TABÁK ANDRÁS

(Öreg Vajda János)

Dehogy is ember-gyűlölet
Az én ember-kerülésem.
Az én ember-kerülésem
Az én ember-becsülésem.

GYÖRE IMRE

A koponyában

„S megejt bennünket a magyar remény,
Ha szikkadt porladt koponyádra nézünk.”
                           Ady: Néhai Vajda János

S mért néznénk rá? Amikor ki-bejárhatunk benne, mint valami barlang termeiben, folyosóin, ki tudja, honnan beszű++rődő fél-fényben, félhomályban, acetilén-lámpáin­kat magasra emelve, hogy többet lássunk a legkevesebbnél, ne lépjünk le az útról, gödörbe, pocsolyába, szivárgó, csöpögő vizek vájta barlangi patak medrébe, vizébe bokáig, mely némelykor, fenti zuhogások, ár idején telitölti a termet, folyosókat, sodrott kövekkel tördeli szét a mésszel telt, csöpögő karsztvíz növelte vékony, éppcsakhogy oszlopait, nem a régieket, nem az ős-oszlopokat, amelyek rég, alulról fölfelé, fölülről lefelé egymásbanőttek, oszloposodtak, s oly vastagok immár, hogy két kézzel se tudod átal-ölelni, karolni a törzsük, s már csak a vízből kicsapódott mész bordázza, alakítja a kérgük, valamint égő gyertyákat megolvadt s újra meg­dermedt viaszos könnyek.

Ilyesformán. Ilyesforma lehetne máskor és másutt. Szinte idilli. Ez nem. Itt, mintha valami el nem képzelt súly, mert képzelhetetlen, (Magyarországé) nyomasztana fentről, alulról, mellék-folyosókból, mindenhonnan, szinte lihegve, erőlködve, összébb sűrítve-szorítva már magát a levegőt is, mely szökne, ha tudna, sziszegne kürtőkön kifelé, s nem tud.

Hát visszanyomaszt. Minden hordja a súlyt, maga súlyának sokszorosát is, nyom, ellenáll, visszanyomaszt önnön tömegének a sokszorosával, szorulás, megszorulás, hátra, előre se: semmi.

Fogható semmi, dágvány, íny-nélküli foggal téphetni belőle harapásnyit: kiköpni – fölmosórongyként gyűrhető levegő, vizesen, kicsavarni, s kapkodni levegőért: Magyarország.

Parolák, parolák csattannak, csettennek, csusszannak, béka-csattanás, csúszások, toccsanások, pocsolyákba, állott vizekbe: 67, 67, 67, papírhajók, papírhajók bukdácsol­nak a mélyi sötétben, félig tele vízzel, vontatmány, fölfelé, mintha Dunán, majd elsüllyednek idejükben, haza bölcse,

eminnen, lentről, barlangmélyből semminek látszik csak a semmi, valósnak a vég, s önként, hihetetlen, félszázad alig, és semmi,

nyújtózni a túlsó part fele, s el nem… alkú- nem, nemalkú a létről, fél-kitaszítva, teknőt kaparni körömmel a földbe a holtnak, kikaparni (él még tán?) visszatemetni, s újra élőiről, hogy ringatni lehessen hús-rohadásig akár, maroknyi hó Mont Blancról a szívre,

a vég, az mégse lehet vég, teljes, egészen, majd jön valaki, valakik mindig, kétkeziek, Magyarország… addig csak a súlya, a súlya, csöpögés, lihegés, léghuzamok, bugyogások, egyedül – élni, azt nem, csakhogy a Vanról hírt adni, kötelesség,

koponya, koponya, koponya koponyákban, benn, s nő, nő, iszonyú csecsemő, csecsemő-lét, s megszületik, meg, (s mink is?) mikor egy nap, kőhöz-csapott kókuszdió­ként széthasad burka.

CSÁK GYULA

Bűnben fogant utazás

1.

Az utazási ügynökség félfogadási előszobájában ültem, és türelmetlenül várakoztam. Munkából hazamenet ugrottam be, hogy kielégítsem feleségem óhaját, és utánanéz­zek valamilyen nyaralási lehetőségnek.

