Gundi Feyrer 1956-ban, Heilbronnban született. A müncheni és a hamburgi képzőművészeti akadémián tanult. Sokoldalú alkotó. Költő, képzőművész, performansz-művész, újabban animációs filmeket is készít. Három versével mutatkozik be olvasóinknak, melyek Das Schlagen der Augen című, új kötetéből valók.
Minden folyó csupa csuszamlás, föld feletti.
Vízfolyások ívre íve mint fasor, halak suhannak, csuszamlások
bezárói.
A csuszamlás a maradás alagútja.
Maradni: lukakat vetni a levegőbe.
E lukak luggatják fenn nemlétezésünk, így takarnak.
Egy embert csak, ki marad, s a szavak összecsuklanak,
s szottyadt zsákok.
Több szinten áll minden fa, liszt s vaj bél egyre vándorol,
gyúródik, megtorlódik, gördül levél, kiáll hegyül.
A maradás is.
A maradás több szinten áll, bél-lisztje vajjá gyúródik,
megtorlódva gördül s vándorol.
Minden maradó egy réteg maradás, míg annyi réteg gyülemlik
fel, hogy hegyül levele kiáll.
A levelek: erdők túl gyors, sprinter fái.
Tudása, hogy valahol voltál, s távozásod e tudással,
anélkül hogy elég fény lenne.
A csak-elmenés, tudása annak: elmégy.
Helyet – el! – hagyni, el nem telni véle helyben.
TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSAI
Száz éve, hatvankilenc éves korában hunyt el Ady „szent elődje”, a modem magyar költészet előfutára, Vajda János.
A sasok
Verebekké lettek az utcasárban,
Mióta sziklás ormukról leszállván
Verdesnek itt.
E rémisztő időket
Petőfi ha megéli, beleőrül.
Talán jobb is, hogy agyonszúrta őt
Egy muszka, egy nyers uborkaevő,
Mert mit keresne itt, csigák között,
Verebekkel versenyt hogyan csipogna?
Forgolódott Vajda költő
hajnalig a fekhelyen,
álmában Alfréd, Izidora
és gróf Kievszky megjelent.
A gróf és Alfréd sakkozik,
kandallónál ül Izidora,
tokája ketyeg, mint urának
hasa táján a vén zsebóra.
„Hagyd békin a Kordillerák
fehér havát – és lép a lóval –
rég enyim Izidora válla,
atyjától vettem, foglalóval.
Aranyba foglaltam e nőt,
ki vad hevesen csak mosolyga.”
A házibarátnak teát
szolgált fel közben Izidora.
„Nagy érzemény – nagy felsülés!
Kis szerelem elég a nőnek.
És apanázs kell gróf uramnak,
a hónap végén meg előleg.”
Alfréd a költőt kitanítván
mattolta hirtelen a grófot.
Ezt látta Vajda hajnalig,
és forgolódott, forgolódott.
1975
Mint a Montblanc csúcsán a jég –
(Ezt úgysem érti Gyulai,
neki a csöndes szív elég,
szenvedélyt minek vallani.)
De néha csillagmiriád
(ezért szintén vesszőt futok)
fejemre szórja sugarát.
(Nem égbe, pokolra jutok.
A fölkelő nap megjelen,
pirul az Akadémia,
kis firkászoknak üzenem
én, a szebb jövendő fia,
hogy szívem pora még kigyúl,
égnek tőle galaktikák,
nem szeretett se itt, se túl
senki, ahogyan én Ginát.
1994
Eddig se látogattál, ezután
se látogatsz napoddal, szerelem,
nem villan felém egedből a fény,
míg a halálig magam cipelem.
Míg a halálig magam cipelem,
egedből a fény nem villan felém,
hidegeddel küldesz a semmibe,
mert nem ragyogsz át a Montblanc jegén.
1994
„Itt a nagy halott előttünk,
kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
csillagoltó sötétségben
mi vagyunk még éberen.”
Bankárok és pénztőzsérek
rágódnak a csontokon.
Olcsó torra semmi költség,
„nem maradt ránk dús örökség”,
nincs számunkra irgalom.
Miniszterek, pártvezérek
mondják, elég volt a dal.
„Ami megholt, föl nem támad,
haszontalan minden bánat,
haj rá étel, dal, ital!
A nagy tenger éjszakába
ki-kinézünk olykoron.
Mert nem tudjuk, hány az óra,
hallgatunk a kakasszóra,
merengünk egy csillagon.”
Sáska-, kaméleonhaddal
teli ország és határ.
Várunk, várunk, mégse pirkad,
„s amit látunk, az se csillag,
bolygó fény, vagy fénybogár.”
Csüggedt munkás vak reménnyel
a hazában ténfereg.
A híd alatt hál a másik,
hallgatja gyomra korgásit,
utálja az ünnepet.
Szikkadt földre szemlesütve
szántóvető rá se néz,
fél a föld alatt a krumpli,
szeretne mélyebbre bújni,
hová nem jut el a vész.
Szörnyek táncolnak a torban,
nem mozdul a tetszhalott.
Kísértetek, gonosz rémek,
tegnapelőtti lidércek
falják föl a holnapot.
A dalt szánkban melengetjük,
nincsen helyünk odabenn.
„A hideg, a téli éjben,
csillagoltó sötétségben
mi vagyunk még éberen.
Álmodunk mi hihetetlent,
el se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva,
hátha meg nem volna haha
s lehetne még valami…”
1993
A bécsi kávéházba Róza vitt el,
ő szervezte a találkozást,
kifordultam az ajtón, látni, eh,
kit látok minden pillanatban,
kire ha rászegzem szemem,
tekintetemben nem az elveszett,
az el nem nyert éden fájdalma van.
Egy másik kávéházban
hagytam azután Rózát, akinek
a virslihéj nem ízlett.
Kis női csukák, harapdáljatok,
a múlt szomorú sivatag,
semmi Szahara,
ahol még mindig ő a piramid,
a kócfejű szajha, ki miatt
fólfordult itten a természet rendje,
erkölcs és anyag
egymással összezavarodtak és
nemi viszonyba keveredve, fattyú-
és üszökivadékkal töltik el
a föld színét… De csitt, elég a szóból,
Vajda megőrült, bolond a világ,
eszelős kornak a költője is
bomlott agyú, ki fáj a földnek
s a föld neki, mert egyek ők,
ennek belét, annak belsejét
emészti tűz, s a robbanás minő lesz,
mi szép halál,
csak erre vár velőm!
1994
Érdemtelenül elfeledett alakja irodalmunknak Szabó Endre (1849-1924), holott lázadó hangú, érdekes költő volt, jeles újságíró és kiváló műfordító. Három Vajda Jánosról szóló anekdotáját a ma már becses könyvritkaságnak számító Cigányvilág című adomagyűjteményéből emeltük ki.
A társasági tagság
A Kisfaludy Társaság tagságára kandidálták Vajdát. Jólesett neki a figyelem. Hát a zenebonás Gyulai Pál ezt is megkeserítette neki: mint minden nálánál különb legényt, Vajdát sem akarta a társaságba beereszteni. Lármázott, agitált Vajda jelölése ellen.
Vajda, aki nem kunyorálta a kitüntetést, annyira méregbe borult a Gyulai okvetetlenkedése miatt, hogy elment hozzá a szerkesztőségébe vagy a lakására, és így szólt hozzá:
– Azt hallom, fráter, hogy te én ellenem acsarkodói; hát vigyázz magadra, mert ha megcsúfoltok azzal, hogy megbuktattok, úgy agyoncsaplak, mint a szúnyogot.
Bizony meg is választották Vajdát – Gyulai szerencséjére.
Rettenetes!
A Dunaparton sétálgat Vajda János, és csöndesen szivarozgat. Este volt. A budai oldal az ezer meg ezer lámpafénytől olyan, mint a csillagos ég. Mélázgatva nézegeti ezt Vajda, mikor elébe toppan egy ifjú úr, és megszólítja:
– Kérek szépen egy kis tüzet – és mindjárt oda is tartja cigarettáját a Vajda szivarjához, hogy rágyújtson.
No, fellobban erre Vajda haragja.
– Mit? Hát nem látja, hogy mennyi temérdek ember jár-kel itt, hogy mennyi szivarozik? Hát éppen engem tud kiválasztani, hogy megmaceráljon? Hát már az utcán sincs az ember biztonságban? Ez rettenetes!
Azzal odanyomja a szivarját az ifjú úr markába, és mint sebzett oroszlán elvegyül a tömegben, meg sem állván nagy haragjában hazáig.
Vajda képviselősége
Sokat bolyongott Vajda János egyedül az utcán, ráért gondolkozni mindenféle okos dolgokról, míg végre azt a bolondot gondolta ki, hogy ő országgyűlési képviselő lesz. Előadta ezt egy asztaltársaságban.
– Mert – azt mondja – ha az a vadszamár X, az az analfabéta Y, az a hatökör Z képviselő lehet, mért ne lehetnék én?
Hát igaz.
– Aztán milyen párti mandátumot „vállalnál?” – kérdi valamelyikünk, mintha azt a mandátumot valóban csak „vállalni” kellene.
– Nekem mindegy – felelt öreg Jánosunk.
És ez volt még a legokosabb egész gondolatmenetében.
– Akkor menj el Tisza Kálmánhoz, és jelentkezzél, hogy jelöltessen.
– No, miért éppen Tisza Kálmánhoz? Nagy úr az! Meg ott már úgyis sokan vannak.
– Pedig az azért volna jó, hogy nem kellene a magad pénzét fogyasztanod.
Ez nem volt valami jó argumentum, mert hogy fogyassza ő azt, ami nincs?
– Már csak talán mégis a függetlenségi párttal mennék, bár úgy látom én, hogy mind egy fene. Egyik olyan, mint a másik. Hanem ha bejutnék, majd rendet próbálnék csinálni. Majd megmutatnám én, hogy hogy kell ezt csinálni? Megcsinálnám az igaz emberek pártját.
– Hát az is jó. Akkor menj el Irányi Dánielhez, ott bizonyára örömmel fognak látni, kiszemelnek neked valami jó erős ellenzéki kerületet. Csakhogy akkor nagy munka vár rád. Ott kell laknod a választások alatt a kerületben, meglátogatni minden községet, nem egyszer, hanem sokszor, ott mindannyiszor beszédeket tartani, komaságot, násznagyságot vállalni, vendégeskedni, vasárnapi bálokban valamennyi lányt, menyecskét megtáncoltatni.
– Elég! – hördült fel Vajda. – Hogy én hordó tetejére álljak? Bolondokat szavaljak? Mindenkivel összecsókolóddzam? Soha!
Tehát erről sem tárgyalhattunk tovább, hacsak azt nem akartuk, hogy dühében lerántsa az asztal abroszát, a söröspoharakkal együtt.
– Akkor hát még csak egy lehetőség van: lépj fel olyan kerületben, ahol ismernek; mert ahol ismernek, ott bizonyára nagyra is becsülnek. Oda aztán nem kell törik-szakad korteskedés.
– Ez nem rossz gondolat.
– Van-e hát ilyen kerületed?
– Hogyne volna!
– Melyik?
– A váli…
– Hát ott jó ismeretséged van?
– Hogyne volna! Hiszen van egy versem, melynek címe „A váli erdőben”.
Az asztaltársaság csendesen összemosolyog, és ki-ki a söröspohár után nyúl.
– No, jól van! Hanem azért pénz ide is kell ám, kedves Jánosunk. Van-e?
– No – feleli Vajda erős meggyőződés hangján –, ha megszorítom a piócámat, hát az is lesz.
Mindnyájan tudtuk pedig, hogy az a pióca Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság szerkesztője, aki szintén ott mosolygott csendeskén.
– Aztán mit gondolsz, János: mennyi lenne?
– No, hát egy ötven-hatvan forint bizonyosan.
Erre már nem bírtuk tovább jólélekkel: kifakadt belőlünk a harsogó kacaj; én úgy segítettem magamon, hogy kiszaladtam az utcára.
Természetes, hogy nem is lett Vajda Jánosból képviselő.
Elkeseredésében aztán a választások lezajlása után ilyen névjegykártyát nyomatott:
Vajda két versben is utal Petőfire. 1886-ban Arany szobrával Petőfi szobrát szembeállítva, így ír:
Az egyik ül, a másik áll,
Ez harcra hí, az békét prédikál.
El van találva egyik, mint a másik,
Csak mindegyiknél valami hiányzik:
Amott a lábvíz és a csörgősipka,
Ennek nyakából a koldustarisznya.
(Szobrok)
Két év múlva születik meg Tünemények című verse:
Puszták örök lakója néha lát
Feje fölött, tündöklő égen át,
Vonulni egy különös madarat,
Minőt nem látott még az ég alatt.
Jó ismerőse mind amennyi van
Erdőkön, lápok ingoványiban,
Egyszerre kitalálja név szerint,
Melyik mi fajta, hogyha rátekint.
De ezt az egyet – ezt nem látta még,
Sóvár kíváncsin lesi, várja rég,
Hogy ha fölötte újra elhalad,
Megnézi jobban, megcsodálja majd.
És várja, várja sok-sok ideig,
Míg maga is beleöregedik.
Hó a szakálla már, gyér fürtje len,
Az a madár többé meg nem jelen.
Eszébe jut, álmában látja még;
Nincs lelke tükrén már csak ez a kép.
S végpercein, midőn már szinte holt,
Csak akkor tudja meg, mi ritka volt.
Ilyen bevezető után fordul az olvasóhoz, Petőfi nevét ki nem mondva ugyan, de félreérthetetlenül őrá célozva:
A költőnek, ti többi emberek,
Emelni szobrot ne siessetek.
Mert úgy lehet, még áll a büszke emlék,
Midőn dalát már régen elfeledték…
1884-es prózai írásával rokon az előbb idézett szakasz utolsó sora. Akkor így fogalmazott: „Érezhető ugyan, hogy ma nem ő uralkodik. Nem ő van divatban. Nem ő a minta, a bálvány; bizonyos mérvadó körökben az ő nevének emlegetése nem tartozik a jó hanghoz.” (Petőfiről).
Mielőtt a Vajda-Petőfi kapcsolódás kérdéseit tovább elemeznénk, tegyünk egy rövid kitérőt. Kevésbé ismert irodalmi példával világítsuk meg, milyen volt a Petőfi-hívők helyzete 1849 után. Medgyes Lajos, dési papköltő, akinél Petőfi Segesvárra menőben megszállt, olyan verseket írt a Bach-korszakban, amelyeket nem egyszerűen megjelentetni nem lehetett, de megmutatni sem volt tanácsos akárkinek. Szabadlábra bocsáttatásakor például mintha Petőfi Szilvesztereként fogalmazott volna (tegyük hozzá zárójelben, hogy 1850-ben Az apostolt nem ismerhette). A következőket vetette papírra önmagának:
Megnyíltak hát a börtön ajtai,
S földet s napot megint szemlélhetek…
Mit ér?!… szabad hon tagja voltam én,
S rab most a hon, láncban az emberek!
(Szabadlábra bocsáttatásomkor)
Medgyes Lajos versei a XIX. században meg sem jelentek. A Petőfi-hívő papköltőt egyszerűen némaságra ítélték.
