megapolisz embertömeg
a nagy dáridóra
készen állunk máris jöhet
London Párizs Róma
Közép-Kelet fényorgia
haladunk a korral
utolérünk Európa
hömpölygő folyammal
reggel este zsibvásár van
szorgos népe város
áll a bóvli nagy kupacban
lesz belőle gyáros
nyolcadikban barna gettó
utcagyerek csorda
bekasznizva mutter bratyó
szajrét markecolta
kopaszfejű már lincselne
sokan sorba állnak
szíve szerint dala zengne
fogd be jiddis szádat
belvárosban pásztoróra
rima áll a téren
juttatásért kéjlaborba
többször észrevétlen
lenn a mélyben néne fekszik
írás lóg nyakában
mozgólépcsőn elfelejtik
marad elhasználtan
kutyabánat ebugatta
körbe körbe körbe
azt dalolja verkli nóta
másképpen lehetne
megapolisz embertömeg
a nagy dáridóra
készen állunk máris jöhet
London Párizs Róma
Hát elfogytak a mesterek?
Lehet a vers akármilyen?
Na nem! Dalnokunk még remeg –
Mondja mester: a vers milyen?
Fiam, csak annyit mondhatok,
hiányt nem pótol értelem,
kutatni kár, mert nincsen ok!
Hol jársz eközben, Mesterem?
Elmúlást zeng a költemény,
mert nem üzen semmit e kor,
hiába versed: nincs remény,
a kéz remeg s kihull a toll.
Ha mindig körbejár az ész,
e korban új már nem terem –
az ítélet előre kész!
Hol jársz eközben, Mesterem!
Na persze, O sem úszta meg,
a sok jelölt már lesben áll.
Elporladsz majd, szegény öreg,
éneked lesz üres morál.
Halljuk az új kor szellemét –
ne bánd, ha eltűntsz jeltelen,
kit érdekel halott zenéd!
Hol jársz eközben, Mesterem?
Ajánlás
Mester, ha mindez ósdi már,
ha éppen döccen énekem,
de így vagy úgy, a semmi vár!
Mért kímélnél, magiszterem!
Mire jó egy ágyúcső? Hát lőni kell vele! – így a válasz, ha már egyszer elhangzik a kérdés. Igen, efféle célra szokták használni. Adott esetben másfélére is…
Idősebb emberek emlékezhetnek (de még a nem annyira idősek is) arra a zenei csinálmányra, amelyik az első nagy háború idején dívott, de lehetett hallani utána is, emlékké vagy éppen valamiféle nosztalgiává nemesítve. Agyúcsőre tábortűz világít, / rajta írom én e kis lapot… No, lám! Helyre kis írópulpitus is lehetett egy ágyúnak a csöve. A tábortűz alkalmatosán rávilágít, a felülete göcctelen, kellemetesen sima – hát kiben ne mozdulna meg a szándék, hogy rójon rajta tintaceruzával egy kis lapot? Ami aztán a tábori posta intézményesített szárnyain hazalibeg, egyenesen az otthoni szerettek szívéig, hadd lobogjon azokban is a honszerelem lángja, koronáján a szent szavakkal: Istenért, a Hazáért, a Királyért… Vagy Császárért…
Van persze némi, köznapilag hanyagolható, de nem mellőzhető bökkenő. Először: nem biztos ám, hogy egy felmeresztett csőféleség a legalkalmasabb színhelye egy még oly kicsi lap meggyártásának. Ha valaki – derék honvéd – mégis ragaszkodik hozzá, már csak a nóta igazáért is, kénytelen olyan testtartásba görbülni, hogy bizony kimarjul a dereka, lába, nyaka, aztán pitymallatkor, amikor attakra utasítanak a kürtök, nem lesz képes a Szolgálati Szabályzatban előírt hatásossággal mészárolni az ellenséget. A másik bökkenő a lobogó tábortűzben lapul. Az ellenség ugyanis – lévén a még oly varázslatos éjben is csak ellenség, isten akárhová tegye! – észreveszi annak a tűznek a világát, s mindjárt elkezd spekulálni. Nicsak, ott tűz ég! Ha ég, valaki gyújtotta. És lám, az a valaki körmölget annak a tűznek a világánál, alkalmasint felvonulási tervet szerkesztget. Na megállj, te cudar! így szól, valamennyi ellenségnek meg lévén engedve, hogy a másikat cudarnak mondja. A szót tett követi, gondosan ráirányozza a maga lövegét, netán több lövegét is a szerencsésen felkínálkozó célra, és odapörköl. Akkor pedig megsemmisül a tűzrakás, hadironccsá lesz az ágyú csövestül, mindenestül, és mennybe száll a kis lap hülebüle írója is…
Mindebből egyetlen tanulság következtethető: a pesti kávéházakban már annakidején is tudtak jól fűszerezett zagyvalékokat kotyvasztani, egyfelől a dicsteljes hazafiság, másfelől meg a készpénzben – akkor koronában – megjelenülő tantiémek bűverejétől ösztökélve… Ám legyünk igazságosak: efféle népélelmezési habarmányokat főztek utóbb is, a pengő világában, mérhetetlen mennyiségben. Az igazi baj mégis az, hogy akiknek szánták, azoknak a nagyobbik fele ette is.
Egy szó mint száz – a kérdésre, hogy tehát mire jó egy ágyúcső, nem csak egyféle válasz adható; műveltebb filozófusok ezt a dichotómiát a körülmények hatalmaként definiálják és fejtegetik. Közönségesen arra a kínálkozó álláspontra jutunk, hogy lőni lehet vele.
Azt is.
De mást is. Emellett óhajtanának tanúskodni a következőkben kalandozó gondolatok.
Az az ágyúcső, amit szemlélünk, mondhatni körbejárunk (megtehetjük), nem a modern kor terméke. Régen, nagyon régen került ki az alakját, külsejét, belsejét megformáló tűz öléből. Csak úgy-ahogy hasonlított a későbbi századok, különösen a huszadik század lövegcsodáira. Egy cső volt mindössze. Hosszú, kerek űr fémköpenyben, hozzáértő, arra tanított mesteremberek alkotása. A mesterek – hogy azért a léleknek is áldozzanak -, meg is díszítették rovásokkal, hullámzó vonalakkal, s más, a hasznavehetőséghez nem tapadó ékítményekkel. Az az emberi lélek ezekkel akarhatta jelezni önmagát, önmaga létét, természetét, talán éppen azt, hogy hiszen tudna alkotni, szívesebben alkotna másféle, épülésre, gyönyörködtetésre szolgáló holmikat – de hát ágyút kellett alkotni, azt parancsolta az összegubancolódott világ.
Akkor még – legalább háromszáz, de meg lehet, ötszáz éve -, ez az ágyúcső volt az egész ágyú. Egy cső, semmi egyéb. Se műszerek rajta, se závárzat, csupán önmaga. Szolgált alatta két vasalt kerék, fekvésére ágyazat (magyarul: lafetta), hogy ide-oda lehessen húzni, vonni – ennyi volt akkoriban egy ágyú. Ami még kellett hozzá, lőpor, fojtások, golyók, az a velejáró tartozékok rovatába tartozott, csakúgy, mint a csőtisztító, hosszú nyelű kefe, azzal ügyeskedték ki lövés után a csőből a lerakodásokat. Ha a tisztogatás megtörtént, máris lehetett nekikészülni a következő lövésnek. Nem volt éppen gyors ez a nekikészülődés, de hát az időtt a háborúskodás is ráérősebben zajlott. Előbb a lőpornak kellett a helyére kerülnie, arra fojtást tömtek, utána ment a golyó, eleinte kőből, utóbb vasból, bronzból, mikor miből való, arra megint fojtás, közben többször is meg kellett tömöszölni – végül oda lehetett állni a cső fejéhez, és égő kanóccal várni a parancsot: tűz!
A célzás művelete az egyszerűség jegyében történt. Nagy a valószínűsége, hogy a világ legkülönb tájain, ahány csatamező csak volt, egyazon mondóka segítette az irányzást, csak az idézettek neveiben volt eltérés. A keresztény világban ilyen kádenciát mondott a tűzmester: „Atyára elhibázom? Fiúra is elhibázom? Szentlélekre eltalálom!” És eltalálta, ha értett a szakmájához. Aki nem annyira értett hozzá, az kénytelen-kelletlen az égi hierarchiák további reprezentánsait is megidézte.
A lövedék azokban a korai időkben még nem robbant, még kevésbé volt irányítható lézerrel, radarral vagy’ akármivel. Kiugrott a csőből, süvített, s amit elért, azt alaposan megdögönyözte, netán lerombolta, korlátozott mértékben. Embert se volt hatalma ledönteni, legfeljebb ha egyet. Ha kettőt, ne adj isten, hármat, akkor már ördöngösségről, alvilági hatalmak adta tudásról fámázott az emberi képzelet.
Ha mármost valaki a sok, oktalannak tetsző szó után közelebbről is szemügyre akarná venni a mondott ágyúcsövet, messzire mennie nem kell. Létezik, él egy falu az országban, úgy a közepe táján, arrafelé, ahol az erdősörényes dombok megérintik az Alföld sík peremét; úgyhogy mondhatná magát alföldi falunak is, de a hepehupák utolsó őrszemének is. Egy falu. Község. Szemre olyan, mint a legtöbb. Létezik, él, emberek lakják tarka múltjukkal, homályló jövőjükkel, örömeiket, gondjaikat rakosgatva, rejtőzködve vagy hadakozva szüntelenül, egyszer győztesen, máskor tépázottan, mindig reménykedve. Mint a többi. Mint a legtöbb. Nagyon különös, messzire szóló hírrel, szétszikrázó dicsteljes múlttal, eseményektől habzó magatörténelmével nemigen tudna előállni. Ha igaz, nagy hírű ember nem származott el onnan, a história meg, ha valami nagyot készült cselekedni, mutatósabb helyeken állította föl a kulisszáit. Mesélik, 1849-ben egy főpolitikus a falu szélén kuporgó dombról nézte végig a gödöllői, esetleg az isaszegi csatát – akármelyiket nézte, ritka jó szeme lehetett. Es őrzi, persze hogy őrzi a falu reszketeg múltjának néhány kőbe testesült tanúját, templomot, magtárt, már csak nevében élő korcsmáros, kereskedő, borbély roskatag boltépületét, őrzi, utcáinak vonalát, virágos-árnyas tereinek hangulatát – a szomszédos falvak pedig őrzik a manapság már ritkábban, régebben annál sűrűbben kitalált történetkéiket, csúfondáros állításokat erről meg arról; ezeket természetesen azok a szomszédok főzték ki, azok tódították, csócsálták – valaha köznapi szokás volt ez, ám igazi háborúságot sose szült. Talán azért se, mert hiszen a falu, a szomszédokkal együtt, a nagyobb háborúságokból rendre-másra megkapta a részét, noha nagyon jól ellett volna anélkül…
Így hát a falu. Szép a maga módján, a környéke is szép, embereknek alkalmas élőhely, biztonságot, oltalmat ígérő, nyugalmas. Napvilágra került leletek tesznek bizonyságot arról, hogy már a bronzkorban vagy már előbb is laktak ott, levéltárak okmányaiból megtudható, mikor miféle veszedelem, tatár, török, labanc dúlta, miféle járványok, éhínség pusztította, mekkora adót, sarcot fizetett ilyen és olyan uraságnak, grófnak, basának, királyi pereputtynak. Nevének jelentése bizonytalan, lehet valamilyen semmibe holt madár, de viselhette az az ember is, aki elsőnek szúrta földbe az ásóját, s teremtett mezőt a terményeinek, magának meg házat, kertet, állatainak menedéket. Keletkezése, nevének eredete szolgáljon talányként a tudós bölcselkedésnek, legyen tarka, színesen csillogó kép a legendáknak – a hely, a falu létezett és létezik, élt és él, s ennyiben egyfontosságú a megfoghatatlan pillanattal és a mindenséget tenyerében himbáló örökkévalósággal.
Itt is, mint másfelé, volt egy korszak, jó harmincöt-negyven éve, akkor a falu összetelepült uralt szerencséjével. Mintha ártó hatalmak bűvöletéből szabadult volna – megrázta magát és viharzó sietséggel szabadult formáinak nyűgös szorításából, szokásainak fölöslegétől, a feledés pántos ajtaját készült rázárni a tűnt korok minden bajára, nyomorúságára -, egy hajdanán nekiindult világjáró aligha ismerne rá, ha szövevényes útjai megint arrafelé kanyarodnának.
