VISSZA

ABLAK


Gundi Feyrer 1956-ban, Heilbronnban született. A müncheni és a hamburgi képző­művészeti akadémián tanult. Sokoldalú alkotó. Költő, képző­művész, performansz-művész, újabban animációs filmeket is készít. Három versével mutatkozik be olvasóinknak, melyek Das Schlagen der Augen című, új kötetéből valók.

GUNDI FEYRER

Maradás I.

Minden folyó csupa csuszamlás, föld feletti.
Vízfolyások ívre íve mint fasor, halak suhannak, csuszamlások
bezárói.
A csuszamlás a maradás alagútja.

Maradás II.

Maradni: lukakat vetni a levegőbe.
E lukak luggatják fenn nemlétezésünk, így takarnak.

Egy embert csak, ki marad, s a szavak összecsuklanak,
s szottyadt zsákok.

Több szinten áll minden fa, liszt s vaj bél egyre vándorol,
gyúródik, megtorlódik, gördül levél, kiáll hegyül.
A maradás is.
A maradás több szinten áll, bél-lisztje vajjá gyúródik,
megtorlódva gördül s vándorol.
Minden maradó egy réteg maradás, míg annyi réteg gyülemlik
fel, hogy hegyül levele kiáll.
A levelek: erdők túl gyors, sprinter fái.

Az eltávolodás

Tudása, hogy valahol voltál, s távozásod e tudással,
anélkül hogy elég fény lenne.
A csak-elmenés, tudása annak: elmégy.
Helyet – el! – hagyni, el nem telni véle helyben.

                                        TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSAI

VISSZA

KOSZORÚ


Száz éve, hatvankilenc éves korában hunyt el Ady „szent elődje”, a modem magyar költészet előfutára, Vajda János.

SIMOR ANDRÁS

Hódolat Vajdának

V. J. jegyzete Petőfiről 1884-ben

A sasok
Verebekké lettek az utcasárban,
Mióta sziklás ormukról leszállván
Verdesnek itt.
E rémisztő időket
Petőfi ha megéli, beleőrül.
Talán jobb is, hogy agyonszúrta őt
Egy muszka, egy nyers uborkaevő,
Mert mit keresne itt, csigák között,
Verebekkel versenyt hogyan csipogna?

Vajda János álma

Forgolódott Vajda költő
hajnalig a fekhelyen,
álmában Alfréd, Izidora
és gróf Kievszky megjelent.

A gróf és Alfréd sakkozik,
kandallónál ül Izidora,
tokája ketyeg, mint urának
hasa táján a vén zsebóra.

„Hagyd békin a Kordillerák
fehér havát – és lép a lóval –
rég enyim Izidora válla,
atyjától vettem, foglalóval.

Aranyba foglaltam e nőt,
ki vad hevesen csak mosolyga.”
A házibarátnak teát
szolgált fel közben Izidora.

„Nagy érzemény – nagy felsülés!
Kis szerelem elég a nőnek.
És apanázs kell gróf uramnak,
a hónap végén meg előleg.”

Alfréd a költőt kitanítván
mattolta hirtelen a grófot.
Ezt látta Vajda hajnalig,
és forgolódott, forgolódott.

                            1975

V. J. élcverse

Mint a Montblanc csúcsán a jég –
(Ezt úgysem érti Gyulai,
neki a csöndes szív elég,
szenvedélyt minek vallani.)

De néha csillagmiriád
(ezért szintén vesszőt futok)
fejemre szórja sugarát.
(Nem égbe, pokolra jutok.

A fölkelő nap megjelen,
pirul az Akadémia,
kis firkászoknak üzenem
én, a szebb jövendő fia,

hogy szívem pora még kigyúl,
égnek tőle galaktikák,
nem szeretett se itt, se túl
senki, ahogyan én Ginát.

                            1994

Vajdaiáda

Eddig se látogattál, ezután
se látogatsz napoddal, szerelem,
nem villan felém egedből a fény,
míg a halálig magam cipelem.

Míg a halálig magam cipelem,
egedből a fény nem villan felém,
hidegeddel küldesz a semmibe,
mert nem ragyogsz át a Montblanc jegén.

                                          1994

Vajda János virrasztása

„Itt a nagy halott előttünk,
kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
csillagoltó sötétségben
mi vagyunk még éberen.”

Bankárok és pénztőzsérek
rágódnak a csontokon.
Olcsó torra semmi költség,
„nem maradt ránk dús örökség”,
nincs számunkra irgalom.

Miniszterek, pártvezérek
mondják, elég volt a dal.
„Ami megholt, föl nem támad,
haszontalan minden bánat,
haj rá étel, dal, ital!

A nagy tenger éjszakába
ki-kinézünk olykoron.
Mert nem tudjuk, hány az óra,
hallgatunk a kakasszóra,
merengünk egy csillagon.”

Sáska-, kaméleonhaddal
teli ország és határ.
Várunk, várunk, mégse pirkad,
„s amit látunk, az se csillag,
bolygó fény, vagy fénybogár.”

Csüggedt munkás vak reménnyel
a hazában ténfereg.
A híd alatt hál a másik,
hallgatja gyomra korgásit,
utálja az ünnepet.

Szikkadt földre szemlesütve
szántóvető rá se néz,
fél a föld alatt a krumpli,
szeretne mélyebbre bújni,
hová nem jut el a vész.

Szörnyek táncolnak a torban,
nem mozdul a tetszhalott.
Kísértetek, gonosz rémek,
tegnapelőtti lidércek
falják föl a holnapot.

A dalt szánkban melengetjük,
nincsen helyünk odabenn.
„A hideg, a téli éjben,
csillagoltó sötétségben
mi vagyunk még éberen.

Álmodunk mi hihetetlent,
el se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva,
hátha meg nem volna haha
s lehetne még valami…”

                            1993



Vajda monológja

A bécsi kávéházba Róza vitt el,
ő szervezte a találkozást,
kifordultam az ajtón, látni, eh,
kit látok minden pillanatban,
kire ha rászegzem szemem,
tekintetemben nem az elveszett,
az el nem nyert éden fájdalma van.
Egy másik kávéházban
hagytam azután Rózát, akinek
a virslihéj nem ízlett.
Kis női csukák, harapdáljatok,
a múlt szomorú sivatag,
semmi Szahara,
ahol még mindig ő a piramid,
a kócfejű szajha, ki miatt
fólfordult itten a természet rendje,
erkölcs és anyag
egymással összezavarodtak és
nemi viszonyba keveredve, fattyú-
és üszökivadékkal töltik el
a föld színét… De csitt, elég a szóból,
Vajda megőrült, bolond a világ,
eszelős kornak a költője is
bomlott agyú, ki fáj a földnek
s a föld neki, mert egyek ők,
ennek belét, annak belsejét
emészti tűz, s a robbanás minő lesz,
mi szép halál,
csak erre vár velőm!

                                       1994



VISSZA

MEGMENTETT OLDALAK


Érdemtelenül elfeledett alakja irodalmunknak Szabó Endre (1849-1924), holott lázadó hangú, érdekes költő volt, jeles újságíró és kiváló műfordító. Három Vajda Jánosról szóló anek­dotáját a ma már becses könyvritkaságnak számító Cigányvilág című adoma­gyűj­te­mé­nyé­ből emeltük ki.

SZABÓ ENDRE

Három Vajda-anekdóta

A társasági tagság

A Kisfaludy Társaság tagságára kandidálták Vajdát. Jólesett neki a figyelem. Hát a zenebonás Gyulai Pál ezt is megkeserítette neki: mint minden nálánál kü­lönb legényt, Vajdát sem akarta a társaságba be­ereszteni. Lármázott, agitált Vajda jelölése ellen.

Vajda, aki nem kunyorálta a kitüntetést, annyira méregbe borult a Gyulai okvetetlenkedése miatt, hogy elment hozzá a szerkesztőségébe vagy a lakására, és így szólt hozzá:

– Azt hallom, fráter, hogy te én ellenem acsarko­dói; hát vigyázz magadra, mert ha megcsúfoltok azzal, hogy megbuktattok, úgy agyoncsaplak, mint a szúnyogot.

Bizony meg is választották Vajdát – Gyulai sze­rencséjére.

Rettenetes!

A Dunaparton sétálgat Vajda János, és csöndesen szivarozgat. Este volt. A budai oldal az ezer meg ezer lámpafénytől olyan, mint a csillagos ég. Mélázgatva nézegeti ezt Vajda, mikor elébe toppan egy ifjú úr, és megszólítja:

– Kérek szépen egy kis tüzet – és mindjárt oda is tartja cigarettáját a Vajda szivarjához, hogy rágyújtson.

No, fellobban erre Vajda haragja.

– Mit? Hát nem látja, hogy mennyi temérdek ember jár-kel itt, hogy mennyi szivarozik? Hát éppen engem tud kiválasztani, hogy megmaceráljon? Hát már az utcán sincs az ember biztonságban? Ez rettenetes!

Azzal odanyomja a szivarját az ifjú úr markába, és mint sebzett oroszlán elvegyül a tömegben, meg sem állván nagy haragjában hazáig.

Vajda képviselősége

Sokat bolyongott Vajda János egyedül az utcán, ráért gondolkozni mindenféle okos dolgokról, míg végre azt a bolondot gondolta ki, hogy ő országgyűlési képviselő lesz. Előadta ezt egy asztaltársaságban.

– Mert – azt mondja – ha az a vadszamár X, az az analfabéta Y, az a hatökör Z képviselő lehet, mért ne lehetnék én?

Hát igaz.

– Aztán milyen párti mandátumot „vállalnál?” – kérdi valamelyikünk, mintha azt a mandátumot valóban csak „vállalni” kellene.

– Nekem mindegy – felelt öreg Jánosunk.

És ez volt még a legokosabb egész gondolatmenetében.

– Akkor menj el Tisza Kálmánhoz, és jelentkezzél, hogy jelöltessen.

– No, miért éppen Tisza Kálmánhoz? Nagy úr az! Meg ott már úgyis sokan vannak.

– Pedig az azért volna jó, hogy nem kellene a magad pénzét fogyasztanod.

Ez nem volt valami jó argumentum, mert hogy fogyassza ő azt, ami nincs?

– Már csak talán mégis a függetlenségi párttal mennék, bár úgy látom én, hogy mind egy fene. Egyik olyan, mint a másik. Hanem ha bejutnék, majd rendet próbálnék csinálni. Majd megmutatnám én, hogy hogy kell ezt csinálni? Megcsinálnám az igaz emberek pártját.

– Hát az is jó. Akkor menj el Irányi Dánielhez, ott bizonyára örömmel fognak látni, kiszemelnek neked valami jó erős ellenzéki kerületet. Csakhogy akkor nagy munka vár rád. Ott kell laknod a választások alatt a kerületben, meglátogatni minden községet, nem egyszer, hanem sokszor, ott mindannyiszor beszédeket tartani, komaságot, násznagyságot vállalni, vendégeskedni, vasárnapi bálokban valamennyi lányt, menyecskét megtáncoltatni.

– Elég! – hördült fel Vajda. – Hogy én hordó tetejére álljak? Bolondokat szavaljak? Mindenkivel összecsókolóddzam? Soha!

Tehát erről sem tárgyalhattunk tovább, hacsak azt nem akartuk, hogy dühében lerántsa az asztal abroszát, a söröspoharakkal együtt.

– Akkor hát még csak egy lehetőség van: lépj fel olyan kerületben, ahol ismernek; mert ahol ismernek, ott bizonyára nagyra is becsülnek. Oda aztán nem kell törik-szakad korteskedés.

– Ez nem rossz gondolat.

– Van-e hát ilyen kerületed?

– Hogyne volna!

– Melyik?

– A váli…

– Hát ott jó ismeretséged van?

– Hogyne volna! Hiszen van egy versem, melynek címe „A váli erdőben”.

Az asztaltársaság csendesen összemosolyog, és ki-ki a söröspohár után nyúl.

– No, jól van! Hanem azért pénz ide is kell ám, kedves Jánosunk. Van-e?

– No – feleli Vajda erős meggyőződés hangján –, ha megszorítom a piócámat, hát az is lesz.

Mindnyájan tudtuk pedig, hogy az a pióca Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság szerkesz­tője, aki szintén ott mosolygott csendeskén.

– Aztán mit gondolsz, János: mennyi lenne?

– No, hát egy ötven-hatvan forint bizonyosan.

Erre már nem bírtuk tovább jólélekkel: kifakadt belőlünk a harsogó kacaj; én úgy segítettem magamon, hogy kiszaladtam az utcára.

Természetes, hogy nem is lett Vajda Jánosból képviselő.

Elkeseredésében aztán a választások lezajlása után ilyen névjegykártyát nyomatott:



VISSZA

MÉRLEG


SIMOR ANDRÁS

Vajda és Petőfi

Vajda két versben is utal Petőfire. 1886-ban Arany szobrával Petőfi szobrát szembeállítva, így ír:

Az egyik ül, a másik áll,
Ez harcra hí, az békét prédikál.
El van találva egyik, mint a másik,
Csak mindegyiknél valami hiányzik:
Amott a lábvíz és a csörgősipka,
Ennek nyakából a koldustarisznya.
                                                 (Szobrok)

Két év múlva születik meg Tünemények című verse:

Puszták örök lakója néha lát
Feje fölött, tündöklő égen át,
Vonulni egy különös madarat,
Minőt nem látott még az ég alatt.

Jó ismerőse mind amennyi van
Erdőkön, lápok ingoványiban,
Egyszerre kitalálja név szerint,
Melyik mi fajta, hogyha rátekint.

De ezt az egyet – ezt nem látta még,
Sóvár kíváncsin lesi, várja rég,
Hogy ha fölötte újra elhalad,
Megnézi jobban, megcsodálja majd.

És várja, várja sok-sok ideig,
Míg maga is beleöregedik.
Hó a szakálla már, gyér fürtje len,
Az a madár többé meg nem jelen.

Eszébe jut, álmában látja még;
Nincs lelke tükrén már csak ez a kép.
S végpercein, midőn már szinte holt,
Csak akkor tudja meg, mi ritka volt.

Ilyen bevezető után fordul az olvasóhoz, Petőfi nevét ki nem mondva ugyan, de félreérthetetlenül őrá célozva:

A költőnek, ti többi emberek,
Emelni szobrot ne siessetek.
Mert úgy lehet, még áll a büszke emlék,
Midőn dalát már régen elfeledték…

1884-es prózai írásával rokon az előbb idézett szakasz utolsó sora. Akkor így fo­galmazott: „Érezhető ugyan, hogy ma nem ő uralkodik. Nem ő van divatban. Nem ő a minta, a bálvány; bizonyos mérvadó kö­rökben az ő nevének emlegetése nem tar­tozik a jó hanghoz.” (Petőfiről).

Mielőtt a Vajda-Petőfi kapcsolódás kér­déseit tovább elemeznénk, tegyünk egy rö­vid kitérőt. Kevésbé ismert irodalmi példá­val világítsuk meg, milyen volt a Petőfi-hívők helyzete 1849 után. Medgyes Lajos, dési papköltő, akinél Petőfi Segesvárra me­nőben megszállt, olyan verseket írt a Bach-korszakban, amelyeket nem egyszerűen megjelentetni nem lehetett, de megmutatni sem volt tanácsos akárkinek. Szabadlábra bocsáttatásakor például mintha Petőfi Szil­vesztereként fogalmazott volna (tegyük hozzá zárójelben, hogy 1850-ben Az apos­tolt nem ismerhette). A következőket vetet­te papírra önmagának:

Megnyíltak hát a börtön ajtai,
S földet s napot megint szemlélhetek…
Mit ér?!… szabad hon tagja voltam én,
S rab most a hon, láncban az emberek!
              (Szabadlábra bocsáttatásomkor)

Medgyes Lajos versei a XIX. században meg sem jelentek. A Petőfi-hívő papköltőt egyszerűen némaságra ítélték.