Színi Károly a kiegyezés évében vezércikkét Petőfi-idézettel indítja: „Haloványul a gyáva szavamra… dalom / Viharodnak előjele, forradalom!”, majd így folytatja: „Azonban ne ijedjenek meg a gyávák… Nem véres forradalomról van szó. A mai körültekintő, haszonleső, hivatal-, cím- és rendvadászó világban nincs mit tartani forradalomtól. Ezek az emberek, kiknek szellemi vezéreik – mert vajon nem az íróknak kellene-e a haladás vezéreinek lenni? – ugyanazon emberek, kik 1848-at megérték, sőt talán akkor a szabadság, egyenlőség, testvériség hőseiként szerepeltek, most 1867-ben nemességért folyamodnak, ezek a mai magyarok, kiknek költőik aranykereszteket fogadnak el a hatalomtól, sőt kiknek első költője, ugyanaz, kit egykor Petőfi barátságára méltatott s ünnepélyesen a nép költőjének nevezett, a nép keblében született .Arany János, bárói ranggal járó rendet kap, ezek az emberek, ne féljetek, nem csinálnak forradalmat.” (Egyenlőség). (Ne akadjunk fel az Arany elleni kitételen csupán azért, mert ismerjük Arany keserű öngúnnyal megírt A csillag-hulláskor című szép versét, és tudjuk, hogy Arany a Szent István-rendjelet Ferenc Józseftől Eötvös és Wenckheim személyes kapacitálására fogadta el. Van hitele Színi Károly kortársi elégedetlenségének is.)
Vajda 1884-ben Petőfi halálát nem pusztán irodalmunk legnagyobb addigi veszteségének nevezi. Hozzáteszi, hogy legnagyobb vesztesége az „talán magának a forradalmi küzdelemnek is”.
Érdemes hosszabban idéznünk Petőfi költői nagyságáról szóló szavait, mert napáinkig érvényes, eredeti költői látásmód szólal meg bennük: „Az őt kisebbítő kritikusok kifogásai igen hasonlítanak amaz osztrák hadnagy ítéletéhez, aki ily cím alatt Napoleon kein Feldherr Von N. N. – k. k. Lietenant – megtagadta Napóleontól a hadvezéri tehetséget, mivel ellenségeit nem az akkori bécsi hadiiskola szabványai szerint verte meg.
Ezek szerint minden költői mű csak úgy jó, ha az általuk fölállított mintákra van csinálva. Ha valaki a saját maga mintája szerint dolgozik, az már hiba, tudatlanság, cédaság, pongyolaság. Hogy is merészelte az isten e világot teremteni, mikor csakugyan nem tanulhatta senkitől?
Hanem azok a szolgai másoló lelkek, akik aztán az általa föltalált hangot, modort utánozták, azok már klasszikusok, mert hiszen ők, amit csináltak, azt már úgy tanulták. Tanulni, a meglévő anyagot földolgozni, az az igazi alkotó művészet. Aki az anyagot is maga teremti, azt agyon kell csapni, hogy az ő anyagából dolgozó fazekasok eredetieknek tűnjenek föl. Meg kell adni, hogy taktikának eléggé okos bolond taktika ez.
Igaz, hogy a fáradhatatlan, kitartó csiga is fölmászik éveken át a szikla ormára, ahol a sas fészkel. De azért csak nyomorú csúszómászó csiga marad ő, és soha sem hatol föl oda, ahová a királyi aranysas, a felhőkön túli légrétegekbe!…”
Petőfi költői újdonságát ugyanis korántsem értékelte mindenki Vajdához hasonlóan a múlt (és nem csak a múlt) században. Fejtegetésünket ismét egy kitérővel folytatjuk. A helység kalapácsának és Az elveszett alkotmánynak párjaként 1845-ben a tizenkilenc éves Vasvári Pál beküldi a Kisfaludy Társaság pályázatára A szerelmes bajnok című vígeposzt, amely egyszerre hadüzenet a feudális világlátásnak és a retorikus, „vasárnapi” költészetnek. A Petőfi és Arany művéhez méltán hasonlítható remekmű teljes szövege százötven év múlva jelenik meg először nyomtatásban, és irodalom-történészeteink napjainkban kezdik felfedezni – sem Vajda, sem Arany nem ismerte. Nemcsak Vasvári Pál neve akadályozta A szerelmes bajnok fölfedezését, illetve publikálását, és nem pusztán a XIX. századra is jellemző szolgalelkűség. A helység kalapácsáért, Az elveszett alkotmányért Gyulai sem rajongott, és nemigen akadt irodalmár, aki hasonló művek után kutatott volna.
Összegezve tehát: a Petőfi szervezte nemzedék egy része meghalt, mások némaságra kárhoztattak; Kerényi Frigyes Amerikában halt meg, ott írt naplója máig nem került elő, talán örökre elveszett, megint mások költőként végleg elhallgattak. Ilyen előzmények után jelenik meg 1874-ben Az apostol csonkítatlan szövege. Tudomásom szerint, ezt a tényt, vagyis azt, hogy csak 1874 után kerülhetett be irodalmunk vérkeringésébe, irodalomtörténészeink nemigen méltatják figyelemre, pedig nyilvánvaló, hogy egy irodalmi mű hatását – irodalmi hatását is – csak megjelenése után fejtheti ki. Az apostolnak azonnal akadtak hívei, Gáspár Imre például a „szocializmus énekek-énekének, legragyogóbb költeményének” nevezte, Szilveszter alakját Táncsicséval rokonítva; és akadtak elszánt támadói, például Gyulai Pál, aki Horváth Jánost és utódait megelőzve, egyetemi katedráról intézett kirohanásokat Szilveszter ellen.
Vajdára bizonyosan igen nagy hatást gyakorolt Az apostol. Egy év múlva, 1875-ben jelenik meg mindmáig kevéssé méltatott műve, az Alfréd regénye.
Közismert, hogy Petőfi Az apostolt a forradalmi apály beálltakor írta. Amikor Aranynak beszámol róla, levelét így folytatja: „…a haza cudarul van, vagy jön egy mindent fölforgató, de mindent megmentő forradalom, vagy elveszünk, de oly gyalázatosán, mint még nemzet nem veszett el”. Fontos műnek ítélte Az apostolt, akárcsak Vajda az Alfred regényét, megírásáról a történelmi idők sodrában sem mondott le, noha tudta, hogy pénzt ezért sem kap senkitől. Vajda a „verses beszély” megjelenése után egy évvel – amikor olyan kritikát kívánt olvasni magáról, amiben kedvét leli, és megbízható kritikus híján a kritikát ő maga írja meg –, így vallott munkájáról: „Egy csomóban zengzetesebb, könnyedebb jambusokat, mint az Alfréd regényében, ki mutat föl? És hozzá hol a mű, melyben költő nagyobb, súlyosabb gondolatok anyagával dolgozott volna? Mintha atlétát látnánk, aki a szokott cirkuszi golyók helyett egész hegyekkel hajigálódznék.” önértékelésében ne a Gyulaival sértetten vitázó részre, jambusainak védelmére figyeljünk, hanem a lényegre: „…hol mű, melyben költő nagyobb, súlyosabb gondolatok anyagával dolgozott volna?”
Mindkét alkotás formailag is rendhagyó. Petőfi számára az újdonság természetes, levelében Az apostolt egyszerűen „hosszabb költemény”-nek nevezi. Vajda az Alfred regényét „vak merény”-nek, amelyért vesszőt futhat „az akadémiai kritika / Fegyelmezett rabszolga népe közt”. Petőfi hatása könnyen nyomon követhető nála. Irodalomtörténészeink Az örült bizarr monológjának és A helység kalapácsa groteszk képeinek továbbélésére hívják fel a figyelmet. Idézzünk két leíró részt Az apostolból, illetve az Alfred regényé-ből.
Petőfi:
Népeden utcákon csak egy
Őrült bolyongott,
A fergeteg.
Nyargalt az utcákon keresztül,
Mikéntha ördög ülne hátán,
És lángsarkantyút verne oldalába.
A háztetőkre ugrott föl dühében,
És besüvített a kéményeken.
Tovább rohant s teli torokkal
Ordítozott belé a Vak éj siket fülébe.
Aztán a fellegekbe markolt
Rongyokra tépte éles körmivel,
S megreszkettek a rémült csillagok,
S a felhődarabok között
Idébb-odább hömpölyge a hold,
Mint a holt ember a hullámokon.
Vajda:
A nap rendetlenül kél s szélvihar
Porába burkolódzva, fénytelen,
Sugártalan csüng ottfeledve a föld
Tányérja szélén, mint lenyakazott
Embernek porba hullt véres feje.
Az égen ismeretlen csillagok
Tévedt, zavart csoportja tünedez föl
A majd rövid, majd végtelennek tetsző
Szeszélyes éjszakában…
Emeljük ki a két rokon hasonlatot: Petőfinél a hold úgy hömpölyge idébb-odább, „mint a holt ember a hullámokon”, Vajdánál a nap olyan, „mint lenyakazott / Embernek porba hullt véres feje”. Vajda Izidorát fényes üstököshöz hasonlítja, „mely fönn az égbolt tetején ragyog, / S amelynek a föld, mint szerelmes apród / Csókdosva hordja tündöklő uszályát…” Az üstökös hasonlat Petőfitől sem idegen: Szilveszter szeme úgy lobog, „mint két bolyongó üstökös”. Vajda átveszi Petőfi hol groteszkül rikító, hol furcsán realista hasonlatait. Petőfinél a szerelmes leányból a kimondatlan szó ereje a lelkét vetné ki, „mint a Vezúv a lángoló követ”, Vajdánál a rettentő sejtelem olyan, „mint midőn a kitörő Vezúv – Parázsszerű láváját még sűrűbb / Jégzápor oltja el s mereszti meg”. Nyilván nem véletlen, hogy legkevésbé Vajda hasonlatait tudta megemészteni az érteden és ellenséges Gyulai.
Külön tanulmányt lehetne írni képeik hasonlóságáról, a jambus sajátos kezeléséről. Nem ez a célom, ezért beérem a fenti jelzésekkel. Számomra Alfréd kiegyezéskori paródiája Szilveszternek. De miből áll a rokonság Szilveszter, a Blanquik, Táncsicsok sorsát jelképező forradalmár és az Izidora kegyeit elnyerni vágyó Alfréd között? Ha Szilveszter Petőfi, akkor Alfréd Vajda volna?
Petőfi Szilvesztere a citoyen polgár Rousseau-i egyenlőség-eszméjének híve. Szilveszter kiadatlan műve „dicső remekmű”, melynél „különbet még Rousseau sem írt”. Petőfi hőse így szól istenhez, amikor az ősszellem fényében fürödve lelke fólér hozzá: „A föld lakói elfajultanak, / Eltértek tőled, rabszolgák levének”, és abban reménykedik, hogy egyszer „rabokból újra emberek” lesznek. Vajda Alfrédja a világpusztulás Shakespeare-i látomását olvassa fel Izidorának, ezt a „mindent kimagyarázó, / A rejtelmet fólfejtő látomány”-t. Ö már nem reménykedik: „E kifordított, / Eredetétől messze távozott, a / Természet ősanyját megtagadó / Aranybálványimádó, csenevész / Korcsfaj lejárta léte fordulóját”.
A Petőfi-örökséget költőként következetesen őrző Vajda politikai versben ritkán képes olyan eredeti módon nemet mondani a körülötte lévő világra, mint ahogyan ezt szerelmi lírájában teszi. 1869-ben írja meg a Luzitán dal első darabját, 1876-ban a Húsz év múlvat. A közbeeső időszakban végérvényesen tudomásul kell vennie, hogy kiűzik a hazai közélet – diadalt másoknak virágzó – teréről. Tanulságos összevetni a két verset. A Luzitán dal alig különbözik a radikális republikánus kortársak hangjától, a Húsz év múlva viszont már a Montblanc-ember hangja, ráadásul egy olyan korban, amikor az elszánt radikális költők legtöbbje almanach szerelmi lírát művelt, észre sem véve, hogy szerelmi lírájuk mennyire alkalmazkodott annak a világnak igényeihez, amelyet politikai verseikben elutasítottak. Vajda szerelmi lírája a legszenvedélyesebb költői tiltakozás a kiegyezés korabeli világ minden nagyságot megkérdőjelező szemlélete, önként vállalt szolgamentalitása ellen. Alfréd szerelme éppen olyan, mint Vajdáé. Izidora vállai fehérek, „mint a Kordillerák hava”, pongyolája úgy fénylik, „mint éjből a Kaukázus / Hócsúcsai, midőn a hasadó / Hajnalnak első lángja önti el”. Az Alfréd regényét találóan nevezik „parázsló önleleplezés”-nek. Alfréd Izidora testét kívánja, mint Vajda Gináét, ám Izidora, akárcsak Kratochwill fodrász Zsuzsanna lánya, udvaroncait „főúri koronáik ágai szerint becsülte”.
Vajda-Alfréd az érzelmek silány komédiájára a világpusztulás rettentő látomásával felel, olyan látomással, amely Vörösmarty Előhangjának intenzitásával hat ránk. „Láttam korommá égett ős vadont, / Aljában összesült embercsoportok / Fekete hullahalmai feküdtek / Alig ismerhetőleg, mint kirántott / S a szakácsnő gondadansága folytán / Szálkástól összeégetett sügérek”. Körülötte óriás bombaként „az űrben / Szétrobbanó fóldgömb egy-egy darabja” forog.
Irodalomtörténeti közhely, hogy Vajda látomása remekmű, ám többnyire az Alfred regényéből kiemelve idézik, az ügyeden mese tehertétele nélkül. De ez a látomás csakis ebben a felemás „verses beszély”-ben remekmű, és nem az, abból kiszakítva. A kiegyezés korabeli Európa törpe érzelmeinek kiszolgáltatott citoyen polgár kétségbeesett látomása ez a végítélet, a Sodorna költőjéé. Szilveszterből Alfréd lett, aki el akaija pusztítani nem általában a világot, hanem azt a világot, amely az Izidórákat aranybálványimádó csenevész, korcs lényekké torzítja. Annak a jegyében lázad, ami az őt körülvevő valóságból hiányzik: „Ami nincs, az kísért engem, / Amit izzó velőm gondol.”
Kár, hogy Vajdát az epikus műben is kizárólag magának a szenvedély leírása érdekli, a világé nemigen. Megfeledkezik arról, hogy Alfréd a halál kaszáját csak álmábán veheti át, és kaszálhatja vele az embereket, a Vác utcán kezdve, és a világ egészén folytatva. Mintha észre sem venné, vagy legalábbis nem akaija igazán észrevenni, hogy főhőse voltaképpen tragikomikus figura, ellentétben a tragikus Szilveszterrel. Szilveszter cselekszik, rálő a zsarnok királyra, Alfréd irtózatos álomban pusztítja el kora világát, hogy azután álma költői leírását felolvassa Izidorának. Milyen korszakos szatíra lehetett volna ez a mű, ha Vajda hajlandó lett volna saját hétköznapi helyzetét öniróniával szemlélni! De erre Vajda nem volt képes. Helyzete beteg, megtört, dühöngő, emberek elől menekülő üldözötté tette. Hívei ilyennek látják a hétköznapokban: „Fejét lecsüggesztve lassan haladt a fal mellett”; „Mélabús, könnyekben fürdő hangja van”; „Oly szertelenül dühöngeni talán ember nem tudott még”; „Mosolygásában volt valami a bulldog vicsorgásából”.