Aztán megtörtént itt is, hogy a bűzös hullafoltokat virágzó, ótvaros múlt élőnek hitette magát, visszatekerte az időt, és megszerkesztette a maga hatalmát. A falu népe előbb mintha nem tudta volna, milyen jó dolga van. Most már tudja. És rebegő szemmel, szorongva figyel, s ostoros gondjai mögött bontakozik a sejtelem: lóvá tették, megint lóvá tették, részesévé a nagy bűnnek, a legnagyobbnak, s így, henyeségéberr kiadta kezéből a bölcsek kövét, odaadta egy nyalókáért, annak is csak az ígéretéért. Nem tudja, mi van, mi lesz, csak a félelmei jajdulnak, s egy-egy fojtogató pillanatban hallani véli a falu szélén leskelő nyomorúság vihogását, a törvény páncélzatába öltözött végrehajtó kalapácsának dörrenését…
Van ennek a falunak a déli, délnyugati oldalán egy dombsor – nem, nem is dombok azok, kicsi, szépen emelkedő halmocskák nyugtatják egymáson a fejüket, távolból nézve, áttetsző alkonyi fényben, vagy forrón vibráló levegőn át csendesen kérődző tehenek tejszagú gyülekezetének találhatná akárki. Legfelül kisded akácerdő babusgatja susogó titkait, szerte nyárfák ringatják levélgyerekeiket, fehér kérgű égerfák merengenek a múlhatatlan szépségről, jegenyék, mint őrszemek vigyázzák a békességet, s súgnak nyugalmat a föld színét lakó bokroknak, állatoknak. Épület nincsen ott, puha a talaj, nemigen viselné az összerakott terhet. Ha nőtt a falu, másfelé tájékozódott, oda meg a barmait terelte legelni, vagy búját, örömét megjártatni, édesded fiatalok szerelmüket eggyé szőni, bízván, hogy cinkossukként ereszkedik alá a fűszeres illatokkal rakodott esteli sötétség.
Ahol fák, bokrok nem nőttek, ott bokáig, máshol térdig érő fű lepi az álmodozó lankát. Ha szél kócol bele a rendjükbe, jcicsit méltatlankodnak, pörlekednek, aztán összesúgnak, s máris múlik a haragjuk, mintha abban egyeztek volna meg, hogy ők is legyőzhetetlenek, akár a kedvére jövő-menő szél, övék a megmérhetetlen idő s a megmérhetetlen föld. A fákon madarak tanyáznak, nappalonta ezer torokból árad a dal, tavaszi éjszakánként szól a csalogány, kiált a fácánkakas, a bokrok rejtekében nyúl illeged a fülét, vigyáz magára s társaira. Meglehet, olykor-olykor ott száll éji táborba udvartartásával Titánia, s kevés szendergés után kedvükre táncolnak, gyűjtögetnek harmatgyöngyöt, énekelnek himnuszt a létezés csodáiról, amíg a hajnal rózsás ujja meg nem zilálja keleten az éjszaka csillagokkal teliaggatott kárpitját.
Az egymásba ölelkező halmok aljából, a lanka köténye alól kicsi vízér óvakodik elő. Előbújik kristálytisztán, hűvösen, üzenetet hoz a föld rejtelmes mélyéből, üdvözletét a világosság lakóinak, mindenkinek, aki méltó rá. Az ébredő nap benne csillantja meg első sugarát, a hold meg, ha lenéz rá, remegő fényhálóval teríti be. A víz lassan, ide-oda bámészkodva csordogál a szelíden ereszkedő lankán, olykor mintha meg is állana, hogy tűnődjön valami fontos semmiségen. Nem is kell sietnie – érte is, benne is érvényes a törvény: egyesül majd más vizekkel, patakká, folyóvá növekedik, hogy végül magába fogadja majd a felséges óceán. Ha eltikkadt állat, szomjult vándor inni akar belőle, szívesen adakozik, s ád eleget annak a fűzfának is, amely társaként él a partján makacs gyökereivel, sötétzöld törzsével, csónakot formázó leveleivel.
Lentebb, ahol már ölnyi a szélessége, ott fekszik az ágyúcső. Benne. A gombos, gyúfuratos felső részén belefolyik, a torkolaton meg ki, anélkül hogy kicsit is hökkenne. Nem hökken, nem hőköl. Miért is tenné? Kétszáz év alatt, háromszáz alatt megszokta, hogy gyöngyhomokkal ágyazott medrét azon a részen öntött fém váltja. Csak ha ember kerül oda más vidékről, az emeli meg a szemöldökét. S kérdi: hát ez meg mi? Hogyan, miért van ott, kiktől, mikor?
Csakugyan, mikor is? Anyaga, formája, egyszerű rendje háromszáz, de lehet, négyszáz évre mutat vissza, török műhely hangulatát idézi. Ha később öntötték, hát később… Hol szolgált, kinek, hogyan, tört-e várfalat, bontott-e szekértábort, talált-e embert – kérdés, csupa kérdés, s a titkok fölött akadémiányi tudós is csak hümmögni lenne képes, eligazodni nem.
Kinek szolgált? Eleinte bizonyára a törököknek, elvégre azért csinálták. Tehát a törökök… De lehet, hogy csak kezdetben, újkorában, aztán átkerült a másik oldal birtokába, akármiféle volt az a másik oldal. Merthogy dívott a szokás: a megvert, megfutamodott sereg táborát a győztesek kirabolták, a fosztogatás a kivívott diadal megengedett járuléka volt, s a győztesek nemcsak aranyakat, lovat, eleséget zsákmányoltak, hanem fegyvereket is, kardot, buzogányt, szakállas puskát – és ágyút. Éppen ágyút sűrűn, mivel az elég sok üggyel-bajjal mozgatható, vonszolható holmi igen körülményessé tette az irhamentő futást. A zsákmányolok legtöbbször haladéktalanul megfordították a hatalmukba esett jószágot, tömték porral, golyóval, s máris lőttek belőle az inaló kontyosok után. Vagy mások után…
Annyi tehát okkal gyanítható, hogy az ágyúk nem csekély része átszármazott innen oda, és fordítva. így ez a míves, a víz ágyába simult ágyúcső is szolgálhatott ifjúsága múltával akár Hunyadi ármádiájában, Kinizsiében, lődözhettek vele Dózsa nekiháborodott parasztjai, vagy csudálhatták a kurucok, hogy milyen jó nagyot szól.
Jó, jó, de hogyan került oda, a kicsi víz medrébe? Nincs, aki épséges feleletet adhatna. A talány talány marad, titok, csak tűnődni lehet fölötte, szabadjára engedni a gondolatokat… Hogy miképpen került oda, arra még adható valamiféle, bár sokat nem mondó válasz. Odatették. Nem odaesett, nem odadobták – odatették. Tudván tudva, készakarva. Erről fekvése, igazítottsága beszédesen árulkodik… Hogy kik tették oda, az már a titkok tartományában lappang. Vegyük mindegyre – találgassuk inkább, hogy azok az akárkik miért, miféle indulattól, félelemtől, ravaszságtól, csillanó gondolattól hajtva tették oda? Tán hírét vették, hogy lejárt immár az olyasféle szerszámok, szerkezetek ideje, jönnek az újak és a még újabbak? Menekültükben szabadultak tőle? így is eshetett. Csakhogy ennek ellene szól az, ahogyan odatették, úgyszólván egyesítették a vízzel, annak a folyásával – akit a félelem kerget, annak nem jut gondja efféle aprólékoskodásra, az elhány magától, de még magáról is, amit csak lehet, s futtában lesi, hagyott-e valahol lukat az ács… El akarták volna rejteni? Hogy utóbb, alkalmasabb időben visszatérjenek, és hasznát vegyék megint? Ilyen tervekhez sokkal célszerűbb dughelyek kínálkoztak volna…
Marad az egyetlen lehetséges: szándékosan, akarva, valamit kifejezendő tették oda azt a csövet, emberek, katonák, vitézkedők, addig már sokszor győztesek és sokszor vesztesek. Mocoroghatott már előbb is a fejükben a gondolat, ami ott és akkor tetté érett: egyesüljön az az ágyúcső a vízzel, legyen a kötésük égbelinél erősebb, örökebb, az ember meg lásson magaérdemű dolgai után. Bizonyára ittak is egy jót örömükben – ha volt érdemleges a kulacsukban, akkor abból, ha nem volt, ittak a vízből, hiszen már csörgedezett, csacsogva, bugyborékolva folyt az ágyúcső torkából. A cső alá való taligát nem hagyták ott. Jó lesz valamire a csekélyke gazdaságban; a kerekek épek, a ráf csak alig kopott, biztosan jó lesz valamire…
Az eddigiek talán feljogosítják a végtelen képzeletet arra, hogy odaidézze azokat mind, akiknek valaha dolguk volt azzal a csővel, még ágyú korában. Juszufok, Ibrahimok, Balázsok,. Gyulák, Hansok, Konradok, és ki tudhatná, még kicsodák seregelnének egybe. Bámulnák egymást, önmagukat, összebólintanának, lélegeznének jó nagyokat, próbálnának szót szóhoz ölteni, hogy megállapíthassák: nicsak, milyen szépen, okosan, kedvesen fekszik ott az a cső, s mintha lelke volna, jóízű, hűvös vizet csorgat a hasából, a kerek szájából, épp onnan, ahonnan azokban a régi múltakban tűz, mennydörgés, halál iramodott neki. És nyilván kimondott szavak nélkül is összekapaszkodnának az érzéseik, s megképződne bennük az egyszerű, de bírhatatlanul nehéz kérdés: miért is kellett őnekik akkoriban egymásra törni indulataikkal, haragjukkal, miért sütögették egymásra ezt a lám csak mennyire ártatlan, mindenben ártatlan ágyúfélét? íme: Juszuf még most is csupa vér, Balázs mentéjének ujja kar nélkül csüng, Hans jobb szeme helyén fekete takaró…
Az ítélet mindükben egyformán szólna: kár volt, nagy kár, de hát úgy parancsolta a világ irgalmatlan rendje. Igaz, eltűnt már az a világ, birodalmaival, iszonyataival, a múlt árnyai visszatérhetnének hát kijelölt helyükbe. Visszatérhetnének – de ott rikoltozna a nyomukban a rettentő kérdés: miért betegebb ez a kései világ, mint amilyen az ő világuk volt?
Miért betegebb? Hiszen példa született, s a példa sugallhatna valamit. Hogy víz volna elég a világban. Ér, patak, folyó, tenger…
Csorog, csobog, derűs kedvvel csacsog a hűs víz annak a jól odatett ágyúcsőnek a torkából. Lenne áldott, lehetne áldott minden cseppje.
„Az Igazságosság a nép kenyere” –
ezt írja Brecht.
És azt, hogy
„Az Igazságosság kenyerét is
a népnek kell megsütnie.”
Mint a pékeknek, akik még
éjszaka kelnek,
megnézik a kovászt:
megkelt-e eléggé,
majd lisztet szitálnak,
sós vizet öntenek hozzá,
nehogy a só földje-homokja belekerüljön,
aggodalommal nézik a tésztát,
mikor a gép már cuppogva dagasztja,
nem lágy-e, kemény-e? –
mert nem egyformák a lisztek,
néha több kell belőlük,
máskor meg kevesebb kell –
kiszaggatják, szakajtókba
teszik a tésztát,
megszórják liszttel: hadd keljen,
mígnem a kemencék áttüzesednek,
megmosdatják vízzel a tésztát
már a lapáton,
majd bevetik gonddal,
nehogy egyik a másikhoz,
vagy a kemence falához odaégjen –
lámpájukkal időnként be-benéznek:
ropogós, sült héja legyen (de ne égett)
a kenyérnek, majd kiszedik,
vizezik vízzel, kész a kenyér, hát
hadd hűljön a polcon,
mielőtt még a boltokba kerülne.
Hát így.
Csakhogy a népet
nem tanította senki:
az Igazságosság kenyerét hogyan is kell
megsütnie naponta?
így sótlan, sületlen, ragacsos lesz.
Gondoljuk meg!
Az Igazságosság kenyerét
milyen kevésszer sütöttük meg
úgy, ahogyan kellett:
frissre, jóízűre, ropogósra?
Ne csodálkozzunk hát most, ha sokan
még elképzelni se tudják:
milyen magát étető, még többet –
milyen íze is van
az Igazságosság kenyerének?
Mért épp január elsején
gondoltam rád, Fidel,
s Guevarára, ki levágott
jobbját emeli égre fel,
s Camilóra, Jézus-szakállal,
ki tengerbe hullt, de nem hagy el,
s Kubára, mely tajtékon szárnyal,
s árbocain szél énekel?
Mért épp január elsején
gondoltam rád, Fidel?
Soványodsz, ha néped soványul,
körmöd vitamin-hiánytól
csorba és repedezett.
Dél-Amerika fölött együtt
ti tartjátok – lenni – az eget,
hol Nap világol és Hold világol,
s a csillagok közül kilángol
vörösen az az egy,
lobbanva: élni, égni kell!
Mért épp január elsején
gondoltam rád, Fidel?
1997. január 1.