Kényelmes, mi több: fényűző volt körülöttem a bútorzat, de bosszantott, hogy jó húsz perce a kutya sem szól hozzám. Felmerült bennem, hogy sértetten elmegyek, de visszatartott feleségem várható szemrehányása. Hetek óta nyúz, hogy legalább tájéko­zódjak, mert kifutunk az időből, és elviszik előlünk a jó lehetőségeket, nem lesz időnk az alapos felkészülésre, és így tovább, ezért megadtam magamat a sorsomnak, és várakoz­tam. Lassacskán azonban elbágyasztott a semmittevés, meg valamilyen távoli, monoton zúgás – és elszundikáltam.

2.

Arra ébredtem, hogy egy simára nyalt frizurájú férfi az arcomba hajolt és nyájasan megszólított: – Bocsánat, uram… Ha befáradna az irodámba…

– Lassan halad önöknél az ügyintézés – dörmögtem, és felemelkedtem.

– De figyelmesen és körültekintően – mutatta nyájas mosolyát a férfi. – Elsődleges törekvésünk, hogy leendő utasaink minden tekintetben kielégítő tájékoztatást kapjanak.

A belső iroda kifejezetten pompázatos volt. A televízióban szoktam látni ilyen mindenfajta fényektől rafináltan villódzó diszkókat. Az alkalmazott változatlanul hajlon­gott és készségeskedett körülöttem.

– Nos, uram – dörzsölte össze szárazbőrű, vékony ujjú kezeit –, miben lehetek a segítségére?

Őszintén szólva megijesztett a rigyegés-ragyogás, és az villant fel bennem, hogy itt borsosak lehetnek ám az árak, ezért zavartan megvakartam az állam.

– Mindössze néhány útikönyvecskét… ha lehetne – mormogtam. – Esetleg ma­gammal vihetnék párat, hogy ráérő időnkben otthon tanulmányozhassuk…

– Mi sem természetesebb, uram – pattant fel fémkeretes székéből az ügynök, és az ugyancsak fémekből összeállított polcokról fürge ujjakkal összecsippentett néhányat a szivárvány minden színében pompázó füzetekből. – Mindamellett már most hadd hívjam fel a figyelmét – mondta közben –, hogy a mi utazási irodánk egyedülálló a maga nemében. Ez idő szerint a szó szoros értelmében az egyetlen, amely időt legyőző utazásokkal is foglalkozik. Lehetőséget kínálunk például ügyfeleinknek, hogy élőben megtekintsék a marathoni ütközetet, a Rózsák Háborúját, az első ember útját a világűr­ben! – Figyelmeztetőn felemelte az ujját. – Legyen szabad tájékoztatnom azonban – bökött állával az elém tett füzetekre –, hogy például Angliai Erzsébet 1558-as koronázási ünnepségére minden helyünk foglalt, és attól tartok, a Marsra is csak igen korlátozott számú helyünk van már!

– Hmmm – vettem egy mély lélegzetet –, nem gondolnám, hogy pont efféle események iránt lenne érdeklődés a családomban. – Az imént hallottaktól voltaképpen fejbekólintva, meg hiteúenkedve, viccesre vettem a figurát, és szellemesnek szántan mondtam: – Inkább eseménytelenségekkel dúsított nyaralásra vágyunk…

Nem adta jelét az ügynök, hogy felfogta volna humoromat. Komoran töprengett eSY pillanatig, majd azt kérdezte: – Első útjuk lesz, uram? Úgy értem, a mi irodánk szervezésében?

– Ami azt illeti… igen – bólintottam, aztán magyarázóan hozzátettem: – Nem is feltétlenül ide akartam jönni, de… ez esett útba, hazafelé menet a munkahelyemről.

– Kérem, ha egyetértő döntésre jutottak az útitervet illetően, csak csörgessen ide, hogy megvizsgálhassuk, mitévők legyünk az önök érdekében. Családi utazás lesz, ugye?

– Feleségem és két gyerek. Kamaszok.

– A végleges helyfoglalás miatt sem szükséges újra idefáradnia, csak egy telefon… Döntésük megkönnyítése érdekében szíves engedelmével tájékoztatom, hogy Karthágó kifosztásának megtekintéséhez még bőven van helyünk. Az igazság kedvéért meg kell ugyanakkor jegyeznem, hogy ezt gyenge idegzetűeknek ritkán ajánljuk. Ámbár, aki mégis részt vesz ebben a programunkban, az páratlan élményben részesül. Igen ötletes meg­oldásban tálaljuk, mert az élményszerzés hitele céljából az ostromlók hadába vegyítjük utasainkat.

