A hajdani református-paraszti világra való utalás nélkül nem lehet szólni róla. A reformátusság nemcsak vallás, hanem puritánság meg évszázadokkal ezelőtti racionalizmus és modernizálás volt, míg a paraszti lét feudális elnyomottság, amely feudális nyomás alatt alakult ki ennek a hatalmas osztálynak a sajátos közösségi és erkölcsi törvénye.
A mi hazánk még hatvan évvel ezelőtt is paraszti ország volt, de a mérhetetlen szegénység millióiból kiemelkedett egy-egy (ahogy az 1970-es temetésen Illyés mondotta) lángelme, Veres Péter, Sinka István s maga Illyés is. A ritka tehetség persze nem érdem, ez a nagy számok egyfajta csodája, hanem hogy e tehetséggel mit kezd a kiválasztott illető, az már egy újabb csoda: az osztályhoz, hazához, hagyományokhoz, erkölcshöz való hűségé, a tanulásé, a tudatosságé, a közéletiségé, az írói alkotásé, az elszántságé, a politikusi alkalmazkodásé, s a lehetetlen viszonyok között is a paraszti erkölcs és fölfelé törés eszméinek s gyakorlatának szükségképpen megalkuvó, de mindig céltudatos képviseletéé. A hagyomány és következetes modernizálás együttes szolgálatáé.
Ehhez nem volt elég lángelmének lenni: mindig ésszel kellett élni, folyvást munkálkodni, mindig írni, mondani a magáét, amely szó a szegényparaszti s munkás milliók szava volt, noha mindig bonyolult helyzetben. Itt hiába létezett a szegénység sokmilliós többsége, hol félfeudális úri, hol másféle diktatúrák szorítása és nyomása alatt, az őket mindig tudomásul vevő s ellenük mindig csendben lázadó, fölfelé törekvő, netán ravaszkodó, mégis becsületes magatartás programjára volt szükség, amelyet a szegényparasztság és az azzal szövetséget kötött szociáldemokrácia alighanem legnagyobb magyar alakja, Veres Péter egész életében képviselt mint szépíró, szociográfus, tanulmányíró, szónok, majd aztán parasztpárti politikus, választott képviselő, sőt: miniszter.
A népi írói csoportosulás minden tagja – Erdélyitől Darvasig, s természetesen velük együtt Veres Péter is – mindig egyetértett négy dologban, és az idő őket igazolta. Egyetértett a népi politika dolgában, követelve az általános, egyenlő, titkos választójogot; harcolt a földreformért és folytatásaként az önkéntes szövetkezésért; küzdött a népi kultúráért, a néprajz, népdal, népművészet megbecsülésétől az európai modern kultúrába való beépülésig, a bartóki modellig; s végül, de nem utolsósorban síkraszállt a szomszéd népekkel való feltétlen (tehát határokkal nem törődő) megegyezésért.
Ez volt a Veres Péter-i eszmei, etikai, politikai, népi írói magatartás lényege. Ehhez volt hűséges mindhalálig, s ezért becsüljük haló porában is, mint a magyar sors, a bölcs cselekvés és alkotás géniuszát.
* Elhangzott Veres Péter sírjánál, ez év januárjában [vissza]
Ha időről-időre Budapestről Komáromba visz a reggeli vonat, kora délelőtt már a nagy híd túloldalára érek. Megállók Klapka tábornok szobránál, fejemet balra fordítva elém tárul a „múlt dicsősége” – hajdanvolt őseim hatalmas bérházának látványa. A régi városlakók kiskaszárnyaként emlegették. Amióta eszemet tudom, számomra idegen, közömbös, semmi nem köt hozzá, nincsenek róla emlékeim. Csupán az utóbbi években néztem körül építkezésekkel feldúlt udvarán, bementem azokba a helyiségekbe, ahol a Mácza Mihály barátom által vezetett helytörténeti múzeum kapott otthont, a történelmi viharokon átmentett tárgyakkal, képekkel, dokumentumokkal.
Ebben a házban született apám. Vadász Oszkár tüzérőrmester világháborús sebesülését a tábori barakk-kórházban, ahol a lavórban fenékig fagyott a mosdóvíz, tüdőgyulladás követte. Tizenhat őszén szabadságot kapott, hogy láthassa újszülött fiát.
Akkoriban történt, hogy az orosz seregek áttörték az osztrák-magyar-német erők arcvonalát. A Bruszilov-offenzíva nyomán sokezer halott maradt a volhíniai mezőkön, s apám abban reménykedhetett, hogy ő megúszta a sebesüléssel, de tüdejében maradt a golyó, s ezért csupán rövid haladékot kapott a nagy kaszástól.
1949 első napjaiban, amikor a Szabad Nép munkatársaként budapesti lakos lettem, a véletlen összehozott egy Berkes Imre nevű nyugdíjas újságíróval. A Hírlapkiadó Vállalat étkezdéjében közös asztalnál ebédeltünk, s egyik beszélgetésünk közben homlokára ütött, mert kiderült: az első világháborúban a galíciai fronton – ahol mint tiszt szolgált – találkozott édesapámmal. Előkerestem és megmutattam neki apám néhány fényképét. Megerősítette, hogy nincs szó tévedésről. Pontosította: együtt voltak Lutowiska, Turka, Ursz és más helységekben. Egyiknek a nevét sem találtam a térképen, valószínűleg mindegyiké megváltozott. Berkes egyébként néhány sikeres regényt írt, a többi közt A szerelem királynője címmel Madame Pompadourról. Röviddel megismerkedésünk után váratlanul elhunyt, ami már csak azért is elszomorított, mert rajta kívül már senkitől sem remélhettem, hogy bármit is megtudhatok apám harctéri sorsáról.
Korábban lett volna még valaki, akinek nevét anyámtól hallottam emlegetni. Mikes Ferenc budapesti ezüstművessel apám a fronton kötött barátságot. Az ő kedvéért lettem Ferenc. Apám levélben kérte, hogy ezt a keresztnevet kapjam. Hamarosan együtt engedték őket szabadságra, és Mikes elkísérte őt Komáromba. Három hónapos voltam. Később ezüst étkészletet küldött nekünk ajándékba, amelynek minden darabjába bevéste az F betűt. Az én kezemben 1940. május elején voltak utoljára ezek a kések, villák, kanalak. Családunktól négy évvel később kerültek ismeretlenekhez. Talán valahol, valakik, még most, fél évszázad múltán is ezekkel fogyasztják ételüket. Ahogy felcseperedtem, kerestem Mikes Ferencet, „keresztapámat” de nem sikerült megtalálnom.
*
Hazalátogatásaim alkalmával csaknem mindig elmegyek a város valamelyik temetőjébe. A katolikusok és a reformátusok sírkertjében ismerős nevek sokasága fogad. Száz és száz régi városlakó, egykori osztálytársam az elemiben, a polgáriban és a tanonciskolában, tanárok, bencéspapok; ki tudná őket felsorolni? Jankovits Pista nyomdász gépmester barátomat huszonkét évesen szívbaja vitte el. Apja postás volt, ő kézbesítette környékünkön a leveleket. Alkoholizmusa tönkretette a családját. Kislányát is szívbetegség döntötte sírba. Nem mehettem el 1939 tavaszán Pista temetésére, mert a túloldali városrész rendőrségi fogdájában őriztek. Jankovits bácsi mindig barátságos volt hozzám, de 1938-ban, amikor közeledett az államfordulat ideje, félretett egy-két példányt a címemre érkezett moszkvai Új Hangból és a kolozsvári Korunkból. Ezeket – hazafiságát bizonyítandó – átadta a magyar rendőrség városunkba érkezett közegeinek. Pista kétségbeesetten figyelmeztetett erre, de élete utolsó heteiben már a kórházban feküdt, nem volt rá ereje, hogy apja szándékának útját állja. Máig is meghatottan gondolok baráti hűségére.
Papp Gábornak, a nagy humanista református püspöknek csak hírét hallottam. Besüppedt sírján a mohával fedett kőre a zsidók ősi szokása szerint – azok helyett is, akik már nem élnek – kavicsokat, köveket helyezek. Emeljék az elfeledett sírt a mennyek felé. Kedves, szép kislányok a tánciskolából nagymamákként itt pihentek el. Volt, akivel randevúztam, házuk kapujában csókolóztam. Cseh bácsi – ő is postás – a szomszédunk volt, Meszlényi úr a másik szomszéd: hajóhinta, a ringlispil, lövölde és gyorsfénykép készítő műhely tulajdonosa. Ifjú korában erőművészként jeleskedett. Abba halt bele, hogy egy napon megfeledkezett előrehaladott koráról, ölrement a városban vendégszereplő ifjú birkózóval, aki úgy földhöz teremtette, hogy többé nem tudott talpraállni. Attól kezdve felesége vezette a Kossuth tér felét elfoglaló mutatványos bódékat, a hintát és a lövöldét. Megtaláltam az ő sírját is a férjéé mellett. Vasárnap délutánonként, amikor a vurstlit benépesítették a helyőrség többségükben cseh és német anyanyelvű katonái, Meszlényiné kiöltözött, és zongora'verkli kísérettel szívhez szóló magyar nótákat énekelt nekik. Dalszövegeinek csak foszlányait tudom emlékezetembe idézni: Gyémántkőből van a szívem, színarany a lelkem, néked adom mindenemet, csak te szeress engem…
Meszlényinének máriateréziai termete volt, hatalmas keblekkel, de nem volt jó modora. Artyám ennek ellenére szívesen elbeszélgetett vele, ha valamiért átjött hozzá. Egyszer aztán végeszakadt látogatásainak, mert valamilyen csínytevésem miatt azt találta mondani: „Ha én elverem a kölykét, akkor eltemetheti.”
Ilyet a mi családunkban, rokonságunkban senki sem ejtett ki a száján. Édesanyámnak a felháborodástól torkán akadt a szó, sokáig zokogott, vigasztalhatatlannak látszott. Soha nem bocsátotta meg a szomszédasszonynak ezeket a szavakat. Őszülő fejjel, letaposott sírhalma mellett én bocsátottam meg neki.
Épségben van még Fülöp Zsigmondnak, az 1938 utáni polgármesternek síremléke, és közelében Komáromi Sándoré – a Kecskeméten élő nyolcvankét éves nyugdíjas tanárnő, Giziké, i^úkori pajtásom apjának nyughelye. Komáromi Sándor annak a Balányból elkóborolt zsidó fiúnak lett elsőszülött gyermeke, akit 1832 januárjában keresztelt meg és Komáromi János néven fogadott be a helyi református eklézsia.
Megállók egy percre Veleba úr sírjánál is. A jómódú iparos „nagy magyar” hírében állt. Húga szlovák rendőrtisztviselőhöz ment feleségül, s talán emiatt is igyekezett nemzethűségi érdemeit szaporítani. Harmincnyolc nyarán az utolsó csehszlovák hónapokban mi, a baloldali szervezetek fiataljai „nyalókákat” ragasztgattunk plakátoszlopokra, kirakatüvegekre. NEM LESZÜNK A FASIZMUS RABJAI! – ez volt olvasható a tenyérnyi színes cédulákon, amelyek a köztársaság térképét ábrázolták, s a megtámadott Csehszlovákiának majd várhatóan nyugatról és keletről, Párizsból és Moszkvából segítségére érkező repülőgépek útirányát. Veleba úr és néhány barátja – tekintélyes polgárok! – nyomunkba szegődtek, és mindenhonnan lekaparták ezeket a cédulákat.
Mulatságos jelenet játszódott le köztünk negyvenötven, akkor már Komarnóban. Első utcai találkozásunk alkalmával Veleba úr, jóllehet csak látásból ismertük egymást, kitárt karokkal, régi barátként üdvözölt, s arra emlékeztetett, hogy a gyászos háborús idők előtt vállvetve harcoltunk, közösen hívtuk fel a lakosság figyelmét a közelgő veszedelmekre. Sehogy se tudtam felidézni magamban közös harcaink epizódjait. Bizonytalankodásom miatt szemlátomást megorrolt rám. Azt gondolta, hat év alatt, míg távol voltam, „illett volna”, hogy fejemben minden összezavarodjon, és emlékezzek elvtársi együttműködésünkre. Sajnálkozva mondogatta: „Bizonyára sok baj zúdult rád is, az emlékek elmosódtak!”
Barátságban váltunk el. Később hallottam, hogy reszlovakizált, s mint „régi szlovák érzelmű ember” az új viszonyok között haláláig jól feltalálta magát.
Description.
A márciusi forradalom előtti Magyarországon a legjelentősebb társadalmi esemény a magyar reformmozgalom volt, amely kapcsolódott az 1790-es évek országgyűléseihez és kiteljesedett 1825 után, törekedve Magyarország emancipációjára, az osztrák birodalom keretein belül. Ez a törekvés beleütközött a magyarországi szláv népek hasonló emancipációs törekvéseibe – felidézve egyúttal a Magyarországon belüli és kívüli szláv népek problematikáját.