Az elmúlt karácsonyt, ahogy hirtelen készülődése kezdődött – ilyen zenéket tettünk oda, minden –, hirtelen nagyon megsirattam. Nem igen úgy, hogy magamat. Nem tudom. Hirtelen elkezdődött (ez). Bélyegeket ragasztottam üdvözlő borítékokra, aztán a kezem már mástól volt ragacsos.
A ragasztószer ott van a kazettás magnó mellett (így szólnak a zenék), a polcon, feljebb kis szobor áll, vásári termék, olcsó-bolti, ő Aliz szobrocskája. Sárga madár, még élt Aliz, mikor vásároltam (Németországban? nem is, Bécsben! egy szombat délelőtt, csöndes Josefstadt, trafik), a madár vékony csempetalapzaton áll, ezen felirat még: „Melletted nekem mindenki csak másodsorban van.”
Hol van Aliz. Meghalt augusztus tizenötödikén.
Tizenkét évet élt, többet is, itt nálunk. A legjobb barátom volt, több annál. Egymásba voltunk.
Mindig megvárt. Mellette nem „tartotta ki” úgy már, ahogy Szpéró mellett. És – csak egy kapcsolatos alak – megszenvedtem, míg (1984-től 1988 nyaráig) ketten voltak. Ilyen szerelmeim. Szpéró és Aliz. Akkor Szpéró, egy éjjel, olyan rettentően, görcsök közt, kínok közt elment, végül, persze, békésen ült a kezemben, azt hittem, még él, nem élt.
Maradt (másokkal, persze, de szerelemnek egyetlen): Aliz. A Lizi.
Sánta volt. Véresen, törten került hozzánk, fura, az egykori „Fehér Ház” mellőli parkból.
Fanatikus voltam, társném velem. Egy nap küzdés, Aliz evett. Végre. S innen minden oly egyszerű volt.
Egyszerű?
Mellőle halt meg Pipi néni, vakunk. Samu, az életkor-rekorder. Tutu, a félszemű zöldike. Szörnyű lábkínok után Berci, lelenc kanári. lesi széncinege, majdnem tizenkét évesen, majdnem három éven át csaknem vakon.
A madárzsenik egyik zsenije.
Aliznak szépséges szeme volt. O maga nagy volt-e? Kiváló? Vagy csak a szívemhez a legeslegközelebb álló?
Ismertük egymást Alizzal.
„Itt a papa.” Itt a barátod.
Benyúltam a kalitkába, melyet a Sánta Hercegnő sosem hagyhatott el (rémrepülések voltak azok, vigyáztunk, ki ne „veszekedjen”), Aliz ráült a kezemre. Belefészkelődött a tenyerembe, onnét evett, tele volt zölddel a rácsközök sora, társném műve volt a zöld, vagy az enyém, a fészeképítés művészetét feltétlen társném értette a legjobban, nagyveréb, így, igazi.
Egy délután, egy hosszú nyár után (majdnem), a légykapó (leszakadt szárnyú madár) 47 napja és halála után: Alizt szélütés érte. Ezeket a dolgokat háromdekás létezőknél is lehet tudni, látni.
Iszonyatosan „madártalan” (madárhoz nem méltó) dolognak érezte, élte (ő ezt). Ép lába is kibillent alóla. Sietve iszkolt tenyeremről, fürdőhomokjában húzva a csíkot, fészkére.
Nem is bújt többé elő, azt hiszem. Ha csak inni nem. Hajnalban bementem hozzá.
Tudtam.
Amilyen nyugodtan ült.
Amilyen moccanatlan.
Félórát adtam magamnak.
Ez járt le most, négy hónap után. Ez a félóra.
Hallgattam a karácsonyi zenét, visszajött a szívem. Nem lesz könnyű.
Visszajött, hogy…
De hát örüljek inkább. Aliz mindkét lába oly békésen a teste alatt volt. Semmi görcs, „kirúgás”. Ahogy a jellegzetes madárhalálnak ez tünete, a legtöbbször az.
Álmában érte.
Elment Aliz.
Örüljek, hogy egész nyáron vele voltam. Könyvet fordítottam, talán hosszú időre utolsó prózakönyvemet (ha újabbal meg nem bíznak, s eddig nem)… Hajtottam, nagy és rendszeres adagokban/adagokat, különbül/különbeket, mint a francia körverseny profi kerékpárosai.
Aliz egy kép üvegéből nézte a bringásokat. Nézett engem.
Asztalomat, székemet behúztam a szoba közepebbjére, hadd lásson engem, lássuk egymást.
Láttuk, néztük egymást.
Negyedóránként odamentem hozzá.
Vegyük Szpérót, és tizenkilenc évig ült kezemben veréb. Mindig, újra meg újra. Mintha amputálták volna a kezem most.
A szívem viszont, a szívem, ahogy Szép Ernő mondta, „kiújult”. És így nagyon nehéz lesz élni, nagyon vékony szál: gyertya, cérna. Mintha iszonyat lassúság volna: ahogy elfogy.
Tegye.
Ahol Riccardo gróf a szép Amáliától
örökre elköszön, miközben a halál
álarcosán lesi – ott most vigadva táncol
az élet: áradó és színpompás a bál.
Ahol a szerelem üzére, Don Giovanni
szédíti máskor a hiszékeny hölgyeket –
ott most halk, kérlelő parancsnak szótfogadni
egy teljes éjen át büntetlenül lehet.
Ahol pezsgőt iszik a sápadt Violetta
Alfrédra kedvesen csillantva poharát –
ott buborékosán pezseg a játszi kedv ma,
kifakult sorsokat bíborra festve át.
Ahol a daliás legények és leányok
palotást járnak el László király előtt –
ott most üres a trón, nincs apród, nincs pohárnok,
de mind királyiak a férfiak s a nők!
Ahol a féktelen mámorú, vad cigánylány
kezében percre sem csitul a kasztanyett –
ott még a bakfis is kacérkodón riszálván
örül, hogy reggelig ő is Carmen lehet.
S ahol Brünhild köré tűzfüggönyt von Wotán – ott
most csillárfény övez minket védelmezőn,
hogy eltakarja a kívül hagyott világot,
mely árny-uszályosan ott áll a küszöbön…
Tápiógyörgye s Isaszeg között
nagy mágneses erővel bír a rög.
Arrafelé nehéz a szárnyalás.
Az a föld röghöz kötötté aláz.
Nem égig – fellegekig sem ereszt,
járni barázdák mentén kötelez.
Csak göröngyöt tapos, ki ott halad,
nem rugdalhat csillag-kavicsokat.
Egy nevetős legény a parlagok
mágnesességén mégis kifogott:
csizmáiból kibújt egy perc alatt
s mezítláb mászik most a sugarak
kötélhágcsóin az egekbe föl,
hol maga az Úristen tündököl.
Ladányi Pista, mássz! S ha befogad
Szent Péter, a mezítlábasokat
képviseld majd az Úr színe előtt.
S érd el, hogy csillaggá legyen a rög.
Tanácstalan az asszonyok arca,
mert egyre kevésbé értik
az amúgy is megfejthetetlent.
Félénk az asszonyok arca,
mert magabiztosságuk jogosságát
már nem vitatja senki.
Kietlen az asszonyok arca,
mert csörgedező mosolyuk medreit
még sziklákkal tömíti
hegyomlása megkövült vágyaiknak.
Ám az asszonyi arcok
gyönyörűségesek mégis,
mert tükröződik rajtuk
az embertelen világegyetem
gondosan titkolt humánuma
és az Utolsó ítélet
felszabadult vidámsága szintúgy.
Én, a volt jamniai harcos, Jesarun köszöntőm az Antiochiában élő atyafiakat, különösen Lucast és Barnabást, szeretett fivéreimet, a gyülekezet vezetőit. Hírét vettük, hogy Lucas Krisztus cselekedeteit és beszédeit gyűjti, mivel azokról a pogány világ keveset tud, s evégből Jeruzsálembe kíván jönni. Áldja meg az Úr jövetelét. Mi magunk is szorgalmatosán utána járunk a történeteknek, meg akarván könnyíteni Lucas fáradságát, bíztatván az emlékekkel rendelkezőket, legyenek türelemmel. Reménységünk szerint az Úr lelke rövidesen közénk vezeti őt. Arra a földre, amelyet Urunk lábai tapodtak, s amelyet vérével öntözött.
Mivel megöregedtem – áldassék érte az Úr neve -, nincs bizonyosságom, hogy ebben az árnyékvilágban találkozom veled, jó Lucasom, úgy ítélem a dolgot, hogy írásaidhoz történetemet magam is hozzáadom. Fel kell hívnom a figyelmedet, hogy Jahve egyre-másra szólítja a mennyei Jeruzsálembe azokat, akik személyesen találkoztak a Messiással, vagy beszéltek vele, netán megérintették köntösét. Az emlékekben is nagy rombolást végzett az idő, s az atyákról fiakra szálló emlékek már eltérnek bizonyos fokig a valóságtól. Azt is közölnöm kell veled, jó Lucas, hogy itt is akadnak, akik gyűjtik az Áldott cselekedeteit és szavait, jóllehet alaposabb vizsgálat nélkül, s elfogadnak gyanús történeteket és olyan beszédeket, amelyek soha nem hangoztak el. Népünk képzelete szerfölött csapongó. Erre külön is felhívom figyelmedet.
A magam történetét pedig reád bízom. Nem akarom sírba vinni az Áldottál való találkozásomat. S hogy megtudd, kétszer is nagyon közel kerültem hozzá. Először egy szombati napon ő hajolt le hozzám – hiszen bénán feküdtem -, másodszor kivégzésének napján. Ekkor futólagosán. Az első alkalommal úgy vezették hozzám, valószínű egy zelotatársam, bizonyos kananita Simon közreműködése révén, aki tudhatott múltamról s titkomról. Harcos múltammal nem dicsekedhettem a rómaiak és kiszolgálói előtt még akkor sem, ha hosszú évtizedeken keresztül bénultan feküdtem. Szálka volt szemükben egy béna harcos is.
Életem kálváriája így alakult. Családom félig zsidó, félig pogány környezetben élt. Jabneélben, a Rubin folyócska mellett, közel a nagy tengerhez, amelytől egy óra járásnyi út választott el. Mi, zsidók külön városrészben laktunk. Termékeny volt ez a vidék, gazdag olajligetekben, gyümölcsösökben. A lankákon árpaföldek ontották bő termésüket. Atyám mégsem a gránátalma termesztésével foglalatoskodott, néhány juhunkat és kecskénket öcséim legeltették. Ő maga kőfaragó volt, a király nagy építkezésein kereste meg a minden napra valót. Megszakadásig dolgozhatott, messzi vidékekre szólította munkája. Az időben épült ki Caesarea, ahol később a procurator lakott, és hivatalt vezetett, de Jeruzsálem is, ahova Heródes király palotákat építtetett. Az egyik később a procurator pretoriuma lett, de Bira erődjét is, amelyet manapság Antónia erődnek neveznek. Heródes a szent városba amfiteátrumot, hippodromot is építtetett, a zsidók botránkozására. De hogy kedvében járjon a papoknak s a szemforgató, képmutató híveknek, a templomon is nagyarányú változtatásokat eszközölt. így ment ez végbe más városokban, Jerikóban is, vagy a Zsidó tenger partján. Érthető tehát, hogy atyám és emberei örökkétig úton voltak. Alig fejezték be emitt, már szólította őket amott újabb munka.
Szakmáját illetőleg a márványhoz értett leginkább. A fénylő kövekből oszlopokat, borító- és padlólapokat csiszoltak. Egyiptomból és Észak-Afrikából meg Görögországból hozatta a király a nemes anyagokat. A hajókról tevékre, öszvérekre pakolták a súlyos köveket, azután a karavánok éjjel-nappal szállították az építkezésekhez szükséges sárga, vörös, fehér és fekete marmarost.
Bennünket, gyermekeket anyánk nevelt istenszeretetre, a törvény szigorára, népünk hagyományaira. Atyánk megteremtette annak lehetőségét, hogy gond nélkül éljünk. Mégis előfordult, hogy egy-egy gránátalmát csentünk, vagy fizetés nélkül rejtettünk egy-egy dinnyét köntösünk bögyébe a piacon. Ilyenkor szorongatott a lelkiismeret, mert vétettünk Isten törvénye ellen. Anyánk belénk oltotta a kiválasztottság tudatát is, és a gyűlöletet azok iránt, akik eltaposták népünk szabadságát. Gyűlöltük a rórpaiakat s kiszolgálóikat, gyűlöltük a királyt, mert az meg idumeai volt. Anyánk részletesen feltárta, hogy az edomiták Ézsau leszármazottai. „Vörösök”, mint ősatyjuk, Edom – Ézsau másik neve -, akitől származtatják magukat. Ézsau volt az, aki egy tál lencséért adta el örökségét. A király pedig az arábiai Petráéból került a trónra, ízig-vérig arab volt. Anyánk elmondta, hogy népünk mennyi véres háborút viselt ellenük. Utáltuk és megvetettük feslett életét, kegyetlenségét és zsarnokságát. S hiába a templom körüli tüsténkedése, nem viselhettük el edomita származását, sem görög-római szokásait. Anyánk belénk nevelte az igazságot és azt, hogy ez az ember átka Izráelnek, s kiszolgáltatja népünket a rómaiaknak.
