Gyúr, korongján forgat, formál az idő. Megy az óra mutatója, kivilágosodik, elsötétedik a világ, fut a teknősbéka után Akhillész, kopik a ruha, emelkedik a por, születésnapok, kihagy az emlékezet, ritkulnak a csontok, sűrűsödik a vér, hány dobbanás van egy percben, hány másodperc száz betű leírása, a halálraítélt három perc, amíg a tojás megfő, zuhanás a negyedik emeletről, évezredek, évek, órák, másodpercek, a végtelen egy pillanata, egy pillanatban a végtelen, hét óra, kelj fel, tizenegy óra, aludj, tizennyolc éves vagy, dolgozz, hatvanöt éves vagy, pihenj, hallgasd a tücsköket, ugorj ki a lövészárokból, istenem, de régen láttalak, ez is meghalt, az is meghalt, de megnőttél, kicsikém, pontosan négyre várom, már megint elkéstél, örökké a tied vagyok, az út, amit a fény egy év alatt megtesz.
Kerítéseket, falakat, árkokat húz körém a tér. Meghatároznak szobám köbméterei, az utcák hossza, a szélességi fokok, a földrész, a kút az udvarban, a Kárpátok gerince, a homok a játszótéren, a templomok padlása, a sarok, ott várlak, a dunántúli dombok, a diófa két vastag ága, a konyhában az asztal, kilátás a Parlament ablakából, a vonat mellett elfutó erdő, a pisai torony, a tengerre vezető autóút, idegeneknek belépni tilos, zuhan a repülőgép, kérem az útlevelet, kérem a személyit, magát ki hívta ide, behajtani veszélyes és tilos, tessék befáradni, mért nem kopogtattál, hol a kulcsom, ez itt a tenger, csak lassan, okosan, Peti fiam, a gömb minden pontja azonos távolságban van a középpontjától, kétszer kettő négy, két köbméter, két köbméter, lép, lép, lépeget, még, még, még egyet.
Nézem a poharat, de már nem látom. Fénye kiterjed, szétfolyik, mozdul, gomolyog, árnyak tűnnek fel benne, hangok hallatszanak. Nem kísértetek, élő alakok, arcuk egy-egy pillanatra megvilágosodik. Igazgató, szerkesztő, filmrendező, miniszter, tanácselnök, PB-tag, főtitkár, kolléga, kolléga, kolléga, kihallgatótiszt, szervező titkár, csupa ismerős, mosolygós, szigorú, jótékony, kegyetlen, erőszakos, megértő, elfogadó, elutasító, csupa nem, csupa tilos, csupa lehetetlen. Mozdulnak, egyetlen arccá olvadnak. Társadalom a nevük. Párt a nevük. Irányítás, Határozat, Nyilatkozat, Parancs a nevük, rám nehezedő Kényszer a nevük. Alaktalan pohárba öntenek, fala átláthatatlan, szürke, fekete, vörös foltokkal tarkázott maszat, betűi villognak, félre, félre, aki rámnéz, csak ezt látja, elfordul, nem ismer, sohasem látott, ki vagy te, mit akarsz, hát nem tudod, nem nálunk, nálunk semmiképpen sem, hiszen ott voltál, felszólaltál, kiabáltál, belekeveredtél, vezetted, követted, kívántad, leírtad, nem, veled nem, elmondjam rólad, tehetségtelen, felkapott, üres, rossz, sematikus, tudatlan, ilyen vagy, jövőd, jövőd, múltad, múltad, állj el onnan, nincs helyed, nem is lesz, ez itt a kerítés, ez a fal, ez az árok, ne is próbáld, nem tudod átugrani. Szorítanak egyre jobban, érzem a markukat, már nincs arcuk, nincs szemük, nincs fülük, nincs orruk, hajtanak a láthatatlan labirintusban, töltött puskával lesnek az erdő szélén, vízbe nyomják a fejemet, fölengednek, aztán újra a vízbe, és mindenki a szövetségesük, az éhes gyerekek, a rémült asszony, az eltűnt barát, az utcasarki kéregető, a házmester, a fűszeres, a pénztáros, a stoppolt zokni, a lyukas cipő, az eltört pohár, az eladott könyv, a kopott írógépszalag, a megfordított másolópapír, a kétforintos kolbász, a hallgatás, a némaság, a csönd.
Kényszerek. Csillan a pohárban a víz, emlékeket idéz, ablakot nyit, eltörli a keserű képeket, befelé mutat, belém egészen mélyre, még beljebb, még beljebb, menj messzire, süllyedj le, szállj fel, te vagy, nincs más, ez az egyetlen út, zsugorodj össze, tágulj világgá, voltál már csillagos ég, felhők lovasa, szelek pásztora, tenger dagálya, tiszavirág gomolygása, felvonuló menet, falusi lakodalom, üres kiterjedés, végtelen véges, keress, találd meg, ott van, gondolj rá, semmi más nincs, találkozz vele, olvadj beléje, te vagy az is, a mustármag te vagy, az vagy, aki vagy, lásd azt a képet.
Domboldal. Névtelen fák, lombosak, tűlevelűek, bokrok piros bogyókkal, fölfelé futnak, egymásba kapaszkodnak, szétválnak, árnyékot és napfényt kevernek maguk alá, remegnek, susognak, halkan, dallam nélkül, ringatóznak, eljátsszák a zöld minden árnyalatát, szürkét, feketét, kéket mutatnak, mindent csöndesen, semmi rikító, semmi nyers, csupa sóhaj, csupa megnyugvás az egész, duruzsoló hallgatás. Patak vezetett ide, vékonyka, bujkáló erecske, füvek között, ismeretlen virágok alatt felcsillámló víz, hangja csengő, formája tánc, hív, irányít, fogná a kezem, ha volna keze, szemembe nézne, ha volna szeme, megcsókolna, ha volna szája, nincs, nincs, de fogja a kezem, szemembe néz, belém néz, megcsókol, elviszlek a domboldalra, elviszlek a forráshoz, betyár mosdóvizéhez, vándorlegény szomját oltóhoz, elviszlek a szépséghez.
