Az utolsó szó nem hangzott el
semmilyen ügyben.
Ki számlálta meg őszi
erdeinkben a makkot,
s honnan tudná: tavasszal
hány tölgy ered belőlük?
Ki kétli, hogy a ledöntött
falak helyén nem épül
szilárdabb, más anyagból?
Ki sejti, meddig futnak azok,
kik megfutottak,
s hányán fordulnak vissza
a futás szégyenétől
elszántabban, mint addig?
Ki tudja, hány utat kell
bejárnunk, míg a célhoz
vivőkre rátalálunk?
Ki mondhatja: nincs szükség?
Hogy munkánk elegendő,
elég kenyér jut este,
s lámpásunk jól,
s messzire is világít?
Ki állítja: nincs bőség?
A harcok bőségét akkor
minek nevezzük eztán?
S eléggé messzehangzón
szólnak-e, akik tudják:
az utolsó szó,
mit csak mi mondhatunk ki,
nem hangzott el soha,
semmilyen ügyben eddig?
Kukoricát sütök a dombon,
kukoricát sütök a dombon,
elhagyott csőszkunyhó előtt
a parázson.
Vékony vessző a nyárson,
vékony vessző a nyárson,
zsenge kukoricacső rajt,
a parázson.
Forgatom, forgatom, minden
forgatom, forgatom, minden
szeme puhára süljön
a parázson.
Jobb íze lesz tán mégis,
jobb íze lesz tán mégis
égett kukoricaszemnek
a parázson.
Vélik:
kukoricát sütök a dombon,
kukoricát sütök a dombon,
holott a parazsat őrzöm,
kukoricát sütve fölötte,
a dombon.
Ne felejtsünk el játszani, most sem.
Álmodni. Mindegy miről,
csak el ne felejtsük azt se,
hisz tudjuk: az álmodozás
megelőzi a tettet.
Gyúrjunk hógolyót: tél van.
S míg a hó markunkban
összetapad keményre,
elgondolhatjuk:
hova hajítsuk aztán?
F. K.-nak
Kedveském, kinn a tenger
partján, feltöltött réten,
ahonnan mégis messze
lát az, ki látni vágyik,
jó tudnom azt, hogy ott vagy,
sőt: vagy, egyáltalában,
s gondolhatok rád éjjel
háromkor, jő a hajnal,
s napközben, dolgaim közt,
ámbár okafogyottan,
szemét közt kotorászva
a kő után, amit még
nekem kell hozzátennem
az elképzelt falakhoz –
sós pára száll a számra,
s mért ne hihetném olykor,
hogy messzi tenger sóját
érzem, mit rám leheltél?
Ó, én virágos délutánom,
mi lett belőled? Milyen est?
Virágszirmok az almaágon,
hová sodródtak? Ne keresd.
Hogy így esett, keservvel bánom:
tegnapi voltom nem ereszt
ledőlt egem alól kiszállnom.
Ujjam magától ásni kezd:
ki él még, most kell rátalálnom, –
bár tagja tört, kő zúzta test –,
oxigénnel csókolnom szájon:
ember, nincs vége, lélegezz!
1.
Mint ismeretes, 1702-ben Lipót császár elzálogosította a Jászságot és a két Kunságot a Német Lovagrendnek, a ius armorumra hivatkozva, vagyis arra, hogy ezeket a területeket fegyverrel szerezte vissza a töröktől, tehát szabadon rendelkezik velük. Egy év múlva azonban kiütött a Rákóczi-szabadságharc, a fejedelem megígérte a régi jászkun szabadság visszaállítását, nem csoda hát, ha a három kerület népe a zászlaja alá állt. Hanem a szabadságharc szerencsecsillaga néhány évi ragyogás után halványulni kezdett, s 1710. október elején a császári hadak véglegesen megszállták a Jászságot is.
S akkor az Ordo Teutonicus valamely központjában, Margentheimben vagy talán Boroszlóban, báró Christoph Heinrich Kyau lovagrendi komtur vagy maga a magister generális, Ferenc Lajos herceg a homlokára csapott, mondván: – Van nekünk a barbár Hunniában néhány tartományunk, ahol eddig a rebellis Rákóczi regnált, nézzünk utána, hátha már lehetne kezdeni velük valamit!
Hívatták hát Ehrenfeld lovagot, s megtették a három kerület praefectusának, ő pedig három provizort vévén maga mellé – hogy jusson belőlük egy a Jászságnak, egy a Nagykunságnak, egy pedig a Kiskunságnak -, elindult új állomáshelyére.
Nagy híre volt már akkor Ehrenfeld lovagnak a rend háza táján. Magas, testes, szőke férfi volt, a keze, mint egy sütőlapát, ökle, akár egy gyerek feje, azt suttogták, egyetlen csapással le tud ütni vele egy megvadult bikát. Patkót kiegyenesíteni, rézpoltúrát elharapni gyerekjáték volt neki, szögletes arcán csomókban rángtak az izmok, ha felbosszantották, s ha nevetett, kivillantak hófehér, nagy farkasfogai.
S mindehhez garázda, kötekedő természet járult. A harcban tíz ember helyett verekedett, de a békét nem viselte el, csinált hát háborúságot magának. A komtur hiába tiltotta a párbajt, ő megtette titokban, csak azért nem zárták tömlőébe, mert emlékeztek hadi érdemeire. Általános volt hát a vélemény, hogy ő a legalkalmasabb ember, hogy a lovagrendet képviselje abban a távoli, vad tartományban.
Október közepén, egy borús, esős napon érkezett meg Jászberénybe a három provizorral meg néhány katonával, és elszállásolta magát az egyik fogadóban. Borús volt a kedve a hosszú lovaglástól, a ködös, nyirkos levegőtől, a zsúpfedeles, vaksi szemű házak látványától, a sártól, amelyben térdig gázoltak a gőzölgő, fáradt lovak.
Éppen vacsorázott a fogadó ivójában, amikor nagy sietve megérkezett Vámos Benedek kerületi kapitány, Horváth András és Oláh Péter tanácsurakkal, hogy köszöntsék a praefectus urat meg a provizor urakat. Ehrenfeld ezért is bosszús volt, vacsorázni szeretett volna, inni egy jót a báránysültre, azután pihenni a hosszú út után. Először el akarta zavarni a deputációt, mondván, hogy majd akkor jöjjön, ha ő üzen érte, azután mégis meggondolta magát, s a színe elé engedte a három férfit. Az evést azonban nem hagyta abba, a vendégeit pedig nem kínálta meg, de még le sem ültette őket.
Vámos Benedek köhintett, és éppen szóra nyitotta volna a száját, hogy üdvözlő beszédet mondjon latin nyelven, de mielőtt megszólalhatott volna, Ehrenfeld lovag az asztalra csapott, hogy nagyot ugrott rajta a mázas cseréptányér, a báránycomb pedig ki is szökkent belőle az asztal lapjára.
– Ide figyeljetek, rebellis kutyák! – mondta teli szájjal a lovag, s miközben az egyik katona magyarra fordította a szavait, nagyot harapott a két kezébe fogott báránycombból.
Vámos Benedeknek nem kellett a tolmács, tudott németül is, hát még mielőtt a katona befejezte volna, az égre vetette a szemét, hogy vajon hol a lángpallosú angyal, aki most azonnal elégtételt vesz ezért a sértésért, de angyal helyett csak a fogadó füsttől fekete gerendái néztek vissza rá.
– A ti Rákóczitoknak vége – folytatta Ehrenfeld. – Mostantól visszatér ide is az isteni törvény, és ti, kutyák, megint a lovagrend alázatos jobbágyai lesztek. A lovagrend pedig itt én vagyok! – kiáltotta, és zsíros öklével a mellére csapott, hogy csak úgy döngött. – Az én szavam itt a törvény, ezt véssétek abba a rebellis agyatokba! Mától fogva a tanács semmi, a kapitányság semmi, csak azért marad meg, hogy az én parancsaimat teljesítse az utolsó szóig, mert különben…
Hogy különben mi lesz, azt nem mondta, csak fölemelte a tányérja mellett heverő botját, és az asztalra sújtott vele.
– Most pedig elmehettek, és csak akkor gyertek, ha én hívatlak benneteket! – mondta, s az ajtóra mutatott.
2.
Néhány nap csendben telt el, azután Ehrenfeld lovag üzent a jász kerület kapitányának, hogy beszélni akar vele, jöjjön haladéktalanul a szállására. Ekkor már nem a fogadóban, hanem a kerületi székház egyik szárnyában lakott. Amikor Vámos Benedek megjelent, csak egy nagy kancsó bor állt előtte az asztalon. Nyoma sem volt a lovagon haragnak, bosszúságnak, sőt olyan kedves volt, hogy a kapitánynak éppen ettől kezdett a hideg futkosni a gerincén. A praefectus mellett Stephan Francis von Shynorany lovag ült, egy idősebb, már ötven felé járó, szürkülő hajú férfi, a Jászságba küldött lovagrendi provizor, aki keveset szólt, de látszott, hogy tart ő is Ehrenfeldtől, nemcsak azért, mert a provizor a praefectusnak alárendeltje, hanem annak természete miatt is.
– Üljön le, kapitány uram! – szívélyeskedett Ehrenfeld. – Itt az ideje, hogy megbeszéljük, hogyan is legyen mostantól.
Bort töltött egy nagy díszes cinkupába (ugyan a Kálvin-hitűek melyik templomából hozta magával? – gondolta a kapitány), azután elébe tolta a kupát. – Igyék, kapitány uram!
Vámos ivott egy keveset, azután illedelmesen letette a kupát maga elé.
– No még!
– Köszönöm, praefectus uram, ritkán élek vele!
– Hát akkor most egy ilyen ritka nap legyen! – Ehrenfeld erőnek erejével a kezébe nyomta a kupát. – Igyék hát, ha mondom!
– Nem akarom kiinni a praefectus urat a vagyonából – kedélyeskedett volna kényszeredetten a kapitány, és maga lepődött meg a legjobban, milyen sikert aratott ezzel az ártatlan tréfával.
A lovag rábámult egy pillanatig, mintha nem értette volna a szavak jelentését, azután tátott szájjal, harsogva nevetni kezdett. Hátravetette magát a magas, egyenes támlájú széken, hogy csak úgy reccsent, és nevetett, nevetett, mint aki sohasem akarja abbahagyni. Fehér fogai villogtak, öklével az asztalt csapkodta.
– Hallotta… provizor uram? – fordult azután von Shynorany lovaghoz. – Még hogy… a vágyó nőmből… kiinni… – Nyögött, csuklott, végtére a könny is kicsordult a szeméből, alig győzte törülgetni.
Von Shynorany vele nevetett, nem harsogva, inkább kecskemekegésre emlékeztető hangokat hallatott.
Azután hirtelen abbahagyta a nevetést Ehrenfeld, csak a fejét csóválta még egy darabig, mintha sehogyan sem tudná elhinni, amit hallott.
– Igyék csak nyugodtan, kapitány uram – fordult azután Vámos Benedekhez. – Hiszen a magáét issza, nem kell féltenie az én vagyonomat! – Újra elfogta a kacagás. – Nevessen hát velem, kapitány úr! – bökte oldalba végül Vámost. – Vallja meg, régen volt ilyen jó tréfa részese!
Hanem Vámos Benedeknek nem volt kedve vele nevetni. Még nem tudta, hogyan értendő az a talányos „hiszen a magáét issza!”, de abban biztos volt, hogy jót aligha jelent. És hamarosan meg is bizonyosodott a sejtése helyes voltáról.
– Én itt az Ordo Teutonicus praefectusa vagyok – ütött a mellére a lovag. – Maguk pedig a rend jobbágyai, tehát gondoskodniuk kell az ellátásunkról. – Fölemelte kolbászra emlékeztető, vastag ujját. – Mégpedig méltó módon!
– S mit jelentene az…? – kérdezte a kapitány a nyakát húzogatva, mert egyszerre kezdte nagyon szűknek érezni a gallérját.
– Napi két rhénus forintot az ellátásunkra…
Vámos Benedek felhördült, de a lovag egy intéssel elhallgattatta.
– Várjon még, kapitány úr, ez csak a kezdet! Kell nekem tizenkét huszár állandó kíséretnek, a maguk költségére. – A kapitány már nem is hörgött, csak a szeme kérdezte kétségbeesetten, hogy hát minek kell tizenkét huszár… – A rebellis Rákóczi martalócai beüthetnek ide váratlanul – felelte a pillantással föltett kérdésre a lovag. – A rend praefectusa nem eshet a kezükbe. Az a csúfság nem történhet meg! Katonákat pedig nem tarthatok mindig magam mellett, azokra Heister generálisnak is szüksége van, amíg le nem veri a lázadást.
A kapitány kétségbeesetten ingatta a fejét, de Ehrenfeld lovag erről nem vett tudomást.
– Pontos összeírást készítsenek nekem a Jászság minden lakosáról, földjéről, házáról, az állatokról, mindenről, ami az adó kivetésének alapja lehet. – Az adó szóra a kapitány összerándult, de a lovag folytatta rendületlenül. – Az összeírást pedig a jövő hónap, azaz november végére adják át nekem, hogy az idei adót már…
Ezt Vámos Benedek már nem tudta elviselni.