Így cseperedtem játszótársaimmal együtt Jamniában, a zsidó negyedben. Tudtam, hogy minden zsidó családban, a pásztoroktól a kereskedőkig, a földmívesektől az iparosokig,^ olthatatlan a gyűlölet a fennálló rend ellen, amelyet a király honosított meg. Abrahám, Jákob, Izsák, az ősatyák vére lobogott bennünk. Mózes, a nagy törvényadó és Dávid, a nagy király történetei és tanításai irányították lépteinket.
Ebben a szellemben növekedtünk fel ifjakká, és észrevétlenül egy mozgalom tagjaivá, amelyet a görögök zelota mozgalomnak hívtak. Zsidó volt ez a mozgalom és titkos. Senki nem beszélt róla, de mindenki tudta, hogy mi a teendője. Csak jelre vártunk. Az időnek pedig voltak jelei. Heródes uralma egyre elviselhetetlenebbé vált. Adóit nyögte a nép, kényszermunkára, bányákba és teherhurcolásra űzték azokat, akik felemelték szavukat, egész városrészeket irtottak ki katonái, hogy félelmet gerjesszenek, a börtönök telve voltak véreinkkel, a kivégzéseket látványosan hajtották végre. Népünkkel úgy bántak, akár a rabszolgákkal. Ők meg fényes palotákban éltek, elzárva a koldusok hada és tekintete elől, fesletten és paráznán, mint a római, görög világban szokás. Izráel fiainak a nyakában iga volt.
Harmincnégy éves uralkodása után végre Adonáj megkönyörült népén. Heródes élete úgy végződött, ahogyan az átok megfogant rajta. Elevenen megrohadt. Olyan betegség szakadt rá, hogy senki sem bírt meglenni környezetében. A bűzt, amelyet árasztott rothadó teste, még szolgái sem viselték el. Még élt, nyögött, amikor mi, zelóták jelzést kaptunk. „Ütött az óra!” Ezt mondották falun és városon egyaránt. Én, Jesarun ekkor huszonnégy éves voltam. Mi jamniaiak az éjszaka kellős közepén kaptuk a hírt Jeruzsálemből. Valahogy így: „Fegyverbe! Kitört a felkelés!”
Heródes katonáival és tisztviselőivel itt helyben azonnal végeztünk. A megtorlás véres és kegyetlen volt. Úgy öldöstük őket, ahogy a baromfiakat. Az idumeai negyedet feldúltuk. A nép elterelte állataikat, magtáraikat felgyújtotta, s kardélre hányta a férfiakat. Azután csapattá verődve, irány Joppe, Apollónia, Caesarea, végig a tengerparton! Kard, lándzsa, tőr, kés meg dorong volt a fegyverzetünk. Joppéval és Apollóniával könnyedén elbántunk, de Caesarea ellenállt. A védekezők behúzódtak az erődítménybe. Onnan nyilaztak bennünket, forró vízzel, szurokkal, kövekkel tartottak távol a falaktól. Hiába. Gyűlöletünk és lelkesedésünk oly nagy volt, hogy késeinket, kardjainkat fogunk közé szorítva másztuk meg a falakat. A zeloták végül is felkoncolták mindazokat, akik ellenálltak.
Országos volt a felkelés. Galileában, Júdeábán és mindenütt Izráelben tüneményes gyorsasággal bukott meg Heródes rendszere. A nép ujjongott örömében, a hálaáldozatok oltárainak füstje terjengett az országban. Arra viszont mi, zeloták nem számítottunk, hogy a rómaiak beavatkoznak. Ekkor derült ki valójában, hogy Heródes nem volt több aljas vazallusnál. Mert beavatkoztak. Légióik megjelentek az országutakon, csapatainkat elszigetelték egymástól, s bevonultak a városokba, megtorolni a felkelést. Ez a megtorlás véresebb és kegyetlenebb volt a mienknél.
Én Caesareanál sebesültem meg. Tőrszúrás ért a hátamon. Oly szerencsétlenül, hogy azonnal eldőltem, mint egy zsák. Fájdalmat alig éreztem, de nem tudtam lábra állni. Inamat vagy idegemet metszette el az éles fegyver. Barátaim hazavittek Jamniába. Anyám kötözgetett, ápolgatott, majd amikor behegedt a sebem, s a kötést levették, ocsúdtam arra, hogy többé járni nem leszek képes. Mire leverték a felkelést, bénán feküdtem odahaza. Lassan meggörbült hátam is, lábaim elvesztették erejüket, nyomorék lettem. Egyik szomszédunk tanácsára azután Jeruzsálembe vittek, ahol egy tó csodavízében reménykedett mind anyám, mind pedig én. A tó vízét zarándokok serege vette körül. Jöttek oda sánták, bénák, vakok, nyomorékok, mint én, s ugyanazzal a reménységgel, hátha a víz meggyógyítja őket. A Juhkapunál levő csodatavat Bethesdának hívták.
Szüleim – áldassék az Örökkévaló neve – tehát idehoztak, s ajánlották, hogy minél gyakrabban mártózzak vizében. Előbb-utóbb ismét lábra fogok állni, mondották a szomszédok is. Éveken át próbálkoztam a csodavízzel. Egyre reménytelenebből, hiszen a javulásnak semmi jele nem mutatkozott. Eközben Abrahám kebelére hajtották fejüket szüleim, fivéreim pedig szanaszét szóródtak az országban. A nagy zelota felkelés is feledésbe merült, csak én maradtam, mint Illés hollója, feketén és bénán a Bethesda partján. Gerincem úgy elferdült, mint a kas füle, lábaimat mozdítani sem tudtam. Élő halott vált belőlem. Terhére , és unalmára azoknak, akik itt gyógyulást kerestek.
Ellenben a csodatevő tó híre egyre növekedett. Az új kormányzat tornácokat építtetett a víz köré, s jött ide boldog-boldogtalan. Én, a veterán zelota, ezerszer is elmondtam életem történetét. Sokáig megkülönböztetett tisztelet övezett, a nép szerette és megbecsülte a zelotákat. Élvégre a hazáért hullatták vérüket, s én például a haza rokkantja voltam. Ez azonban mit sem segített nyomorúságomon. Pedig a levegőben úszott egy újabb felkelés lehetősége. Mind többet beszéltek róla, s volt is egy názáreti legény, akire, mint vezérre számítottak.
Egyszer azonban egy nagyobb csapat élén elém került egy ember, bizonyos Simon nevezetű. Azt mondja: „Ugye, te is a nagy felkelés óta fekszel itt?” Hatvanéves voltam ekkor, ősz hajú, fehér szakállú rokkant. Simon mozdulatain, szeme villanásán azonnal észrevettem, hogy zelota. Mert. mi zeloták egymást szagunkról is megismerjük, nemhogy mozdulatainkról vagy szemünk fényéről. Ez a kánanita ember, Simon jelentősen végignézett rajtam, s odasúgta: „Közel az idő, és újra szükség lesz reád. Készülünk a rómaiak ellen”. Azután odament a csapat vezetőjéhez, szót váltott vele, majd belékarolva, hozzám vonszolta.
Jóságos tekintete volt az ismeretlennek. Aligha lehetett zelota. Végignézett nyomorúságomon, és azt kérdezte, akarok-e meggyógyulni. Nekem a lélegzetem is elállt. Valami csüggedt arckifejezéssel nézhettem vele szemközt. Szememből könny patakzott: „Jahve megkönyörülhetne rajtam, megpihentethetne” – mondottam. Azt akartam még mondani, törődjön a fiatalokkal, engem már sír vár, adjon át az enyészetnek. Ehelyett annyit nyögtem ki: „Akarok, de senki nincs, aki segítene rajtam, erőmből már annyi sem telik, hogy bevánszorogjak a tóba. Állj arrébb, ha nem bírod szagomat!” O azonban lehajolt, megérintett, és azt mondta: „Hagyd itt ezt a fertelmes helyet!”
S íme, láss csodát, Lucasom! Én, a jamniai Jesarun, a caesareai sebesült zelota, harmincnyolc évi bénaság után felkeltem a nyoszolyámról. A tőrszúrás helye izzani kezdett, lábaimba erő nyomakodott, bőröm bizsergett, s a többiek ámulatára felkeltem és megindultam.
Ez volt az első találkozásom a Názáretivel. Rám mosolygott, mintha bíztatott volna: „Eljön még a mi időnk!” No, öreg zelota, gondoltam, kár volt itt vesztegetni harmincnyolc esztendőn keresztül az időt. Mert őszintén szólva, hazafias lelkesedésem e hosszú idő alatt úgy lekonyult, mint a száradó pálmalevél. Pedig hát a zeloták újra szervezkedtek. Csak a vezér hiányzott. Lehet, hogy ez a názáreti legény lesz a vezetőjük? Ki tudja?
Annyi azonban bizonyos, jó Lucasom, hogy két év múlva, amikor a sors ismét összehozott ezzel a csodatevő emberrel, széltében-hosszában arról suttogtak bizalmasan köreinkben, hogy ő lesz az, aki megszabadítja Izráelt. Reá kell figyelni, mikor ad jelt. És valóban, amikor Jeruzsálembe érkezett társaival, úgy nyüzsögtek a római katonák a városban, akár a hangyák. El is fogták a szerencsétlent, ki is végezték. A zeloták meg siratták. Nagy vezért veszítettek benne.
Ennek már jó tizennyolc éve. Azóta szervezkednek változatlanul a zeloták, de más csoportok is. Én ama másik csoporthoz tartozom. Abba, amelyik a Názáretiben a Messiást tiszteli, ahogy te, jó Lucasom, akivel legyen Urunk kegyelme.
Leírtam történetemet gyűjteményed számára. Hitelesen, benső lelkivilágom feltárása mellett. Ha úgy véled, dolgozd bele a Krisztus cselekedeteiről szóló könyvedbe. Várom elkészültét. Addig is köszöntsd az antiochiai Krisztusban hívők közösségét nevemben, aki téged és az atyafiakat az Úr irgalmába ajánl.
Megváltott társad, a jamniai zelota: Jesarun.
Nézem a Dunát, a Házat,
gyönyörű kupolás palotánkat,
melynek villódzó tetején,
hatalmas fehér hóbagolyként
tollászkodik a tél,
s meg-meglegyintve az eget,
havat kavarva a szemünkbe,
arról huhog,
hogy frissítő, szabad szelet
és kedvező változást hozott
életünkbe,
de én vaksi szemmel is látom,
hogy borzas szárnyai alatt,
sápadtan vacog, didereg a Nap,
s minden porcikámmal érzem,
hogy egyre-egyre komiszabb
és hosszabb ez a tél,
mégis, képzeletem látkörében
fel-felvillan egy messzi kép
a jövőből,
amikor felnyitja végre kék,
tiszta szemét a tavaszi ég,
s a huhogó hóbagoly helyére,
„sok szegénylegénynek szabadulására”
valóban felszáll majd a Páva,
s elfújja „rosszkedvűnk telét”
a friss dunai szél…
jer hát tavaszocska
nézd meg
és szeresd most újra
Szapphó-szívű
lányodat
A mester eljön, és a hű diákok
a padban ülve várják új igéit,
Az új mesét – ne azt a csúnya régit,
Elcsendesült a ház, a régi átok.
Talán nem ül a rém a négy sarokban,
Az ősi tan, az értelem világít,
Az ember átalussza éjszakáit,
Hiszen szabad! Hogy is lehetne jobban?
A látszat ez, de ím a mester eljön:
Szava kemény, de éle szívbe már:
„Ne írj, ne alkoss itt, ezen a földön!
A szó hazug, az ember jót akar,
Ha végre minden korlátom kidöntöm:
Kezemre nézz! Bilincsben, ím, a kar!”
– Szeretkezéseink címmel most adtad közre régi és új szerelmesverseid kötetét. Mitől vált ez éppen most aktuálissá, hiszen a szerelem az élet két végletén tartó költőknek, a nagyon ifjaknak és a nagyon időseknek leggyakoribb témája?
– Ennek a kötetnek 1988-ban kellett volna megjelennie, akkor volt aktualitása, az volt a fordulópont az életemben. Akkor jöttem rá, mennyi szerelmesverset írtam, és milyen jelentősége volt az életemben a szerelemnek. Tulajdonképpen eszmélésem óta szüntelenül szerelmes vagyok, első emlékem öt-hat éves koromból származik. Nem áll előzmény nélkül ez a válogatás, hiszen ha Petrarcának sokszáz évvel ezelőtt összeállított Canzonienjét nem is számítom, a magyar költészetben a közelmúltban is jelentek meg szerelmesvers-gyűjtemények: Szabó Lőrinc Huszonhatodik éve, Kalász Márton Viola d’amourja…
– Meg Ladányi Mihálynak halála után összeállított szép gyűjteményes kötete, a Könyörgés szerelem ellen.