– Te, jó ég! – kiáltottam. – Hiszen az borzasztó veszélyes!

– Szó sincs róla – mosolygott az ügynök, és a butáknak szóló enyhe megvetést éreztem a mosolyában. – Semmi vész, amíg megtartják az általunk adott csekélyke instrukciókat. – Kihúzta magát, és a mellét előre düllesztette. – Mi eddig soha, egyetlen utasunkat sem veszítettük el útközben!

3.

Kedvetlenül ballagtam ki az irodából. Gyűlöltem az efféle „Hol töltsük a szabad­ságunkat?” című feladatokat, de hát az ezzel való foglalkozás elháríthatatlan köte­lességem volt a családom iránt. Abban ugyanakkor bizonyos voltam, hogy ezt az időutazásos micsodát a sutba dobom, elfelejtem, ahogyan a gyerekes képtelenségek­től mindig is elhátráltam. Készültem is, hogy az épületből kilépve a legközelebbi szeméttartóba dobom a kapott füzeteket, de amint körülnéztem, rögtön be kellett látnom, hogy nem szabadulhatok meg tőlük ilyen egyszerűen.

Az épület előtt akkora teret láttam, akár egy labdarúgópálya, de nem füves volt, hanem csempézett. „Érdekes, hogy erre fel sem figyeltem, amikor idejöttem” – futott át rajtam, de nem okozott nagy meglepetést, mert gyakran előfordul velem, hogy amikor gondolataimba mélyedek, csak „befelé” nézek, és nem törődöm a külső környezettel. Aktatáskámba csúsz­tattam a füzeteket, és megindultam, hogy átvágok a csempézett Szaharán. Megint úgy „befelé” fordultam azonban, hogy majdnem összeütköztem egy különös géppel, amelyen munkásféle ült, és dühödten tapo­sott sajátos járgánya fékjébe, hogy el ne gázoljon.

– Mit csinál maga itt?! – szóltam rá azzal a szigorral, amellyel a munkáltatók szokták dorgálni a rosszul dolgozókat, s ez a fellépésem úgy hatott rá, mintha megértette volna, hogy alá-fólérendeltségi viszonyunkban én vagyok fölül, és szolgálatkészen felelte:

– A kilőtt időgépek által itt hagyott üzem­anyag-szennyeződéstől tisztítom a terepet.

Biccentettem, kikerültem, és tovább haladtam, de ami történt, az nagyon megdöbbentett. Ezek szerint mégis létezik időutazás, és ez az iroda valóban ezzel foglalkozik? Hihetőnek fogadjam el azt a sok hihetetlen sületlenséget, amit az ügynök összehordott?

E kérdés elől nem fordulhattam „befelé”, hanem inkább a környezetet vizsgáltam, és értelmezni próbáltam azt, ami józan ésszel pedig érthetetlen.

4.

Feleségem olyan mohó érdeklődéssel várt, amilyen tolakodó kíváncsiskodást az ügynök arcán láttam. – Hoztál utazási reklámfüzeteket?

– Hoztam – bólintottam, és az asztalra borítottam aktatáskámból a szerzeményeket.

– Isteniek! – turkált közöttük, azután haragosan rám szólt: – Ne vágj olyan fancsali képet! Utólag mindig elismerted, hogy élvezetes volt, ha elmentünk valahová nyaralni!

– Így volt – mondtam –, de azért az idei nyaralást kihagyhatnánk. Nem állnak valami fényesen az üzleti ügyeim.

– Egy jó pihenés az üzletmenetre is hasznos! – replikázott feleségem. – Felfrissülve és ötletekkel megrakodva térsz majd vissza. Megint a füzetekbe túrt, és felvissantott. – Ráadásul egy időutazás! Visszakukkantás a történelembe!

Felragadott néhány füzetet, és akár gyermekei fejét szokta, magához ölelte a színes papírokat.

– Meghibbantál? – tekintettem rá elámulva. – Komolyan hiszed, hogy létezik utazás – vissza az időben?