Víz buggyan ki a földből. Víz az embereknek, a csoda megtestesítője, költők ihletője, keresztvíz, szájöblítő, fenékmosó, tisztogató, borlágyító, krumplileves, rántott leves, az utolsó korty, anyaga verítéknek, vizeletnek, jeges árnak, járhatsz rajta, próbáld ki, úszhatsz benne, nyelheted, ihatod, bárkát ácsolhatsz az állatok minden fajtájának, hogy rábocsásd és túléld, mert föntről el akar pusztítani, de lent megsegít. Kicsi vagyok, de egy vagyok az egésszel, hömpölygő folyókkal, végtelen tengerekkel, elbújok és menekülsz, előkerülök és letelepszel, viszem az ártatlanok hulláit, táplálom gyilkosaikat, csavard meg a csapot, sugárban zúdulok belőle, én vagyok a víz, az élet, a szépség.
Bámulta az ember a forrást. Utánozni próbálta, nyomását felhasználta, és szökőkutat épített, magasba törő sugarak játékát, bronz delfinek mosdatóját, márványmenyasszony korsójából csorgadozó mozgást, nereidák fürdőjét, fölébe hajló, örökké szomjas vadászkutyák itatóját, száz és százféle formát, hogy bámulhassa, hogy azt hihesse legyőzte, mert formátlannak hitte, s lám formába kényszerítette, s most tetszése szerint „árad és apad”, kőmedencéket rakott alája, tetőket föléje, vadászok, nimfák, pisilő gyermekek, hősök, mártírok, istenek szobrával vette körül, szebbé akarta tenni a szépséget, versengett vele, ura akart lenni és engedelmes szolgája lett.
Itt van a domboldal, itt van a forrás. A forrás, amelyet kerestem, s amelyhez eljutottam. Eleven a felidézett kép, hatalmas. Felhőtlen, sötéten kék az ég, alatta széles a domb. Ellentétes két alkotórész együtt és mégis külön, élet határvonallal, felfelé szúró kemény ágakkal és lombokkal a tetőn, az élet erőszakos jelenlétével, a terjeszkedés vágyával, a szaporodás és növekedés szándékával, örökkévalóságra törekvő akarattal, reménnyel és kudarccal. És lent, a domb alján, méternyi magasságban a forrás, a hozzávezető patak táplálója.
Szűkítenem kell a képet. Legyen álló formája, két méter magas, egy méter széles tábla, ennyi elég a vizsgálathoz, a forrás titkának, értelmének megfejtéséhez. Megakadok. Talán festő kellene, aki vászonra viszi, festékkel rögzítve, megmerevítve a mozgást, így segítve a mérést kompozícióival, szerkezettel, színekkel, árnyalatokkal, de halottá válna így a kép, nem a látványt közvetítené, hanem a művészt, képességeit, érzelmeit, gondolatait, a látvány és szemlélője közé lépve. Nem kell, nincs rá szükségem, nekem az eredeti kell, közvetlen környezetében a forrás, ismerni akarom formáját, szerkezetét, természetét, mozgását, színét, hangját, szépségét.
Bezárom az általam meghatározott keretbe. Nem tehetek mást. Ha később olyan összefüggésekre bukkanok, amelyek kilépni kényszerítenek, s elképzelhető, hogy ilyenek lesznek, akkor még mindig tágíthatom a vizsgálatot.
A látványból kell kiindulnom, ahhoz kell ragaszkodnom. Ismereteim alapján mehetnék növénytani, földtani, geológiai, földtörténeti, biológiai, meteorológiai, geometriai vagy akár élettani kutatások felé, hiszen a forrás természete, anyaga, környezete, története mindezt lehetővé tenné, sőt bizonyos értelemben megkívánná, de engem csak a látvány érdekel, az, hogy miért adja a szépség élményét, akár ősi élményét akkor, amikor megtanultam és megszoktam, hogy ezt az élményt emberi alkotásoktól, festményektől, szobroktól, versektől, zenétől kapom, az utóbbiaknál papírra nyomott, vagy másképpen leírt jelek formájában is, a szememen keresztül.
A látvány középpontja a földből, a domb aljától körülbelül egy méter magasan kibuggyanó, a szelíd lejtőn magának utat ásó víz. Kerekded nyíláson át hagyja el a földet, ezt a nyílást különféle fajtákhoz tartozó növények, füvek veszik körül, száraikkal ráhajolnak a vízre, némelyik apró sárga és kék virágokkal díszes, ezek azonban nem feltűnőek, közel kell hajolnia annak, aki élvezni akarja a piciny szirmokból összeálló kecsességet, finomságot, azt a mozdulatot, mert ezt nem lehet másnak nevezni, amellyel a füvecskék szárai és levelei öntudatlanul, de feltehetően szükségletnek engedelmeskedve a szomjukat akarják oltani. A növények szelíden követik a medret, amelyet a víz magának teremtett, lentebb már mások, magasabbak, mint a nyílásnál, száraik, leveleik, virágaik között néha eltűnik a kezdet kezdetén alakuló patak fénye, egyesek megfürödnek a habokban, a mozgást kissé átalakítják. Rendszert felfedezni nem lehet, be kell érnünk azzal, hogy a nyílás körül rövidebbek a füvek, több rajtuk a virág, lentebb magasabbak, erőteljesebbek, mintha jobban táplálkoznának. A víztől távolodva apró bokrokat, mellettük, akár a domb alján, széles, duzzadt lapuleveleket látunk. Rápillantva a forrás környezete egységesen zöld, közelebb hajolva felfedezhetjük ennek a színnek minden árnyalatát, a halványan sárgástól egészen a majdnem feketéig, az apró virágok színességét, pirosát, kékjét, aranysárgáját elnyomja a levelek és szárak harsánysága. Elgondolkoztató, hogy amíg a patak partján magas, erőteljes növények tarkább világa, bogáncs, lapu, keserűfű, pásztortáska, csalán, mezei sóska, csillaghúr, kakukkfű, boglárka, kutyatej kíséri a vizet, addig a forrás közvetlen környezetének a látványa szelídebb, s ennek talán magyarázata lehet, hogy a víz bősége nem okvetlenül eredményez dúsabb, bujább vegetációt. A kép mindenesetre ezt mutatja, a növényvilágnak ez a formálódása a középpont, a földből előtörő, életadó anyagra mutat, s a nyílásra, amelyben ez az anyag megjelenik.