Színi Károly a kiegyezés évében vezér­cikkét Petőfi-idézettel indítja: „Haloványul a gyáva szavamra… dalom / Viharodnak elő­jele, forradalom!”, majd így folytatja: „Azonban ne ijedjenek meg a gyávák… Nem véres forradalomról van szó. A mai körül­tekintő, haszonleső, hivatal-, cím- és rend­vadászó világban nincs mit tartani forrada­lomtól. Ezek az emberek, kiknek szellemi vezéreik – mert vajon nem az íróknak kellene-e a haladás vezéreinek lenni? – ugyanazon emberek, kik 1848-at megérték, sőt talán akkor a szabadság, egyenlőség, test­vériség hőseiként szerepeltek, most 1867-ben nemességért folyamodnak, ezek a mai magyarok, kiknek költőik aranykereszteket fogadnak el a hatalomtól, sőt kiknek első költője, ugyanaz, kit egykor Petőfi barátsá­gára méltatott s ünnepélyesen a nép költő­jének nevezett, a nép keblében született .Arany János, bárói ranggal járó rendet kap, ezek az emberek, ne féljetek, nem csinálnak forradalmat.” (Egyenlőség). (Ne akadjunk fel az Arany elleni kitételen csu­pán azért, mert ismerjük Arany keserű ön­gúnnyal megírt A csillag-hulláskor című szép versét, és tudjuk, hogy Arany a Szent István-rendjelet Ferenc Józseftől Eötvös és Wenckheim személyes kapacitálására fo­gadta el. Van hitele Színi Károly kortársi elégedetlenségének is.)

Vajda 1884-ben Petőfi halálát nem pusz­tán irodalmunk legnagyobb addigi veszte­ségének nevezi. Hozzáteszi, hogy legna­gyobb vesztesége az „talán magának a for­radalmi küzdelemnek is”.

Érdemes hosszabban idéznünk Petőfi költői nagyságáról szóló szavait, mert nap­áinkig érvényes, eredeti költői látásmód szólal meg bennük: „Az őt kisebbítő kriti­kusok kifogásai igen hasonlítanak amaz osztrák hadnagy ítéletéhez, aki ily cím alatt Napoleon kein Feldherr Von N. N. – k. k. Lietenant – megtagadta Napóleontól a hadvezéri tehetséget, mivel ellenségeit nem az akkori bécsi hadiiskola szabványai szerint verte meg.

Ezek szerint minden költői mű csak úgy jó, ha az általuk fölállított mintákra van csinálva. Ha valaki a saját maga mintája szerint dolgozik, az már hiba, tudatlanság, cédaság, pongyolaság. Hogy is merészelte az isten e világot teremteni, mikor csak­ugyan nem tanulhatta senkitől?

Hanem azok a szolgai másoló lelkek, akik aztán az általa föltalált hangot, modort utánozták, azok már klasszikusok, mert hi­szen ők, amit csináltak, azt már úgy tanul­ták. Tanulni, a meglévő anyagot földolgoz­ni, az az igazi alkotó művészet. Aki az anyagot is maga teremti, azt agyon kell csap­ni, hogy az ő anyagából dolgozó fazekasok eredetieknek tűnjenek föl. Meg kell adni, hogy taktikának eléggé okos bolond taktika ez.

Igaz, hogy a fáradhatatlan, kitartó csiga is fölmászik éveken át a szikla ormára, ahol a sas fészkel. De azért csak nyomorú csúszómászó csiga marad ő, és soha sem hatol föl oda, ahová a királyi aranysas, a felhőkön túli légrétegekbe!…”

Petőfi költői újdonságát ugyanis koránt­sem értékelte mindenki Vajdához hasonló­an a múlt (és nem csak a múlt) században. Fejtegetésünket ismét egy kitérővel foly­tatjuk. A helység kalapácsának és Az elveszett alkotmánynak párjaként 1845-ben a tizen­kilenc éves Vasvári Pál beküldi a Kisfaludy Társaság pályázatára A szerelmes bajnok című vígeposzt, amely egyszerre hadüze­net a feudális világlátásnak és a retorikus, „vasárnapi” költészetnek. A Petőfi és Arany művéhez méltán hasonlítható remekmű teljes szövege százötven év múlva jelenik meg először nyomtatásban, és irodalom-történészeteink napjainkban kezdik felfe­dezni – sem Vajda, sem Arany nem ismer­te. Nemcsak Vasvári Pál neve akadályozta A szerelmes bajnok fölfedezését, illetve publi­kálását, és nem pusztán a XIX. századra is jellemző szolgalelkűség. A helység kala­pácsáért, Az elveszett alkotmányért Gyulai sem rajongott, és nemigen akadt irodalmár, aki hasonló művek után kutatott volna.

Összegezve tehát: a Petőfi szervezte nem­zedék egy része meghalt, mások némaságra kárhoztattak; Kerényi Frigyes Amerikában halt meg, ott írt naplója máig nem került elő, talán örökre elveszett, megint mások költőként végleg elhallgattak. Ilyen előzmé­nyek után jelenik meg 1874-ben Az apostol csonkítatlan szövege. Tudomásom szerint, ezt a tényt, vagyis azt, hogy csak 1874 után kerülhetett be irodalmunk vérkeringésébe, irodalomtörténészeink nemigen méltatják figyelemre, pedig nyilvánvaló, hogy egy irodalmi mű hatását – irodalmi hatását is – csak megjelenése után fejtheti ki. Az apostolnak azonnal akadtak hívei, Gáspár Imre például a „szocializmus énekek-énekének, legragyogóbb költeményének” ne­vezte, Szilveszter alakját Táncsicséval rokonítva; és akadtak elszánt támadói, pél­dául Gyulai Pál, aki Horváth Jánost és utódait megelőzve, egyetemi katedráról in­tézett kirohanásokat Szilveszter ellen.

Vajdára bizonyosan igen nagy hatást gyakorolt Az apostol. Egy év múlva, 1875-ben jelenik meg mindmáig kevéssé mélta­tott műve, az Alfréd regénye.

Közismert, hogy Petőfi Az apostolt a forra­dalmi apály beálltakor írta. Amikor Arany­nak beszámol róla, levelét így folytatja: „…a haza cudarul van, vagy jön egy min­dent fölforgató, de mindent megmentő for­radalom, vagy elveszünk, de oly gyalázato­sán, mint még nemzet nem veszett el”. Fontos műnek ítélte Az apostolt, akárcsak Vajda az Alfred regényét, megírásáról a tör­ténelmi idők sodrában sem mondott le, noha tudta, hogy pénzt ezért sem kap sen­kitől. Vajda a „verses beszély” megjelenése után egy évvel – amikor olyan kritikát kívánt olvasni magáról, amiben kedvét leli, és megbízható kritikus híján a kritikát ő maga írja meg –, így vallott munkájáról: „Egy csomóban zengzetesebb, könnyedebb jambusokat, mint az Alfréd regényében, ki mutat föl? És hozzá hol a mű, melyben költő nagyobb, súlyosabb gondolatok anyagával dolgozott volna? Mintha atlétát látnánk, aki a szokott cirkuszi golyók he­lyett egész hegyekkel hajigálódznék.” önértékelésében ne a Gyulaival sértetten vitázó részre, jambusainak védelmére fi­gyeljünk, hanem a lényegre: „…hol mű, melyben költő nagyobb, súlyosabb gondo­latok anyagával dolgozott volna?”

Mindkét alkotás formailag is rendhagyó. Petőfi számára az újdonság természetes, levelében Az apostolt egyszerűen „hosszabb költemény”-nek nevezi. Vajda az Alfred re­gényét „vak merény”-nek, amelyért vesszőt futhat „az akadémiai kritika / Fegyelme­zett rabszolga népe közt”. Petőfi hatása könnyen nyomon követhető nála. Iroda­lomtörténészeink Az örült bizarr monológ­jának és A helység kalapácsa groteszk képei­nek továbbélésére hívják fel a figyelmet. Idézzünk két leíró részt Az apostolból, illet­ve az Alfred regényé-ből.

Petőfi:

Népeden utcákon csak egy
Őrült bolyongott,
A fergeteg.
Nyargalt az utcákon keresztül,
Mikéntha ördög ülne hátán,
És lángsarkantyút verne oldalába.
A háztetőkre ugrott föl dühében,
És besüvített a kéményeken.
Tovább rohant s teli torokkal
Ordítozott belé a Vak éj siket fülébe.
Aztán a fellegekbe markolt
Rongyokra tépte éles körmivel,
S megreszkettek a rémült csillagok,
S a felhődarabok között
Idébb-odább hömpölyge a hold,
Mint a holt ember a hullámokon.

Vajda:

A nap rendetlenül kél s szélvihar
Porába burkolódzva, fénytelen,
Sugártalan csüng ottfeledve a föld
Tányérja szélén, mint lenyakazott
Embernek porba hullt véres feje.
Az égen ismeretlen csillagok
Tévedt, zavart csoportja tünedez föl
A majd rövid, majd végtelennek tetsző
Szeszélyes éjszakában…

Emeljük ki a két rokon hasonlatot: Pető­finél a hold úgy hömpölyge idébb-odább, „mint a holt ember a hullámokon”, Vajdá­nál a nap olyan, „mint lenyakazott / Em­bernek porba hullt véres feje”. Vajda Izido­rát fényes üstököshöz hasonlítja, „mely fönn az égbolt tetején ragyog, / S amelynek a föld, mint szerelmes apród / Csókdosva hordja tündöklő uszályát…” Az üstökös hasonlat Petőfitől sem idegen: Szilveszter szeme úgy lobog, „mint két bolyongó üstökös”. Vajda átveszi Petőfi hol groteszkül rikító, hol fur­csán realista hasonlatait. Petőfinél a szerel­mes leányból a kimondatlan szó ereje a lelkét vetné ki, „mint a Vezúv a lángoló követ”, Vajdánál a rettentő sejtelem olyan, „mint midőn a kitörő Vezúv – Parázsszerű láváját még sűrűbb / Jégzápor oltja el s mereszti meg”. Nyilván nem véletlen, hogy legkevésbé Vajda hasonlatait tudta meg­emészteni az érteden és ellenséges Gyulai.

Külön tanulmányt lehetne írni képeik hasonlóságáról, a jambus sajátos kezeléséről. Nem ez a célom, ezért beérem a fenti jelzé­sekkel. Számomra Alfréd kiegyezéskori pa­ródiája Szilveszternek. De miből áll a rokon­ság Szilveszter, a Blanquik, Táncsicsok sor­sát jelképező forradalmár és az Izidora ke­gyeit elnyerni vágyó Alfréd között? Ha Szilveszter Petőfi, akkor Alfréd Vajda volna?

Petőfi Szilvesztere a citoyen polgár Rousseau-i egyenlőség-eszméjének híve. Szil­veszter kiadatlan műve „dicső remekmű”, melynél „különbet még Rousseau sem írt”. Petőfi hőse így szól istenhez, amikor az ős­szellem fényében fürödve lelke fólér hozzá: „A föld lakói elfajultanak, / Eltértek tőled, rabszolgák levének”, és abban reményke­dik, hogy egyszer „rabokból újra emberek” lesznek. Vajda Alfrédja a világpusztulás Shakespeare-i látomását olvassa fel Izidorá­nak, ezt a „mindent kimagyarázó, / A rej­telmet fólfejtő látomány”-t. Ö már nem reménykedik: „E kifordított, / Eredetétől messze távozott, a / Természet ősanyját megtagadó / Aranybálványimádó, csenevész / Korcsfaj lejárta léte fordulóját”.

A Petőfi-örökséget költőként következe­tesen őrző Vajda politikai versben ritkán képes olyan eredeti módon nemet mondani a körülötte lévő világra, mint ahogyan ezt szerelmi lírájában teszi. 1869-ben írja meg a Luzitán dal első darabját, 1876-ban a Húsz év múlvat. A közbeeső időszakban vég­érvényesen tudomásul kell vennie, hogy ki­űzik a hazai közélet – diadalt másoknak virágzó – teréről. Tanulságos összevetni a két verset. A Luzitán dal alig különbözik a radikális republikánus kortársak hangjától, a Húsz év múlva viszont már a Montblanc-ember hangja, ráadásul egy olyan korban, amikor az elszánt radikális költők legtöbbje almanach szerelmi lírát művelt, észre sem véve, hogy szerelmi lírájuk mennyire alkal­mazkodott annak a világnak igényeihez, ame­lyet politikai verseikben elutasítottak. Vajda szerelmi lírája a legszenvedélyesebb költői tiltakozás a kiegyezés korabeli világ minden nagyságot megkérdőjelező szemlélete, ön­ként vállalt szolgamentalitása ellen. Alfréd szerelme éppen olyan, mint Vajdáé. Izido­ra vállai fehérek, „mint a Kordillerák hava”, pongyolája úgy fénylik, „mint éjből a Kau­kázus / Hócsúcsai, midőn a hasadó / Haj­nalnak első lángja önti el”. Az Alfréd regényét találóan nevezik „parázsló önleleplezés”-nek. Alfréd Izidora testét kívánja, mint Vaj­da Gináét, ám Izidora, akárcsak Kratochwill fodrász Zsuzsanna lánya, udvaroncait „főúri koronáik ágai szerint becsülte”.

Vajda-Alfréd az érzelmek silány komédiá­jára a világpusztulás rettentő látomásával felel, olyan látomással, amely Vörösmarty Előhangjának intenzitásával hat ránk. „Lát­tam korommá égett ős vadont, / Aljában összesült embercsoportok / Fekete hullahal­mai feküdtek / Alig ismerhetőleg, mint ki­rántott / S a szakácsnő gondadansága foly­tán / Szálkástól összeégetett sügérek”. Kö­rülötte óriás bombaként „az űrben / Szét­robbanó fóldgömb egy-egy darabja” forog.

Irodalomtörténeti közhely, hogy Vajda látomása remekmű, ám többnyire az Alfred regényéből kiemelve idézik, az ügyeden mese tehertétele nélkül. De ez a látomás csakis ebben a felemás „verses beszély”-ben remek­mű, és nem az, abból kiszakítva. A kiegye­zés korabeli Európa törpe érzelmeinek ki­szolgáltatott citoyen polgár kétségbeesett látomása ez a végítélet, a Sodorna költőjéé. Szilveszterből Alfréd lett, aki el akaija pusz­títani nem általában a világot, hanem azt a világot, amely az Izidórákat arany­bálvány­imádó csenevész, korcs lényekké tor­zítja. Annak a jegyében lázad, ami az őt körülvevő valóságból hiányzik: „Ami nincs, az kísért engem, / Amit izzó velőm gondol.”

Kár, hogy Vajdát az epikus műben is kizárólag magának a szenvedély leírása ér­dekli, a világé nemigen. Megfeledkezik ar­ról, hogy Alfréd a halál kaszáját csak álmábán veheti át, és kaszálhatja vele az embe­reket, a Vác utcán kezdve, és a világ egészén folytatva. Mintha észre sem venné, vagy leg­alábbis nem akaija igazán észrevenni, hogy főhőse voltaképpen tragikomikus figura, el­lentétben a tragikus Szilveszterrel. Szilveszter cselekszik, rálő a zsarnok királyra, Alfréd irtózatos álomban pusztítja el kora világát, hogy azután álma költői leírását felolvassa Izidorának. Milyen korszakos sza­tíra lehetett volna ez a mű, ha Vajda haj­landó lett volna saját hétköznapi helyzetét öniróniával szemlélni! De erre Vajda nem volt képes. Helyzete beteg, megtört, dühön­gő, emberek elől menekülő üldözötté tette. Hívei ilyennek látják a hétköznapokban: „Fejét lecsüggesztve lassan haladt a fal mel­lett”; „Mélabús, könnyekben fürdő hangja van”; „Oly szertelenül dühöngeni talán ember nem tudott még”; „Mosolygásában volt valami a bulldog vicsorgásából”.