– Az idei adót? – kérdezte kétségbeesetten. – Hiszen azt már elvitte a fejedelem…
– Micsoda fejedelem? – csattant föl Ehrenfeld. – Tán az istentelen, gonosz, lázadó Rákóczira gondol, kapitány uram? – kérdezte fenyegető kedvességgel. – Tudom, hogy nagyon pártolták. Amikor a kurucok elvonultak innen, mindegyiknek egy zsák búza volt a nyerge mögé kötve. Ha arra tellett – csapott az asztalra a lovag –, akkor az Isten kegyelméből a maguk urául megtett lovagrendnek is kell, hogy telljen!
Csend volt egy darabig. A kapitány nem szólt, tartott tőle, hogy csak rontana a helyzetén, ha most beszélne. Meg arra is gondolt, hogy nem eszik olyan forrón a kását, biztosan nem most beszélnek utoljára az adóról.
Hanem a lovag folytatta, és Vámos Benedek ábrázata egyre sötétebb lett.
– A három tartomány – mondta Ehrenfeld azaz a Jászság, a Kiskunság és a Nagykunság 1702 óta tartozott volna adózni a rendnek, de a lázadás miatt elmaradt az adó beszedése. Most azonban megfizetik kilenc év elmaradt adóját is, az utolsó polturáig.
– Kilenc év adóját?! – jajdult föl Vámos Benedek. – Ha mindenünket elviszik, minket magunkat meg asszonyainkkal, gyermekeinkkel együtt eladnak rabszolgának Törökországba, akkor sem tudják megvenni rajtunk kilenc év adóját! De azt nem is várja meg a nép, inkább szétszalad a Tisza mocsaraiba, nádasaiba, vagy… – Azt akarta mondani, hogy „vagy elfut a kurucok után”, de még jókor elharapta a szót.
Ehrenfeld lovag nem vágott közbe, csak akkor szólalt meg, amikor a kapitány elhallgatott.
– A lovagrendi központi kormányzat, a Hochmeistertum és a magister generális, Ferenc Lajos herceg úr őfensége legkegyelmesebb rendeletéből nem egyszerre hajtom be a kilenc évi elmaradt adót. – Egy kis szünet után azonban az asztalra csapott, és hozzátette: – De behajtom!
3.
Eltelt egy év. A kurucok csillaga végképp lehanyatlott, a fejedelem bujdosásra kényszerült idegen földön. Táborából hazaszállingóztak a jászok is. Büntetlenséget ígért nekik a császári szó, nem is nagyon firtatta senki, ki mit tett a hosszú háború idején, de az adót tőlük is kegyetlenül behajtották. Ehrenfeld lovagnak már nem kellett attól tartania, hogy a kurucokhoz szökik a nép, hát még erőszakosabb lett. Rájött, hogy a lovagrend zsebe mellett a sajátját is megtöltheti.
Kiütközött közben egy másik rossz szokása is, módfelett szerette a bort. De nem csak szerette, az még nem került volna olyan sokba, hanem nagy dorbézolásokat csapott az embereivel, de az ételt-italt nem maga fizette, megkövetelte a vendéglátást. Sőt, utóbb arra is rászokott, hogy ezekre a dinomdánomokra odaparancsolta a tanácsurakat, itatta őket, s ha a kedve úgy tartotta, részegen gonosz tréfákat űzött velük.
Egy jó esztendővel azután, hogy Ehrenfeld lovag Jászberénybe érkezett, egy hűvös koraesti órában, amikor már éppen szürkülni kezdett, de még nem volt egészen sötét, valaki erősen megkopogtatta a herényi ferencesek kolostorának nagy, vasalt tölgyfakapuját. A kapus barát kinézett a rácsos nyíláson, és megkérdezte: – Ki az?
De a választ már nem is várta meg, nyitotta a nehéz kapuszárnyat, mert Vámos Benedek jász kerületi kapitány állt odakint. A kalapja a szemébe volt húzva, de még a köpenye gallérjával is eltakarta az arcát.
– Vezessen gyorsan a gvárgyiánhoz! – mondta a páternek, aki még a zárral bajlódott. De mire sikerült bezárnia, ismét megdöngették a kaput.
– Canis mater! – mormogta a barát bosszúsan, azután az égre vetette a szemeit, és gyorsan keresztet vetett. Kinézett ismét, s már nyitotta is újból a kaput, mert Káldy Adám tanácsúr állt odakint.
– A gvárgyiánhoz! – mondta szuszogva, amikor besurrant a résnyire nyitott kapun.
– Mi járatban itt, Káldy uram? – lépett elő egy fa mögül a kapitány, amikor a páter végre bezárta a csikorgó zárat, s elindult a kerten át a gvardián szállása felé.
– Ugyanabban, mint maga,. kapitány uram – felelte Káldy, a csodálkozás bármely jele nélkül. – Amikor jött az istentelen Ehrenfeld lovag huszárja, hogy menjek vacsorázni a lovaghoz, de tüstént, letagadtattam magam a szolgálóval, azután a kerteken át a kapitány úr házához mentem, ott mondták, hogy…
– No, akkor leszünk még többen is – mormogta a kapitány.
– Csak várja ki, Káldy uram!
A páter bevezette őket a gvardiánhoz, aki két gyertya fényénél olvasott.
– Minek köszönhetem az urak megtisztelő látogatását? – kérdezte egy kissé csodálkozva a kölcsönös üdvözlések után, és helyet mutatott nekik egy nagyobbacska asztalnál.
– Rejtsen el minket egy pár órára, atyám! – mondta a kapitány. – Az a kutyafajzat Ehrenfeld lovag erőnek erejével vacsorára hurcolna bennünket, de az Isten mentsen meg az ilyen vendégségtől!
– Mi fizetjük azt is, az utolsó karéj kenyérig – tette hozzá Káldy.
– Ráadásul a lovag nem is eszik, hanem zabái, mint a disznók – vette vissza a szót a kapitány. – És elvárja, hogy más is ugyanannyit egyen, igyon, amennyit ő. Egyszer ott helyben megüti a guta valamelyikünket.
– A vacsora végére mindig lerészegedik, azután még jobban kiütközik a gonosz, kötekedő természete. – Káldy Ádám felsóhajtott. – Decsi István uramat megpálcázta részegségében, mert szóvá merte tenni, hogy a lovag magánál tartja a katonai parancsnokságoktól kapott nyugtákat és a községektől érkezett elszámolásokat. De nemcsak magánál tartja azokat a papírosokat, meg se mutatja az elöljáróságnak, így azután nem tudjuk bizonyítani, mennyit fizettünk.
Folytatta volna még a panaszkodást, de nagy lábdobogás hallatszott kintről.
– Mi történt, páter Adalbertus? – fordult a gvardian a belépő baráthoz.
– A jászberényi tanács érkezett, csaknem teljes számban – mondta a szerzetes, de már jöttek is befelé a tanácsurak.
– Rejtsen el minket, atyám! – kérlelte a gvardiant Oláh Péter. – Mentsen meg Ehrenfeld vacsorájától! Én inkább karddal a kezemben halok meg, de nem megyek oda, hogy úgy járjak, mint Decsi István uram!
– Ki fegyvert fog, fegyver által vész el – figyelmeztette a gvardian. – így olvasható a Szentírásban, miként azt Oláh Péter uram is igen jól tudta, hát ne kapkodjon a kardja után. Az Isten házában vannak, ide nem ér el egy Ehrenfeld lovag keze.
Mintha csak erre a mondatra várt volna, abban a pillanatban valaki rettenetesen megzörgette a rendház kapuját. A német és magyar nyelvű káromkodás egészen a gvardian szobájáig hallatszott.
– Kinyitni! – ordította Ehrenfeld lovag. Már tudott egy kicsit magyarul, ocsmány káromkodások mellett ez volt a legelső szavak egyike, amit megtanult. – Kinyitni, átkozott csuhások, vagy rátok gyújtom a házatokat!
Páter Adalbertus jött be halálsápadtan, kövér arcáról patakzott az izzadság.
– Ehrenfeld lovag áll odakint száz katonával – suttogta elfúló hangon. – Mi légyen most, atyám?
– Sok lesz az a száz katona – mondta a gvardian mosolyogva. – De majd én beszélek vele. – Kiment a kapuhoz, a tanácsurak követték, és a barátok is előszállingóztak a celláikból.
– Mit óhajt ezen a késői órán, praefectus úr? – kérdezte a gvardian, amikor egy pillanatra megszűnt az átkozódás és a kapu döngetése, rugdosása.
– Kinyitni! – jött a válasz a túlsó oldalról.
– Isten háza előtt áll – mondta a gvardian neheztelően. – Viselkedjék ehhez méltóan!
– Ott vannak-e a rebellis kutyák? – ordította vissza Ehrenfeld.
Egymásra néztek a bent lévők, azután a rendfőnök megvonta a vállát, ami azt jelentette, hogy a jászberényi tanács kedvéért sem veszi magára a hazugság bűnét.
– Ha a tanácsurakra gondol, ők nálam vannak vendégségben – felelte egy kis habozás után.
– Kinyitni! – Ehrenfeld belerúgott az ajtóba, de a vastag tölgyfadeszkának meg se kottyant a nehéz bivalybőrcsizma rúgása. – Kinyitni, vagy betöretem a kaput!
– Holnap reggel szívesen fogadom a praefectus urat – mondta a gvardian -, de most lehetetlen…
– Jöjjenek ki a rebellis kutyák! Küldje ki őket, vagy én megyek be értük!
– Nem tehetem.
– Te is részes vagy a conspiratióban, nyomorult csuhás! – üvöltötte Ehrenfeld. – Együtt fogja a csontotokat összetörni a hóhér!
– Panaszt teszek ön ellen, lovag – jelentette ki a gvardian, de a hangja már nem volt olyan határozott, mint az előbb.
– Hozzatok egy hordó lőport! – hallatszott kintről. – Szent Péterhez küldjük a zendülő kutyákat a csuhásokkal együtt! – S nagyot nevetett Ehrenfeld lovag, mint aki igen jó tréfát eszelt ki.
– Praefectus úr! – szólalt meg a gvardian némi hallgatás után.
– Mi az? – vakkantotta vissza Ehrenfeld.
– Adja a szavát, hogy az uraknak nem lesz bántódásuk! Én tanúsítom, hogy semmi nem történt, amivel megszegték volna a törvényt.
– Adom, adom! – felelte egyszerre már nyájasan a lovag. Talán túlságosan is nyájasan, de a gvardian ennek nem tulajdonított jelentőséget.
– Hallották, uraim? – fordult a tanácsurakhoz. – A praefectus úr lovagi szavát adta, hogy nem lesz bántódásuk. Nyugodtan kimehetnek.
Bizonytalan és elégedetlen morgás volt a válasz, de a gvardian úgy tett, mintha nem hallaná. Intett Adalbertus páternek, hogy nyissa ki a kaput.
– Menjenek békével! – mondta a gvardian. A tanácsurak óvatosan kisomfordáltak az utcára. Tíz huszár állt odakint, a puskáját mind a kezében tartotta.
4.
Egyre nőtt az elégedetlenség a Jászságban. Nőtt ugyan a két Kunságban is, de a törvényt mégis Ehrenfeld lovag tiporta a legnyilvánvalóbban, ő pedig főleg Jászberényben és a környékén keserítette az emberek életét.
A községi bíráktól csak úgy ömlött a panasz Vámos Benedekhez. A lovag, ha kedve úgy tartotta, körbejárta a Jászságot, napokig elidőzött a kíséretével egy-egy helység nyakán, nem volt tőle senki és semmi biztonságban. Bort és ételt követelt ingyen, és ha nem volt megelégedve azzal, amit kapott, megverte a korcsmárost, de még a bírót is. Az asszonynépnek meg különösen résen kellett lennie. Ha felöntött a garatra, futottak a nagyobb leányok, szemrevalóbb menyecskék a tanyára, az ólaskertekbe, bújtak a pincébe, padlásra, a szalmakazalba, amíg a lovag nem keresett valami rossz városszéli cafkát magának, akivel kedve szerint elmulatta az időt.
Végtére a legnagyobb türelem is véget ér egyszer. A bírók egyre-másra jelentették, hogy a nép egy része a kiköltözést fontolgatja, mások meg arról sustorognak, hogy hiába strázsáltatja magát tizenkét huszárral a lovag, csak nem
olyan nagy erő az, hogy néhány férfi, aki végigharcolta az utolsó török háborúkat, Thököly meg Rákóczi hadjáratait, ne tudná elintézni.
– Még kiüt valami szerencsétlen lázadás – mondta egyszer a kapitány -, s a vasasnémetek mindannyiunkat kardélre hánynak. Ehrenfeld lovag élete nem ér meg annyit.
– A garázdálkodása azonban nem tűrhető a végtelenségig – pattogott Decsi István, akinek jó oka volt rá az emlékezetes megpályázás óta, hogy az elégedetlenek pártját fogja, bár a kardélre hányatás neki sem lett volna ínyére. – Mit művelt velünk akkor is, amikor a kolostorba menekültünk volna a vacsorameghívása elől? Erőnek erejével leitatott, azután meg szégyenszemre világos nappal talyigán vitetett haza a huszárjaival!
– Össze kell hívni a kerületi gyűlést. Jöjjenek el a városi és községi bírók, válasszanak küldötteket. Meg kell hányni-vetni a teendőket, mielőtt még késő lesz.
– Meg ám, ha a lovag hagyja – felelte erre Decsi István. – Hiszen megparancsolta, hogy a tudta nélkül nem tehetünk instantiát sem Pozsonyban, sem Bécsben, sem Boroszlóban, egyáltalán sehol.
– A gyűlés még nem instantia.
– Ha ott lesz a lovag, a száját sem meri kinyitni senki, ha meg titokban intézzük, csak megtudja, és kardélre hányatja a delegátusokat.