Hogyan keletkezhetett ez a nyílás, amely inkább oválisnak, mint kereknek mondható? Nem ovális, nem kerek, földből, kövekből alakított nyílás, csiszolatlan szélekkel, közelről finom cikcakkokkal rajzolt vonal, fél arasznál nem nagyobb átmérővel, eredetileg nem létezett, legfeljebb mint lehetőség, s ezt használta fel a mélyből feltörő víz, erőszakosan nyomakodva, hogy a felszínre, a világosságra, a napfényre jusson, mert formát keresett, mert a domb mélyében már nem találta a helyét. Tudatot, szándékot, akaratot feltételezni oktondiság, hiszen csak anyag, engedelmes és engedetlen, erős és gyenge, csak hasonlatokkal meghatározható.
Kibuggyan a víz, kristálytiszta, fényes, halkan duruzsol, igen, ez elképzelhető, mert a mozgás hangot eredményez, ütközik a földhöz, csorog lefelé, ritmusa is van, muzsikál, hanglemezre kéne venni, felerősíteni, meghallgatni, kottáját leírni, hangversenyen lejátszani. Ez is része a képnek, aprócska eleme együttes szépségének, a megfejtésre váró titoknak. Átlátszatlan a víz, ezer gyűrődése, hulláma veri vissza a fényt, mindig változó, nincs törvénye, szabálya, sohase ugyanaz, mégis ugyanaz, sokféleségét a nyílás határozza meg, amelyen áttört, és a mélység, az út, amelyen át ide a szabadba érkezett, ki tudja, honnan, milyen barlangokból, földalatti tavakból, sziklák közé szorított messzeségekből, évmilliók során összegyűlt vízcseppek tömegéből, megolvadó jégből, vulkáni tűz forralta gőzből, földtörténeti lerakódásokból, rétegek szorításából, meghatározhatatlan távolságokból, a görög szigetekről, az Északi Sarkról, a pampákról, alpesi lavinákból, déli mocsarakból. Történetét megállapítani lehetetlen, laboratóriumi vizsgálatok sem adnának eredményt, összetétele hidrogén, oxigén, számtalan más elem, vas, nátrium, kálium, és vegyületek, kationok, anionok, ki tudja még, mi minden, arculata van, de múltja ezzel együtt sincs, itt, ezen a dombon született, bújt ki a napra, rokonom, testvérem, testvérünk, mert szabadulni akart és mozogni, mert erre kényszerült különben is, akár akarta, akár nem.
Kibújt az Anyaföld mélyéből, méhéből, elkezdte életét, az első pillanatban talán sikoltott, kiáltott, az elszakadás fájdalmától, de azonnal elindult, és most már története van, patakká lett, medret keresett és teremtett, életeket táplált és talán pusztított, csörgedezik a keskeny völgyben, kijut belőle, emberek települnek a partjára, isznak belőle, lovakat itatnak, megmosdanak benne, beletaposnak a csizmájukkal, menekülők futnak át rajta, belezuhannak, vér keveredik a habokba, piszok, edények és ruhák mocska, papírhajó úszik a tetején, rákok telepednek meg partjának apró üregeiben, lentebb malmot hajt, csónakot visz, halak siklanak, szaporodnak benne, halászok húzzák a hálót, és megy, megy, ömlik, folyik, árad, befagy, ömlik a folyóba, egyikből a másikba, aztán a tengerbe, onnan az ég magasába, felhő lesz belőle, elnehezül, hajtja a szél, villámlik, zápor, vihar, jégeső, szitál, zuhog, szakad. Vízcseppek, esőcseppek, rétekre, mezőkre, erdőkre, hegyekre és erre az elképzelt dombra és a dombon eredő megfejthetetlen szépségű forrásra.
Elmosódik a kép. Csillogó, fehér folt marad a helyén, lassan összehúzódik, még gomolyog, küszködik, fényei elszürkülnek, megmaradásuk reménytelen, mégis próbálkoznak, hiába, eltűnik a domboldal, eltűnnek a fák, a bokrok, a virágok, a határvonal az ég és föld között, a széles levelű lapu, még egy-két fűszál marad, aztán szétfoszlik, a víz még csillog, de már mozdulatlan.
Ülök, nézem a pohár vizet. A szépség elmondhatatlan, megfejthetetlen, elemezhetetlen, darabokra szedhetjük, geometriákba kényszeríthetjük, mérhetjük, elemeit számolhatjuk, cseppekre bonthatjuk, nem jutunk hozzá közelebb, az értelem csak számol és nem érez, a gondolat átformálja valami egészen mássá, megfagyasztja, elhidegíti, lekaszálja, boglyába gyűjti, másik világba emeli és elveszíti. Csak fogalmak maradnak, az egykor élő test darabjai a boncolóasztalon, a szétszedett és összerakhatatlan szerkezet.