A lírai versek Montblanc-embere az Alfred regényében is önmagát adta, türelmedenül, éppen csak felvázolva a mesét, Kievszky Oszkárt és Izidorát, ahelyett, hogy valót és álmot, külső és belső világot egyszerre ábrázolt volna. A végrendelet költője nincs jelen az Alfred regényben. Képzelmét az álomban követni bírta a való, de a valót képzelme meg sem próbálta követni. Alfréd nem lett 67 olyan tükre, mint amilyen 48-49-nek Szilveszter. Nem lett ellenpéldája az emberiségért dolgozó apostolnak, mert Vajda a tényleges viszonyok világában nem tudott mit kezdeni vele. Alfréd csak az „izzó velő” gondolta álomban él és cselekszik megrendítő erővel. Ám Vajda ezt inkább sejti, mint tudja, és leginkább nem veszi tudomásul. Műve mintha szándéka ellenére vált volna itt-ott paródiává. Ugyanebből a lelki magatartásból lírai remekművek születtek, amelyek csakis ebből a magatartásból születtek meg, ám olyan epikai mű Vajda műhelyében, amely a korszak ábrázolására is vállalkozott volna, nem jött, nem jöhetett létre. Az Alfred regényének felemássága – remekmű volta és dilettantizmust súroló következetlenségei – Vajda lényének átmeneti jellegéből erednek. Az apostol olyan költői teljesítmény, amely a Kommunista Kiáltvány világlátásából nézvést is nagy jelentőségű. Az Alfred regénye elszalasztott lehetőség. Vajda érezhette ezt, ezért írta gőgösen, hogy „egész hegyekkel” hajigálódzik benne. Mintha tűzhányó volna, mely kitörni készül, ám végül mégsem tör ki.
Térjünk vissza az írásunk kezdetén idézett Vajda-versekhez. Nyilvánvaló, hogy Vajda, Petőfiről szólván, saját magára is gondol. Arannyal vitázva írja:
A nap alatt, e szép világon
Elváltozik sok minden itt;
„Abroncsszekér” sok ákom-bákom
Hieroglifjét feledik.
(Megnyugvás)
Ismét mellőzzük az egyébként jogos észrevétel részletes kifejtését, hogy Arany verse se nem ákom-bákom, se nem hieroglif, hiszen Vajdát, egyedülálló nagysága érdekében, ma már fölösleges Arannyal szembeállítani. Inkább arra térjünk ki, hogy Az apostol nagyságának ma is akadnak vitatói. Nemcsak irodalmi ellenfelekről van szó. A szilveszteri mentalitást leginkább azok utasítják el, akik a honmentés helyett saját karrierjük érdekében buzgólkodnak. Órájuk nagyon is illik Vajda szava:
Országkerítők, népzsebvágók,
Kiváltságok heresereg,
Fölbérelt becsület-sírásók,
A hazugságban mesterek(…)
(Megnyugvás)
Vajda viszont, aki éppen száz éve halt meg, Szilveszterrel rokonítható. Még a nyomorban is, hiszen élete egyik szakaszában a szó szoros értelmében az éhhalál fenyegette, öregen is a szegénységtől rettegett, és hosszú betegeskedését is részben egykori koplalásainak köszönhette. Úgy élt, ahogyan Ady felidézte, „…vén haláláig hiányzott neki / Dárius kincse: azaz száz forintja” és „Magyar mértéknél ő többet adott / S ő azt se kapta, ami nagyon kellett”, „Mert úgy van, úgy lesz, nem kell ám ide / Valaki ember, igazán nagy, gazdag, / Hagyjuk szabadon, simán a teret, / Úrnak, nemesnek, hitványnak, pimasznak.”
A rendszeres versolvasó az utóbbi években észlelhette, hogy a szabadversek divatja múlófélben, a költők egyre inkább visszatérnek a kötött formákhoz.
Ennek a jelenségnek több oka lehet. A legegyszerűbb az, hogy – mint a művészetek történetében oly sokszor – a formák megmerevedését egy formalazító, bomlasztó, új korszak követi, majd erre újabb visszahatásként egy újabb formakultusz kezdi felütni a fejét, egészen a formák visszavételétől a formák akadémikus megszilárdításáig, és így tovább in aetemum. A másik ok az, hogy az ötvenes évek Lobogónk, Petőfi! jelszóval meghirdetett álnépiességéből, álnépi formakultúrájából a költők a szabadversbe menekültek, feloldani a rájuk kényszerített kötöttségeket. A szabadvers, a transz-avantgarde, a konkrét költészet azonban a hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére kiürült, újat mondani nem tudott, összes patronjait már elsütötte. Ekkor indult meg egy sokak által „neoklasszicizmusnak” méltatott folyamat, amelyben az európai költészet minden valaha létező formáját felújították a magyar költők. De ez még mindig csak a felszín, a hagyomány és újítás örök körforgásának a felületen mutatkozó megnyilvánulása.
A nyolcvanas évek közepétől egyre nyilvánvalóbbá válik a mélyebb ok, az addig stabilnak hitt értékek elvesztésének, az eszmék megrendülésének korszakában a költők közül egyre többen érezték azt, hogy a külvilág elveszett rendje helyett a költészetben kell rendet teremteni, a stabil formákban fogódzót találni. Nagy László utolsó versét, a Hószakadás a szívre címűt így kezdi: „Verssorok verssoraim / ti lehetetlenbe kapaszkodók / ti is akár a katonák…” (kiem. Sz. E.), és a vers folyamán kiderül, hogy a verssorok ugyanúgy rendbe kívánkoznak, amiként rendben kell felállnia a katonáknak. Bármily lehetetlennek tűnik is ez a rend, egyre többen igénylik. Fábri Péter igen fiatalon, a nyolcvanas évek elején így írt (antik időmértékes strófában): „Míves munka a vers, ritmusa rendtevés, / nyelvek dallamait rendezi értelem, / jaj, mert retteg a szív, lakja a félelem, / s így tán enyhül a szenvedés. (Ars poetica doloris). A kilencvenes évek fiatalja, Csontos János már egyenesen így fogalmaz 1994-ben: „Az örökölt és kitalált formák… nem egyebek, mint a folyószabályozás választható technológiái. E kötet… »visszalépés a hagyományos kifejezésmódhoz«.”
Az elmúlt tíz év verstermésének javát áttekintve, úgy találtam, hogy a szonett az a forma, amelyhez a legtöbb költőnk visszatér. Kérdésemre, hogy miért élvez kiváltságot ez a 700 éves versszerkezet, mindnyájan azt felelték: mert ez a legkötöttebb, kötöttebb, mint a látszólag súlyosabb szabályoknak alávetett antik strófaszerkezetek, hiszen azokból akárhányat le lehet írni egymás után. A szonettnek viszont kötött a ritmusa és a rímképlete, s főként a terjedelme, a 4 + 4 + 3 + 3 sorból összeálló strófaszerkezet, amely a lehető legtömörebb kifejezésmód megtalálására készteti a költőket.
Ezért nem ért meglepetésként az erdélyi Balla Zsófia irónikus-önirónikus szonettje, amelyben rendkívül szemléletes képben fejti ki, hogy a szonettforma úgy fogja össze szétesett létünket és tudatunkat, mint az elernyedt, magatehetetlen testünket tartó karosszék. Modern költőről lévén szó, furcsa volna, ha mélyről fakadó vallomását nem burkolná hivalkodó cinizmusba, ha nem írná le megvetően: miféle forma is az, amibe belekapaszkodik, ha nem illusztrálná a rímelést egy oda nem illő szóval (ötletek – Itt: retek). „A forma tart” vallomásos tőmondata után blaszfémiát követ el mind a versforma, mind a keresztény hit Szent Ference ellen, hogy valamiképpen azon ne kapjuk: őszinte volt, a lelke mélyéből szólt. Korkép és kórkép ez az egyetlen szonett: a költői mesterség próbakövének tartott formát tökéletesen műveli a költő, meg is magyarázza, miért teszi, de azonnal el is idegeníti magát mind a formától, mind a vallomástól.
Hiteinket, érzelmeinket szemérmesen rejtjük ebben a világban, ezért jönnek létre az ilyen öszvéralakzatok: titok egy formában, melyet nagyra tartok, másrészt már írás közben kigúnyolok. Nem a forma veszítette el az értékét, hanem a helyét kereső ember a fogódzót. Cinizmus, mélyről jövő segélykiáltás, rejtőzködni akarás és egyben a kitárulkozás vágya: mindez benne van ebben a tizennégy sorban. Ennyi elég ahhoz, hogy a kiinduló cinizmustól eljussunk a felrázó megdöbbenésig.
Szonettet írni, mint a szék, olyan most
a karfa és a támla egybefog,
Rímes; legyen öt-hatodfél a jambus,
kibírja szerzőnk, bárhogy is nyafog.
A vers megáll, nem hullik szerteszéjjel:
megtömve kóccal, dib-dáb ötletek
libegnek benne (ebben is), az éjjel
nem kell rímet keresni. (Itt: retek.)
Akárhogy is, szonettünk nagy medence,
a forma tart, beléveted magad,
A versformáknak ő a Szent Ference;
elér, megérint, íródik, tapad.
S ha költőnk tudja, merre fogja, peddze,
zsákmánya nagy vad: két szék közt a pad.
Egyetemes kultúrhistóriai jelentőségű fesztivállal tisztelgett a világ táncművészete Magyarország – Bartók Béla és Lengyel Menyhért – művészete előtt, a millecentenáriumi események sorozatában. A Magyar Állami Operaház és az EuroDance Foundation rendezésében Mandarinok Fesztiválja címmel bizonyos mértékig retrospektív jellegű koreográfiái olvasatok – felújításokban —, és legújabbkori kompozíciókkal emlékezett meg a táncművészet világa Bartók Béla A csodálatos mandarin című színpadi művének kölni ősbemutatójáról.
Kevesen tudják, hogy a mű megkomponálásától (1919) napjainkig a világ minden táján – New Yorktól Moszkváig, a dél-afrikai Durbantól Pécs városáig – több mint száz verzióban állították színpadra, pantomim-balett-táncjáték vagy éppenséggel bábjáték formájában Bartók zseniális alkotását. Bokor Roland fesztiváligazgató zene- és tánctörténeti kuriozitást szervezett a Mandarinok Fesztiválja megrendezésével, hiszen még sehol a világon nem rendeztek meg egyeden műalkotás sorozat előadásából szervezett művészeti eseménysorozatot. (Nagy kár, hogy nem kerülhetett sor – anyagiak hiányában – ez alkalomból nemzetközi muzikológiai, koreológiai, netán kultúrantropológai tanácskozásra. A nemzeti olvasatok elemzése vagy a 70 év, pontosabban az 54 évvel ezelőtti, máig fennmaradt verziótól napjainkig megszületett kompozíciókból kialakult előadássorozat a stílusváltozatok elemzésére is alkalmat kínált volna.)
Jelen recenziónkkal kísérletet teszünk a nemzeti olvasatok és a stiláris változatok érzékeltetésére. A magyar alkotók kompozícióiból csak a két első verzió, mintegy etalonműként is felfogható koreográfiáit emeljük ki.
A fesztivál nyitányaként Egri Mónika és Pertis Attila tolmácsolásában felhangzott a Mandarin szvit négykezesre írt változata. Még a Bartók-kutatók és zenetörténészek sem igen tudják, hogy az úgynevezett „ősmandarin” alkotója, Milloss Aurél zongoraverzió révén ismerkedett meg a zeneszerzővel, és kezdte meg Magyarországon 1938-ban Bárdos Arthur Művész Színházában koreográfiája megalkotását. Bartók náciellenes nyilatkozatának hatására nem vállalta a színháztulajdonos a bemutatót, s ezért a már kész kompozíció csak négy évvel később, 1942-ben, a milánói Scalában, Ferencsik János vezényletével, Luzzati szcenírozásában került színpadra, s ért el maradandó sikert. Ettől az esztendőtől nyert jogot véglegesen a táncvilágban.
Az „ősmandarin” a koreográfusra emlékező In memóriám Milloss Aurél operaházi programban 1990-ben, a koreográfus asszisztensének betanításában került a magyar művészek repertoárjába. Milloss, aki magyar volt, de Németországban tanult, és hazájában csak rövid ideig ért el – de akkor hatalmas – sikereket, alkotói művészetének jelentős hányadát Olaszországban fejtette ki. A magyar mentalitás mellett művészetét a német expresszionizmus és a latin gesztushagyomány-muzikalitás ötvözete határozta meg.
A csodálatos mandarin korai verzióiban – elsősorban a kelet-európai feldolgozásokban – még jobbára az expresszív elemek és a realista szemléletmód érvényesül, a táncmatéria pedig erősen támaszkodik a klasszikus balett lexikájára. Érdemes összevetnünk Milloss és Harangozó Gyula 1956-ban komponált táncjátékának szerepértelmezését. Mindkettő híven követi a szövegkönyvet, ilyen értelemben nem térnek el egymástól, a főszereplők azonban merőben eltérő karakterek Milloss leányfigurája esendő, lírai áldozat, aki a felismeréstől a megismerés stációin keresztül jut el a tudatos áldozathozatal katarzisáig, és így megváltozik karaktere, drámai hőssé lesz. Harangozó leányfigurája kemény utcanő, aki a mandarintól tudja és ismeri meg a gyújtó szerelem értékét. A milánói Mandarint alkotója pszichológiai oldalról értelmezi, a figura a szunnyadó, elnyomott ösztönök felébredéséről válik zsugori féregből emberi lénnyé – a vágy teszi emberré. Harangozó címszereplője hatalmas, elemi erejű figura, akiről az első pillanatban tudni, hogy ő nem lehet áldozat, nem legyőzhető. Már-már brutális életerőtől duzzadó, birtokos hím. Azért nem tud meghalni, mert még nem teljesült az akarata. Halála nem megváltás, hanem a birtoklás vágyának beteljesülése.
Íme, a két korai magyar alkotói olvasat.
A vendégtársulatok produkcióiban talán nem is a szerepértelmezések látványos elemei, hanem az volt az érdekes, hogy milyen nemzeti karakterrel olvassák a művet, milyen a Mandarin „észtül, dél-afrikaiul, olaszul…?” Akadt közöttük, aki bevallottan Harangozó inspirációjára készítette el a maga változatát. Ilyen volt pl. a romániai Oleg Danovsky, aki a Constantái balett-társulattal az 1969-ben, a Bukaresti Állami Operaház számára készített koreográfiát újította fel. Az előadás a korabeli kelet-európai avantgarde törekvéseknek is tükrözése. Danovsky feldolgozásában megjelenik a csábítás jeleneteiben a külváros világa – eltéveszthetetlenül román karakterekkel és szocenírozásban.