– Majd úgy csináljuk, hogy tudjon is róla, meg ne is, ott is legyen meg ne is – mondta elgondolkozva a kapitány, Decsi István pedig hitetlenül csóválta a fejét.
Vámos Benedek elküldte a bíróknak a meghívó levelet, de a lovagnak csak a gyűlés előtti napon szólt, amikor már nem lehetett visszacsinálni a dolgokat, hiszen a távolabbi helyekről úton voltak a delegátusok Jászberénybe.
A lovag azonban nem volt buta ember, átlátott a terven, és ráförmedt a kapitányra.
– Miféle conspiratiót szőnek már megint? Miért én tudom meg utoljára a gyűlésük hírét?
Vámos Benedek hiába bizonygatta, hogy nincs abban semmi különös, hiszen a praefectus úr itt van helyben, a delegátusoknak meg idő kell, amíg összekészülnek meg idejönnek, Ehrenfeld lovagot nem győzte meg.
– Nem engedélyezem a gyűlést! – és szokása szerint az asztalra csapott a pálcájával.
– Az adóról tanácskoznánk – kockáztatta meg az ellenvetést a kapitány.
– Az adót fizetni kell, nem tanácskozni róla!
– Már nem tudom értesíteni az útra kelt delegátusokat.
– Akkor holnap reggel, amint megérkeznek, küldje is haza őket! – Ehrenfeld lovag hátat fordított a kapitánynak, és otthagyta a kétségeivel.
Másnap reggel először a herényi delegátusok érkeztek meg, hiszen nekik csak a szomszéd utcából kellett jönniük.
Decsi István odasündörgött Vámos Benedekhez, és azt mondta: – Már látom, kapitány uram, miként értette, hogy a lovag tudjon is a gyűlésről, meg ne is, de azt föl nem foghatom, hogy lesz, hogy részt is vesz rajta, meg nem is.
– Majd elhívjuk a lovagot, és elkezdünk az adófizetésről beszélni, mintha azon tanakodnánk, hogyan lehetne megfizetni, amit kirótt ránk, azután majd beleun a sok magyar beszédbe, amit fordítanak neki, s végtére otthagy bennünket. Akkor aztán tanácskozhatunk arról, ami miatt összegyűltünk, vagyis hogy mit lehetne tenni ellene.
– És hagyja a lovag, hogy gyűlésezzünk?
– Hát éppen ez az – vakarta meg a fejét a kapitány hogy nem akarja hagyni. De hátha megenyhült ma reggelre…
Ehrenfeld lovag azonban nem enyhült meg, sőt még morózusabban ébredt, mint máskor. Előző este ugyanis jó mélyen a pohár fenekére nézett, éjfélkor még nehéz, zsíros húsokat evett, most hát fájt a gyomra, zúgott a feje, a szeme pedig égett és mintha ki akart volna ugrani a helyéből. Amikor fölkelt, az ablakhoz botorkált, ahonnan egyenesen a kerületi székház udvarára lehetett látni, és megpillantotta a gyülekező delegátusokat, éktelen haragra gerjedt.
– Zu den Waffen! – üvöltötte. – Kiütött a rebellió! Fusson valaki a vasasokért, de azonnal! – Maga két pisztolyt dugott az övébe, és elreteszelte a szállása bejáratát. Csak von Shynorany lovagot engedte be, már a huszárokban sem bízott.
Hamarosan tizenkét vasasnémet érkezett, csak akkor jött elő a szobából a praefectus meg a provizor. Lóra kaptak ők is, úgy rontottak be a katonákkal együtt a kerületi székház udvarára, ahol mit sem sejtve gyülekeztek a városi és a községi bírók és egyéb delegátusok.
– Rebellis kutyák! – tajtékozott Ehrenfeld lovag. – Istentelen conspirátorok! Hol a kapitány, az a főfő gonosztevő?
Vámos Benedek előjött a tömegből. Igyekezett tartani magát, csak ő tudta, hogy reszketett az ina, amikor a lovag elé állt.
– Megmondtam-e, hogy nincs gyűlés? – kiáltott a lovag. – Megmondtam-e, hogy küldd haza a delegátusokat, te istentelen kutya…?
Elfúlt a szava a dühtől, vörös karikák kezdtek cikázni a szeme előtt.
Elégedetlen zúgás támadt a delegátusok között erre a szitkozódásra.
Ehrenfeld lovag vezényszavakat kezdett üvölteni,a vasasnémetek puskáikat a delegátusokra szegezték, és összeterelték őket egy csoportba.
– Rakásra lövetem a lázadókat! – ordította a lovag. – De még a várost is kardélre hányatom, és felgyújtom a négy sarkát, hogy porig égjen! Itt nem lesz gyűlés, nem lesz lázadás… – Hirtelen elhallgatott, végignézett a sápadt embereken, akik már felkészültek a halálra, és eszébe jutott, hogy ha lelöveti őket, a várost kardélre hányatja és felgyújtatja, ki fizeti meg a rengeteg adót a lovagrendnek.
Ettől azután csitult egy kicsit a haragja. A hangja enyhébb lett, de a katonáknak nem parancsolta meg, hogy a puskájuk csövét fordítsák el a delegátusokról. – Most az egyszer még megkegyelmezek nektek – mondta. – A gyűlést azonban most rögtön feloszlatom, és szigorúan megparancsolom, hogy mindenki tüstént induljon hazafelé!
Nem kellett kétszer mondani a delegátusoknak, ahol egy kis rés nyílt a vasasnémetek gyűrűjén, igyekeztek kifelé, és egy perc alatt kiürült az udvar.
5.
A szétkergetett gyűlés után Vámos Benedek attól tartott, hogy végképp ellene fordul a lovag haragja, és a legrosszabbra is elkészült, de Ehrenfeld értett hozzá, hogy meglepetést szerezzen mindazoknak, akik kapcsolatban álltak vele. Amikor másnap üzent a jász kapitányért, az búcsút vett a családjától, s még egy kis csomagot is összeállíttatott, gondolván, hogy ha halni talán nem is kell, nehéz vasban eltöltendő, hosszú börtönévek várnak rá. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a lovag vidáman és barátságosan fogadta.
– Ejnye, kapitány uram! – csóválta meg a fejét, miután leültette, és borral kínálta. – Ismerje be, hogy nem volt szép maguktól, hogy megcsinálták azt a tegnapi ribilliót!
Csinálta ám az öreganyád – gondolta a kapitány. – Rendben lefolyt volna a gyűlés, ha te nem hívod oda a vasasnémeteket, és nem kezdesz ordítozni… Szólni azonban nem mert, csak várta, mit akar a lovag.
– Én már nem haragszom – mondta Ehrenfeld, és szélesen elmosolyodott, hogy a kapitány lássa, mennyire nem haragszik -, de a vértesek parancsnokának jelentést kell tennie, az ő parancsnokának úgyszintén, bizony magasra eljut ennek a zajongásnak a híre. – Várt egy kicsit, azután gondterhelten hozzátette: – Nagyon magasra!
Ajaj – gondolta Vámos Benedek -, sokba kerül ez még nekünk… De most sem szólt, várta, hogy rossz sejtelme beigazolódik-e.
– Én azonban tudom, hogy maguk alapjában véve nem rossz emberek – folytatta a lovag. – Tudatlanok, de hát kitől tanultak volna, tán a töröktől? – Miután Vámos Benedek erre sem szólt semmit, folytatta: – Elhatároztam, hogy elhárítom a fejük felől a bajt, amit magukra hoztak. Ezért Bécsbe utazom, hogy a legmagasabb helyen lépjek közbe az érdekükben, a várhatóan igen súlyos büntetés elengedéséért. Azt azonban nem kívánhatják, hogy a saját pénzemet költsem az úton, éppen ezért három napon belül tartoznak fizetni ezer rhenus forintot a költségeimre.
Vámos Benedek följajdult. A lovag érdeklődve közelebb hajolt hozzá.
– Csak nincs valami baj, kapitány uram?
– Ezer forint… – nyögte Vámos.
– Igaza van – bólintott a lovag -, magam is kétlem, hogy elég lesz ennyi a bécsi tartózkodásom költségeire, de nem akarom teljesen kiüríteni a ládájukat.
A kapitány levegő után kapkodott, két ujjával a gallérját tágította. A lovag azonban folytatta rendületlenül.
– És hogy biztosan ne fizessek rá a maguk érdekében vállalt bécsi útra, elrendelem, hogy százegy akó boromat méressék ki a csapszékekben, akóját négy rhénus forintért.
Ezt már nem tudta megállni szó nélkül Vámos Benedek, akárhogy tartott is a lovag haragjától. – Nem találunk olyan korcsmárost, aki két forintnál többet adna egy akó borért.
– Hát győzzék meg őket, hogy az a bor négyet is megér – felelte a lovag, és mosolyogva kivillantotta farkasfogait.
– Az lehetetlen!
– Az sem baj – mondta belenyugvóan Ehrenfeld. – Ha nem tudják rávenni a kocsmárosokat, majd kifizeti a város a különbözetet. – A lovag vállat vont. – Nekem úgy is jó, döntsék el maguk. Legalább nem mondhatják, hogy mindent én parancsolok, maguk semmiben sem határozhatnak. Nem igaz?
Nagyot nevetett, azután egy intéssel elbocsátotta a kapitányt.
Nagy keservesen összeszedtek 959 forintot, amivel némi morgolódás után a lovag megelégedett, és elindult Bécsbe. Hanem otthon hagyta von Shynorany lovagot, és szigorúan meghagyta, hogy a távollétében gyűlést nem tarthatnak, nem instantiázhatnak semmiféle felsőbb hatósághoz, de még a folyó ügyekben is csak olyan levelet küldhetnek el, amelyet előzőleg jóváhagyott a provizor.
Néhány nap múlva, amikor Ehrenfeld lovag még valahol Buda és Győr között járhatott, három főnyi küldöttség indult nagy sietve Boroszlóba, Vámos Benedek vezetésével. Horváth András és Oláh Péter voltak a delegáció tagjai.
Von Shynorany lovagnak azt mondták, körbejárják a Jászság községeit és városait, mert nagyon nehezen folyik be az adó, s a bírák körmére kell nézni.
Boroszlóban úgy forgolódtak, úgy pengettek meg egy-két-öt-tíz aranyat háznagyok, az őrség tisztjei és secretáriusok előtt, hogy négy napba sem telt, és maga a nagymester, a magister generális, Ferenc Lajos herceg bocsátotta őket a színe elé.
Amikor a jászsági küldöttek beléptek a fogadóterembe, a herceg mögötti ólomkeretes színes üvegablakon éppen besütött a nap, mintha glóriát vont volna a feje köré. El is állt a szavuk a delegátusoknak, csak egy kis idő múlva tért magához annyira Vámos Benedek, hogy elmondja latinul a szokásos üdvözlési formulákat.
A nagymester kegyesen intett, hogy jöjjenek közelebb. A díszes, faragott íróasztal lapja fölött csak a mintás atlaszselyem kabát és a fehérre rizsporozott paróka látszott, és a paróka fodrosán leomíó hosszú fürtjei között egy keskeny arc, benne két egymáshoz közel ülő szemmel, amelyek most bátorítóan tekintettek a delegációra.
– Beszéljenek! – mondta Ferenc Lajos. – Milyen hírt hoznak távoli tartományunkból?
– Legkegyelmesebb pártfogásáért esedezünk, fenség! – kezdte a kapitány.
– Minden jobbágyunk élvezheti a pártfogásunkat – felelte finom mosollyal a nagymester. – Hiszen Isten azért rendelte a jobbágyokat uraik fennhatósága alá, hogy azok védelmezzék és pártfogolják őket. Ez az örök törvény is az Ur végtelen bölcsességét bizonyítja.
– Fenséged tanítása megvilágosítja elménket – mondta a kapitány. – Mindazonáltal…
– Mindazonáltal? vágott közbe a nagymester egy elégedetlen grimasszal.
– Mindazonáltal – folytatta elszántan Vámos Benedek – az emberek különbözőek. Vannak közöttük jók és vannak rosszak…
Elhallgatott, várta, mond-e valamit a nagymester, de ő nem szólt, csak intett hosszú ujjú, ápolt kezével, hogy folytassa. – És a rosszak a legtökéletesebb rendet is fel tudják forgatni.
– Felforgatni? – kérdezte összehúzott szemmel a nagymester.
– Igenis, fenség, felforgatni – mondta Vámos Benedek egy nagy lélegzettel. – A mi népünk, a jász nép csöndes, béketűrő, istenfélő, a felsőbbséget tisztelő… de elpusztul, ha a végtelenségig gyötrik, kínozzák…
– Gyötrik, kínozzák? – A nagymester fölemelte a hangját. – A lovagrend védelme alatt? Az lehetetlen!
– Ehrenfeld lovag halálra gyötör bennünket! – kiáltotta Vámos Benedek.
– Ehrenfeld? – kérdezte elgondolkozva a magister generális, mintha hirtelenében nem is tudná, hogy kiről van szó. – Mit tett az az ember?
– A lovag élősködik rajtunk, napi két forintot követel az ellátására. Gazdag ebédeket, vacsorákat rendez a költségünkre! – Ferenc Lajos arca mozdulatlan maradt, hát a kapitány folytatta: – Most éppen Bécsbe utazott, és ezer forintot fizettetett velünk az utazására. A tudta nélkül nem tehetünk instanciát, senkihez sem fordulhatunk.
– Tehát most is titokban vannak itt? – kérdezte a herceg cinkos mosollyal.