Itt van előttem üveghengerében a belekényszerített elem, az örökmozgó a mozdulatlanban. És itt vagyok én, létrehozóim erőinek engedve, idegen akaratoktól formáltan, félelemben és gyáván, mert tudom, hogy egyetlen módon, önmagam önerejű megszüntetésével szállhatok szembe azokkal az erőkkel, amelyek markukba szorítanak, elveszik tőlem a szót, tiltják testi, lelki, szellemi mozgásomat, társadalomnak, kormánynak, pártnak, a nép érdekei, az én érdekeim megszemélyesítőinek mondják magukat, hazugságok, hatalom, pénz és erőszak páncélja mögött, és lesnek és látnak, és hallgatnak és hallanak, és tudják, miért szólnék és miért nem, és szövetségesükké teszik környezetemet, családomat, barátaimat, ismerőseimet, és belém fojtják érzéseimet, gondolataimat, és „Beírtak engem mindenféle Könyvbe”, „És nem sejthetem, mikor lesz elég ok”, és kavarog mélyeimben a harag és a rémület, és átváltozom és felejtek, tudatom alá gyömöszölök, embereket, neveket, eseményeket, szépségeket és gonoszságokat, hazugságokat, igazságokat, torz alak leszek, bicegő és púpos, megvetem magamat, és menekülni akarván megvetem a világot, és nincs kiút.
Ülök és nézem a vizet üveghengerében.
A forrás képe eltűnt.
Gótikus árnyak az útmenti réten,
s október rőt-arany szecessziója
rezeg a jegenyében.
Szélszárnyú tavi lepke
estét húz a vizekre,
rezzenj rá, szelek őre,
hold ágyát ne redőzze!
Csíz csobban az egekbe,
fényt inna, ha lehetne.
Éj magvát ha kiszántja,
fény árad a világra.
Fuvolalomb a szélben,
fürtjei hajladoznak.
Csüngő kottafejek,
áramló szólamok.
– kisóhajtja magát a szél
egy titkos, tág szimfóniában.
Fotós masinakattogása.
Hátrál, perspektívát keres.
Fények, árnyak csenddé keverve,
új leosztás, sorsok kivetve,
nyit, zár a blende.
– Miért? Ki tette?
Felejtsd el azt a holtat
a cserje mélyén,
hagyd visszazsugorodni
optikád diadalmát!
Miért nagyítasz sejtést
vádló bizonyossággá?
– Még hátba szúr a gyilkos!
Nyeld vissza nyelved,
nyelvedbe a szót,
szóba a hangot,
ne lásd, ami van,
és halld, ami nincs!
Pattog a labda-hiány
ütősincs-teniszben.
C. G. Jung emlékének
Az álmok kertje nem ereszt,
ne várj a virradatra;
ha megragadja, vissza már
foglyát az éj nem adja.
A sűrű csendből rétegek,
nagy tömbök hasadoznak,
előre nem jutsz semmiképp:
a tegnap itt a holnap.
A régi Hold kapaszkodik
föl a sötét zenitre,
dermesztő fénypalástja hull
a földre szétterítve…
Ezer darabban ott hever
a lét villogó tükre,
s húz-vonz a múlt, hogy ott maradj
immáron mindörökre.
Lassítsatok,
fénytestem árnyék-üldözői!
Micsoda mágia!;
galaktikák tágulnak
távolodva –,
emitt a kör bezárul.
Föladva mindent,
magába roppan
s önnön rabjává lesz a lélek;
lángcsóvát húzva szökne már
a holt anyag nyűgéből…
Árnyjátékot vetít az elme
a ködgomoly szürke falára,
hogy lásd, nincs menekvés,
ha a test már csak
zuhanni vágyik.
Ildikó a tornác lépcsőjén ült. Kis kosarában babszemeket kavargatott, azt nézte, hogyan válnak szét ujjai nyomán, s hogy futnak össze megint vidám tarkaságukban a lilák, sárgák, barnák, fehérek. A kamrapolcon sorakozó kis zsákokat dézsmálta meg, tudva, hogy tiltott dolgot cselekszik. Anyja rá is vert a kezére, de a kincset nem vette el. Talán azért van, mert szívből örvendezett afölött, hogy a terítő hímzését, aminek színes fonalaival, Ildikó bárhogyan is vágyott rá, nem lehetett játszani – végre befejezte. Nagy örömében megmutatta neki, azután odaugrott a rácsos kis ágyhoz, amelyben a nyolchetes Józsika feküdt. „Alszol, Józsikám? Alszol, gyönyörűm?” A hangja olvadékony volt, mint mindig, amikor a fiúcskához beszélt. „Hát csak aludjál, kicsim. Anyuka most átszalad a szomszédba, de mindjárt visszajön, csak megmutatja ezt a szép térítőt Zsóka néninek… Álmodjál szépet, angyalom!”
Ildikó, mint legtöbbször, most is morcosán hallgatta a szobából kihangzó gügyögést, mert ez a hang kizárta őt abból a forró összetartozásból, amelyben az anyja együtt volt az öcsikével. Ha ilyenkor megrángatta a szoknyáját, hát félrecsapta a kezét és rákiáltott: – Nyughass! Szégyellő el magadat! Irigy vagy a kistestvéredre?
Ildikó azután azt találta ki, hogy utánozta a csecsemőt, nyögdicsélt, cuppogott, de az anyja, ahelyett hogy ölbekapta volna, csak nevetett: – Nézzék csak, ez a négyéves nagylány hogy megjátssza magát! Olyan szeretne lenni, akár az öccse!
