Trencsényi-Waldapfel Imre és Radnóti Miklós baráti és szakmai kapcsolatáról az Ezredvég 1996. májusi száma közölt dokumentumokat. A mártír költőt sokáig hazavárta a hazai közvélemény. Az abdai tömegsírból előkerült Bori notesz azonban megrendítő bizonyíték volt: a költő halott. Összegyűjtött verseinek kiadása összkiadás lett. Az utókorra szellemi és erkölcsi hagyatékának gondozása várt.
Trencsényi-Waldapfel Imre 1947-ben a szegedi egyetem professzora lett. Amitől a háború előtti diszkriminatív törvények eltiltották, végre taníthatott. A szegedi irodalmi életbe való bekapcsolódásának jele, hogy a Tiszatáj című folyóirat főmunkatársa lett. Szeged egyúttal a költőbarát emlékét is idézte. Ekkor született a Kilencedik ecloga, utalva arra, hogy Radnóti nyolc, az antik pásztori költészet tradícióit fölelevenítő művet írt ebben a műfajban. A vers a Tiszatáj 1948/6. számában jelent meg.
Legjobb tudomásunk szerint szerzője többé nem írt verset. A barát „szellemujjának” hatása idáig ért. Ezután már a katedra, a tudomány és a közélet foglalta le energiáit.
– t –
Tudtam, hónapok óta, talán esztendeje is már,
és mégis bújtam a gyásztól, gyáván kérve halasztást,
gyáván bújtam, ahol lombot bont még a reménység.
Hátha? Hiszen Jákob maga fogta kezében a köntöst,
vértől ázottan, dúvadtól összeszakítva,
és mégis diadallal jött fel József a sírból.
Vége van ennek is immár, nézz a szemébe a gyásznak,
birkózz meg vele úgy, ahogyan tudsz, nem menekülhetsz,
rád feni most a fogát. Törd össze, ha kell, fuvoládat,
most a valóság arcát hangok fátyla se rejtse,
nem sirató lányok lágy éneke, ordas üvöltés
kell, feneketlen mélységből törjön fel a jajszó.
O én bűnöm, nagy bűnöm, mért is vonakodtam
én, aki élek, idézni szavaimmal a holtat,
és megvallani, mellem verve: hiába szerettem,
csapzott szőke haját sem tudnám már a szeméből
félresimítni baráti kezemmel. Messze került már,
mély kút lett a barátság, irtózat belenézni,
csobban a kútban a kő, de hiába, ha nincs felelet rá.
Hogy szóljak hozzád? Emlékszem régi szavakra,
távolból jönnek már, jaj haloványul az emlék.
„Béke” – daloltad s ez röppent ajkadra: „szabadság”,
mert ajkadra a Múzsák szárnyas szókat igéztek,
s béke van és szét vannak tépve a drótakadályok
és nem vagy többé. Pedig érted volna az ünnep,
hogyha a serlegből frissen csordul ma tej és méz,
harcok után, mikor népét szólítja a Múzsa,
pásztor-népét, mely hozzá hű volt a halálig,
és nem nézte hogyan leskelnek rá a kalózok.
Oly sok gyászt fog dús kévébe a gyász, amit érted
kell hordoznunk, meg-megcsuklik alatta a vállunk,
s elfojtott sírások magva peregve piroslik.
Annyinkért el nem sírt könnyünk gyűlt a kehelybe,
mit keserű italáldozatul tartunk ma fölötted,
elsőnek te fogadd, siratottak közt te az első
vagy, te a legszebb éneket éneklő varázsló.
Ködbőr font aranyos pálcád illette a néma
márvánnyal, jéggel falazott forrást a szívünkben,
hogy felszökjön a sírás, felfakadozzon az ének.
Mert te vagy az, ki az énekszó hitelét igazoltad,
és te mutattad meg, hogy a hősök hőse a pásztor,
hogyha nem engedi ajkától elválni a sípot,
akkor sem, ha a Hádés torka kitárul előtte.
S nem szégyen már görcsös kézben fogni a vésőt,
hogy, ha az ember üvölt, feltörjön a hangja az égig,
mint mikor áldozatot hoz az első pásztor, az első,
kit fene testvérkéz gyilkol, hanem áldozatából
kígyózó füst sem kushad gomolyogva a földön,
illata égnek száll, karcsú, nemes oszlop a lángja:
győz a halálon, mint hattyúdalaidban a forma.
Kenyeret anyám úgy eszik,
mint aki folyvást éhezik,
s darabkájáért, ha lehull,
pokol jár irgalmatlanul.
Narancsot anyám úgy eszik,
mint aki közben vétkezik,
mint aki lop, bár nem zsebes,
s fél, hogy valahogy rajtaveszt.
Anyámat a gondok úgy eszik,
harapja, rágja mindegyik,
tépdesik, bárha csöpp falat,
hogy rajta naggyá hízzanak.
Sokféle éhezés volt – és sokféle van ma is. A zsellérsorban élők, a napszámban földmunkát végzők évszázados, csillapíthatatlan éhségét sok költőnk, írónk festette le megrázóan, és még ma is él az a generáció, amelyik személyes élményként tudja továbbadni a háború alatti éhséget, a krumplihéjevést, a melasz mennyeinek érzett ízét, a többnapos kenyér száraz héjáért vívott élethalálharcot. Mégis: a háború okozta éhségről remélni, sejteni lehetett, hogy egyszer, belátható időn belül végetér – aminthogy véget is ért -, a parasztság sokszázados, életformává vált és szinte genetikusan átörökített éhsége a mai napig csillapíthatatlan azokban az emberekben, akiknek életében az élet (azaz a gabona, ahogy Adyból is tudjuk) megszerzése és előteremtése a legfőbb feladat. Ok azok, akiknek oly szent dolog a kenyér, hogy utolsó morzsáig felhasználják: a szárazát megőrlik prézlinek, a már-már ehetetlen darabokkal a disznót hizlalják, vagy odavetik a kutyának – a magyar faluban az első isten a kenyér.
A Kiss Benedek megrajzolta kép többsíkú: egyrészt megrendítő portré a szövegből kikövetkeztethetően rajongásig szeretett édesanyáról, másrészt az anya alakja allegorikussá nő: a szentséges kenyérhez istenfélő tisztelettel nyúló, örökösen éhező ember alakjává magasodik. Az allegóriává absztrahált, de a valóságban nagyon is létező embertípusnak a szemléletében az elhullajtott és fel nem szedett kenyérért pokol jár; a kenyeret is nehezen megszerző anyát (az Anyát) mélységes bűntudat gyötri, hogy olyasféle luxuscikkekhez nyúl, azokkal táplálkozik, amilyen a narancs, mintha ahhoz tisztességes úton nem is lehetne hozzájutni – ebben a közegben tisztességes munkával a kenyeret keresik csak meg. S bűntudatát igazolni látszik a vers harmadik szakasza: valóban luxuscikknek minősül a narancs annak a számára, akit gondok emésztenek, akinek létfenntartási problémái vannak, s hamarabb lesznek úrrá ezek a gondok – felőrlik, megemésztik, híznak rajta -, mint amilyen gyorsan lelkiismeretfurdalás nélkül el lehet rágcsálni egy narancsot. Kiss Benedek nem írja le anyja külsejét, egyetlen jelzős szerkezettel sejteti csak („csöpp falat”, és ettől a jelzőtől még döbbenetesebbé válik az allegória: egy csöppnyi testű lény magasodik-magasztosul fel emberfeletti léptékűvé), mégis magunk előtt látjuk az idős, vidéki asszonyt, az elmaradhatatlan főkötővel, fekete kardigánnal és fekete patentharisnyával, rajta a szintén elmaradhatatlan mellyes kötény. És látjuk az apró, ideges mozdulatokat, amint madárcsontú kezével aprókat tördel a kenyérből – ilyen életháttérrel és ilyen lelkialkattal nem lehet jóízűen beleharapni egy karéj kenyérbe -, és amint utána nyúl minden lehullott morzsának.
Megrendítően szép a vers akkor is, ha csak a szóval elmondottakat olvassuk. Ám ha odafigyelünk a megszólalás módjára, formájára, a vers egészen különös aurába vonódik. A költemény versformája ugyanis ambroziánus himnusz, az a versforma, később műfaj, amelyet az i. sz. 340-397 között élt Szent Ambrus püspök talált fel és alkalmazott először (ezért nevezték el róla ezt a formát), és amelynek sok évszázados története a keresztény vallás történetével fonódik össze. Témáit mindig a hit köréből meríti: az Atyához, a Fiúhoz, a Szentlélekhez fohászkodik, dicséri őket és a keresztény mitológia más szentségeit, Máriát meg a szenteket. (Az ambroziánus vers négysoros szakaszokból áll, a sorok jambikusak, az ötödik szótag után kötelező sormetszettel.) Istennek, szenteknek járó himnusszal fordul tehát anyja felé a költő, aki számára a kenyeret szentségként kezében tartó asszony a legfőbb szentség, legnagyobb tisztaság, az áhítatos imádat legelső tárgya. Profán himnusz ez a vers, de a profánnak nem a himnuszt megszentségtelenítő értelmében, hanem abban, hogy földi lényt emel égi szférába, evilági ember felé fordul szinte vallásos áhítattal.
Kiss Benedeknek ez a verse jut eszembe mindig, amikor a közértben filléreiket a kasszapultra kiborító, kopott ruhás, fejkendős nénikéket, csoszogó cipőjű, hajlott hátú, lyukas erszényű öregapókat látok, akik azt számolják: jut-e a fél liter tej, fél kiló kenyér mellé egy darabka vaj, egy falásnyi sajt is. Mert megint sokan éheznek, és egyre többeket megszemélyesítő allegóriává válik a költő édesanyja, akinek az életért folyó küzdelmében a gondok győzedelmeskedtek.
Bárha lehetne számukra – ha nem is egy falat kalács, omlós szelet hús -, de legalább szívet melengető szál gyertya ez a vers.
Paul Le Fèvre – vagy ahogy az olvasóközönség ismeri: Paul Géraldy –, francia költő és színműíró volt. Huszonnyolc esztendős korában, 1913-ban adta ki Te meg én című verseskötetét, amely egycsapásra ismertté tette a nevét szerte a világon. Verseskötet, amely bestseller lett – bizony, igen ritka dolog. Mi lehetett a siker titka? Talán az, hogy a szerelem mindenki által megélt fázisairól Géraldynak póztalan, csevegő stílusban volt bátorsága vallani. Ez a kötet – Rónay György szerint – „egy férfi udvarlásai, vallomásai, esdeklései monológokban a nőhöz, a szerelem különböző alkalmaiban és helyzeteiben”. Nálunk is nagy siker volt a könyv, s ez nem kis mértékben volt köszönhető Kosztolányi Dezsőnek, aki zseniálisan magyarította át a benne levő verseket.
Géraldy aztán számos színdarabot és néhány regényt írt, de újabb verseskötettel csak hetvenöt éves korában rukkolt ki, Ti és én címmel. Ezek már nem hevesen udvarló költemények, hanem elégikus „őszikék”. A General Press Kiadó megbízásából fordítottam le a könyvet, amely Hazudj nekem címmel a napokban jelenik meg. Ízelítőül hadd adjak közre két költeményt belőle.