– Nem bírtuk tovább a sanyargatást, fenség, ezért bátorkodtunk a védelméért esedezni – felelte a kapitány, akit fölbátorított a cinkos mosoly.
– A katonai parancsnokságoktól kapott nyugtákat elkobozza, magánál tartja a községektől érkezett elszámolásokat is – szólalt meg most először Horváth András indulatosan. A herceg csodálkozó pillantását nem is vette észre, úgy beszélt, mintha túl lassúnak és körülményesnek tartaná Vámos Benedek szavait, s már nem tudná magába fojtani a kitörő panaszt. – így azután nem tudjuk, hányadán állunk a pénzügyekkel, a lovag meg többször is megfizetteti ugyanazt az adót, és ő sem ad nyugtát a befizetésekről.
A herceg rosszallóan megcsóválta a fejét.
– A városi és a községi bírákat vértes katonákkal megverette, maga is több ízben a botjával főbe vert és tömlöcbe záratott tekintélyes embereket – vette át a szót hirtelen Oláh Péter, mintha attól félt volna, hogy a többiek kifelejtenek valamit. – Decsi István uramat, aki tagja a tanácsnak, megpálcázta, mert panaszkodni merészelt…
– A kerületi gyűlésre összejött városi és községi bírákat, delegátusokat a kerületi székház udvarán katonákkal körülvétette, és azzal fenyegette, hogy rakásra lövöldözteti őket! – vette vissza a szót egy kis rosszalló fejcsóválással Vámos Benedek.
A társait azonban már nem tudta megfékezni a rosszalló mozdulattal.
– Betört a ferences szerzetesek rezidentiájába, s a lakomájára meghívott, de a meghívás elől elviselhetetlen részegessége miatt kitérni akaró elöljáróságot onnan erővel kihozatta, és fegyverrel kényszerítette a tanácsurakat, hogy addig igyanak, amíg sorban el nem terülnek az asztal alatt – folytatta a bűnök felsorolását Horváth András. – Azzal fenyegetőzött, hogy a rendház kapuját felrobbantja, az épületet felgyújtja…
– Valami rossz cafkának, bocsánatát kérem az egyenes beszédért, fenség, a múltkori herényi vásárban két szép kendőt vett tizennyolc tallérért, de még azt is velünk fizettette meg – mondta Oláh Péter. – Saját százegy akó borát akónként négy forintért rákényszerítette Jászberény városára. Mivel a korcsmárosok csak két forintot adnak akójáért, a különbözetet a várossal fizetteti meg.
– Summa summarum – vette vissza a szót Vámos Benedek -, Ehrenfeld lovag az elszámolt földesúri árendán felül behajtott rajtunk erőszakkal tizenháromezer százharminckét rhénus forintot és negyvenhat dénárt. Ebből egy polturát sem látott a lovagrend kincstára… mind a saját zsebébe vándorolt, és elfolyt mulatozásra, a tizenkét huszár tartására, akikkel éjjel-nappal strázsáltatja magát, a sok rossz életű cemendére pedig…
Ferenc Lajos herceg egy intéssel elvágta a beszéd fonalát. Csend volt egy darabig.
– Mit kérnek hát tőlünk? – kérdezte végül. A tekintete elborult egy kissé, amikor említeni hallotta a tizenháromezer százharminckét forintot és negyvenhat dénárt. A fejét úgy ingatta, mintha nem hinné, hogy a lovag ennyi gonoszságot művelt, főleg pedig ekkora összeget tett zsebre.
– Esedezünk fenségedhez – kiáltotta Vámos Benedek -, hogy hívja vissza a lovagot a hármas kerületből, mert a kunok is szenvednek tőle, ha nem is annyit, mint mi.
– És vizsgáltassa ki fenséged a sok kegyetlen violentiáját – tette hozzá vérszemet kapva Oláh Péter, amivel ki is érdemelt egy feddő pillantást a kapitánytól.
A herceg megcsóválta a fejét. – Nem tehetem.
A három delegátus ereiben megfagyott a vér.
– Miért? – kérdezte élesen Oláh Péter, amivel ismét csak egy rosszalló szemvillanást és egy óvatos oldalba könyöklést nyert Vámos Benedektől.
A herceg nem reagált az éles hangú kérdésre, a tekintete nyájas maradt.
– Ehrenfeld lovag a rend legjobb katonáinak egyike – mondta egy kis gondolkodás után. – Sok érdemet szerzett számtalan harcban, leváltása, különösen pedig a megbüntetése nem áll a rend érdekében. Az eljárás nyilvánvalóvá tenné ugyanis, hogy elkövette azokat az erőszakos cselekedeteket, amelyeket egy lovagrendi praefectus nem követhet el.
Horváth András és Oláh Péter értetlenül nézett a kapitányra. Az volt a tekintetükben, hogy ha a lovagrendi praefectus nem követheti el azokat a kegyetlenségeket, hogyan követhette el mégis Ehrenfeld lovag, s ha elkövette, miért nem lehet megbüntetni?
Vámos Benedek megértette a herceg logikáját, s nagyon elkedvetlenedett tőle, ámbár érezte a hangjából, hogy van még valami a magister generális tarsolyában, amit nekik tartogat, s ami talán mégis megoldja a gondjaikat.
– Tudjuk, hogy Ehrenfeld lovag nagy természetű ember – folytatta a herceg. Falánk és szereti a bort, iszik is belőle bőségesen. Hirtelen haragú, az agyát hamar elönti a vér… – Elhallgatott, kérdően pillantott a delegátusokra, de ők ugyanolyan tekintettel néztek rá vissza. Vámos Benedek sejteni kezdte, hogy valamit a tudtukra akar adni a fenséges úr, de még nem értette, hogy mit. – A kutakban magasan áll a víz, gyakran nem is tiszta – kezdte újra a herceg, már egy kis türelmetlenséggel a hangjában. – A mocsarak miazmás párákat lehelnek, könnyen megbetegszik a legkeményebb katonaember is abban a vad tartományban. – Vámos Benedeknek derengeni kezdett valami a herceg szavaiból, de még nem merte elhinni, amit kihallott belőlük. – Felhívom hát a figyelmüket – folytatta Ferenc Lajos, s ekkor már nyilvánvaló volt a türelmetlensége, rosszallóan meg is csóválta a fejét, hogy ilyen sokáig kell erről a dologról beszélnie -, hogy vigyázzanak a mi fiúnkként szeretett Ehrenfeld lovagunkra. Mert ha hirtelen visszaadná a lelkét a Teremtőnek, gutaütés vagy valami egyéb baj következtében, és hív jobbágyaink illő módon, de haladéktalanul eltemetnék, kénytelenek lennénk mindenféle időt rabló vizsgálat mellőzésével új praefectust keresni, és bizony csak nagy fájdalommal válnánk meg bármely szelíd lelkű nemes lovagunktól.
– Megértettem, fenség – felelte halkan Vámos Benedek. A herceg elégedetten bólintott, a két küldött pedig csodálkozva pillantott a kapitányra, hogy ugyan mit értett meg ebből az összevissza beszédből.
A magister generális finom mosollyal intett, hogy a delegatio a legkegyesebben el van bocsátva a színe elől.
7.
Egy jó héttel a követség visszatérése után megérkezett Bécsből Ehrenfeld lovag is, módfelett nyúzott állapotban, és főleg üres zsebbel. Azt beszélték a herényiek, hogy megerőltető lehetett a közbenjárás az udvarnál a Jászság érdekében, hogy az emlékezetes „zendülés” gyászosnak ígért következményeitől megóvja a vidéket. Azért fogyott le a lovag, azért esett be a szeme, hegyesedett ki az orra, nem pedig holmi átdorbézolt éjszakák miatt. A zsebe is azért ürült ki, mert sokfelé kellett kenni a kocsi kerekét, hogy ne nyikorogjon, a világért sem bizonyos hitzingi kocsmákban lefolyt, hajnalig tartó kártyacsaták miatt. És persze kacsintottak is hozzá a herényiek. Talán még nevettek volna is, de a nevetés egykettőre a torkukra forrott, mivel Ehrenfeld lovag azonnal ezerkétszáz újabb forintokat követelt a várostól, mégpedig sürgősen, mert az utazása előtt kicsikart 959 forint nem volt elég a bécsi tartózkodás költségeire.
– Tudom, hogy Boroszlóban járt egy küldöttséggel, kapitány uram – mondta Vámos Benedeknek. – Ha én elutaztam is, a fülem itt maradt – folytatta nevetve -,
és az a fül minden susogást meghallott, azt is, hogy hármasban nagy sietve elutaztak Boroszlóba. – Vámos Benedek elsápadt, és csak az adott neki egy kis reményt, hogy a lovag nem látszott dühösnek, inkább mintha mulatott volna rajtuk, hogy lám, a sok vad hun még mindig nem ébredt rá, hogy hiába tesznek ellene akármit, sehol sem hallgatják meg őket. – Panaszkodtak rám a nagymesternél – mondta minden indulat nélkül. – Ezért most nagyon haragos lehetnék, hiszen megrágalmaztak Ferenc Lajos herceg előtt, miközben én az ügyükben fáradoztam Bécsben. Ez bizony nem volt szép dolog, sőt nagyon is rút dolog volt. De én jóakaratú ember vagyok, nem haragszom… nagyon. Sőt, nem is baj, hogy így történt. Legalább most bevésődhetett abba a szűk agyukba, hogy ellenem nem tehetnek semmit, hiába instantiáznak a tilalmam ellenére a Hochmeistertumnál és személyesen a nagymesternél, Pozsonyban az országgyűlésen, a bécsi udvarnál, vagy akár Rómában a pápa őszentségénél, senki sem hiszi el a rágalmaikat, és nem tesz semmit ellenem. A kétszínűségük azonban mégis fáj nekem – tette hozzá. – Jóvátételként és költségeim megtérítéseként fizessenek tehát haladéktalanul ezerkétszáz forintot!
– Az adó ügyében jártunk Boroszlóban… – kezdte volna Vámos Benedek, de Ehrenfeld lovag közbevágott.
– Ne fáradjon a magyarázkodással, kapitány uram, kifizetik az ezerkétszáz forintot, és el van feledve a dolog.
– Hát… – húzta el a szót Vámos Benedek -, köszönjük a praefectus úr kegyelmességét, és megígérhetem, hogy összeszedjük a pénzt, csak arra kérem, kegyeskedjék némi haladékot adni. Ezerkétszáz forint nagy summa…
– Ha a boroszlói útjukra tellett, akad ott még az én bécsi utamra is – mondta a lovag.
– Csak némi haladékot…
– S mennyi lenne az a haladék?
– Négy-öt nap.
– Hármat adok – felelte Ehrenfeld, és egészen meghatódott a saját nagylelkűségétől. De úgy gondolta, tényleg kellhet egy kis idő, hogy összeszedjék a pénzt ezek a parasztok. Várhat három napot, ha már félelmükben ilyen könnyen beleegyeztek, hogy fizetnek.
– És ha meg nem sértem – folytatta Vámos Benedek -, tisztelje meg jelenlétével a lakomát, amelyet a tanács a Bécsből való visszatérése alkalmából adna, köszönetül, hogy az ügyünkben oly önfeláldozóan fáradozott.
Nocsak! – gondolta elégedetten a lovag. – Jól megijedt a sok büdös parasztja, nagyon meg akarnak engesztelni…
– S mikor lenne az a lakoma? – kérdezte mosolyogva.
– Holnap este, ha a praefectus úrnak alkalmas.
– Akkor hát holnap este.
Ott voltak a tanács tagjai teljes számban, még Decsi István is, bár ő igyekezett úgy forgolódni, hogy lehetőleg ne kerüljön túl közel a lovaghoz. Ehrenfeld alig győzte hallgatni a sok tósztot, amit a tiszteletére mondtak. Minden köszöntés után fenékig itta a zamatos neszüri borral töltött kupát, s nem vette észre, hogy Vámos Benedek meg egy-két tanácsúr csupán imitálja az ivást, éppen csak az ajkukhoz emelik a bort, s ott tartják, mintha jót húznának belőle. Hanem a többiek ittak derekasan, a sok sült és párolt hús kívánta az italt.
Von Shynorany lovag a második-harmadik kupa után odahajolt Ehrenfeldhez.
– Praefectus uram – súgta -, mégiscsak különös, hogy ezek a vademberek most ilyen kezesek lettek. Én azt gyanítom, hogy valami praktika van ebben.
Ehrenfeld legyintett. – Ne aggódjék, provizor uram! Nem praktika ösztökéli ezeket, hanem a félelem. Megijesztette őket valamivel a magister generális, rájöttek Boroszlóban, hogy nem tehetnek semmit ellenem, ettől változtak meg.
– Nem aggódom – felelte a lovag -, de sosem lehet tudni, ezek mindenre képesek.
– Itt a tizenkét huszár a ház körül…
– Azért én nem teszem le a fegyveremet, és azt tanácsolom, praefectus uramnak is a keze ügyében legyen a kardja.
– Megvédenénk mi magunkat kétszer ennyi ellen is – legyintett ismét Ehrenfeld. – Nem szoktak ezek a fegyverforgatáshoz…
– Elég egy marék lőpor meg egy jó pisztoly…
– Ne huhogjon már annyit! – vetett véget a beszélgetésnek gorombán Ehrenfeld. – Inkább vegyen még abból a pörköltből, mert igazán finom!