– A téma mindig aktuális: az olvasók (meg maguk a költők is) mindenbe beleunnak, de ebben az egybe soha.
– A versek nem időrendi sorrendben követik egymást. Mi volt a kötet rendező elve?
– Az eredeti elképzelésem az volt, hogy a verseket az élet rendezi kötetté, tehát a legnagyobb és legjelentősebb szerelmekről szóló, versek kerüljenek bele. Azonban két kiváló szakember, az irodalomtörténész Koczkás Sándor és a nagy kiadói gyakorlattal rendelkező Hegedős Mária azt tanácsolták, hogy a versek minősége legyen a döntő szempont. Azok a versek kerüljenek bele, amelyek a legjobbak, de a legközelebb is állnak hozzám, és ezáltal az olvasóhoz.
– Hány nőhöz írtál szerelmesverset?
– Tulajdonképpen egyetlen egy nőhöz, aki a legtökéletesebb.
– Eszerint ez nem egy valóságos, hanem egy fiktív nő?
– Igen, álmaim asszonya, akit minden nőbe belelátok, és akihez minden nőt hasonlítok.
– Rád is érvényes a tétel, hogy a szerelem érzése állandó, csupán a tárgya változik?
– Igen, már csak azért is, mert rendkívül különbözően hatottak rám a nők. Volt, aki felszabadított, aki mellett könnyedén ment az írás, és volt, aki nehezebb, összetettebb kapcsolatba vont be, amelyet nehezebb volt feldolgoznom, tehát írni is nehezebben tudtam róla. Egyébként a költészet legkönnyebb témája a szerelem, a reménytelenről és szomorúról ugyanolyan könnyedén lehet írni, mint a megváltó és boldogító szerelemről.
– Különféle nőkről, különféle életkorban, különböző költői korszakaidban írott verseidben a szerelem érzésén kívül van még valami közös: képanyagukat a szülőföld tájairól meríted, hasonlatrendszered tájmeghatározott. Ez tudatos alkotói módszer?
– A pszichológusok azt mondják, hogy az ember életének első öt-hat évében már minden eldől: a jellem tulajdonságai, érzelemvilága ekkor fejlődik ki. Természetes hát, hogy elsődleges kapcsolatrendszeremben a gyerekkorig nyúlok vissza, alapélményeim onnan származnak.
– Ezekben a versekben a táj mindig a szabadság szimbólumaként vagy színtereként jelenik meg. Ahogy Petőfinél a korlátlan szabadságot a végtelen alföldi puszta jelentette, mintha te ezt a végtelen szabadságot a felhőkben, az égben lelted volna meg.
– A természet valóban a szabadságot jelenti számomra, és fájó lélekkel tapasztalom, hogy a kor és az életkörülmények ezt a szabadságot korlátozzák. A szerelmi élményt azonban soha nem éreztem rabságnak vagy kötöttségnek.
– Ezt meg is írod a Fény és levegő nélkül című versben: „De nem kell a szerelem se, ha börtön, / Ha nem vagyok szabad. / Fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt / étet, mit egykedvűen hörböl a rab. / A szeretet se kell, a fura fegyver / Ha megaláz, sárba tapos. / Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen / se nyálzok alázatot.”
– Én mindenképpen a szabadságot kerestem és találtam meg a szerelemben. A korábbi generációk számára a szerelem is tele volt kötelmekkel, szabályokkal, tiltásokkal: a polgári prüdéria társult a vallási tilalmakkal. Az én nemzedékem az első, amely szabadon áldozhat a szerelemnek, ennek óriási erényei mellett – tiszta, kötetlen, szép kapcsolatok – hátrányai is voltak: a túlzott szabadosság, a szerelem nélküli szexualitás, a korai házasságkötések és a mindebből fakadó rengeteg válás. Számomra szexualitás nem létezett szerelem nélkül. Ebben különbözöm nemzedékem oly sok tagjától.
– Bereményi Géza filmjében, A nagy generációban egy, a tiedénél 5-6 évvel fiatalabb nemzedék problémáiról szól. A szereplők gátlás nélkül, bármikor, bárhol, a baráti körön belül bárkivel szeretkeznek; ez jelent egyrészt valamiféle belső, igazi kötődést is a generáció tagjai között, de jelenti azt is, hogy számukra a szexualitás pótcselekvés, amelyben szabadságvágyukat kiélni vélik, s amellyel tényleges társadalmi feladataikat helyettesítik, helyettesíteni kényszerülnek, mert atyáik nemzedéke még fölébük magasodik, még mindig elfoglalja előlük az igazi tetteket lehetővé tevő pozíciókat.
– Értem én ezt a problémát is, de azonosulni sosem tudtam vele. Én mindig elsősorban szeretetre vágytam, mindenféle szeretetre, és ennek egyik megnyilvánulási formája a szerelem. Nem nőre és ösztönéletre, nem pótcselekvésekre vágytam, hanem érzelemteli együttlétekre.
– Írsz-e most szerelmesverset?
– Írok, de másmilyeneket. Most a feleségemnek írok, igyekszem megfogalmazni a szeretet szerelmét. Ez talán az Ó-újévi versben sikerült a legjobban.
Mert tudom, hogy tudod, szeretlek,
s tudod, hogy tudom, szeretsz,
már nem a csillagok közt kereslek,
de ott, ahol lehetsz,
konyhában, ágyban – nem holdfényparton,
de ott, ahol megjöhetsz,
mégis egyetlen csodámnak tartom,
hogy szeretlek és szeretsz.
– A szerelmesversek írása nem elfordulás-e az élet többi problémájától?
– Az ember mindig anyaölre és szerelemre vágyik, de nem a világ szörnyű valóságának tudomásul vétele helyett. Ezeket a verseket sem menekülésből írtam, hiszen megszülettek mellettük új kötetem versei, melyek nemcsak hangvételükben, de megformálásukban is újszerűek és meglepőek korábbi költészetemhez képest. Nem a szépséget kívánom felidézni velük, ezért nem is szépek, a szépnek hagyományos értelmében. Meg akartam örökíteni mindazt a szörnyűséget, ami körülvesz bennünket. Még készülök hozzáírni néhány verset, hogy teljes körképet adjak az általam észlelt jelenségekről. Tényleíró pontossággal rögzítek, szinte szociografikus igénnyel, a formai bravúrok szépítő ereje nélkül: ezek mind szabadversek. Nem a formára kell most koncentrálni, hanem a látványra, és azt kell minél hívebben megragadni. Talán ezzel segíthetek valamit.
Az itt közzé adott versek egyrészt a Szeretkezéseink című kötetből kimaradt szerelmesversek, másrészt már az új kötet előhírnökei.
Kiadták nekünk albérletbe az áldott
munkát és az imádott szerelmet,
hogy csináljunk gyereket, s csináljunk,
nem a semmiből, az újból új világot.
És elvették szüzességünket, de életet
nem adtak helyette, csak kikapart
szerelmeket, elvetélt nappalt és éjjelt,
ál-terhességet, ál-szülést, ál-halált.
És kutyák vonyítottak az ablak alatt. Kutyák?
Vérebek a hajnal alatt, a nyüszítés
bekúszott a fény repedésén, odabútt az ágyba, az
ember lába alá, s a reggel csupa árny-szőr és napcsiga-nyál.
És mégis: nem a kitüzesedett vaskályha, de te
világítottál egész éjjel, amikor nappalod ledobva
fölizzottál szűk cellánk mélyén, s a vaságy
hajnalig sikított, mormogott, jajogott gyönyörűségeink alatt.
És most én vagyok a kiebrudalt munka, aki
munkára vár, s nem kínra, kínpadra termett, ahogy a neved mondja,
te meg a kifosztott szerelem arca vagy, gyönyörűm,
és tudom, nem élünk soha-soha többé.
És mégis, ha a jövőből hozzám hajol az emberi szabadság,
s megkérdi ikernyelvünkön, mi éltetett, amíg éltem,
makogó számítógépjeleimmel ezt mondom néki:
A munka és a szerelem. A munka és a szerelem.
Úgy képzelem, nem meghalok,
csak egyszer sejtjeim megunnak,
és, mint a sátoros cigányok,
másik ég alá vándorolnak.
Elindulnak toronyiránt,
amerre önmagukat sejtik,
s bejárják ifjúságukért
négy égtáját a szabadságnak.
Addigra én már kormos föld leszek,
lucskos tűz, esőtől eloltott.
S csak nézem, lábamnál hogy dülöngnek
a vetések zöld tüzei.
Úgy képzelem, ha meghalok,
csak olyan lesz, mintha egyszer
arra ébrednék, nem szeretsz,
s most világgá kell mennem újra.
Fejem fölül elszáll az ég.
Fagy ver, ólmos eső ijeszt.
Ha mostan hozzád szállanék
eltemetetlen vállamért,
világgá hessenne szived.
– Ha a szerelem elhagyott,
te ölelj, nagyobb szerelem.
Zöld ágyak, kültelki padok,
ha már így idekünn vagyok,
ti adjatok szállást nekem.
Aki ilyen, hova legyen,
ha apja nincs, s az anyja is
így ég, füsttelen, jeltelen,
mocsaras, tőzeges földeken,
s mint fia, kisded maga is?
Aki ilyen, ki várja még?
Tud szólni még, kiáltani?
Vagy tűri csak, ahogy szívét
kivési a csillagos ég:
a kőkorszak szerszámai?
Megfojt e súlyos ragyogás,
amit torkomra ráfon
e nyári ítélethozás
sugarakból, virágból.
Szomjuk nem lehet oltanom.
A nagy forróság földönt.
Az ég, a kéklő oltalom,
itt züllik a mezőkön.
Befele lát már csak szemem,
de így is egyre látom:
tétova lepke, szerelem,
izzik egy zöld faágon.
A nyár, bokáig meztelen,
kövek parazsán lépdel.
Közelről asszonyarca van.
Mint te, olyan egészen.
Megjött ma is,
pontosan hét harmincnégykor,
menetrendszerűen
és odaállt a szemközti ház elé
a magas öregasszony.
Fején zöld-barnás őszi rét,
alóla foszladozó, szürke
ökörnyál-uszadékok;
nyakában koszlott,
két ágra szakadt kiapadt folyó,
egy kiszáradt kígyó bőre,
csallóközi Duna constrictor netán;
testén lötyögő, függőleges szántó,
barnás-feketés télikabát,
tört gombgöröngyök, ráncolat-hasadékok;
lába pamutharisnyás esőcsatorna,
sárga fény futkos, pászmáll
a gyűrődések alól,
s végül két flaszter-gravitáció,
fekete, kitágult bolygó,
két cipő béklyózza a földhöz.
Megjön, odaáll, ott áll napestig,
és megy, megy, egyhelyben jár,
láblendítés nélkül, csak a sarkát emeli,
– föl-le –, – föl-le –,
csak a két térdét rogyasztja,
– bal-jobb –, – bal-jobb –,
csak a vállát váltogatja,
– föl-le –, – föl-le –,
csak a törzsét billegted,
– előre-hátra –, – előre-hátra –,
Ugyan hova megy ez a
sehova-se-menő,
hova gyalogol ez az egyhelyben járó,
hova lép, hova jár, kihez és mihez,
kivel találkozik és miért, ha soha?
Néha megáll önmaga önmaga előtt,
szája mozog, mintha mindig motyogna,
protézise zörög, mintha egyfolytában rágna,
és a zötyögő trolik, dög-teherautók,
bűzhödt kocsik közé
leszáll egy Isten-helikopter,
magán Paradicsom-gép.
Díszlépcső gördül,
Ő fellép és lenéz, magáról önmagára,
s lentről és fentről látja, ahogy
tova és tova, valahova és valahová.
És közben
egy-kettő, egy-kettő,
bal-jobb, bal-jobb,
föl-le, föl-le,
előre-hátra, előre-hátra,
eltűnik, hogy ne is keressük,
címe nincs, ha van is valahol:
egy-kettő, egy-kettő,
bal-jobb, bal-jobb.
Álmok állnak sorba itt.
Egyhelyt suhanó álmok.
Rácsok, ráncok sorba itt.
Csorgó, leszáradt láncok.
Reggel hattól este hatig.
Szemgödör-temetőárkok.
Állnak: máj- és bukszazsugor.
Szájbiggyedt naplemente.
Likas ózonlyuk-gyomor.
Lift-gégék: fel-le, fel-le.
Csuklik, megcsörren egy szatyor.
Inna egyet, ha lenne.