A lírai versek Montblanc-embere az Al­fred regényében is önmagát adta, türelmedenül, éppen csak felvázolva a mesét, Kievszky Oszkárt és Izidorát, ahelyett, hogy valót és álmot, külső és belső világot egyszerre áb­rázolt volna. A végrendelet költője nincs jelen az Alfred regényben. Képzelmét az álomban követni bírta a való, de a valót képzelme meg sem próbálta követni. Alfréd nem lett 67 olyan tükre, mint amilyen 48-49-nek Szilveszter. Nem lett ellenpéldája az embe­riségért dolgozó apostolnak, mert Vajda a tényleges viszonyok világában nem tudott mit kezdeni vele. Alfréd csak az „izzó velő” gondolta álomban él és cselekszik megren­dítő erővel. Ám Vajda ezt inkább sejti, mint tudja, és leginkább nem veszi tudomásul. Mű­ve mintha szándéka ellenére vált volna itt-ott paródiává. Ugyanebből a lelki magatartásból lírai remekművek születtek, amelyek csakis ebből a magatartásból születtek meg, ám olyan epikai mű Vajda műhelyében, amely a korszak ábrázolására is vállalkozott volna, nem jött, nem jöhetett létre. Az Alfred regényé­nek felemássága – remekmű volta és dilet­tantizmust súroló következetlenségei – Vajda lényének átmeneti jellegéből erednek. Az apostol olyan költői teljesítmény, amely a Kom­munista Kiáltvány világlátásából nézvést is nagy jelentőségű. Az Alfred regénye elszalasztott lehetőség. Vajda érezhette ezt, ezért írta gő­gösen, hogy „egész hegyekkel” hajigálódzik benne. Mintha tűzhányó volna, mely kitörni készül, ám végül mégsem tör ki.

Térjünk vissza az írásunk kezdetén idé­zett Vajda-versekhez. Nyilvánvaló, hogy Vajda, Petőfiről szólván, saját magára is gondol. Arannyal vitázva írja:

A nap alatt, e szép világon
Elváltozik sok minden itt;
„Abroncsszekér” sok ákom-bákom
Hieroglifjét feledik.
                                        (Megnyugvás)

Ismét mellőzzük az egyébként jogos ész­revétel részletes kifejtését, hogy Arany ver­se se nem ákom-bákom, se nem hieroglif, hiszen Vajdát, egyedülálló nagysága érde­kében, ma már fölösleges Arannyal szem­beállítani. Inkább arra térjünk ki, hogy Az apostol nagyságának ma is akadnak vitatói. Nemcsak irodalmi ellenfelekről van szó. A szilveszteri mentalitást leginkább azok uta­sítják el, akik a honmentés helyett saját karrierjük érdekében buzgólkodnak. Órájuk nagyon is illik Vajda szava:

Országkerítők, népzsebvágók,
Kiváltságok heresereg,
Fölbérelt becsület-sírásók,
A hazugságban mesterek(…)
                                (Megnyugvás)

Vajda viszont, aki éppen száz éve halt meg, Szilveszterrel rokonítható. Még a nyo­morban is, hiszen élete egyik szakaszában a szó szoros értelmében az éhhalál fenyeget­te, öregen is a szegénységtől rettegett, és hosszú betegeskedését is részben egykori koplalásainak köszönhette. Úgy élt, ahogyan Ady felidézte, „…vén haláláig hiányzott neki / Dárius kincse: azaz száz forintja” és „Magyar mértéknél ő többet adott / S ő azt se kapta, ami nagyon kellett”, „Mert úgy van, úgy lesz, nem kell ám ide / Valaki ember, igazán nagy, gazdag, / Hagyjuk szabadon, simán a teret, / Úrnak, nemes­nek, hitványnak, pimasznak.”

VISSZA

OLVASSUK EGYÜTT


SZEPES ERIKA

A szonett és a karosszék – a szétesett lét összetartói

Balla Zsófia: Éjszakai versészet

A rendszeres versolvasó az utóbbi évek­ben észlelhette, hogy a szabadversek di­vatja múlófélben, a költők egyre inkább visszatérnek a kötött formákhoz.

Ennek a jelenségnek több oka lehet. A legegyszerűbb az, hogy – mint a művé­szetek történetében oly sokszor – a formák megmerevedését egy formalazító, bomlasz­tó, új korszak követi, majd erre újabb visszahatásként egy újabb formakultusz kez­di felütni a fejét, egészen a formák vissza­vételétől a formák akadémikus megszilár­dításáig, és így tovább in aetemum. A másik ok az, hogy az ötvenes évek Lobogónk, Petőfi! jelszóval meghirdetett álnépiességéből, ál­népi formakultúrájából a költők a szabad­versbe menekültek, feloldani a rájuk kényszerített kötöttségeket. A szabadvers, a transz-avantgarde, a konkrét költészet azon­ban a hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére kiürült, újat mondani nem tu­dott, összes patronjait már elsütötte. Ekkor indult meg egy sokak által „neoklassziciz­musnak” méltatott folyamat, amelyben az európai költészet minden valaha létező for­máját felújították a magyar költők. De ez még mindig csak a felszín, a hagyomány és újítás örök körforgásának a felületen mu­tatkozó megnyilvánulása.

A nyolcvanas évek közepétől egyre nyil­vánvalóbbá válik a mélyebb ok, az addig stabilnak hitt értékek elvesztésének, az esz­mék megrendülésének korszakában a köl­tők közül egyre többen érezték azt, hogy a külvilág elveszett rendje helyett a költé­szetben kell rendet teremteni, a stabil for­mákban fogódzót találni. Nagy László utolsó versét, a Hószakadás a szívre címűt így kez­di: „Verssorok verssoraim / ti lehetetlenbe ka­paszkodók / ti is akár a katonák…” (kiem. Sz. E.), és a vers folyamán kiderül, hogy a verssorok ugyanúgy rendbe kívánkoznak, ami­ként rendben kell felállnia a katonáknak. Bármily lehetetlennek tűnik is ez a rend, egyre többen igénylik. Fábri Péter igen fiatalon, a nyolcvanas évek elején így írt (antik időmértékes strófában): „Míves munka a vers, ritmusa rendtevés, / nyelvek dallamait rendezi értelem, / jaj, mert retteg a szív, lakja a félelem, / s így tán enyhül a szenvedés. (Ars poetica doloris). A kilencvenes évek fiatalja, Csontos János már egyenesen így fogalmaz 1994-ben: „Az örökölt és kitalált formák… nem egyebek, mint a folyószabályozás vá­lasztható technológiái. E kötet… »vissza­lépés a hagyományos kifejezésmódhoz«.”

Az elmúlt tíz év verstermésének javát áttekintve, úgy találtam, hogy a szonett az a forma, amelyhez a legtöbb költőnk vissza­tér. Kérdésemre, hogy miért élvez kivált­ságot ez a 700 éves versszerkezet, mind­nyájan azt felelték: mert ez a legkötöttebb, kötöttebb, mint a látszólag súlyosabb sza­bályoknak alávetett antik strófa­szerkezetek, hiszen azokból akár­hányat le lehet írni egymás után. A szonettnek viszont kötött a ritmusa és a rímképlete, s főként a ter­jedelme, a 4 + 4 + 3 + 3 sorból összeálló strófaszerkezet, amely a lehető legtömö­rebb kifejezésmód megtalálására készteti a költőket.

Ezért nem ért meglepetésként az erdélyi Balla Zsófia irónikus-önirónikus szonettje, amelyben rendkívül szemléletes képben fejti ki, hogy a szonettforma úgy fogja össze szétesett létünket és tudatunkat, mint az elernyedt, magatehetetlen testünket tartó karosszék. Modern költőről lévén szó, fur­csa volna, ha mélyről fakadó vallomását nem burkolná hivalkodó cinizmusba, ha nem írná le megvetően: miféle forma is az, amibe belekapaszkodik, ha nem illusztrál­ná a rímelést egy oda nem illő szóval (öt­letek – Itt: retek). „A forma tart” vallomásos tőmondata után blaszfémiát követ el mind a versforma, mind a keresztény hit Szent Ference ellen, hogy valamiképpen azon ne kapjuk: őszinte volt, a lelke mélyéből szólt. Korkép és kórkép ez az egyetlen szonett: a költői mesterség próbakövének tartott for­mát tökéletesen műveli a költő, meg is magyarázza, miért teszi, de azonnal el is idegeníti magát mind a formától, mind a vallomástól.

Hiteinket, érzelmeinket szemérmesen rejtjük ebben a világban, ezért jönnek létre az ilyen öszvéralakzatok: titok egy formá­ban, melyet nagyra tartok, másrészt már írás közben kigúnyolok. Nem a forma ve­szítette el az értékét, hanem a helyét kere­ső ember a fogódzót. Cinizmus, mélyről jövő segélykiáltás, rejtőzködni akarás és egyben a kitárulkozás vágya: mindez ben­ne van ebben a tizennégy sorban. Ennyi elég ahhoz, hogy a kiinduló cinizmustól eljussunk a felrázó megdöbbenésig.



VISSZA

BALLA ZSÓFIA

Éjszakai versészet

Szonettet írni, mint a szék, olyan most
a karfa és a támla egybefog,

Rímes; legyen öt-hatodfél a jambus,
kibírja szerzőnk, bárhogy is nyafog.

A vers megáll, nem hullik szerteszéjjel:
megtömve kóccal, dib-dáb ötletek
libegnek benne (ebben is), az éjjel
nem kell rímet keresni. (Itt: retek.)

Akárhogy is, szonettünk nagy medence,
a forma tart, beléveted magad,
A versformáknak ő a Szent Ference;

elér, megérint, íródik, tapad.
S ha költőnk tudja, merre fogja, peddze,
zsákmánya nagy vad: két szék közt a pad.

VISSZA

TÁNCMŰVÉSZET


KŐVÁGÓ ZSUZSA

Változatok „A csodálatos mandarin”-ra

Egy méltatlanul elhallgatott világfesztiválról

Egyetemes kultúrhistóriai jelentőségű fesztivállal tisztelgett a világ táncművé­szete Magyarország – Bartók Béla és Lengyel Menyhért – művészete előtt, a mille­centenáriumi események sorozatá­ban. A Magyar Állami Operaház és az EuroDance Foundation rendezésében Manda­rinok Fesztiválja cím­mel bizonyos mértékig retrospektív jellegű koreográfiái olvasatok – felújításokban —, és leg­újabb­kori kompozí­ciók­kal emlékezett meg a tánc­művészet világa Bartók Béla A csodá­latos mandarin című színpadi művének kölni ősbemutatójáról.

Kevesen tudják, hogy a mű meg­komponálásától (1919) napjainkig a világ minden táján – New Yorktól Moszkváig, a dél-af­rikai Durbantól Pécs városáig – több mint száz verzióban állították színpadra, pantomim-balett-táncjáték vagy éppenséggel báb­játék formájában Bartók zseniális alkotását. Bokor Roland fesztivál­igazgató zene- és tánc­történeti kuriozitást szervezett a Mandari­nok Fesztiválja megrendezésével, hiszen még sehol a világon nem rendeztek meg egyeden műalkotás sorozat előadásából szer­vezett művészeti eseménysorozatot. (Nagy kár, hogy nem kerülhetett sor – anyagiak hiányában – ez alkalomból nemzetközi muzikológiai, koreológiai, netán kultúrantropológai tanácskozásra. A nemzeti ol­vasatok elemzése vagy a 70 év, pontosab­ban az 54 évvel ezelőtti, máig fennmaradt verziótól napjainkig megszületett kompo­zíciókból kialakult előadás­sorozat a stílus­változatok elemzésére is alkalmat kínált volna.)

Jelen recenziónkkal kísérletet teszünk a nemzeti olvasatok és a stiláris változatok érzékeltetésére. A magyar alkotók kompo­zícióiból csak a két első verzió, mintegy etalonműként is felfogható koreográfiáit emeljük ki.

A fesztivál nyitányaként Egri Mónika és Pertis Attila tolmácsolásában felhangzott a Mandarin szvit négykezesre írt változata. Még a Bartók-kutatók és zenetörténészek sem igen tudják, hogy az úgynevezett „ős­mandarin” alkotója, Milloss Aurél zongora­verzió révén ismerkedett meg a zeneszerző­vel, és kezdte meg Magyarországon 1938-ban Bárdos Arthur Művész Színházában koreográfiája megalkotását. Bartók náciel­lenes nyilatkozatának hatására nem vállal­ta a színháztulajdonos a bemutatót, s ezért a már kész kompozíció csak négy évvel később, 1942-ben, a milánói Scalában, Ferencsik János vezényletével, Luzzati szcenírozásában került színpadra, s ért el mara­dandó sikert. Ettől az esztendőtől nyert jogot véglegesen a táncvilágban.

Az „ősmandarin” a koreográfusra emlé­kező In memóriám Milloss Aurél operaházi programban 1990-ben, a koreográfus asszisztensének be­tanítá­sában került a ma­gyar művészek repertoárjába. Milloss, aki magyar volt, de Németországban tanult, és hazájában csak rövid ideig ért el – de akkor hatalmas – sikereket, alkotói művé­szetének jelentős hányadát Olaszországban fejtette ki. A magyar mentalitás mellett művészetét a német expresszionizmus és a latin gesztushagyomány-muzikalitás ötvö­zete határozta meg.

A csodálatos mandarin korai verzióiban – elsősorban a kelet-európai feldolgozások­ban – még jobbára az expresszív elemek és a realista szemléletmód érvényesül, a tánc­matéria pedig erősen támaszkodik a klasszi­kus balett lexikájára. Érdemes összevet­nünk Milloss és Harangozó Gyula 1956-ban komponált táncjátékának szerepértelme­zését. Mindkettő híven követi a szöveg­könyvet, ilyen értelemben nem térnek el egymástól, a főszereplők azonban merő­ben eltérő karakterek Milloss leányfigu­rája esendő, lírai áldozat, aki a felismerés­től a megismerés stációin keresztül jut el a tudatos áldozathozatal katarzisáig, és így megváltozik karaktere, drámai hőssé lesz. Harangozó leányfigurája kemény utcanő, aki a mandarintól tudja és ismeri meg a gyújtó szerelem értékét. A milánói Manda­rint alkotója pszichológiai oldalról értel­mezi, a figura a szunnyadó, elnyomott ösz­tönök felébredéséről válik zsugori féregből emberi lénnyé – a vágy teszi emberré. Harangozó címszereplője hatalmas, elemi erejű figura, akiről az első pillanatban tud­ni, hogy ő nem lehet áldozat, nem legyőz­hető. Már-már brutális életerőtől duzzadó, birtokos hím. Azért nem tud meghalni, mert még nem teljesült az akarata. Halála nem megváltás, hanem a birtoklás vágyá­nak beteljesülése.

Íme, a két korai magyar alkotói olvasat.

A vendégtársulatok produkcióiban ta­lán nem is a szerepértelmezések látvá­nyos elemei, hanem az volt az érdekes, hogy milyen nemzeti karakterrel olvassák a művet, milyen a Man­darin „észtül, dél-afri­kaiul, olaszul…?” Akadt közöttük, aki bevallot­tan Harangozó in­spirációjára készítette el a maga változatát. Ilyen volt pl. a romániai Oleg Danovsky, aki a Constan­tái balett-társulattal az 1969-ben, a Bukaresti Állami Operaház szá­mára készített koreog­ráfiát újította fel. Az előadás a korabeli kelet-európai avantgarde törekvések­nek is tükrözése. Danovsky fel­dolgozásában megjelenik a csábítás jele­neteiben a külváros világa – eltéveszt­hetetlenül román karakterekkel és szocenírozásban.