Néha azért elérte, amit akart. Az anyja magához szorította, megsimogatta a karját, csókot adott neki. Ilyenkor Ildikó nagyon szerette Józsikát. A rácsokba fogódzva elácsorgott az ágya mellett, hosszan és kíváncsian nézte, hogyan változik az arca, amint rázendít a sírásra. Hogyan húzódik vissza kitátott szájába a követelő harag, a pillanatnyi szünet után, amíg úgy látszott, hogy lenyelte a mérgét, s az valahol belészorult – hogy tör ki még hangosabban és remegteti piros nyelvét. Ildikó nem egyszer benyúlt a rácsok között, hogy megsimogassa a magából kikelt kis arcot, de az anyja ijedten odébb tolta.
Nehéz volt eligazodni azon, hogy mit mikor lehet tenni, ha az becséről van szó. De akár nevette az anyja az ő féltékenységét, akár megszidta érte, akár arra késztette, hogy cirógassa, csókolja meg Józsikát, gyönyörködve mindkettőjükben, Ildikó úgy érezte, hogy elébe léptek, hátrább szorították, s hiába erőlködik, nem tud a korábbi helyére visszajutni, s ennek a testvérke az oka. Pedig eleinte örült neki, megcsodálta is, hogy ilyen kicsi, akár egy bábu, de hogy az anyja ennyire törődik majd vele, arra nem számított. Játszani sem lehetett vele, elfogni a repdeső öklöcskéit, ráfujni az arcára, hogy tréfából megijessze. Ez a játszási tilalom különösen fájt, mert a kicsi aggodalmas féltése volt benne, meg közöny vele szemben, s a vereség kényszerűen elviselt terhe.
Anyja, a terítővel a kezében kilépett a szobából a tornácra.
– Játsszál csak szép csendesen tovább, úgy, ahogy eddig, fel ne ébreszt Józsikát. Én átszaladok Zsóka nénihez, mindjárt visszajövök. – Azzal már futott is a szomszédba, a barátnőjéhez, akivel versenyt hímezték a tarka virágokat az előnyomott vásznakra.
Ildikó tapasztalatból már tudta, hogy a „mindjárt” elég sokáig szokott tartani. Ezért kihúzta szájából az ujját, nem volt érdemes tovább szopogatni. Erre a testvérke születése után szokott rá újra, hogy maga felé kényszerítse anyja figyelmét, aki ilyenkor nevetősen, vagy bosszúsan kérlelte, és kirántotta az ujját összecsücsörített ajkai közül – mindenesetre egy ideig vele foglalkozott.
Hogy egyedül maradt, Ildikó előhozott kis játékedényeibe töltögette a fénylő babszemeket. Azután a babáját kezdte etetni velük, hízelgő hangon kérte, hogy nyissa ki a száját, úgy, ahogyan anyja kérlelte Józsikát, ha az nem akarta a mellét elfogadni.
– Ha nem eszel, az orrodba dugom! – kiáltott rá a babára, s mindjárt a saját orrába dugott egy-egy babszemet, ami jó mulatság volt, mert elváltoztatta a hangját, mintha valaki más szidta volna a babát helyette. Amikor pedig nagyokat fújt, a félig kiálló szemek visszapotyogtak az ölébe. – Rossz vagy, most már nem is kapsz enni, mindent Józsikának adok!
Ildikó ledobta a babát, fogta kis kosarát, és bement a szobába. A tiltás ugyan erős volt, hogy ne zavarja a testvérkét, ezért a küszöbön megtorpanva eleinte csak a nyakát nyújtogatta feléje, de azután óvatosan odalépett az ágyhoz, amelyben félrebillent fejjel aludt az öcsike.
Kisvártatva benyúlt a rácson, megfogta és megrántotta a kezét, hogy felébressze. Most, hogy nem volt itt az anyja, aki folytonosan ott hajlongott fölötte, s lágy hangon beszélt hozzá, azokkal a szavakkal, amelyek úgy csurrantak ki a száján, mint a kis műanyagtubusból a méz az uzsonnakenyerére – most nem haragudott rá. Végre eleget akart tenni annak a kívánságnak, hogy játsszon vele, mint egy olyan babával, amelyet unos-untalan mutogatnak neki, de nem adják a kezébe, s odébb tolják abba a bizonyos második sorba, ahonnan, mintha csak oda lenne béklyózva, nem tud előretörni.
Még egyszer, s most már erősebben megrántotta a kis kezet, s a csecsemő felébredt. Először furcsán fintorgott, azután hüppögni, majd teljes hangerővel sírni kezdett, a homloka, arca elvörösödött, mintha hirtelen festékes ecsetet húztak volna végig rajta.
– Ne sírjál! Ne sírjál! – kiabálta Ildikó. Mérges lett, mert a kicsi nem értette meg, hogy nem rosszaságból költötte fel, hanem csak azért, mert játszani akar vele. A panaszos sírás szaggatott és követelő zokogássá nőtt. Ildikó bizonyos volt abban, hogy a kisfiú segítséget kér őellene, s ha a hangja áttör a szomszédba, és anyja hazafut, akkor őt nagyon megbünteti, nemcsak szavakkal, hanem – mint már néhányszor megtörtént – a fenekét csípő ütésekkel is.
– Ne sírjál! Látod, játszunk, játszunk! – A játékról Ildikónak eszébe jutott, hogy a babát nem tudta megetetni, mert nem nyitotta ki a száját. De a Józsika szája nyitva volt, s mindjárt bele is dobott néhány babszemet. – Egyél… egyél… – bíztatta felvidulva, az anyja hangjával. Az orrába is dugott két babszemet. A sírás nyomban lehalkult és különös bugyborékolássá változott, mintha Józsika vízzel gurgulázna.