A magyar reformkor és a szláv kérdés kapcsolata problémák egész komplexumát öleli föl, amelyet eddig még nem tártak fel igazán. Már a korszak kezdetén szemünkbe ötlik egy figyelemre méltó kommentár, mely a magyar reformmozgalom alapító személyiségétől származik. Széchenyi István 1826. január 24-én jegyezte fel naplójába az oroszországi dekabrista összeesküvésről: „Most zajlik a per, vagy még inkább a harc az abszolutizmus és a népek joga között. Az orosz cár halálával egy hatalmas gát szakadt át, mely ellenállt a civilizáció és a felvilágosodás áramlatának. Mindazonáltal az abszolutizmus szolgái, kiknek érdekei, létezésük a régi formákkal oly szorosan összefügg, a küzdőteret ellenfeleiknek átengedni könnyen nem fogják. […] Láncok nélkül, vér nélkül ez a dráma nem végződhetik! De nem érint-e engem is?” 1 Éppen az utolsó mondat utal arra, hogy Széchenyi milyen szorosan összekapcsolta a magyarországi reformok éppen megkezdett harcát az oroszországi eseményekkel. Tudatában volt annak, hogy pozitív társadalmi változások Oroszországban elősegíthetik a magyar reformok sikerét, és megfordítva, az orosz forradalmi törekvések leverése veszélyes lehet a magyar reformokra. Metternichhel való közismert ellentéte egyúttal veszélyes lehet magára Széchenyire nézve is. 2
Oroszország jelentősége a magyar reformok szempontjából visszatükröződik az orosz kultúra és tudomány iránti érdeklődésben. A Széchenyi alapította Akadémia kezdeti szakaszában született meg a történész és statisztikus, Lassú István munkája, Az orosz birodalom statisztikai, geographiai és históriai leírása, mely Pesten jelent meg 1827-ben, kibővítve 1831-ben. A húszas évek vége óta az orosz irodalom iránti érdeklődés növekedése figyelhető meg. Toldy Ferencnek az orosz költészetről írott 1828-as tanulmánya után, a 30-as és 40-es években a magyar olvasók megismerkedhettek Gogol, Puskin és Lermontov műveivel. Puskint magyarra először 1844-ben fordították, s ennek kapcsán érdemes,megemlíteni, hogy Puskint a magyar olvasóval elsőként Safárík ismerteti meg (a Geschichte der slawischen Sprache und Literatur című, 1826-ban megjelent művében). 3
A 30-as, 40-es években a magyarok között elsősorban a lengyel irodalom keltett érdeklődést. Lefordították Mickiewicz és Krasiríski műveit, a lengyelek sorsa a novemberi felkelés után nagy visszhangra talált a magyar reformkor irodalmában, pl. Vörösmarty, Eötvös és Tompa műveiben. 4 A húszas években alkotó fiatal magyar költőnemzedék programjába tartozott az ún. „szerbus manier”, ami később hatással volt Petőfire is. A híres hasanagnyicákat magyarra Kazinczy fordította le, s a szerb népköltészetről a reformkor legjelentősebb irodalmi kritikusa, Toldy Ferenc írt. Különös jelentősége van a szerb dalok és hősmondák magyar fordításának, ami Székács József nevéhez fűződik, 1836-ban. 5
Mindez bizonyítja a magyar nyilvánosság élénk érdeklődését a szláv irodalmak iránt, ami bizonyára összefügg a szláv népek emancipációs törekvéseivel, a napóleoni háborúkat követő években. Egyedülálló jelentőségű az 1830/31-es lengyel felkelés visszhangja, mely a magyarok korabeli lengyelbarátságának az alapját képezte. A lengyel ügyben a magyar országgyűlésen olyan jelentős személyiségek szólaltak fel, mint Kölcsey, Wesselényi és Kossuth. A felkelés leverése után a lengyelek hálásak voltak a magyaroknak a rokonszenv miatt. A lengyel közélet olyan meghatározó személyiségei írták alá a Poloni ad Hungaros című röpiratot, mint többek között Lelewel és Mickiewicz. 6
A magyarországi szláv népek emancipációs törekvései a 30-as és 40-es években csúcsosodtak ki, beleütközve a magyar reformerek hasonló törekvéseibe. A nemzetiségi kérdés kiéleződésével párhuzamosan megnövekszik a magyar publicisztikában a pánszlávizmussal kapcsolatos cikkek száma, amelyek innét kerülnek át a német sajtóba is. Ezzel szemben szlovákok és más magyarországi publicisták vádiratokat adnak ki, melyben figyelmeztetnek az erőszakos magyarosítás veszélyére. Ilyen pl. Sámuel Hoič: Sollen wir Magyaren werden? című műve (Karlovac, 1833); L. Suhajda: Der Magyarizmus in Ungam (Lipcse, 1834) és J. Caplovic számos cikke. Ezek az írások Oroszországba is eljutottak, befolyást gyakorolva a magyarországi nemzetiségi megítélésre az orosz nyilvánosság előtt. 7
A legjelentősebb mű, amelyik kifejezte akkoriban a magyar reformmozgalom viszonyát Oroszországhoz és a magyarországi szláv népekhez, illetve ebből a szempontból fejtegette az ún. pánszlávizmus veszélyét a magyarokra és Magyarországra nézve – Wesselényi Miklós írása volt: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében, ami Lipcsében jelent meg 1843-ban magyarul, és egy évre rá ugyanott németül. 8 Wesselényi a magyar reformmozgalom kimagasló személyiségei közé tartozott, a liberális és demokratikus reformok következetes képviselője volt. írásának lényegét már 1842-ben papírra vetette jeseníki gyógykezelése idején, majd Erdélyije visszatérve, lakhelyén, Zsibón igyekezett befejezni művét, ahol főleg a magyarországi szláv mozgalmakra vonatkozó konkrét információkat próbált szerezni. Ám ezeket nem tudta beszerezni, s eme adatok hiánya képezi művének legfőbb gyengeségét, mely ennek ellenére a szerző legfigyelemre méltóbb álláspontja Oroszország és a szlávok szerepét illetően. 9
Wesselényi kétrészes művének első fele főleg Oroszország befolyásának növekedésével foglalkozik az európai politikában Nagy Péter óta, mert ez a kérdés összefügg a lengyel, délszláv és az egész keleti kérdés alakulásával. Az Oroszország által felhasznált szláv kérdést nagyon veszélyesnek tekinti a Habsburg monarchia szempontjából. A veszély annál nagyobb – mint írja -, hogy itt emberi, polgári és nemzeti jogaiktól megfosztott szlávok élnek, akiknek az irodalom is ürügyül szolgál a politikai tevékenységre. Ebben az összefüggésben említi meg Ján Kollár művét. A második részben, ahol elsősorban a magyarországi szláv kérdésre fekteti hangsúlyt, az ún. „magyar politikai nemzet” közismert elképzeléséből indul ki, mely szerint Magyarország többi népének csupán a magyarok vezetésével lehet az alkotmányos jogokat biztosítani. Bár az erőszakos magyarosítást ellenzi, hangsúlyozza a magyar nyelv bevezetésének szükségességét az oktatásba és a közigazgatásba, ahol a magyar nyelvnek már az óvodától kezdve az összekötő kapocs szerepét szánja a magyarországi népek között. A fő veszélyt a magyar nemzetre nézve abban látja, hogy Oroszország a lehetséges jövőben bekebelezheti Ausztriát, illetve, hogy orosz gyámkodás alatt egy szlávok irányította állam alakulhatna ki. Aggodalmai e szavakban fejeződnek ki: „Ha pedig a had sorsa ellenünk fordulna, ha akár a kancsuka, akár forradalmi […] vörös sapka győzne: egyenlőn enyészet lenne sorsunk. Az északi collosnak, melynek vas keze alatt független nemzeti lét és alkotmányos szabadság enyészik, válnánk anyagilag s szellemileg csigázott provinciájává. Vagy pedig ha forradalmi úton sikerülne új birodalmak s országok alkotása – feldarabolva azok által országunk, nem lenne azok közt a magyarnak helye, s nemzeti szintúgy, mint alkotmányos létünk így is enyészne; s ki lenne a magyar a nemzetek sorából fújva.” 10
Mindez álláspontjának lényegét tartalmazza, mert nem hisz az oroszországi pozitív belső változások lehetőségében, és kedvező fejlődést a magyarok számára csak az összeurópai helyzet kedvező alakulásától remél. A sikeres fejlődés biztosítéka szerinte a magyar-német együttműködés, korlátozva az osztrák-francia kapcsolatokat, és egyúttal liberális és demokratikus rendszereket alakítva ki Közép-Európában, Anglia mintájára. Az angol alkotmányos monarchia példaként szolgál az optimális ausztriai fejlődésre nézve is.
Wesselényi véleménye azonban nem talált egyöntetű helyeslésre a magyar reformerek körében sem. Például Széchenyi folyóirata, a Jelenkor, amely 1843-ban elsőként értékelte a művet, Wesselényi Oroszország miatti aggodalmait túlzottnak vélte, s inkább a germanizálás, a német befolyás erősödésétől való félelmeket domborította ki. Wesselényi kritikáját a cári Oroszországról elutasította a konzervatív Kállay Ferenc is, de másfelől Kossuth is, aki bár Wesselényiről jó véleménnyel volt, a gyakorlati politikában egyre inkább az Ausztriával szembeni konfrontáció felé haladt, továbbá nem vette figyelembe Wesselényinek az erőszakos magyarosításra vonatkozó intelmét sem. 11
A reformkor első időszakában a magyar közeg viszonylag kedvező feltételeket teremtett a magyarországi szlávok társadalmi és kulturális fejlődésére nézve – annak ellenére, hogy érvényesült az egységes magyar politikai nemzet gondolata, illetve, hogy mind az állam, mind az egyház a közigazgatásban és az oktatásban a magyar nyelv bevezetésére törekedett. Főleg Budán és Pesten voltak szláv kulturális, oktatási és egyházi intézmények, mint például a Kollár vezette pesti szlovák evangélikus gyülekezet, a szerb pravoszláv püspökség, élén a híres szerb nemzetébresztővel, Stefan Stratimirovićcsal, továbbá a Matica srpska, melyet 1826-ban Pesten hozott létre Jovan Hadzić, vagy a Ján Kollár és Martin Hamulják által Pesten, 1834-ben alapított Spolok milovníkov reči a liternatúry slovenskej stb. 12 Jól ismert a budai egyetemi nyomda jelentősége is a magyarországi és külföldi szlávok kulturális fejlődésében. Ezeknek a tényeknek nagy jelentőségük volt a magyarországi szlávok emancipációja szempontjából, és ebben az összefüggésben szeretném röviden érinteni azt az eddig kevéssé ismert kérdést is: milyen volt Kollár és a magyarok kapcsolata? 13
Kollár a pesti szlovák evangélikus gyülekezet hitszónokaként, később lelkészeként 30 éven keresztül tevékenykedett. 1819 és 1849 között életének legfontosabb szakaszát töltötte itt, mialatt fő műveit írta (a Slávy dcera című költői eposzát és az irodalmi kölcsönösségről szóló értekezését). Személyisége összefonódik a cseh-szlovák együvétartozással és a szláv kölcsönösség eszméjével, amellyel korának szláv kultúrpolitikai egyesítő tevékenységét alapozza meg. E legtermékenyebb életszakaszában Kollár erősen beágyazódik a magyar közegbe, s ez befolyást gyakorol életére és munkásságára. Ezért Kollárnak a magyarokhoz való viszonya korántsem volt olyan egyértelműen barátságtalan, mint ahogy gyakran állítják. 14 Kollár nemcsak szláv, de magyarországi érzésű is volt. Eszméje nem a nemzeti ellentétek kiélezése volt, hanem ezek feloldása és a megbékélés. Ez az egyik oka annak is, hogy elutasította az irodalmi szlovák nyelvet. Ugyanis attól félt, hogy ez nyílt magyar-szlovák konfliktushoz fog vezetni. Annak ellenére, hogy Kollár gyűlölte a magyar liberális nemesség túlhajtott magyarosítási törekvéseit, igyekezett jó kapcsolatot tartani magyar környezetével, és a humanitás eszméjét mindig fölébe helyezte a nemzetiségi gyűlölködésnek. Ezért helyezi Slávy dcera című művében a szláv mennyországba Rudnay Sándort, az esztergomi érseket, a szlovák katolikusok bátorítóját. Ugyanígy ábrázolja a magyar evangélikusok türelmes vezetőjét, Prónay Sándort is – mint a nemzeti ellentétek feloldásának szimbólumát. 15
A reformkor radikális magyar nacionalista körei természetesen elhatárolódtak Kollártól. Az elutasítás egyaránt vonatkozott a magyarországi evangélikus egyházon belüli emancipációs – a szlávoknak kedvező – törekvésekre, és a szláv kölcsönösség programjára. A Kollárra szembeni gyűlölködő magyar reagálások legjobb példája a Kossuth-féle Pesti Hírlapban jelent meg. A cikk elutasítja Kollár Zala vármegyével kapcsolatos fejtegetését (ami a Cestopis do Horní Itálie című művében jelent meg). 16 Kollár ugyanis a megye lakosságához fordul, kérve őket, hogy ne tegyék tönkre Pribina és Kocel egyedülálló zalavári hagyatékát, mely a legrégibb szlovák emlékhely az országban. 17
Másrészt viszont bizonyítani lehet, hogy Kollár iránt magyar oldalon is megvolt az érdeklődés. Már Thaisz András ír róla a Tudományos Gyűjtemény 1827. évi második kötetében. („A szlovákok hazánkban egyebek között Ján Kollár Dicsőség lánya című pompás költeményével dicsekedhetnek”). 18 A költeményt állítólag lefordította magyarra Sárosi Gyula, a 48-as forradalom radikális híve. 19 Horvát István, a pesti egyetem tanára részletes recenziót írt Kollár Ableitung und Erklärung des National-Namens Magyar (Pest, 1827) című művéről. 20 Ebben Kollár Horvát nacionalista fantazmagóriáinak szellemében magyarázza a magyar név eredetét a „maar” szóból, ami dicsőséget jelent. Bár Kollár és Horvát meglehetősen eltérő álláspontot képviselt, tipológiai szempontból naiv etimologizálásuk közel állt egymáshoz, és vitáikat ezen a téren közös publikációval zárták le 1844-ben. 21 A Horvát-féle naiv etimológiai filológiai módszer kétségtelenül kedvezőtlen hatással volt Kollár utolsó tudományos írására, a Staroitalia slavjanská című munkájára, amely Bécsben jelent meg, 1853-ban, már a szerző halála után.