A Moszkvai Klasszikus Balett társulata Natalija Kaszatkina és Vlagyimir Vasziljev alko­tói kettős vezetésével a legfrissebb, 1996. május 1-jén bemutatott előadással jelentke­zett. A szerzőpár némiképp átírta a libret­tót, adaptálta a történetet a mai és az ehrenburgi moszkvai alvilágba. A tiszta orosz klasszikus tánctechnikával megkom­ponált verzió – épp mozdulatmatériájából adódóan – látszólag távol áll Bartók zené­jétől, de érdekes és izgalmas műegész. Kaszatkináék ezüstösen fénylő szemét­telepén a guberálók által odadobott „keleti herceg” varázslatos képességeivel hódít. Kápráza­tos tánctudása, a fiatal hajlékony test szép­sége átsegíti a nézőt – a nem pejoratív értelmű – szláv naivitással szövött törté­neten, s a tatlini korszakot idéző, a szov­jet-orosz konstruktivizmus múlhatatlan ér­tékeit őrző szcenírozás közelít a zenei érté­kekhez. Tudomásul kell vennünk azt a tényt is, hogy az oroszországi tánchagyo­mányokból eltűnt a Lopuhov, Golezjovszkij képviselte modem tendencia. Ott még ma sem igazán fogadják el akadémizmust nélkülöző mozdulatformálást táncként a nézők, s valljuk be: Bartók muzsikája ott még kevesek zenéje.

Érdekes volt a német szellemiség megje­lenése három produkcióban. Mai Murdmaa az Estonia Balett koreog­ráfusa 1968-ban készített szikár, kemény vonalve­zetésű kompozíciójában szinte ott érezzük a vala­hai teuton hagyomány lenyomatát. A testek tér­ben meghosszabbított, láthatatlan vonalai szinte pengeként hasítják a színpad auráját.

A krefeld-mönchengladbachi egyesített városi színházat együttese az (egykori Esseni Balett) Heidrun Schwarz mun­kájával (1982) a német kisvárosok harmadosztályú underground világába szállt alá, ahol a nyílt utcai erőszak mindennapos. Un­dorító, mocskos világ, brutális motorosok­kal. Szólistájuk a mandarint alakító August Damian fölényesen interpretálta a klasszi­kus és modern tánc mozdulat­matériájába mára már szervesen beépült keleti harcmű­vészetek erő- és lendület­frazírozását.

Az eseménysorozat egyik legizgalma­sabb előadását a Kölni Táncfórum 1980-as előadásának e fesztiválra felújított reprize hozta. Köln – mely ugyan 1926. no­vember 27-én, a világon először, bemutatta, de másnap már be is tiltotta a balettet –, most fényes elégtételt adott Bartók zsenijé­nek. Johann Ulrich mérhetetlenül rideg, po­rosz atmoszférát sugárzó szcenírozása (J. F. Macfarlane – díszlet és jelmez, H. Toesdende – fény) eleve meg­határozta a moz­dulatmatériát. Az előadás nem tánc és nem pantomim, hanem különös testgesztus-nyelv, amelyben még a lélegzet­vételnek is jelen­tősége van. Tökéletes Gesamtkunstwerk szel­lemű elő­adás, amelyben minden mozzana­tot a zenedráma szövete intonál.

A Göteborg BalletUlf Gadd harmincöt éves művével – csalhatatlanul merít a skan­dináv hagyo­má­nyokból. Csavargói az észa­ki hiedelemvilág szövevényes földalatti létet élő trolijait idézik. A történet narratív ese­ményeinek térbeli elrendezése az északi emberek racionális tér­szemléle­tének táncos transzpozíciói. A mandarin rideg, nem a vágy, hanem a győzni akarás mozgatja. Táncanyaga azt a tánctörténeti periódust reprezentálja, amikor az európai koreográ­fusok még csak ismerkedtek az ázsiai küzdő­sportokkal, s az „idegen”, a „különös” jelzé­sére használták jellegzetes mozdulatelemeit.

A magyar verziók között szerepelt még Seregi László (1971) és Fodor Antal (1993) operaházi produkciója mellett M. Kecskés András és miskolci barátainak pantomim­játéka, a nagyszerű bábszínházi előadás és Bozsik Ivett (Katona József Színház) vitatható esztétikai értékű olvasata.

A londoni születésű Ashley Kilar a dél-af­rikai Durban városában a The Playhouse Company számára készítette koreográfiáját. A fehér- és színesbőrű táncosok között a halál fehér színére festett mandarin alakja törékeny és esendő, eleve halálra szánt lény. Noha a csavargók és a lány mozdu­lat-tára az afro-tánc­matériára épül, mégis a mandarin pózaiban és táncában érzékel­jük erőteljesen az afrikai művészetek ritu­ális hátterének atavizmusát.

A legjelentősebb, táncos szemmel a legartisztikusabb feldolgozást a firenzei Baletto di Toscana kis társulata hozta a tisztelgésre. Mauro Bigonzetti a klasszikus olasz táncha­gyomány és a modern tendenciák teljes ismerettárának birtokosa. Tökéletesen is­kolázott és kiérlelt technikájú táncosaival nemcsak A csodálatos mandarin, hanem a tö­kéletes táncelőadás csodájával is megaján­dékozta a fesztivált. Nem zavarták meg a dráma szövetét rosszul és rossz időben köl­csönzött külsőségek. Egyetlen Bartók szel­lemiségétől idegen elem sem törte meg az előadás ívét. Líra és brutalitás úgy jelent meg a színen, ahogy a partitúrában foglal­tatik. Bigonzetti a vágy ébredésétől az egyesülés katarzisáig vezeti a nézőt. Őszin­te, kendőzetlen koreográfia, amely vállalta a testi szerelem megdicsőítését. A manda­rin és a lány fehér­izzású egyesülése szinte Illyés A halál halálja című szonettjét idézi: „így ölik meg ők, a jó szeretők / egymás­ban, egymáson át a halált.



VISSZA

DIALECTICA HUMANA


MAKÓ ISTVÁN

Mi lesz veled, emberke?

Avagy: A szubjektív valóság objektív léte

Mi mindent tud már az ember? Az uni­verzális lény, a mindenható, a minden­tudó! A világról egyre többet. Azzal van dolga állandóan, nem csoda hát. És ön­magáról? Az bizony – siralmas. Olvas­tam egyszer valahol, hogy néha nagyobb gonddal és körültekintéssel vásárolunk tíz deka sajtot, mint ahogyan házastársat, barátot válasz­tunk. Ez, csak úgy jön, magától. Vagy nem jön. Lévén ezek lé­nyeges, fontos dolgok az életünkben, ezekkel kapcsolatos dönté­seinknél sza­badságoljuk az észt, s rábízzuk magunkat ösztöneinkre. Nem is volna baj, ha ezek működnének. De hát az ember, a min­denható, a mindentudó annyi mindent elfuserált, tönkretett már. Épp a saját ösztönei úszták volna meg? Megnyomo­rította eredeti, veleszületett ösztöneit szinte használhatatlanra torzítva, s bár kiművelt közben úgynevezett társadalmi ösztönei és érzékei közül számosat, köz­tük az ízlést (különböző jellegű ízléseket), a szeretetet és hason­lókat, alig mondható ösztönlénynek. Ennél már csak az a rosszabb, amikor „ki­számítja” milyen le­gyen pl. a házastársa (legyen szakmabeli, jó „kolléga”; legyen művelt; szeresse pont azt, amit ő; ízlés­vilá­guk egyezzen maradéktalanul stb., vagy épp ezek­ben a tulajdonságaiban külön­bözzék maxi­má­lisan), hogy aztán az első szédü­lésnél faképnél hagyja összes követelményeit és igényeit.

A delphoi jósda híres felirata: „Gnóthi szeauton” – ismerd meg magadat – mind­máig pusztába kiáltott szó. Vagy félreértett maxima. Ennek folytán esetleg pszicholó­giai önfertőzés táptalaja. Mindig is életve­szélyes volt az önfeledt bárgyúság, tényle­ges erőinek ez a bámulatos nem-ismerete, de mosta­ná­ban már végveszélyt idéz. A valóságos tudás és hatékony cselekvés most, apokaliptikus rémségek közeledtével, élet­halál kérdésévé lépett elő. Másfelől viszont kimerülőben vannak a még mozgósítható külső tartalékok, mert fölemésztette őket ostoba kalandjaival – a szertelen, egyre vadabb „termelési” (valójában eladási) ver­senyekkel és pusztító háborúkkal (csak az Öböl-háború néven ismert fórtelem során hány évi hazai kőolajszükségletünk „ment füstbe”) –, s alig van már mivel gazdálkod­ni. Épp ideje tehát, hogy a tizenkettedik órában legalább belső erőit, emberi lénye­gét, vagy Marx kifejezése szerint: lényegi erőit birtokába vegye. Akkor talán boldo­gulhatna a külső erőkkel is.

A tudások közt kezdetben vala a puszta tapasztalat. Ahogy esett. Gyakran véletle­nül. Francis Bacon éppen ezért hirdette meg (Descartes-tal egyidejűleg), a gyakor­latot tekintve kiindulópontnak, hogy a há­rom nagy „véletlen találmány” – a puska­por, a könyvnyomtatás és az iránytű fel­találása – után végre módszeresen kezd­jünk a meg­ismeréshez. Módszeresen, de nem föld­höz­ragadt prakticizmussal. „Meg­világosító s nem hasznos felismerésekre van szükség” – írja a Novum organumban —, az okok és ebek ismeretére, mert „a megvi­lágosító fel­ismerések nyomán seregestül özönlenek a hasz­nos felismerések”. A tudás tudományos változatai között először a ter­mészet­tudo­mányok és a matematika, majd az Újkor beköszöntével szinte Bacon prog­ramja sze­rint az alkalmazott tudományok indultak rohamos fejlődésnek. Alig kétszáz éve kezdődött meg az angol politikai gaz­daságtannal és a francia fogantatású szo­ciológiával a társadalom­tudományok ki­bontakozása (ami már túllépett a puszta leíráson és „vélekedésen”), hogy aztán Marx révén – aki, ha nem is meghaladhatatlan, de meg­kerülhetetlen – üstökösi ma­gasságokba szárnyaljon. De az embertudo­mány, amelynek közvetlen tárgya valóban az ember, mindmáig hiánycikk. Hogy az előzőek is szólnak már az emberről? Per­sze. Érintőlegesen. „Per tangentem” – fut­tában. De hol a célszerűség, amikor – Ma­dách szavaival – „áttekint’ni vágytuk az egészet”?

Látszólag elkezdődött valami, a pszicho­lógia sorompóba lépett. Sajna! Nem az a baj, hogy van, bár értéke talmi, hanem a kizárólagosságra való agresszív törekvés, ami sok művelője és egzaltált híve részéről megnyilatkozik, mintha emberügyben egye­düli vagy legfőbb illetékes lenne. De „…a pszichológia egyáltalán nincs birtokában az emberi dolog titkának. Egyszerűen azért, mert ez a dolog nem pszichológiai termé­szetű”. George Politzer, a hazánkból elszár­mazott, mártír francia filozófus szenvedte meg ezt a briliánsán megfogalmazott igaz­ságot. Hol tartunk ma, hozzája képest? A sors fintora (semmilyen ostobaságot, kontár­ságot nem úszhatunk meg büntetlenül), hogy korunk tomboló vallási szükségletei­nek ösztönzésére a lélekről való „tudomá­nyos” tudás, afféle „modern” valláspótlék gyanánt, pszichiátria formájában rátelepült a tár­sa­da­lomra, főként az USA-ban, s vég­telen ön­bizalommal garázdálkodik. Az ere­deti pszichológia viszont mint „munkapszi­chológia” – a technikai segédeszközök kö­zé sorolódott; nevelési lehetőségeket is tar­talmazó diszciplína gyanánt neveléslélektan címén mint „ancilla pedagogiae”, a pedagó­gia szolgálólánya prostituálódott. Miközben ráadásul a pedagógiáról azóta hisszük, hogy az egy foglalkozás a sok közül. Felsőfokú képzettséghez kötve! Hogy netán alapvető emberi viszony, az idők kezdete óta? Megha­tározó és minden más belső társadalmi meg­határozott­ságnál ősibb társadalmi viszony, s az emberi nem fejlődésében és életben-maradásában döntő szerepet játszó ténye­ző? Ugyan kérem! És eszerint kezeljük taní­tóinkat. A „hivatásosakat” is. A legneme­sebb ember­fajtát, a szubjektív kincstárno­kot. Pontosabban: önmagunkban, az ember­ben a legnemesebb, legemberibb, legősibb „mozzanatot”. Mert mindannyian tanítók és tanítványok vagyunk. Egyszerre! Avagy ahogyan Pál apostol is mondá: „A’ki azért mást tanítasz, magadat nem tanítod-é?” Az emberi „belső” tartalék, mely társa­dalmi méretekben mozgósítható, nem lé­lektani. A szubjektivitás, a maga teljességé­ben! Lélektani adottságokkal együtt. Ez a tartalék, a még létező. Szinte egyebünk sincs már. Most még van, annak ellenére, hogy mifelénk a kormányok – s minden népnek valóban olyan kormánya van, ami­lyet érdemel – évtizedek, évszázadok óta azt hiszik, hogy a szubjektum-termelésre fordított összeg ablakon kidobott pénz. Költségvetési magatartásukból ez derül ki. így kezelik az oktatást, a gyermekvédel­met, a szakmaváltást, a családi gyermek-nevelést, a „szabadidő” ügyét (szerintük: szórakoznak az ebadták!), és minden ide­tartozó ügyet. Nincs is rá társadalmi prog­ramjuk. Soha­sem is volt. Soha nem is lesz? És a szubjektumért – a megszokott szó­használat­ban: az emberért – aggódó moz­galmaknak, pártoknak, társadalmi szerve­zeteknek, hivatalos hivataloknak? Részfela­datokra vannak részmegoldási javallataik. Világ­szemléletüknek megfelelően. A szub­jektum mint olyan – nem létezik számukra. Következésként „az ember mint olyan” sem. Annyira utálják az elméletet, a „meg­világosító felismerést”, hogy soha nem is fog létezni. A szubjektumot nem látják – az embertől. Az embert – a szubjektumtól. Ahogyan az ostoba a fáktól – az erdőt. A számukra lehetséges maximum, ha lélekta­nilag (s rút anyagi vonzatok tekintetében logikusan: jótékonyságilag) rendezkednek be feladatra. Mert abban aztán biztosak, hogy az embernek lelke van. Lelkes lelke. Mi több, legtöbbjük szerint attól ember, hogy van neki olyan. A pszichológia, a pszichiátria már jelzett kalandjai ilyen vi­szonyok közt nem meglepőek.

E tekintetben a rendszerváltást megelő­ző évtizedek egyáltalán nem jelentenek ki­vételt, legfeljebb a hivatkozások konkrét módjában. Az állítólag marxista világnéze­tű és marxista ismeretekkel rendelkező kor­mány és pártvezetés részéről! Marx intel­mei ellenére, aki a híres Feuerbach-tézisekben (többek közt) figyelmeztetett: minden eddigi materializmus fő fogyatékossága volt, hogy a tevékeny oldal, a szubjektív oldal kérdéseit átengedte a filozófiai idea­lizmusnak és hason­szőrű erőknek (ame­lyeknek persze a szubjektív oldalt illetően sincsenek és nem is lehetnek igaz válaszai, a dolog ter­mé­szetéből eredően, de élősködnek, és még sokáig élősködhetnek rajta, többek közt a materializmus hanyagsága és tehetet­lensége folytán), s megnyugszik a puszta szem­lé­lő­dés­ben. A hivatalosan ter­jesztett katedra­filozófia, a maga közismert laposságaival – amit sokan hisznek a mar­xizmusnak – ilyen, szemlélődő, szubjektivi­tásmentes materializmus volt. Sorsa nem véletlenül teljesedett be, bár fantomként bizonyos baloldali illúziókban tovább él, és árnyai ma is dermesztenek.

Nem kéne végre hozzáfogni az ember­tudomány kidolgozásához, mondjuk Bacon programja szerint legalább, aki az „idolumok” („ködképek”) többek közt a homá­lyos, tartalmatlan fogalmak és elméletek elleni harcot is elemi követelménynek te­kintette, és Hérakleitosz, Arisztotelész, Epikurosz, Ágoston, Bacon, Descartes, Spinoza, Hegel, Marx, Bergson – hogy csak a nyilvánvalóan legilletékesebbek kö­zül említsünk néhányat – szellemi telje­sítményeinek felhasználásával közvetlenül az embert vizsgálni, „áttekint’-ni” vágyva az egészet?