– Fújd ki az orrodból, fújd ki, úgy mint én, látod? – mondta Ildikó. – Fújd ki! – ismételte meg mérgesen, hogy az öccse nem fogad szót neki, nem akar vele játszani, s az anyját követeli, aki mindig az ő pártján áll. De azután elhallgatott, és csodálkozva nézte, milyen furcsán rángatózik Józsika, s hogy az arca lilásra sötétül. A bugyborékolás küszködő csuklásokká, szaggatott hörgéssé vált, s bár ez nem hatolhatott át a szomszédba, Ildikó mégis megijedt, nem is tudta, miért.
Hátat fordított a kiságynak, kiszaladt a tornácra. S hogy maga mögött hagyta azt, amitől megijedt, és újra csend lett, elfeledkezett az egészről.
Leült a lépcsőre, ölébe fogta a babát, s az anyja hangján kezdett gügyögni neki: – Aludjál, kicsi babám, aludjál…
egy szűk óra jutott nekem
később majd viselem nyomát
forró ujjai lepke-varázslatát
*
tarkómon nyakamon heves
szájának buja csókjait
érzem tűz nyűgöz omladozik tüdőm
*
olvad csontom a föld felé
pillám íve vonaglik és
harmatos küszöb állja az ostromot
*
ágynak szánt puha gyolcs sikong
istennő aki mit se bánsz
míg féltékeny időnk tűri játssz velem
*
halvány kék övem esküszöm
férjemnek csupa fejtörés
hozzám nyúl de ha ráhidalok feszeng
*
míg eltart a harangzúgás
míg rejtőzik a hársfalomb
tajtékunk üde rajz nyoszolyám haván
*
kis tükröt mosolyogsz körém
dúlt eszméleten átvonulsz
s rügyhúzó meleg este a partra lépsz.
*
és most úgy simogatsz ahogy
süldőlány ha magához ér
asszony-bosszúm elől menekülsz talán
*
sápadt arcom a téli láng
fényében de csukott szemem
föltámasztja a máglyamohó tavaszt
*
fönt élek hideg északon
ám hozzád visz az alkonyat
s Atthisznál te is ülsz telehold ha kél
Játék, fogd a kezünk, ne félj:
hintázunk, csupasz ág hajladozik felénk.
Felhők színe előtt vagyunk
már egyszerre sötét mén s Patyolat-király.
Istennők maszatos kezét
megkértük s a miénk vélük a tartomány.
Érces főmuzsikánk süvölt.
négy szél most ragad el, szállj szilajon, szekér!
Pitypang pelyhe a táj: kifér
egy tű tompa fokán, hegyre alátekint –
Játék, fogd a kezünk, s ne félj:
kölykök támasza vagy, míg a világ világ.
Vilmácska a hetvenkilencediket tapossa. Valaha jobb napokat látott, fiatalasszonyként a Horthy-érában, aztán a háború utáni szegény évek múlásával a Kádár-korszakban. Az utóbbiban a nyugdíjazása után ugyan le kellett adni az igényeiből, de az ő, és főleg a férje nyugdíjából jutott néha utazgatásra, egy-egy jobb darab megvásárlására is. Annak előtte pedig nem sajnálták a pénzt az értékesebb bútorokra, dísztárgyakra, sőt, néha kisebb ékszert is kigazdálkodtak. Vilmácska mindig szerette a szépet, és ha nagyon megáhított valamit, akkor meg is spórolta a rávalót.
Az utóbbi években azonban nemhogy ilyesmire nem tellett, de egyre nehezebben éltek meg a nyugdíjukból. Évek óta már csak betegségeket tudtak beszerezni maguknak. Az évek lassan elmúltak fölöttük, egyre rozogább lett az egészségük.
Így esett meg, hogy Vilmácska éppen kórházban volt néhány hónappal ezelőtt, amikor a férjét elvitte a szíve.
Ittmaradt Vilmácska nagy bánatával, felgyülemlett betegségeivel, egy szem kis nyugdíjával egyedül.
A betegségekkel úgy volt, hogy mindig azt kezeltette, ami jobban elhatalmasodott rajta. Sajnos, az egyikre kapott gyógyszer ártott a másiknak, esetleg a harmadiknak is, és ez fordítva is igaz volt. Nevetve mesélte, hogy a gyógyszerárak emelése miatt nem tud minden orvosságot megvenni, ezért nem árthat magának. Igaz, hogy amire szól, az sem javul. Kis nyugdíja miatt ugyan elvben nem kell fizetnie a medicináért – úgynevezett „közgyógyellátott” –, de egyre több orvosság kerül fel arra a listára, amiért fizetnie kell, és egyre több az a gyógyszer, aminek csökken a támogatottsága. így nemigen tudja magát kezelni. Ezért aztán gyakran kerül kórházba. Tulajdonképpen nem is bánja. Mert ugye, eléteszik az ételt, kapja a kezelést. Ezen felül jönnek az ismerősök – rokona ugyanis egy szál se – látogatni, és olyan finomságokkal kedveskednek neki, amire az ő nyugdíjából nem futja.
Aztán itt van a meleg. Mert a kórházban télen is meleg van, mégpedig az egész épületben egyenletesen. Hát ez aztán nem mondható el az ő lakásáról. A közel száz négyzetméteres, négy méter magas lakás szinte kifűthetetlen. Ráadásul gáz nincs, a villanyfűtést pedig nem a nyugdíjasoknak találták ki. Brikett-tel tüzel, és azzal is csak a kisebbik szobában. Van egy vaskályhája, a közelében elég meleget ad. Ezért mellé terített egy darab linóleumot, rátett egy hokedlit, arra pedig egy lavórt. Ez a fürdőszobája. Mert a hengeres fürdőszobai kályhát-vízmelegítőt csak ritkán tudja begyújtani, leginkább havonta egyszer. Ilyenkor mossa ki a nagyobb holmikat, régi, forgótárcsás mosógépével. A kisebb textilneműnek – fehérneműnek, miegyébnek – megteszi a lavór is.