A tavasz csak virág neked s a nagyvilágból
nem ismersz mást, csupán szülőt, keresztmamát,
kislányként szőke volt – mondják a nagyanyádról,
de te ezt nem hiszed, elnézve ősz haját.
Növekszel s az idős rokonság ugrat olykor:
„Kislány, egyszer te is megöregszel, meg ám!”
De annyi víg öröm robban a kacajodból,
hogy végül senki sem nevet, csak önmagán.
Kedves tekinteted tükre kíváncsiságnak,
megjössz és kérdezel: „Mondjátok nekem…”
Oly magabiztosan hordozod szűzi bájad,
hogy anyád lesz zavart, mikor te vagy jelen.
Méltán szeretnek az emberek és a tárgyak,
megsápad a világ hiányodtól nagyon,
meghal apád, ha majd elhagyod ezt a házat.
Tudod. De messze mégy mégis egy szép napon.
Még a postás előtt indultatok. A mennybolt
kékben fürdette a sétányt, ünnepi csend volt.
Sugárzó arcotok tükrözte: milyenek
francia földön a vasárnap reggelek.
Színpompás volt a kép: mentetek mosolyogva,
fehér blúzotokon ott piroslott a rózsa.
Kitárult szemetek kívánt csak jónapot,
melyhez sugarakat napernyőtök hozott.
BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI
Mindenkinek megvan a dolga:
a semmitmondó a semmit mondja,
a semmittevő a semmit teszi,
a mindenevő a mindent eszi,
kanál a kanál minden lében,
s mindenek fölött áll az állam.s
Nyüzsögnek a váteszek.
Teszek rá. Illetve, ráteszek
hemzsegő rajukra egy lapáttal.
Jön még idő, mikor nem átall
látványosan fölbomolni,
minden jóslat dacára, holmi
hullaként az eszményevő állat:
e jónak mondott rosszléti állam.
Emberek,
immár sokadik kiadásban,
koptatott bőrkötésben,
a legalsó polcon,
arra várva,
hogy egyszer még
elővegyék őket.
Két négylábú jószág
egymásra üt nagyon.
Melyikük melyik vajon?
Mi a valóság?
Egyik kutya, másik eb.
Melyikük volna szebb?
Eb, kutya –
bizony egykutya.
Súlyos a helyzet Írországban.
Nemkevésbé mindenhol.
Fajunk gyönge fejben és lábban.
Haladni vél, de mindhiába:
csak bajok elől bandukol.
Feketébe hanyatlik, ami még az imént
fennen vöröslött,
bőszen búg a vihar, s fenyeget
piszkos nagy tisztogatással.
Lök, lódít alapost a hirtelen hűlt lég,
mint hithű, de nyápic régi vitézen
a nyerserejű ellen érckelevéze,
sandán fordul, másik irányba törekszik,
látnivaló, hogy dönteni tornyot akar,
bár csak hullámpala zendül bódé tetején
kopogó talpa alatt.
Tűző nap után a közelgő est vált, ím, viharosra,
maflán nézi a nép, a sötétbe kikémlel,
aggódik a gyermek,
arcot rá csak az agg nem rezzent,
látott már hevesebbet, s bölcsen véli:
ez sem tarthat örökké.
Ott ne nagyon kívánj
kifinomult lenni,
hol a főnök előtt
vesszőnyalábot visznek,
s benne egy bárdot.
Míg bárdolatlan vagy,
addig örülj!
Ő az, akinek édesmindegy,
hogy kenyeret szeg vagy hitet,
hisz enni eszik, hinni nem hisz,
s mindig tudja, ki mit fizet.
Előleg – legelő,
számosállat – napszám,
haver ő – ha ver ő,
óraszám – hónapszám.
Tanonckám – mesterkém,
vakablak – szakajtó,
bevégez – kivégez,
szegről-végrehajtó.
Vitáznak a tanárok.
Hallgatom, és kivárok.
Bősz hallgatásom: árok.
Nem ugróm át. Kiválók.
Hivatali kapcsolatnak indult. Remek szatirikus regényt hozott a kiadóba, pikánsan politikus, szellemesen ironizáló művet – azonnal szerződni akartam rá. A kiadó azonban végnapjait élte, és a személyi csatározások és zűrzavar közepette a szerződés meghiúsult.
Évekig nem is gondoltam rá, egy volt a sokszáz esetből, amelyeket a kiadó megszűnésével automatikusan töröltem. Ám egyszer csengett a telefon, és jellegzetes, rekedten is kántáló hangon bemutatkozott, megkérdezte, emlékszem-e rá. Azonnal visszahozta őt a hangja, és visszatért az a kellemes érzés, amit a korábban olvasott regény hagyott bennem. Találkozni akart, mert írt egy újabb regényt, kíváncsi a véleményemre, de csak arra, tudja, hogy semmilyen kiadási lehetőségem nincs.
Óriási beszélgetés lett a találkozóból, távoli ismerősök azonnali egymásra találása. Magával ragadott ironikus optimizmusa, amellyel asztalomra helyezte új művét: – Nálad van a legjobb helyen. Ha kiadni nem is tudod, de legalább , nem veszíted el, mint azok a kiadók, amelyeknél már jártam.
Ez a regény is kitűnő. Háború előtti, háború alatti és utáni események összegabalyodott szálait bogozgatja benne, sok lélektani megérzéssel és krimírókat megszégyenítően izgalmas cselekménybonyolító technikával. Nagyon bántott, hogy nem tudok érte semmit se tenni. Akkor jött a mentő ötlet, és megkérdeztem, nincsenek-e versei, mert azokat publikálhatnánk az Ezredvégben. Úgy ragyogott fel a képe, mint a kisgyereké, ha hóembert lát: – Dehogyis nincsenek! Ha vársz, egy óra múlva visszajövök velük. – És elhozta az Ezredvég talán eddigi legnagyobb felfedezését, A huszadik század története című, „szabálytalan oratórium” műfaji alcímmel ellátott, háromrészes poémáját (Ezredvég, 1993. október).
Azóta rendszeresen írt a folyóiratnak, az egyetlen orgánumnak, amely tudomást vett létezéséről és munkáiról, amely szívesen fogadta, sőt várta verseit és elbeszéléseit, mert azokat is írt. Egyszer megkérdeztem tőle, miért ír mindig állatokról. Meglepődve azt válaszolta, hogy nem is vette észre, de most, hogy mondom, tényleg így van, majd gondolkodik az okáról.
Többet nem beszéltünk erről, s mintha nekem akarná bizonyítani, hogy nemcsak állatokról tud írni, megírta allegorikus novelláját, Az áramlatot (Ezredvég, 1995. március), melynek demagóg prédikátor hősét – bevallása szerint – Antall Józsefről mintázta, a cselekményt az allegorizálásnak megfelelően absztrahálta, más közegbe emelte. Aztán megint jöttek az állatversek: kígyóról, farkasról, rókáról, egy elbeszélés egy libáról. Ez utóbbi átadásakor csak ennyit mondott: – Tudod, engem mindig kerültek az emberek.
Ez volt a válasz hónapokkal korábban feltett kérdésemre. Akkor határoztam el, hogy elhívom a Nagy Lajos Társaság találkozóira, az írószövetség Deák éttermébe, legyenek körülötte emberek is, bízva abban, hogy a hozzá hasonlóan mellőzöttek között társakra, netán barátokra is talál. Nehezen engedett fel. Jónéhány alkalom kellett neki ahhoz, hogy ne csak szemét hunyorítva, ravaszkásan figyeljen, hanem meg is szólaljon. Szűkszavúan beszélt, szinte hiányos szerkezetű mondatokban, nem is egészen olyan felelet jött tőle, amit az ember egy szokványos csevegés szabványválaszaként várt volna, hanem valamiféle dodonai, jóslatszerű lényegrelátás, de a jóslatok természetétől eltérően, mindig ironikusan. Nem mindenkivel beszélgetett, válogatós volt: csak a legszínvonalasabb témák kötötték le a figyelmét, az asztaltársaság laza dumái a birkapörköltről és az ananászbefőttről nem érdekelték. A szellem arisztokratája volt ez a hormonzavartól, cukorbajtól másfél mázsa, tiszta tekintetű, magányos, idősödő gyermek.
Végzetes betegsége hirtelen jött, és hirtelen vitte is el. Szeptemberben már a telefont sem emelte fel, hogy hívjon, s ha én kerestem, fáradtan-nyűgösen zihálta bele a telefonba, hogy semmihez nincs kedve, se ereje, s hogy sosem hitte volna, hogy valaki ennyire tehetetlen tudjon lenni. – írjál! – mondtam neki a parancs könyörtelenségével, és biztos voltam benne, tudja, hogy nem parancsolok, csak rettegve könyörgök neki: ne adja fel, hogy talán a munka az egyetlen, ami erőt adhat.
– Nem lesz erőm megírni a medvémet – suttogta holtfáradtan a telefonba.
Ez volt az utolsó nekem szánt mondata. Tudatta velem, hogy a világon mindennél jobban bántja, hogy éppen legkedvesebb állatáról, a medvéről nem írhatja meg versét, pedig – mint egyszer megvallotta – a medve ő maga. A többi állat azokat a barátokat, társakat jelképezte, akik vagy ténylegesen körülötte voltak, vagy akiket társként maga köré álmodott. Nem volt ereje megírni a medvét – nem volt ereje számot vetni saját életével. Úgy halt meg, hogy örökül hagyta rám utolsó regényét, tudva, hogy nagy terhet ró vele rám, és tudva, hogy amint módom lesz rá, kiadatom.
A világ nem afelé halad, hogy Almási Katalin regénye napvilágot láthasson. Az Ezredvég olvasói legalább nálunk megjelent műveit ismerhetik és szerethetik, mert írásai mind olyan szeretetre méltóak, mint amilyen szeretetre méltó volt ő maga. A regény pedig vár sorsára, s minthogy nem élőlény, elképzelhető, hogy addig tudja téli álmát aludni, hasonulván a magát medvének érző szerzőjéhez, amíg – a jövő évezredben – életre nem támasztja egy kiadó. De ezt Almási Katalin, a valaha volt élőlény író már nem fogja megérni.
1897-ben született és 1955-ben halt meg, tehát egy évvel már idősebb vagyok nála. Válogatott műfordításai halála után jelentek meg, Kardos Tibor megrendült előszavával. Ő volt a műfordító. Van-e hálátlanabb mesterség ennél? Tizennégy nyelvből fordított magyarra, és félezernél több magyar könyvet fordított németre.
Hat hét alatt fordította le Joyce Ulyssesét, és neki köszönhetjük A természet dialektikája pompás fordítását. Megteremtette a magyar Lope de Vegát. A Fuenteovejuna az ötvenes évek nagy színpadi sikere lett. Azóta sem fordított senki tökéletesebben klasszikus spanyol drámát. Egy anekdota szerint egyszer írógépbe diktált pontos jambusokban, tiszta rímekkel egy közepes szovjet költőt. „Nekem erre nincs több időm” – mondta. Megteremtette a kubai szón ritmusát. Olyan erővel szólalt meg a magyar Guillén, amilyennel kubai-spanyolul a harmincas években berobbant a világirodalomba. Hiába tudom azóta az eredetit, máig gáspárul jut eszembe:
Jenki matróz volt a kerge,
aki azt az istenverte
kezét tegnap rám emelte
odalenn a kikötőben,
ott bizony,
el is vitték lepedőben,
el bizony.