Álmok: óceán, utazás.
Smár, ölelés-napszállat.
Állnak: lakásban nyaralás.
Lavór apály s dagálya.
Vacogó vakablak-bagázs.
Valami napvilágra.
Szabolcsból jött akácapó.
Gyüttment bozgorvasárnap.
Valaha mind jóravaló
kéz, tenyér, munka-vállak.
Itt áll a kés, balta, karó,
boxer-ököl vadállat.
Itt az Isten is, a siket.
Most tanul halni, sírban állni.
Tegnapszatyrában csörgeteg
csillagok kiürült éjszakái.
– Jaj, Uram, nem az üveget,
világod kéne visszaváltni!
Itt a költő is, avitt
versgöncében, mint a másnap.
Számolgatja verssorait,
a csicsedlivé lett csodákat.
Bekormozott hajnal a hit.
Ma- és Holnapfogyatkozás van.
*
Estére kiveresednek
a ráncok, láncok, árkok.
Elébb egymás torkának esnek,
majd egymás ölének az álmok.
Kés a késben lefeküsznek,
kéz a kézben elasznak, csesznek,
álmukban álmot isznak, esznek,
örülnek, ürülnek, öklendeznek,
kihányják, kihányják, kihányják
magukból magukat, a világot.
Világunknak ezen a táján már dúlt a háború, amikor talán az utolsó pillanat utáni pillanatban, egy váratlan lehetőséget megragadva, sikerült elmenekülnöm ebből a számomra akkor már nyilvánvalóan Hitler csapdájává lett, nemcsak morális érzékemet sértő, de életemet is fenyegető Közép-Európából.
Húszéves voltam. Családom tele gonddal, féltéssel. Mi lesz veled? Tanulhatsz? Találsz-e munkát? Miből fogsz megélni? Nem voltak gazdagok, még csak jómódúnak sem nevezhetők. De azért mindenki adott valamit. Egy nyakláncot, egy medaliont, pecsétgyűrűt, kinek mije volt. Ha megszorulnál… – mondták. Nagyapám, emlékszem, egy nyakkendőtűt adott, parányi igazgyönggyel. Anyám lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, azt is nekem adta.
Az idők folyamán valóban arra kényszerültem, hogy egyet s mást eladogassak ezekből az ajándékokból. Legyünk őszinték: szinte mindet. Az emlékeim, a múltam egy-egy részét. Csak az édesanyám jegygyűrűjét nem volt szívem, nem tudtam eladni.
Csaknem hét esztendő múltán térhettem haza. Addig tanultam is, voltam munkanélküli, volt ilyen-olyan munkám, és öt évig katonáskodtam, önként jelentkezve, a fasizmus ellen harcoló angol hadseregben.
Karácsonyra, december huszonnegyedikén este érkeztem Budapestre. Apám, nagyszüleim, rokonaim mind meghaltak. Édesanyám zokogva, boldogan fogadott. Az akkori semmiből is pompás, ünnepi vacsorát varázsolt. Én pedig a zsebembe nyúltam, és a jegygyűrűt ünnepélyesen a régi ebédlőasztalra tettem.
– Látod, édesanyám, ezt visszahoztam.
Ő meg rábámult a gyűrűre.
– Nahát! Ettől sose lehet megszabadulni?
És elmondta, amit sohase tudtam, hogy azt a gyűrűt nem az édesapámtól kapta, hanem volt neki, még mielőtt ők megismerték és megszerették egymást, egy másik vőlegénye. Szüleim a Tanácsköztársaság idején, gyors elhatározással házasodtak össze, sose vettek jegygyűrűt. Anyámnál meg ottmaradt az a régi.
Nem kérdeztem meg, ki volt az az első vőlegénye, mi volt a neve. Volt a mi családunkban valami harcsa (érthetetlen? érthető?) szemérem. Vagy csak tartózkodás, az egyén jogainak, titkainak tiszteletben tartása?
Ő se mondott többet. Szerette? Nem szerette? Talán csak a szülei akarták hozzákényszeríteni? Apám miatt szakítottak? Vagy meghalt? Elesett a háborúban?
Soha többé nem beszéltünk róla.
Édesanyám még csaknem harminc évig élt. Halála után ki kellett ürítenem a lakását. Régi iratok, fényképek, számlák, levelek közt találtam egy megsárgult, foszlott szélű kartonlapot. Eljegyzési meghívó? Vagy csak értesítés? Nem tudom. A lap fele leszakadt. Csak a menyasszony, az anyám neve és a vőlegény neve maradt meg. És a dátum éve: 1917.
A többit már soha, senkitől meg nem kérdezhetem, meg nem tudhatom. Mint annyi mindent, ami fontos lenne. Fontos?
Azt az Arcot csak egyszer látta. Soha vissza
nem térő Kép volt; és semmiképpen sem
volt megközelíthető, még a Minden Titkok kulissza-
rejtelmeiben sem… És semmikor… Hessent
e látomás előle véglegesen.
Ma már emléke szép ékszerét is elissza
a „felelőtlen lélek” e víziónak, és botorkálgat lassan
élete korcsmájából kifelé, s esetten
bámul közelgő halála elé…
Vigaszra?
dehogyis telik! se társra, kivel megossza
nyúvasztó kínjait…
S már egyre sebesebben
zakatol szíve gőzöse e halálosan
semmibe ereszkedő világ-tölteléknek,
hogy végül visszalássa (csontfoszfor-fényben) azt a Képet.
Cammogva, lustán húzott két bivaly
gabonával megrakott szekeret.
Nyár volt, homokot forrósító nyár,
és ökörnyál szállt az akácok felett
a közeledő őszből. S csönd volt. Semmi zaj
a jármok nyiszorgásán s a kerekek
nyöszörgésén kívül. A távoli határ
tarlóin a föld az éggel egybereszketett.
Majd valami isteni erő ereszkedett
alá – a fellegekből? vagy egy angyali tár-
szekér kasfarából? -, hogy a barommá vétkezett
két fekete lélek bennem élje meg
állati sorsát; és ezután már
mintha én húztam volna a gabonával megrakott szekeret…
És ment, ment a fogat a falu felé, hol már a félkerek,
sületlen hold sápadozott a szalmás viskók felett;
és vakított a felhőboglyákat villázó alkonyi sugár;
és belőlem akkor vers indult, mit cammogva, lustán
húztak-vonszoltak sorsukkal – át az irgalmatlan pusztán
bivalybőrbe bújtatott emberek.
1.
Amikor azt mondta Lelkes úr egy középkorú házaspárnak: „Kérem, ezt a konyakot szívből ajánlom, hiszen ennek lelke van!”, már tudtam, a világ szép, és azt is, hogy az üzletvezető életre keltett. Belém szállt a lélek, s ettől kezdve láttam és hallottam. Végre élek!, akartam kiáltani, de beszélni nem tudtam, hiszen a konyakok nem beszélnek. Tűz járta át a palackot,, majdnem szétfeszítettem, vágyaim keltek, szerettem volna szétosztani magam, szerettem volna azonnal lekerülni a poros polcról, ahol ki tudja, milyen régóta szorongtam társaimmal együtt. De a vevők továbblépve más italokat nézegettek, valami szörnyűséges, hasas palackokat vettek kézbe, megjegyeztem jól a nevét: Coconut coláda volt az üvegre írva, meg az, csupa nagybetűvel, hogy TROPICAL, s alatta görög betűkkel, Liker… Elképzeltem, amit otthon továbbpancsolják ezt a kókuszos szörnyűséget, és arra gondoltam, hogy milyen rettenetes a mindennapi lét, ha ebbe még ez a Thesszalonikiben készített ital is belefér. És felfogtam azonnal azt a szörnyű véget, ami egy magamfajta Napóleont érhetne, ha belefojtanának egy ilyen coládába.
A szomszédom, egy Finnlandia vodka is mintha fintorogna, ámde nem szóltam hozzá, mert lealacsonyítónak tartottam bárkivel szóba elegyedni. Én Napóleon vagyok. A legjobb. A íegelőkelőbb.
Hogy honnan tudtam mindezt?
Lelkes úrtól.
Hamarosan egy másik vevőnek dicsért életre-halálra. Ilyeneket mondott, miközben a jó negyvenes szőke nő szemébe nézett: – Asszonyom, ha ajándékba viszi, ennél jobbat, nemesebbet nem ajánlhatok. Nézze meg ezt a palackot. Ez a matt üveg az előkelőség legbiztosabb jele. Királyokhoz méltó. S ez a forma maga a kecsesség, mert nem mindegy, s ezt éppen ön ne tudná, asszonyom, akinek a szeméből süt az ízlés, égeti maga körül a levegőt, és vágyakat kelt a férfiakban, igen, éppen ön ne tudná, hogy valamirevaló szerelmi együttlét konyak nélkül olyan, mint az ölelés csók nélkül. A Napóleon a legforróbb örömöt adja… Nélküle a csók íztelen. Dallam és muzsika van benne. Csomagolhatom?
Nahát, álmélkodtam Lelkes úron, egy költő veszett el benne, s ugyanakkor mégis örvendtem, hogy ennyire felmagasztalt. De az asszony mintha sokallotta volna a pénzt. Az üzletvezető semmiképpen se akarta elveszteni a vevőt, egy közelemben álló másik palackért nyúlt, amelyre ugyancsak Napóleon volt írva, de véletlenül kerülhetett mellém, mert silány utánzatom volt csak.
Aznap nem keltem el.
Sajnos, másnap se. Pedig szerettem volna kiszabadulni a polc fogságából. Be voltam zárva ilyen-olyan üvegek közé, börtönnek éreztem a létet. Maga a névadóm, Napóleon se szenvedhetett jobban Szent Ilona-szigetén.
Végignéztem szegény, szerencsétlen társaimon. Mennyi üveg, és hányféle ital! Nem gondolkoztam el a soron, hiszen még nem tudtam elképzelni a világot.
De ettől kezdve figyeltem. Másnap kora reggel például láttam, hogy a férfiak bizony mindig vágyakoznak, ha konyakot isznak. Volt mögöttem valahol eldugva egy felbontott palack, a márkáját nem ismertem, mert amikor kézbe vette Lelkes úr és szájához emelte az üveget, eltakarta előlem. Igen, meghúzta, majd odaintette azt a kis fekete lánykát, aki tanuló volt még az üzleti praktikákban, s ráparancsolt, hogy a lehető legnagyobb óvatossággal törölje itt a port, mert ugye, tegnap se tudott eladni, talán azért, mert poros volt a nyakam. Igen, az én nyakamról beszélt az üzletvezető úr, de a lány nyakát tapogatta, aztán a blúzát simogatta, hozzá-hozzáért feszes, domborodó melléhez, s már a szoknyáját emelte. Isten tudja, mi minden történt volna, ha nem hívja előre a pénztárosnő, akinek addig csak a hangját ismertem, s mondhatom, nem valami kellemes.
De hogy ő milyen, sose láttam meg, mert délelőtt jött egy magabiztos fiatalember, és azt mondta az üzletvezető úrnak: – Valami jobb konyakot kérek.
– Melyiket ajánlhatom?
– Az ott jó lesz… – mutatott rám.
Jobban szerettem volna meghittebb kézbe kerülni, még az is felrémlett bennem, hogy ez azonnal kicsavarja a nyakam, de nem, mert folytatta a mondatot. – …egyébként teljesen mindegy, mert nem én iszom meg, ajándékba viszem, s az a lényeg, hogy jól mutasson! Nem is szeretem a konyakot. Én csak sört iszom!
– Te bunkó! – kiáltottam ki a palackból, de a hangom gyönge és remegő volt, senki sem hallotta, senki sem figyelt rám. Közben még rá akartam reccsentem Lelkes úrra, hogy hol marad a tegnapi dicséret a lelkemről, a nemességemről, ám az üzletvezető boldog és elégedett volt, hogy végre megszabadult tőlem.
2.
Csak hangokat hallottam. Fekete diplomatatáskába rejtett a fickó, s amikor kivett a fényre, egy nagy, modern irodában találtam magam. Körém csődült még néhány hasonló alak, gusztáltak, nézegettek.
Az egyik férfi, talán a legidősebb a társaságból, azt mondta, miközben fitymálva nézett rám.
– Napóleon? Nem inkább whiskyt kellett volna venni az öregnek? – mondta sajnálkozva fiatal társa tudatlanságán. – A whisky előkelőbb, azt hiszem. Ti hogy gondoljátok? A múltkor láttam egy Chivas Regalt, tudjátok, tizenkét éves whisky.
Valaki közbeszólt. – Hatezerért, ugyan menj már.
Egy másik megkontrázta az ősz hajút.
– Nem tudom hol láttad olyan olcsón. Annak ma, barátom, tizenkétezer az ára – vágott vissza az önérzetében sértett.
– Annyira ne legyen sznob az öreg – nevetett, aki megvásárolt engem.