A hangulat egyre emelkedett, a szoros gallérokat és a szűk mellényeket kigombolták, az arcok kivörösödtek, egyik-másikon izzadságpatakok is folydogáltak, pedig nem volt nagyon meleg a boltíves teremben. Egy kis dalolás is kezdődött imitt-amott a tanácsurak körében, azután a két lovag énekelt el néhány katonanótát. Végül az elnehezedett fejek közül egyre több bukott le az asztal lapjára, mások eltűntek, és padokon, lócákon hortyogva kezdték kialudni a mámorukat.
Amikor már von Shynorany lovag is igen laposakat pislogott véreres szemével, s Ehrenfelden kívül csupán Vámos Benedek és néhány tanácsúr tartotta magát, egyszercsak egy kis palack került az asztalra a kapitány elé.
– Praefectus uram – mondta Vámos Benedek -, ezt a palackot a minap egy egri szerzetes hozta, egyenesen a rendház pincéjéből. És ennek története van. Talán évszázadokkal ezelőtt beomlott egy járat a pincében, s nem tudták a törmeléket eltakarítani, féltek, hogy a fejükre omlik a hegy. El is felejtődött az a rész, pedig maradt ott bent jó néhány hordó finom misebor. Most aztán, hogy bővítették a pincét, ráleltek a beomlott részre is, és azt mondják, a bor olyan finomra érett, mint az angyalok itala, valóságos nektár… Hát onnan való ez, és azt hiszem, megkoronázhatjuk vele a lakomát.
Ehrenfeld lovag széles mosollyal tolta közelebb a kupáját.
– De csak ha együtt isszuk meg – mondta, és barátságosan a kapitány vállára csapott, aki szegény ettől majdnem leesett a székről.
– Persze, persze – készségeskedett azonnal, és csak öntötte a sötétvörösen csillogó bort a lovagnak, hogy végül már az elégelte meg. Elhúzta a kupát a palack szája alól, a kapitány azonban nem nézett oda, csak öntötte tovább az asztalra.
– Hé, kapitány uram! – lökte mellbe a lovag. – Elfolyik az angyalok itala!
– Hajaj! – kapott a fejéhez siránkozva Vámos Benedek, és a maradékot a saját kupájába öntötte, azután belenézett, és elégedetten felsóhajtott. – Jutott még nekem is, több mint félig van…
Pedig nem volt az félig, jó ha egy ujjnyi lötyögött az alján.
– Egészségére! – emelte föl a kupáját a lovag.
– Egészségére, praefectus uram! – kiáltott a kapitány. – Ezt most fenékig kell inni!
Ki is itták mindketten a magukét, majd lecsapták a kupát az asztalra, hogy csak úgy csattant, de még bele is néztek egymás edényébe. Üres volt mind a kettő.
Ehrenfeld lovag elérzékenyülten átölelte a kapitányt, és cuppanós csókot nyomott a homlokára. – Látja, kapitány uram, mennyivel jobb a békesség! Sok viszályt megtakaríthattunk volna, ha maguk hamarabb rájönnek, hogy úgyis hiába minden, azt kell tenniük, amit én parancsolok.
– Úgy van! – bólogatott Vámos Benedek, azután felugrott. – Engedelmet! – kiáltotta. – Ki kell mennem, a test is megkívánja a magáét!
Az udvar egyik sötét sarkában azután addig dugdosta az ujját a torkába, amíg ki nem adott magából mindent. Ehrenfeld egyik, közelben álló huszárja fejcsóválva nézte.
Zabáinak az urak okádásig – gondolta -, a szegényembernek meg a betévő falat megszerzése is gond…
Elég sokáig volt kint a kapitány. Mikor visszatért, már csak néhány tanácsúr és Ehrenfeld lovag ült ébren az asztalnál. Von Shynorany őszülő feje is egy boroskupa mellett nyugodott.
Ehrenfeld lovag arca lassanként elsápadt, a homloka gyöngyözött. A kapitány étellel kínálta, de eltolta maga elől a húsostálat.
– Elég volt mára – mondta rekedten. – Túl sokat ettem, már nem esik jól…
Hallgatott egy darabig, egyre görcsösebben markolva az asztal szélét. Azután föl akart állni, de megtántorodott, és egy-két apró hörgéssel lebukott a széke mellé.
Vámos Benedek, Oláh Péter meg Horváth András fölemelték, átcipelték a súlyos testet a másik szobába. Lefektették a földre, egy összehajtogatott mentét tettek a feje alá.
– Hívják a doktort! – kiáltotta a kapitány.
Öt perc sem telt el, megérkezett a doktor, mintha csak arra várt volna, hogy hívják, felöltözve találta az odaküldött huszár. Lehajolt Ehrenfeldhez, felhúzta a szemhéját, belenézett a tört fényű szembe, és föl is állt azonnal.
– Gutaütés – mondta. – Requiescat in pace!
Még aznap éjjel kiállította a halotti bizonyítványt, másnap a halotti anyakönyvbe is bekerült az Ehrenfeld lovag neve, harmadnap pedig tisztességgel eltemették.
Sokan eljöttek megnézni, és furcsállották egy kicsit, hogy a koporsót már a legelőször érkezők is leszögezve találták. Valami rossz sírásó vagy temetőszolga később azt híresztelte, hogy egészen megfeketedett az arca, egy huszár meg azt, hogy zöldes tajték ült a szája szélén, miközben a kerületi orvos vizsgálta – de ezek a szóbeszédek hamar elcsitultak.
Vámos Benedek másnap nem tudott fölkelni, a gyomrát fájlalta, de annyi nehéz húsétel és bor elfogyasztása után ezen senki sem csodálkozott. Harmadnap azután szép búcsúztató beszédet mondott az Ehrenfeld lovag sírja fölött.
* A Honvédelmi Minisztérium és a Magyar írószövetség 1996. évi (32.) közös irodalmi pályázatának díjnyertes alkotása [vissza]
A bölcs ember bűvész,
aki tudását a titokzatosság
kápráztató falával veszi körül,
mely kielégíti a közönséget.
Így húzták föl Hollywoodot,
melynek oly régóta ülünk a tövében,
hogy már fia akarnánk, se láthatnánk
a részeg, drogos színészek haláltusáját.
Elforduló fejünk egyre tudatlanabbul
rajong a misztériumokért,
és vajon mi más lehetne
egy igazi bűvész célja?
Sört rendel egy úr
a hotel bárjában,
senki se tudja, honnét jött.
Homlokán egy mély,
függőleges seb éktelenkedik,
tán csehszlovák volt szegény.
Soha nem ébredtem még éhesen
egy városi padon újságpapírok alatt,
és még soha nem dobáltam éhesen
kenyérdarabokat a galamboknak.
A múltkor eszembe jutott, hogy meglátogatom. Éppen ráértem, és nem tartott soká, hogy odaérjek. Egyedül éreztem magam, és tudtam, hogy örülni fog nekem.
Így hát beállítottam hozzá. Ajtót nyitott. Azt mondta, épp sétálni indul; vele mentem.
Beültünk egy kávézóba, és süteményt ettünk. Sokáig beszélgettünk. Régi dolgokról mesélt. A gyerekkoráról, egy néniről, akit nagyon szeretett, aki akkor volt öreg, mikor ő még fiatal. Jól éreztük magunkat.
Nem is értem, hogy eddig csak a közös családi ebédekkor jártam hozzá. Talán mert hiányzott a nagypapám, és mert neki is hiányzott; hosszú ideig csak rá tudtam gondolni, ha a nagymamám szemébe néztem.
De most valahogy, ebben a kávézóban, ahogy szemben ült és csillogott a szeme, mikor rám nézett, és mikor ette a süteményt, és nevetni kezdett, akkor rájöttem, hogy milyen buta voltam, mert ennek mindig is így kellett volna lennie, hiszen ő mesélt nekem kiskoromban, és nevettetett meg, mikor szomorú voltam, vele jártam a játszótérre, és neki rajzoltam.
És akkor én is nevetni kezdtem. Ugyanazzal az arccal, ugyanúgy nevettünk.
A kislány hímzett
zsebkendővel a pezómat,
a fiú a kezemben
nyomorgatott banánt,
az asszony a fényképezőgépemet,
a férfi a cipőmet
meg a kék szememet követelte.
Diego piramisán
ülnek a macskák,
a madarak csendesek,
majom sem ugrál,
a szögek azok,
amik a fájdalmat okozzák,
a Halál kinyúl a fejemből,
s a farzsebébe gyömöszöl.
Marx, Engels és a többiek
most is ott függnek
ágyad fölött a falon.
Jövőd, melyben hittél,
múzeum lett;
ma milyen képet festenél?
Én, ha lehetne, mindig csak egy fa tetején ülnék. És bámulnám a falut, a távol összezsugorodó embereket. Lebontanám hosszú hajamat, a földig érne.
Engem itt mindenki csak Jolánnak hív, és én nem tudom, ki hazudta ezt nekik. De ha egyszer a kezem közé kerülne az a valaki, én megszorongatnám a nyakát. Abban nem lenne köszönet. Csak nyekkenne egyet, és én azt mondanám, na kampec dolóresz, öcsikém.
Kampec dolóresz, a törpékhez megyek leggyakrabban délutánonként, a törpékhez, mondom, mert én is csak így ismerem őket. Kiülnek ebéd után a lócára, az omladozó, sárga vakolatú ház elé és bámulják a járókelőket.
Lacitörpe, mondom Lacitörpének, a legfiatalabbnak, és ő válaszul a fenekemre csap, na, mondom neki, figyelj már ide, az északi sarkon csakugyan nincsen tavasz, és az ölembe veszem, nehogy ismét azzal próbálkozzon. Nincsen, de miért kérdezed, Jolán, és már a melleim közé fúrja az arcát, nincsen, de még nyár se. Meg ősz se. Ott mindig csak tél van. Örök tél. Meg hideg és fázni kell, mondja, és a keze már a szoknyám alatt matat.
Mindig csak tél, mondom szörnyűlködve, és lelököm magamról Lacitörpét. Az anyja szeme villámokat szór. Mindig csak tél, lesimítom a szoknyám. Jolán, az anyádúristenit, ordít az anyja, és fölsegíti Lacitörpét a földről. Lacikám, simogatja a fejét, Lacikám, megütötted magad? Vérzik az orra. Jolán, az anyádúristenit, hogy fog így a Lacika holnap munkába menni? Milyen munkába, kérdezném, hiszen kidobták másfél hete a ládagyárból, mert részeg volt egyfolytában, szombattól szombatig, de már senki sem figyel rám, az utcán egy biciklis közeledik, rászegeződnek a tekintetek.
Későn veszem észre, Jóska bácsi, az Áruház raktárosa már messziről kiabál, Jolán, édes Jolánkám, a házfalhoz lapulok, próbálnék belesimulni, beleolvadni az itt-ott már kukucskáló vályogba, Jolánkám, mikor jössz már hozzám feleségül, ráncos, öreg szájából szinte érzem az alkoholszagot, az arca, mint valami gyűrött, teleizzadt párna, hidegen csillognak benne borostái.
Lacitörpe és az anyja sértődötten s gyűlölettel néznek, Jóska bácsi pedig száraz, élettelen ajkaival csókot int felém. Már sajog a hátam a házfalnak szögezve, torkomban hányinger lüktet, nagyokat kell nyelnem, hogy megszabaduljak tőle.
És látom, hogy Jóska bácsi, már elhagyva minket, szikkadt nyakát visszafelé forgatja, és a bicikli az útszéli árok felé tekereg, de Jóska bácsi az utolsó pillanatban visszakapja a kormányt, és kisebb-nagyobb nehézségek árán, de egyensúlyba kerül, és én azt kívánom, hogy bárcsak fölborult volna azzal a biciklivel, és törte volna ki a nyakát, hogy aztán amikor már ott állok felette, és ő utolsó pillantását rám veti, én azt mondjam neki, hogy kampec dolóresz, Jóska bácsi, maga is csak ennyi volt.
Hosszú, forró ez az idei nyár, reggel, amikor fölkelek, már húsz fok körüli a meleg. Kimegyek mosdani a kúthoz, leveszem magamról a hálóinget, és ledobom a bugyit is, hogy kimossam és megszárítsam a napon. A kerítés magas és sűrű, belátni alig lehet, csak ha valaki fölkapaszkodik a korhadt léceken.
De ma, amikor a jéghideg víz kétszer végigfolyt már a testemen, észreveszem, hogy valaki figyel. Mintha hallottam volna egy autót megállni a ház előtt, de akkor nem törődtem vele. Ugyan ki jönne énhozzám? Hátrafordulok, és látom, hogy egy férfi, egy fiatal férfi, egy fiú bámul valahonnan a kerítés túloldaláról, sötét szemében megcsillan a fény.
És én csak állok, mintha odaszögeztek volna, mindennél jobban tudva, hogy meztelen vagyok, érzem, hogy hideg borzongás fut végig a gerincemen, és megmerevednek a mellbimbóim, combjaimon a bőr összehúzódik, épp úgy, mint amikor álmomban egy férfi fölém hajol.
De a fiú hirtelen lesüti a szemeit, hátrakapja a fejét, és eltűnik a kerítés deszkái mögött, odarohanok, és látom, hogy egy idősebb nő száll be a kocsiba, felzúg a motor, és elhajtanak.
Na, kampec dolóresz, ezt sem látom többé.