Kollár és a magyarok viszonyában azt a tényt tekinthetjük a legjelentősebbnek, hogy Kollár trónhoz intézett 1842-es folyamodványát támogatták a magyar konzervatívok (Mailáth János), de a magyar reformmozgalom mérsékelt köreiből is, akikkel szoros kapcsolatban állt, Széchenyi 1842 novemberében elhangzott nevezetes akadémiai beszéde óta (amint ez kiderül Kollár és Pavol Jozeffy levelezéséből, 1843 elején). 22
Kollár rendszeresen olvasta a Tudományos Gyűjtemény című folyóiratot, de ismerte a magyar reformellenzék képviselőinek főbb műveit is, így Széchenyi Világát és Wesselényi Szózatát. 23 A reformerek vezető képviselőihez való kapcsolata ugyanakkor kritikus volt: értékelte Széchenyi nemzetiségi toleranciáját és Wesselényi megértő álláspontját, de elutasította Pulszky és Kossuth nacionalista radikalizmusát.
A magyar reformmozgalom viszonyát a szláv kérdéshez a cári Oroszország növekvő hatalmából fakadó aggodalmak határozták meg, továbbá a magyarországi szláv nemzetek emancipációs törekvéseinek ezzel való összefonódása. A közszereplőknek csupán egy kis része ismerte fel, hogy a magyarországi szlávokkal tárgyalni kellene, s hogy az emancipációs törekvések megfelelő mértékben támogatandók. A magyar reformerek türelmetlen, döntő többsége elvetette a szláv követeléseket, és ezért a fejlődés az összeegyeztethetetlen nemzeti érdekek összecsapásába torkollott 1848-49 forradalmi éveiben.
Nagy kár, hogy így történt. De hogy így történt, az figyelmeztetés volt a jövőre nézve.
Berkes Tamás fordítása
JEGYZETEK
1 L. Széchenyi I., Napló ed. Oltványi A., Budapest-Bratislava 1978, 448. o. [vissza]
2 Metternich Széchenyihez fűződő kapcsolatáról. 1. Andics E., Metternich és Magyarország, Budapest 1975, 47-57. o. [vissza]
3 Az orosz kultúra visszhangjáról a magyaroknál, 1. pl. Magyar-orosz történelmi kapcsolatok, Budapest 1956, Tanulmányok a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok köréből I., Budapest 1961, Irodalmak barátsága. A magyar-orosz és magyar-ukrán irodalmi kapcsolatok történetéhez, Budapest 1977. [vissza]
4 Csapiáros I., Lengyel irodalom Magyarországon, Budapest 1943. Tanulmányok a lengyel-magyar irodalmi kapcsolatok köréből, Budapest 1969. stb. [vissza]
5 A délszláv irodalmak visszhangjáról a magyaroknál, vö. különösen Fried I., A délszláv népköltészet recepciója a magyar irodalomban Kazinczytól Jókaiig, Budapest 1979. [vissza]
6 L. Csapiáros I., Magyarok és lengyelek, in: Magyarország és Kelet-Európa, Budapest 1947, 77-78. o. [vissza]
7 Vö. J. Novotny, Z cesko-mad'arskych vztahú v národné politickém hnutí pred rokem. 1848 (A cseh-magyar kapcsolatok és a nemzeti politikai mozgalom 1848 előtt), in: Déjiny a národy (Történelmek és nemzetek), Praha 1965, 109-121 o. és J. V. Ormis, O rec a národ (A nyelvről és nemzetről), Bratislava 1973, 45-88. o. [vissza]
8 Wesselényi művének új kiadását Gál L. készítette, báró Wesselényi Miklós, Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében 1-2. Kolozsvár 1944. [vissza]
9 Ezeket az információkat Wesselényi kérte Kossuthtól 1843. január 12-én kelt levelében, aki az információkat valószínűleg nem adta meg. L. Gál I., I. c. 2, 135-136. o. [vissza]
10 Vö. uo. (edíció szövege) 2, 62. o. [vissza]
11 L. uo. (Gál I. utószava) 2, 141-143. o. [vissza]
12 Vö. a legújabban Sziklay L., Pest-Buda szellemi élete a 18-19. század fordulóján, Budapest 1991. [vissza]
13 L. a Typographia Universitatis Hungaricae Budáé 1777-1848 tanulmánykötete, ed. Király P., Budapest 1983. [vissza]
14 Ján Kollár a magyarokhoz fűződő viszonyáról való irodalomból, vö. Angyal E., Kollár János, az ember és az író, Kossuth Lajos Tudományegyetem Actái 1956, 117-144. o., L. Sziklay, Mad’arské vztahy Jána Kollára v PeSti (Ján Kollár magyar kapcsolatai Pesten), in: Déjiny a národy (Történelmek és nemzetek), Praha 1965, 85-107. o., Podhradszky Gy., Kollár János és a Budapesti Egyetemi Könyvtár kapcsolatai. Magyar Könyvszemle 1970, 1. sz., 39-45. o., Fried I„ Szlovákok Pest-Budán a 19. században, Régió 1, Budapest 1990. 3. sz., 52-65. o. [vissza]
15 Vő. Díla básnická Jána Kollára ve dvou dílech (Ján Kollár költészete két kötetben), Buda 1845, 466. szonet. L. még a Pamätka narozenin Alex. Rudnayho Kardinála a Primaäe králoovství uherského r. 1834 (Alex. Rudnay a magyar királyság bíborosának és érsekének születésnapja emléke 1824. év) című verset, uo. 2 kötet, 41-42. o. [vissza]
16 Vö. Útirajz a felső olaszországi útról, in: Ján Kollár, Prózy (Prózák), Praha 1956, 341-362. o. és ehhez 1. a Tót elferdítés, meg koholmány és felszólítás Veszprém megyei kortársaimhoz c. cikket, Pesti Hírlap 1813, 277. sz. 581-582. o. [vissza]
17 Vö. pl. a Ján Kollár egy ismeretlennek Pestről 1839. november 14-én írt levelét, Matica slovenská levéltára Túrócszentmártonban (Martin), vagy Kossuth kiváló munkatársának, Pulszky Ferencnek kedvezőtlen kritikáját a Kollár Értekezések az irodalmi kölcsönösségről c. munkája német nyelvű verziójára a Pesti Hírlapban 1842., 183. sz., 702-703. o. [vissza]
18 L. Thaisz., Könyv-esmertetés, Allgemeines Deutsches Reim-Lexikon, Tudományos Gyűjtemény 1827, 2. kötet, 105. o. [vissza]
19 Vö. Haan L., Kollár János és Slávy dcerája, Magyarország és a Nagyvilág, Budapest 1974, 492-493. o. [vissza]
20 Vö. Horvát I. Könyv-vizsgálat, Kollár, Johann: Ableitung und Erklärung des National-Namens Magyar, Tudományos Gyűjtemény 1828, 1. kötet, 77-85. o. Horváthhoz, 1. Soós I. legújabb kiadványát, Horvát István és Ferenczy János levelezése, Budapest 1990. [vissza]
21 L. Horvát I., A szlavinokról az az kérkedőkről, a trója háborútól első Justitianus császárig, Pest 1844, 204. o. Ehhez van csatolva egy rövid jegyzet J. Kollár, Toldalék a kérkedő nép történeteihez, 3. o., 1. melléklet. [vissza]
22 Vö. különösen Ján Kollár Jozeffy Pavolnak írt leveleit Pestről 1843. február 1. és 1843. március 18., Matica slovenská levéltára Túrócszentmártonban (Martin). Széchenyi a szlovákokhoz és más magyar népekhez való kapcsolatáról, vö. a legújabb Käfer L., Széchenyi István gróf és Magyarhon népei, in: Miénk és az övék, Budapest 1991, 64-76. o. és Spira Gy., Széchenyi István és a nemzetiségi kérdés, Regio 3, Budapest 1992, 1. sz. 100-119. o. Széchenyi művének a csehekre és a szlovákokra ható visszhangjáról, 1. R. Prazák, Széchenyi István kapcsolata Cseh- és Morvaországgal, Történelmi Szemle XXXVI., Budapest 1994, 1-2. sz., 129-133. o. [vissza]
23 L. Ján Caplovic Ján Kollárnak írt levele 1842. augusztusában, Kollár-hagyaték, Nemzed Irodalom Emléktárának Irodalmi Levéltára Prágában. [vissza]
Vagy tíz évvel ezelőtt vidáman vallottam és gyakoroltam is, hogy az a gondolat, melyet az ember képes elfelejteni, nem gondolat, mert minden tartalmas gondolat tovább él bennünk és bármikor reprodukálható, sőt az állásban és melengetésben még gazdagodik is. így hát szükségtelen felötlésének hevében azonnal leírni, érlelés nélkül, mint a grafománok teszik ötleteikkel. Mondjuk N. L., aki miután elolvasott vagy három lapot Diltheyből, azonnal nekiült, s vagy harminchármat kanyarított köré, befejezett tanulmányként. Míg a magamfajta egy sort sem ír róla – már mint publikálásra szántat -, amíg a D.’s Gesammelte Schriften (Összes Művei) 7 kötetéből a legfontosabbakat el nem olvasta. Az elmúlt évtized azonban meggyőzött, hogy a múló idő buktatói közé tartozik emlékezetünk szeszélyes változása (szerencsére nem mindig regresszív metamorfózisa, nem egyszer gondolatforgácsokat szintétizál értékes eszmévé!), fontos gondolatok elvesztése, vagy – mint egy rossz ügyvédnél – csak megerőltető intellektuális mnemotechnikai mutatványokkal véghezvihető felszínre hozása. Ezért aligha végzek felesleges munkát, ha gondolataim ezúttal azon melegében lejegyzem. Bár ez az „azon melegében” csak azt jelenti, hogy valamivel több mint fél évszázadra megyek vissza, 1942 telére, amikor Shakespeare és Pieter Brueg(h)el, der Ältere (az idősebb) – aki ifjúságában h-val, később többnyire h nélkül írta a nevét – műveit párhuzamosan tanulmányoztam, csendben figyelve munka közben a gazdag tárgynak megfelelően szaporán születő gondolataim magzatmozgásait. Le azonban nem írtam, sem akkor, sem később, bár Esztétikámba, nagyon beleillettek volna, ha történetesen nem hagyom magukra húsz évre, rossz apaként, az árvákat. Most bízom hát rá őket először, winchesteremen, az „örökkévalóságra”.
Nem tudományos traktátus lesz belőle, hanem esszé. Az a nagyon kötetlen forma, friss gondolatok hordozója, amely legalább a 18. század óta esszélevél vagy – attól függően, hogy melyik tag a szó dominánsa, – levélesszé, formájában is létezik Chesterfieldnél és Horace Walpole-nál. Utóbbi nem tévesztendő össze atyjával, az első modern európai miniszterelnökkel, a mai kis és nagy Craxik energikus úttörőjével, Robert Walpole-lal. Ezt már csak azért is érdemes megjegyezni, hogy lássuk, mikor és hogyan fordul át az angol fejlődés a shakespeare-i tragikus nagyságból a komikus töprengésbe. Csak persze Roby még hasonlíthatatlanul nyíltabb volt mai utódainál. Még biztos nyeregben érezte magát és ügyét. Egy francia vendégét kalauzolva, a parlamentben széles gesztussal mutatott rá a honatyákra: látja, monsieur, itt nincs egyetlen ember sem, akinek ne lenne meg a maga szabott ára. Saját szabott áráról, korrupt uralmáról Fielding – a regény shakespeare-i nagysága – írt kegyetlen, véres szatírát, átkeresztelve hősét Tom Thumb the Greatnek. Vígjátéka blickfangos főcíme: The Tragedy of Tragedies, tragédia a hatványon. Hüvelyk Matyiját, a Nagyot a shakespeare-i tragédia sötét festékkel és vérrel töltött vedrébe mártja, mert a minden embertelen intrikájában sikeres nagy szellem tragikus áldozatává válik apró termetének. Éppen új, globális cselszövényeit szövögeti zöld páfrány árnyékában hűsölve, mikor is egy arra vetődött ökör a növénnyel együtt lelegeli. A tragédia hírére elszabadul a pokol az udvarban, s az élő Hüvelyk Matyi által valóságos és vélt érdekeiknek megfelelően mozgatott marionett bábúk most mértékadó és mértéktartó vezérzsinórjukat vesztve, egymást gyilkolják le, a koncon marakodva. Csak hullák maradnak a végjelenetben, mint Shakespeare Hamlet-jében, és nem akad Fortinbras, aki az ökörbendőbe temetett kisnagyembernek megadná a hősnek kijáró katonai végtisztességet. (Works of H. Fielding, London, 1784. vol. I. p. 449-512.)