El is vitték lepedőben,
így járta meg az a kerge,
aki lenn a kikötőben
kezét tegnap rám emelte,
úgy bizony!
Emiatt a vers miatt kezdtem spanyolul tanulni, immár negyven esztendeje. Amikor verset fordítok őrá gondolok, akinél spanyol nyelvből nem fordított senki hitelesebben. Most százéves lett. Egy szonettel tolakszom hozzá, az élőknél élőbb Mesterhez.
Szavai a százévesnek
sértetlenül sorakoznak,
viadorok visszakoznak
valahányszor ő vág versnek.
Milyen élő, ki alant van!
Nem tudom, hogyan köszöntsem.
Hallgassak-e inkább bölcsen,
mai gonddal ne zavarjam.
Ha ő látná, mit én látok,
kelne száján szörnyű átok.
nem hallgatna Gáspár Endre!
Vele Lope, vele Guillén
nemet – hangosabbat, mint én –
vetnének ez álnok rendre.
„Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek…”
(Faludy György Villon-átköltéseiből)
Az ember azzal kezdte történelmét, hogy önmagát s létfeltételeit termelni kezdte. A történelem – önállósult szubjektumok s önállósult objektumok sorának születése és működése. Történelmet csinálni csak egyetlen létező képes: az ember, a „külső középpontú” lény, a szubjektum-objektum differenciált egysége. Azzal, hogy ezeket az önállósodott szubjektumokat s egyidőben ezek „saját másait”, az önállósodott objektumokat termelni kezdte, azok természetéből következően egyúttal termelte szubjektum-objektum állandósult, folyton megújuló egységét, tehát önmagát, mint ellentmondásos egységet is. Ez az állandósult, folyton felboruló, majd más, rendszerint magasabb szinten újratételeződő szubjektumobjektum egység a történelem, vagyis a sajátos emberi időbeliség fő tartalma. Többek közt azért olyan kacskaringós a „menete”. Minthogy pedig csak olyan lény „csinálhat” történelmet, amelyiknek eleve „van ideje”, minden valamirevaló termelés eleve s egyre inkább időtermelés (Marx). Bővülő körben!
Nem tudjuk, mennyire tájékozottak idő-ügyben mondjuk a pénzügyi kormányzat vagy más gazdasági főhatalmasságok köreiben, de e tájékozottság mértékére és színvonalára következtethetünk abból, hogy az idődimenzió három fázisából csak a MOST tekintetében érzékenyek. A MÚLT nem nagyon érdekli őket, leírhat és leírandó. A JÖVŐ – ködös távolba vész számukra, adózásilag alig használható kategória. Nem csoda, hogy a szubjektumtermelést mint időigényes valamit nem tekintik a társadalmi termelési folyamat részének, aszerint is kezelik, s az arra áldozott minden fillért pazarlásnak minősítik. Ezt néha nyíltan be is vallják. A „most” azért annyira fontos nekik, mert adót most és csakis most lehet behajtani. Ez könnyen belátható egyszerű tény. Mivel a szubjektum mint önállósult, megtestesült hatékonyság (a szubjektivitás elve, princípiuma: hatóképesség) eleve idődeterminált, időorientált létező, annálfogva, hogy a hatás mindig folyamat és sohasem „állapot”, s azért is, mert az ő másik fele, a „saját mása” (az objektum) a felhalmozódott hatások foglalata és konzerválódása, ami az eleven szubjektum számára állandósult tartalék, energiaforrás, azaz „megdermedt”, „megfogott” idő. Kettejük minden elképzelhető idődimenzióra kiterjedő gazdagsága olyan mértékben zavaró a „most”-ra orientáltak számára, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyni kényszerülnek a szubjektivitás minden vonatkozását. Márcsak önbecsülésük megóvása végett is. Így aztán a számokra, összegekre korlátozódhatnak, az ember mindenestől kimarad a látószögükből. Ezt korszerű gazdasági személetnek nevezik, ahol is „a lényeg a lényeg”. Vagyis a – pénz.
Egyik történészünk, azaz emberi időügyben specialista, úgy határozta meg a nemzettudat fogalmát, hogy az a nemzet fontosságának a tudata. Nem puszta informáltság a nemzetet illetően, noha anélkül nyilvánvalóan nem lehetséges; nem érzelmi és értelmi azonosulás a nemzettel, mert az ilyen azonosulás mértéke és módja ugyan mindig különböző egyénenként és koronként, de természetes velejárója a nemzettudatnak. A nemzet – e tudat tartalma szerint – az egyén, a közösség (valamilyen fajtái) számára fontos valamiért, ezért tehát érték számukra. És mi lehet a gazdasági tudat lényege? A gazdaságtudat tartalma? A fentiek analógiájára talán mondhatjuk: a gazdaság és a gazdasági tényezők fontosságának tudása, többek közt az időtermelés fő tényezőjének, a szubjektumnak a fontossága tudatosulhat(na) benne. Különben nem gazdasági tudat, legfeljebb a gazdasági tudat alakulásában kétségtelenül szerepet játszó, közgazdasági technikumokban, főiskolákon beszerezhető gazdaságtechnikai ismeretek, olykor informáltság esete. Ilyenje van a fentebb említett gazdasági főhatalmasságoknak. A világbankiak is, a Wall Street-i „cápák” és a zürichi „gnómok” is részesülnek benne. Következésképp: nincs gazdasági tudatuk. Mármint emberi módon. Csak számszakilag, profitügyileg, adózásilag orientáltak. Lényegi összefüggésekben gondolkodni? Haszonszámítás-technikai ismeretekkel és gyakorlattal sorvasztott agyak számára ilyesmi abszolút lehetetlen. Számukra az idő épp ezért állandósult jelen: most. Utánuk az özönvíz! Az emberről annyit tudnak, hogy profitügyben kiválóan manipulálható. Tehát manipulálják.
A gazdasági főhatalmasságok gazdasági tudat nélkül „irányítják” a gazdasági életet. Ez mindig is így történt. Az előző negyven-ötven évben is. Még sokáig fog így történni. A marxi formula – „nem tudják, de teszik” – rájuk érvényes csak igazán.
A marxizmus-leninizmus címén művelt katedrafilozófia egyik csúcsteljesítménye az ún. társadalmi tudatformák környékén található. Társadalmi tudatformáknak is nevezhető tényezők természetesen léteznek, és munkálnak is a maguk természetének megfelelően. De az alábbi „tematika” egyáltalán nem tudományos alapvetésre épült, hanem Marx néhány erre vonatkozó értékes gondolatának silányított variánsa „rendeződött” tananyaggá, tankönyvszerkesztési kényszerképzetek nyomán. Anélkül, hogy logikailag, tudományosan indokolt lett volna akár a felsorolás, akár az elv, ami szerint valami feltétlenül társadalmi tudatformának minősül. „Megvilágosító felismerések” híján (lásd F. Bacon!) maradtak a – hasznos (tankönyvileg kezelhető) felismerések. Már a puszta „felsorolás” is bámulatos. Politika, jog, filozófia, erkölcs, tudomány, művészet, vallás stb. Hát még az „indokolás”! Ezekben ugyanis állítólag „tükröződik” a társadalmi lét. Indokolás befejezve. Társadalmiak és tudatformák egyszerre. A szintén társadalmi lét jellegű gazdaságról szó sem esik társadalmi tudat vonatkozásaiban, mert ez állítólag közvetve, a már felsoroltak által úgyis visszatükröződik. Akkor meg minek törődjünk vele, ugyebár? S kimarad. Az amúgy állítólag materialista társadalomszemléletből.
Csoda-e, ha a szólamoktól eltekintve, a központi szervek gyakorlatából is hiányzott a gazdaság ügye, bármilyen hihetetlen is. Mert hogy alsóbb pártszervek persze szinte csak gazdasági természetű ügyekkel foglalkoztak. Tudniillik gazdasági ügyekben aggódtak. Ugyanígy szorongtak felsőbb pártszervek. A Központi Bizottság húsz év alatt hozott – vaskos kötetekben olvasható – határozatai közül (a kongresszusokat is ideszámítva) csupán a határozatok kevesebb, mint húsz százaléka foglalkozott gazdasági feladatokkal. Ez idő alatt a sokszáz határozat között egyetlen egy valóban gazdaságpolitikai határozat született (a politikai vezetőerő részéről), az ún. gazdasági mechanizmus tárgyában. Bárki utánanézhet. Amúgy mindenért mi, párttagok voltunk a felelősek. Aggódhatunk rogyásig.
A gazdasági tudat, a korszerű gazdaságszemlélet szembeszökően hiányzott a meg-megújuló takarékossági kampányok során. A főkönyvelő, akinek voltak gazdaságtechnikai ismeretei, de nem volt gazdasági szemlélete, gazdaságtudata, megvizsgálta a kiadásokat. Úgy találta, hogy azok indokolatlanul nagyok. Tehát lefaragott. Szó szerint. A gyár telephelyén, ahol főként raktárak voltak, az éjjeliőr részére odatelepített telefont leszereltette. Hogyisne, még mit nem! Hogy éjszaka, ráértében a babájának telefonálhasson az ebadta, a vállalat számlájára? A telephely, mire a környék lakói felébredtek és értesítették a tűzoltókat, porig égett. Pedig az udvaron az éjjeliőr torkaszakadtából kiabált segítségért. Ilyen sírnivaló képtelenségek tömege, valódi gazdasági szemlélet híján, szükségszerűen halmozódott. Bár hasonló másokkal is megesett sokat szenvedett nemzetünk fiai között. Karinthy Frigyes állítólag nagy gazdasági zseninek hitte magát (fia, Cini bevallása szerint), s úgy vélte, jobban jár, ha gyakrabban vásárol olcsó öltönyöket, mint ha egyszer egyet, de drágán. így aztán örökké slamposan, rossz ruhákban járt – drágán. Mert ezeket folyton elnyűtte, pótolnia kellett, semmi kíméletet nem igényeltek és nem kaptak. Sose tudta meg, hogy a fenekén lötyögött a nadrág. Mi sem, még most sem sejtjük, alig gyanítjuk, miért ment és megy nekünk egyre rosszabbul, pedig a lötyögésen túl a nemzeti nadrág már a lyukadásra vett irányt. Ez volt és van a takarékosság táján. Takarékoskodni annyi, mint nem elkölteni a pénzt! Hogy az igazi takarékosság kellő időben és jól elkölteni? Minő képtelenség! Ha már muszáj, költsünk. De csak akkor! Ez lenne az előrelátó, gondolkodva érzékelő és érzékelve gondolkodó lény pitiáner ökonómiai maximája. Gazdálkodni? Kihasználni a lehetőségeket és előre számolni e lehetőségek fejlődéssorával? Ugyan! Mivel a termelés, tehát az időtermelés – lehetőségek termelése. Emberi lehetőségeké.
Az olyan ártatlannak tetsző kérdések, mint az ún. társadalmi tudatformák kérdése, lám, hogy az elevenünkbe vágnak!