És mégis látom. A régi strandnál úszom a Tiszában, ott settenkedik, a bokrok között, először azt hiszem, valami rohadék, aki a ruháimat akarja elvinni, mint tavaly nyáron, két alkalommal is. Rákiáltok, takarodj onnét, mert kikaparom a szemedet, ha megtalállak, és csak most veszem észre, hogy ő az. Sietve úszom kifelé, de túl nagy a sodrás, és közben kiabálok, hogy várjál már, hé, várjál már, de úgy látszik, megijedt, mert ahogy egyre közeledem a parthoz, ő mind jobban menekül. Végre kiérek, és szaladni kezdek a fövenyen, kiabálok, hogy várjál, hé, várjál már, de ő is csak szalad, és már el is tűnik a szemem elől, nincs értelme tovább üldözni. A tüske is szúrja a talpamat.
Talán könnyebb lenne itt ülni, ennek a hatalmas fának a tetején. Ha lebontanám hosszú hajamat és belegubancolódna az ágakba, a levelekbe, és azok a hosszúkás alakú termések is belecsimpaszkodnának a hajszálaimba, olyan lenne a hajam, mint az arany. Én lennék a Tisza-part királynője, és a hajam lenne a koronám.
A ruhámat mosom, mert a por hamar belepi ebben a száraz melegben. Olvastam régen egy Ágnes nevű asszonyról, aki minden nap kimosta a lepedőjét, és az a sok mosástól egészen elrongyolódott, és az én ruhám is rongyolódni kezd lassan, de amíg van itthon tű meg cérna, inkább csak rongyolódjon, minthogy piszkosnak lássanak az emberek.
A ruhámat mosom, amikor kocsi áll meg a ház előtt, hangos kurjongatások verik fel a délelőttöt. Jolán, hallom a részeg kiáltásokat, Jolán, itthon vagy, magamra kapok egy kockás férfiinget, kiszaladok az udvarra. Bejöhetünk végre, szakítja be a kiskaput az egyik, betódul mögötte az egész társaság. Körbeállnak, méregetnek, én lesütött szemmel gyűrögetem az ingem szegélyét.
Jolán, hát nem ismersz meg, persze, hogy megismerem, Ferkó az, az unokabátyám, nem láttam már vagy két éve. Ferkó, mondom neki, de nem nézek rá, nem nézek sehova. Jolán, hát nem kínálsz meg minket valamivel, így kell fogadni a régen látott rokont.
Megragadja a csuklómat, magához húz, emlékszel még, amikor gyerekek voltunk, ott, a kukoricásban mit csináltunk, súgja a fülembe, összerezzenek. Ellököm magamtól, emlékszem, igen.
Betódulnak a lakásba, kihozzák a kamrából a kolbászt és a pálinkát. Gyere, ülj ide az ölembe, Jolánkám, mondja Ferkó, és nagy karéjt szel a kenyérből.
Mit akartok, ide-oda kapom a fejem, nyugtalanít vigyorgó társaságuk. Semmit se, édesem, mondja Ferkó és jobb kezével a combomat simogatja. Csak el akartunk hívni valahová. Ha van kedved. Ugye, van kedved, édes, szorítja meg a combomat.
Fölpattanok az öléből. Mit akartok, kérdezem most már dühösen, a szájam szélében sírós mosoly.
Ferkó feláll, odalép hozzám. Mi a baj, kicsikém, megsimogatja a fejemet. Nem akarunk mi bántani téged, ülj vissza szépen az ölembe, mondja, és kényszerít, gyöngéd kényszerrel, hogy visszaüljek.
Holnap este itt leszünk érted, mondja Ferkó, és nagyot húz a pálinkásüvegből. Rothadt szájával durván megcsókol, hiába tiltakozom. Holnap este nyolckor, vedd föl a legszebb ruhád, még harap egyet a kolbászból, nyolckor, édes, hallom az ajtó csapódását, a kapu recsegését, hallom, ahogy felbődül a motor, aztán már nem hallok semmit. Ülök, mozdulatlanul, még lassú percekig.
Éjjel nem bírok aludni, a függöny hasadékain bedöf a hold. Izzadok, verítékes testemet tépi, marcangolja a durva vászonlepedő. Az izzadtság és a könny összekeverednek, százszor elátkozom magamban Ferkót, amiért megszületett.
Már hét órakor ott állok remegő lábakkal a kútnál, és az utat figyelem. Virágos szoknyámon még látszik a friss varrás nyoma…
Fél kilenc is elmúlik, amikor autó fordul be a sarkon, mire vársz, Jolánkám, kiáltja ki a letekert ablakon át valaki. Lassan megindulok, egészséges testem minden ízében reszket, mint a szél.
Hajnalban érünk haza, az ég alja egyre világosabb. Befordulunk a sarkon, kiszállhatsz, Jolán, mondja a sofőr, amikor megállunk a ház előtt. Vigyázatosan, hogy föl ne ébresszem Ferkót, kikászálódom a kocsiból, szevasztok, nyögöm ki bátortalanul, semmi válasz. Becsapom az ajtót, csak úgy zeng.
T.-ben gyorsan hal meg az éjszaka, cigaretta és forró csókok siettetik a múlását. Délig alszom, és arról álmodok, hogy egy férfi, talán az a fiú, aki meglesett itt a kútnál, fölém hajol.
Jóska bácsi jön a biciklivel, már messziről kiabál, Jolán, édes Jolánkám, hát mikor jössz már hozzám feleségül, élettelen ajkaival csókot dob, amikor közelebb ér. Arcomba fut a vér, fölkapok egy követ és feléje hajítom, látom, ahogy meginog a biciklin, és nagy csörömpöléssel az árokba zuhan. Kacagni kezdek, na kampec dolóresz, Jóska bácsi, kacagok megállíthatatlanul, csak jön, jön föl, tör elő belőlem, kampec dolóresz, de akkor Jóska bácsi kiugrik az árokból, és szaladni kezd felém, de én nem mozdulok, nem mozdulhatok, Jóska bácsi ideér és tépni kezdi a hajamat, csépelni az arcomat, öklözni a mellemet és a gyomromat. Jolán, a kurva anyádat, a kurva anyádat, kiabálja, Lacitörpe a hátára csimpaszkodik, de ő még akkor se hagyja abba, csak akkor már, amikor meglátja, hogy az arcom csupa vér, de kacagok, és ő liheg, mintha megerőszakolt volna. Kacagok, és a vér a ruhámra csöppen.
Aznap este láz gyötör, álmomban Ferkó a saját vérében fetreng, melléből egy kés hegye kandikál kifelé.
De Ferkót legközelebb csak két hét múlva látom, ezúttal egyedül jön, a kiskaput se szakítja be, átugrik a kerítésen. Jolán, édesem, engedj már be, kérlel az ajtó előtt, milyen dolog ez, így bánni egy kedves rokonnal, már szinte könyörög.
Nem engedlek, Ferkó, a múltkor is mit csináltál, mondom neki, hallom a szuszogását odakintről. Én nem akarom, hogy megint magaddal vigyél, menj innen, menj innen, ha jót akarsz. De édes Jolánkám! Takarodj, mert sikoltozni kezdek, össze kell szednem minden erőmet és önuralmamat, a szám széle már remeg, és a szememből csorog a könny.
Hallom, ahogy lépdel lefelé a lépcsőn, megáll. Ide figyelj, Jolán, a hangja, mint egy nagybőgő dörmögése, ne hisztizz itt nekem, este nyolcra itt leszek érted. Hallottad, a hangja már fenyegető. Hallottad, kiáltja újra, és én ha akarnék se tudnék válaszolni neki. Összegörnyedve, sírástól rázkódva fekszem az ajtó mögött. De többet már nem szól, csak áll ott egy kicsit.
Egész délután imádkozom, pedig nem vagyok megkeresztelve.
És eljön mégis a nyolc óra, berontanak értem, mi ez az ócska rongy rajtad, ordít Ferkó magából kikelve. Pofon üt, de a következő pillanatban lesújtok a késsel, magasra fröcsköl a vér, mintha csirkét vágnék. Ferkó megtántorodik, aztán a földre zuhan. Csattan a padlón, mint a fejsze…
Tegnap voltam nála a kórházban, azt mondják, megmarad. Beszélni sajnos nem tudtam vele, nem volt még magánál. De talán egy hét múlva már haza is engedik.
T.-ben sötétek az éjszakák, a parkok sincsenek kivilágítva rendesen. Ferkót nem én szúrtam le, nem az én késemmel. Nem. Nem én. Nem én.
Én, ha lehetne, mindig csak egy fa tetején ülnék. És bámulnám a falut, a távol összezsugorodó embereket. Lebontanám hosszú hajamat, hogy belecsimpaszkodjanak az ágak, és belegubancolódjanak azok a hosszúkás alakú termések is, és olyan lenne a hajam, mint az arany.
Én lennék akkor a Tisza-part királynője, és a hajam, a hajam lenne a koronám.
Az éjszaka üvegén
mi ez a párafolt:
egy kiégett csillag
utolsó lehellete,
vagy első életjel, egy felsíró
újszülött csillagé?
Összeomlások és újjáalakulások robaja
vacogva elcsendesül a fényévek
közömbös jégmezőin,
sorsok keringenek
kérdéstelenül és kérdezetlenül.
Nincs nyelvük, hogy megszólaljanak,
se szavuk, amit kimondhatnának.
Csak egy lehelletnyi pára sejteti,
hogy egy napon megbolydul a csend,
s a kövek énekelni fognak.
A választott pillanat.
Rózsaszín reggelek tündértáncából
bevillanó nem-lét, ünnepélyes mosoly,
fokozó frekvenciák,
az „újra” nem szűnő extázisában kinyíló
tárgyak, évmilliók makám motyogása,
szorongó terek és táguló idő,
angyali száj, az erő liturgiája,
kezdődik az előadás, hetyke koreográfia;
szakadatlan, ami nincs
és misztérium a közöny.
Valahányszor.
Most a lassú pillanat: szemünk értő találkozása,
szomorú és kedves,
a pillanat pedig választ:
nincs visszatérés a halálba.
Álmos a Nap, lemerül a vízbe,
Néhány csillag feloson az égre.
Csöndet hoznak az álom-manók,
Feketére festik a fénytakarót.
Ringadozik a vízen egy csónak,
Altatót dúdol a nád a tónak,
Sötét ölembe hajtva fejét
Szunnyad halkan a Hold-képű ég.
Ábrándos Ábrándi téli útján
(Krúdy úrnál ahogy olvasható),
hűvös csillagok alatt utaztam
kocsimon este vissza Gályára,
holdfényben, hóban néma erdők közt,
át a krisztályos, fagyos éjszakán.
Két szarvassal találkoztam, s arcod
egész utamon végig elkísért.
Mint egy pillán függő, meleg könnycsepp,
olyan szép voltál ott a délután.
Briós
Forró nyári nap volt. Az árnyékok a betonba sültek. A levegő se moccant, fojtóan, egykedvűen dőlt a hőség a városra. A cukrászdára is, ahol az öreg hölgy üldögélt. Intett a pincérnőnek, már harmadszor. A pincérnő kelletlenül vánszorgott az asztalához. Nem is nézett rá. Az öreg hölgy feje fölé révedt, a tapétamintákra, vagy azokon is túlra, igen, a falakon is túlra, a városon is túlra, messze, talán a békés világűrbe, ahol egyáltalán nincsenek cukrászdák és macerás vendégek, viszont biztosan legalább húsz fokkal alacsonyabb a hőmérséklet.
– Tessék. Mit hozzak?
– Valami dióshoz volna kedvem.
– Francia jó?
– Jó-
– Mást?
– Kávét szeretnék. Forrón.
A pincérnő most nézett először az idős hölgyre. – Van jegeskávénk is.
– Nem, nem! Vigyáznom kell a torkomra, kedvesem. Én a hangommal dolgozom.
– Még dolgozni tetszik…? – mérte végig hitetlenkedve a pincérnő.
– Bizony, bizony. Ismeri az Egy kis ház a város szélént? A rádióban megy.
– Csak nem a Katóka néni…?! Nahát! Azért volt mindjárt olyan ismerős nekem! Mármint a hangja.
– Nem, kedvesem, én a Katóka néni testvérét játszom, a Jolán nénit.
– Jaj, amelyik annyi bajt kavar! Mindig meghallgatom, ha mást nem, az ismétlést. Azt mindig. De tudja, azért abba nem kellett volna ám beleszólnia, hogy a Katóka néni megvette a futómuskátlit. A saját házának a kertjébe a saját nyugdíjából azt ültet, amit akar. Nem igaz? Fogalmam sincs, miért kellett ebből akkora ügyet csinálni?! Tényleg nem értem.
A pincérnő dohogva elvonult, aztán rövidesen visszatért, megrakott tálcával.
– Kedvesem, ez nem is diós.
– Briós. Francia briós. Azt tetszett kérni, nem?
– Nem, de nem számít.
-- Én úgy hallottam.
– Semmi baj.
A pincérnő újra elment, majd csakhamar egy könyvvel tért vissza. – Tetszene dedikálni?
– Ezt? Mi ez?
– Könyv. Az unokahúgomnak vettem születésnapjára. Szereti a krimit. Le volt értékelve, így azért megéri. Biztosan örülne, ha beleírna neki valamit.
– Mégis, mit?!
– Hát, hogy: Edinának szeretettel, Jolán néni.
– Tessék.
– Tetszik még kérni valamit?
– Köszönöm, nem.