Franciaországban jobbára csak a nők írtak levélesszéket, (szépeket, mint ők maguk), Marquise de Sévigné és Madame de Maintenon. Legalábbis, ha eltekintünk azon tudós levelezésektől, pl. Descartes körül, amelyek a 17. században valójában szakmai traktátusok, s a tudományos folyóiratok hiányát voltak hivatva pótolni.
Amit írok, nem esszélevél. Csak azért említem az esszé levélformáját, mert legmeggyőzőbb mutatója annak, hogy az esszé külső okokból és körülményekből is kiindulhat, s nem feltétlenül a tematizált tárgy a gondolatok koncentrációjának kiindulópontja, utóbbi lehet külső alkalom is, ami rég megfogant gondolatok kifejtésének frissességét is megadhatja. S nálam, remélem, ez a helyzet. Eltérve a szokásoktól, némi jegyzet-apparátussal látom el esszém, hogy egy esetleges folytatásban és tanulmányszerű kifejtésében meglegyenek a szükséges támpontjaim.
A mai élményszerű kezdetek a Csatornán túlra nyúlnak vissza, ahol feleségemmel egy régi barát, Mészáros István angol professzor vendégeként május végén s június elején Anglia gyümölcsös és virágos kertjében, Kentben élveztük a vidám nyári napsütést, vagy búsultunk el a gyors beborulások miatt. Öröm és üröm ezúttal is, a szigetországra jellemző módon, szaporán váltakozott az égiek szeszélyének függvényében, ahogy ezt már a nagy Willy megírta, a költészet igazi „villi”-je, aki joggal játszogatott el neve lehetséges összecsengéseivel, még az akarattal, a will-lel is, hogy ellenállhatatlan gráciával mindenből, saját nevéből is, költészetet csináljon. így lefordíthatatlan CXXXV. szonettjében a Black Beautyhoz, a Fekete Szépséghez (Szabó Lőrinc a lehetetlent is megkísérlő átköltésében): „* Wilt thou whose will is large and specious, / * Szíved viliikkel áldott s villogó / * Nőt once vouchsafe to hide my will in thine? / * seregükből kizárod ezt a villit, / * az én vágyamat?… / * Let no unkind, no fair beseecher kill; / * Kedveseidet kínozni nem illik; / * Think all bút one, and me in that one „Willi” / * fogd mindet egybe, átölelve Willyd”) Az időjárás szeszélyeiről legszebben talán a XVIII. szonettje szól. Minthogy július végi nyaralásunkban a magyar tenger, a Balaton partján is ugyanez volt a helyzet, konstatálva a kontinentális éghajlat idei hasonlóságát a szigetországéval, felidéztem egy baráti társaságban is az Angolhonban fülembe csengő négy sort, ami aztán felszínre hozta bennem az egész szonettet és a vele kapcsolatos hajdani problémákat. – íme mennyi összetett előfeltétele van annak, amikor látszólag teljesen véletlenül, valami kikívánkozik belőlünk.
Sometime too hot the eye of heaven shines
And often is his gold complexion dimm'd;
And every fair from fair sometime declines
By chance or natúré’s changing course untrimm’d;
Pusztán az igazság kedvéért, s nem merőben érdekessége miatt, meg kellett persze mondanom azt is, hogy itt nem egyszerűen az Anyatermészet elbűvölő leírásáról van szó, hanem az Ember, sőt az emberi Szépség természetéről – azzal a furcsasággal, hogy költőnk nem nőben, hanem férfiban ünnepli ezt, bár szó sem lehet arról, amit többen hirdettek és hirdetnek róla, hogy (a szó tág, angol értelmében vett) pederaszta lett volna. A társaság – műveltségét tekintve inkább természettudományos, ám nem hiányzott belőle a művészet szeretete -, meglepetéssel s némi tamáskodással hallgatta szavaimat. Ez, hazatérve a nyaralásból, ösztönzésül szolgált számomra arra, hogy az angliai favershami kirándulás óta – ahol az Arden of Faversham (A favershami Arden), ismeretlen szerzőjű tragédia hőseinek házát láttuk -, az engem foglalkoztató Shakespeare-kori tragédia vonulatának tanulmányozását kiterjesszem Shakespeare szonettjeire s ehhez kapcsolódó mesejátékaira is.
Így esszém adekvát kiindulása a teljes vers, a XVIII. szonett, amit Szabó Lőrinc fordításában is bemutatok; egy-két apró javítással, netán rontással? (mivel a rímek így elveszíthetik Shakespeare szonettjeiben csaknem mindig tiszta jellegüket, a-b-a-b etc.), ám az utólagos beavatkozás közelebb visz az eredeti tartalomhoz. 1 Megőrzőm persze – mint Szabó is tette a Shakespeare Szonettek bilingvis kiadásában – az angol szonett 19. századig uralkodó külső tagolását, amely csak a két utolsó sort emeli ki, beljebb ugratva a többinél. Fölösleges mondanom, hogy a sor mellé írt jelek (elütő voltukkal mutatva a belső taglalás kvartettjeit, ill. coupletjét, 3x4+2= 14) közvetlenül az angol, közvetve a magyar vers folyamatos olvasását segítik elő.
o Shall I compare the to a summer’s day?
Mondjam: társad, másod a nyári nap?
o Thou art more lovely and more temperate,
Te édesebb vagy s az nem oly üde,
o Rough winds do shake the darling buds of May,
fagyos szél május kedves rügyeire csap,
o And sommer’s leath hath all too short a date:
s túlon-túl rövid a nyár bérlete;
* Sometime too hot the eye of heaven shines
az ég szeme néha forrón ragyog
* And often is his gold complexion dimm’d
s arany arca gyakran túlfátyolos
* And every fair from fair sometime declines,
és minden szép eltér a széptől balog
* By chance or nature’s changing course untrimm’d;
véletlen természetétől csúfos.
* But thy eternal summer shall not fade,
De a Te örök nyarad nem fakul
* Nor lose posession of that faire thou ow’st;
s nem veszti el a szép tulajdonát;
* Nor shall Death brag thou wander’st in his shade,
szájas Halál árnya reád nem hull,
* When in eternal lines to time thou grow’st:
– időtlen örök sorok fognak át.
● So long as men can breath or eye can see.
Míg ember lélegzik és lát szeme,
● So long lives this, and this gives life to thee,
mindaddig él e vers s élsz benne Te.
Miért állítottam, hogy azok az irodalomtörténészek és szajkolóik, akik Shakespeare-ben pederasztát látnak, tévednek, és Shakespeare tökéletesen vétlen volt a kompromittáló célzattal kitalált vádakban? (Nem Itáliában vagyunk, ahol mások az erkölcsök, mint a „puritán” Angliában legalábbis egyelőre, a „dicsőséges forradalomig”, amely sem dicsőséges, sem forradalom nem volt, csak egyszerű államcsíny, a feudális és polgári arisztokraták kormányzati osztálykompromisszuma); Itáliát jól jellemzi Leonardo viszonya „fogadott” valójában pénzért vásárolt gyermekéhez, Salai-hoz [= Kisördög, akiből olyan nagy ördög lett, hogy közvetlenül a Mester halála után az Amboise-i polgárok rövid úton végeztek vele], vagy Michelangeloé Gherardo Perinihez és Febo di Poggióhoz.) Azért állítom, mert nemcsak a történelmi tények, de a Shakespeare szonettek tartalmi és esztétikai jelentésének arculcsapásával agyalták ki őket. Már irigyei, a kortárs riválisok szívesen emlegették első sikerei után Gerely-rázó Vilmosunkat („Shakespeare”) Színpad-rázóént („Shake-scene”), és pusmogtak arról, hogy drámáit nem ő, hanem a filozófus kancellár Bacon írta. Hiszen hogy is telt volna ki a strattfordi mészáros műveletlen kölykéből a drámaíró isteni ubiquitása, mindenütt jelenléte és mindenttudása. A rosszindulatú legendákat azután Bacon gazdag leszármazottai a 19. században, megvesztegetett, éhenkórász irodalmárok, bértollnokok segítségével igyekeztek a történelmi tények szintjére emelni.
Egyébként szonett ügyben a dramatis personae (szereplő személyek) ismeretesek. Hála az angol irodalomtörténészek detektív hajlamainak. Azon képességüknek, amely némileg ellensúlyozza – tisztelet a kivételnek – esztétikai képtelenségeiket. Az ifjú: kétségtelenül Earl of Southampton, (családi név, Southampton grófja) a „szűz királynő”, Erzsébet, számos szeretője egyikének, lord Essexnek kebelbarátja, aki Essex Erzsébet-ellenes összeesküvése véres megtorlásánál maga is csaknem otthagyta a fogát. Nőies szépségét 15 ránkmaradt portréja tanúsítja, jóllehet a legtöbb már férfikora delén ábrázolja. Ha Shakespeare valóban az lett volna, aminek vélik, akkor aligha biztatja barátját és patronusát arra, hogy minél több példányban hagyja szépségét az utókorra (a VI. szonett szerint lehetőleg tízben). Az Earl teljesíti is patronáltja kívánságát. Legalább annyiban, hogy feleségül veszi a „Virgin Queen” (a szűz királynő, Erzsébet) Maids of Honour-jai, udvarhölgyei egyikét, az elbűvölő Mistress Elisabeth Vernont. Mégpedig anyagi áldozatok árán, ami szerelmi házasságra vall, mert súlyos bánatpénzt fizetve, fel kellett bontania azt a jegyességet, amelyet nagybáty-gyámja kényszerített rá korábban, mindkét szemét – ó a szemét! – az earl hatalmas vagyonára szegezve, hiszen saját unokahúgával jegyeztette el a vonakodó ifjút.
Fontosabb azonban a számos, itt aligha említhető, történelmi evidenciánál (összefogva Sir Sidney Lee Shakespeare életrajzában lelhetők meg) Shakespeare tanúságtétele, a XX. szonett, mert ez felveti már a szonettek esztétikai problémáit.
Miféle szerelemről van itt szó? S mennyiben artikulálja ez az egész szonettciklus formai-tartami problematikáját? Beleértve a különös, eleddig felfejtetlen kettősséget az I-tői a CXXVI-ig tartó alciklus hőse, a férfi Bright Beauty (Világló Szépség Southampton), és a CXXVII-től a CLIV-ig tartó rövidebb szakasz női hőse, a Black Beauty között (akit kisebb valószínűséggel azonosítottak egy oxfordi vendégfogadós, Davenant erélyesnek is, csalfának is elmondott szép feleségével, s egy róla szóló nem-shakespeare-i elbeszélő költemény alapján Avisá-nak neveznek). „íme a XX. szonett, ismét Szabó Lőrinccel, és elegyes változtatásaimmal, mert számomra nehezen elfogadható, hogy Szabó egészében kitűnő fordítása itt Shakespeare Nature-ét Természet helyett (isteni?) Teremtőnek titulálja, amit aztán a Nature szó második előfordulásánál maga kénytelen visszavonni, vagy hogy Shakespeare direkt kifejezéseit sokszor indirektekké változtatja.
❖ A woman’s face with Nature’s own hand painted
Lánynak festette maga a Természet
❖ Hast thou, the master-mistress of my passion;
arcodat vágyam úr-úrnője! Édes
❖ A woman’s gentle heart, but not acquainted
a szíved, de nem férkőzhet tetszés
❖ With shifting change, as is false woman’s fashion;
úgy hozzá, mint az álnok nők szívéhez;
* An eye more bright then theirs, less false in rolling,
Szemed fényesebb, de nem oly csapongó
* Gilding the object whereupon it gazeth;
s megaranyozza mind, amire nézel;
* A man in hue, all „hues” in his controlling,
férfi-színeddel, melyhez nincs hasonló,
* Which steals men’s eyes and women’s souls amazeth
férfi-szemet lopsz s nő-lelket igézel.
► And for a woman wert thou first created;
S nőnek teremtett, de míg gyúrta tested
► Till Nature, as she wrought thee fell a-doting,
Természet-asszony megkívánta formád,
► And by addition me of thee defeated,
valamit hozzá toldva tőlem elvett
► By adding one thing to my purpose nothing,
ami számomra csak céltalan korlát.
♦ But since she prick’d thee out for women’s treasure
De mit női-gyönyörre kinövesztett,
♦ Mine be thy love, and thy love’s use their pleasure,
használják ők, s legyen enyém szerelmed.