A konyha hideg, ott egy villanyrezsó szolgáltatja a főzőalkalmatosságot. Télen több napra főz egyféle ételt, például gulyáslevest. Aztán a napi adagját megmelegíti a szobai kályhán. Néha jobb falatok is kerülnek az asztalára. A múltkoriban is levette a kezét a szívéről, vett két csirkecombot. Félbevágva kirántotta őket, és négy napig rántottcsirkét ebédelt.
A másik szobában már alig van bútor, és ami van, az is már inkább ócskaság. Nem baj, úgyse használja. Illetve, a szobát mégis: odavitette a szenet és a gyújtóst, legfőképpen azért, mert tavaly a pincéből ellopták az összes tüzelőt. De különben se tudná felhordani a második emeletre. Az a pincével együtt egy modern házban öt szintnek felelne meg. Mással felhordatni pedig nincs pénze.
Igen, régen el kellett volna cserélnie a lakást egy kisebbre, korszerűbbre, jobb fűtési lehetőséggel. Valamikor biztosan akadt volna olyan nagy család, amelyik örömmel költözött volna ide. De hát akkor nem gondolt vele sokat. Néha eszébe jutott, de mindig éppen valami mással volt elfoglalva. Az ilyen gondok akkor nem nyomasztották, nem volt hát sürgős a dolog. Meg persze a fenntartása nem volt közel sem akkora teher, mint ma. Csak a lakbér maga ötezer forint havonta, a többiről nem is beszélve. Év végén rettegve lesi a közművek áremelési híreit, hogy jövőre meg tudja-e fizetni a villanyt, a vizet, a szemetet.
Hát igen, kár volt nem elcserélni akkor, amikor még lehetett. Ma pedig már a kutyának se kell. Két éve hiába próbálkozik. Az idei tél még nehezebb lesz. Ez az első, amivel egyedül kell megbirkóznia. Együtt mégiscsak elboldogultak valahogy. Most meg sok mindenért segítséget kell igénybe vennie. Az egyik szomszéd szerencsére szívesen besegít. Na, persze nem ingyen. A kisebb dolgokért is kijár a csomag cigaretta, ami ma már száznegyven forint. Most is, hogy kórházba került, a nyugdíját hiába hozta ki a postás, nem talált otthon senkit. Be kellett hát menni érte a postára. Nem is egyszer, mert előszörre nem volt megfelelő a megbízás szövege. Ezért nem csak a postára, hanem a kórházba is többször kellett elmennie a szomszédnak. Ötszáz forintot kapott érte. Spórolni nem szabad rajta, ki tudja, hányszor szorul rá. Különben is, a szomszéd eteti ilyenkor a macskáját, és ezért nem fogad el semmit, csak a kosztjáért kifizetett pénzt. Márpedig a cica nem szenvedhet hiányt, ha ő nincs odahaza. Ez az egyetlen élőlény a közelében, amióta a férje meghalt. Pedig nem kis megerőltetésébe kerül most még ezért is pénzt kiadni. Mert ez is drágább, mintha otthon főz, akkor maradék is van, meg gazdaságosabban tud vásárolni is, beosztani is.
Most még csak-csak megvan. Egy évig kap a férje után valami nyugdíjkiegészítést. Ki is számította gondosan, hogy mire lehet szüksége még az életben az élelmen kívül. Nem hosszú a lista, spórolós. Olyanok vannak rajta, mint harisnya, fehérnemű, amelyet mindig pótolni kell. Enélkül a különpénz nélkül azonban nemigen tudná előteremteni. De hát most könnyebb valamivel. Hogy aztán később mi lesz?
A holmijára meg nagyon vigyáz. Itt is mindennap mos, itt is tisztán, szépen tart mindent.
Mindenesetre azzal is megtakarít valamennyit, hogy itt van a kórházban. Itt megvan a kosztja, nem neki kell fűtenie. Nem is sietteti a hazamenetelt. Minden vizitnél hangsúlyozza, hogy addig marad, amíg az orvosok jónak látják.
Még az a szerencse, hogy szükség esetén akad néhány eladnivaló holmi. Most is, hogy kórházba kellett jönnie, éppen kapóra jött egy érdeklődő a herendi porcelánfigura után. Valamikor a férjétől kapta. Fájt is nagyon a szíve érte, de nagyon kellett a pénz, nem tehetett mást, eladta. A vevő kifizette a szobrot, de még nem vitte el. Üzent is neki a napokban a szomszéddal, aki a nyugdíját elhozta, hogy nem szereti a már eladott holmit magánál tartani. A legtisztább ügy, hogy amit a vevő megvásárolt, kifizetett, azt vigye magával. Kár az ő szívét továbbra is fájdítani érte, mindig azon morfondírozni, hátha meg lehetett volna a gondokat másképpen is oldani. No nem baj, jól jön az a kis többlet most. Itt a tél, többször kell segítséget is kérnie, meg az élet is drágább ilyenkor.
Pénteken aztán közölték a vizitnél, hogy szerdán – ha nem merül fel semmi probléma – hazamehet. Vizit után számba vette: ha szerdán megy haza, akkor most déltől szerda délig még öt nap van. Szerdán még megkapja itt az ebédet. Csak vacsoráról kell gondoskodni. Meg persze a következő napokról. No, holnap benéz a szomszéd, majd akkor megbeszélik.
Csörömpölés hallatszik a folyosóról, hozzák az ebédet. A tányérokat hozó nővért a kórterem ajtajában majdnem fellöki Vilmácska szomszédja. Arca feldúlt, már az ajtóból mondja, magából kikelve: – Vilmácska, éjjel feltörték a lakását! Amit nem vittek el, azt a földre szórták, törték, zúzták, taposták. Az egész lakás egy csatatér!