A Moszkvai Klasszikus Balett társulata Natalija Kaszatkina és Vlagyimir Vasziljev alkotói kettős vezetésével a legfrissebb, 1996. május 1-jén bemutatott előadással jelentkezett. A szerzőpár némiképp átírta a librettót, adaptálta a történetet a mai és az ehrenburgi moszkvai alvilágba. A tiszta orosz klasszikus tánctechnikával megkomponált verzió – épp mozdulatmatériájából adódóan – látszólag távol áll Bartók zenéjétől, de érdekes és izgalmas műegész. Kaszatkináék ezüstösen fénylő szeméttelepén a guberálók által odadobott „keleti herceg” varázslatos képességeivel hódít. Káprázatos tánctudása, a fiatal hajlékony test szépsége átsegíti a nézőt – a nem pejoratív értelmű – szláv naivitással szövött történeten, s a tatlini korszakot idéző, a szovjet-orosz konstruktivizmus múlhatatlan értékeit őrző szcenírozás közelít a zenei értékekhez. Tudomásul kell vennünk azt a tényt is, hogy az oroszországi tánchagyományokból eltűnt a Lopuhov, Golezjovszkij képviselte modem tendencia. Ott még ma sem igazán fogadják el akadémizmust nélkülöző mozdulatformálást táncként a nézők, s valljuk be: Bartók muzsikája ott még kevesek zenéje.
Érdekes volt a német szellemiség megjelenése három produkcióban. Mai Murdmaa az Estonia Balett koreográfusa 1968-ban készített szikár, kemény vonalvezetésű kompozíciójában szinte ott érezzük a valahai teuton hagyomány lenyomatát. A testek térben meghosszabbított, láthatatlan vonalai szinte pengeként hasítják a színpad auráját.
A krefeld-mönchengladbachi egyesített városi színházat együttese az (egykori Esseni Balett) Heidrun Schwarz munkájával (1982) a német kisvárosok harmadosztályú underground világába szállt alá, ahol a nyílt utcai erőszak mindennapos. Undorító, mocskos világ, brutális motorosokkal. Szólistájuk a mandarint alakító August Damian fölényesen interpretálta a klasszikus és modern tánc mozdulatmatériájába mára már szervesen beépült keleti harcművészetek erő- és lendületfrazírozását.
Az eseménysorozat egyik legizgalmasabb előadását a Kölni Táncfórum 1980-as előadásának e fesztiválra felújított reprize hozta. Köln – mely ugyan 1926. november 27-én, a világon először, bemutatta, de másnap már be is tiltotta a balettet –, most fényes elégtételt adott Bartók zsenijének. Johann Ulrich mérhetetlenül rideg, porosz atmoszférát sugárzó szcenírozása (J. F. Macfarlane – díszlet és jelmez, H. Toesdende – fény) eleve meghatározta a mozdulatmatériát. Az előadás nem tánc és nem pantomim, hanem különös testgesztus-nyelv, amelyben még a lélegzetvételnek is jelentősége van. Tökéletes Gesamtkunstwerk szellemű előadás, amelyben minden mozzanatot a zenedráma szövete intonál.
A Göteborg Ballet – Ulf Gadd harmincöt éves művével – csalhatatlanul merít a skandináv hagyományokból. Csavargói az északi hiedelemvilág szövevényes földalatti létet élő trolijait idézik. A történet narratív eseményeinek térbeli elrendezése az északi emberek racionális térszemléletének táncos transzpozíciói. A mandarin rideg, nem a vágy, hanem a győzni akarás mozgatja. Táncanyaga azt a tánctörténeti periódust reprezentálja, amikor az európai koreográfusok még csak ismerkedtek az ázsiai küzdősportokkal, s az „idegen”, a „különös” jelzésére használták jellegzetes mozdulatelemeit.
A magyar verziók között szerepelt még Seregi László (1971) és Fodor Antal (1993) operaházi produkciója mellett M. Kecskés András és miskolci barátainak pantomimjátéka, a nagyszerű bábszínházi előadás és Bozsik Ivett (Katona József Színház) vitatható esztétikai értékű olvasata.
A londoni születésű Ashley Kilar a dél-afrikai Durban városában a The Playhouse Company számára készítette koreográfiáját. A fehér- és színesbőrű táncosok között a halál fehér színére festett mandarin alakja törékeny és esendő, eleve halálra szánt lény. Noha a csavargók és a lány mozdulat-tára az afro-táncmatériára épül, mégis a mandarin pózaiban és táncában érzékeljük erőteljesen az afrikai művészetek rituális hátterének atavizmusát.
A legjelentősebb, táncos szemmel a legartisztikusabb feldolgozást a firenzei Baletto di Toscana kis társulata hozta a tisztelgésre. Mauro Bigonzetti a klasszikus olasz tánchagyomány és a modern tendenciák teljes ismerettárának birtokosa. Tökéletesen iskolázott és kiérlelt technikájú táncosaival nemcsak A csodálatos mandarin, hanem a tökéletes táncelőadás csodájával is megajándékozta a fesztivált. Nem zavarták meg a dráma szövetét rosszul és rossz időben kölcsönzött külsőségek. Egyetlen Bartók szellemiségétől idegen elem sem törte meg az előadás ívét. Líra és brutalitás úgy jelent meg a színen, ahogy a partitúrában foglaltatik. Bigonzetti a vágy ébredésétől az egyesülés katarzisáig vezeti a nézőt. Őszinte, kendőzetlen koreográfia, amely vállalta a testi szerelem megdicsőítését. A mandarin és a lány fehérizzású egyesülése szinte Illyés A halál halálja című szonettjét idézi: „így ölik meg ők, a jó szeretők / egymásban, egymáson át a halált.
Mi mindent tud már az ember? Az univerzális lény, a mindenható, a mindentudó! A világról egyre többet. Azzal van dolga állandóan, nem csoda hát. És önmagáról? Az bizony – siralmas. Olvastam egyszer valahol, hogy néha nagyobb gonddal és körültekintéssel vásárolunk tíz deka sajtot, mint ahogyan házastársat, barátot választunk. Ez, csak úgy jön, magától. Vagy nem jön. Lévén ezek lényeges, fontos dolgok az életünkben, ezekkel kapcsolatos döntéseinknél szabadságoljuk az észt, s rábízzuk magunkat ösztöneinkre. Nem is volna baj, ha ezek működnének. De hát az ember, a mindenható, a mindentudó annyi mindent elfuserált, tönkretett már. Épp a saját ösztönei úszták volna meg? Megnyomorította eredeti, veleszületett ösztöneit szinte használhatatlanra torzítva, s bár kiművelt közben úgynevezett társadalmi ösztönei és érzékei közül számosat, köztük az ízlést (különböző jellegű ízléseket), a szeretetet és hasonlókat, alig mondható ösztönlénynek. Ennél már csak az a rosszabb, amikor „kiszámítja” milyen legyen pl. a házastársa (legyen szakmabeli, jó „kolléga”; legyen művelt; szeresse pont azt, amit ő; ízlésviláguk egyezzen maradéktalanul stb., vagy épp ezekben a tulajdonságaiban különbözzék maximálisan), hogy aztán az első szédülésnél faképnél hagyja összes követelményeit és igényeit.
A delphoi jósda híres felirata: „Gnóthi szeauton” – ismerd meg magadat – mindmáig pusztába kiáltott szó. Vagy félreértett maxima. Ennek folytán esetleg pszichológiai önfertőzés táptalaja. Mindig is életveszélyes volt az önfeledt bárgyúság, tényleges erőinek ez a bámulatos nem-ismerete, de mostanában már végveszélyt idéz. A valóságos tudás és hatékony cselekvés most, apokaliptikus rémségek közeledtével, élethalál kérdésévé lépett elő. Másfelől viszont kimerülőben vannak a még mozgósítható külső tartalékok, mert fölemésztette őket ostoba kalandjaival – a szertelen, egyre vadabb „termelési” (valójában eladási) versenyekkel és pusztító háborúkkal (csak az Öböl-háború néven ismert fórtelem során hány évi hazai kőolajszükségletünk „ment füstbe”) –, s alig van már mivel gazdálkodni. Épp ideje tehát, hogy a tizenkettedik órában legalább belső erőit, emberi lényegét, vagy Marx kifejezése szerint: lényegi erőit birtokába vegye. Akkor talán boldogulhatna a külső erőkkel is.
A tudások közt kezdetben vala a puszta tapasztalat. Ahogy esett. Gyakran véletlenül. Francis Bacon éppen ezért hirdette meg (Descartes-tal egyidejűleg), a gyakorlatot tekintve kiindulópontnak, hogy a három nagy „véletlen találmány” – a puskapor, a könyvnyomtatás és az iránytű feltalálása – után végre módszeresen kezdjünk a megismeréshez. Módszeresen, de nem földhözragadt prakticizmussal. „Megvilágosító s nem hasznos felismerésekre van szükség” – írja a Novum organumban —, az okok és ebek ismeretére, mert „a megvilágosító felismerések nyomán seregestül özönlenek a hasznos felismerések”. A tudás tudományos változatai között először a természettudományok és a matematika, majd az Újkor beköszöntével szinte Bacon programja szerint az alkalmazott tudományok indultak rohamos fejlődésnek. Alig kétszáz éve kezdődött meg az angol politikai gazdaságtannal és a francia fogantatású szociológiával a társadalomtudományok kibontakozása (ami már túllépett a puszta leíráson és „vélekedésen”), hogy aztán Marx révén – aki, ha nem is meghaladhatatlan, de megkerülhetetlen – üstökösi magasságokba szárnyaljon. De az embertudomány, amelynek közvetlen tárgya valóban az ember, mindmáig hiánycikk. Hogy az előzőek is szólnak már az emberről? Persze. Érintőlegesen. „Per tangentem” – futtában. De hol a célszerűség, amikor – Madách szavaival – „áttekint’ni vágytuk az egészet”?
Látszólag elkezdődött valami, a pszichológia sorompóba lépett. Sajna! Nem az a baj, hogy van, bár értéke talmi, hanem a kizárólagosságra való agresszív törekvés, ami sok művelője és egzaltált híve részéről megnyilatkozik, mintha emberügyben egyedüli vagy legfőbb illetékes lenne. De „…a pszichológia egyáltalán nincs birtokában az emberi dolog titkának. Egyszerűen azért, mert ez a dolog nem pszichológiai természetű”. George Politzer, a hazánkból elszármazott, mártír francia filozófus szenvedte meg ezt a briliánsán megfogalmazott igazságot. Hol tartunk ma, hozzája képest? A sors fintora (semmilyen ostobaságot, kontárságot nem úszhatunk meg büntetlenül), hogy korunk tomboló vallási szükségleteinek ösztönzésére a lélekről való „tudományos” tudás, afféle „modern” valláspótlék gyanánt, pszichiátria formájában rátelepült a társadalomra, főként az USA-ban, s végtelen önbizalommal garázdálkodik. Az eredeti pszichológia viszont mint „munkapszichológia” – a technikai segédeszközök közé sorolódott; nevelési lehetőségeket is tartalmazó diszciplína gyanánt neveléslélektan címén mint „ancilla pedagogiae”, a pedagógia szolgálólánya prostituálódott. Miközben ráadásul a pedagógiáról azóta hisszük, hogy az egy foglalkozás a sok közül. Felsőfokú képzettséghez kötve! Hogy netán alapvető emberi viszony, az idők kezdete óta? Meghatározó és minden más belső társadalmi meghatározottságnál ősibb társadalmi viszony, s az emberi nem fejlődésében és életben-maradásában döntő szerepet játszó tényező? Ugyan kérem! És eszerint kezeljük tanítóinkat. A „hivatásosakat” is. A legnemesebb emberfajtát, a szubjektív kincstárnokot. Pontosabban: önmagunkban, az emberben a legnemesebb, legemberibb, legősibb „mozzanatot”. Mert mindannyian tanítók és tanítványok vagyunk. Egyszerre! Avagy ahogyan Pál apostol is mondá: „A’ki azért mást tanítasz, magadat nem tanítod-é?” Az emberi „belső” tartalék, mely társadalmi méretekben mozgósítható, nem lélektani. A szubjektivitás, a maga teljességében! Lélektani adottságokkal együtt. Ez a tartalék, a még létező. Szinte egyebünk sincs már. Most még van, annak ellenére, hogy mifelénk a kormányok – s minden népnek valóban olyan kormánya van, amilyet érdemel – évtizedek, évszázadok óta azt hiszik, hogy a szubjektum-termelésre fordított összeg ablakon kidobott pénz. Költségvetési magatartásukból ez derül ki. így kezelik az oktatást, a gyermekvédelmet, a szakmaváltást, a családi gyermek-nevelést, a „szabadidő” ügyét (szerintük: szórakoznak az ebadták!), és minden idetartozó ügyet. Nincs is rá társadalmi programjuk. Sohasem is volt. Soha nem is lesz? És a szubjektumért – a megszokott szóhasználatban: az emberért – aggódó mozgalmaknak, pártoknak, társadalmi szervezeteknek, hivatalos hivataloknak? Részfeladatokra vannak részmegoldási javallataik. Világszemléletüknek megfelelően. A szubjektum mint olyan – nem létezik számukra. Következésként „az ember mint olyan” sem. Annyira utálják az elméletet, a „megvilágosító felismerést”, hogy soha nem is fog létezni. A szubjektumot nem látják – az embertől. Az embert – a szubjektumtól. Ahogyan az ostoba a fáktól – az erdőt. A számukra lehetséges maximum, ha lélektanilag (s rút anyagi vonzatok tekintetében logikusan: jótékonyságilag) rendezkednek be feladatra. Mert abban aztán biztosak, hogy az embernek lelke van. Lelkes lelke. Mi több, legtöbbjük szerint attól ember, hogy van neki olyan. A pszichológia, a pszichiátria már jelzett kalandjai ilyen viszonyok közt nem meglepőek.
E tekintetben a rendszerváltást megelőző évtizedek egyáltalán nem jelentenek kivételt, legfeljebb a hivatkozások konkrét módjában. Az állítólag marxista világnézetű és marxista ismeretekkel rendelkező kormány és pártvezetés részéről! Marx intelmei ellenére, aki a híres Feuerbach-tézisekben (többek közt) figyelmeztetett: minden eddigi materializmus fő fogyatékossága volt, hogy a tevékeny oldal, a szubjektív oldal kérdéseit átengedte a filozófiai idealizmusnak és hasonszőrű erőknek (amelyeknek persze a szubjektív oldalt illetően sincsenek és nem is lehetnek igaz válaszai, a dolog természetéből eredően, de élősködnek, és még sokáig élősködhetnek rajta, többek közt a materializmus hanyagsága és tehetetlensége folytán), s megnyugszik a puszta szemlélődésben. A hivatalosan terjesztett katedrafilozófia, a maga közismert laposságaival – amit sokan hisznek a marxizmusnak – ilyen, szemlélődő, szubjektivitásmentes materializmus volt. Sorsa nem véletlenül teljesedett be, bár fantomként bizonyos baloldali illúziókban tovább él, és árnyai ma is dermesztenek.
Nem kéne végre hozzáfogni az embertudomány kidolgozásához, mondjuk Bacon programja szerint legalább, aki az „idolumok” („ködképek”) többek közt a homályos, tartalmatlan fogalmak és elméletek elleni harcot is elemi követelménynek tekintette, és Hérakleitosz, Arisztotelész, Epikurosz, Ágoston, Bacon, Descartes, Spinoza, Hegel, Marx, Bergson – hogy csak a nyilvánvalóan legilletékesebbek közül említsünk néhányat – szellemi teljesítményeinek felhasználásával közvetlenül az embert vizsgálni, „áttekint’-ni” vágyva az egészet?