Ezzel hoztam összefüggésbe 1942-ben Bruegel szépia tintás tollrajzát, a Luxuriát (itt: Kicsapongás), amely a test keresztényi sanyargatása ellen irányult. Shakespeare szonettje a testiség fenntartás nélküli dicsérete, akkor is, ha személy szerint a Természet alkalmi döntése nem kedvez neki. A kép kritikus része az évszámmal (1557) és a szerző névjegyzésével átellenes sarokban helyezkedik el. S nem valami „monstrum vág bele »saját húsába«”, mint K. Tolnay mondja (Die Zeichnungen Pieter Bruegels, zweite Auflage, 1952. 68-69. old. „Der Text ist [mit wenigen leichen Äderungen] der ursprüngliche 1925.” Tolnay megjegyzése, 54. o. Az elemzett 50. kép a XXVIII Tafel-en.) – akinek pedig köszönhetünk egyet s mást az igazi Bruegel megértésében -, hanem közönséges emberfia, kámzsás szerzetes, a keresztény aszkétikus testellenesség és önsanyargatás megnyomorítottja, aki a nagy egyházatya, Origenész példáját követve önmagát kasztrálja, hogy megszabaduljon az „eredendő bűntől”. Ám mindhiába. Szellemiekben az öncsonkítás megy valahogy, mint Tertullianus, az előbbivel kortárs nagy egyházatya kijelentése a „credo quia absurdum est” (hiszem, mert képtelenség), és ennek „világhatása” megmutatja, s amit a 17. sz.-i vatikáni zsinat óta elég szabatosan, „sacrifizio deli’ intelletto”-nak (az intellektus feláldozása) neveznek. De ez alapvető természeti összefüggésekben, a faj fennmaradása szempontjából nézve, már nem megy. Hiszen emberünk megcselekedte korábban, talán többször is. Ennek tanúbizonyságaként szorongatja bal kezében levágott férfitagját, míg jobbja rettentő kést markol, hogy azzal messe le a – letört gyíkfarokként – teljes-tökéletesen reprodukálódott újabbat.
Már Engels figyelmeztette arra a kortárs etnológusokat, hogy az emberiség kezdeteinek akkor felismert eredeti promiszkuitásában ne lássanak bordély-jelenséget, s megadta a származástani és gazdasági alapjait a vérrokonok közötti korlátozatlan kapcsolatokat kizáró „szabályozott nemi érintkezéshez” vezető útnak. Ma fordított pozíciót foglalna el, ha látna a Spiegel tv-riportjait az „eredeti promiszkuitás” kellemetességeit szolgáltató jamaicai paradicsom hotelekről, amelyek bizony csak új típusú bordélyházak: mindkét nembeli prostijaik – a búsásan fizető vendégek. Ahogyan az egyszerű embereknek ma pénzt kell adniuk azért, hogy (régebben cégek fizette) szendvics-emberek lehessenek, egy-egy vállalat áruinak szupervoltát hirdetve trikóikon, ráadásul nem is tehetnek mást, mert eszi-nemeszi-nem-kap-mást, legalábbis olcsóbban, az elvont szabadság (a szókimondó német középkor még Vogelfreiheitnek, a madár természeti véletleneknek kiszolgáltatott szabadságának nevezte ezt) végre valahára megvalósult birodalmában -, úgy kell ma a nem-közönséges, a szuperembereknek is, „hetérává” válva, a hetérizmus örömeiért fizetniök, míg valaha, a görögöknél, a hetérákat fizették, akik persze jóval műveltebbek voltak intellektuálisan is, az ars amandiban, a szerelem művészetében is, mai amatőr utódaiknál.
Nos, Engels nyomdokain haladva, én is azt mondhatom, Bruegel (vagy példaképe a „Világbalgaság” ábrázolásában, Bosch) első tekintetre meghökkentő képei: nem pornójelenetek. Mély, humanista lángelmék humanista alkotásai ezek. Joggal mondhatták és mondották is gáncsolóiknak: honni sóit qui mai y pense (az szégyellje magát, aki rosszat gondol). Bruegel az említett részhez nem írja oda a kulcsszót, mint ahogyan sokszor odaírja a jelentést latinul, meg flamand közmondások formájában is, excentrikus meg szörnyfiguráihoz s rendkívüli helyzeteihez. De azért kétségtelen – nem bizonyítom külön, mert bizonyítja egész alábbi okfejtésem -, hogy a kimetszett rész kulcs-szava Horatius Episztolái első könyvének tizedik verséből, a kor humanistái szívesen idézte 24. sor: „naturam expelles furca, tamen usque recurret”, „kiűzöd a természetet vasvillával, de mégis mindig visszatér.”
Az „eredendő bűn” fogalmát a kereszténység vezette be a világba, alapbűnné téve a fajfenntartás aktusát. Minthogy azonban e jtépen a „Welttorheit” a Világbalgaság ketrecébe vagyunk zárva, abba a fejetetejére állított világba, amely nem csupán a transzcendens istent tekinti a leglétezőbb lénynek, „ens perfectissimum est ens realissimum” (a legtökéletesebb lény – a legvalóságosabb lény), a valóságos világot pedig olyannyira tökéletlen árnyékvilágnak, hogy léte szinte semmi, „prope nihil”, hanem Bruegel még ezt a fejtetőre állított világot is felbomlásában ábrázolja, azaz az önmagával való teljes meghasonlása állapotában, azért az aszkézis mellé odarajzolja a kicsapongást, teszem a képközpontba helyezett, a kicsapongókat sátorként körülvevő kiszáradt fakéregben a sátáni szerzetes (ez végre megfelel Tolnay monstrum fogalmának), és a szőke szépleány bujálkodásában, ellenpólusként idézve fel a Borgiák kicsapongó szatanizmusát mint a bomlás mértékét.
A bomlás végső mértéke azonban nem a bomlás mint olyan, hanem a bomlás felbomlása, a régi és mindig új „természetesség” megszületése. Mert a bomlás felbomlása az új keletkezése. Ez szerepel – nagy' hangsúllyal – a kiszáradt fa feletti kristálygömbben, amelyet kagyló vesz körül, éppúgy, mint Hieronymus Bosch nagy triptichonján, A Gyönyörök Kertjében – mintegy intimszférát vonva a fejtetőre állított világból kizárt emberpár természetadta benső vonzalomtól áthatott egymásbanléte köré, hogy (már, vagy még? erről vallanának a kagylót átdöfő faágak, ha szóra bírnánk őket), ne zavarja és piszkítsa be emberségüket a külső világ szörnyetegeinek ocsmány kavalkádja.
Míg a régi képírás életfelfogásbeli, világnézeti okokból létrejött szimbólum- és allegória-rendszerét, ahol az eszmék mögött persze ott húzódnak a társadalom anyagi-termelési viszonyainak a szellemi termelést kondicionáló alapjai, mai nézői jószerint meg sem értik, addig hajdani csodálóik számára igen súlyos mondandójuk lényegében érthető volt -, mindaddig, amíg volt valami fundamentális közösség világnézetükben. Ez azonban a kapitalizmus kifejlődésével eltűnik, s az epigonok, egyre megy, hogy naiv nézők, jól megpatkolt műértők, vagy a „szabadon lebegő intelligencia” művészei-e, csak annyit fognak fel a mélyértelmű alkotásokból, ami a merő érzéki látványokon meg trivialitásokon nevelt agy tekerő ényeikben hat – a színes dekorativitást vagy a tartalmi furcsaságot, excentricitást. Boschban pl. már jóegynéhány százada holmi „faizeur (sic!) des diables”-t (ördögök gyártója) láttak. (Félévszázada, amikor Shakespeare-t és Bruegelt tanulmányozva Tolnay francia nyelvű Bosch könyvét elolvastam, jórészt még én is így fogtam fel, holott a kritikai higany már akkor is ott mozgolódott ereimben, s akadt is egy-két szerencsés megindulásnak bizonyult sejtésem, guess-worköm.)
Napjainkra az 1965-ben elhunyt Wilhelm Fraenger kutatásai ajándékoztak meg bennünket az enigmatikus mű minden talányát megoldó varázskulccsal, illetve egész kulcscsomóval. Hogy ez milyen teljesítmény, hadd illusztráljam azzal a külső ténnyel, hogy E. Panofsky, jelentős művét a korai németalföldi festészetről, Bosch előtt megállva, Boschra vonatkoztatva, azzal az aforizmával zárja: „This, too high fór my wit, I prefer to omit” (Szellememnek mindez túl magas, jobbnak látom hát elkerülni azt).
Fraenger bizonnyal korunk legnagyobb, szinte egyedülálló művészettörténésze, ikonológusa és néprajztudósa volt, az egyetlen, aki vizuális-intellektuális élményét, amely nemcsak az intellektuális látás páratlan tehetségére támaszkodik, hanem az ezen alapon megteremthető mérhetetlen erudícióra is, megragadó,ihletett nyelvi-stiláris kifejezni tudással volt képes közölni. Szuggesztív képelemzései olyanok, mintha először jutnánk ki a sötétség alaksejtető világából az emberek és tárgyak világos (cartesiusi: clare et distincte) látásának és megértésének birodalmába. W. Fraenger szelleme számára semmi sem volt túl magas, a másik nagy középkorvégi festő, Matthias Grünewald drámai Isenheimi oltára, vagy a német parasztháború nagyszerű forradalmár festőjének és áldozatának Jörg Ratgebnek életműve sem. A ragyogó színes reprodukciókkal magyarul is megjelent Bosch-könyvnek nagy sikere volt itthon is. Tolnay Bosch könyve jobbára kolportázs-pszichológia, nem fogható a Bruegelről írotthoz, az Alomfejtés Freudjának vulgarizálása. Teszem, amikor a Jardin des Délices „zenész-pokláról” beszél: „Tous ces instruments sont des symboles phalliques. Vases et lanternes sont des symboles de réve des organes féminins, couteaux et patins symboles de réve des organes masculins”. (Mindezen eszközök falloszi jelképek. Edények és tornyocskák a női nemi szervek álom szimbólumai, kések és korcsolyák a férfi nemi szervek álom szimbólumai.) Míg Tolnay a szexuális szimbólumok készen kapott kaptafáira húzza rá a vonakodó tárgyi-tartalmat – addig Fraenger, fáradságot nem kímélve, még a zenész-pokolban szereplő középkori kotta neumáit is kiolvassa. És duettoló dallamvonalukat (meg még sok egyebet) felhasználva bizonyítja be, hogy a heterogén hangszerek egységében, mondjuk a Bosch konstruálta fantasztikus, megépíthetetlen hárfa-lantban, a diatonikus hangolásnak megfelelő húrozásban a pokolból való kitörési kísérlet harmóniája szólal meg, a szörnyzenészek kakofóniájával szemben. A visszavágyódás az emberiség ősegységébe, az eretnek adamita szekta, amelynek Bosch tagja volt, házassági formulája szerint: „Et erunt duo in carne una” (és ketten levének az egy testben).
A kinyitott triptichont szemből nézve, tehát a belső részt, a háromszárnyú oltárkép jobb oldalán látjuk a Poklot. Ennek fölső része az elfajult, egymással harcoló emberiségnek a pokolba vezető útját ábrázolja, vérvörös tűzfény, füst és korom alaptónusába fogva a lángoló gabonamezőt, házat, várat és várost, meg persze menekülő és megölt embereket. Kitűnő „illusztrációjaként” IV. Henrik cinikus mondásának, miszerint „a háború gyújtogatás nélkül olyan, mint a virsli mustár nélkül”. Ám a harmóniát kereső zenészeink elvágyódása a pokolból Boschnál nem eredménytelen – visszautal az oltárkép jobb (belső) szárnyára, amelyen Krisztus adja össze Évát Ádámmal. Következésképpen nincs „eredendő bűn”, amit a hivatalos egyház tanít. „Krisztusi” frigy ez, annál is inkább, mert az adamiták az emberrévált Krisztust Ádámmal azonosították. A frigy megkötése pillanatában még a Paradicsomban vagyunk, így Krisztus sem Ádám, és Ádám sem Krisztus, az ördög viszont csak szerényen háttérben álló mellékszereplő, Ádám-Éva-Krisztus mélységesen emberi „szentháromsága” mögött; neki nincs abszolút jövője, csak átmeneti, relatív. Mert a földi paradicsom akkor válik pokollá, amikor Sátán „incselkedésére” megindul az elszaporodott emberiség testvérgyilkos harca, a valódi, hamisítatlan „eredendő bűn”, míg az igazi eredetaktust az egyházi képmutatás stilizálta át erényből bűnné, evilági, anyagi érdekei védelmében.
A jobb és balszárny táblái között az oltárkép hatalmas középrésze helyezkedik el, a maga páratlan összetettségében és gondolati gazdagságában, egy megvalósítható – éppen ezért részleteiben fölöttébb realisztikusan festett – utópiát ábrázolva, az egyház által oly hasztalanul és haszontalanul ígérgetett „Ezeréves Birodalom”-ét. Ez éppen azért valósulhat meg, s válik az emberiség igazi örök jövőjévé, nem aetemitas-szá, hanem sempiternitasszá, azaz nem időtlen, az örök időn kívüli és túli, egyházi, hanem a történeti időtartamot felvevő, evilági örökkévalóssággá, mert nem a tett és szellem önkasztrálásának birodalma lesz, hanem ahogyan az adamiták önmagukat nevezték, a „Szabad Szellemeké”, gyakorlatilag az egész emberiségé, mivel egyszer minden egyes ember szabad szellemmé válik, s így az adamiták a „gyönyörök kertjének” köztulajdonosai.
Ezen, korántsem fölösleges oldalpillantás után, már vissza is térhetünk Shakespeare-höz, akinél a természet igazi és spontán erőinek világa éppúgy szemben áll egy fejtetőre állított világ más alkatú, nem-vallási, (mert Shakespeare-t a vallás tökéletesen hidegen hagyja, egy teológiai vitákkal túltelített korban!), gazdasági-hatalmi-politikai harcokban kifejeződő és kiterebélyesedő szörnyűségeivel, mint Bruegelnél, vagy Boschnál. Shakespeare is lázad a test és szellem önkasztrálása ellen.