A kiinduláshoz már szinte mindent tu­dunk. Tudjuk, hogy az ember nem azonos az egyénnel, hanem az emberfogalom az emberi lényt jelölő kategória, s az egyén annyiban és annyira ember, amennyire maga is reprezentánsa, meg­testesítője a nembeliségnek, az univerzális képes­ségek­nek, azaz a nembeliség szín­vonalán létezik, adott korban. Az ember nem is a szubjek­tum önmagában, hanem a szubjektum-ob­jektum egység (S-O) valamilyen variánsa (a kor és adott társadalmi feltételek függ­vényében), mert az ember szubjektum és objektum differenciált egysége, dialektikus el­lentmondása, azaz meg­határozott külön­bözők egysége. Vagyis „az egységes kettéhasadása, majd újbóli tételeződése, maga­sabb fokon”. Lucien Sève kifejezésével él­ve: „külső középpontú lény”, lévén az ő „középpontja”, a szubjektum és objektum „között”. Minden létező, minden termé­szeti tárgy, dolog, mint „belső közép­pon­tú” – önmagában, egyszerre szubjektum és objektum, csak különböző vonat­kozások­ban, esetleg különböző inten­zitással. Szub­jektum, amennyiben és amennyire ellátja a szubjektivitás, azaz a hatékonyság elvének funkcióját s hat más dolgokra; objektum, amennyiben és amennyire ellátja az objek­tivitás, azaz a szenvedés elvének funkció­ját, azaz hatásokat képes befogadni, „el­szenvedni” más dolgoktól. A hatóképesség és szenvedő­képesség – a továbbiakban mondjuk egyszerűen szubjektivitásnak és objektivitásnak, hogy ne keveredjék hét­köznapi fogalmainkkal –, egyszerre jellem­zi a dolgokat, a létezőket, de az ember-léte­zőnél, embernél ez a két képesség, „elv”, princípium – két különböző konkrét léte­zőre tevődött át, és lépett ezek állandósult kapcsolatában magasabb szinten újbóli egységre. Az eredetileg egyszerű biológiai lény, az ember előd e „szerkezetben” (divat­ból talán struktúrát kellene mondanunk) elsősorban és egyre inkább szubjektum gyanánt, az eredeti természeti „magánvalók” (kő, bot, csontdarabok stb.) elsősor­ban és egyre inkább objektum gyanánt kezdtek működni, állandósult együttesként, szembefordulva a külső világgal.

Mit sem változtat ennek világtörténelmi jelentőségén az a közismert tény, hogy eme emberi „szituáció” keletkezése – a szubjek­tum-objektum differenciált egységének szü­letése – pillanatában azért kény­szerült az emberelőd erre a lépésre, mert biológiailag képtelen volt helyes választ adni a környe­zet viszonylag gyors, veszélyes megváltozá­sára. Vagyis, hogy erénye – hibából esett. Az egyszerű élőlény hasonló esetben vagy alkalmazkodik, vagy elpusztul. Harmadik eset nincs.

Az emberelőd – lévén biológiai értelem­ben zsákutca – úgy alkalmazkodott a világ­hoz, hogy nem alkalmazkodott hozzá, ha­nem a világot alkalmazta magához. Lelemé­nyesen, a szubjektivitás és objektivitás tér­beli megosztásával, más-más tényezőre „telepítésével”. Ebben a szituációban és csakis ebben tehetett szert máig tartó túlbecsülhetetlen jelentőségre a szubjektivitás. Az önállósult meg­testesült hatékonyság. Az a képesség, amely­nek révén ellentmondásos történelme so­rán minden képzelt istennél hatal­masab­bá lett, még mai megnyomorodott formá­jában is. A szubjektum – az egyedi és a „különös” egyaránt – szubjektív képessége végtelen sorának lett birtokosa, eme vi­szonylagos önállóságában, noha eme szub­jektív képességek jó része a szintén önállóstílt és a szubjektumhoz állandó jelleggel társult objektumok közvetlen hatására jött létre. Szubjektív képességek, értékek egész sora született és munkál, többek közt a szubjektív szükségletek két ismert válfaja: az erkölcsi szükséglet – a szükséglet a másik szubjektumra (anya, barát, tanító, szerető, bajtárs, közösség stb.) – és a nevelési szük­séglet (tartalmi pontosítás végett nevezzük – jobb kifejezés, kategória híján – pedagógiai szükségletnek).

Az erkölcsi szükséglet az elidegenedés be­következtekor, azaz a holt munka uralmá­nak, a magán­tulajdon­nak a megvalósulásá­val jött létre, mint ösztönös „ellentétel”, az el­dologiaso­dásból elidegenedésbe váltott szörnyűség elleni védelmül, s ha így mun­kált valóban (és nem „szabállyá” züllesztett formában), mindig hatékony is volt. De a pedagógiainak nevezhető szükséglet létre­jött és hatott elemi fokon már az emberi szituáció kelet­kezésének másnapján! Bár a történelem során felbecsülhetetlen jelentő­ségűnek bizonyult az objektumok „oktató”, tanító, serkentő nevelő funkciója is (,,…böködj, böködj csak, kedves fegyverünk…” – mondja a költő, e tényt érzékelve), kezdet­ben és mindvégig a szerszámok, a mester­séges szervek kezelését, mozgatását egy­mástól tanulták, lesték el, szubjektivitásuk egymástól is gerjesztődött, gazdagodott. E viszonyban szubjektív jellegű értékek ter­melése és közvetítése megy végbe.

A pedagógiai szituáció (szubjektum-szub­jektum közvetlen viszonyaként) és pedagó­giai szükséglet ősibb – és úgy tetszik, mind­végig hatékonyabb – a szintén szubjektív jellegű erkölcsi szituációnál és erkölcsi szük­ségletnél. Egyetemes, bár történelmileg, tár­sadalmilag meghatározott. Talán azért nem vesszük észre, mert annyira „természetes”, megszokott. Nem azonos az állatvilág utódnevelési esetével. Két okból sem: ez a pedagógiai szituáció nem korlátozódik a ser­dülőkorra, hanem a születéstől a halálig tart minden egyén életében, több-kevesebb in­tenzitással. Nem azonos azért sem, mert az állat­világban hiányzik ez az önállósult szub­jektivitás (s a velejáró fogalmi tudatosság). Az állat mindig közvetlenül egy az ő szük­ségleteivel, szubjektum és objektum egyszer­re, differenciálatlanul. Az ember viszont egy­szerre nevelő és nevelt, tanító és tanítvány, mindkét vonatkozásban szubjektum gya­nánt: tevékenységének, hatásának és visszahatásának „tárgya” is szubjektum. A szubjektumok – vissza­néznek egymásra. Visszakérdeznek. A szubjektumok e viszony­ban kölcsönösen, bár különböző intenzitás­sal együtt­működnek azért, hogy mindegyi­kük az lehessen, ami egyáltalán lehet. Feynman, a pedagógusnak is híres fizikus paradoxona („Tanítani haszontalan, kivéve, ha felesleges”) ennek fényében nyer világos értelmet. Ugyanis csak az bontakozhat ki mindegyikükben, csak az „hozható ki” be­lőlük, ami eleve ott van, bennük. Mivelhogy szubjektumok. Öntörvényű létezők. Csak persze, mint mindenben, az ember ebben a tevékenységében is kontár. A szó legteljesebb értelmében, amennyiben a kontár nem egyszerűen nem tud valamit, amihez érte­nie kellene, hanem ráadásul megerőszakol­ja tevékenysége (lásd intézményesült válfa­ját, a mai iskolát) „tárgyát”, mivel sem azt, sem saját képességeit, tényleges lehetősé­geit nem ismeri. De képzeli, hogy ismeri.

Mitől üresedett ki az emberek élete? Mert kiüresedett. Mitől alacsony minden emberi tevékenység hatékonysága (a társadalmi hasznosulást tekintve még a leg­hatéko­nyabb, mert legésszerűbb s leg­ellen­őrzöttebb tu­dományos tevékenységé is)? Miért történik újra és újra – s nem csak ún. túltermelési gazdasági válságok és háborúk idején – iszonyatos pazarlás az objektív (objektiválódott) és szubjektív értékekkel? Miért ural­hatja az emberi gondolkodást a bárgyúság, igénytelenség, szellemtelenség, félreorientáltság (amit korunkban, a gyerekeket sem kímélve, a „médiumok” minden képzeletet felülmúlva konzerválnak kiirthatatlanná)?

Hasonló kérdések sokaságát lehetne fel­tenni, amelyek mindegyikéről rögtön lát­hatni, hogy joggal vetődnek fel. Mert van­nak erők, amelyek abban érdekeltek, hogy így történjék. Kerül, amibe kerül – másoknak. Az ellenérdekek nem működnek hatéko­nyan. A szubjek­tivitás megnyomoríttatása korunkban hihetetlen méreteket ölt. Az ember legfőbb funkciója – tejelni. Profitot. Csak mint fogyasztó állat jön számításba. Miközben soha annyi szólamot nem hallot­tunk harsogni a szeretetről, mint mostan­ság. A kormányok is már, a világon bárhol, nem népük hivatott vezetői, hanem – gya­korlatilag – a Világbank és társai alkalma­zottai, „külső munkatársai”, akár tetszik, akár nem tetszik. E világ-„intézmény”, az internacionális pénzügyi maffia, a maga baktérium-ösztöneivel gépiesen felfalja az emberi nem összes javait, mindenekelőtt szubjektív világát, szubjektivitását és szub­jektív megújulási lehetőségeit, mindent „a számítás jéghideg vizébe fojtva”. Nem szá­mít, hogy ezzel végül saját „életterét” is lehetetleníti. Nem tehetné, ha az emberi nem magára találna. Ha mindenekelőtt szubjektivitását, e szubjektivitás teljes gaz­dagságát újra birtokba venné, ha nem hagy­ná többé elorozni, a szeretet és „tudás” képességére korlátozni. Ha az eddig ismert (pontosabban: feltételezett) legnagyobb bűnt – ti. eladta lelkét az ördögnek – meghaladó­an egész szubjektivitását, szubjektum-vol­tát, közte a lelkét, valós szubjektív szükség­leteit stb. nem adná el, nem készülne el­adni. Mert a fogyasztói társa­dalomnak el­keresztelt vágyak, illúziók nyomán, látha­tóan az orchideák bolygójának sorsát „vá­lasztotta”. Hogy nem azon a színvonalon „látják el”, épp csak löknek neki valamit más balekok (ti. a profitban közvetlenül érde­keltek, legalábbis vélt érdekeik alapján, akik végülis valahol azért szintén emberek, szubjektumok volnának talán)? Istenkém. Ilyen a világ. Tál lencséért az üdvösséget.

„Én mondom, még nem nagy az ember, / de képzeli, hát szertelen” – mondja a költő. Va­lóban. Inkább csak emberke. Nem gyer­mek, mert a gyermek kicsi, bűbájos, töké­letes ember. Míg el nem rongálódik. Az emberke olyan gyanúsan emberküllemű, emberféle. Akár ember is lehetne. De hagyja, hogy fogyasztó-állatot csináljanak belőle, ráadásul nem is valódi, hanem ma­nipulált szükségleteinek rabjává téve. Nem lá­zad. Talán nem is fog. így kényelmes.

Utolsónak tűnő tartalékunk a megúju­lásra – szubjektivitásunk birtokba vevése merészen. Az egyetemes, ősidők óta min­dent átható „pedagógiai” viszonyt, cselek­vésformát, mint a szubjektív értékek ter­melésének, megőrzésének, közvetítésének, felhasználásának elsődleges módját rang­ján becsülni s működtetni. Ebben nem tűr­hetünk meg többé kontárságot, mert a mu­lasztás a tizenkettedik órában már jóvá­tehetetlen, végzetes lehet és lesz. Nem vi­gasz, hogy még mindig élünk, mert ez nem bizonyít semmit. Legfeljebb annyira, mint az ismert viccben: valaki kiesik a tizedik emeletről, s az emberek azt hallják, ahogy elhalad előttük a különböző emeleteken, zuhantában, hogy mondogatja magának: eddig még jó! eddig még jó!

Mostanában érteni vélem a költőt: „Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” E vízió nem egyéni sors többé. Az egész emberi nemé.

Miért hadakozom, panaszkodom, ágá­lok mégis? Nem tudom nem-tenni. Szub­jektum vagyok, szubjektív szükségletekkel. Tanítványaim tanítványa. E státusz min­den fájdalmas következményével.

Motyogom, mondom tehát, újra és újra. Mi lesz veled, emberke?

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


SZERDAHELYI ISTVÁN

Megérkeztünk Amerikába

Ha jól emlékszem, a boldogult Hruscsov elvtárs ígérte meg nekünk elsőként, hogy a kommunizmus építésének diadalmas lendületével — nem emlékszem már, mi­lyen távon belül, de az bizonyos, hogy igencsak rövidre szabott határidővel – utolérjük Amerikát, s aztán még magunk mögött is hagyjuk. (Ekkoriban született az a pesti vicc is, hogy „Tudod, miért nem előzzük meg az amerikaiakat?” „Nem.” „Mert akkor meglátják, hogy ki­lóg a seggünk a lyukas nadrágból.”)

Másodjára 1989-90-ben villantották fel előttünk a reményt az SZDSZ alapító atyái, hogy amennyiben ők jutnak hatalomra, s bevezethetik a piacgazdálkodás és parla­menti demokrácia általuk megálmodott vív­mányait, nemsokára nálunk is Amerika lesz.

S mi tagadás, ezt az ígéretüket be is váltották 1996-ra, alig két esztendővel az­után, hogy a választás vesztesei lettek ugyan, de kisebbik kormánypártként mégis hatalomra jutottak. Igen, nagy szó ez, hi­szen parlamenti pártjaink választási ígére­teiben általában még a pontosvesszők is hazudnak.

Igen, gidres-gödrös, dagonyás ösvényen bár, de minden kétséget kizáró módon eltocs(ik)ogtunk Amerikába. A probléma csak az, hogy Amerika nagy, nagyon nagy. S minthogy ők nem jelölték meg pontosan, hogy e kontinens melyik részére vezetik nemzetünket, nem lehet kifogásunk az el­len, hogy új, imaginárius honfoglalásunk végpontja nem az Amerikai Egyesült Álla­mok vagy Kanada valamely szebb vidékén található.

Hanem Panamában.

Végtére az is Amerika. S kétségtelenül reálisabban létező hely, mint számos más pártmozgalom álmainak világa, mondjuk, a hun-magyar őshaza, vagy a tizenötmil­liós magyarság szellemi birodalma.

Hasonlóan vitán felül áll, hogy egy ilyen megérkezésnél nem lehet mindenki kedvé­re tenni. A társadalmi elképzelések meg­osztottsága miatt – ami egy liberális de­mokráciában természetes és szükséges is – mindig számolnunk kell azzal, hogy a kitű­zött célok elérése egyeseknek majd nem fog tetszeni, másokat viszont mélységes megelégedéssel tölt el.

S az, hogy Panamába érkeztünk, bizony nem keveseknek nagyon is tetszik.

A panamistáknak.

Akik pedig jóval többen vannak, mint gondolnánk. Az elmúlt év során, imitt-amott fellebbenő fátylak mögött rejlő jelenségek arra vallanak, hogy voltaképpen azok is, akik a hun-magyar őshazát vagy a tizenöt­milliós magyarság szellemi birodalmát s más álomvilágok tájait hirdették jelszavaik­ban, a szívük mélyén, pártkasszáik és ma­gánzsebeik tömködése közben valójában Panamába vágytak. A rendszerváltás lénye­ge tehát az, hogy az egy pártba tömörült kommunisták helyébe több pártot imitáló panamisták ültek.