A kiinduláshoz már szinte mindent tudunk. Tudjuk, hogy az ember nem azonos az egyénnel, hanem az emberfogalom az emberi lényt jelölő kategória, s az egyén annyiban és annyira ember, amennyire maga is reprezentánsa, megtestesítője a nembeliségnek, az univerzális képességeknek, azaz a nembeliség színvonalán létezik, adott korban. Az ember nem is a szubjektum önmagában, hanem a szubjektum-objektum egység (S-O) valamilyen variánsa (a kor és adott társadalmi feltételek függvényében), mert az ember szubjektum és objektum differenciált egysége, dialektikus ellentmondása, azaz meghatározott különbözők egysége. Vagyis „az egységes kettéhasadása, majd újbóli tételeződése, magasabb fokon”. Lucien Sève kifejezésével élve: „külső középpontú lény”, lévén az ő „középpontja”, a szubjektum és objektum „között”. Minden létező, minden természeti tárgy, dolog, mint „belső középpontú” – önmagában, egyszerre szubjektum és objektum, csak különböző vonatkozásokban, esetleg különböző intenzitással. Szubjektum, amennyiben és amennyire ellátja a szubjektivitás, azaz a hatékonyság elvének funkcióját s hat más dolgokra; objektum, amennyiben és amennyire ellátja az objektivitás, azaz a szenvedés elvének funkcióját, azaz hatásokat képes befogadni, „elszenvedni” más dolgoktól. A hatóképesség és szenvedőképesség – a továbbiakban mondjuk egyszerűen szubjektivitásnak és objektivitásnak, hogy ne keveredjék hétköznapi fogalmainkkal –, egyszerre jellemzi a dolgokat, a létezőket, de az ember-létezőnél, embernél ez a két képesség, „elv”, princípium – két különböző konkrét létezőre tevődött át, és lépett ezek állandósult kapcsolatában magasabb szinten újbóli egységre. Az eredetileg egyszerű biológiai lény, az ember előd e „szerkezetben” (divatból talán struktúrát kellene mondanunk) elsősorban és egyre inkább szubjektum gyanánt, az eredeti természeti „magánvalók” (kő, bot, csontdarabok stb.) elsősorban és egyre inkább objektum gyanánt kezdtek működni, állandósult együttesként, szembefordulva a külső világgal.
Mit sem változtat ennek világtörténelmi jelentőségén az a közismert tény, hogy eme emberi „szituáció” keletkezése – a szubjektum-objektum differenciált egységének születése – pillanatában azért kényszerült az emberelőd erre a lépésre, mert biológiailag képtelen volt helyes választ adni a környezet viszonylag gyors, veszélyes megváltozására. Vagyis, hogy erénye – hibából esett. Az egyszerű élőlény hasonló esetben vagy alkalmazkodik, vagy elpusztul. Harmadik eset nincs.
Az emberelőd – lévén biológiai értelemben zsákutca – úgy alkalmazkodott a világhoz, hogy nem alkalmazkodott hozzá, hanem a világot alkalmazta magához. Leleményesen, a szubjektivitás és objektivitás térbeli megosztásával, más-más tényezőre „telepítésével”. Ebben a szituációban és csakis ebben tehetett szert máig tartó túlbecsülhetetlen jelentőségre a szubjektivitás. Az önállósult megtestesült hatékonyság. Az a képesség, amelynek révén ellentmondásos történelme során minden képzelt istennél hatalmasabbá lett, még mai megnyomorodott formájában is. A szubjektum – az egyedi és a „különös” egyaránt – szubjektív képessége végtelen sorának lett birtokosa, eme viszonylagos önállóságában, noha eme szubjektív képességek jó része a szintén önállóstílt és a szubjektumhoz állandó jelleggel társult objektumok közvetlen hatására jött létre. Szubjektív képességek, értékek egész sora született és munkál, többek közt a szubjektív szükségletek két ismert válfaja: az erkölcsi szükséglet – a szükséglet a másik szubjektumra (anya, barát, tanító, szerető, bajtárs, közösség stb.) – és a nevelési szükséglet (tartalmi pontosítás végett nevezzük – jobb kifejezés, kategória híján – pedagógiai szükségletnek).
Az erkölcsi szükséglet az elidegenedés bekövetkeztekor, azaz a holt munka uralmának, a magántulajdonnak a megvalósulásával jött létre, mint ösztönös „ellentétel”, az eldologiasodásból elidegenedésbe váltott szörnyűség elleni védelmül, s ha így munkált valóban (és nem „szabállyá” züllesztett formában), mindig hatékony is volt. De a pedagógiainak nevezhető szükséglet létrejött és hatott elemi fokon már az emberi szituáció keletkezésének másnapján! Bár a történelem során felbecsülhetetlen jelentőségűnek bizonyult az objektumok „oktató”, tanító, serkentő nevelő funkciója is (,,…böködj, böködj csak, kedves fegyverünk…” – mondja a költő, e tényt érzékelve), kezdetben és mindvégig a szerszámok, a mesterséges szervek kezelését, mozgatását egymástól tanulták, lesték el, szubjektivitásuk egymástól is gerjesztődött, gazdagodott. E viszonyban szubjektív jellegű értékek termelése és közvetítése megy végbe.
A pedagógiai szituáció (szubjektum-szubjektum közvetlen viszonyaként) és pedagógiai szükséglet ősibb – és úgy tetszik, mindvégig hatékonyabb – a szintén szubjektív jellegű erkölcsi szituációnál és erkölcsi szükségletnél. Egyetemes, bár történelmileg, társadalmilag meghatározott. Talán azért nem vesszük észre, mert annyira „természetes”, megszokott. Nem azonos az állatvilág utódnevelési esetével. Két okból sem: ez a pedagógiai szituáció nem korlátozódik a serdülőkorra, hanem a születéstől a halálig tart minden egyén életében, több-kevesebb intenzitással. Nem azonos azért sem, mert az állatvilágban hiányzik ez az önállósult szubjektivitás (s a velejáró fogalmi tudatosság). Az állat mindig közvetlenül egy az ő szükségleteivel, szubjektum és objektum egyszerre, differenciálatlanul. Az ember viszont egyszerre nevelő és nevelt, tanító és tanítvány, mindkét vonatkozásban szubjektum gyanánt: tevékenységének, hatásának és visszahatásának „tárgya” is szubjektum. A szubjektumok – visszanéznek egymásra. Visszakérdeznek. A szubjektumok e viszonyban kölcsönösen, bár különböző intenzitással együttműködnek azért, hogy mindegyikük az lehessen, ami egyáltalán lehet. Feynman, a pedagógusnak is híres fizikus paradoxona („Tanítani haszontalan, kivéve, ha felesleges”) ennek fényében nyer világos értelmet. Ugyanis csak az bontakozhat ki mindegyikükben, csak az „hozható ki” belőlük, ami eleve ott van, bennük. Mivelhogy szubjektumok. Öntörvényű létezők. Csak persze, mint mindenben, az ember ebben a tevékenységében is kontár. A szó legteljesebb értelmében, amennyiben a kontár nem egyszerűen nem tud valamit, amihez értenie kellene, hanem ráadásul megerőszakolja tevékenysége (lásd intézményesült válfaját, a mai iskolát) „tárgyát”, mivel sem azt, sem saját képességeit, tényleges lehetőségeit nem ismeri. De képzeli, hogy ismeri.
Mitől üresedett ki az emberek élete? Mert kiüresedett. Mitől alacsony minden emberi tevékenység hatékonysága (a társadalmi hasznosulást tekintve még a leghatékonyabb, mert legésszerűbb s legellenőrzöttebb tudományos tevékenységé is)? Miért történik újra és újra – s nem csak ún. túltermelési gazdasági válságok és háborúk idején – iszonyatos pazarlás az objektív (objektiválódott) és szubjektív értékekkel? Miért uralhatja az emberi gondolkodást a bárgyúság, igénytelenség, szellemtelenség, félreorientáltság (amit korunkban, a gyerekeket sem kímélve, a „médiumok” minden képzeletet felülmúlva konzerválnak kiirthatatlanná)?
Hasonló kérdések sokaságát lehetne feltenni, amelyek mindegyikéről rögtön láthatni, hogy joggal vetődnek fel. Mert vannak erők, amelyek abban érdekeltek, hogy így történjék. Kerül, amibe kerül – másoknak. Az ellenérdekek nem működnek hatékonyan. A szubjektivitás megnyomoríttatása korunkban hihetetlen méreteket ölt. Az ember legfőbb funkciója – tejelni. Profitot. Csak mint fogyasztó állat jön számításba. Miközben soha annyi szólamot nem hallottunk harsogni a szeretetről, mint mostanság. A kormányok is már, a világon bárhol, nem népük hivatott vezetői, hanem – gyakorlatilag – a Világbank és társai alkalmazottai, „külső munkatársai”, akár tetszik, akár nem tetszik. E világ-„intézmény”, az internacionális pénzügyi maffia, a maga baktérium-ösztöneivel gépiesen felfalja az emberi nem összes javait, mindenekelőtt szubjektív világát, szubjektivitását és szubjektív megújulási lehetőségeit, mindent „a számítás jéghideg vizébe fojtva”. Nem számít, hogy ezzel végül saját „életterét” is lehetetleníti. Nem tehetné, ha az emberi nem magára találna. Ha mindenekelőtt szubjektivitását, e szubjektivitás teljes gazdagságát újra birtokba venné, ha nem hagyná többé elorozni, a szeretet és „tudás” képességére korlátozni. Ha az eddig ismert (pontosabban: feltételezett) legnagyobb bűnt – ti. eladta lelkét az ördögnek – meghaladóan egész szubjektivitását, szubjektum-voltát, közte a lelkét, valós szubjektív szükségleteit stb. nem adná el, nem készülne eladni. Mert a fogyasztói társadalomnak elkeresztelt vágyak, illúziók nyomán, láthatóan az orchideák bolygójának sorsát „választotta”. Hogy nem azon a színvonalon „látják el”, épp csak löknek neki valamit más balekok (ti. a profitban közvetlenül érdekeltek, legalábbis vélt érdekeik alapján, akik végülis valahol azért szintén emberek, szubjektumok volnának talán)? Istenkém. Ilyen a világ. Tál lencséért az üdvösséget.
„Én mondom, még nem nagy az ember, / de képzeli, hát szertelen” – mondja a költő. Valóban. Inkább csak emberke. Nem gyermek, mert a gyermek kicsi, bűbájos, tökéletes ember. Míg el nem rongálódik. Az emberke olyan gyanúsan emberküllemű, emberféle. Akár ember is lehetne. De hagyja, hogy fogyasztó-állatot csináljanak belőle, ráadásul nem is valódi, hanem manipulált szükségleteinek rabjává téve. Nem lázad. Talán nem is fog. így kényelmes.
Utolsónak tűnő tartalékunk a megújulásra – szubjektivitásunk birtokba vevése merészen. Az egyetemes, ősidők óta mindent átható „pedagógiai” viszonyt, cselekvésformát, mint a szubjektív értékek termelésének, megőrzésének, közvetítésének, felhasználásának elsődleges módját rangján becsülni s működtetni. Ebben nem tűrhetünk meg többé kontárságot, mert a mulasztás a tizenkettedik órában már jóvátehetetlen, végzetes lehet és lesz. Nem vigasz, hogy még mindig élünk, mert ez nem bizonyít semmit. Legfeljebb annyira, mint az ismert viccben: valaki kiesik a tizedik emeletről, s az emberek azt hallják, ahogy elhalad előttük a különböző emeleteken, zuhantában, hogy mondogatja magának: eddig még jó! eddig még jó!
Mostanában érteni vélem a költőt: „Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” E vízió nem egyéni sors többé. Az egész emberi nemé.
Miért hadakozom, panaszkodom, ágálok mégis? Nem tudom nem-tenni. Szubjektum vagyok, szubjektív szükségletekkel. Tanítványaim tanítványa. E státusz minden fájdalmas következményével.
Motyogom, mondom tehát, újra és újra. Mi lesz veled, emberke?
Ha jól emlékszem, a boldogult Hruscsov elvtárs ígérte meg nekünk elsőként, hogy a kommunizmus építésének diadalmas lendületével — nem emlékszem már, milyen távon belül, de az bizonyos, hogy igencsak rövidre szabott határidővel – utolérjük Amerikát, s aztán még magunk mögött is hagyjuk. (Ekkoriban született az a pesti vicc is, hogy „Tudod, miért nem előzzük meg az amerikaiakat?” „Nem.” „Mert akkor meglátják, hogy kilóg a seggünk a lyukas nadrágból.”)
Másodjára 1989-90-ben villantották fel előttünk a reményt az SZDSZ alapító atyái, hogy amennyiben ők jutnak hatalomra, s bevezethetik a piacgazdálkodás és parlamenti demokrácia általuk megálmodott vívmányait, nemsokára nálunk is Amerika lesz.
S mi tagadás, ezt az ígéretüket be is váltották 1996-ra, alig két esztendővel azután, hogy a választás vesztesei lettek ugyan, de kisebbik kormánypártként mégis hatalomra jutottak. Igen, nagy szó ez, hiszen parlamenti pártjaink választási ígéreteiben általában még a pontosvesszők is hazudnak.
Igen, gidres-gödrös, dagonyás ösvényen bár, de minden kétséget kizáró módon eltocs(ik)ogtunk Amerikába. A probléma csak az, hogy Amerika nagy, nagyon nagy. S minthogy ők nem jelölték meg pontosan, hogy e kontinens melyik részére vezetik nemzetünket, nem lehet kifogásunk az ellen, hogy új, imaginárius honfoglalásunk végpontja nem az Amerikai Egyesült Államok vagy Kanada valamely szebb vidékén található.
Hanem Panamában.
Végtére az is Amerika. S kétségtelenül reálisabban létező hely, mint számos más pártmozgalom álmainak világa, mondjuk, a hun-magyar őshaza, vagy a tizenötmilliós magyarság szellemi birodalma.
Hasonlóan vitán felül áll, hogy egy ilyen megérkezésnél nem lehet mindenki kedvére tenni. A társadalmi elképzelések megosztottsága miatt – ami egy liberális demokráciában természetes és szükséges is – mindig számolnunk kell azzal, hogy a kitűzött célok elérése egyeseknek majd nem fog tetszeni, másokat viszont mélységes megelégedéssel tölt el.
S az, hogy Panamába érkeztünk, bizony nem keveseknek nagyon is tetszik.
A panamistáknak.
Akik pedig jóval többen vannak, mint gondolnánk. Az elmúlt év során, imitt-amott fellebbenő fátylak mögött rejlő jelenségek arra vallanak, hogy voltaképpen azok is, akik a hun-magyar őshazát vagy a tizenötmilliós magyarság szellemi birodalmát s más álomvilágok tájait hirdették jelszavaikban, a szívük mélyén, pártkasszáik és magánzsebeik tömködése közben valójában Panamába vágytak. A rendszerváltás lényege tehát az, hogy az egy pártba tömörült kommunisták helyébe több pártot imitáló panamisták ültek.