Gyengéden bájos, ám mindenképpen komoly formában, egy korai mesejátékban, A felsült szerelmesekben Navarra királya szinte szerzetesien szigorú „akadémiát” alapít, amely csak reneszánsz nevében üt el a klastromtól, néhány önként csatlakozó udvaroncával: „Legyen Navarra a világ csodája / És udvarom kis akadémia, / Elmélyedő csend s bölcsesség tanyája. / Hittel fogadtátok, hogy három évig / Lesztek tanulótársaim, követve / Minden szabályt, mely e papíron áll.” Retten buzgón állnak kötélnek, átengedve „minden durva földi élvet / A föld alantas rabszolgáinak. / Rang, szerelem, kincs: meghaltam nekik, / Bölcsészetemben él majd mindenik.” Csak Biron, Shakespeare önmagát képviselő rezonőrje szkeptikus: „Nehéz sor ám, s meddőnek is találom, / Tanulni,, hol nincs nő, evés meg álom. / S miért tanulunk mondd csak, s mivégbül?” Király: „Hogy tudjuk azt, mit nem tudnánk e nélkül.” Most már Biron is megadja magát, de olyan formulával, amelyből az elérendő cél képtelen ellentmondásai, következésképpen szkepszisének fenntartása egyértelműen kiderül: „Szóval mi józan észnek rejtelem? / Jó, tanulok hát, halld esküszavam / Hogy tudjam azt, mit tudnom tiltva van. / Mondjuk, hogy kis ebédet hol lelek, / Ha törvény mondja: jól nem lakhatol, / Vagy, hogy csinos nőt hogyan ölelek, / Hol nőt a józan ész nem tud sehol, / Vagy hol egy eskü teljesíthetetlen, / Hogy szeghetem meg úgy, hogy meg ne szegjem. / Ha a tanulás díja ily remek, / S mit nem tudok, azt tudom vele meg. / Eskess meg, rajta, nem mondok nemet.” (Gáspár Endre fordítása, W. Shakespeare Összes Drámái II. k. 203/4. o.)
Amit Biron nem ér el, hogy kirángassa, maradi, középkorias hiedelméből a királyt, azt játszi könnyedséggel éri el a követségben Navarrába jövő francia királylány és három udvarhölgye, akikbe az újsütetű aszkéták szempillantás alatt halálosan beleszeretnek – ki-ki hozzáillő párjába. Még a nőgyűlölő Biron is, Rosalne-ba, egyenrangú szellemi partnerébe, aki Black Beauty elő- vagy utóképe, csakhogy itt – félig komolyan, félig tréfásan – még ébenfekete, mint Bosch gyönyörkertjében a termékenység-szimbólumként szereplő varázslatos néger hölgy (a középoltár bal alsó sarkában), a fekete Aphrodité. Shakespeare a képet egyáltalán nem ismerhette. Az viszont több szonettjéből is kiderül, hogy szenvedélyesen érdekelte a szem és a lélek, a külső látvány s a belsőt kifejező szó viszonya, már csak mint színpadi szerzőt, színészt és színigazgatót is, különösen a díszlettelen angol reneszánsz színpadon, amelynek technikai hiányosságait gazdag képalkotásával, „imagery”-jével kellett kompenzálnia. Ebből született a shakespeare-i szómágia, darabjainak nagy varázsa, aminek nagy részét ma a revűsítés technikai eszközeivel orozzák el tőle, M. Reinhardt után szabadon, és persze tehetségtelenebbül, lelkiismeretfurdalás nélkül.
(Az esszé második, befejező részét áprilisi számunkban közöljük)
1 Nem tartjuk helyesnek a műfordítás átírását, ez esetben a kiváló műfordításét, ám megértjük és tiszteletben tartjuk az igényes tudós nézőpontját, aki természetesen csakis az eredeti szöveg alapján értelmezheti Shakespeare-t. (A szerk.) [vissza]
Az 1996-os év karácsonyát és szilveszterét a lányomnál, Németországban töltöttem, s ottlétem alatt nagyot fordult az időjárás. A vidéket előbb hó temette be, aztán ónos esők síkosították, s ezeket végül a szokatlan hideg jégpáncéllá dermesztette mindenfelé. Jogos aggodalmakkal töprengtünk hát azon, hogyan fogunk autón hazaevickélni a hófúvásokkal és egyéb ismeretlen veszedelmekkel teli világban.
Annál kellemesebb meglepetésként ért, hogy Németországban és Ausztriában mindvégig makulátlanul tisztára pucolt autópályákat találtunk, repeszthettünk az édes otthon felé, ahogy a kedvünk tartotta.
Egészen Hegyeshalomig. Ott, mint ismeretes, Európa legdrágábban megfizettetett autópályaszakasza következik, alig adnak vissza valamit az ezresből, ha az ember végig akar – hiszen mi mást tehetne – hajtani a néhány kilométeres betoncsíkon odáig, ahonnan már ingyen is közlekedhet. Ami márkában vagy schillingben számolva, s a népiét és osztrák jövedelmekhez viszonyítva, nem katasztrofális érvágás ugyan, de a magyar értelmiségi keresetekkel összehasonlítva, bizony egészen másként fest a helyzet.
S ráadásul itt hirtelen valósággá változtak legsötétebb aggodalmaink is; az utat vastagon fedte a hó és a jég. Nem, mintha nem takarították volna. Kisvártatva bele is ütköztünk három, karácsonyfaként villogó hókotró masinába, amelyek gondosan kiszámított harcrendben úgy haladtak egymás mellett, hogy az egész forgalmat feltartóztassák. Csak a havat és jeget nem távolították el az autópályáról. Sőt, ha megfigyelésem nem csalt, éppenséggel rákotorták az úttestre, mert amikor fiam – életünket kockáztatva – valahogyan mégis átslisszolt köztük egy résen, mintha némiképp tűrhetőbb útviszonyok következtek volna, mint mögöttük, ahol áldásosnak éppen nem mondható tevékenységüket már elvégezték.
Magánérdekű kis útikaland lenne mindez, ha nem ez az út vezetne tőlünk, az állítólag nem Európához tartozó világból, Európába. így viszont szimbólumnak is. felfoghatjuk, hogy ez a legdrágábban – s számunkra szinte elviselhetetlen tarifával – megfizettetett útszakasz, amelyet valakik, ki tudja, miért, jéggel-hóval és hókotrófalanxokkal is igyekeznek járhatatlanná tenni.
Lehet, azért, hogy ne ismerkedhessünk meg túlságosan azzal az Európával, ahová vezetnek bennünket? S ne döbbenhessünk rá, hogy azok a továbbfejlődésre képtelen és kártyavárként összeomló állapotok, amelyek a rendszerváltás előtti társadalmi életünket jellemezték, másfelől – a kulturális intézményrendszertől a létbiztonságig és a közrendig terjedően – egy sor olyan vonást is tartalmaztak, amelyek európaiságban messze megelőzték a számunkra elérendő célként felmutatott (vagy előírt? ránk erőszakolt?) európai állapotokat? S ne ejtsen bennünket kétségbe, hogy azokon a területeken, ahol valóban előttünk jártak – a termelékenységben, a gazdasági-technikai fejlődés ütemében –, a lemaradásunk nem csökken, hanem növekedik azóta, hogy mindenáron fel akarunk zárkózni hozzájuk?
Persze, hogy ezek gonosz, demagóg költői kérdések, s a válasz mindegyikre egyértelműen az, hogy nem. Az az új útszakasz csak azért olyan drága, mert nálunk ez a természetes, mert az égvilágon minden egyre drágább lesz, mert általánosan és feltartóztathatatlanul elnyomorodunk. S azok a hókotrók sem ideológia előírásokat követve végzik így a munkájukat, hanem azért, mert a bérük vásárlóértéke – mint mindenkié – egyre zsugorodik, s ha így megy tovább, a politikai elit és a gengsztervilág prominensein kívül (ideértve a bankárokat és nagyvállalkozókat is) mindenki otromba nemtörődömséggel fogja végezni a munkáját.
Amikor végre megérkeztünk Budapestre, tapasztalhattuk, hogy nemcsak a Nyugatra vezető utakat borítja hó és jég, hanem saját fővárosunk utcáit is. Kivéve egy útvonalat, azt, amelyen – így tartja a pesti fáma – derék főpolgármesterünk szokott átvonulni pestkörnyéki villájából a hivatalába. Amiből – feltéve, hogy ez igaz – logikusan következnék, hogy Nyugatra eljutnunk nem fontos, de az, hogy honfitársaink közül egyesek bizonyos tisztségek betöltéséhez minél kényelmesebben eljussanak, mindenáron elérendő.
Ne tessék ezt a következtetést se komolyan venni, ez megint csak egy afféle rosszindulatúan morózus publicisztikai fordulat. Múló kis kellemetlenségeken rágódom, ahelyett hogy a lényegre tekintenék: csillogóan szép, fehér karácsonyunk és újévünk volt, lényegében ingyen – a fagyhalállal elpusztult hajléktalanok száma elenyésző és teljességgel áfamentesen.
Baldó Ákos verseskötetével úgy jártam, ahogyan talán még soha azelőtt: elvesztettem, olvasatlanul, egy könyvhalomban. Csak másfél-két esztendő múltán bukkantam rá újra. Ekkor – most – elolvastam, és elszégyelltem magamat. Elsőre, ilyen soroknál nyitottam ki találomra:
Hol vannak a legények
Hol március forradalma
Most a tavasz a télnek
Csak gazdasági reformja
(Nosztalgia)
Nem lett volna szabad annak idején félretennem ezt a könyvecskét. Szerzője – talán már az első idézetből is kitetszik – a társadali erők baloldalának elkötelezettje. Személyéről könyve két szerkesztő-kiadója – Emília é sHermám Marzluft – valamelyikének fülszövegéből tudhatni ennyit:
„Baldó Ákos a 60-as évek óta külföldön él. Építőmunkásként több országban dolgozott, ma Németországban lakik.
1993-ban pár hónapot Magyarországon töltött, hogy előkészítse hazaköltözését. Amikor a tv-ben végignézte a kenderesi temetést, csendesen közölte, hogy akkor ő most elmegy.
– Hová? – kérdeztem.
– Haza az emigrációba.
És el is ment.”
Jónéhány, szemlátomást hirtelenül írott, vissza-visszatérőn megpróbált, rímes jegyzete, töredékességében is kereknek ható verse épp ebből a riasztó élményéből született – ezeket könyve végén olvashatni. Idevág Túlvilági lét című négysorosa is, amelyet érdemes idéznünk:
Ember félőn kérded
Nyíregyházán Budán
Vajon van-e élet
Műsorzárás után
De mintha a későbbiek is visszhangra leltek volna Baldó költészetében, a Válaszadás után című versébe például ilyenformán:
Új lett végre új a dudás
De a nóta bizony nem más
Tegyünk ide három pontot, folytassuk majd innen…
*
Mi kell a jó költészethez? Tehetség mindenképpen. Olyan, amelyik a gyakorlatban – a múltban, a jelenben és a jövőre nézve egyaránt – képes megkülönböztetni a társadalmi jót a rossztól, és szakterületén vagy akár szakterületein aszerint alkotni mások számára szemlélhető, átélhető műveket.
A tehetséget tehát nem elég birtokolni: működtetni is kell tudni. Ehhez pedig tanultság és műveltség is kell.
A tanultság és a műveltség nem ugyanaz. Van okunk rá, hogy az utóbbit egy kissé többre becsüljük az előbbinél, de azért nem fölösleges amaz sem.
Az irodalmi életben a tanult, ámde korántsem művelt uraknak és hölgyeknek szokott lenni a legnagyobb hangjuk: valódi műveltség híján tanultságiakkal hivalkodva, igyekeznek korlátozni az adott pályát arra a szűkebb térre, ahol ők otthonosan mozoghatnak, olyan tevékenységformákra, művekre és alkotókra, amelyeket, akiket ők ismernek és elismernek. (A similis simili gaudet régi elve alapján: csakis a hasonszőrűeket támogatva.) A tanultság tehát valódi műveltség híján zártkörű, testületi, szakmabeli, céhes hajlamok kifejlesztésére ösztönzi képviselőit, ezért sokszor a korlátoltság leple és menedéke.
Vannak azonban tanulatlan műveltek is. A perifériára, a kultúra és a társadalom széleire szorított tehetségek között keresendők az ilyenek. Ritka kivételként képesek – leginkább olyankor, ha szervező zseniknek is bizonyulnak, amúgy nem mellékesen – néha a kultúra „hivatalosan elismert” pályáján is megvetni a lábukat. A magyar költészetben, festészetben Kassák Lajos volt az egyik példája az ilyen, sok irányban művelt, tág látókörű, de igazából tanulatlan tehetségnek.
Nem véletlen, s ezt elkerülhetetlen itt megjegyeznünk: a tanultságukra gőgös műveletleneknek általában – ahogy mondani szokás – volt gyerekszobájuk, míg a tanulatlan művelteknek általában nem. A kapát vagy a kalapácsot az utóbbiak szokták közelebbről, nem csupán látásból vagy lexikonból, hanem munkájuk eszközeként, jól ismerni.