Magától értetődő azután, hogy a pártonkívüliek számos rétegének megelégedésével is találkozik ez az új honalapítás. A bank­fiúknak például, akik veszteségessé teszik ugyan a pénzintézeteket, de sebaj, a panamista demokrácia terminológiájában „bank­konszolidációnak” nevezett közösségi se­gélynyújtás révén minden problémájuk megoldódik. A segélyezésnek ez a formája annál is indokoltabb, hiszen ha már a munkanélküliek támogatása nemigen mű­ködik, valamiféle „szociális hálónak” létez­nie kell ebben a „szociális piacgazdálko­dásnak” nevezett valamiben. Tölthetik hát bankfiúk a hétvégeket Svájcban, s nyilat­kozhatnak a tévében úgy, hogy Mercedesen járni már nem sikk. Ugyanilyen felsza­badultan szuszoghatnak a „privatizáció” ügyfelei, lebonyolítói és ezek rokonai is, a harmad­unoka­testvérekig és keresztgyereke­kig bezárólag.

A fura csak az, hogy a tavalyi sikerév végén a panamizmus alapító atyáinak egész sora váratlanul közhírré tette, hogy nem ér a neve, kilép e honalapítási játék­ból. Jólértesült és köztudottan igen elaszti­kus gondolkodású emberekről lévén szó, akiknek igencsak megvan a (magukhoz való) esze, nem feltételezhető, hogy ok nél­kül cselekedtek.

Ezek az emberek szagot kaphattak.

Valami bűzlik ebben a Panamában.



VISSZA

OLVASÓLÁMPA


KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Elemzések kezdőknek és haladóknak

Szepes Erika: Olvassuk együtt! Reményi József Tamás-Tarján Tamás: Magyar irodalom, 1945-1995

„Hasson ránk a mű maga, közvetlenül!” Minden elemzés, értelmezés: szájbarágás, tehát az olvasó autonómiájának megsér­tése, képes­ségeinek, műveltségének lebe­csülése. Ellen­szenves, mint afféle lehajló „népművelés”.

Ezzel a lényegileg sznobos állásponttal már több mint negyedszázaddal ezelőtt ta­lálkoztam a Magvető Kiadónál, mikor is némely „mívelt” kollégám fölöslegesnek tartotta a (jórészt ismeretlen) külföldi mű­vekhez írott bevezetőt. (Történetesen épp az én Graham Greene-hez írott előszavam volt az első, amely ennek a szemléletnek áldozatául esett, mert nem tetszett – Isten nyugosztalja – Tóth Dezsőnek; túlságosan lelkesnek találta s nyilván nem eléggé mar­xistának. Később aztán többször is megje­lent.) És ez volt az akkor ki sem mondott „főbűn”: a marxista szemlélet hiánya vagy épp erőszakolása. Fene se erőszakolt, ám az olvasók igényelték a tájékoztatást.

Sőt, igénylik azóta is, noha halkan, sze­mérmesen, de egyetlen érvük: a tájékoz­tató írások megvásárlása (ami manapság bizony nehéz). Közben az ún. „irodalom-tudomány” is szakított a „népszerűsítéssel” – emel­kedett­ségében nem érzi feladatá­nak, „fölötte áll” a profán tömegnek. Hogy tudományos produktuma egészében véve szánalmas, azt most ne feszegessük; ma­gánvéleményem az (meg is írtam, s még csak fel sem háborodtak miatta, miért csinálnának a háborgatással reklámot az eretnek gondolatnak), hogy egyszerűen szüneteltetni kellene az Akadémia Iroda­lomtudományi Intézetének működését, már csak takarékossági okokból is, más ilyen „kutató” intézetekkel együtt, ame­lyekre semmi szükség. Az egyetemek mel­lett minden „humán” tudományos kuta­tás elvégezhető, mint ahogy ötven-száz év­vel ezelőtt történt (s történik ma is, világ­szerte).

De a népszerűsítésre, ismeretterjesztés­re, értelmezésre, értékelésre, egyszóval az olvasó segítésére feltétlenül szükség van, annál is inkább, mert soha ekkora szaka­dék nem volt az alkotó és a potenciális befogadó között… Pedig a befogadó szeret­ne lépést tartani a modem művészettel is, ha másért nem: presztízs okokból, sznob­ságból, amelyek korántsem megvetendőek. Azt pedig Horváth János jóvoltából már vagy hatvan éve tudjuk, hogy az irodalom értelmét író és olvasó viszonya képezi. Miért ne lehetne ezt a viszonyt egy kis „kerítés­sel” elősegíteni?

Nos, itt van most két remek könyv, amely ezt a „thodósok” által lenézett isme­ret­terjesztést, alkalmazott esztétizálást vál­lalja, s emelt fővel teszi. Az egyik egy (mindazonáltal) tudós műve: a Szepes Eri­káé. Már címében hirdeti: Olvassuk együtt!, s az olvasót segíti többezer év legjava versei­nek szemelvényszerű s nem „lehajló”, még kevésbé iskolás, hanem fölemelő elemzé­sével, különös tekintettel a magyar költé­szetre, azon belül is az olyannyira elhanya­golt verstanra. Noha tető alá hoztam egy világirodalom történetet, Szepes Erika kö­tete számomra is tanulság volt, mi több: élvezet. Élveztem az újra (és mélyebben) megismert műveket, s azt is, hogy mennyit gazda­god­tam általuk. A verstani részeket kissé túlméretezettnek éreztem, de fölös­legesnek semmi­képpen, még akkor sem, ha egy Simor András által fölfedezett Petőfi-vers szerző­ségének bizonyítására Szepesi óriási apparátussal vizsgálja a múlt század közepének magyar verstanát, és még az aprólékos összeszámlálást, statisztikát sem mellőzi, mikor Petőfi verselését Aranyéval és Tompáéval veti össze. Szerintem ez egy kicsit sok, mint ahogy túlságosan részletezőnek találtam a Mátyás királyról szóló emlékdal bemutatását, noha alig­hanem az első, nyelvünkön íródott (és fönn is maradt) magyar vers. Ellenpéldaként, noha ez is jóval hosszabb, mint a tanul­mánykötet frappáns kis elemzéseinek több­sége (melyeknek épp sűrítettségük is mél­tánylandó), egyáltalán nem véltem túlírt­nak Arany Széchenyi emlékezeté-nek részle­tező bemutatását, utóvégre főműről van szó, s az eredmény, ami meghökkentő és tanul­ságos: nem igazi remekmű, hanem kény­szeredetten, noha zseniálisan megoldott költői feladat. Ez az őszinte „helyre tevés” a könyv érdemei közé tartozik: egy ilyen elemzés-sorozaton belül a legnagyobbak műveit is kritikával kell illetni!

A rövidebb elemzések másképpen példamutatóak: többezer év költészetéből mutatnak példákat. A történetiség szelle­mében talán jobb lett volna a himnuszok ókori egyiptomi visszatekintő felidézésé­vel kezdeni, és aztán rátérni a briliáns Szapphó-elemzésre, melynek a költőnővel kapcsolatos „leszbikus” vonatkozásai a kö­tet elején fölöslegesen hökkentik meg az olvasót, akit most különben is eláraszta­nak a homoszexualitás jogaival foglalkozó médiumok. A „kényes” problémára frap­páns (és mégis tudományos) választ ka­punk, bár talán a görög nemiségnek nők­kel (illetve fiúkkal) kapcsolatos megíté­lésében az osztály szempontok még in­kább hang­súlyozhatok (akárcsak a később tárgyalt Antigoné-nak szintén női humá­numra vonatkozó elemzésében), de az osztálytényezők marxi „túlhangsúlyozása” ma már csakugyan riasztó lehet, s tán ez késztette tartózkodásra a szerzőt. Ám eb­ben az Antigoné-elemzésben is az egyszerű­sítések, félreértések, túlmagyarázások, szte­reotípiák, helytelen értelmezések megkérdője­lezése: az ember „csodálatos” voltának egyoldalúan pozitív megítélése a tanul­mány érdeme – a görög szöveg dialektikusabb annál, mint amit az ember dicsőítése­ként ismerünk…

Az elemzések, noha óriási hiátusokkal, a sumer-akkád költészettől egészen máig haladnak. „Hiánylistát” persze könnyű len­ne összeállítani – magam részéről elsősor­ban József Attilát és Ladányit hiányolom. És persze a legkülönb népi írókat, így a hatás vagy irodalomtörténet tekintetében megkerülhetetlen Erdélyit és Sinkát, s ezt azért említem, mert nemrég jelent meg Szepes Erikának egy még nagyobb műve: A mai magyar vers, és abból is hiányzik ez a két költő. Másoknál is érezhető ez a kire­kesztő tendencia, ezért kell szóvá­tenni – pl. Hegedűs Géza nagy gyűjteménye: A magyar irodalom arcképcsarnoka 222 bemutatott szer­ző között sem kerít sort Erdélyire és Sinkára.

Mint ahogy egy másik – szintén remek – műelemzés-kötet két szerzője: Reményi Jó­zsef Tamás és Táján Tamás sem, akinek Magyar irodalom 1945-1995 című könyvéből is hiányoznak – persze, mások is. Náluk érthetővé teszi a kihagyást, hogy általában nincsenek képviselve az idős korosztályok immár klasszikus alkotóinak „őszikéi”: Kassáké éppúgy, mint Füst Miláné vagy Berdáé. Nem baj: elsősorban az újra va­gyunk kíváncsiak, és ezt a mohó érdeklő­dést akkor is kielégíti a gazdag szemelvény- és elemzés-összeállítás, ha itt is hiányolhat­nánk megint Ladányit és sokakat másokat is, pl. Rákost, a prózában pedig Cserest, Konrádot. Ám amit Bodorról, Csoóriról, Esterházyról, Juhászról, Mészölyről, Ná­dasról, Parti Nagyról, Spiróról, Sütőről, Tandoriról olvashatunk, az felfedezésszám­ba megy, de felsorolhatnám az egész, ha­talmas névsort. Gyakorlati, mert szoro­san az egyes művekhez kapcsolódó, azokból kiinduló, ám általánosságra mutató irodalom­történet áll itt össze. Reméljük: ilyen­ként is megírja – mint ahogy ígéri – a jeles szerzőpáros.

Egyszerre népszerű, ismeretterjesztő mű ez, amely tudományos eredményekkel is szolgál, és mint a szerepeltetett íróknak fenti hiányos névsorából is kiderül, nem­csak a költészetet, hanem a prózát és drá­mát tekintve is. „Minden műnek legalább két kora és két környezete van, amelyben és ahol létrejön, illetve amikor és ahogyan befogadó(k)ra talál” – mondják Németh Galileiét kapcsán, mintegy a hatvan év előtti Horváth Jánosra vissza­utalva, folyvást e kettősség szolgálatában, ami munkájuk ér­telme. Minden elemzésben (majd negyven­ben) ennek képesek eleget tenni, nem fe­lejtve el azt sem, ami modem (ellen?)érv lehet: „A művészet, a nagy mű önmagában és közvetlen úton semmit nem old, nem oldhat meg. Nincs semmiféle megváltó ereje, léte önmagára –, irodalmiasságára – korlátozódik” – írják Spiró Csirkefejének kapcsán, mely „mint minden jelentékeny mű, végső kérdéseket érint”.

Nyelvi, verstani, általános esztétikai vizsgálódások során mindkét elemzéskötet ezekre a végső kérdésekre is tekint. Ez az – irodalmon is túlmutató – értékük és ér­demük. Olvassuk őket – a bennük vizsgált (s hasonló) művekkel együtt. (Nemzeti Tankönyvkiadó; Corvina Kiadó)



VISSZA

SZÉCHY ÉVA

A múlt folytatható örökségét összegyűjtve

Fehér Erzsébet: Preceptorok és tanítók (Tanulmányok a tanítóképzés történetéből)

Szép ajándéka a kiadónak az ezeréves magyar iskolaügy évfordulójára Fehér Erzsébet tanulmánykötetének megjelente­tése. A hangyaszorgalmú neveléstörténész olyan kincsekre bukkan az első önálló magyar nyelvű pedagógiai tankönyv (Tóth Pápai Kálmán: Gyermeknevelésre vezető út­mutatás 1797) kibányászásával, melynek máig szóló tanulságai vannak: a tanítói hivatás, személyiség – a gyerekek okta­tástana – a népiskolák egyes tárgyainak módszerei – az iskolai élet megszervezése – a szabadidő és pihenés irányítása széles tárházában.

Sárospatak, Debrecen, Pápa, Comenius, Pestalozzi szelleme, Árvay József, a magyar nyelvű tanítóképzés sárospataki megala­pítója, Erdélyi János, múlt századi hegeliánus filozófus és nagyhírű folklorista, Lá­zár Károly, a modern gyermektanulmá­nyozás sárospataki alkalmazója, vagy kor­társ kollégái, Ködöböcz József és Földi Ferenc világa különösen közel áll a recen­zens szívéhez, hiszen maga is a nagy múltú kollégiumok aurájában nőtt fel, s pedagó­giai tevékenysége életre­szólóan egybefor­rott a hazai fel­világosodottabb, prog­resszív hagyományok keresésével és kor­szerű megújításával. Még Zirzen Janka alakjának kitűnő megidézésénél is öröm­mel fedezte fel, hogy 1945 után, a Vihar­sarokból feljőve, abban az iskolában fejez­hette be középiskolai tanulmányait, mely­ben a magyar nőképzés jászberényi úttö­rője az egykori Sugár úton, a mai Andrássy úton vetette meg Pest egyik legpatiná­sabb iskolájának alapjait. Vagy nem tud­tam meghatódottság nélkül Nagy László gyermektanulmányainak elemzésénél arra emlékezni, amely átörökítő mestereimhez, Kemény Gáborhoz és Nagy Sándorhoz kötött.

De számomra talán a legizgalmasabbak azok a fejezetek, amelyek megelevenítik a sárospataki „esküdt deák-kar”, a korabeli diákönkormányzatok szellemét, a preceptorok, diák segédtanítók hivatásra elindító próbálkozásait, a diákönművelés, éneklő-kar, könyvtár, a Szegénydiákok intézménye, a le­gátusok színes tapasztalatszerző gyakorló iskoláját.

A múlt folytatható örökségét összegyűjt­ve előre menni a holnap felé – talán a legszebb dolog. Szívből kívánjuk Fehér Er­zsébetnek, hogy fejezze be nagy célját: a magyarországi tanítóképzés monográfiájá­nak megalkotását. 1978-1995 között szüle­tett tanulmányainak gyűjteménye jó ígéret ennek teljesítésére. Sokunk számára renge­teget mondó tanulság Fehér Erzsébet kö­vetkeztetése: „az egykori tanítóképzés fel­készítő munkában minden a népiskolára, a népiskola gyerekére, a tanítójelölt jövendő tanítói munkájára irányult.” Egységbe for­rott össze az alapos elméleti felkészülés és a népiskolai élet „test közeli” megismerése, gyakorlatának tanulás közbeni elsajátítása. Erre pedig égetően nagy szükségünk van ma is, iskoláink, pedagógiánk modernizálásának nagy munkájában. (Eötvös József Könyvkiadó)

VISSZA

BALLÓ ISTVÁN

Egy hányatott sorsú könyv

Táncsics Mihály: Józanész II. (Vallás)

Hányatott sorsú könyv látott napvilágot a Táncsics Mihály Gimnázium kiadásá­ban. A könyvet Táncsics írta 1843-44-ben Józanész címmel a státusról (vagyis államról), a vallásról és a nevelésről. A most megjelent füzet a könyv második kiadása ugyan, de az olvasók kezébe mégis először kerülhetett. Az első, még 1848-ban kinyomtatott példányokat ugyan­is a Pestre bevonuló osztrákok megsem­misítették. Egyetlen példány azonban – az Országos Széchényi Könyvtárban – meg­maradt, és most a szerző eredeti szándé­ka szerint három részben, megjelenik; a Státus című után idén a Vallás címűt ve­hettük kezünkbe.


I.

Táncsics Józanész című művének a val­lásról szóló részében, tizenegy fejezetre tagolva foglalja össze mondanivalóját, amely három kérdéscsoportra osztható: a katolikus vallás kritikája az apostoli hit­vallás és a Biblia alapján; vallásos elmél­kedések; a józanész szerinti hitvallás.