Most ő nézett rám úgy, mintha először látna életében. Apró ijedelem csillogott a szemében, ahogyan végigmustrált. – Micsoda kérdés ez?

– Melyik?

– Az, hogy létezik-e időutazás? Számos barátunk részt vett már ilyen programok­ban, de féltem volna tőled ilyet kérni, mert ezek valóban drágák, és tudom, hogy smucig vagy. Most azonban – tekintett a keblén tartott füzetekre – minden eddigi kicsinyes­ségedet megbocsátom, amiért saját elhatározásodból tehetünk sétát a történelmi múlt­ban. Sőt, hogy lásd, milyen vagyok hozzád, meg is köszönöm ezt a nagyvonalúságot. — Visszaöntötte az ölében tartott füzeteket az asztalra, és olyan csábosán pillantott rám, hogy csaknem elnevettem magam előtörő, pajzán gondolataim okán, amelyekhez ha­sonló gondolatok igen ritkán jutottak eszembe az utóbbi években, ha a feleségemre néztem. – Gyere, válogassunk! – mondta, mintha az ágyba hívna.

5.

Hasaltunk az asztalon, és válogattunk.

– Mit szólnál hozzá, ha elmennénk az egykori Spártába? – lapozgatott lelkesen az egyik füzetben a feleségem. – Igen – villanyozta fel mindinkább a gondolat –, meg kellene mutatnunk nekik Spártát! Ha nem tudnál róla, a spártai gyerekeket nyolcéves koruktól katonai táborokba gyűjtötték, és arra oktatták őket, hogy szokjanak hozzá a koplaláshoz, vagy hogy tanuljanak meg élelmet lopni. Kíváncsi vagyok rá, hogy a mi farkasétvágyú gyerekeink miképpen tömnék meg a potrohúkat, ha katonai köpeny alá rejtett, lopott koszton kellene élniük. Nem lenne rossz pedagógiai fogás, ha ezzel megismertetnénk őket.

– Szerintem irdatlanul hülye pedagógiai fogás lenne – fanyalogtam.

– Esetleg el kellene vinnünk őket az ókori Rómába…

– Vagy Pompeibe, a vulkánkitörés előtti napon, és otthagyni őket…

– Miért vagy ilyen undok? – háborgott feleségem. – Ha már ennyi pénzt elköltünk, és ekkora lehetőségeink vannak, igenis kötelességünk, hogy gondoljunk pedagógiai szempontokra. Tudom, hogy az én hibám is, de a tiéd is, hogy vadak a gyerekeink, és jó lenne jámborságból példát adni nekik. Mi lenne, ha ellátogatnánk a Szentföldre…

– A keresztes háborúk idején! – rikkantotta éppen belépő, tizenöt éves Jancsi fiam, tele szájjal rágva egy süteményt.

– Légy szíves, ne nassolj vacsora előtt! – szólt rá erélyesen feleségem, azután békülékenyebben folytatta. – Apáddal épp azon tanakodunk, hogy hová menjünk nyaralni.

– Vannak ötleteim – vigyorintott a kölyök, de mindjárt behúzta a nyakát, mert az anyja ismét ráripakodott:

– Előbb mindenesetre moss kezet! És hol hagytad Julit? Úgy tudom, együtt voltatok moziban?!

– Mindjárt jön – vont vállat csemetém, az ajtóból visszaszólva, majd hallatlan pimaszsággal hozzátette: – Nem ülhetek a szoknyáján egy tizenhárom éves lánynak, mert azon már mások is ülnek, és nem férünk el rajta.

– Kifelé! – mordultam rá elvörösödve.

6.

Még mindig az asztal fölé hajolva tusakodtunk, vitáztunk, olykor veszekedtünk a szóba jöhető helyekről, árakról, időpontokról, amikor megszólalt a kaputelefon, és a sógorom jelentkezett be a nejével együtt.

– Mi a szösz?! – csodálkozott az asztalon halmozódó füzetekre a sógornőm. – Ti is időutazást terveztek? Miért ne mehetnénk együtt? Mi, a magunk részéről, a keresztre feszítést fogjuk megnézni.

– A… micsodát? – leheltem alig hallhatóan.