*
A Választás után című versből idézett két sor ríme: „dudás – nem más”. Népköltészeti gyűjteményekben, hangsúlyos verselésű, régi költeményekben, nóta-szövegrigmusokban gyakorta találkozhattunk ilyenekkel, ám a magyar műköltészet míves formáit ismerő verselő igencsak óvakodik mostanában hímrímet és nőrímet egymásra feleltetni. Eldöntendő: rossz rím, avagy tudatos rigmusidézés jelzete-e az említett „dudás – nem más”? Azért érdemes megválaszolni e kérdést, mert máskülönben Baldó Ákos versírói tehetségéhez, úgy ítélem meg, aligha férhet kétség.
Nos, van elég példa rá verseiben, hogy eldönthessük: véletlenül adódnak nála az efféle sorvégi összepárosítások. Ahogy a túl nagy számban előforduló ragrímek is. Öntudatlanul. Ami ez esetben annyit tesz: tudatlanul. A verset el sem tudja képzelni rímes formák nélkül, ám egész egyszerűen nem járatos sem a rímek elméletében, sem általában a verstanban. így fordulhat elő, hogy Szonett címmel lát el egy párosrímű, trochaius lejtésű – de inkább csak hangsúlyos-ütemes tagolású – és történetesen tizennégy soros költeményt. Mindemellett számos költői eszközt tud magabiztosan, eredeti módon alkalmazni, továbbfejleszteni, alakítva használni. Szó sincs róla, hogy dilettáns volna: csupán bizonyos tanultsághiányok ütköznek ki versein. Nem ártana, ha áttanulányozna egyszer egy rendszeres verstant. Nem ártana, hanem használna rokonszenves tehetségének.
Baldó Ákos tehát nem tanult költő. De nem is műveletlen költő és ember. Sem társadalmi-politikai kérdések, sem kulturális-irodalmi ügyek tekintetében nem jellemző rá a szűk látókör, a zárt hiedelemvilág. Ellenkezőleg, érzékenyen kiművelt, és ami fő: mindhalálig magátművelő embert sejthetünk versei mögé.
A magánkiadásban megjelent versek gyűjteményében könnyű megtalálni az egységes, kiérlelt világszemlélet bizonyítékait, s éppígy a versről versre végigvonuló, meghatározó formai jellegzetességeket. A nyers dalsablonokban abszolút tudatossággal kiöntött szójátékformák mindvégig jellemzik költészetét: köntörfalazás nélkül tör ' csattanóra, direkt szókimondása mégsem veszélyezteti versmondandója többsíkú jelentésépítményeit. Érdes és érdekes líra adódik ebből. De hasonlóképpen könnyen kimutatható e fölfogás fejlődése, a legalább két évtizedes költői munkálkodás során óhatatlanul megerősödő, vagy épp elhalványuló versszerkesztési, formálási gesztusok, vonzalmak változása is.
Ahogy lenni szokott, egy ideig és néha-néha rávetülnek olvasott élmények nála is a valóságosakra. Mint például Bosszú című versében, amelyben a fiatal József Attila „kassákos” intonációja visszhangzik:
Árva melósok szép portugál legények
Párisban lakunk fiatalok szegények
Reggeltől estig gazda vasát emeljük
De álmunkban éjjel
Két érdes tenyérrel
Szőke gazdáné puha mellét reszeljük
Ami nyelvi műveltségét illeti, néha még lábjegyzetelni is kéne egyik-másik sorát, mert föltehetőleg nem érti meg akármely olvasója. Tudni kell például egy kicsit franciául ahhoz, hogy megértsük keserű tréfálkozását üzleties szellemű költőtársain, Beérkezett című négysoros szösszenetében:
Az volt a jelszava
L'art pour l'art
De most minden szava
L'art pour lard
A „lard” ugyanis „háj” franciául.
A Franciaországot, Németországot ismerő költő nem a francia és a német elitértelmiség részesének igyekszik föltüntetni magát – ez aligha is állna jól neki ő az ottani munkásvilágból merítette versformába átültetett tapasztalatait. Portugál, török, nigeri és egyéb „világjárók” – a munka mélyvilágában alkalmazott, kizsigerelt és ráadásul még le is nézett, úgynevezett „vendégmunkások” – az ő társai, akiknek nem egyszer a nevében is szól. Teheti: csakugyan közéjük tartozik, még hogyha politikáról, irodalomról sokszorta többet is tud náluk. íme, egy ilyen verse (Fölszabadult gyarmat), mutatóba:
Fájront csak alkonyaikor van
S már térdig lelóg a tökünk
És mint éhes gyerek úgy mosdatlan
Négyhetes ágyunkba szökünk
Almunk nyugodt gyomrunk üres
De reggelig miénk ágyunk
Két négyzetméteres rühes
Lábszagú köztársaságunk
Aki az internacionalizmust így tanulja, azt aligha fogja meg nacionalista szólam. Amint Fizika című kétsorosában kijelenti:
A magyarság nem lépték
Tényállás de nem érték
Kevés dolgot utál Úgy Baldó Ákos, mint az acsarkodó magyarkodást. Nincs kétsége, hova vezet az efféle módon követelt „nemzeti összefogás”. Ide:
Ha kívánja helyzet
Megvédi majd honát
Összefog a nemzet
Komcsit zsidót romát
(Nemzeti összefogás)
A „nemzeti fajvédelem” ellen, jellegzetes szarkazmussal, Fajtalankodás címmel szól:
…Hol Juszuf hol Johann Sztévó Janó
Vagy Iván vagy más tudja a manó
És ne feledjem Náci is a Grün
Porozzák virágfajunk gyönyörűn
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha szép a fajtánk ettől a legszebb
Vagyunk svábok kunok és avarok
Zsidók, romák – egyszóval magyarok
Világ kádjában sok van ilyen még
Csöppnyi kis erjedő emberiség
Nena tudom, hol lehet beszerezni Baldó Ákos kis példányszámban kiadott verseskönyvét. De ha valaki találkozik vele véletlenül, ne menjen el mellette.
(A szerző kiadása)
A civil (azaz nem szaktudós) olvasó valószínűleg könnyedén válaszolná meg a fiatal szegedi szociológia-professzor kismonográfiájában felvetett kérdést: mi is az a konformizmus? Vélhetnék: az egyénnek egy bizonyos társadalmi képződményhez való önkéntes, elvtelen, megalkuvó alkalmazkodása. Ebben a megállapításban (egyelőre nem értékítéletben) mindhárom határozószó fontos, azaz nem nevezhető konformizmusnak (magyarul: alkalmazkodásnak) a súlyos fenyegetés hatása alatt bekövetkező azonosulás egy előírt mintához; azaz az „illeszkedésnek” feltétele, hogy az szabad akaratból történjen, továbbá, hogy az individuum eredeti, benső meggyőződése feladásával, tehát önmaga egyénisége elárulásával alkalmazkodjon egy általa egyébként bensőleg elutasított képződményhez. (Persze elöljáróban megjegyezhetjük: van a konformizmusnak egy még aggasztóbb változata is, midőn az individuum benső averzió nélkül azonosul azzal a konstruktummal, amelyet pl. az állampolgárok többsége elutasít. A probléma másik, pozitív véglete: nevezhető-e konformizmusnak az az eset, amikor az állampolgár belátásból, meggyőződésből idomul egy feltételezett alapvetően demokratikus, humanista társadalmi berendezkedéshez? Mint látható, a probléma nem is olyan egyszerű.)
Ha civilként így fogjuk fel tehát a dolgokat – s ez nem teljesen ellentétes a szerző intencióival -, akkor nyilvánvalónak tetszik, hogy a konformizmus valóban morális kategória is, mégpedig többnyire pejoratív értelemben: de ugyanakkor szerteágazóan szociológiai probléma is, s ezért nem véletlen, hogy a tudós kutató – szaktudományi indítékból – kezdetben ilyen jelenségként járja körül a témát. S mellékesen megvilágítja a nonkonformizmus széles tartományát is, amely a devianciától az új kreatív kiküzdésének akarásáig terjedhet.
Mindenesetre meglepő egy közel kétszáz oldalas, tudományos igényű mű esetében, ha fejtegetései végére érve azt kénytelen kérdezni a szerző: „Egyáltalán megismerhető-e és megérthető-e a konformizmus lényege, természete?” E kérdést nem tehetné fel a szociológus, ha prekoncepcióval, kész definícióval közeledne tárgyához. Karikó azonban lelkiismeretes, induktív filológiai módszerrel kikérdezi a szociológia, a pszichológia, a szociálpszichológia, az etika, a szépirodalom, a filozófia, sőt a történelemfilozófia magyar, német, francia, angolszász (főleg amerikai), orosz stb. képviselőit: mit gondolnak e jelenségről, viszonyáról a szocializációhoz, a nonkonformizmushoz, az affirmációhoz és a tudatmanipulációhoz, a politológiához, a pedagógiához, és különösen foglalkoztatja egy széles társadalmi réteg, az ifjúság viszonya ehhez a jelen és a jövő szempontjából oly igen fontos jelenséghez. Mi több, történetileg is végigkíséri a konformizmus „sorsát”, az antiquitástól közvetlen jelenünkig; megvizsgálja „csomópontjait”, a különösen kedvező körülményeket a képmutatás kiterjedéséhez.
Karikó – elemzése tanúsága szerint – független kutatói személettel kívánja körüljárni tárgyát, ez azonban csak töredékesen sikerülhet, s ez nem is lehet másként, hiszen a konformizmus jelensége mindenkor erőteljesen ideológiailag motivált, lévén, hogy a szerző elsősorban nem a privát szféra (család, kisközösségek, munkahelyi csoportok, egyház, sport stb. övezetein) belüli megnyilatkozásokkal foglalkozik, hanem – mint könyve címéből is kitetszik -, a társadalmi-politikai szféra megalkuvásaival. Kutatásai-vizsgálódásai legsúlyosabb rétege, a nemzetközi szaktudománnyal való rendkívül széles körű konzultáción túl, éppen a modern konformizmus megszületése gazdasági-társadalmi körülményei felfejtése során mutatkozik meg. Ez a közeg a tőkés társadalom termelési módja, a cserekereskedelem kibontakozása, az árutermeléssel összefüggő fetisizáció és elidegenedés világa, amelynek természetesen messzemenő következményei vannak a „felépítményben”, a bonyolult társadalmi viszonylatokban, a szellemi övezetekben, a mindenkori politikai rendszer működésében. Karikó nem kerüli meg a kikerülhetetlent, vagy-is hogy mindezt ne Marx történeti-gazdasági felismerései nyomán világítsa meg. Amiből természetesen nem következik, hogy – amiként azt az elmúlt időszak „marxista” teoretikusai igyekeztek a tudatokba sulykolni -, nos, hogy az „Anpassung” kizárólag a burzsoá társadalom embere tulajdonsága lenne. Minden mesterséges akarás ellenére – mint köztudott -, az ún. „szocialista társadalom” is árutermelő társadalom volt, sőt az elszigetelődési kísérletek ellenére nem tudott kiszakadni a világpiacnak már a Kommunista Kiáltványban rögzített összefüggő rendszeréből sem, azaz eufemisztikus megnevezése ellenére nem „államszocializmus” volt, hanem – államkapitalizmus. Ilyen értelemben semmi meglepő nincs abban, ha megállapításra kerül: a konformizmus mint szociológiai, pszichikai és morális tény, lényegében rendszersemleges.
De ebből következik egy olyan mozzanat, amelyet Karikó értékes művével szembeni kritikaként kell megemlítenünk. Ez pedig ama kívánalomnak a sérelme, miszerint minden társadalmi formáció jellemző erkölcsiségét saját lényegéből kell és lehet megértenünk, s azt nem írhatjuk át az előzmények számlájára. A logikai csúszás ott következik be Karikó történeti fejtegetéseiben, midőn a legutóbbi időszak korszakolásában a sztálinizmus-rákosizmus, majd a kádárizmus és végül a posztsztálinizmus szakaszaiban tárgyalja a konformizmus sajátlagos megjelenését. A szerző világosan látja, hogy az elmúlt esztendőkben milyen természetű változások történtek a magyar társadalom életében, meglepő módon mégis azt állítja: „…hogy milyen társadalom felé haladunk, azt ma megmondani lehetetlen”, továbbá úgy véli: „Ha a magyar társadalom közeli és távolabbi alakulása nem tudja elkerülni a piacgazdaság működését, akkor – függetlenül attól, minek nevezzük a jövő magyar társadalmát -, minden bizonnyal számolhatunk a konformizmus tartós fennmaradásával”. Sőt, Karikó megelőző mondata mégcsak megerősíti ezt a vélelmét: „A konformizmus talán legmélyebb okát a piacgazdaság, a csereértéktermelés létrejöttében s kiváltképpen eluralkodásában látom.” De vajon miért nem döbben rá a szerző egyúttal arra a kézenfekvő tényre, hogy a „kádárizmus” fázisa és konformizmusa után, 1989-től, tévedés azt állítani, hogy a posztsztálinizmus korában élünk, hanem éppenséggel a tőkés gazdálkodás restaurációját és ennek konformizmusát (értsd: egyedei pálfordulásait, köpönyegforgatását, túlkompenzálását stb.) éljük meg. Karikó foglya marad nem tisztázott fogalmi ötletének, úgy véli: „…egész történelmi korszak szükséges a sztálinizmus minden nyűgével való végleges szakításhoz”, „…a posztsztálinista korszakban sokáig szenvedhetünk a sztálinista béklyóktól”, azt hiszi: „…a posztsztálinista korszakban… lezárul a konformizmus története… társadalom és politika egyaránt gyorsan és automatikusan túllép ezen a jelenségen”.