A nyolcágyas kórteremben dermedt csend támad. Minden szem Vilmácskára szegeződik. O éppen a kanalát vette elő. Most falfehér, a kanalat a földre ejti, azután remegni kezd. Egyre nehezebben, kapkodóbban veszi a levegőt. A szomszéd leülteti. A nővér, aki éppen az ebédet osztja, mindent lerak gyorsan, megnyitja az oxigéncsapot, Vilmácska orrába helyezi a lélegeztető csövet. Elszalad, és pillanatokon belül hoz egy nyugtató injekciót. A hatás gyors és megdöbbentő. A remegés megszűnik, Vilmácska lélegzete egyenletessé válik, arca merev lesz, lárvaszerű. Hangja nyugodt, amikor megszólal: – Hazamegyek.
Mindenki tudja a szobában, hogy nem lehet lebeszélni, hogy más is ezt tenné a helyében. Szótlanul nézik, ahogy előveszi kis bőröndjét, úgy hajigái bele mindent, ahogy a kezébe kerül. Persze, nem lehet becsukni. Az egyik szobatárs odamegy, mindent kiborít a táskából, szépen összehajtogatva belerakosgat mindent.
Mielőtt becsukja, kivesz egy pulóvert: – Vedd fel, hideg van kinn.
Vilmácska szó nélkül belebújik. Aztán megint elfehéredik. Most már nem remeg. Ez már nem a hír okozta izgalom, hanem a fokozatos felismerése a történteknek és következményeinek:
– Úristen, mi van a kifizetett porcelánnal?
És néhány perc múlva:
– Mi lesz velem? Biztosításom nem volt. Mindenem odaveszett, nincstelen lettem. Nem tudok pótolni semmit!
Mint az alvajáró, úgy megy az irodába, szólni, hogy elmegy. Közben a szomszéd indul taxit hívni.
Nem lehet tudni, hogy az orvos próbálta-e rábeszélni a maradásra, vagy tudta, hogy ilyen körülmények között kár minden szóért. A zárójelentésben mindenesetre ez állt: „Saját felelősségére távozott”.
Történt mindez Magyarországon, az Úr 1996., a rendszerváltás 7. esztendejében.
S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költő s fél és így dalol…
(József Attila: Mondd, mit érlel)
És annak a sorsa mit érlel,
aki már mindent feladott,
kiegyezett a szenvedéssel
s szíve megtörve sem sajog?
Már azt se bánja, ha reményét
vesztegetik a Halleron,
egyetlen kincse a szegénység –
és el se rejti már nagyon.
És annak a sorsa mit érlel,
akit nem véd szakszervezet,
beéri szárazabb kenyérrel
s betegen is dolgozni megy?
Asztalra még akkor se verhet,
ha igaza nyilvánvaló,
szótlanul cipeli a terhet
s futtában székel, mint a ló.
És annak a sorsa mit érlel,
aki máról holnapra él,
ritkán kerül gyomrába étel
s feje fölött már nincs fedél?
Bűzlik a metróállomáson,
szánalmat kelt s orrot facsar,
neki nem ünnep a Karácsony
s nem büszke arra, hogy magyar.
És annak a sorsa mit érlel,
kit éhe a szépnek, meg egy
bizonyos fajta lelki kényszer
verset olvasni késztetett?
Költők siralmas árulása
úgy döf szívébe, mint a tőr,
mert mind a múltját magyarázza
s nem a jövendőért pöröl.
És annak a sorsa mit érlel,
ki komolyan lelkesedett
a proletár utókorért, mely
mára nevetség tárgya lett?
Vigasza, hogy e kacagásnak
hideglelős felhangja van…
Akit riasztanak az árnyak
– az nevet ilyen hangosan.
A férfiú – aki felett az évek
könyörtelen tempóban szállnak el –
ifjúságára vissza-visszaréved,
előre nézni egy percig se mer,
hisz összeomlik, holtra rémül attól,
hogy egyszer kriplivé kell válnia,
kísérti őt a szörnyűséges aggkor –
de minden bajt elhárít majd Lia!
Megifjító elixírt, gyógyteákat,
csillapító- és ajzószereket,
kilóinktól megfosztó pirulákat,
varázsport, kapszulát – mindent bevet,
hogy a kínok helyhét a férfinépnek
minél később kelljen kiinnia –
áldassék hát minden napján az évnek
a patikusok ékköve: Lia!
Szépséges asszony, téged zeng az óda,
minden szavát a hála fűti át,
maradj a költő hű istápolója,
s ezután is késleltesd aggkorát,
hogy ne kelljen agyának s egyebének
idő előtt szarrá lágyulnia,
ezért eseng hozzád e gyatra ének
királynőm és védangyalom: Lia!
Akár a szegény a garast kezében,
úgy forgatom meg tízszer is mások szavait.
Nem bizalmatlanság vagy gyanakvás ez,
csupán kétely és latra vetés.
Agyonrágalmazható
(Mint teszik is napra nap)
De ki nem törölhető
A történelemből már.
Munkások országa volt
Német földön. Az első
A jövendő második
Okul majd hibáiból.
A kapitalizmus rossz – mondta a hírneves színész
Sőt, szörnyebb a szörnyűnél is, a Gonoszság maga tán
De megfelel az ember természetének. Míg álmunk
Megmentő, gyönyörű gondolatunk, a kommunizmus
A Közösség Társadalma e természettől, sajnos
Merőben idegen – fejezte be a lehetséges
Legkeserűbben végül.
A feladat hát, bár nagy s alig képzelhetőn nehéz
Világos, és ma is a régi. Meg kell változtatni
Az ember természetét.
Ne riadjunk vissza, ne hőköljünk
a szárnyas, nagy szavaktól se néha.
Nagy ügy áll mögöttünk, hát szavaink
se legyenek szürkék és kicsinyek.