A politikánál például világos, hogy vannak politikai viszonyok, ezek által korlátozott és megkövetelt (reális) politikai cselekvés, majd ezek tartós tapasztalása és megismerése nyomán keletkezik a politikai tudat (mint társadalmi tudatforma is). De ez a sorrend a meghatározó, nem fordítva vagy összevissza! A vallásnál? Léteznek a fejtetőre állt emberi viszonyok, társadalmi viszonyként – az elidegenedettség megmerevedett hordozói. Létezik az ennek megfelelő kultikus, illuzórikus cselekvés mint társadalmi cselekvésforma, vagy – manapság divatos szóhasználattal – „kultúra”. Mindezek tudatosultsága – a vallási tudat (mint társadalmi tudatforma is). De miközben van a jogtudat és a jogi cselekvés (igaz, hogy jórészt fizetett, éspedig jólfizetett foglalkozásként, a kívülmaradók számára szenvedési, elszenvedési alkalom inkább), hiányoznak az ezek alapjául szolgáló jogi természetű, egyetemes, objektív társadalmi viszonyok. Létezik a művészeti cselekvés (produktumaival együtt) és a művészeti társadalmi tudatforma, de az ezek objektív alapjául szolgáló művészeti (esztétikai?) társadalmi viszonyok – kissé talányosak. Hogy a filozófia, mint társadalmi tudatforma alapjai hol, miféle filozófiai viszonyokban vannak, s főként hogy miben állna a filozófiai társadalmi cselekvésforma? Kész rejtély. A tudomány értelmezhető viszonyként is (főként Hegel „az ész cselvetése” néven ismert modellje szerint), az erkölcs szintén, de a gazdaság, miközben léteznek gazdasági viszonyok egyetemlegesen, gazdasági társadalmi cselekvésforma is rendkívüli gazdagságban (bár lassanként pénzügyre szűkülve), mint társadalmi tudatforma – értelmezhetetlen. Hogy a gazdaság tényei és lényege a politikában (is) tükröződik? Persze. Valamint a kaptafában, a mindenkoriban. És a háziasszonyok főzési tudományában ennél is közvetlenebbül. Kit zavar? Megyünk tovább, mintha mi sem történt volna. Mulasztás? Ugyan már! Hogy mindmáig képtelenek voltunk felfedezni a pedagógiát, mint alapvető emberi viszonyt, társadalmi viszonyt, mint társadalmi cselekvésformát (miközben ösztönösen mindannyian naponta gyakoroljuk!), a szubjektumtermelés ősi módozatát, s fogalmunk sincs róla, mint társadalmi tudatformáról? Megvoltunk valahogy. Hiányzik, hiányzik ez a láncszem, de megleszünk egyetemes, össztársadalmi, gazdasági tudat, társadalmi tudatforma nélkül is. Elvégre közgazdászaink, akiknek szintén nincs emberléptékű gazdasági tudata (tisztelet a talán létező kivételnek), egész jól megélnek. Hogy a hiányzó láncszem is elszakadhat? Képtelenség. De mi van, ha csak számunkra hiányzó? Mivel nem tudunk róla. Attól még létezhet valamilyen elfuserált formában, aminek aztán mindannyian vétlen áldozatai lehetünk. Mondjuk pénzügyire szűkült szemlélet formájában, államhatalommal párosulva pedig – mint fiskális kártevés. Mintha tapasztalnék.
De ne csodálkozzunk. Ha érzelmi kötődéseink ellenére nem vesszük észre a szubjektum-szubjektum viszonyokat (erkölcsi, pedagógiai), mivel szubjektivitásuk miatt eleve gyanúsak, ha közvetlen életfontossága ellenére nem vesszük észre a gazdasági társadalmi tudatforma égető hiányát (pedig, ahogyan a társadalmi viszonyok közt a gazdasági, úgy a társadalmi tudatformák közt talán a legalapvetőbb), az összes többit tartalmilag valószínűleg meghatározó társadalmi tudatformának a lehetőségeit, szükségszerűségét, és máig sem tisztáztuk a létviszonyokban gyökerező követelményeit, mire számíthatunk egyebekben?
Az idő nem „dolgozik” nekünk. Senkinek se, soha. Az időt, mely nem puszta fikció, s több is, mint vaskos „fizikai” valóság, tehát csakugyan az, mert számunkra az, mi termeljük. Minden termelés végső emberi tartalma ez. Nélküle nem lennénk emberek, idődetermináltak (az öndetermináltság egyik legfontosabb, emberi tényezője!), szubjektivitásban és objektivitásban végtelenül feldúsult létezők univerzális képességűek. Nem csinálhatnánk történelmet (ami az emberi NEM létmódjának meghatározó mozzanata), nem lehetnénk a gond birtokosai („gondra bátor okos” férfiak és nők), azaz egyénileg, szubjektív voltunkban idődetermináltak. Múlt és jövő nélküli véglényekként egzisztálnánk csak, esetleg mint a növények, rovarok, hüllők, kétlábú, melegvérű állatok, pénzügyi zsenik stb.
Bármily hihetetlen, a „homo oeconomicus” – ösztönlény. A szó legvegetatívabb értelmében bár, de rongált eredeti ösztönökkel. Életjelenségekhez hasonlatos megnyilatkozásai is vannak ugyan, de ebben az ökonómiai minőségében az emberi mibenlét teljességét csaknem teljesen mellőzi. Termelni egyenként és csoportosan minden technikai haladás ellenére most és még sokáig oly egyoldalúan tud csak – ó! munkamegosztás! -, hogy az szinte az állati lét, az élettelen dolgok (ma is inkább csak „beszélő szerszám”) színvonalára süllyeszti önmagában is. Persze számít az abrakra.
A pénzügyi zsenik, a látható bábok és ügyes, homályba burkolózó megbízóik nem azért pénzügyiek, mert gonoszak, mert elvetemültek. Azért gonoszak, elvetemültek, mert pénzügyiek. Nem lehetnek mások. A pénzember, a kufár cselekvésének tárgya által meghatározottan a kiüresedett, absztrakt emberség – vagyis embertelenség – majdnem-eleven szobra, mindenesetre rezzenéstelen ábrázattal. Szubjektivitása – merő fikció. Ideértve a rosszindulatot is, ami szubjektivitást tételez, ugyebár. Ha szubjektivitáshiányban szenved, rosszindulatú sem lehet. Ne szidjuk ezért. Úgysem értené. Egy gombnyomásra működő, nagy hibalehetőségű pénztárgép?
Az emberség teljességének evilági megvalósulhatósága a szocializmusnak nevezett vállalkozások csődje miatt talán az egyébként lehetségesnél is távolabbra tolódott. Egyelőre szép álom lehet. Le ne mondjunk róla! De legyünk józanok. Hogyan értek volna meg a szocializmus megvalósulásának, az „igazi történelem” megkezdődésének feltételei az alap, a társadalom termelési módjának régiójában, ha az ösztönök, véletlenek s ehhez társult kóklerségek (pl. pénzügyi abszolutizmus) uralják, s hogyan a felépítményben, ha a közvetlen gazdaságtartalmú társadalmi tudatforma nincs valóban korszerű formában kidolgozva s elismerve, és elemeiben is épp hogy születőben van. Itt, a fundamentumnál – elölről kell kezdeni.
Enélkül nem megy. Csak ez után kezdődhet az „igazi történelem”.
Az emberi. Az egyetemes, univerzális.
„A szó kergeti jelentését.”
(Weöres: Egysoros versek)
Nem szűnt meg a gyanakvás a posztmodern iránt, de ma már magyar szerzők munkái alapján is lehet azt mondani, hogy a posztmodern terminus alkalmasnak bizonyult olyan jelenségek jobb megvilágítására, melyek árnyékban maradtak volna posztmodern gondolkodás nélkül. Általa is érzékenyebbé vált a gondolkodás kettős természetű késő modern korunk iránt. 1 Századunk egyidejűleg modern, de benne már egyre gyorsuló ütemben jönnek létre rövidülő-jelen-utáni állapotok, változások, másságok, amelyek elérhetik a szökési sebességet, s kiléphetnek a modern kor vonzásából. (Dante kora és műve is ilyen kettősséget mutatott: a skolasztika méhében a reneszánsz ember fejlődött ki.)
1.
A posztmodern kifejezéshez – a „Nagy Beszélyek” alkonyán, s mintegy azokat felváltva-helyettesítve – egyaránt kapcsolódik vágy és objektív történelmi folyamat. Annak a vágya (talán szociológiailag is körülhatárolhatóan), hogy az emberi élet túlhaladjon a huszadik századot uraló késő-modern kor természetén, a birodalmi és a politikai, piaci, ideológiai erőszakon, amely fenyegeti mind a természetet, mind az embert. A hűbéri világból egykor kivezető, lelkesítő eszme, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje nem valósul meg. (Goethe is megvakítja Faustot, hogy így szólhasson a pillanathoz: „Oly szép vagy, ó, maradj tovább!”)
Most új sejtések erősödnek, s talán már van is mögöttük erő. Megjelentek az egész Földet körülölelő, behálózó, átszövő, az egyes ember életébe, lelkébe, ösztöneibe, szokásaiba behatoló technikák, kommunikációs eszközök, amelyek egyidejűleg valósítanak meg egyesítő, homologizáló, uniformizáló, asszimiláló, globalizáló hatást, a részek alárendelését, s teszik lehetővé – technikailag – azt is, hogy az egyes rész, etnikumok, nemzetek, helyi kultúrák, „dialektus”-ok szóhoz juthassanak. A küzdelem nyílt, ha nem is (mindig) bevallott.
2.
E technika a késő-modernitás legfejlettebb kapitalizmusának a technikája. Felhasználása, működése erőteljes és erőszakos. Arculata, gesztusa – birodalmi. E birodalmak gazdasága, piaca, politikája, ideológiája világgazdaságként, világpiacként, világpolitikaként, uralkodó paradigmaként viselkedik. Ilyen a természete: centrum, irányító, cél (a világ fejlettebb országai számára vágy), s gyakran az egyetlen út az igazságosság) szerepében. Ebből a nézőpontból (vagy akárcsak öntudatlan érdekkövetésből) minden rész, kis ország-nép-nemzet-piac-kultúra-nyelv stb. alárendelt, perifériális, a centrumoktól függő. A perifériák nem csupán e központokból származó technikákra utaltak, hanem gondolkodásuk tematikáját is jelentős részben meghatározzák, besugározva és saját képükre formálva az egész világot. A tudomány, a technika fejlődése – de a filozófiai természetű tervező gondolkodásé is – gyorsabb, mint az emberi viszonyoké, szokásoké, közgondolkodásé, mint az intézményekbe kövült birodalmi ideológiáké, ezért ma gyakoribb, sőt állandósult a konfliktus közöttük.
Nagy és fontos kérdés tehát, hogy milyen a filozófiája, vagy ha nincs, milyen az az erő, amely e világméretű, mindent befolyásoló technikát működteti? (Cultura autem animi philosophia est. – Cicero). E konfliktusokat naponta kell(ene) értelmesen feloldani, s a technika segítségével gazdagítani a nemzeti kultúrát más kultúrák értékeivel, s a nemzeti kultúrát ráültetni az egyetemes hálózatra, hogy a nemzeti, a helyi megjelenő része legyen az egyetemesnek. Ezért is szükséges, sőt létkérdés a közműveltség állandó erősítése, a szélesülő és mélyülő köz- és felsőoktatás.