A harmadik azt mondta: – Jó ez neki, a fene a belébe, úgyse ő issza meg.
A titkárnő nyitotta az ajtót. Feszült rajta minden, testhezálló ruhájában jól domborította vonalait.
Végignézett a férfiakon, s úgy tett, mintha nem hallotta volna az utolsó megjegyzést. – Az urak bemehetnek.
Libasorba álltak.
A gúnár volt a legidősebb, aki előtt a titkárnő kinyitotta az ajtót. A cég igazgatója az ajtónál várta a társaságot. Mindezt jól láttam, mert az ősz hajú nem rejtette az italt, bal kezébe szorított engem, és jobbjával kezelt az igazgatóval, aki mindenkit üdvözölt.
– Üljenek le az urak – telepedett íróasztala mögé. – Nemde, ez az idő még korai az ünnepléshez? Negyedórával a munkaidő befejezése előtt? No, de sebaj… Isten hozta az urakat.
Éreztem, hogy előbb lesüllyedek, mert a bőrgarnitúra elnyelte a diadalmi zászlóként vivő őszes férfit, majd hirtelen emelkedni kezdett velem a világ. Úgy ragyogtam, megfosztva a boltban kapott, nem hozzám illő selyempapírtól, hogy átsütött volna rajtam a fény, de a sötét üvegből alig láttam az igazgatót, aki elég unott arccal hallgatta a szónokot az ötvenedik esztendőről, amelyet most az ünneplő fejére olvastak.
– Csak gyorsan, Kelemen úr – nógatta a szónoklat befejezésére az ünnepelt -, csak gyorsan, mert nincs sok időm, be vagyok ötre jelentve az orvosomhoz. Tudják, a szívem… – simogatta a zakóját, s alig várta, hogy elhangozzák az utolsó szó s a titkárnő hozhassa a feketét.
– Akkor azzal fejezem be az ünnepi köszöntőt, hogy a mi derék igazgató urunk még éljen meg sok számos esztendőt, erőben és jó egészségben…
– A nyugdíjazásig – fejezte be nevetve az ünnepelt. – Klárika – figyelmeztette a titkárnőjét -, kérdezze meg az urakat, kinek mit töltsön?
– Mindent, ami csak van – szűrte meg szavait a Kelemennek nevezett férfi.
– Vilmos körtét töltsön, Klárika…
– Nekem konyakot, ha szabad kérnem – mutatott rám az a férfi, aki kiválasztott a boltból.
– Jaj – sóhajtottam nagyot -, hát ennyi csak az élet?
– Ki sóhajtozik az urak közül? – nézett szét az ünneplő seregen az igazgató úr. – Valakinek fáj a szíve? Tudják – magyarázta s rám mutatott -, ez az üveg lesz nekem az orvosságom, hiszen ismerik Rigó főorvos urat a Kútvölgyiből, ugye? Ő nekem konyakot rendelt a sok vacak gyógyszer mellett, ha jön a szívszorulás. Sajnos, gyógyszerrel nem kínálhatom az urakat, igyák csak a Vilmos körtét, ez a legjobb pálinka manapság, igazán úri ital… S köszönöm a jókívánságokat, egy jelképes koccintásra én is beszállok – tartotta poharát Klárikának -, tudják az urak, az én koromban már…
– De legalább hat-nyolc évet letagadhat a korából – udvarolta körül a titkárnő, aki ennyit megengedhetett a formáiban gyönyörködő munkatársak előtt.
– Csak? – nevetett a kollégák megrökönyödésén. – Csak annyit?
Vele nevettek valamennyien.
Amikor végre magára maradt az igazgató, és gondosan bezárta a páncélszekrénybe a körtepálinkát, felvette a telefont. – Mehetnék hatra, barátom? Jól van, pontos leszek. Nem, nincs különösebb bajom, ötre ígérkeztem, de van még valami dolgom…
Ez csakis az orvos lehet, gondoltam. De vajon mit csinál addig? S hova visz? Felemel, megvizsgál, mintha maga is orvos lenne, s én a beteg, aztán betett a táskájába.
Csöngetett, és erre Klárika, a titkárnő bejött.
– Mit iszol, drágám, mit tölthetek? Akarod megkóstolni ezt az új Napóleont? Bezártad az ajtót? Kikapcsoltad a telefont? – s kérdezett, kérdezett, miközben a nyakam fogta, erősen szorított és én azt hittem: ez a vég!
– Napóleont? Hogy fejbevágjon? – suttogta Klárika, és dobálta magáról ruhadarabjait. – Tudod, hogy még sose szerelmeskedtem ilyen vénemberrel? Hogy te ötvenéves volnál? Nem is hiszem el…
– Megmutassam hány éves vagyok? Annyi, mint te. Harminc.
– De én most húsz leszek… – tiltakozott a nő.
– És én? – heveskedett az igazgató, s dobálta magáról a ruháit -, jaj, drágám, ne vess le mindent. Hagyd, hogy majd én… Gyere ide a kanapéra…
– Hozom a jéghideg pezsgőt…
Megmenekültem. Ha csak pezsgőt isznak, akkor nem fanyalodhatnak rám… Persze, a szerelemről már tudtam, hiszen Lelkes úr mindennap tanítgatta rá a tanulólányt az üzletben… S nekem nem okozott semmi izgalmat, hiszen tudtam már, én vagyok arra való, hogy a szerelmi vágyat hevítsem és fokozzam.
Azért szerettem nézni az emberek ölelkezését, ha kicsit komikusnak is tetszett. Nem értettem, hogy miért kezdenek neki újra és újra. Most azonban alig láttam valamit, mert a férfi letett a kisasztalkára, és velem együtt mindent lepakolt íróasztaláról, s ettől kezdve semmit se láttam.
Kortyolták a pezsgőt. Biztosan csókolóznak, gondoltam.
– Ülj föl ide, drágám, ide az íróasztalra. Tudod, itt vagy a legjobb.
– Mit csinálsz? – ijedezett Klárika. -Jaj, nagyon hideg ma a pezsgő…
– Ettől leszel igazán forró…
Még hallottam a szavak áradását, de ezek már sikolyok, érthetetlen hangok voltak, amelyek, sajnos, hiányoztak a szótáramból.
3.
Elaludtam! Talán éppen akkor, amikor a szerelmesek is elcsöndesedtek. Mély és átható szuszogásra ébredtem. Horkolt volna az igazgató úr? Egyszercsak finom ujjak öleltek, felforrósodtam érintésüktől, s kezdtem valamit megérteni az emberi világból. A forró ujjak izgattak, vágyat éreztem arra, hogy ez a kéz bontson ki palackomból. Ha valamikor, most szerettem volna megízlelni a száj ízét. Szerettem volna érezni, milyen a csók, amitől olyan boldogok az emberek.
De erre még nem került sor, mert Klárika beletett egy táskába, s reménykedtem, hogy ez biztosan az övé. De sajnos, korán örültem. Csak akkor láttam újra, amikor az igazgató úr a kórház folyosóján a kezébe vett, s döbbenten láttam, hogy egy csokor virágot is szorongat, amelyet az asszisztensnő kezébe nyomott.
Még kezet is csókolt. – Fogadja el, drága Julika… A magáé…
– De ezt miért kapom, igazgató úr? Se ünnep, se névnap…
– És az én születésnapom kutya? Ma vagyok ötvenéves. Rohanok is tovább, csak beugróm a főorvos úrhoz. Van nála valaki?
– Várja az igazgató urat…
Már nyitotta az ajtaját Rigó főorvos úr, kedves volt, baráti. – Jól vagy?
– Mint mindig.
– Azért egy vérnyomásmérést megengedsz a születésnapodon?
Valamit matatott, nem láttam jól, mit csinált. Csak a hangját hallottam.
– Százhatvan per száz. Kicsit sok. Fogd vissza magad. Ismered az elvemet: kényelmes élet, semmi rohanás, semmi hajsza, úgy élj, mintha saját vendéged lennél. Ha rendetlenkedik a szíved, és ha szorul a melled tája, dobj be egy konyakot, fogd vissza a lélegzeted, de óvatosan, és azonnal hatni kezd az alkohol.
– Apropó, konyak… Nézd, mit hoztam neked, Rigókám, egy Napóleont. Tedd csak el. Én is úgy kaptam. Te talán szereted ezt a jófajta konyakot, te adsz az ilyenre, hogy milyen márkát teszel vendégeid elé. Ugye? Rohanok haza. Kösz a vizsgálatot. Ha újra kapnék fölös palackot, hozok egy másikat is..: Konyakot? Whiskyt? Mi is a kedvenced? Úgyis mindegy. Szevasz! Csókolom, Julika, robogok is…
A főorvos a kezébe vett. Az igazgató után nézett, s kiszólt az asszisztensnőjének: – Na, kedves Julika, ez a bolond is rohan a halálba…
Betett a táskájába. Azt már csak én gondoltam, hogy éppen úgy tesz el, nehogy valami illetlent lássak. De a hangokból kiderítettem, hogy csupa vénember meg vénasszony kopogtatott be, és egy se hozott konyakot.
Otthon úgy tett ki az asztalra, mintha valami eldobnivaló cafat lennék, s nem a legfinomabb konyak.
– Erzsiké – mutatta a feleségének -, már megint egy Napóleon!
– Csak ennyi a mai zsákmányod? Igazán nem sok. Kitől kaptad?
– Józsától, a smucig direktortól, aki azért nevez barátjának, nehogy a zsebébe kelljen nyúlni. Kiszúrja a szemem ilyen vacakokkal – lökött odébb az asztalon, amin felháborodtam. – Mondd, miféle alak az ilyen?
A főorvos tovább háborgott.
– Mit gondolnak ma az emberek? Semmi hálapénz, semmi steksz, hogy azt ne mondjam: semmi zsozsó! Hova lett a jóérzés? Milyen világ szakadt ránk a büdös, nagy demokráciában? Van valami harapnivaló? – nézett asszonyára, aki máris engem szorongatott, de olyan erősen, már-már féltékenyen, hogy belefájdult a nyakam. Na, ez soha többé ki nem ad a kezéből!
– Nekem adod?
– Minek neked Napóleon?
– A kozmetikusom lánya férjhez megy, illene valami ajándékot adnom.
– Éppen Napóleont? Mutasd csak… Te, ez kivételesen jó márka.
– Csakhogy észrevette előkelőségemet! – konstatáltam, de máris mondta tovább a magáét: – Nem adom neked mégse, inkább elvisszük…
Hogy hova visznek el, kinek adnak tovább, meg nem tudtam ezen az estén. Rigó főorvos úr leült a fotelba, bekapcsolta a televíziót, maga elé húzott egy kistányér mogyorót, és hagyta, hogy a felesége magával cipeljen…
Az Erzsi névre hallgató feleség nem tetszett nekem. Mohó volt, hiú és alkoholista. Nem átallotta magát nézegetni a tükörben átöltözés közben, míg engem a tükörasztalkára helyezett, ahonnan a tükörképet láttam, hiszen a címke miatt hiába pislogtam volna ruhátlan, ámde kissé elhízott alakjára.
Egy bontott üveget húzott meg, talán abban is konyak volt, ha nem is Napóleon, láttam az arcán, hogy nem a férjére gondol, valaki más lebeghetett szeme előtt, talán látta is, kicsoda, mert csókot vetett neki a távolba, s úgy mutogatta a testét, mintha az álmai férfija előtt vetkőzött volna pucérra.
– Becsomagolod a Napóleont? – szólt be az ajtón férje.
– Muszáj azt elvinnünk? Hát nem adod nekem? Úgy kellene…
– Nem! Nekem is pénz kellene, ám a tisztelt betegek paraszolvencia helyett csak konyakot dugdosnak az orrom alá. Istenem, hová tűntek a régi szép idők, amikor egy-egy Brazíliába vagy Bangkokba menő iBUSZ-úton minden utas orvos volt. Hallod, amit mondok?
– Gyere be…
Csak az ajtót nyitotta ki. Nézte a felesége fáradt testét, és máris csukta az ajtót.
– Legalább a hátam vakard meg – szállt iitána a kiáltás, de Rigó főorvos úr nem jött vissza.
4.
Becsomagoltak. Nem láttam ki a papírból. Megragadtak. Vittek. Úgy, mintha nem is Napóleon lennék, hanem Villányi burgundi. Ezt a bort az üzletből ismerem, a szemközti polcon tanyázott, s elég kapósnak bizonyult.
Autó zümmögött alattunk, majdnem hangtalan volt a motorja. Az éjszakát, a fénytelen világot nem szeretem. Ilyenkor, felzaklatott állapotban nem tudok aludni. Éreztem, ez a kézről-kézre adás tönkreteszi a lelkemet. Alig vártam, hogy megérkezzünk. Ráadásul, ez a féktelen asszony, akinek volt némi vonzódása lelkemhez, az autóban csak a testemmel foglalkozott, ami nem is én voltam, hiszen ami utánam marad, a kiürült palack, az semmit sem ér, és nem én vagyok. De ennek ellenére a lába közt szorongatott, felforrósított, és úgy éreztem, hogy valakit e pillanatban én helyettesítek.