Magától értetődő azután, hogy a pártonkívüliek számos rétegének megelégedésével is találkozik ez az új honalapítás. A bankfiúknak például, akik veszteségessé teszik ugyan a pénzintézeteket, de sebaj, a panamista demokrácia terminológiájában „bankkonszolidációnak” nevezett közösségi segélynyújtás révén minden problémájuk megoldódik. A segélyezésnek ez a formája annál is indokoltabb, hiszen ha már a munkanélküliek támogatása nemigen működik, valamiféle „szociális hálónak” léteznie kell ebben a „szociális piacgazdálkodásnak” nevezett valamiben. Tölthetik hát bankfiúk a hétvégeket Svájcban, s nyilatkozhatnak a tévében úgy, hogy Mercedesen járni már nem sikk. Ugyanilyen felszabadultan szuszoghatnak a „privatizáció” ügyfelei, lebonyolítói és ezek rokonai is, a harmadunokatestvérekig és keresztgyerekekig bezárólag.
A fura csak az, hogy a tavalyi sikerév végén a panamizmus alapító atyáinak egész sora váratlanul közhírré tette, hogy nem ér a neve, kilép e honalapítási játékból. Jólértesült és köztudottan igen elasztikus gondolkodású emberekről lévén szó, akiknek igencsak megvan a (magukhoz való) esze, nem feltételezhető, hogy ok nélkül cselekedtek.
Ezek az emberek szagot kaphattak.
Valami bűzlik ebben a Panamában.
„Hasson ránk a mű maga, közvetlenül!” Minden elemzés, értelmezés: szájbarágás, tehát az olvasó autonómiájának megsértése, képességeinek, műveltségének lebecsülése. Ellenszenves, mint afféle lehajló „népművelés”.
Ezzel a lényegileg sznobos állásponttal már több mint negyedszázaddal ezelőtt találkoztam a Magvető Kiadónál, mikor is némely „mívelt” kollégám fölöslegesnek tartotta a (jórészt ismeretlen) külföldi művekhez írott bevezetőt. (Történetesen épp az én Graham Greene-hez írott előszavam volt az első, amely ennek a szemléletnek áldozatául esett, mert nem tetszett – Isten nyugosztalja – Tóth Dezsőnek; túlságosan lelkesnek találta s nyilván nem eléggé marxistának. Később aztán többször is megjelent.) És ez volt az akkor ki sem mondott „főbűn”: a marxista szemlélet hiánya vagy épp erőszakolása. Fene se erőszakolt, ám az olvasók igényelték a tájékoztatást.
Sőt, igénylik azóta is, noha halkan, szemérmesen, de egyetlen érvük: a tájékoztató írások megvásárlása (ami manapság bizony nehéz). Közben az ún. „irodalom-tudomány” is szakított a „népszerűsítéssel” – emelkedettségében nem érzi feladatának, „fölötte áll” a profán tömegnek. Hogy tudományos produktuma egészében véve szánalmas, azt most ne feszegessük; magánvéleményem az (meg is írtam, s még csak fel sem háborodtak miatta, miért csinálnának a háborgatással reklámot az eretnek gondolatnak), hogy egyszerűen szüneteltetni kellene az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének működését, már csak takarékossági okokból is, más ilyen „kutató” intézetekkel együtt, amelyekre semmi szükség. Az egyetemek mellett minden „humán” tudományos kutatás elvégezhető, mint ahogy ötven-száz évvel ezelőtt történt (s történik ma is, világszerte).
De a népszerűsítésre, ismeretterjesztésre, értelmezésre, értékelésre, egyszóval az olvasó segítésére feltétlenül szükség van, annál is inkább, mert soha ekkora szakadék nem volt az alkotó és a potenciális befogadó között… Pedig a befogadó szeretne lépést tartani a modem művészettel is, ha másért nem: presztízs okokból, sznobságból, amelyek korántsem megvetendőek. Azt pedig Horváth János jóvoltából már vagy hatvan éve tudjuk, hogy az irodalom értelmét író és olvasó viszonya képezi. Miért ne lehetne ezt a viszonyt egy kis „kerítéssel” elősegíteni?
Nos, itt van most két remek könyv, amely ezt a „thodósok” által lenézett ismeretterjesztést, alkalmazott esztétizálást vállalja, s emelt fővel teszi. Az egyik egy (mindazonáltal) tudós műve: a Szepes Erikáé. Már címében hirdeti: Olvassuk együtt!, s az olvasót segíti többezer év legjava verseinek szemelvényszerű s nem „lehajló”, még kevésbé iskolás, hanem fölemelő elemzésével, különös tekintettel a magyar költészetre, azon belül is az olyannyira elhanyagolt verstanra. Noha tető alá hoztam egy világirodalom történetet, Szepes Erika kötete számomra is tanulság volt, mi több: élvezet. Élveztem az újra (és mélyebben) megismert műveket, s azt is, hogy mennyit gazdagodtam általuk. A verstani részeket kissé túlméretezettnek éreztem, de fölöslegesnek semmiképpen, még akkor sem, ha egy Simor András által fölfedezett Petőfi-vers szerzőségének bizonyítására Szepesi óriási apparátussal vizsgálja a múlt század közepének magyar verstanát, és még az aprólékos összeszámlálást, statisztikát sem mellőzi, mikor Petőfi verselését Aranyéval és Tompáéval veti össze. Szerintem ez egy kicsit sok, mint ahogy túlságosan részletezőnek találtam a Mátyás királyról szóló emlékdal bemutatását, noha alighanem az első, nyelvünkön íródott (és fönn is maradt) magyar vers. Ellenpéldaként, noha ez is jóval hosszabb, mint a tanulmánykötet frappáns kis elemzéseinek többsége (melyeknek épp sűrítettségük is méltánylandó), egyáltalán nem véltem túlírtnak Arany Széchenyi emlékezeté-nek részletező bemutatását, utóvégre főműről van szó, s az eredmény, ami meghökkentő és tanulságos: nem igazi remekmű, hanem kényszeredetten, noha zseniálisan megoldott költői feladat. Ez az őszinte „helyre tevés” a könyv érdemei közé tartozik: egy ilyen elemzés-sorozaton belül a legnagyobbak műveit is kritikával kell illetni!
A rövidebb elemzések másképpen példamutatóak: többezer év költészetéből mutatnak példákat. A történetiség szellemében talán jobb lett volna a himnuszok ókori egyiptomi visszatekintő felidézésével kezdeni, és aztán rátérni a briliáns Szapphó-elemzésre, melynek a költőnővel kapcsolatos „leszbikus” vonatkozásai a kötet elején fölöslegesen hökkentik meg az olvasót, akit most különben is elárasztanak a homoszexualitás jogaival foglalkozó médiumok. A „kényes” problémára frappáns (és mégis tudományos) választ kapunk, bár talán a görög nemiségnek nőkkel (illetve fiúkkal) kapcsolatos megítélésében az osztály szempontok még inkább hangsúlyozhatok (akárcsak a később tárgyalt Antigoné-nak szintén női humánumra vonatkozó elemzésében), de az osztálytényezők marxi „túlhangsúlyozása” ma már csakugyan riasztó lehet, s tán ez késztette tartózkodásra a szerzőt. Ám ebben az Antigoné-elemzésben is az egyszerűsítések, félreértések, túlmagyarázások, sztereotípiák, helytelen értelmezések megkérdőjelezése: az ember „csodálatos” voltának egyoldalúan pozitív megítélése a tanulmány érdeme – a görög szöveg dialektikusabb annál, mint amit az ember dicsőítéseként ismerünk…
Az elemzések, noha óriási hiátusokkal, a sumer-akkád költészettől egészen máig haladnak. „Hiánylistát” persze könnyű lenne összeállítani – magam részéről elsősorban József Attilát és Ladányit hiányolom. És persze a legkülönb népi írókat, így a hatás vagy irodalomtörténet tekintetében megkerülhetetlen Erdélyit és Sinkát, s ezt azért említem, mert nemrég jelent meg Szepes Erikának egy még nagyobb műve: A mai magyar vers, és abból is hiányzik ez a két költő. Másoknál is érezhető ez a kirekesztő tendencia, ezért kell szóvátenni – pl. Hegedűs Géza nagy gyűjteménye: A magyar irodalom arcképcsarnoka 222 bemutatott szerző között sem kerít sort Erdélyire és Sinkára.
Mint ahogy egy másik – szintén remek – műelemzés-kötet két szerzője: Reményi József Tamás és Táján Tamás sem, akinek Magyar irodalom 1945-1995 című könyvéből is hiányoznak – persze, mások is. Náluk érthetővé teszi a kihagyást, hogy általában nincsenek képviselve az idős korosztályok immár klasszikus alkotóinak „őszikéi”: Kassáké éppúgy, mint Füst Miláné vagy Berdáé. Nem baj: elsősorban az újra vagyunk kíváncsiak, és ezt a mohó érdeklődést akkor is kielégíti a gazdag szemelvény- és elemzés-összeállítás, ha itt is hiányolhatnánk megint Ladányit és sokakat másokat is, pl. Rákost, a prózában pedig Cserest, Konrádot. Ám amit Bodorról, Csoóriról, Esterházyról, Juhászról, Mészölyről, Nádasról, Parti Nagyról, Spiróról, Sütőről, Tandoriról olvashatunk, az felfedezésszámba megy, de felsorolhatnám az egész, hatalmas névsort. Gyakorlati, mert szorosan az egyes művekhez kapcsolódó, azokból kiinduló, ám általánosságra mutató irodalomtörténet áll itt össze. Reméljük: ilyenként is megírja – mint ahogy ígéri – a jeles szerzőpáros.
Egyszerre népszerű, ismeretterjesztő mű ez, amely tudományos eredményekkel is szolgál, és mint a szerepeltetett íróknak fenti hiányos névsorából is kiderül, nemcsak a költészetet, hanem a prózát és drámát tekintve is. „Minden műnek legalább két kora és két környezete van, amelyben és ahol létrejön, illetve amikor és ahogyan befogadó(k)ra talál” – mondják Németh Galileiét kapcsán, mintegy a hatvan év előtti Horváth Jánosra visszautalva, folyvást e kettősség szolgálatában, ami munkájuk értelme. Minden elemzésben (majd negyvenben) ennek képesek eleget tenni, nem felejtve el azt sem, ami modem (ellen?)érv lehet: „A művészet, a nagy mű önmagában és közvetlen úton semmit nem old, nem oldhat meg. Nincs semmiféle megváltó ereje, léte önmagára –, irodalmiasságára – korlátozódik” – írják Spiró Csirkefejének kapcsán, mely „mint minden jelentékeny mű, végső kérdéseket érint”.
Nyelvi, verstani, általános esztétikai vizsgálódások során mindkét elemzéskötet ezekre a végső kérdésekre is tekint. Ez az – irodalmon is túlmutató – értékük és érdemük. Olvassuk őket – a bennük vizsgált (s hasonló) művekkel együtt. (Nemzeti Tankönyvkiadó; Corvina Kiadó)
Szép ajándéka a kiadónak az ezeréves magyar iskolaügy évfordulójára Fehér Erzsébet tanulmánykötetének megjelentetése. A hangyaszorgalmú neveléstörténész olyan kincsekre bukkan az első önálló magyar nyelvű pedagógiai tankönyv (Tóth Pápai Kálmán: Gyermeknevelésre vezető útmutatás 1797) kibányászásával, melynek máig szóló tanulságai vannak: a tanítói hivatás, személyiség – a gyerekek oktatástana – a népiskolák egyes tárgyainak módszerei – az iskolai élet megszervezése – a szabadidő és pihenés irányítása széles tárházában.
Sárospatak, Debrecen, Pápa, Comenius, Pestalozzi szelleme, Árvay József, a magyar nyelvű tanítóképzés sárospataki megalapítója, Erdélyi János, múlt századi hegeliánus filozófus és nagyhírű folklorista, Lázár Károly, a modern gyermektanulmányozás sárospataki alkalmazója, vagy kortárs kollégái, Ködöböcz József és Földi Ferenc világa különösen közel áll a recenzens szívéhez, hiszen maga is a nagy múltú kollégiumok aurájában nőtt fel, s pedagógiai tevékenysége életreszólóan egybeforrott a hazai felvilágosodottabb, progresszív hagyományok keresésével és korszerű megújításával. Még Zirzen Janka alakjának kitűnő megidézésénél is örömmel fedezte fel, hogy 1945 után, a Viharsarokból feljőve, abban az iskolában fejezhette be középiskolai tanulmányait, melyben a magyar nőképzés jászberényi úttörője az egykori Sugár úton, a mai Andrássy úton vetette meg Pest egyik legpatinásabb iskolájának alapjait. Vagy nem tudtam meghatódottság nélkül Nagy László gyermektanulmányainak elemzésénél arra emlékezni, amely átörökítő mestereimhez, Kemény Gáborhoz és Nagy Sándorhoz kötött.
De számomra talán a legizgalmasabbak azok a fejezetek, amelyek megelevenítik a sárospataki „esküdt deák-kar”, a korabeli diákönkormányzatok szellemét, a preceptorok, diák segédtanítók hivatásra elindító próbálkozásait, a diákönművelés, éneklő-kar, könyvtár, a Szegénydiákok intézménye, a legátusok színes tapasztalatszerző gyakorló iskoláját.
A múlt folytatható örökségét összegyűjtve előre menni a holnap felé – talán a legszebb dolog. Szívből kívánjuk Fehér Erzsébetnek, hogy fejezze be nagy célját: a magyarországi tanítóképzés monográfiájának megalkotását. 1978-1995 között született tanulmányainak gyűjteménye jó ígéret ennek teljesítésére. Sokunk számára rengeteget mondó tanulság Fehér Erzsébet következtetése: „az egykori tanítóképzés felkészítő munkában minden a népiskolára, a népiskola gyerekére, a tanítójelölt jövendő tanítói munkájára irányult.” Egységbe forrott össze az alapos elméleti felkészülés és a népiskolai élet „test közeli” megismerése, gyakorlatának tanulás közbeni elsajátítása. Erre pedig égetően nagy szükségünk van ma is, iskoláink, pedagógiánk modernizálásának nagy munkájában. (Eötvös József Könyvkiadó)
Hányatott sorsú könyv látott napvilágot a Táncsics Mihály Gimnázium kiadásában. A könyvet Táncsics írta 1843-44-ben Józanész címmel a státusról (vagyis államról), a vallásról és a nevelésről. A most megjelent füzet a könyv második kiadása ugyan, de az olvasók kezébe mégis először kerülhetett. Az első, még 1848-ban kinyomtatott példányokat ugyanis a Pestre bevonuló osztrákok megsemmisítették. Egyetlen példány azonban – az Országos Széchényi Könyvtárban – megmaradt, és most a szerző eredeti szándéka szerint három részben, megjelenik; a Státus című után idén a Vallás címűt vehettük kezünkbe.
I.
Táncsics Józanész című művének a vallásról szóló részében, tizenegy fejezetre tagolva foglalja össze mondanivalóját, amely három kérdéscsoportra osztható: a katolikus vallás kritikája az apostoli hitvallás és a Biblia alapján; vallásos elmélkedések; a józanész szerinti hitvallás.