Ez a kérdés összefügg a késő modernben kialakult, kapitalizmuson belüli, sordöntőnek látszó vitával, amely a szocialista piacgazdaság és a korlátlan piac között folyik. A késő modernitás kapitalizmusa is különböző modellekben írható le. 2 Bennük a piac a közös szubsztancia, noha annak szerepe, megítélése nagyon is különböző. A piac a „neo-amerikai” modellben uralja a legkövetkezetesebben az életet. E modellben leírt gazdaság alapelve: a piac jó, az állam rossz. Az értékmérő: a piaci haszon, a nyereség, a siker. A munkaerő, az emberi tulajdonságok, a szaktudás, s minden olyan mértékben értékes, amilyen mértékben a piacon értékesíthető áru létrehozásában közreműködik. A közreműködő maga is áru. A korlátlan piac – egydimenziós világ. A piac „nézőpontjából” még a szó is csak . Szorítja 3, s a vertikális dimenziókra való szükséglet is sorvad. A vertikális dimenziók hiányát a horizontális összkomfortosításával „ellensúlyozza” a modem gazdaság, amelynek nincs, vagy csak alig van szellemi erósza, s csak a piaci kielégülésre tör, olyan, mint a szexualitás szerelem nélkül. A korlátlan piaci dimenzióban fel sem merülhet, hogy az anyagi termelésen túl is lehet termelni, amint azt még Marx álmodta a múlt században. A szegény népek számára pedig ez az összkomfortos, horizontális, jégkéregnyi világ is vertikális magasságban látszik megjelenni.
A horizontális létezésben élők azonban oly mértékben éhezhetnek ki a vertikális dimenziókra – amelyekben a materiális már nem cél, hanem eszköz, s ez az éhség olyan erővé válhatik, hogy a „szellem termelési módja” felé fordíthatja a tudományos érdeklődést is. 4 Ennek modernitáson belüli jelei már léteznek. A „kis sárkányok” gyors modernizációjának legerősebb forrásai az iskolák, a szellem intézményei, az ifjúság kiképzettsége. A modernitás értelmében: a szellembe való beruházás a legjobb beruházás. Az értéktermelő munkában, az értéktermelésben a szellem aránya állandóan és rohamosan növekedett, a fizikaihoz képest. Ez a jelenség a mérlegelő, tudományos gondolkodásra épülő kultúra vonzását erősíti, amelyben a rációt és az intuíciót egyesítő művészet értéke is megnövekszik (majd).
3.
A posztmodern korban megjelenő transzcendencia természete más, mint az antik világé, s különbözik a középkor és a modernitás transzcendenciájától is, noha nem előzmény nélküli. Spinoza, a szuverén észben 5, a véges emberben fedezi fel „a véges végtelent”, amelyből értelmes élet fakadhat, amelyért érdemes élni, amely vertikális transzcendenciaként viselkedik, amely: cél. A régi transzcendenciák, a tekintélyek alkonya, megfogyatkozása, az újnak lassú kialakulása, a véges emberiben megtalált értelmesség, értékesség felfedezése, vállalása, tisztelete olyan erkölcs kialakulása felé mutat, amely az emberi élet tiszteletére, a természettel való harmóniára, az ember méltóság és szabadság szükségletére épül, a szellem fokozódó térnyerése következtében, a valóságos élet gyakorlatában. Ez a folyamat lehetne a Föld, az ember megmentése, a modernitásból kilépő élet- és gondolkodásmód.
Mindez – egyelőre – terv, vágy, bizonytalan oszcilláció, mozgás, mozgalom formájában él, vallási, filozófiai, erkölcsi, esztétikai előzményekből is táplálkozva és alapelvekben már megfogalmazva. – Az egyenlőség és kommunisztikus utópiákat a tudomány számba vette, az idők során cáfolta és el is felejtette. A modernitás pedig elfelejtette azt is, hogy ezek az utópiák „post”-ok, utániak, transzcendenciák, főnixmadár természetűek, s hogy a válságos körök életre keltik e meghaladás vágyat. Most, az ezredvégen talán a Centesimus Annus-ban találjuk a legizgalmasabb posztmodern gondolatokat, amelyek túlmutatnak mind a politikai, mind a piac(i) diktatúra .egydimenziós világán 6, az emberi munka, s nem a tőke oldaláról tekintve a világra.
Ebben az összefüggésben az eszközök új emberi rendje kap értelmet, amelyben technika, tudomány, művészet, az emberi teljesség megjelenése és szolgálata, az állam pedig közös(ségi) eszköz, szerszám, nem szent, nem ördögi, hanem a technikák technikája (Platón), minthogy „a szabad embernek semmit sem szabad szolgai módon tanulnia.” 7
Ehhez szükséges (lenne) bizonyos (el)emelkedettség a sivár pragmatizmustól, bizonyos irónia saját dogmáin, balgaságaink, vissza-visszatérő aulikusságaink, egyoldalúságaink iránt. Szükséges (lenne) a modus vivendi érzékeny keresése hagyomány-modernség, hazahaladás, nemzeti-nemzetközi, liberális-konzervatív, keresztény-szocialista, racionális-nem racionális, piaci-nem piaci, közösségi-magán stb. (álantinómiák) között, amint ez például bekövetkezett a teológiában, a zsidó-keresztény ellentét esetében 8, hogy pontosabban használhassuk mind a vagy-vagy, mind az is-is, és-és kötőszavakat, hogy világosabbá váljék: a társadalom műveltségi szintjétől nagymértékben függ a demokrácia tartalma, ennélfogva színvonala is. A műveltség hiánya pedig oly nagy lehet, hogy az emberellenesség uralomra juthat demokratikus technikával is. A teljesség vágyának elvesztése pedig a műveltség hiányának csalhatatlan jele. 9
4.
Az átbillenés, az átmenet, az átfordulás, az átfolyás, az átesés a modernből a posztmodernbe ma az oszcilláló bizonytalanság stádiumában van. Éhségövezetek, premodern, modern, posztmodern állapotok, munkanélküliség, szellemtelenség, a csúcsokon kevesek számára elit egyetemek léteznek egyidejűleg. Itthon is nagyfokú a társadalmi bizonytalanság, az életpályák esélyegyenlőtlensége, az állampolgári kiszolgáltatottság, a világot átlátni törekvő általános műveltség sorvadása. A Világszellem ma a világpiac-szellem, amely – a globális kommunikációs technikával – birtokba veheti az egyes ember lelkét is. 10
Lehetséges, hogy hamarosan újból tiszteljük majd – ha másként is, mint korábban – Don Quijotét, s az is lehet, hogy új, utópia nélküli romantika segít majd kilépni az abszolút piacgazdasággá szikesedett világból, újragondolva az emberiség minden szellemi teljesítményét, tapasztalatát, értékét, bukásait, zsákutcáit, s talán megértjük, hogy a költő szerint miért „a szellem és a szerelem” az ember két szülője. – Vagy ez a mi örök utópiánk, transzcendenciánk?!
JEGYZETEK
1 1996-os folyóiratokból idézem a posztmodernt is kritikusan elemző szerzőket. „A posztmodern irányzatok pozitív szerepet játszottak és játszanak abban, hogy a pluralizmus eszméje, a másság elfogadása, sőt szeretete, korunk egyik legerőteljesebben terjedő szellemi mozgalmává vált.” (Czelnai Rudolf: Tudomány és értelem ostromállapotban. Magyar Tudomány ’96/2.). – Czelnai azonban veszélyt lát a posztmodern nyelvezetben, mert az „széteséssel fenyegeti” a civil társadalmat. Aggodalma nem alaptalan, hiszen a szavak mai inflációjában az embert „elborítja a szótörés hamuja”, miként „ A pompeji strázsát elborította a vulkánkitörés hamuja.” (Göncz Árpád: Az emberi szó a kommunikációban. – Holmi. 1996. január.) – Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor pedig úgy véli: „Bíztató jel, amikor a posztmodern gondolkodók a modern kor ’tudatszerű’ egoival szemben ’autonóm’, a másik emberért felelős szubjektumszerű individuumokban kezdenek gondolkodni.” (Eszmélet 28. – 1996.) [vissza]
2 A mai kapitalizmus két fő modellben írható le: 1. A „neo-amerikai” modell, amely az individuális értékekre, a rövid idő alatti legnagyobb nyereség megszerzésére és a pénzpiac túlerejére épül. Ez a modell az USA-ra érvényes elsősorban. 2. A „rajnai” modell, amely a szociális piacgazdaságra, a konszenzusra és a hosszútávú tervezésre épül, úgy, ahogy ez Németországban és Észak-Európa más országaiban gyakorlat. Ennek változata a japán gazdaság is. A rajnai modell az „emberarcú kapitalizmus.” (Michel Albert: Capitalisme contre capitalisme. Paris. Éditions du Seuil, 1991.) [vissza]
3 „Arany?… E sárga bitang / hitet köt és old, megáldja az átkost… Emberiség közös rimája, ki / A nemzeteket egymásra uszítod.” – Az igazság, a hitelesség piacon kívüli jelenség, noha minden reklám – amikor a hihetőségre tör – a hitelességet hirdeti, a hírességet összekötve a hihetőséggel. [vissza]
4 Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor: A szellemi termelési módról. Eszmélet 28. (1996). – Ingvar Carlsson svéd miniszterelnök beszédében – amelyet a Svéd Királyi Mérnöktudományi Akadémián tartott 1995. március 28-án -, a „Tudásbázisú társadalom”-ról volt már szó, s ez lenne a jövő társadalma. (Egy világos jövőkép. Magyar Tudomány ’96/3. – Sz. Zs.). [vissza]
5 Nincs tekintély, csak az ész belátása, amely szuverén. – Semmi sem lehet hasznosabb az ember számára az embernél – fejti ki Spinoza, az Etikában. [vissza]
6 „Az ember munkájában fejezi ki és valósítja meg önmagát.” (Centesimus Annus.) [vissza]
7 Platón: Állam. Hetedik könyv. Platón összes művei. Budapest, 1984. [vissza]
8 Czelnai kiemeli a fundamentalisták és kreadonisták merev álláspontjának gyakorlati veszélyességét. „You cannot be Christian and evolutionist in the same time.” (Magyar Tudomány ’96/2.) [vissza]
9 Vámos Tibor: Katasztrófaelmélet és katasztrófák. Mozgó Világ 1996/1. [vissza]
10 „Betagolja magába a lelkeket is.” – Pethő Bertalan: Magyar Posztmodern. Kortárs, 1995. aug. [vissza]
Ma 1996. november 25-dike, hétfő van, vakító napfény és télies hideg. Mire a soraim megjelennek, már 1997-et írunk, s február lesz. Ülök az ablaknál, az íróasztalom mellett, s olyasmiről kellene írnom, ami három hónap múlva is számot tarthat olvasóim érdeklődésére.
A feladat nem új, így volt ez mindig e lap fennállása óta, s eddig sosem voltak különösebb gondjaim a megoldásával. Most viszont zavarban vagyok.