Sógorom ezzel szemben tárgyilagos érvelésbe kezdett: – Jézus keresztre feszítését szemlélnénk meg. Melegen ajánlja az utazási ügynökség, de ettől függetlenül magunktól is arra a következtetésre jutottunk, hogy szükségük van gyerekeinknek az események pontos ismeretére. Ha… ugye… a saját szemükkel látják: mi történt, akkor erősödik bennük a vallásos meggyőződés… Tudjátok, milyenek a gyerekek? Akkor aztán meg­szűnnének az otthoni viták. Hiszen tudjátok, milyen önfejűek a gyerekek?

– Mi aztán tudjuk – biccentettem, idegeimben őrizvén még Jancsi fiam iménti pimaszságát, egyszersmind elzsibbadva sógoromék ötletétől. Két lehetőség között hány­kolódtam: ordítozni kezdek, vagy ájultan zuhanok a padlóra.

Egyiket sem tettem, hanem kövülten álltam, és hallgattam ezúttal a sógornőmet, aki félje szavaiba fűzte a magáét: – Az a lényeg, hogy minden részletében lássák: hogyan halt meg érettünk, a lelkünk megmentéséért vagy bármiért Jézus, aki, ugye, vitathatat­lanul a legtöbbet szenvedett értünk… Ha mindezt a saját szemükkel is látják, az nagy hatással tud lenni a gyerekekre. Legalábbis így reméljük.

Feleségem italokat kezdett öntögetni, és ebbe a tevékenységbe rejtette zavarát, én viszont úgy éreztem, hogy meztelenre vetkőztetve, csőre töltött fegyverek elé állítottak. Még mindig alig préselődött ki a szó a számon. – De hát… mégis… Ez azért… hogy úgy mondjam, eléggé szentségtörő, nem gondoljátok? Hiszen… voltaképpen… gyilkosság…

– Igen, igen – vágott közbe a sógorom undorító magabiztossággal –, az kétségtelen, hogy a látvány maga… nos, az meglehetősen borzongató, elrettentő, de hát csak lelki értelemben. És ha megfelelően előkészített lelkiállapotban megyünk oda, ahogyan az utazási ügynökség ígéri, akkor… minden másképpen van. Utóvégre azért vagyunk tökéletes lényekké formálva, hogy elviseljük a… dolgokat.

– Csakhogy éppen a gyerekek!… – harsogtam ezúttal torkom szakadtából.

Most derült ki, hogy félreértettem feleségem hátat-fordító háziasszonyi tetté-vettét. Nem az elhangzott ötlet iszonyata hozta izgalomba, hanem az ötlettel való azonosulás. Italokat töltögetve, süteményeket rakosgatva fejtegette, hogy én igen kevéssé ismerem a gyerekeimet, mert a tizenöt éves Jancsika például szívesen gázolna egy olyan folyóban, amelyben térdig ér a vér, a tizenhárom éves Juli lányom pedig nagyobb érdeklődéssel néz végig a tévében egy űrháborút, mint egy balettet. Éppen ezért lenne jó számukra a Szentföldön Jézus testi közelsége.

Főképpen feleségem és nővére melegedtek bele a bizonykodásba, de kellő „ész”-érvekkel annyira megtámogatta őket a sógorom, hogy végül is megadtam magam. Ahhoz ragaszkodtam csupán, hogy a lehető legolcsóbb turistaáron vegyünk részt a keresztre feszítésen.

7.

Az utazási ügynökség egyik részlege arra specializálódott, hogy felkészítse a turistá­kat, s ezért különdíjat számítottak fel. Minthogy erre sajnáltam a pénzt, csak félkurzusra fizettem be, amely fösvénységemért azután majdnem egész családom életével kellett fizetnem.

Külön épületben zajlottak a felkészítő-tanfolyamok, s az épületeket a már ismert, csempézett kilövőpályát átszelve lehetett megközelíteni. Odajártunk idején, egyik-másik alkalommal éppen parkoló monstrumokat is láthattam, amelyek valamelyike majd velünk is útra kel, hogy áttörve a Földet övező légkört és valahol nagyon távolban az Idő falát, eljussunk a kiszemelt múltba.

Már első alkalommal meghökkentett, hogy zsúfolásig megtelt az óriási előadóterem.

– Ezek – mutattam körbe, megszólítva a besiető, különös egyenruhájú előadót – mind Oda készülnek?