Táncsics a saját tapasztalatai alapján, valamint a felvilágosodás és a bibliakritika jeles képviselőinek több művét ismerve bő­séges ismeretet szerzett a XIX. századi ke­reszténységről, különösen a katolikus egy­házról. Ebben a munkájában nemcsak ezt az ismeretanyagot, hanem a felvilágosodás valláskritikájának és antiklerikalizmusának módszereit is felhasználja, az egyházi álláspontokkal és a vallási tételekkel vitat­kozva. Szenvedélyesen érvel, keményen vitázik, ugyanakkor körültekintően vigyáz arra, hogy hitében senkit ne bántson meg. Kijelenti, hogy vizsgálódásai kételyeket ébresztettek benne a hirdetett katolikus vallás fő tételei iránt, de kész elfogadni azokat, ha az egyháziak érveikkel meggyőzik őt igazukról. Sérelmezi viszont azt az egyházi álláspontot, amely tiltja és bünteti a legkisebb kétséget is a vallási kérdések­ben. így érvel: „Ha vallásunk Istentül van, az egész földnek minden írója és kritikusa csak egy betűt sem bírhat belüle lerontani, ha a lelkét kiírja is; mire való tehát az a kisszerű és örökös aggodalom, tiltakozás, hogy azt senki érinteni ne merészelje? Vagy hiszik még mind a katolikusok, ami vallásukban van, vagy nem hiszik.”

Nézeteinek kifejtését saját hitvallásával kezdi. Kijelenti, hogy hisz Istenben, ez az ő hitvallása. Hozzá teszi azonban: „Senki e földön nem volt és nincs feljogosítva tőlem kívánni, hogy az én meggyőződésem csak az legyen, mi az övék… úgy tiszteljem Istent, miként ők tisztelni a legjobbnak vél­ték”. Szerinte a józanész természetesnek veszi Isten létét és alkotó szerepét, s min­den vallásban közös az istenbeni hit és Isten tisztelete.

Bírálja azonban a katolikus egyház ka­tekizmusát. Saját hitének alapja az isteni kinyilatkoztatás. Az egyháznak nincs joga kötelezően előírni az emberek számára az apostoli hitvallás szövegét, és arra sem, hogy felettük bíráskodjon. Ezt már csak azért sem teheti, mert az egyházak rossz példát mutatnak az emberek számára, nem ismerik a földi életet, gazdagságra törek­szenek, miközben a szegényeknek azt pré­dikálják, ők az igazi boldogok, mert a mennyországba jutnak. Ám ha ez így van, akkor ők miért nem akarnak szegények maradni? – kérdezi. Sorba veszi az apos­toli hitvallás tételeit, és egyenként cáfolja azokat. Kijelenti, hogy ő nem fogadja el ezeket a tételeket, de másoktól nem kíván­ja az egyetértést nézeteivel. Táncsics állásfoglalásaiban kifejezésre jut a gondolatok szabadsága melletti kiállása és ebben a val­lás szabad megválasztása jogosságának el­fogadása. Érveit a józanész szerintieknek tartja, ami jól érzékelteti a felvilágosodás szellemiségét. Érvelése eleven, friss, mégha helyenként leegyszerűsítettebb is a forrá­sokban megismertekénél.

Egyértelmű a kiállása a felekezeti egyen­jogúság mellett. A vallások egyenjogúsá­gának követelését a katolikus egyház kizá­rólagossági törekvéseivel állítja szembe. Természetesnek tartja, hogy minden vallás képviselője úgy gondolja, az övék a legked­vesebb az Isten előtt. „Csak az a kárhozatos – mondja —, midőn a mi katolikus vallásunkat képező felekezet azt merészeli mondani, hogy e valláson kívül üdvössé­get nem remélhetni: ez szörnyű vakmerő­ség és esztelenség is.”

Táncsics az apostoli hitvallás egészét te­kintve, az első és az utolsó tételt tartja hihetőnek az emberi ész számára, ez pedig Isten léte és alkotó mivolta, valamint a mindenség és az ember örökléte. „Lehet azonban, hogy okoskodásunkat vagy véle­ményünket az igen késői kor kineveti” – fűzi hozzá, érzékeltetve, hogy az emberi ismeretek történeti fejlődése nyomán fenn­áll az állásfoglalások változásának lehető­sége. Sok ellentmondást lát a Miatyánk szöve­gé­ben és a tízparancsolatban is. Nem hiszi, hogy a parancsolatok isteni erede­tűek, ezeket olyan emberi szabályoknak mondja, amelyek betartását elfogadói vál­lalják, s mint más szabályokat, az élet mó­dosíthatja őket, nem maradnak változatla­nok. Bizonyos változásokhoz igazodni sze­rinte nem Isten elleni vétek.

Hosszan fejtegeti Táncsics a kételyeit a bibliai Ó- és Újszövetségben foglaltak iránt, kimutatja ellentmondásosságukat. Szentírás lehet-e a Biblia, van-e hitelessége, milyen alapon lettek kiválasztva, akik írták – kér­dezi. Mondandóját így indítja: „Azt igyek­szem kimutatni, hogy az Ótestamentom nemcsak Isten sugalma nem, de még csak az emberi józan ész sugalma sem lehet.” Kétségesnek tartja, hogy azok, akikről az Ószövetségben szó van, jó erkölcsűek let­tek volna. Ennek megmutatásakor vélemé­nyét nyilvánítja az erkölcs, a szabad akarat, a cselekvés kérdéseiről. Mindenekelőtt arra mutat rá, hogy a Biblia tudása, recitálása önmagában nem érdemesít a mennyor­szágra. A lényeges és elsődleges a benne foglaltak betartása az életben és a cselek­vésben. A jó cselekedet pedig nem parancsra történik, hanem önkéntes. Hosszan sorolja a példákat az Ószövetségből ennek ellen­kezőjéről, s ironikusan szól a szöveg ellent­mondásos­ságáról. Különösen érdekes a bá­beli torony építésénél a nyelvek összezava­rásának leírása és Ábrahám történetének szellemes kritikája. Szerinte Isten nem akar­hatta azt, ami Ábrahám történetéről a Bib­liában található. Ez is azt jelzi, hogy a Biblia nem isteni kinyilatkozás.

Az Újtestamentomról szólva, Táncsics kételkedik abban, hogy a kereszténységet, mint új vallást, maga Isten vagy a fia al­kotta volna. Isten az embert eszes lénynek teremtette, aki formálhat magának vallást. Képtelenség, hogy az összes többi vallást az ember alkotta, és ez az egy isteni ere­detű lenne. Felmerül szerinte az is, hogy a vallás legfőbb ígért célja az embert eré­lyessé, erkölcsössé tenni. De „nem tehet-e az ember jót, nem lehet-e erkölcsös, vallás nélkül is” – kérdezi, s a válasza igen. Az ember tehet jót akkor is, ha a vallásról nem is hallott. Táncsics a vallást tehát emberi alkotásnak tartja, és vitatja Jézus istenségét. Azzal érvel, hogy az ember nem tudja Istent a maga teljességében felfogni. Akkor pedig azt sem tudhatjuk, hogy az ember fia lehet-e Isten. A keresztények persze hihetik, ha akarják, ugyanígy hihe­tik Jézus istenfiúságát is, de másokat ne kény­szerít­senek erre. Elfogadja, hogy az Újszövetségben is sok szép tanítás van, jóra buzdít, amit követünk is – mondja Táncsics, de hisszük, hogy „Újtestamentom nélkül is üdvözölhetünk”. Nem hiszi, hogy Péter apostol az a kőszikla, amire az egyház épült, és azt sem, hogy a pápa kezében vannak a mennyország kulcsai. Jézus történetének leírása a nagy evangé­liumban sok ellent­mondást mutat, és íróik senkit nem győztek meg arról, hogy , Jézus Isten vala.” Hinni azonban lehet benne, mint ahogyan sokan hiszik is.


II.

A folytatásban Táncsics valláselméleti kérdésekkel foglalkozik. Saját istenképe milyenségéről szólva rámutat: nem hiszi, hogy Isten véteknek venné kétségeit az egyház által adott istenképről. Istenképét az ember maga alakítja. Áz emberi gon­dolkodás eredményei az életben szerzett tapasztalatokból származnak. Kiemeli, hogy a megismerésnek érzéki alapjai van­nak, és történetileg fejlődik, a tudás pe­dig hatalom. Valamit igaznak tartani, vizs­gálódást követel, csak hallomás alapján nem lehet meg­bizonyosodni valaminek az igazságáról. A hiszékeny­ségnek sok em­ber válik áldozatává. A könnyen hívőt a vallások is kihasználhatják, tételeiket kö­telezőként fogadtatják el velük. Az egyház szerint nem szabad semmit kétségbe von­ni tételeikből, azokat hinni kell, nem szá­mít, hogy egyezik-e a józanésszel.

Rendíthetetlenül hisz abban, hogy az ész világa minden sötétséget eloszlat, az ész és az igazságosság győzedelmeskedik a földön. Bízik abban, hogy a gondolkodás keresztül tör a babonákon, előítéleteken és a vallási állításokon. Előbb csak kételyek jelennek meg, majd utat tör az igazságra való törekvés. A tudás általánossá válása végül megteremti az „ész birodalmát”, a tudás növekedése segíti a népek szabad­ságának kivívását. „Igen, ez megtörténhe­tik, ez az én hitem; mit a katolikus anyaszentegyház előmbe ad, azt többé nem va­gyok képes elhinni.”

Ebből kiindulva veszi kritika alá az egy­házi és a világi hatalmat, valamint össze­fonódásukat. A kormányok hite más, mint a népeké – mondja. Ők azt hiszik és terjesz­tik, hogy az alázatosság az igazi erény. Amíg ugyanis a népek a vallást és a poli­tikát érinteni nem merik, addig biztos a hatalmuk, mert a népek elhiszik, hogy az egyházat és a kormányzatot Isten rendelé fölibük. Ez azonban álhit és a nemzet vesze­delme. „Az én egyéni hitem az, hogy a földön üdv nem leszen, míg a népnek előbb említett hite meg nem semmisül.” Szerinte az a baj, hogy a népek nem látják a vallás és a politika közös érdeken alapuló össze­fonódását. Ezt az egyház és a kormányzat jobban érti, s bár használnak külön szavakat erre, a lényeget nézve a kettő egy, tudniil­lik mindig „egy célra dolgoznak, e kettő egy ügyet véd, támogat, a saját érdekükét.” Táncsics ezzel állítja szembe a józanész vallását, amelynek alapja: „a gondolatot szabadon kimondani, közölni és kénysze­rítés nélkül cselekedni, meggyőződés sze­rént Istent tisztelni.” Meggyőződéssel vall­ja, hogy a vallásnak és a politikának ezen az alapon kellene a nemzet javát szolgálni. Megrázóan ecseteli, mennyire más volt a helyzet az akkori Magyarországon. „Föl­dünk termékeny, s az élelem szűk; munká­sok, dolgosok vagyunk, s mégis szűkölkö­dünk; ellenség közöttünk nincs, és mégis roppant sereg katonát tartunk talpon… Kérdem: honnét a nyomor, mi e hazán nehezedik? Onnét, édes olvasó, hogy a val­lást és a politikát érinteni nem szabad; onnét, hogy az egyházi hatalom és a kor­mányok érdekében van bennünket aláza­tosságban, tudat­lanságban, szegénységben tartani, hogy uralkodásuk annál biztosabb, dicsőségük annál tartósabb legyen… Az egyházi főnökök azzal bíztatnak, hogy bol­dogok a szegények, mert a síron túl övéké lesz a mennyország… és mi ezt hisszük, és hitünkből csörgedez a nyomor. Mind val­lásilag, mind pedig a polgári társaság szel­lemében igazság után kell törekednünk, ehhez pedig soha el nem juthatni, ha csak a gondolatainkat egymással nem közölhet­jük. Még akkor is igen nehéz juthatni cél­hoz, ha korlátlan folyása van az észnek, hát még akkor, ha nagyobb erő ennek gátat vet. E gátat a vallás és a politika egymással kezet fogva, vagy összevetett vállal hányja; mindörökkön egy kézen dolgoznak.”

Érdekes színfoltja a könyvnek Táncsics áttekintése a világvallásokról és a közöttük folyó versengésről. Nem annyira a színvo­nala miatt, ugyanis az ismertetés tájékozat­lanságot mutat, sok a pontatlanság benne, és hibák is előfordulnak. Érdekes azonban a vallások eggyé olvadása elvi lehetőségé­nek a felvetése és Táncsics nemleges válasza. Szerinte azért nincs realitása az egyetlen vallás létrejöttének, mert a kizárólagosság­ra való törekvés s a fanatizáltság annak a másikkal szembeni érvényesítésére, lehetet­lenné teszi. A versengés lényege az, hogy melyik vallás és egyház az egyedül üdvö­zítő. Konklúziója egyértelmű, vallási ala­pon a különbségek soha nem oldhatók fel.

Röviden foglalkozik a vallás kialakulá­sának és történeti fejlődésének kérdései­vel. Kifejti, hogy az embernek születésekor nincs semmiféle kész eszméje. Az eszmék kialakulásához az érzéki megismerés vezet. Ahogyan változnak a történelmi körülmé­nyek, úgy fejlődnek az ember nézetei, val­lási eszméi is. A vallás a természeti kör­nyezet hatására és az emberi viszonyok alakulása nyomán keletkezett. Először kép­zetek alakultak ki az embernél hatalma­sabbnak vélt erőkről és azok szerepéről az ember életében. Ezek a képzetek később fejlettebb formát öltöttek. így az Isten fo­galma is későbbi és fejlettebb gondolkodás eredménye, ugyanígy későbbi képződmé­nyek az egyházak. A vallásban a papok és az uralkodók eszközt találtak hatalmuk erősítéséhez. „Már akkor a religió nagy részint elvesztette eredeti jelentését és cél­ját, nem volt egyéb, mint olyan politikai eszköz, mellyel a sokaságot tetszés szerént használni lehetett.” A hagyományokból kialakultak és széles körben elterjedtek a vallási mítoszok.

Az egyházi állításokkal kapcsolatos vizs­gálódásai nem oszlatták el kételyeit. Égyetlen vallásról sem mutatható ki, hogy isteni kinyilatkoztatáson alapulna, és ezért lenne az egyedül üdvözítő. Az embernek, szerinte, nem sikerült kitanulni „Isten mi­ségét” kérdés, hogy ez sikerül-e valaha. Is­ten miségét nem ismerve, az ember nem tudhatja, miféle tisztelet illeti meg, és neki vajon szüksége van-e rá. Ebből követke­zik, hogy „minden ember tisztelje Istent, miként legjobbnak gondolja.” Fontos ta­nulságnak mondja, hogy a vallás ugyan­úgy jelenik meg az ember számára, mint a jónak a reménye, amely hordozza a bol­dogító üdvösséget. De valójában mi bol­dogíthatja az embert, mi eszközölheti va­laki boldogságát – kérdezi. Az, „ha termé­szeti vágyai betöltésére neki segédkezet nyújt… szellemileg vagy anyagilag, vagy együtt, mert az embert csak akkor látjuk boldognak, ha minden vágyai beteljesül­nek”. Ám a társadalomban, amely a képte­lenségek rendszere, tiszta lelkiismeret nincs, s amit a vallás mond a mennyei boldog­ságról és a világi örömökről,, az ámítás.

Táncsics szerint az erény néven ismert jó cselekedetek eredhetnek a vallásból, de a szív sugalmából is. Azt azonban senki nem volt képes eddig megmondani, hogy melyik vallásból erednek. A jó cselekede­tek inkább a szív sugalmából keletkeznek, és vallás nélkül is létezhet erény. Vissza­utasítja a vádat, hogy ő ezzel a vélemé­nyével engedetlenséget szít. Ez nem célom – mondja –, „én az ész sugalmára hallgat­tam, mely nekem mást mond, mint ti, és így természetesen kételkedni kezdtem… A vétkem tehát csak az, hogy kételkedem, de a kétkedő észt Istentől vettem. Az em­ber rendeltetése az igazságra törekvés, tö­kéletesednie kell, ez a természetében van. Az pedig természetellenes, ha a papok ta­nításaikkal az embert tévedésbe, csalódás­ba akarják taszítani.”