Ami manapság leginkább foglalkoztatja a hazai közvéleményt, az egyrészt a Tocsik-ügy, meg azok a hasonló ügyek, amelyeket e véletlenül kirobbant botrány felszínre vetett; a Technoimpex 1,4 milliárdos sikerdíja, a Budapest Bank 12 milliárdos „konszolidációja”, az Ikarus ismeretlen összegű ügye, meg az igazságügy-miniszter azon kijelentése, miszerint ezeken kívül is számos privatizációs ügyben folyik vizsgálat, s még több a feltáratlan esetek száma. A parlamenti ellenzék egyik pártvezére szerint a privatizáció a maga egészében egyetlen nagy ilyen korrupciós ügy, azonnal le kell állítani, s nyomozást kell indítani mindenki ellen, aki bármiféle formában kapcsolatba került vele.
Másfelől arra figyelünk meglehetős elképedéssel, hogy manapság szinte alig múlik el nap anélkül, hogy valakit le ne lőnének fényes nappal az utcán vagy a kertjében, s fel ne robbantanának valahol egy-egy autót, kézigránátot ne dobnának valami vendéglő vagy lokál elé. Zajlik a bandaháború, s megtorlásként a rendőrök elkergetik a Moszkva térről a zoknidat és virágokat árusító cigányasszonyokat. A parlamenti ellenzék említett pártvezére szerint a gengsztervilág keresztapái szoros összeköttetésben állnak a kormánykörökkel, a kormány egyik minisztere szerint viszont dehonesztálóbb, ha az embert e pártvezérrel együtt fényképezik le, mint hogyha az agyonlőtt maffiafőnökkel szerepel egy felvételen.
Biztosan mindkettejüknek igazuk van, s a mostani napokban mindez nagyon izgalmas, szórakoztató, alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a jövő évre bejelentett energia-áremelésekről, meg arról, hogy ezek következtében milyen mértékű inflációhullám söpör majd végig az országon.
No de kit fog érdekelni mindez februárban?
Nekem sose volt különösebb politikai jóstehetségem. A rendszerváltás után le is szűrtem magamban azt a tapasztalatot: egyetlen biztos módja van, hogy a tippjeim bejöjjenek, s ez az, ha mindig pontosan az ellenkezőjét mondom annak, amit a józan ész és az arisztotelészi logika következtetési szabályai alapján szükségszerűen vagy igen nagy valószínűséggel bekövetkezendőnek tartok. De ilyesmi még nem volt, hogy három hónapnyi távon ne lehessen akár nagyjából se sejteni, érdekesek lesznek-e még a korrupciós ügyek és a bandaháborúk, vagy egy sokkalta súlyosabb politikai kataklizma mindezt bagatellé törpíti.
Azok az emberek, akik szerintem a legcsalhatatlanabb effajta szimattal rendelkeznek, az SZDSZ alapító atyái mindenesetre sejtenek már valamit, hiszen egyik a másik után vonul vissza a közéletből, látványosan pilátusi gesztusokkal. Itt tehát valakit igencsak meg fognak feszíteni.
A kérdés csak az, hogy kik és kit.
Ha a rendszerváltás óta eltelt esztendőkre visszatekintek, bizonyosra vehetem, hogy a gengsztermilliomosok és az érdekeiket képviselő politikai elit tagjai fognak végképp odaszegezni a kereszthez bennünket, magyar népet. Ámde, mint említettem, tapasztalataim arra ösztönöznek, hogy ennek pontosan az ellenkezőjére tippeljek, arra, ami szerintem józan ésszel elképzelhetetlen: a nép feszítteti keresztre a nyakába kapaszkodott latrokat.
Az előbbi esetben februárban arra kellene biztatnom olvasóimat: törjük a fejünket azon, miként támadhatunk fel harmadnapon, hogy valamikor eljöhessen a mi országunk, ahol majd ítélünk elevenek és holtak fölött.
Az utóbbi esetben viszont azt kellene hangsúlyoznom: csak lassan a testekkel azokra a keresztfákra. Mindenki ártatlan, amíg a legkínosabban betartott törvényesség jegyében működő, független magyar bíróságok jogerősen el nem ítélik.
Így viszont, semmit előre nem látva, csupán azt üzenhetem februári olvasóimnak: igencsak rohadt történelmi helyzetbe jutottunk, ha már három hónapnyi előrelátás se telhet ki tőlünk. Bizony, már az se biztos, hogy februárban tél lesz és hó – lehet, hogy kánikulai hőségben tikkadozunk majd, ha minden így megy tovább.
Hetek óta készültem már, míg végre ma hozzájutottam, hogy rendbetegyem és megfiatalítsam apám egyik örökségét, a nagyszéket, amely valaha, múltba veszett gyermekkoromban, otthon, a Tiszántúl távoli szegletében levő, mára várossá előlépett falumban még mosószékként szolgált. Akkoriban még a neve is mosószék volt. Más székekhez viszonyított nagyságából eredő új nevét már az én családomtól kapta.
Nálunk a jó, öreg nagyszék talán százféle feladatot is ellátott, csak éppen a régi dolga nem érvényesült éveken át, mivel háztartásunkban a mosóteknőt a mosógép váltotta fel. Egy nap azonban, amikor a régi konyhabútort is kiszorította az új, a lecserélt bútordarabokkal együtt a nagyszék is felkerült a teherautóra, onnan meg ki a telekre, a víkendházba. Ott akkor még nem volt villany, mosógépet meg a tanyánkon a mai napig sem használunk, viszont a feleségem – legszívesebben esővízben – néhány ruhadarabot ott is gyakran kimos, így aztán a nagyszék, sok más hasznán kívül, mosószékként is újra szerephez jutott.
Régi és hűséges bútordarab ez a szék. Valamikor nagyon régen, még az 1920-as évek végén, édesapám édesanyámnak készítette, hogy legalább ezzel könnyítse neki a mosás nehéz munkáját. Már közel hetven évet szolgált, de jófájú, nem látszik ki annyinak. Reménykedem, ha most sikerül takarosán átmázolnom, akár negyven évet is letagadhat a korából.
A jó, öreg nagyszék bizony már sok mindent átvészelt. Kemény tartását azonban a legnehezebb balsorstól roskadó esztendők terhei sem tudták megtörni. Szegény édesapám már sok éve eltávozott, de ezt a széket valaha úgy megcsinálta, hogy alkotó kezének tisztes munkáját ez a bútordarab máig is hibátlanul hirdeti. A szép, hosszú, gömbölyűre esztergált lábak formás kecsessége a szemnek ma is vonzó, s finomra csiszolt simaságuk máig sem szálkásodott ki. Amikor végigsimítok rajtuk kezemmel, szinte tenyeremhez tapadnak, és bizonyos, hogy a legkényesebb női harisnyákat sem veszélyeztetik.
Igen. Ha munkáról volt szó, az én apám mindig adott magára. Amihez hozzákezdett, azt ezermester kezével meg is csinálta a maga tisztességére és mások örömére. Ezért is jártak hozzá, a bognárműhelybe dolgoztatni még a szomszéd falvakból is. Valahogy úgy volt ő a teremtő munkával, mint a kisgyermek a játékkal, sohasem tudott vele igazán betelni. Ha százszor elfáradt is, mindig újrakezdte, de sohasem nagyolta el. A felületesen végzett munka az ő szemében nemcsak a kéz, hanem a lélek selejtje is volt. Bennünket, gyermekeit is arra nevelt, válasszuk ugyan bármelyik tisztességes életpályát, de sohase akarjunk a közepesek szintjén ragadni, hanem adjuk a munkába tehetségünk legjavát, és a szorgalmunkkal mutassunk példát.
Édesapám a tettek alapján ítélt. Családunk szűkös anyagi helyzete miatt például nem erőltette gyermekei továbbtanulását, de ha nagyon akartuk, hagyta, hogy belevágjunk. S akkor minden áldozatot kész volt meghozni értünk, de a tanulásban nem lehettünk a közepesek soraiban. Az emberek között a lumpeneket mindig elkerülte, de fölnézett azokra, akik akár fizikai, akár szellemi munkában szépet és maradandót alkottak.
Apám, ha sokoldalú alkotó tehetségét nem tudta is maradéktalanul belénk plántálni, de a szemléletét és a szorgalmát mindenképpen. Amikor például egy-egy városban vagy múzeumban járok, engem rendszerint megragadnak akár az egyszerű tárgyak részletei, az apró dolgok milyensége is. Keszthelyen, a Festetics kastélyban némelyeknek talán fel sem tűnt, de engem valósággal elbűvölt az ajtó- és ablakzárak, a kilincsek ritka szépsége és finomsága. Meghatott és mindig meghat, ha mesteremberek kétkezi alkotásának remekeit látom.
Múzeumainkat, egyebek között, azért is szeretem, mert az ott őrzött tárgyakból gyakran érzem tehetséges népünk hajdani alkotóinak a mához is szóló fontos üzenetét, amelyet József Attila fogalmazott meg a legszebben: „…dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.”
Azon, hogy a ma alkotói mennyire fogadják el és teszik magukévá ezt az üzenetet, nem akarok meditálni – döntse azt el mindenki lelkiismerete szerint. Én maradok a nagyszéknél, a múltba tűnt esztendők e néma, de számomra mégis oly beszédes tanújánál. Miközben tisztogatom, elnézem széles felső lapját, melybe az eltávozott évek mély barázdákat vágtak. Olyan ez a fedőlap, mint az idős ember nehéz munkától ráncosodott, kérges tenyere. Ki tudhatná, hogy a mosóteknő alatt, a sok év során, a kifröccsenő lúgos víz hányszor mardosott bele? Hányszor cipelte a hátán a héttagú család szennyesének terhét? Hányszor szárította kint, a ház előtt a tűző nyári nap, s hányszor felejtették, felejtettük kint a tornácon dérfakasztó, hosszú téli éjszakára? Hányszor hallhatta a teknő fölé hajló édesanyám reményt vesztett sóhaját, amikor konok esztendők ülték meg a család napjait, és homályosították sötétre a jövendőt?
Ha beszélni tudna, bizonyára volna miről mesélnie. Hiszen nem egyszer látott helykínálás nélkül is rátelepedett végrehajtót, rekviráláshoz küldött igazlátót, ételt-italt követelő idegen katonát. Látott elpusztult vagyonkájukat sirató öregeket, gyermekeiért rettegő anyát, háborús viharban is bátran viháncoló fiatalokat, földreformban reménykedő földműveseket, könyörtelen szigort hordozó csendőrt, fináncot, listára tett kulákot, házalót, prédikátort, hívatlan téesz-agitátort, suttogót, reménykedőt, jódolgában is rémhírterjesztőt, kofát, kupecet és sokféle jobb sorsra érdemest, messziről haza-hazatérő családtagokat. Tanúja volt öt gyermek felnövekedésének, a családi fészekből történt kiröppenésének, és egy nehéz sorsában is boldog emberpár megöregedésének.