– Nagy az érdeklődés – bólintott az előadó, azután a pulpitusra sietett, és összeütötte a tenyerét. – Figyelmet kérek, hölgyeim és uraim! Üdvözlöm önöket az Időt Legyőző Utazási Társaság nevében. Idegenvezetőjük leszek útjuk során, s most az a feladatom, hogy bizonyos tanácsokat adjak önöknek, amelyeket gondosan meg kell fogadniuk. Nincsen szó természetesen valamilyen bonyolult szabályzatrendszerről, mindamellett néhány feltétlenül betartandó szabállyal kell megismerkedniük. Amiként az megannyi más túra esetén is történik, átmenetileg azonosulniuk kell a korabeli és helybéli lakosok­kal. Semmilyen feltűnést ne keltsenek, tökéletesen észrevehetetlenek maradjanak. Ez az első szabály.

Néhány kéz magasba lendült, az előadó azonban leintett mindenkit, és úgy foly­tatta: – Tudom, hogy sok kérdésük van, de türelmet kérek. Úgy szerveztük meg előkészítő tanfolyamunkat, hogy kellő időt biztosítsunk a kérdésekre, amelyekre azonban túlnyomórészt már az előadásaim során kitérek, s így számos kérdés szükségtelenné válik majd. Tapasztalatból tudom, hogy ez így lesz, mert harmincharmadik túránkat szervez­zük a korabeli Szentföldre.

Ezután előadta, hogy minden utasnak hiteles korabeli jelmezbe kell öltöznie. Mielőtt kilőnek bennünket, egy speciális biztonsági zónán kell majd áthaladnunk, ahol még egyszer ellenőrzik: nincsen-e ellentmondás külsődleges megjelenésünk és az úgy­nevezett bennszülöttek megjelenése között? A hasonulás tökéletessége érdekében néhány „belső” átszabást is végeznek majd rajtunk, de ezek teljesen fájdalommentesek, továbbá ártalmatlanok, és utunk végeztével visszarendezhetőek lesznek. A külső-belső azonosulás azért szükséges, mert semmi esetre sem kockáztathatjuk például, hogy szőke, északi típusú viking óriások magasodjanak a közepes termetű, többnyire mélybarna bőrű és fekete hajú helybeliek fölé. Pár nappal indulásunk előtt megfelelő injekciót kapunk a nyelvi laboratóriumban, s attól egyetlen délutánon megtanulunk a korabeli héber törzsi nyelven beszélni. Ezt a tudást hozzávetőleg egy hónapig birtokoljuk, ami a tér-idő zsugorodása következtében mindössze néhány órát jelent földi átszámításban. Kísérletek sokasága után állapították meg, hogy mekkora szérumadagot kell agyunkba fecskendezni.

– Ez igen fontos — emelte fel szavát az előadó —, mert zavarba ejtenék zsenialitá­sukkal itthon maradt ismerőseiket, ha visszatértük után is héberül kezdenének csevegni.

Láthatóan elbűvölte saját humora, mert rázkódott a vihogástól.

Az eddig is folytonosan izgő-mozgó Jancsi fiam belekiáltott a csöndbe: – És ha én római katona akarnék lenni?

Az előadó rosszallóan ingatta fejét.

– Kértem önöket – mondta —, hogy várjanak a kérdéseikkel. Hagyunk időt a kérdésekre. Ezúttal mégis szükségét érzem, hogy azonnali felvilágosítást adjak a fiatal­embernek, mert olyan kérdést érintett, amiről nem lehet elégszer szólnunk. Úgy tűnik, nem voltam eléggé világos, amikor arról beszéltem, hogy miért kell önöknek átmenetileg zsidókká lenniük, ezért nyomatékosan megismétlem a vonatkozó tudnivalókat. Először: csoportunknak mindenáron együtt kell maradni, még ha a vegyülés látszatát keltjük is. Gondolják meg, hogy a csoporttól elcsellengő utasunk mennyi váratlan veszélyhelyzetbe kerülhetne. Nem tudjuk felsorolni, mert nem tudjuk elképzelni sem. Ámde az is kirívó lenne, ha hozzánk csatlakozna egy római katona. Önök tudják, hiszen már gyerekko­rukban tanulták, hogy a rómaiak idegen hódítókként voltak jelen a Szentfóldön, ezért gyűlölték ott őket. Beláthatatlan következményei lehetnének, ha megtámadnák a hoz­zánk tartozó római katonát, mert nem védhetnénk meg. Más oldalról nézve viszont a katonák mindenütt és mindenkor egységes fegyelem alatt élnek, és parancsoknak enge­delmeskednek. Mi történik például, ha váratlanul a laktanyába vagy egyéb közös gyülekezőhelyre rendelik őket? Mitévő lehet a közülünk való római katona? Fogadják el tehát, hogy civilekként kell odamennünk.