Nem szeretem az ilyen helyzeteket. Lealacsonyítónak éreztem a sötét autót, fulladoztam, szabad levegőre vágytam, szerettem volna kiszabadulni a combok szorításából. De nem volt kitől megkérdeznem, hogy ilyenkor mit csinál egy másra született, jó házból való, s nemes ősökkel büszkélkedő konyakosüveg.
Végre megállt az autó. Újra kézbevettek. Vittek.
Sokféle hangot hallottam.
– Engedjétek meg, hogy tiszteletünk jeléül átadjuk…
Átadtak! Ma már harmadszor is. Új kéz szorította a nyakamat, s már le is tett egy megcsörrenő asztalra. A csomagolópapírt le se vették rólam. Hihettem volna, hogy megérkeztem az örök éjszaka honába.
A hangok elhatoltak hozzám, de ha nem látom a beszélőket, nem szeretek hallgatózni. A többi üveggel meg nem beszélek soha. Legfeljebb szemeztem a boltban is, hiszen nincs közös témánk. És különben is, csak nekem, igen, csak nekem adott lelket Lelkes úr.
Szerettem volna érezni és látni.
Végre valaki újra nyakonfogott. Leszakította rólam a papírost, s felmutatott.
– Ki kér Napóleont?
Diadalmasan néztem körül. Most jött el az én pillanatom! Majd dicsérni kezdenek, körülvesznek a rajongók. De senki nem jelentkezett. Megnéztem hát, miféle társaságba csöppentem bele? Kik ezek? Kicsodák???
Egy fiatalember kezében voltam. Éreztem ujjai szorítását, már sokat ihatott. Embereket láttam, akik nem is figyeltek egymásra. A háziasszony kávét szolgált fel.
– Ki kér a kávéhoz konyakot? – kérdezte újra rabtartóm.
Senki sem felelt. Valakik énekeltek. Tudtam, rossz társaságba kerültem, hiszen ezek nem ismerik a szokást és az illemet.
– Apa, ha nem kell a konyak, magammal vihetem?
– Hova akarsz menni ilyenkor? – érdeklődött az apának szólított.
– Buliba.
– Ez neked nem buli?
– Ugyan, ez a vénségek rémes bálja… Hadd menjek el. Vihetem a kocsidat?
– Ittál már?
– Semmit.
– És iszol?
– Ne félj, ha iszom, taxival jövök haza. Vihetem a Napóleont?
– De úgy, hogy a főorvos úrék meg ne lássák.
– Kösz, apa. Szia! Jó mulatóst…
Megragadott. Magával cipelt. Újra csak nem láttam semmit.
A hangokból tudtam, hogy a fiatalember autóba ült, hallottam, amint elindítja a motort.
5.
Rájöttem, hogy a konyakélet egyetlen utazásból áll. Visznek, fogdosnak, dicsérnek és átadnak, de senki nem kíváncsi az ízemre, az illatomra, pedig ég bennem a tűz, és arra születtem, hogy igazi vágyakat keltsek. De kiben?
A fickónak jó kedve volt, bekapcsolt valami szerkezetet, amelyből muzsika áradt. Énekelt, dobolt az ujjaival. Azután fékezett… Valami egészen különleges lény szállhatott be melléje, mert jó illat úszott be vele együtt, egészen betöltötte a kocsi belsejét, és én érzékeny vagyok az illatokra.
– Késtél – mondta szemrehányással egy női hang, de nem haraggal, hanem örömmel. Elhallgatott. Csak nem ölelkeznek máris?! Mert mióta figyelem a világot, az embereket, tudom, hogy a férfiak és a nők azonnal szerelmeskednek. Legalább láthattam volna őket. A hangokra voltam utalva, semmi másra.
– Nézd, mit hoztam… – fogta meg a nyakam, s kivett a. halvány fénybe.
– Napcsi – becézett kedvesen, és utánam kapott. – Szeretlek – ölelte át a nyakam. Ujjai finomak, érintése izgató volt, mintha az ő dolga lett volna engem felizgatni. Ha kibontana, ha megkóstolna, ha belecsókolna a számba, gondoltam felhevülten, milyen csodálatos lenne…
– A fater adta, hogy jól érezzem magam ma este. Igyál… Kóstold csak meg. Meddig maradhatsz, Tünde? Hajnalig? Hová vigyelek – hadarta egyszuszra.
Autó fénye villant ránk. Akkor néztem a lány szemébe. Gyönyörű feketeség villant rám. Egészen belevesztem a pillantásába. Ölelő ujjai szinte simogattak. Engedékenyen hagytam, hogy leszakítsa rólam fekete ruhámat, mert állig begomboltat adtak rám a pincészetben. Azután kihúzta a dugót, mégpedig a fogával. Éreztem, nagyon is érti a dolgát. Kicsit rúzsos lett tőle a szám, s aztán a fiúra nézett, megdobogtatta a lelkem, intett velem, és belém csókolt.
Erre vártam születésem óta!
Erre a legelső csókra. Hogy milyen volt Tünde szája, nem tudom, mert lehetetlen szavakba foglalni. Izgató, érzéki, s én azonnal elfoglaltam, otthonra találtam benne, s betöltöttem az egész forró és érzéki barlangot. Hagyta, hogy a lelkem találkozzon az övével. Boldog voltam. Mi volt eddig az életem? Vágyakozás. Felkínálkozás. Várakozás. Porosodás. Ha Lelkes úr nem önt belém lelket, akkor talán ez a mai csók se lett volna ilyen jó. Úgy éreztem, ez a lány maga a legtisztább öröm. Éppen olyan, mint én vagyok.
– Meghúzod? – kérdezte a fiútól, s átnyújtott engem.
– Ha majd megérkeztünk. Még jöhet egy zsernyák, és akkor vége a jogsinak.
Hogy hová siettünk? Fogalmam se volt. Tünde nem tudott betelni velem,
még egyszer a szájához emelt, beléje ömlöttem, s úgy éreztem: ezért kellett megszületnem.
Sokáig autóztunk. Elmaradtak a város rikító fényei.
– Itt a diszkó – állt meg a fiú, akinek még mindig nem ismertem a nevét. – Nem érkeztünk túl korán? Add ide az üveget, végre én is meghúzom.
– Igyál, Ferikém…
Nem tiltakozhattam, hiszen ez a sors. Mi nem választhatjuk ki, hogy kinek hevítjük a vérét. De a lány száján jobb volt.
Azért tűzre lobbantottam Ferit, akinek végre megtudtam a nevét. „Feritünde, Tundeferi” – kevertem össze a neveket. Mindent láttam, már amennyire a diszkó neonfényei látni engedtek. Az ölelés kölcsönös volt. A kezek a ruhák mélyén kutakodtak. Ha minderre lenne szavam, mindent elmesélnék. De csak azt suttogtam: – Én is veletek akarok lenni!
Megérezték a sóhajtásomat. Feri a lány szájába csorgatta nedvemet, Tünde meg az első csóknál engem csókolt vissza. Jó játék volt. Finom játék. Izgalmas.
A hátsó ülésre ültek, de sajnos, a sötétben nem láttam semmit.
A szavak azonban bennem maradtak.
– Szép vagy – mondta Feri – gyönyörű a melled.
– Érezlek, Ferikém…
– Ölelj át.
– Te is, szorosan…
– Megőrjítesz. Adj még innom.
Ez már nekem is jó volt. Tünde szemébe néztem. Zöld fényt vetve nézett ránk egy neon. Ivott, s azt súgta. – Szeretlek!
Gondoltam, ez a vallomás nekem szól. Ugyan, kinek másnak? Ferinek?
Mire elcsendesedtek, elaludtam. Megártott nekem is az alkohol? Egyszerűen nem láttam semmit, és bódult voltam a csókoktól.
Ott hevertem az első ülésen. Egy félig ivott konyakosüvegben. Én, a szerelem jó vezére, a konyakok császára: Napóleon.
Meddig^ voltam egyedül? Már hajnalodon, amikor megjelent Tündeferi és Feritünde. Úgy kapaszkodtak egymásba, hogy majdnem bezuhantak a kocsiba. Tünde figyelmetlenül rám ült, de felpattant.
– Nézd – álmélkodott -, még hagytunk a konyakból.
– Igyál – ajánlott fel a fiú.
– Iszom is. Te, valami fantasztikusan éreztem magam. Tudod, engem a tánc… – elgondolkozott, mit is mondjon még, amit nem mondott el odabent -, az ölelésed, a szorításod a mennyekbe röpített. Meg ez a jó konyak…
Jaj, de boldoggá tett a dicséret! De miért csak mondja, hogy jó vagyok? Miért nem csókolózik velem tovább? Szeretni akarom őt!
Felvett. Forró voltam. Teljesen bele szerettem volna folyni. Az az igazi önfeláldozás, amikor teljesen odaadjuk magunkat.
– Nem hagysz nekem? – riadtam Feri hangjára.
– Bent is ittál – figyelmeztette a lány. – Tudod, a zsaruk! Talán lesben állnak.
– Hajnali négykor? Hazaszáguldunk, hazaviszlek a szobámba, és akkor… Miénk a hajnal…
– Én a tiéd akarok lenni… – motyogta Tünde, akinek elzsibbadt a szíve, mert körülöleltem, védőburkot vontam köréje, s nem akartam hogy a fiú ölelje tovább.
Feri csak éppen a szájához emelt, de én minden energiámmal azon voltam, hogy kellemetlen legyek, hogy undort érezzen, s hagyjon belőlem a lánynak is.
– Már nem ízlik… – tolt el a szájától. – Indulááááá…
A motor indult.
A műszerfalon ültem, a lány kezében.
Láttam a fényeket.
Száguldottunk. Csak minél előbb haza! Tünde a homlokához emelt, hogy hűsítsem. Én a szeme fényét kerestem.
– Feriiiii… – hallottam a jajkiáltást. – Isteneeeem….
Ránk villant egy szembe száguldó autó fénye.
A csattanás szétrepesztette üvegtestem.
Kifolytam a műszerfalra.
Akár a vér.
II.
Hiába hínak nimfák! Cháriszok!…
Az utcán por, bűz, német szó, piszok.
És szökőben a való égi mása,
szűnőben immár az ének varázsa.
Jelennek írunk… Kellünk-e neki,
vagy énekünket végleg elveti?
Ha a jelen hűtlen hívséget elvet,
a jövendőhöz hol találunk elvet,
dallani eszmét, mikor eszme sincs,
mire megleled, porrá lesz a kincs,
vagy ügyeskedő tolvaj fut vele,
ki azt sem tudja, benne mit lele.
E mái kornak Petőfi se kell,
Vojtina akkor minek énekel,
hiszen amit lát, félig érti csak,
bűnre kezében nem nyílik bicsak,
mert szelíd ő, afféle baktató,
kit lépten-nyomon feltaszít a ló,
és fáj veséje, szíve, mája, lépe,
mikor könyöklők közt utcára lépe,
hát félbe-szerbe hagyja, amit ír,
vádlón néz rá a hófehér papír.
Ha a tanárok éhen halnak,
bezárhatjuk az iskolákat,
megoldódik az oktatásügy,
mellyel kínlódott annyi század.
Ha gyereket a nők nem szülnek,
óvodákra sem leszen szükség,
a vének faládába ülnek,
a holtat nem sértik a tüskék.
Költözzék télen Afrikába
a maradék felnőtt lakosság,
visszatérhetnek szebb időkben,
mint régi fészkükre a gólyák.
A velszi bárdok rosszkedvűek,
dalukról kiderült, hogy talmi.
Keserű a szabadság íze,
szabadon lehet éhen halni.
Az évek ellenükre múltak,
feledtető, szép énekükkel
magukra maradtak szegények,
hollétükről nem üzen füstjel.
Lelkük lakatlan szigetéről
nincs reményük elmenekülni.
Beleszúrnak a hatalomba,
noha haragjuk csupán tűnyi.
Ők, akik tegnap még örültek,
búbánatosak lettek mára.
Mintha volnának holmi isták,
mióta nincs a versnek ára.
Cincognak társadalmi lírát,
kevésbé ujjongót, mint akkor.
Versük savanyún hull a földre,
mint hizlalásra használt vackor.
Az esztétanép elemezget,
elegendő szépen hazudni.
Minek is törődnének azzal,
aki napot vérével gyújt ki.
Milyen idilli kép ez:
a moslékot kiöntik,
fojtó illatok szállnak
orrcsiklandó derűvel,
hájra új háj rakódik,
pedig még alig falnak.
A liberális disznót
épp úgy vonzza a vályú,
mint demokrata párját.