Most rajtam egy újabb generáció már előrehaladott öregedését látja, de azért talán azt is, hogy neki még van jövője, hiszen íme, megtisztogatom, és az ecset segítségével régi szépségét varázsolom elő. Az ő hűsége minden fáradtságot meg is érdemel, hiszen még most is, mint már évek óta, egymásután cseperedő unokáim étkező asztalkájaként is kitűnően szolgál, és el-elnézem, milyen jól illik hozzá még ma is a kisszék, amelyen napjainkban éppen a legkisebb unokám,, Misiké ül, amikor az asztalkának kinevezett nagyszékről kanalazza az ebédet.
Amíg tisztogatom, csinosítom, arról elmélkedem, hogy az utánam következő generáció egykor talán nemcsak a nagyszéket fogja tőlem tovább örökölni, hanem jó apám szorgalmát és alkotó tehetségét is.
Az igazán nagy klasszikusok életművét a tudománynak állandóan gondozni illene, mint ahogy a termőföldet sem ajánlatos tartósan parlagon hagyni. Ezzel szemben – valószínűleg nem csupán nálunk – az a szokás, hogy az érdemi kutatói buzgólkodás a szép s kerek évfordulók tájékán tör fel, majd- az ünnep múltán ismét beáll „a többi néma csend” kietlen állapota. Előre meg lehetett volna jósolni, hogy a túltengő 1973-as Petőfi-kampányt a kedvetlen csömör fogja felváltani, s ez be is következett.
Az ünnepi tobzódás utáni néhány év leforgása alatt a halál is megritkította a Petőfi-kutatók sorát: elment Sőtér István, Pándi Pál, Martinkó András, Mezősi Károly, majd eddigi utolsóként Kiss József hagyott el bennünket, hogy csak a legnevesebbeket említsem. Aztán beütött a „szép új világ”, mely a kultúrában is kétségtelenül nagyfokú szabadságot teremtett, egyszersmind azonban viharos gyorsasággal, egy titkos új „ötéves terv” jegyében (?) elkezdte lecsapolni ama pénzforrásokat, amelyeket a kultúra intézményei az úgynevezett „átkosban”, legalábbis annak szelídebb szakaszában, meg tudtak kaparintani. Hadd használjam a mai politikai nyelv egyik legdivatosabb szavát: a „folyamat”, az elnyomorodásé legalábbis, megállíthatatlannak látszik.
…Elnézést, ha az obsitos elveszti nyugalmát. A T. Olvasó joggal kérdheti, hogy kerül egy ilyen indulatkitörés egy könyv ismertetésébe, méghozzá filológiai, irodalomtörténeti kötet bemutatása elé? Ha hiszi, ha nem, a kedves (vagy épp e pillanatban kedvetlen) Olvasó, indulatom nem személyes indíttatású. Immár hosszú évek óta megszoktam, hogy Petőfi-füzeteimet, 56-os könyvecskéimet csak saját költségen, vagyis jelentéktelen példányszámban tudom megjelentetni. A pálya végén örüljön a veterán, hogy ennyire is futja.
Azt azonban már nehezebb lenyelni, hogy Ratzky Ritának, egy új Petőfi-kutatói nemzedék jeles képviselőjének hivatalos tudományos intézmények, kiadók nem kínáltak publikációs lehetőséget, s a Széphalom Könyvműhely csak úgy tudta megjelentetni Ratzky kollégina 150 oldalas kötetét, hogy7 sikerült elnyerni az Országos Petőfi Társaság és a Nemzeti Kulturális Alap támogatását. Köszönet illeti a Széphalom fáradozását, a szponzorok nemes hozzájárulását, de más illetékeseknek vajon nem kellene-e elgondolkodniuk azon, hogy immár a tudományos célzatú könyvkiadást is a kéregetésre kell alapozni?
Ratzky Ritát úgy ismertem meg, mint a legújabb, egy modern Petőfi-kritikai kiadás II. kötetének egyik szerkesztőjét – gondos, hozzáértő szerkesztőjét. Amikor akadémiai intézete annak idején elkezdte a radikális fogyókúra bevezetését, mármint a pénzügyek terén, elküldték Ratzky kolléginát is. Mivel én sokkal korábban már önként elhagytam ezt az intézetet, nem szólhattam bele egy ilyen ügybe, egyébként hiába is tettem volna… Kitűnő új könyve kapcsán azonban, egy – meglehet túlságosan is költői – kérdés erejéig a nyilvánosság előtt kell eltűnődnöm: a szerzőnő műve még a tavalyi könyvnapok alkalmából látott napvilágot. Fölöttébb hanyag olvasója vagyok a mai magyar sajtónak, a napilapokat például csak sátoros ünnepek alkalmával nyitom ki igen kis időre, de egy jó fél esztendő múltával kíváncsi lettem a mű „visszhangjára”. Különböző, talán nem elég mélyreható vizsgálódások után arra a benyomásra jutottam, hogy ez a filológiailag is értékes, ráadásul a szó nemes értelmében is „olvasmányos” könyv nem kapott olyan visszhangot, amelyet megérdemelt volna. S akkor még feltehetően tapintatosan fogalmaztam.
S most végre, a nyilvánvalóan hiábavaló lamentálást feladva, magáról a karcsú, de igen tartalmas kötetről néhány szót.
Mindenek előtt rögzítendő: a könyv tizennégy tanulmányt tartalmaz, köztük 6, azaz hat most jelenik meg először, ami már önmagában is jelzi, hogy a „filosz” dolgozatok publikálása mostanság megnehezült. Az írások jó része izgalmas adalékokkal gazdagítja költőnk szerelmi költészetének vizsgálatát, ami azt is bizonyítja, hogy a sajátos „női megközelítésnek” igenis van saját jogosultsága, ellentétben Gyulai Pál úr véleményével, aki elvből utálta a nőírókat. Szendrey Júlia alakja körül bizonyára továbbra sem fognak megszűnni a viták, de Ratzky Rita idevágó tanulmánya példát ad az elfogultság nélküli elemzésre, s a költő feleségének irodalmi kísérleteit tisztes tárgyilagossággal ismerteti és jellemzi, szemben kedves „Laci bácsimmal” (Hatvány Lajost kellett így szólítani ifjú barátainak).
A kötet egyik legizgalmasabb írása Illyés Gyula „Petőfi-képét” értékeli, a Ratzky Ritára oly jellemző beleélési készséggel, megértéssel, megbecsüléssel – és ahol kell, mintaszerűen tárgyilagos bírálattal is. Főleg némely, az elemi tényeket érintő hibáról van itt szó, melyek kapcsán Ratzky Rita finom tapintattal jegyzi meg: „…nem érezném kegyeletsértésnek, ha egyszer valaki lapalji jegyzetben felhívhatná ezekre a figyelmet”. (Csak zárójelben: egy épp 1973-as tudományos konferencián, „legszebb Petőfi-könyvünknek” nevezve Illyés munkáját, röviden utaltam a mű „némely adatainak pontatlanságára”, mire kedves költőm évekre megsértődött. Később próbáltam megnyerni Illés Endrét egy javított kiadás előkészítésére, de sikertelenül.)
A könyv sorsának, „keletkezéstörténetének” túl hosszas ecsetelése miatt csak két dolgozat kiemelésére tellett a rendelkezésemre álló terjedelemben. De befejezésül hadd rögzítsem: aki közelebbről akar elmélyülni a Petőfi-életműben, annak meg kell ismernie Ratzky Rita kitűnő tanulmánykötetét. Címe: „De méreg a dal édes méze”. A cím közvetve Petőfi szerelmes lírájára utal, amely az elemzésben központi szerepet kap, de a költő iránt érdeklődőknek élményt kínál a kötet minden más tanulmánya is. Köszönet értük.
(Széphalom Könyvműhely)
A színhely Itália a 18. század végén és a 19. században. A szereplők: a lázadó nemesember, a megtért katolikus és a „szabadság lánglelkű apostola”, azaz Vittorio Alfieri, Alessandro Manzoni s Giuseppe Mazzini. Róluk szól Madarász Imre régi-új kötete. Régi, mert az írások már korábban is megjelentek, új, mert a négy eszmefuttatás először lát napvilágot együttesen.
Alfieri és Manzoni az irodalom halhatatlanjai, Mazzini pedig elsősorban a politikában szerzett babérokat. Mindhárman kapcsolódtak azonban az olasz szabadságért és egységéért folytatott küzdelemhez, mindhárman a maguk módján.
Alfieri, akit épp hogy csak megérint a felvilágosodás szele, aki elutasít minden lassan vánszorgó reformot, jövedelmei folytán az élet mindennapi gondjaitól távol élő, önmagát igencsak becsülő költő-író-gondolkodó, a zsarnokság engesztelhetetlen ellensége, Croce szavaival élve „protoromantikus” alkotó, világlátott utazó. Aki tudja, hogy mit nem akar, a megint csak zsarnokságba forduló francia forradalom elől is menekül, szinte egyetlen támasza kora társadalmi normáival élesen szembeállított személyisége. Önéletírása és az ehhez szorosan kapcsolódó, erőteljes petrarcai hatást mutató versei is ezt a sajátos személyiséget tükrözik vissza. Tragédiái újszerűek és mélyen tragikusak, világos szerkezetűek, a cselekmény sallangoktól mentesen egy szálon fut, szereplőit a heroizmus hatja át. Alfieri kulcsfigurája az olasz irodalomtörténetnek, sokan az ő fellépésétől számítják a modern olasz irodalom kezdetét.
Ha Alfierit proto-romantikusnak neveztük, Manzoni már kétségtelenül az új idők gyermeke, romantikus író. Neve szorosan összefonódott fő művével, egyetlen regényével a Jegyesekkel, noha költőként, de még inkább drámaíróként is maradandót hagyott az utókorra. Manzoni talán kevésbé színes egyéniség, mint Alfieri. Megtérése, a „San Roccó-i csoda” után, amikor is a lázadó és vad ifjúból szelíd katolikus válik, alakul ki máig is sokat vitatott „katolikus liberalizmusa”, ha ugyan a két fogalom már eleve nem zárja ki egymást. A „misericordia” azonban kétségkívül lényeges eleme a regénynek, a „nép egyszerű fiai” felé fordulás túlmutat az „úri részvéten”. Van, aki ezzel magyarázza, a regény népszerűségét, mások pedig ezzel okolják, hogy a regény mégsem terjedt el a társadalom minden rétegében. A Jegyesek mérföldkövet jelent mind az európai, mind a világirodalom történetében. A Risorgimento korának szinte irodalmi bibliájává válik, de ne feledkezzünk meg Manzoni hatásáról az egységes nyelv körül folyó viták kapcsán sem.
Maga Mazzini is szentel egy írást a regénynek. Az általában csak politikusként ismert Mazzini, a katolikus republikánus, aki kritikusként De Sanctist megelőzően osztályozza a romantikusokat, maga is a romantika lelkes követője. Mazzini a Carbonari mozgalomtól kezdve a Giovine Italia megalapításáig, sőt még ezen is túl, nem csak a politika egyik főteoretikusa, aki egész, valóban romantikus életét eszméinek szenteli, hanem irodalmi vénával is megáldott egyéniség. Az irodalom számára elsősorban eszköz, az oktatás egyik legfontosabb kelléke. Hogy az irodalom kibírta-e ezt a szerepet, arra már nem Mazzini adta meg a választ.