Táncsics a saját tapasztalatai alapján, valamint a felvilágosodás és a bibliakritika jeles képviselőinek több művét ismerve bőséges ismeretet szerzett a XIX. századi kereszténységről, különösen a katolikus egyházról. Ebben a munkájában nemcsak ezt az ismeretanyagot, hanem a felvilágosodás valláskritikájának és antiklerikalizmusának módszereit is felhasználja, az egyházi álláspontokkal és a vallási tételekkel vitatkozva. Szenvedélyesen érvel, keményen vitázik, ugyanakkor körültekintően vigyáz arra, hogy hitében senkit ne bántson meg. Kijelenti, hogy vizsgálódásai kételyeket ébresztettek benne a hirdetett katolikus vallás fő tételei iránt, de kész elfogadni azokat, ha az egyháziak érveikkel meggyőzik őt igazukról. Sérelmezi viszont azt az egyházi álláspontot, amely tiltja és bünteti a legkisebb kétséget is a vallási kérdésekben. így érvel: „Ha vallásunk Istentül van, az egész földnek minden írója és kritikusa csak egy betűt sem bírhat belüle lerontani, ha a lelkét kiírja is; mire való tehát az a kisszerű és örökös aggodalom, tiltakozás, hogy azt senki érinteni ne merészelje? Vagy hiszik még mind a katolikusok, ami vallásukban van, vagy nem hiszik.”
Nézeteinek kifejtését saját hitvallásával kezdi. Kijelenti, hogy hisz Istenben, ez az ő hitvallása. Hozzá teszi azonban: „Senki e földön nem volt és nincs feljogosítva tőlem kívánni, hogy az én meggyőződésem csak az legyen, mi az övék… úgy tiszteljem Istent, miként ők tisztelni a legjobbnak vélték”. Szerinte a józanész természetesnek veszi Isten létét és alkotó szerepét, s minden vallásban közös az istenbeni hit és Isten tisztelete.
Bírálja azonban a katolikus egyház katekizmusát. Saját hitének alapja az isteni kinyilatkoztatás. Az egyháznak nincs joga kötelezően előírni az emberek számára az apostoli hitvallás szövegét, és arra sem, hogy felettük bíráskodjon. Ezt már csak azért sem teheti, mert az egyházak rossz példát mutatnak az emberek számára, nem ismerik a földi életet, gazdagságra törekszenek, miközben a szegényeknek azt prédikálják, ők az igazi boldogok, mert a mennyországba jutnak. Ám ha ez így van, akkor ők miért nem akarnak szegények maradni? – kérdezi. Sorba veszi az apostoli hitvallás tételeit, és egyenként cáfolja azokat. Kijelenti, hogy ő nem fogadja el ezeket a tételeket, de másoktól nem kívánja az egyetértést nézeteivel. Táncsics állásfoglalásaiban kifejezésre jut a gondolatok szabadsága melletti kiállása és ebben a vallás szabad megválasztása jogosságának elfogadása. Érveit a józanész szerintieknek tartja, ami jól érzékelteti a felvilágosodás szellemiségét. Érvelése eleven, friss, mégha helyenként leegyszerűsítettebb is a forrásokban megismertekénél.
Egyértelmű a kiállása a felekezeti egyenjogúság mellett. A vallások egyenjogúságának követelését a katolikus egyház kizárólagossági törekvéseivel állítja szembe. Természetesnek tartja, hogy minden vallás képviselője úgy gondolja, az övék a legkedvesebb az Isten előtt. „Csak az a kárhozatos – mondja —, midőn a mi katolikus vallásunkat képező felekezet azt merészeli mondani, hogy e valláson kívül üdvösséget nem remélhetni: ez szörnyű vakmerőség és esztelenség is.”
Táncsics az apostoli hitvallás egészét tekintve, az első és az utolsó tételt tartja hihetőnek az emberi ész számára, ez pedig Isten léte és alkotó mivolta, valamint a mindenség és az ember örökléte. „Lehet azonban, hogy okoskodásunkat vagy véleményünket az igen késői kor kineveti” – fűzi hozzá, érzékeltetve, hogy az emberi ismeretek történeti fejlődése nyomán fennáll az állásfoglalások változásának lehetősége. Sok ellentmondást lát a Miatyánk szövegében és a tízparancsolatban is. Nem hiszi, hogy a parancsolatok isteni eredetűek, ezeket olyan emberi szabályoknak mondja, amelyek betartását elfogadói vállalják, s mint más szabályokat, az élet módosíthatja őket, nem maradnak változatlanok. Bizonyos változásokhoz igazodni szerinte nem Isten elleni vétek.
Hosszan fejtegeti Táncsics a kételyeit a bibliai Ó- és Újszövetségben foglaltak iránt, kimutatja ellentmondásosságukat. Szentírás lehet-e a Biblia, van-e hitelessége, milyen alapon lettek kiválasztva, akik írták – kérdezi. Mondandóját így indítja: „Azt igyekszem kimutatni, hogy az Ótestamentom nemcsak Isten sugalma nem, de még csak az emberi józan ész sugalma sem lehet.” Kétségesnek tartja, hogy azok, akikről az Ószövetségben szó van, jó erkölcsűek lettek volna. Ennek megmutatásakor véleményét nyilvánítja az erkölcs, a szabad akarat, a cselekvés kérdéseiről. Mindenekelőtt arra mutat rá, hogy a Biblia tudása, recitálása önmagában nem érdemesít a mennyországra. A lényeges és elsődleges a benne foglaltak betartása az életben és a cselekvésben. A jó cselekedet pedig nem parancsra történik, hanem önkéntes. Hosszan sorolja a példákat az Ószövetségből ennek ellenkezőjéről, s ironikusan szól a szöveg ellentmondásosságáról. Különösen érdekes a bábeli torony építésénél a nyelvek összezavarásának leírása és Ábrahám történetének szellemes kritikája. Szerinte Isten nem akarhatta azt, ami Ábrahám történetéről a Bibliában található. Ez is azt jelzi, hogy a Biblia nem isteni kinyilatkozás.
Az Újtestamentomról szólva, Táncsics kételkedik abban, hogy a kereszténységet, mint új vallást, maga Isten vagy a fia alkotta volna. Isten az embert eszes lénynek teremtette, aki formálhat magának vallást. Képtelenség, hogy az összes többi vallást az ember alkotta, és ez az egy isteni eredetű lenne. Felmerül szerinte az is, hogy a vallás legfőbb ígért célja az embert erélyessé, erkölcsössé tenni. De „nem tehet-e az ember jót, nem lehet-e erkölcsös, vallás nélkül is” – kérdezi, s a válasza igen. Az ember tehet jót akkor is, ha a vallásról nem is hallott. Táncsics a vallást tehát emberi alkotásnak tartja, és vitatja Jézus istenségét. Azzal érvel, hogy az ember nem tudja Istent a maga teljességében felfogni. Akkor pedig azt sem tudhatjuk, hogy az ember fia lehet-e Isten. A keresztények persze hihetik, ha akarják, ugyanígy hihetik Jézus istenfiúságát is, de másokat ne kényszerítsenek erre. Elfogadja, hogy az Újszövetségben is sok szép tanítás van, jóra buzdít, amit követünk is – mondja Táncsics, de hisszük, hogy „Újtestamentom nélkül is üdvözölhetünk”. Nem hiszi, hogy Péter apostol az a kőszikla, amire az egyház épült, és azt sem, hogy a pápa kezében vannak a mennyország kulcsai. Jézus történetének leírása a nagy evangéliumban sok ellentmondást mutat, és íróik senkit nem győztek meg arról, hogy , Jézus Isten vala.” Hinni azonban lehet benne, mint ahogyan sokan hiszik is.
II.
A folytatásban Táncsics valláselméleti kérdésekkel foglalkozik. Saját istenképe milyenségéről szólva rámutat: nem hiszi, hogy Isten véteknek venné kétségeit az egyház által adott istenképről. Istenképét az ember maga alakítja. Áz emberi gondolkodás eredményei az életben szerzett tapasztalatokból származnak. Kiemeli, hogy a megismerésnek érzéki alapjai vannak, és történetileg fejlődik, a tudás pedig hatalom. Valamit igaznak tartani, vizsgálódást követel, csak hallomás alapján nem lehet megbizonyosodni valaminek az igazságáról. A hiszékenységnek sok ember válik áldozatává. A könnyen hívőt a vallások is kihasználhatják, tételeiket kötelezőként fogadtatják el velük. Az egyház szerint nem szabad semmit kétségbe vonni tételeikből, azokat hinni kell, nem számít, hogy egyezik-e a józanésszel.
Rendíthetetlenül hisz abban, hogy az ész világa minden sötétséget eloszlat, az ész és az igazságosság győzedelmeskedik a földön. Bízik abban, hogy a gondolkodás keresztül tör a babonákon, előítéleteken és a vallási állításokon. Előbb csak kételyek jelennek meg, majd utat tör az igazságra való törekvés. A tudás általánossá válása végül megteremti az „ész birodalmát”, a tudás növekedése segíti a népek szabadságának kivívását. „Igen, ez megtörténhetik, ez az én hitem; mit a katolikus anyaszentegyház előmbe ad, azt többé nem vagyok képes elhinni.”
Ebből kiindulva veszi kritika alá az egyházi és a világi hatalmat, valamint összefonódásukat. A kormányok hite más, mint a népeké – mondja. Ők azt hiszik és terjesztik, hogy az alázatosság az igazi erény. Amíg ugyanis a népek a vallást és a politikát érinteni nem merik, addig biztos a hatalmuk, mert a népek elhiszik, hogy az egyházat és a kormányzatot Isten rendelé fölibük. Ez azonban álhit és a nemzet veszedelme. „Az én egyéni hitem az, hogy a földön üdv nem leszen, míg a népnek előbb említett hite meg nem semmisül.” Szerinte az a baj, hogy a népek nem látják a vallás és a politika közös érdeken alapuló összefonódását. Ezt az egyház és a kormányzat jobban érti, s bár használnak külön szavakat erre, a lényeget nézve a kettő egy, tudniillik mindig „egy célra dolgoznak, e kettő egy ügyet véd, támogat, a saját érdekükét.” Táncsics ezzel állítja szembe a józanész vallását, amelynek alapja: „a gondolatot szabadon kimondani, közölni és kényszerítés nélkül cselekedni, meggyőződés szerént Istent tisztelni.” Meggyőződéssel vallja, hogy a vallásnak és a politikának ezen az alapon kellene a nemzet javát szolgálni. Megrázóan ecseteli, mennyire más volt a helyzet az akkori Magyarországon. „Földünk termékeny, s az élelem szűk; munkások, dolgosok vagyunk, s mégis szűkölködünk; ellenség közöttünk nincs, és mégis roppant sereg katonát tartunk talpon… Kérdem: honnét a nyomor, mi e hazán nehezedik? Onnét, édes olvasó, hogy a vallást és a politikát érinteni nem szabad; onnét, hogy az egyházi hatalom és a kormányok érdekében van bennünket alázatosságban, tudatlanságban, szegénységben tartani, hogy uralkodásuk annál biztosabb, dicsőségük annál tartósabb legyen… Az egyházi főnökök azzal bíztatnak, hogy boldogok a szegények, mert a síron túl övéké lesz a mennyország… és mi ezt hisszük, és hitünkből csörgedez a nyomor. Mind vallásilag, mind pedig a polgári társaság szellemében igazság után kell törekednünk, ehhez pedig soha el nem juthatni, ha csak a gondolatainkat egymással nem közölhetjük. Még akkor is igen nehéz juthatni célhoz, ha korlátlan folyása van az észnek, hát még akkor, ha nagyobb erő ennek gátat vet. E gátat a vallás és a politika egymással kezet fogva, vagy összevetett vállal hányja; mindörökkön egy kézen dolgoznak.”
Érdekes színfoltja a könyvnek Táncsics áttekintése a világvallásokról és a közöttük folyó versengésről. Nem annyira a színvonala miatt, ugyanis az ismertetés tájékozatlanságot mutat, sok a pontatlanság benne, és hibák is előfordulnak. Érdekes azonban a vallások eggyé olvadása elvi lehetőségének a felvetése és Táncsics nemleges válasza. Szerinte azért nincs realitása az egyetlen vallás létrejöttének, mert a kizárólagosságra való törekvés s a fanatizáltság annak a másikkal szembeni érvényesítésére, lehetetlenné teszi. A versengés lényege az, hogy melyik vallás és egyház az egyedül üdvözítő. Konklúziója egyértelmű, vallási alapon a különbségek soha nem oldhatók fel.
Röviden foglalkozik a vallás kialakulásának és történeti fejlődésének kérdéseivel. Kifejti, hogy az embernek születésekor nincs semmiféle kész eszméje. Az eszmék kialakulásához az érzéki megismerés vezet. Ahogyan változnak a történelmi körülmények, úgy fejlődnek az ember nézetei, vallási eszméi is. A vallás a természeti környezet hatására és az emberi viszonyok alakulása nyomán keletkezett. Először képzetek alakultak ki az embernél hatalmasabbnak vélt erőkről és azok szerepéről az ember életében. Ezek a képzetek később fejlettebb formát öltöttek. így az Isten fogalma is későbbi és fejlettebb gondolkodás eredménye, ugyanígy későbbi képződmények az egyházak. A vallásban a papok és az uralkodók eszközt találtak hatalmuk erősítéséhez. „Már akkor a religió nagy részint elvesztette eredeti jelentését és célját, nem volt egyéb, mint olyan politikai eszköz, mellyel a sokaságot tetszés szerént használni lehetett.” A hagyományokból kialakultak és széles körben elterjedtek a vallási mítoszok.
Az egyházi állításokkal kapcsolatos vizsgálódásai nem oszlatták el kételyeit. Égyetlen vallásról sem mutatható ki, hogy isteni kinyilatkoztatáson alapulna, és ezért lenne az egyedül üdvözítő. Az embernek, szerinte, nem sikerült kitanulni „Isten miségét” kérdés, hogy ez sikerül-e valaha. Isten miségét nem ismerve, az ember nem tudhatja, miféle tisztelet illeti meg, és neki vajon szüksége van-e rá. Ebből következik, hogy „minden ember tisztelje Istent, miként legjobbnak gondolja.” Fontos tanulságnak mondja, hogy a vallás ugyanúgy jelenik meg az ember számára, mint a jónak a reménye, amely hordozza a boldogító üdvösséget. De valójában mi boldogíthatja az embert, mi eszközölheti valaki boldogságát – kérdezi. Az, „ha természeti vágyai betöltésére neki segédkezet nyújt… szellemileg vagy anyagilag, vagy együtt, mert az embert csak akkor látjuk boldognak, ha minden vágyai beteljesülnek”. Ám a társadalomban, amely a képtelenségek rendszere, tiszta lelkiismeret nincs, s amit a vallás mond a mennyei boldogságról és a világi örömökről,, az ámítás.
Táncsics szerint az erény néven ismert jó cselekedetek eredhetnek a vallásból, de a szív sugalmából is. Azt azonban senki nem volt képes eddig megmondani, hogy melyik vallásból erednek. A jó cselekedetek inkább a szív sugalmából keletkeznek, és vallás nélkül is létezhet erény. Visszautasítja a vádat, hogy ő ezzel a véleményével engedetlenséget szít. Ez nem célom – mondja –, „én az ész sugalmára hallgattam, mely nekem mást mond, mint ti, és így természetesen kételkedni kezdtem… A vétkem tehát csak az, hogy kételkedem, de a kétkedő észt Istentől vettem. Az ember rendeltetése az igazságra törekvés, tökéletesednie kell, ez a természetében van. Az pedig természetellenes, ha a papok tanításaikkal az embert tévedésbe, csalódásba akarják taszítani.”