– Nincsen forgalom. Én nem tudom, régen azért volt forgalom. Most meg senki se fogyaszt. Nézze csak azokat a sarokban! Két órája ülnek ott avval az ásványvízzel. Ez nem forgalom. A múltkor meg? Egy pasas fizetés nélkül lelépett. Itt kergettük a téren. Pedig fáj az ember lába ettől a sok állástól. Tiszta egy visszér az egész. Látja? Még errefelé is. Itt kéne hagyni ezt az egészet. Ez nem élet, tessék elhinni. A fizetés se egy hűha. A főnök meg állandó jelleggel azt nyomja, hogy: így legyek udvarias a vendégekkel, meg úgy legyek figyelmes. De hát ezekkel? Nem lehet ezekkel semmit…
Az öreg hölgy elgondolkodva kavargatta a kávéját.
– Fizetek, kedvesem – szólt aztán csöndesen.
– Máris – mondta a pincérnő, de még nem mozdult.
Csak állt, állt s nézett az öreg hölgy feje fölött a tapétára, vagy a falon is túlra, vagy tán azon is túlra. Messzire, messzire. Bárhová, csak ide ne.
Egy nap reggele
Mintha nem is én lennék az, aki üvölt: jaj, ne! ne!! ne!!! Persze, hiába üvöltök. A fekete ruhás, fehér hajú néni ugrik. El volt ez már határozva. A metrószerelvény fékez, csikorog. Az állomás egyik oszlopa mellett gondosan elhelyezett, öreg kézitáska. Gondolom, az iratokkal. Hogy az azonosításnál ne legyen semmi probléma. Otthon, a szekrényben, a kikeményített, levendulaszagú ágyneműk alatt ott lapul a temetésre kuporgatott pénz. Az asztalon, a vázához támasztva szálkás betűkkel, rendes külalakkal írott búcsúlevél, zárt, címzetlen borítékban. A vázában friss virág. Őszirózsa, az sokáig kitart. Legalábbis így képzelem. Olyan nagyon takaros néni volt, aki ugrott. Sokszor jut eszembe, holott ismeretségünk egyoldalú és csupán pár másodperces. De attól, hogy a szemem láttára ugrott a halálába, bennem életre kelt és lenni kezdett.
Azt hiszem, aznap igen lassan hajnalodott. Ő feküdt az ágyában, s bár a legszívesebben embrió-kicsire kucorodott, eltűnt volna a dunyha biztonságot nyújtó barlangjában, mégsem tette. Tartani kell magát az embernek. Feküdt hát a hátán, és spekulált. Hogy lesz ez, hogy lesz az? Ezerszer átgondolta már, igaz, de hátha mégsem elég alaposan. A temetésre a pénz rendben, a levél az asztalon. Minden kitakarítva, a hűtőben semmi romlandó. A másik kulcs a szomszédoknál leadva. A szennyes kimosva. Milyen furcsa, hogy már nem kell kivasalni. Megkönnyebbülten szundított el. Kivilágosodott, mire fölébredt. Már-már elmosolyodott: még a végén elkések. Kibújt az ágyból, magára kapta a köntösét, föltette a teavizet. Fölöltözködött, kontyba tűzte a haját, elkortyolta a teát, jó sok cukorral. Mától nem kell spórolni. Igaz, akkor be is fűthetett volna este a szobában. Most már mindegy. Még egyszer átnézte a táska tartalmát, minden megvolt. Kabátot vett, elindult. Kettőre zárta az ajtót, ellenőrzésképpen lenyomta a kilincset. Lement a lépcsőn, ki az utcára. Mindjárt belebotlott a felbontott járda egyik betondarabjába. Elesek, és eltöröm a lábamat. Na, csak az kéne! – dünnyögte. Még óvatosabban lépkedett. Jó reggelt! – köszönt rá a házmester, aki éppen kutyát sétáltatott. A kutya görnyeszkedve végezte dolgát a járda közepén. Jó reggelt! – köszönt vissza a házmesternek, a kutyát pedig óvatosan kikerülte. Világéletében tartott a kutyáktól. A templom előtt elhaladva megtorpant egy pillanatra. De csak egy pillanatra. Aztán ment tovább. A metróállomáshoz ért, kicsit megállt, hogy összeszedje a bátorságát – félt a mozgólépcsőtől, mert mindig megszédült rajta. Végre ezen is túljutott.
A mélybe érkezve keresett egy helyet, ahol kevesen várakoztak. Letette a táskáját egy oszlop mellé, és fülelt: jön-e már? Én is ott ténferegtem. Vártuk a metrót. Meg is jött.
Megfogyatkoztak példaképeink,
s a múzeumok légkörét rühelljük.
Így lettünk mi egymás előtt a mérték:
az élnivágyás szimptómáival
bővelkedőt becsülvén legnagyobbra.
Az oszlopszentek cégéres hülyék.
A természetes kiválogatódás
csak ficergőket részesít előnyben.
Közülünk hogyha bárki félreáll,
megérdemli – elpusztulván – a sorsát.
Ezért gyűrkőzünk irgalmatlanul.
S ugyan miért is szégyellnénk magunkat?
A törvényünk az erősebb kutyáé,
s ideje immár megtanulni, hogy
hősi halál nincsen. Csak hősi élet.
A hősöket mi nem szeretjük,
fényüktől szemünk hunyorog.
Ha meghalnak itt-ott helyettünk,
legyintenek rá bölcs tudorok.
Divatjamúlt, anakronizmus
az eszmehűség, nem vitás.
Nevetségessé vált a virtus,
a hit olcsó naivitás.
Hol tenger nincs, mért volna távlat?
Régvolt erődök – mind romok.
Nincs reggele az éjszakának.
Tervek, remények – limlomok.
Pár őrült szent hiába ont vért,
hiába tettek, jellemek –
az élet: taposás a koncért.
Ide hősök nem illenek.
A vers: hogy kézbe veszek mindent,
mint kisgyerek, és megcsodálom,
lehajolok a csillagokhoz,
ha a szememre nem jön álom,
arcomhoz szorítom a felhőt
a villám cikcakkozta égen –
égő szememre enyhülést hoz,
ha nem is gyógyít meg egészen.
A verssel életben maradtam,
hol minden darabokra hullt,
hol minden érték oly veszendő,
és küzdőtér a kocsmapult,
ahol több szó van ugyanarra,
pedig mindegyik mást jelent,
mindenható a pénz hatalma,
az a becsület, az a rend.
A vers éltet még valameddig,
mikor meghalni volna jó,
amikor ő is oly esendő,
és könnyen bűnre fogható.
Patakokban ömlött róla a víz, s úgy érezte nem kap levegőt. El akart szaladnia de nem bírt, agyában összevissza rohangáltak a gondolatok, ám egyik sem volt használható. A hajnali derengésben épphogy sejteni lehetett a nyugágyban fekvő alakot, neki azonban ez is elég volt. Hiszen pontosan tudta, mit láthatna, ha engednék a fények, egy szelíden fekvő nőt, vörös, leomló hajjal, kezei összekulcsolva a mellén, mintha aludna, vagy imádkozna, de a nyakán ott a parányi véres pontocska, a tű nyoma, az asztalon pedig ismerős betűkkel két szó egy papíron: szép halál.
Pontosan tudta, hiszen látta már ezt pár órával ezelőtt, az álma ismét kegyetlen volt hozzá, megmutatta neki az újabb szörnyűséget, s kicsit megint valamivel többet, mint az előző alkalommal, éppen csak annyival többet, amennyit jelent egy újabb oldal egy könyvben, s éppen eleget ahhoz, hogy még jobban elborzadjon. Amikor felébredt, feltépte az ablakot, s úgy kérte az Istent, ne kínozza őt tovább, de a csillagok lélektelenül és hidegen bámulták, s Isten nem felelt. Akkor fel kellett tápászkodnia, és el kellett vonszolnia magát ebbe a hűvös kertbe, ahol a gyönyörű, vöröshajú nő fekszik holtan. Kellett, mert nem tehetett mást, azon már régen nem csodálkozott, hogyan is talál oda, olyan helyekre is elvitték ilyenkor a lábai, ahol még soha életében nem járt. Tehetetlen bábnak érezte magát, akit idegen erők mozgatnak, ismeretlen céllal. Időnként, ha belenézett a tükörbe, félelmetesnek látta magát, pedig ugyanaz a keskeny arcú, kopaszodó, szemüveges pofa nézett vissza rá, akit már úgy unt évek óta, legföljebb a tekintetében volt valami ijedtség, ami nem is csoda. Fél év alatt ez a negyedik alkalom, hogy éjjel vagy hajnalban kirándulást tesz egy halotthoz, akit álmában már látott, aztán mikor erejéből futja, elvonszolja magát a helyszínről, mint egy beteg, kivert kutya, s ilyen a lelke is, magányos, összetört, kétségbeesett. Most is mindjárt szépen hazamegy, aztán alig várja a reggelt, hogy felhívhassa a pszichiáterét, aki majd nyugtató szavakat búg a telefonba, berendeli délutánra, s délután meggyőzi őt arról, hogy mindez túlérzékeny idegrendszerének és rendkívüli fantáziájának köszönhető. Higgye el, fogja mondani, vannak emberek, akikben az álom, a képzelet és a valóság nem különül el határozottan, nem nevezném kifejezetten betegnek őket, de a terápia mindenképpen megoldás, csak türelemmel kell lenni. O meg majd hiszi is, nem is, amit hall, mégis jóleső nyugalom árad szét benne, ez a terápia lényege, mondja a doktornő, s úgy néz a szemébe, ahogy nő még soha nem tette.
A pszichiáternő különös hatással volt rá már első perctől kezdve. Nem szép nő, de volt három szépsége, a lába, a hangja és a szeme, s olyan meggyőzően tudott beszélni, hogy félelmeit hosszú időre elaltatta. Őhozzá ilyen hangon még nem beszélt senki, még az anyja sem, valahogy emberszámba vette, nem kellette magát előtte, ahogy a többi nők mind, de nem is nézte levegőnek, tartotta őt valamire, igen, ez a jó szó, ’nem azt érezte, hogy ő itten most egy elrontott életű, nyamvadt, öregedő férfi, a szorongásaival, nem! Partnernek érezte magát, közösen dolgoztak egy ügyön, ami történetesen éppen az ő élete volt, s már majdnem sikerült megoldani, amikor jött ez a szörnyűség, az álmok a gyilkosságról. A doktornő nélkül bizonyosan megbolondult volna. Amikor először hozzáfordult, azért tette, mert állandóan egy kényszerképzet kínozta, attól rettegett, hogy az ő hibájából meghal valaki. Már ott tartott, hogy a munkáját sem tudta végezni, pedig ártatlan munkája volt, egy nagyvállalatnál végezte a munkavédelmi feladatokat. Annyira belelovalta magát, hogy már azt is elhitte, képes lesz egyszer megölni valakit, s ezt mindenáron meg akarta akadályozni. A doktornő hamarosan kiderítette, milyen komplexusok okozhatják ezeket a félelmeket, hipnózisban bebarangolták a gyerekkorát, és sikerült rájönni egy csomó érdekes dologra.
Ott volt például a nagynénje, akire már alig emlékezett, s most kiderült, hogy szörnyű hatással volt rá. Teljesen rátelepedett, semmit nem tehetett önállóan, mert nénikéje azonnal közbelépett. Te ezt nem tudod, te ehhez nem értesz, mondta kedvesen, csak elrontanád, majd a te Nenéd megcsinálja. Nagyon csodálkozott, amikor visszajött a hipnózisból, hogy mennyire előtte volt Nené arca, alakja, mintha csak az előbb váltak volna el, s még így felnőttként is zavarba jött, ha felidézte Nené tekintetét. Anyjának a húga volt, s egyben teljes ellentéte is, szép és erős nő, független, szabad, s őt rettenetesen szerette. Adjátok nekem, mondta egyszer, s ő rémülten nézett anyjára, biztos volt benne, hogy anyja menten teljesíti a parancsot. Nem, nem szerette Nenét, csodálta, de nem szerette, félt tőle, mert mindig ő volt az erősebb. Egyszer anyja egy otthoni beszélgetésnél azt mondta, ej, ez a Nené, ez falja a férfiakat, s nagyot sóhajtott. Ettől kezdve ha meglátta a nagynénjét, csak azt nézte, hogyan meneküljön, ha őt is fel akarja falni. Ezeket az emlékeket a doktornő segítségével hozták elő, ő Nenéből már csak arra emlékezett, hogy kínok közt fetreng egy kórházi ágyon, jajgat, és a vérvörös körmeivel véresre marja az arcát, s haja, az a gyönyörű vörös haja gubancokban lóg. Halála előtt mindenki bement a kórházba, hogy még egyszer lássák. Bár ne vitték volna magukkal. Egyszerűen nem bírta nézni. Úgy tízéves lehetett már, s tudott néhány dolgot a halálról, de amit látott, az minden képzeletét felülmúlta. Nem, akkor már nem félt tőle, mondta a doktornőnek, inkább irtózott, s azt kívánta, csak halna meg minél előbb, s mikor másnap virradóra ez megtörtént, úgy érezte, hogy ebben neki is része volt. Nem mert senkivel beszélni erről, csak a doktornővel, aki meg is látta azonnal az összefüggést. Ne csodálkozzon, ha nem sikerültek á dolgai, főleg a nők terén. Nagynénje erőszakos lényével ezt egész idáig megakadályozta. De mostantól másként lesz. Maga különösen jól reagál a hipnózisra, meglátja, szép eredményeket fogunk elérni. Egyébként, hajolt hozzá nagyon is közel, megértem magát, én sem szeretem a vörös nőket. Igen bizalmasan búgott a hangja, szeme pedig résnyire összeszűkült, s ő sokáig még csak moccanni sem mert, annyira meghatódott a doktornő őszinteségétől. Hallotta valakitől, hogy a férje csak nemrég hagyta el, egy kolléganője kedvéért, akinek bizony vörös a haja.