Ebből a fejtegetésből kitűnik, hogy vizs­gálódásaiban kiemelt helye van a vallás szerepe megítélésének a földi állapotok alakításában. Kimondja, hogy az istenkér­désben folyó vita alakulásától nem válto­zik az ember földi állapota. Véleménye a vallások tényleges szerepéről egyértelmű: „a religió azt mondja: ne gondoljunk a világgal, sanyargassuk a testünket, tűrjünk békével minden jogtalanságot, legyünk alázatosak sat. majd a másvilágon meg­kapjuk jutalmunkat. Ti, a religió őrei, fenntartói, szóval egyházi atyák, e tanítá­sokkal egészen ellentétesen cselekedtek: e világgal ugyanis gondoltok, minden javá­ból részesülni igyekeztek; magatokat nem sanyargatjátok, sőt ugyancsak kedveztek testeteknek; nemcsak jogtalanságot nem tűrtök, sőt még azt sem tűritek, hogy ár­tatlan véleményünket kimondjuk; nemcsak alázatosak nem vagytok, sőt igen büszkén hordjátok fejeteket; szóval ti a világ min­den gyönyörűségéből részesültök, vagy igyekeztek részesülni, minket pedig a túlvilági jónak élvezetére utasítotok.” Tán­csics sok történelmi tényt felsorol annak bizonyítására, hogy az egyháziak mennyi­re nem szeretik igazán felebarátaikat. Még a gyarmati hódításokban betöltött szere­pükre is utal: „Felebaráti szeretet ösztön­zött benneteket, midőn Amerikának szelíd népeit kutyákkal is marcangoltattátok. Af­rikának őslakóit még most is baromként adjátok el: az indusokat ő erdeik mélyére űzitek, és tulajdonukat elfoglaljátok; ke­resztény vagy felebaráti-e ez?” A tanulság is világos, a katolikus egyház nem az ál­tala hirdetett két alapvető parancsolat, az Isten és a felebaráti szeretet szerént tevé­kenykedik. „Isten akatja, hogy az ember boldoguljon ezen a földön… ti pedig nem akarjátok, hogy az ember itt boldoguljon, hanem a mennyországba utasítjátok; akar­ja Isten, hogy minden ember egyenlő sza­badsággal és jogokkal részesüljön abban, amit a természete megkíván, ti pedig az úr és szolga állapotot védelmezitek… em­bertársaitokat üldözitek, mihelyt nem úgy hisz, mint ti akarjátok; gyűlölitek, mihelyt meggyőződése szerént beszél vagy cselekszik… megégetitek, kínpadra húzzá­tok, ha azt meri mondani hogy a vallás­tokkal nincs megelégedve.”


III.

A könyv befejező részében Táncsics har­minc pontban összegzi a ,józanész hit­vallását”, mint saját álláspontját. Figyelemre méltó, hogy csupán kettő vonatko­zik Istenre, a többi az emberről tesz hit­vallást. Alapállása tehát sajátos ember-hit, deista köntösben. Elfogadja Isten lé­tét és alkotó mivoltát, de az embert állít­ja a középpontba. Az embert egymástól független, szabad akaratú önálló lénynek tartja. „A természettől senkinek sincs több vagy kevesebb joga.” Hiszi, hogy a világ változásaival együtt az ember is fejlődik, tudása nő, felismeri a közösségi élet lehe­tőségét, leküzdi a társadalmi egyenlőt­len­ségeket… „Hiszem, hogy a társadalmi vagy polgári egyenlőtlenség a természeti törvény megsértésével történt” – mond­ja, és le­küzdhető. Kezdetben nem volt elkülöní­tettség a tulajdonban és a javak­ban. „A külön tulajdont sem a természet nem jelelte ki, sem Isten nem osztályozá”, tehát nem is védhető. Meg fog szűn­ni, a közhasználat váltja fel. A közhasz­nálat azonban erőszak­kal soha nem hoz­ható be.

Hitvallást tesz a társadalmi egyenlőség mellett, megvalósulása szerinte a józanész győzelme lesz az emberi együttélésben. Kialakulása a köztulajdon alapján, a népfel­ség elvére épülő, demokratikus rendszer­ben történik. A közösségi társadalomban a törvény csakis a nép közös akarata lehet. A nevelés fontosságát hangsúlyozza mind­ezek eléréséhez. Szerinte az elfajulás ellen az „ellenőr és mérték a józanész.” Meg­győződése, hogy „az ész elégséges az em­bert természeti vágyaiban saját határai között megtartani”. (Táncsics-sorozat/12)



VISSZA

KÖNYVAJÁNLAT


„De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar, aut nihil.” Egy rendkívüli tehetség önér­zetes megnyilvánulásai ezek a sorok, me­lyeket az ifjú Petőfi Sándor írt egyik, Szeberényi Lajoshoz intézett levelében. 1823. január elsején, szilveszter éjszaká­ján született a lánglelkű zseni, az egyet­len világszerte ismert magyar költő, aki­nek sem legendás alakját, sem költészeté­nek nagyságát és eredetiségét nem tépáz­ták meg az elmúlt másfél évszázad viha­rai, nem homályo­sították el az emlékezet fátylai. Lírája máig ihletően hat a magyar költészetre, s alig van olyan irodalom-tudományi, irodalomtörténeti mű, mely­ben a rá való hivatkozások sokaságát ne találnánk. Műveiben még mindig van felfedezni való, olvasó és irodalomtudós számára egyaránt. Ratzky Rita, akinek a Széphalom Könyvműhelynél jelentek meg Petőfi-tanulmányai, a „De méreg a dal édes méze” című kötetét ezzel a vallomással kezdi: „Húsz éve Petőfi Sándor a munka­adóm. Közben irodalomelméleti iskolák, irodalomtörténeti irányzatok jöttek, lát­tak, győztek: az ő életműve nem válto­zott; nemzeti vagyonunk elidegeníthetet­len része. Ellátja feladattal, hittel, fiatal­sággal azt, aki megbecsüli… Költészete úgy lett követendő vagy elrettentő példa, hogy retorikája és poétikája egészében felfejtetlen.” Tanul­mányaiban a Petőfi-életmű ilyen irányú vizsgálatára vállal­kozott. Petőfi szerelmi költészetének szo­ciológiáját és esztétikáját a „Cipruslom­bok Etelke sírjáról” és a Mednyánszky Bertához írt „Szerelem gyöngyei”-ciklus versei alapján kutatja. Világirodalmi ki­tekintésű hatástörténeti vizsgálódásainak eredményeit „Határok és párhuzamok” című tanulmányában foglalja össze, majd a Petőfi-életmű utóéletét nyomon követő írások olvashatók a kötetben. A tudomá­nyos megalapozottságú, ám olvasmányos gyűjteményben a vers­elemzések plaszticitását újdonság­számba menő életrajzi események, kor- és eszmetörténeti adalé­kok erősítik. Több változatát is felsora­koztatja például az „Erdélyben” című költemény születése körüli legendáknak, melyek közül a gróf Teleki Sándor írásá­ban fennmaradt változatot részletesen is értékeli.

Az „Erdélyben” című Petőfi-vers magá­tól értetődően szerepel annak a híres vers­gyűjteménynek új kiadásában, mely 1941-ben Kolozsvárt jelent meg, Szentimrei Jenő szerkesztésében, Versekben tündöklő Erdély címmel, könyvnapi kiadványként, az akkor legrégebbi kolozsvári könyvkiadónál, Lepage Lajos cégénél. A Magyar költők erdélyi verseinek gyűjteménye a Gyulafehérvári Soroktól mind a mái napig nemcsak terjedelmét, de összeállítását tekintve is rendkívüli kiad­vány volt a maga idején, s ezt a rendkívü­liségét a mai napig megtartotta. Benedek Elek körének a szellem mindenek feletti győzelmét hirdető eszméje ihlette az an­tológia megszületését, mely az Erdélyben feltalált legrégibb magyar nyelvemléktől és a népköltészet válogatott remek­művei­től kezdve a kötet megjelenéséig született erdélyi magyar líra legjobb alkotásait fog­lalja magában. De helyet kaptak benne azoknak a magyar költőknek a versei is, akik életük során valamilyen kapcsolatba ' kerültek Erdéllyel, s ennek hatására az an­tológiába illő művet alkottak. A gyűjte­mény első részében az erdélyi magyar népköltészet legszebb darabjai olvashatók. A második rész („A hit­szabadságos Erdély”) a fejedelmek korának másfél évszázadából hitújító papok, névtelen íródeákok, Tinódi, Balassi, Rimay, Szenei Molnár s mások verseit, dalait sorakoztatja fel, az 1690-ben keletkezett katonadal névtelen szerzőjéig. „A szárnyaszegett Erdély”-fejezet anyagát a habsburgi korszak, az ellenreformáció, a mádéfalvi veszedelem korának költői ter­méséből válogatták, Kölcsey „Szép Erdély” című versével zárva a sort. „A megújuló Erdély” Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Arany, s kevésbé neves kortársaiknak az 1790-91-es új alkotmány adta reményeit mutatja fel, a szabadságharc leveréséig, a remé­nyek eltiprásáig. „Az elhalványuló Er­dély” fejezetcím alatt az abszolutizmus ko­rának a huszadik századig érő lírai termése olvasható Gyulai Pál, Szász Károly, Re­viczky Gyula, Ady, Móricz, Somlyó Zol­tán, Juhász Gyula, Babits Mihály és a töb­biek tollából. A szellem győzelmébe vetett hit bizonyosságát, a gyűjtemény vezérlő eszméjét a kötetzáró mű, Ernőd Tamás „Bolyai” című verse is példázza. A mosta­ni, új kiadás Sepsiszentgyörgyön, a Cast­rum Könyvkiadónál látott napvilágot, két kötetben.

„Kedves Anyikám!… A kért könyvekre nézve megírom, hogy Timár Virgilt sajnos nem kapni… A kis régi Petőfi könyvet, mihelyt kezembe kerül, elteszem Anyika számára, ez akkor lesz, amikor a könyvtárt szétbontom, mert mostanáig még nem nyúltam Mihály szobájában semmihez, – Mihály szobáját a Baumgarten alapítvány házában fogom elhelyezni, mert az én új lakásomban nem férne el. Ez a gyötrelmes munka vár még rám…” Az 1942. március 21-én kelt levélből való a fenti részlet, amelyet Török Sophie írt Babits Mihály édesanyjához, a költő halála után. A Babits család levelezése az Universitas Kiadó Babits Könyvtár sorozatának második köteteként jelent meg, Buda Attila szerkesztésében, gondozásában. A terjedelmes kötetből a költő családjának apai és anyai felmenői­nek, testvéreinek, népes rokonságának, a Babits-, a Kelemen-, a Raácz-családnak mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást, s az 1800-as évek közepétől majdnem száz év kortörténetébe is. A régi levelek írói nem is sejtették, milyen csodálatos módon zárták leveleikbe a kor hangulatát is. „Kedves Öcsém! A virágvasárnapi gőzös­sel… szándékozom Pesten megérkezni… Úrbéri papírok eladása lesz utazásom cél­ja…” – írja például Kelemen József Szekszárdról, 1859. április 5-én. Babits szülei­nek levelezéséből kiderül, hogy 1891-ben Selmecbánya és Pest között 4 forint 80 krajcár volt a vasúti jegy ára, s a fürdőor­vos titkárának – írja a gondoskodó férj – kis ajándékként tíz britannica szivart lehet adni, ha más asszony is ad neki. A keleti hadszíntérről 1917-ben érkezik a levél, s aztán keresztbe-kasul a népes rokonság­ban, Babits fivérének, Istvánnak eltűnéséről. Pécs, 1919. december 18-i dátummal levél megy Babits édesanyjának a rettene­tes szerencsétlenségről, a kecskeméti ször­nyű vérengzésről, „aminek – hír szerint — a mi szegény jó Dezsőnk is áldozatul esett”. E néhány kiragadott részlet is jól szemlélteti a levelestár különleges, érdekes voltát, melyet a gazdag jegyzetelés mellett többféle mutatóval, családfával és fény­képes dokumentumokkal is kiegészítettek.

Hogy József Attilának volt-e Petőfi-kötete, s ha volt, milyen, bizonyíthatóan senki nem tudja már. Lehet, hogy előkerül majd egy könyvtár mélyéről, vagy egy könyvgyűjtő féltett kincsei közül, de az is lehet, hogy csak Szántó Judit bizonytalan emlé­keként idézi fel egy-egy irodalomtudós. Ta­si József József Attila könyvtára című munká­jában a rekonstruált, bizonyosnak vehető, 176 tételes könyvlistát hiába böngésszük Petőfi művei után kutatva, csak az emlé­kezetből összeállított könyvjegyzéken talál­juk Petőfi Sándor munkáinak első kötetét, a Franklin Kiadó „Elő könyvek, magyar klasszikusok” sorozatából. Tasi József a bő­ségesen jegyzetelt tételek listája előtt József Attila hozzátartozóinak és barátainak vissza­emlékezései alapján megrajzolja az olvasó, könyvimádó és könyvgyűjtő fiatalember alakját, majd könyvtár rekonstrukciójának nehézségeit is felemlíti. A mű külön érde­kessége a József Attilának szóló dedikációk sora, melyet teljes szöveggel idéz a szerző. Nem kevésbé érdekesek azok a jegyzetek és aláhúzások, melyeket a költő Marx „A tőke” című műve tanulmányozása során a könyvbe írt, vagy más könyvei olvasásakor bejegyzett azokba. A könyvtár nagyon sok mindent elárul tulaj­donosáról, irodalmi ízlése, intelligenciája, világnézete, művelt­sége, vonzódásai, olvasott­sága, kapcsolatai, anyagi helyzete s számos vele kapcsolatos intimitás mind „olvashatóvá” lesz a hozzá­értő számára. A könyvek sorsáról is több­féle feljegyzést talált nyomozása során a szerző. Németh Andort idézi például, aki vállalta a szanatóriumból Balatonszárszóra utazó költő holmijainak – így könyveinek – megőrzését: „Megdöbbenve állapítottam meg, hogy kedves magyar költői, a teljes Balassi, a teljes Csokonai hiányzanak. El­kallódtak, vagy ellopták őket.” József Jolán emlékei szerint 1930 nyarán „Attila az Andrássy út 6. szám alatt bérelt egy kis cselédszobát. Sokszor napokig nem moz­dult ki a fűtetlen szobából, nem kelt ki az ágyból: aludt, nem érezte a kínzó éhséget. Amikor már ezt az olcsó kis szobát sem tudta fizetni, elköltözött. Tartozása fejében otthagyta könyveit, amiket soha nem tudott kiváltani…” A kötet többi tanulmányában is József Attilával foglalkozik a szerző. A „Babits, Zsolt Béla, Hatvány és József At­tila” című dolgozatban adalékokat szolgál­tat József Attila Babitsot támadó pamfleté­hez, amelyet tárgyi kritikai tanulmányként emleget. Ezután ,József Attila és a Ko­runk”, ,József Attila és a Halálbüntetés Ellenes Szövetség”, , József Attila és az eu­rópai költők antológiája” című tanulmá­nyok következnek, valamint Illyés Gyulával, Kodály Zoltánnal és néhány képző­művésszel való kapcsolatainak elemzése olvasha­tó. Végül József Attila ismeretlen verse, a „Hívogató” tanul­mányának tárgya. A fény­képekkel s más dokumentu­mokkal illuszt­rált kötet az Ecriture Kiadó újdonsága. Visszatérve a tanulmánykötet címadó írá­sához, Petőfi emlékezetére álljon itt József Attila egyik korai versének néhány sora:

Falvát megőrült népe lerombolá,
házunk az nincs, fii fal, ha mi megmaradt,
gonosz Tél van s e kis családnak
tüze, Petőfi – az Eszme: hol van?
                                                (Petőfi tüze)

(emmi)

VISSZA