Ahány megállapítás, annyi ellentmondás! Vajon hogy lépne túl a társadalom a konformizmuson, midőn a jelenség forrásaként ő maga nevezte meg a tőkés gazdasági rendet, amely éppen most etablírozódik, és termeli tömegesen a konform lelkeket és erkölcsöket. Ezt a szituációt elfedjük azzal, ha görcsös következetességgel egy megelőző korszak viszonyait vetítjük rá a mára, az ellen hadakozunk, és a ma lényegének megjelölésére alkalmatlan, anakronisztikus megnevezést alkalmazunk. Közelebb jutunk-e a „posztsztálinizmus” terminusával annak a szituációnak a megértéséhez, amelyben ma leledzünk, s amelyben – egy példa, Karikó kedvelt példája – ma az ifjúság van? „Napjainkban úgy tűnik fel számomra – írja a szerző -, egyre inkább marginalizálódik, munka és cél nélkülivé válik [ő az ifjúság], perifériára szorul, nem találja önmagát. A bűnözés és a kábítószer rabjává, vagy a mindent elvtelenül tagadók kétes pozíciójába süllyed.” S ez csak egyetlen övezet a társadalom összképletében. Nem vélhető-e, hogy e társadalom jellegzetességeinek megjelölésére teljesen alkalmatlan, félrevezető fogalom a „posztsztálinizmus” terminusának erőltetett alkalmazása?
Itt bizony – midőn a szociológus kilép a szaktudomány megbízható övezeteiből, és a romlékony politológia tájaira téved (könyvének éppen ez a része feszül ki legkevésbé a logika íveire) -, érvelése ellentmondásai megsokasodnak. Maga is érzi ezt, innen a könyv konklúzióiban feltűnő bizonytalanság, még a vizsgált téma természetét illetően is. „Egyáltalán, meghatározható-e maga a konformizmus fogalma?” – kérdezi, s mintha megfeledkezvén korábbi találó felismeréseiről -, nem érezne rá arra a tényre, hogy a hétköznapiságban általában erkölcsi problémaként szemlélt jelenség nem pusztán elméleti probléma, amelynél nem az a legfőbb gond, hogy mivoltát definícióba foglaljuk, hanem tudomásul vegyük, hogy a konformizmus minden adott formáció konkrét viszonyai közt értelmezhető, képlékeny és változó szociológiai jelenség, amelynek vizsgálata, tényszerű lírása, helyes megnevezése nagyon is kézenfekvőén aktuális.
(Gondolat Kiadó)
A Nap minden. Jankovics Marcell új művelődéstörténeti művének „a Nap a hőse”, mégpedig szó szerinti értelemben. Minden idők legnagyszerűbb történeteit a Napról, a Napot megszemélyesítő emberistenekről írták… Ez a könyv pedig azokról az időkről szól, amikor még az ember világát és gondolkodását valóságosan és jelképesen is a Nap fogta egységbe” – olvashatjukA Nap könyve előszavában. Mi, a világegyetem parányai, akik a Napnak köszönhetjük életünket, mi, a mai, általunk teremtett, fejlettnek mondott civilizáció ostoba fiai, akiket, ha nem vigyázunk, a Nap fog elpusztítani is – olyan könyvet vehetünk a kezünkbe, mely nemcsak tudásunk gyarapítására, vagy tudott, ismert dolgok és jelenségek, fogalmak összefüggéseinek felismerésére szolgál, hanem tanulságokkal is; kultúránk, életünk, a nagy Egészből nekünk jutó kis világunk iránti felelősségünket is felébreszti. Jankovics Marcell, a magyar animációs filmművészet sok hazai és nemzetközi díjjal kitüntetett alkotója, aki most éppen Az ember tragédiája animációs filmváltozatán dolgozik, művészettörténészként sem ismeretlen az olvasók előtt, hiszen az elmúlt években sorra jelentek meg könyvei (Jelképkalendárium, Jelképtár, A fa mitológiája), melyeknek illusztrálásában is közreműködött, akárcsak a most ismertetett művében. A Nap könyve első részében (Világos, mint a Nap) a naptisztelet világnézeti hátterét vázolja fel. Ezután „a nagy kijelölő” mellé sorakoztatja azokat a hasznos dolgokat, melyeket az emberek a Naphoz igazítottak (naptári rendszerek, az idő templomai, napvárosok stb.). A Nap jelképeit bemutató fejezet után a napmítoszokat Heraklész történeteivel illusztrálja, ezt követően a napkultusz szerepét tárgyalja az egyistenhit kialakulásában. „Minden egész eltörött. Egykori műveltségünk sokszínű, mégis összefüggő tömbje ezernyi apró szigetre hasadozott szét… Nincs folytonosság az időben sem. Ezt a fejezetet búcsúzóul a kivételeknek szenteltem, pontosabban azok közül néhánynak, akik – illő szóval élve – az elmúlt évezredek során a lángot őrizték” – írja az utolsó rövid fejezet élén a szerző. A rengeteg adatot felsorakoztató, roppant érdekes könyvhöz a használatot és áttekinthetőséget megkönnyítendő, Napmutató, azaz tárgymutató készült, a könyv szövegében tipográfiailag kiemelt szavakra, nevekre utaló. Forrásmunkák jegyzéke egészíti ki a Csokonai Kiadónál napvilágot látott, arany kötésű, gazdagon illusztrált könyvet.
A Napkelet utazóinak ajánlotta Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték című, szimbólumokban gazdag regényét, melyért 1946-ban Nobel-díjjal tüntették ki. A polgári humanista eszméket valló német író korának egyik legjelentősebb regényírója és költője volt, száztíz évvel ezelőtt született, és 1962-ben hunyt el. Magyarországon már az 1910-es évektől kezdve fordították verseit és novelláit. Háborúellenes megnyilvánulásai miatt emigrálni kényszerült hazájából, és Svájcban telepedett le. Első, főként önéletrajzi ihletésű regényeivel nagy sikereket ért el. Közülük nemrég jelent meg a Narziss és Goldmund (Európa Kiadó), valamint a Rosshalde (Cartafilus Kiadó), melyekben az én keresése, az önmegvalósítás problémája, az egyén és környezetének kapcsolata a fő motívum. A jövőben játszódó, utópisztikus regényében, Az üveggyöngyjátékban, melyet 1943-ban, a II. világháború árnyékában fejezett be; az idejétmúlt polgári világot, a korabeli civilizációt ítéli el. 2200 körül, Kastalia tartományban élnek szinte szerzetesi közösségben a szellem legkiválóbbjai, a magister ludi, a játékmester irányításával. Minden tudományágat és művészetet egyesítő univerzális tudomány megalkotásán fáradoznak, mellyel kifejezhető lehet minden összefüggés és minden gondolkodási folyamat. E titokzatos tudománynak-művészetnek szimbóluma az üveggyöngyjáték, melynek rejtelmeibe a játékmester, Josef Knecht. avatja be a szellem kiválasztottjait. A regényt az ő életrajza és hátrahagyott írásai, költeményei alkotják, melynek fő mondanivalója, hogy a legmagasabb rendű szellem is pusztulásra van ítélve, ha elszakad a valóságtól, az élettől. Knecht otthagyta ezt a képzeletbeli tudósállamot, hogy a közönséges emberi világba visszatérve, az ifjúság nevelésének szentelje életét. Hirtelen és tragikus halála azonban megakadályozza e nemes és humánus cél megvalósításában, Thomas Mann, akiről Hesse az egyik szereplőt mintázta, a regényt „összemérhetetlennek” nevezte. (Tericum Kiadó) Naplójegyzet 1914. január 27-ről, André Gide tollából: „Ujfent megállapíthattam, hogy a német írót – szemlátomást – mennyire nyugtalanítja saját anyanyelve. Ezt a nyugtalanságot más alkalommal is tapasztaltam; nem tudom, vajon bármely más ország bármelyik írója ismeri-e ezt az érzést. (Itt nem árt megjegyezni, hogy Rainer Maria Rilke – a mai Németország egyik legnagyobb költője – cseh származású.)” Rilke (1875-1926) Hesse kortársa volt, Prágában született, s élete során szinte állandóan vándorolt, utazott, vendégeskedett. Prágában és Münchenben végezte egyetemi tanulmányait, orosz származású szerelmével, Lou Andreas-Saloméval két nagy utazást tett Oroszországban és Olaszországban. Ezután Worpswedében telepedett le, majd Schoenaich-Carolath herceg kastélyában vendégeskedett. 1903-ban Párizsban Rodin titkára lett, s közben Rómába, Dániába, Svédországba, Spanyolországba és Egyiptomba utazott. Két évig a nála húsz évvel idősebb Thurn und Taxis hercegnő duinói kastélyában élt, Trieszt mellett, majd a világháború alatt Münchenben lakott, utána Svájcba telepedett át, s Valmontban fejezte be földi pályafutását. Levelei, melyeknek harmadik kötetét most jelentette meg az Új Mandátum Könyvkiadó, híven tükrözik e mozgalmas élet állomásait az 1912-1914 közötti években. Duinói kastély, Velence, Toledo, Ronda, Párizs, Lipcse, München s újra Párizs. A címzettek írók, művészek, könyvkiadók, köztük André Gide, Hofmannsthal, Rodin, Stefan Zweig s más, utazásai során szerzett ismerősök. A legtöbb levél azonban Lou-hoz, és pártfogó-vendéglátó barátnőjéhez, a nagyműveltségű Marié von Thurn und Taxis hercegnéhez szól, főleg spanyolországi útjának emlékeit osztja meg velük. E gondosan megformált, szinte műalkotásszámba menő levelekben apró, magánjellegű dolgok mellett munkájáról, olvasmányairól, filozófiai és esztétikai reflexióiról, terveiről is beszámol, rendkívül választékos stílusban. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Rilke levelekben írta meg lírai önéletrajzát. A kötet függelékében harmadik és negyedik duinói elégiájának nyersfordítását is olvashatjuk, valamint a levelek címzettjeiről életrajzi jegyzeteket. Báthori Csaba válogatta és fordította a kötet anyagát, az előszót és a jegyzeteket is ő írta.
1912. december 19-én Rilke Spanyolországból küldött levelet Lounak, s a levelet e sorokkal zárja: (Toledóban úgy megelevenedtek emlékeimben Novinkiben töltött estéink, meg a jó Nyikoláj Tolsztoj Spanyol naplója, hogy küldtem is neki egy üdvözlőlapot; szívélyesen viszonozta.) A több mint tíz évvel azelőtti oroszországi utazásuk alkalmával a Világirodalmi lexikon szerint is meglátogatták Tolsztojt, de hát hogyan van ez a szívélyes viszontválasz? Lev Tolsztoj 1910-ben meghalt. Naplójában, mely az Osiris Kiadó újdonsága, nem említi ezt a látogatást. Igaz, a kötet válogatás Tolsztoj 1847-1910 közötti naplófeljegyzéseiből, melyeket ifjúkorától halála napjáig írt. A nagy művész életét, műveinek történetét, gondolatait megörökítő terjedelmes kötet több mint hatvan évet ölel át, s részleteket tartalmaz Tolsztoj ún. „titkos” és „bizalmas” naplóiból is, melyekbe családjához fűződő kapcsolatát, s azokat a lelki gyötrődéseket jegyezte fel, melyeket a feleségével több évtizeden keresztül folytatott érzelmi viaskodások közepette élt meg. Gellért György és Kozma András fordította, Török Endre szerkesztette a harminc év után újra, jelentősen kibővítve megjelent művet, jegyzeteket és névmutatót is illesztve hozzá.
Felhők könyve. Monológ női hangra. Egy nő érzékiségének, női mivoltára való ráébredésének emlékképei, a test titkainak felfedezése, a szeretkező test, a szenvedő test, az érzékek, a jelenvalót uraló és a múltat pásztázó tudat szavakba, mondatokba foglalt megjelenítése. A születés és a szülés tudatalatti csodái, az elmondhatatlan magány és hiány, egy elvetélt magzat, az anyai öl elvesztett biztonsága, élet és halál, a lélek visszhangjai. Fények, illatok, hangok, ízek, érintések, az emlékezet csapongása. Rendkívüli képi erejű, különös zenei hangzású szöveg, felhők gomolygásával, fények villanásával. Mindez egy költőként indult férfi „alakoskodása”, beköltözése egy másik és másnemű emberbe. Pálinkás György kötetének költői hangvételű, novellaszerű írásai egy nő élettörténetévé szövődnek. Külön érdekessége a könyvnek, hogy az írások egy-egy felhőfajta nevét kapták címül – Virga, Pileus, Capillatus, Vesperális, Incus stb. -, s nemcsak Kálmándy Lajos felhőfényképei, hanem ezek két-három soros leírásai is olvashatók a tartalomjegyzékben. Pálinkás György e harmadik prózakötetét a Jelenkor Kiadó az Elő irodalom sorozatban adta közre.
(emmi)