És most essék néhány szó az írásokról is. A kötet négy esszéje, illetve monográfiája valóban részletesen és lelkiismeretesen dolgozza fel a „váteszek” életpályáját, de, legalább is engem, erősen emlékeztettek az olasz irodalomkönyvek fejezeteire. Kétségkívül haszonnal forgathatják a kötetet az egyetemi hallgatók, felkészülésük során, és azok, akik tájékozatlanok a korszak olasz irodalmában, de kicsit mintha fellengzősen hangzana azt állítani, hogy a könyvben felhozott adatok és megállapítások jelentős részét csak a szerző ismeri. Nem tetszettek a sok esetben szinte verdiktként, „ipse dixit” módra megfogalmazott kifejezések, melyek mintha az esetleges kétségeket és polémiákat igyekeznének megelőzni. Mindenképpen szükség van azonban az ilyen írásokra és kötetekre, hiszen újabb színek kerülnek fel az olasz kultúrával foglalkozó, amúgy is elég kicsi palettára: az érdeklődőknek újdonság és – végre – magyarul hozzáférhető szakirodalmat jelent, a kisszámú értő közönséget pedig újabb kutatásokra és vitákra ösztönzi.
(Eötvös József Könyvkiadó)
A negyvenes évek végén – ötvenes évek legelején az ország déli határánál, egy Mohor nevű község közelében, egykori méneskari tisztek és zupás tiszthelyettesek dolgoznak azon az Állami Méntelepen, ahová megbízható embernek odahelyezik a harminc év körüli Busó Jánost, aki tanyasi kis cselédből lett előbb elnökhelyettes-féle a mohori szövetkezetben, a bátyja mellett, majd pártiskolát végzett tanácsi alkalmazott. Nem értett sem a lovakhoz, sem az urakhoz, a vezetéshez még úgysem, de mint egy mesebeli hős, újra meg újra nekigyűrkőzik, hogy megnyerje és segítse a rendszerrel és vele szemben is ellenségesen viselkedő embereket, s fellendítse a gazdaságot. Minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyul, a hatalomra alkalmatlan, meggyőződéses kommunista sorsa – a környezetében élőkével együtt – tragédiába torkollik. A történet bizonyára sokak számára ismerős, hiszen a hetvenes évek egyik legsikeresebb könyve volt Gáli István regénye, A ménesgazda, amelyből Kovács András két évvel később hasonlóképpen sikeres filmet készített. A filmmel kapcsolatos egyik interjújában az író így nyilatkozott: „Ez tulajdonképpen életem első regénye, eközben írtam minden mást, a többi regényt is… rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is az egész érdekel, azt nem tudom átfogni, hogy mi minden történt itt a háború után, hanem az, hogy mi történt ezzel a három kommunistával, Máthéval és a Busó testvérekkel. Hogy mit csináltak akkor, 1949-50-ben ezek a népi származású funkcionáriusok. Milyen embert formált belőlük az a több évtizedes történelmi mozgásfolyamat, amiről folyton védekezve-túlozva beszélünk. …negyvenötben minden faluban volt háromnégy ember, aki odaállt a falu élére, aki bíró lett, rendőr lett, aki földet osztott – megteremtette a néphatalmat. De a legtragikusabb, hogy a személyi kultusz ezt a spontán néphatalmat szétrombolta. Engem A ménesgazdában ez érdekelt, ez izgatott, a történelmi veszteség… Az igazi, hétköznapi borzalom, hogy nem is kellett személyeket célba venni, hanem egy olyan mechanizmus alakult ki, amely ezeket az embereket mind felmorzsolta.” A történet lassan fél évszázados, a regény húsz évvel ezelőtt jelent meg először, szerzője immár tizenöt éve nincs az élők sorában. Fiatalon, ötvenegy éves korában halt meg, gazdag életművet hagyva maga után. Életének utolsó évtizedét az „Új írás” című folyóirat szerkesztőségében a hatvanas-hetvenes években induló ifjú írónemzedék támogatásának szentelte, akik közül sokan mentorukként tisztelték őt. A ménesgazda most negyedik alkalommal jelent meg, a Máyer Nyomda és Könyvkiadó újdonságaként.
Az Ezredvég ifjú szerzőinek mentora, Simor András ismét önálló műfordításkötettel jelentkezett. A spanyol irodalom fordításában eddig is múlhatatlan érdemeket szerzett költő-főszerkesztő-tanár most is olyan területre kalauzolja a magyar nyelven olvasókat, amelyre eddig csak szűk és rövid ösvényeken juthattak el, holott a tágas út egészen a 13-14. századi Spanyolországba vezet, ahol megszülettek a Rodrigo Díaz de Vivar, azaz a krónikásoktól Cid nevet kapott, népi hőssé vált hadvezér dicső tetteit megörökítő Cid-románcok is. A szerelmes és a Halál című kötet száz régi spanyol románc gyűjteménye, történeti vagy regényes, lírai románcoké. A románc mint versforma, balladaszerű, rövidebb elbeszélő költemény, a legismertebb spanyol versforma, amely a modern költészetben García Lorca világszép verseivel hagyományozódott tovább. „A 14, és 15. századi régi spanyol románcokat Victor Hugó az Iliász mellé állította, nagyra értékelte Goethe, Hegel pedig a klasszikus ókor remekeivel egyenlő értékűeknek nevezte őket.” Simor András a kötet végén a régi spanyol románcok titkaiba is beavatja az olvasót, magyarázva és bőségesen illusztrálva például azt, hogyan egyesíti a vers a jelent és múltat, „az azonnali lírai krónika hitelét sugallva”. A mórokkal vívott csaták krónikái mellett a reneszánsz életszemléletű, a szerelmet és az érzékiséget dicsőítő szereplők örömét, bánatát, a kor erkölcsi értékrendjét megörökítő románcokat Simor András magyar irodalmi vonatkozásokkal is magyarázza (Toldi, Szigeti veszedelem), s „munkája közben irigykedett a spanyol románcokra, és fájlalta, hogy Tinódi krónikáiból nem született kortársi balladafűzér”. Tanulmányában a spanyol románcok fordítás- és kiadástörténetét is összefoglalja, végül a románc versforma metrikai és rímelési jellegzetességeit, a fordítás különlegességeit sorolja fel. „Első ízben jelenik meg teljességre törekvő, a spanyol románcformát költői erővel megszólaltató gyűjtemény a régi spanyol románcokból, amelyeket Ramón Menéndez Pidal, a spanyol filológia és irodalomtörténet-írás óriása a Don Quijotéval együtt Spanyolország legtisztább kulturális örökségeként emlegetett” – olvashatjuk a kötet borítóján, amely az Eötvös József Könyvkiadó Eötvös Klasszikusok sorozatának 8. kötete. Méltó darabja a fiatal sorozatnak, amelyben a világirodalom olyan nagy alkotásai láttak eddig napvilágot, mint Tasso A megszabadított Jeruzsálem, Vergilius Aeneis, Ariosto Szatírák, Carducci Barbár ódák című műve, magyar irodalmi ritkaságok, Vasvári Pál A szerelmes bajnok című vígeposza és a 16. századi prédikátor, Tőke Ferenc Históriás énekei mellett.
Igen szép kiállítású, különleges formájú és tartalmú sorozatot indított útjára a Terebess Kiadó. Az eddig megjelent öt kötet, s az előrejelzett többi is, Ázsia kultúrtörténetével foglalkozó mű. Az első két kötet egy ősi kínai kártyajáték szabályait és történetét, illetve egy ősi kínai gyógymódot ismertet. A harmincas években Japánban élt tudósító, Mécs Alajos Az ismeretlen Japán című könyve elavulhatatlan, ma is élvezetes beszámoló a japán kultúráról, a köznapi életről. Már első megjelenésekor, 1925 karácsonyán is ritkaságnak számított az Aradon, hatszáz számozott példányban megjelent könyv, a Hindu erotika, melyet az ó-ind irodalomból a legendás és hosszú életű Franyó Zoltán válogatott. „Az ó-ind népeknél a páratlanul gazdag erotikus irodalom nem a léha és frivol bujálkodást szolgálja: legnagyobb erotikus írói és művei, mint a Vatsyayana, a Kámaszutra szerzője, Amaru, a száz szerelmi vers lírikusa, Bartrihari, a nemiség filozófusa és Dandin, a szankszkrit nyelvű Boccaccio, nagyon távol állnak az európai irodalom silány pornográfusaitól, és még a legkényesebb dolgokról, helyzetekről, aktusokról is oly szemérmes áhítattal tudnak beszélni, ahogy csak egy keleti ember tud.” A Terebess-féle reprint kiadást, amelyet eredeti indiai rajzok illusztrálnak, Bodor Pál utószava teszi még különlegesebbé, aki „A szorgalmas hedonista – Séta a túlvilágon és evilágon Franyó Zoltánnal” című írásban nemcsak Franyó irodalmi munkásságáról, keleti műveltségéről emlékezik meg, hanem olyan magánéleti eseményekről is, melyek semmilyen lexikonban nem olvashatóak.
A másik reprint kötet eredetije, A török hodzsa tréfái, melynek török eredetijét gyűjtötte és magyarul megírta Kunos Ignác, Kner Izidor könyvnyomtatónál Gyomán, az 1926. esztendő szeptember havában jelent meg, 750 példányban, Kner Albert gyönyörű, fába metszett könyvdíszeivel. Naszreddin hodzsának, a törökök híres tréfamesterének nevéhez, legendássá lett életéhez tréfás események, vidám szólásmondások egész sora fűződik, amelyekhez újabb keletű, sokszor nyugati eredetű tréfák, adomák is kapcsolódnak. Kunos Ignác emlékezetét egyik unokája, Kunos László írta meg a kötet végén. Tőle tudhatjuk meg, hogy a fiatal nyelvész első Naszreddin-gyűjtését 1894-ben a Magyar Tudományos Akadémia jelentette meg. Gyűjtőútjáról ő maga így ír: „…midőn sok-sok évvel ezelőtt a hodzsa hajdani székhelyén, kisázsiai vidékeken jártam, közvetlen a nép ajkáról leshettem el e tréfákat, és azzal a közvetlenséggel jegyezhettem is le őket, ahogyan talán századok előtt, a hodzsa száján hangzottak el”.
Naszreddin hodzsa küldetésének történetével kezdődik az a mesekönyv, amelynek anyagát a nagyatádi menekültszálláson gyűjtötték az ott várakozó bosnyák családok között 1995 telén. Honfi Jánosnak, a neves folkloristának gondolata ihlette a gyűjtőmunkát: „A lerombolt határoknak, a nemlétező ellentéteknek a világa a mesevilág.” Igaz ugyan, hogy a mesék világában megjelenik az az igazi is, ahol a mese születik, de minden rossz jóra fordul, minden ellentét feloldódik, a vágyak teljesülnek, akárcsak a két molnár történetében, akik a Száva partján egymás mellett laktak, mégsem barátkoztak, mert az egyik muzulmán volt, a másik keresztyén. Amikor háború jött, egymás és az ellenség elől elásták a keserves munkával szerzett vagyonukat, mint kiderült, ugyanazon fa alá. így lettek jó barátok. A szép .kötetet magyar és bosnyák gyermekrajzokkal illusztrálták, Balázs Attila szerkesztésében Menekülő mesék címmel jelent meg, a MASZK Egyesület kiadásában.
(emmi)