Ettől kezdve többször elbeszélgettek a terápia után, mint két egyenrangú ember. Igen, mondta egy ilyen alkalommal a doktornő, végül is az ölésvágy szinte mindenkiben ott van, talán még bennem is, fejezte be, és megint olyan titokzatosan nézett rá, hogy megsajdult a szíve a gyönyörűségtől. Máskor meg azt mondta, higgye el, jóval több gyilkosság lenne, ha nem kéne attól félni, hogy kiderül. Számtalan embert csupán ez tart vissza. Lassan azt vette észre, hogy a doktornő egyre jobban helyet kér az agyában, bármiről gondolkozott, előbb-utóbb ő jutott eszébe. Hallotta már, gyakran előfordul, hogy,a páciens beleszeret a pszichiáterébe, de úgy érezte, ez egészen más. Inkább, mintha titkos társra, vezetőre talált volna az élet félelmetes erdejében, ahol eddig tétován és félve, egyedül téblábolt.
Közelebb ment a halotthoz, átnyúlt felette úgy, hogy a kabátja érintette a nő testét, elvette az asztalról a cédulát, aztán felegyenesedett, és hátrálni kezdett.
Sietnie kellett, mert mindjárt feljön a nap, s neki addigra már messze kell járnia. Hirtelen ólmos fáradtság nehezedett rá, lábai mintha leragadtak volna. Csak kibírjam hazáig, gondolta még, és a földre rogyott. Amikor kínlódva felemelte a fejét, egy alakot látott közeledni, egy női alakot. Úgy érezte, ismeri, ám képtelen volt kitalálni, honnan. Kiáltani akart, de csak nyöszörgés lett belőle, aztán elveszítette az eszméletét.
Mikor magához tért, egy fa alatt ült a földön, megbilincselt kézzel, s egy rendőr állt mellette,' rezzenéstelen arccal, üres tekintettel. Kicsivel arrébb, a nyugágynál, egy férfi állt, talán a nyomozó, meg egy másik, nagy jegyzettömbbel a kezében, s szemüket egy nőre függesztették, akit csak félig láthatott, de nem számított, hisz a hangjáról úgyis rögtön tudta, ki az.
Nagyon sajnálom, mondta a doktornő, azt hiszem, hamarabb kellett volna szólnom, az én hibám, az én hibám, ismételgette megtörtén, és a tenyerébe temette az arcát. Azt hitte, rosszul hall, mit mond ez a nő itt, hát nem azért jött, hogy mellé álljon? O hívta ki a rendőröket, s most róla beszél?! Idegességében kiszáradt a szája, felfordult a gyomra, a doktornő pedig csak beszélt, beszélt. Igen, mondta, ez egy különös esetnek ígérkezett, szorongásos, depresszív alkat, tele komplexussal, és kényszerképzetekkel. A hipnózisra igen jól reagált, s egyébként is teljesen készenállt az együttműködésre, egészen addig, amíg nem jelentkeztek azok a furcsa álmai. A doktornő fel-alá járkált, úgy beszélt, mint aki előadást tart egy fontos témáról, s még menetközben is jutnak eszébe új gondolatok. A nagynénje, egy erőszakos, de gyönyörű nő a titka az ő problémájának, erről minden hanganyag az irodámban a rendelkezésükre áll. Szerintem az összetett érzés, amit nénje iránt érzett, a szerelemnek, szeretetnek, gyűlöletnek és félelemnek egy igen sajátos keveréke, amely az évek alatt teljesen tönkretette túlérzékeny pszichéjét. Valamennyi gyilkos álma után rendkívül zaklatottan jött hozzám, s a fantáziálást, az álmot mind valóságnak vette. Álmában szinte mindig ugyanazt látta, egy halott vörös hajú nőt a teraszon vagy a kertben, aztán, mint mondta, felébredt, és ellenálhatatlan kényszert érzett, hogy odamenjen. Tény, hogy valahányszor ilyenkor megjelent nálam, törődött volt és csapzott, de arra gondoltam, hogy képzelete valóban kóborlásra késztette. Mindig részletesen elmondta, amit látott, a halott mintha csak aludna, az arca békés, nyugodt, s a nyakán egy apró tű nyoma, az asztalon mellette pedig két szó egy cédulán, szép halál. És tudják, fordult hirtelen egy nagyot a doktornő, hogy a nyomozó ösztönösen hátralépett, tudják, ismételte, és a férfi még így messziről is meglátta azt a furcsa villanást a szemében, ami mindig lenyűgözte, mi volt igencsak különös ebben az egészben? Kivárt egy darabig, aztán ismét járkálni kezdett, úgy magyarázott. A nagynénje kínok kínjával haldoklón rákban, arról hipnózisban beszélt, mennyire elviselhetetlen volt ez a számára. Almának halottjai pedig szépen haltak meg, értik, szépen! Hogy itt végzetes .összefüggés van, csak akkor jöttem rá, amikor arra biztattam, hozza el a cédulát a halott mellől. Az volt a célom, hogy így bebizonyítsam neki, képzelődés áldozata csupán, de ő elhozta a cédulát, s valóban az állt rajta, szép halál, csakhogy… uraim… a kézírás, az övé volt, bizony!
Diadalmasan nézett körül, a nyomozók hallgattak, a férfiban pedig egy világ készült összeomlani. Úristen, gondolta magában, hiszen ez nem igaz, ez nem lehet igaz, s most először érezte, hogy valóban megbolondul.
Egyébként annál kevésbe hihettem, hogy valóság, amiről beszél, hisz egyetlen újsághír nem jelent meg a megálmodott gyilkosságokról, így magamban azzal zártam le az ügyet, hogy pszichéje igy próbálja megoldani azt az iszonyú görcsöt, amit nagynénje szörnyű halála, s az emiatt érzett lelkifurdalása okozott, magyarázta kedvesen a doktornő, azon a behízelgő hangján, amelyen vele is beszélt mindig. Arra számítottam, hogy még párszor lejátssza ezt az esetet, amíg kitörlődik agyából az, amit törölni akar, s majd abbamaradnak az álmok. Aztán mégis történt néhány, hogy is mondjam, furcsa dolog, ami rossz érzéseket keltett bennem. Néhány látszólag ártatlan jel, melyeket nem is kapcsoltam volna össze, ha nem tudok ezekről az álomgyilkosságokról. Például egy alkalommal, amíg rám várt, eltűnt a váróból, s a laboratóriumban találtam rá. Nézelődök csak, ezt mondta, nézelődök, de zavart volt és ideges. Miután elment, átnéztem a szekrényeket, hát hiányozni nem hiányzott semmi, de bizonyos változásokat észrevettem. Kezébe vehetett néhány csomagolt fecskendőt, másként tette vissza őket, s feltűnt, hogy máshová tett egy szérummal telt dobozt is. Nos, ez a szérum történetesen éppen az volt, amit a férjem az állatok örökre szóló elaltatásához használt. Különös, nem? Aztán mondogatni kezdte, látja, hogy milyen magányos vagyok, és ilyenkor nagyon furcsán nézett rám. Máskor pedig azzal jött, hallotta, elhagyott a férjem, mennyire sajnál. Én igyekeztem tudomást sem venni ezekről a megjegyzésekről, mintha nem hallottam volna őket. Az egyik napon, ez már az elmúlt napok valamelyikén lehetett, amikor kikísértem, elment mellettünk kolléganőm szegény, aki most itt fekszik a kertben. Akkor ő elkapta a karomat, és azt kérdezte, ő az, s fogalmam sem volt, mi akar ez lenni. Tegnap pedig csak visszatért erre az esetre, azt akarta tudni, az a nő volt-e az oka a válásunknak, s amikor én nyomatékosan felszólítottam, hogy kerülje ezt a témát, sértődötten ült, mint egy összeszidott gyerek. Igazán meg is sajnáltam, de amikor elment, megdöbbenve vettem észre, hogy a fiók, amelyben a klinika dolgozóinak az adatait tartjuk, ki van húzva, s éppen a kolléganőm lapja hiányzik. Néhányszor magára hagytam a szobában, akkor történhetett, s biztos voltam benne, hogy senki más nem lehetett, csak ő. Ekkor kezdtem igazán gondolkozni, de akárhogy rakosgattam, nem alakult ki semmi a részletekből, dolgom is volt rengeteg. Este meg egy fogadásra voltam hivatalos, s mikor hazafelé tartottam, már hajnalodott. Aztán a kocsiban, mintha villám csapott volna belém. Az injekcióstű, az altató, a megjegyzései a magánéletemről, a furcsa nézése, kolléganőm adatai, s a haja, a haja, amire eddig nem is gondoltam, hiszen a haja vörös volt! Azonnal megfordultam a kocsimmal, s idejöttem. Sajnos, későn. Értik már? Szerencsétlen' ember, beteges képzelete egyszerre több dolgot is meg akart oldani, segíteni a hagynénjén, bosszút állni értem, istenem, de szörnyű! Elhallgatott, és összehúzta magán a kabátot, a szemébe igazi könnycseppek csillogtak, le is gördültek az arcán, s nem törölte le őket. A nyomozó még mindig nem szólt egy szót sem, a jegyzetelő pedig még mindig írt.
A férfi összetörtén ült, lelkében nőtt a kétségbeesés. A doktornő már ismét a nyomozó előtt állt. Uramisten, gondolta, uramisten, ez a nő engem vádol, ez a nő éppen most rám bizonyít egy gyilkosságot! Miért teszi, vajon miért, hát mit vétettem én? Csak mert éreztettem vele, hogy fontos nekem? Eszem ágában nem volt megkeresni a vörös nő adatait, hozzá sem nyúltam semmilyen szérumhoz, úristen, mi folyik itt?
Lefogadom, hogy a fecskendő még mindig nála van, ott lapul valamelyik zsebében, lendítette feléje karját a doktornő, s a két férfi követte a mozdulatot. Úgy bámultak rá, mintha most látnák először, aztán a nyomozó intett a rendőrnek. A rendőr pedig lehajolt hozzá, és kotorászni kezdett a zsebeiben. Dohányszagú lehelete elől azt sem tudta, merre kapja a fejét, tiltakozni akart, de nem jött ki hang a torkán. A doktornő arcát nézte, ki akart olvasni onnan valamit, meg akarta tudni, miért csinálja ezt vele. Na, ugye megmondtam, mondta diadallal a doktornő, aztán megindultak mindhárman feléje, szinte fölötte álltak meg, a nyomozó zsebkendőt vett elő, és óvatosan becsomagolta a fecskendőt, aztán a cédulát nézegették. Igen, azt ő vette el, erre emlékezett, de a fecskendőt azt nem, ilyen soha nem volt nála, az lehetetlen, hogy anélkül, hogy emlékezne, eddig ilyen soha nem volt…
Nézte a doktornőt, figyelte összeszűkülő szemét, s egyszerre különös éberség fogta el, mint mikor az ember sötétről világos szobába lép, úgy látta az igazságot, hogy szinte megszédült belé. Maga volt az, kiáltotta, hangja rekedt volt és színtelen, de hisz maga volt az, kiáltozott, azok hárman meg úgy néztek rá, mint egy bolondra, szótlan szánalommal. Idejött, és meggyilkolta a férje szeretőjét, tudom, hogy meg tudta volna ölni, maga mondta, hogy ölni bárki szeretne, még maga is! O, én hülye, felhasznált engem, istenem, belemászott az agyamba, álmokat, idézett elő, rávett, hogy idegen kertekben mászkáljak éjszakánként! Maga kegyetlen gyilkos, hány halott van, négy, vagy csak ez az egy, s a többi csak színjáték volt, nevetséges színjáték?
A férfi már zokogott, a doktornő pedig azt mondta, mennyire sajnálom magát, kérem, higgye el! Aztán a nyomozóhoz fordult, láthatják, uraim, most megpróbál hárítani, érzékeny lelke nem is fog tudni szembesülni sohasem a gyilkosság tényével. Orvosra lesz szüksége, pszichiáterre, az talán segíthet. Hosszan nézte a zokogó férfit, arca szánakozó és gondterhelt is volt egyszerre. Igen, ismételte végül, egy pszichiáter, az kell neki, mint mondtam, a hipnózisra nagyon fogékony, nagyon, nyomta meg a szót, és egy alig észrevehető mosoly jelent meg a szája szögletében, aztán azonnal elenyészett, mielőtt bárki megláthatta volna.
A férfi még akkor is zokogott, amikor az autóba ültették. Szerencsétlen ember, mondta a nyomozó. Az, bólintott a doktornő, aztán csak nézték, ahogy a kocsi kigördül a kertből és eltűnik a szemük elől. Közben a helyszínelők is végeztek, a holttest fémdobozba került, a házat lepecsételték.
Hát köszönjük a segítségét, fordult a nyomozó a pszichiáternőhöz.
Ha bármiben segíthetek még, mondta a doktornő, a nyomozó pedig bólogatott, rendben, rendben. Ahogy mentek kifelé a kertből, a nyomozó oldalról folyton a doktornőt nézte. Van valami különös varázsa, gondolta magában, mennyire szereti a szakmáját, sok ilyen ember kéne.
Almikor a doktornő a kocsijába ült, egy autó kanyarodott éppen a feljáróra. A nyomozó kérdőn nézett a nőre. A férjem, mondta az asszony. és nem nézett vissza. Akar vele beszélni, kérdezte a nyomozó, de az asszony a fejét ingatta. Beszéljen vele maga, felelte, majd könnyed mozdulattal búcsút intett, és begyújtotta a motort.