Ebből a fejtegetésből kitűnik, hogy vizsgálódásaiban kiemelt helye van a vallás szerepe megítélésének a földi állapotok alakításában. Kimondja, hogy az istenkérdésben folyó vita alakulásától nem változik az ember földi állapota. Véleménye a vallások tényleges szerepéről egyértelmű: „a religió azt mondja: ne gondoljunk a világgal, sanyargassuk a testünket, tűrjünk békével minden jogtalanságot, legyünk alázatosak sat. majd a másvilágon megkapjuk jutalmunkat. Ti, a religió őrei, fenntartói, szóval egyházi atyák, e tanításokkal egészen ellentétesen cselekedtek: e világgal ugyanis gondoltok, minden javából részesülni igyekeztek; magatokat nem sanyargatjátok, sőt ugyancsak kedveztek testeteknek; nemcsak jogtalanságot nem tűrtök, sőt még azt sem tűritek, hogy ártatlan véleményünket kimondjuk; nemcsak alázatosak nem vagytok, sőt igen büszkén hordjátok fejeteket; szóval ti a világ minden gyönyörűségéből részesültök, vagy igyekeztek részesülni, minket pedig a túlvilági jónak élvezetére utasítotok.” Táncsics sok történelmi tényt felsorol annak bizonyítására, hogy az egyháziak mennyire nem szeretik igazán felebarátaikat. Még a gyarmati hódításokban betöltött szerepükre is utal: „Felebaráti szeretet ösztönzött benneteket, midőn Amerikának szelíd népeit kutyákkal is marcangoltattátok. Afrikának őslakóit még most is baromként adjátok el: az indusokat ő erdeik mélyére űzitek, és tulajdonukat elfoglaljátok; keresztény vagy felebaráti-e ez?” A tanulság is világos, a katolikus egyház nem az általa hirdetett két alapvető parancsolat, az Isten és a felebaráti szeretet szerént tevékenykedik. „Isten akatja, hogy az ember boldoguljon ezen a földön… ti pedig nem akarjátok, hogy az ember itt boldoguljon, hanem a mennyországba utasítjátok; akarja Isten, hogy minden ember egyenlő szabadsággal és jogokkal részesüljön abban, amit a természete megkíván, ti pedig az úr és szolga állapotot védelmezitek… embertársaitokat üldözitek, mihelyt nem úgy hisz, mint ti akarjátok; gyűlölitek, mihelyt meggyőződése szerént beszél vagy cselekszik… megégetitek, kínpadra húzzátok, ha azt meri mondani hogy a vallástokkal nincs megelégedve.”
III.
A könyv befejező részében Táncsics harminc pontban összegzi a ,józanész hitvallását”, mint saját álláspontját. Figyelemre méltó, hogy csupán kettő vonatkozik Istenre, a többi az emberről tesz hitvallást. Alapállása tehát sajátos ember-hit, deista köntösben. Elfogadja Isten létét és alkotó mivoltát, de az embert állítja a középpontba. Az embert egymástól független, szabad akaratú önálló lénynek tartja. „A természettől senkinek sincs több vagy kevesebb joga.” Hiszi, hogy a világ változásaival együtt az ember is fejlődik, tudása nő, felismeri a közösségi élet lehetőségét, leküzdi a társadalmi egyenlőtlenségeket… „Hiszem, hogy a társadalmi vagy polgári egyenlőtlenség a természeti törvény megsértésével történt” – mondja, és leküzdhető. Kezdetben nem volt elkülönítettség a tulajdonban és a javakban. „A külön tulajdont sem a természet nem jelelte ki, sem Isten nem osztályozá”, tehát nem is védhető. Meg fog szűnni, a közhasználat váltja fel. A közhasználat azonban erőszakkal soha nem hozható be.
Hitvallást tesz a társadalmi egyenlőség mellett, megvalósulása szerinte a józanész győzelme lesz az emberi együttélésben. Kialakulása a köztulajdon alapján, a népfelség elvére épülő, demokratikus rendszerben történik. A közösségi társadalomban a törvény csakis a nép közös akarata lehet. A nevelés fontosságát hangsúlyozza mindezek eléréséhez. Szerinte az elfajulás ellen az „ellenőr és mérték a józanész.” Meggyőződése, hogy „az ész elégséges az embert természeti vágyaiban saját határai között megtartani”. (Táncsics-sorozat/12)
„De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar, aut nihil.” Egy rendkívüli tehetség önérzetes megnyilvánulásai ezek a sorok, melyeket az ifjú Petőfi Sándor írt egyik, Szeberényi Lajoshoz intézett levelében. 1823. január elsején, szilveszter éjszakáján született a lánglelkű zseni, az egyetlen világszerte ismert magyar költő, akinek sem legendás alakját, sem költészetének nagyságát és eredetiségét nem tépázták meg az elmúlt másfél évszázad viharai, nem homályosították el az emlékezet fátylai. Lírája máig ihletően hat a magyar költészetre, s alig van olyan irodalom-tudományi, irodalomtörténeti mű, melyben a rá való hivatkozások sokaságát ne találnánk. Műveiben még mindig van felfedezni való, olvasó és irodalomtudós számára egyaránt. Ratzky Rita, akinek a Széphalom Könyvműhelynél jelentek meg Petőfi-tanulmányai, a „De méreg a dal édes méze” című kötetét ezzel a vallomással kezdi: „Húsz éve Petőfi Sándor a munkaadóm. Közben irodalomelméleti iskolák, irodalomtörténeti irányzatok jöttek, láttak, győztek: az ő életműve nem változott; nemzeti vagyonunk elidegeníthetetlen része. Ellátja feladattal, hittel, fiatalsággal azt, aki megbecsüli… Költészete úgy lett követendő vagy elrettentő példa, hogy retorikája és poétikája egészében felfejtetlen.” Tanulmányaiban a Petőfi-életmű ilyen irányú vizsgálatára vállalkozott. Petőfi szerelmi költészetének szociológiáját és esztétikáját a „Cipruslombok Etelke sírjáról” és a Mednyánszky Bertához írt „Szerelem gyöngyei”-ciklus versei alapján kutatja. Világirodalmi kitekintésű hatástörténeti vizsgálódásainak eredményeit „Határok és párhuzamok” című tanulmányában foglalja össze, majd a Petőfi-életmű utóéletét nyomon követő írások olvashatók a kötetben. A tudományos megalapozottságú, ám olvasmányos gyűjteményben a verselemzések plaszticitását újdonságszámba menő életrajzi események, kor- és eszmetörténeti adalékok erősítik. Több változatát is felsorakoztatja például az „Erdélyben” című költemény születése körüli legendáknak, melyek közül a gróf Teleki Sándor írásában fennmaradt változatot részletesen is értékeli.
Az „Erdélyben” című Petőfi-vers magától értetődően szerepel annak a híres versgyűjteménynek új kiadásában, mely 1941-ben Kolozsvárt jelent meg, Szentimrei Jenő szerkesztésében, Versekben tündöklő Erdély címmel, könyvnapi kiadványként, az akkor legrégebbi kolozsvári könyvkiadónál, Lepage Lajos cégénél. A Magyar költők erdélyi verseinek gyűjteménye a Gyulafehérvári Soroktól mind a mái napig nemcsak terjedelmét, de összeállítását tekintve is rendkívüli kiadvány volt a maga idején, s ezt a rendkívüliségét a mai napig megtartotta. Benedek Elek körének a szellem mindenek feletti győzelmét hirdető eszméje ihlette az antológia megszületését, mely az Erdélyben feltalált legrégibb magyar nyelvemléktől és a népköltészet válogatott remekműveitől kezdve a kötet megjelenéséig született erdélyi magyar líra legjobb alkotásait foglalja magában. De helyet kaptak benne azoknak a magyar költőknek a versei is, akik életük során valamilyen kapcsolatba ' kerültek Erdéllyel, s ennek hatására az antológiába illő művet alkottak. A gyűjtemény első részében az erdélyi magyar népköltészet legszebb darabjai olvashatók. A második rész („A hitszabadságos Erdély”) a fejedelmek korának másfél évszázadából hitújító papok, névtelen íródeákok, Tinódi, Balassi, Rimay, Szenei Molnár s mások verseit, dalait sorakoztatja fel, az 1690-ben keletkezett katonadal névtelen szerzőjéig. „A szárnyaszegett Erdély”-fejezet anyagát a habsburgi korszak, az ellenreformáció, a mádéfalvi veszedelem korának költői terméséből válogatták, Kölcsey „Szép Erdély” című versével zárva a sort. „A megújuló Erdély” Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Arany, s kevésbé neves kortársaiknak az 1790-91-es új alkotmány adta reményeit mutatja fel, a szabadságharc leveréséig, a remények eltiprásáig. „Az elhalványuló Erdély” fejezetcím alatt az abszolutizmus korának a huszadik századig érő lírai termése olvasható Gyulai Pál, Szász Károly, Reviczky Gyula, Ady, Móricz, Somlyó Zoltán, Juhász Gyula, Babits Mihály és a többiek tollából. A szellem győzelmébe vetett hit bizonyosságát, a gyűjtemény vezérlő eszméjét a kötetzáró mű, Ernőd Tamás „Bolyai” című verse is példázza. A mostani, új kiadás Sepsiszentgyörgyön, a Castrum Könyvkiadónál látott napvilágot, két kötetben.
„Kedves Anyikám!… A kért könyvekre nézve megírom, hogy Timár Virgilt sajnos nem kapni… A kis régi Petőfi könyvet, mihelyt kezembe kerül, elteszem Anyika számára, ez akkor lesz, amikor a könyvtárt szétbontom, mert mostanáig még nem nyúltam Mihály szobájában semmihez, – Mihály szobáját a Baumgarten alapítvány házában fogom elhelyezni, mert az én új lakásomban nem férne el. Ez a gyötrelmes munka vár még rám…” Az 1942. március 21-én kelt levélből való a fenti részlet, amelyet Török Sophie írt Babits Mihály édesanyjához, a költő halála után. A Babits család levelezése az Universitas Kiadó Babits Könyvtár sorozatának második köteteként jelent meg, Buda Attila szerkesztésében, gondozásában. A terjedelmes kötetből a költő családjának apai és anyai felmenőinek, testvéreinek, népes rokonságának, a Babits-, a Kelemen-, a Raácz-családnak mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást, s az 1800-as évek közepétől majdnem száz év kortörténetébe is. A régi levelek írói nem is sejtették, milyen csodálatos módon zárták leveleikbe a kor hangulatát is. „Kedves Öcsém! A virágvasárnapi gőzössel… szándékozom Pesten megérkezni… Úrbéri papírok eladása lesz utazásom célja…” – írja például Kelemen József Szekszárdról, 1859. április 5-én. Babits szüleinek levelezéséből kiderül, hogy 1891-ben Selmecbánya és Pest között 4 forint 80 krajcár volt a vasúti jegy ára, s a fürdőorvos titkárának – írja a gondoskodó férj – kis ajándékként tíz britannica szivart lehet adni, ha más asszony is ad neki. A keleti hadszíntérről 1917-ben érkezik a levél, s aztán keresztbe-kasul a népes rokonságban, Babits fivérének, Istvánnak eltűnéséről. Pécs, 1919. december 18-i dátummal levél megy Babits édesanyjának a rettenetes szerencsétlenségről, a kecskeméti szörnyű vérengzésről, „aminek – hír szerint — a mi szegény jó Dezsőnk is áldozatul esett”. E néhány kiragadott részlet is jól szemlélteti a levelestár különleges, érdekes voltát, melyet a gazdag jegyzetelés mellett többféle mutatóval, családfával és fényképes dokumentumokkal is kiegészítettek.
Hogy József Attilának volt-e Petőfi-kötete, s ha volt, milyen, bizonyíthatóan senki nem tudja már. Lehet, hogy előkerül majd egy könyvtár mélyéről, vagy egy könyvgyűjtő féltett kincsei közül, de az is lehet, hogy csak Szántó Judit bizonytalan emlékeként idézi fel egy-egy irodalomtudós. Tasi József József Attila könyvtára című munkájában a rekonstruált, bizonyosnak vehető, 176 tételes könyvlistát hiába böngésszük Petőfi művei után kutatva, csak az emlékezetből összeállított könyvjegyzéken találjuk Petőfi Sándor munkáinak első kötetét, a Franklin Kiadó „Elő könyvek, magyar klasszikusok” sorozatából. Tasi József a bőségesen jegyzetelt tételek listája előtt József Attila hozzátartozóinak és barátainak visszaemlékezései alapján megrajzolja az olvasó, könyvimádó és könyvgyűjtő fiatalember alakját, majd könyvtár rekonstrukciójának nehézségeit is felemlíti. A mű külön érdekessége a József Attilának szóló dedikációk sora, melyet teljes szöveggel idéz a szerző. Nem kevésbé érdekesek azok a jegyzetek és aláhúzások, melyeket a költő Marx „A tőke” című műve tanulmányozása során a könyvbe írt, vagy más könyvei olvasásakor bejegyzett azokba. A könyvtár nagyon sok mindent elárul tulajdonosáról, irodalmi ízlése, intelligenciája, világnézete, műveltsége, vonzódásai, olvasottsága, kapcsolatai, anyagi helyzete s számos vele kapcsolatos intimitás mind „olvashatóvá” lesz a hozzáértő számára. A könyvek sorsáról is többféle feljegyzést talált nyomozása során a szerző. Németh Andort idézi például, aki vállalta a szanatóriumból Balatonszárszóra utazó költő holmijainak – így könyveinek – megőrzését: „Megdöbbenve állapítottam meg, hogy kedves magyar költői, a teljes Balassi, a teljes Csokonai hiányzanak. Elkallódtak, vagy ellopták őket.” József Jolán emlékei szerint 1930 nyarán „Attila az Andrássy út 6. szám alatt bérelt egy kis cselédszobát. Sokszor napokig nem mozdult ki a fűtetlen szobából, nem kelt ki az ágyból: aludt, nem érezte a kínzó éhséget. Amikor már ezt az olcsó kis szobát sem tudta fizetni, elköltözött. Tartozása fejében otthagyta könyveit, amiket soha nem tudott kiváltani…” A kötet többi tanulmányában is József Attilával foglalkozik a szerző. A „Babits, Zsolt Béla, Hatvány és József Attila” című dolgozatban adalékokat szolgáltat József Attila Babitsot támadó pamfletéhez, amelyet tárgyi kritikai tanulmányként emleget. Ezután ,József Attila és a Korunk”, ,József Attila és a Halálbüntetés Ellenes Szövetség”, , József Attila és az európai költők antológiája” című tanulmányok következnek, valamint Illyés Gyulával, Kodály Zoltánnal és néhány képzőművésszel való kapcsolatainak elemzése olvasható. Végül József Attila ismeretlen verse, a „Hívogató” tanulmányának tárgya. A fényképekkel s más dokumentumokkal illusztrált kötet az Ecriture Kiadó újdonsága. Visszatérve a tanulmánykötet címadó írásához, Petőfi emlékezetére álljon itt József Attila egyik korai versének néhány sora:
Falvát megőrült népe lerombolá,
házunk az nincs, fii fal, ha mi megmaradt,
gonosz Tél van s e kis családnak
tüze, Petőfi – az Eszme: hol van?
(Petőfi tüze)
(emmi)