– De én semmiképpen se akarok zsidó lenni – nyafogott Jancsi fiam, amíg egy nyaklevessel csöndre nem intettem.

Az előadó egyetértőén kacsintott rám, azután megint emelt hangon folytatta: – Hallhatták a fiatalembert. Hasonló megfontolása másnak is lehet. Ezért most nagyon figyeljenek. Akár ilyen, akár egyéb okból visszaléphet, aki nem akar velünk jönni. Ha ezt most jelenti be, az előleget visszakapja. De csakis ebben az esetben. Amennyiben azonban majdani utunk során saját hibájából, vagyis annak folytán, hogy nem tartotta be tanácsainkat, valaki bajba kerül, akkor mossuk kezeinket. Aki nem lesz jelen a visszatérés időpontjában a megjelölt helyen, az bizony ott is marad, és gályarabként húzza az evezőt, vagy rabszolgaként egy bánya mélyén töri a követ élete hátralévő idejében.

Az utolsó szavak már lármába, dobogásba fulladtak. Az előadó minden erejét összeszedve kiáltotta:

– De az ilyesmi teljességgel kizárt, ha betartják a tanácsainkat! Egyeden utasunkat sem vesztettük még el harminchárom utunk során!

Berekedt az ordítástól, de különben is reménytelen lett volna túlharsogni az éktelen zajt, ezért leszegett fejjel várt, amíg elcsöndesedett a terem. Akkor viszont olyan halkan szólalt meg, hogy lepisszegték egymást a még mindig hangoskodók, mert érzékelni kezdték az emberek, hogy csakugyan jó figyelni arra, amit az idegenvezető mond. Ö is megérezte, hogy felértékelődött mondandója, ezért enyhén pökhendi meg ünnepélyes tónus keveredett a modorába.

– Hölgyeim és uraim! Önök mindannyian tudják, hogy mi történt akkor, ott. Abban az órában érkezünk, amikor megkérdezi Pilátus a jeruzsálemieket, hogy törvényben garantált joguk szerint kit engedjenek szabadon a börtönből a zsidó húsvét ünnepén. Azt is tudják, hogy a csőcselék erre azt kezdi ordítozni: Barabbás! Amikor ezt meghallják, önöknek is ezt kell kiáltaniuk. A tömeg viselkedésétől szemernyit sem szabad eltérniük – ez életbevágóan fontos! Nem lehet különvéleményük! Gyalázniuk és öklüket rázva szidalmazniuk kell a Názáretit mindaddig, amíg a nehéz keresztet vonszolja az utcákon át. Ne feledjék, hogy abban az időben jóval kisebb volt annak a városnak a létszáma, és könnyen feltűnne, ha egy külön csoport hallgatag maradna. Együtt kell tartaniuk a Golgota felé nyomuló tömeggel és hozzájuk hasonlóan viselkedni, mert ezt önvédelemből teszik. Abban az időben az emberek roppant egyszerűek és tudatlanok, rászedhetők voltak, és nagy hajlamuk volt arra, hogy a főkolomposra hallgassanak. Gyanút keltene, ha valaki nem így tenne. – Hangja egyszerre ünnepélyessé tisztult. – Nincs kétségem, hogy az önök számára ellenszenves és visszataszító lesz, amihez asszisztálniuk kell, de önvédelemből teszik, amit majd megtesznek. Bármennyire viszolyognak, amikor a ke­resztre szögezik a feliratot, hogy „Názáreti Jézus, a Zsidók Királya”, akkor önöknek féktelen hahotára kell fakadniuk. Látni fognak egy kicsinyke, megszeppent csoportot. Azokból verbuválódik, akik Jézus hű követőiként szoronganak, és bizony nekik is kijut a népharagból. Szidalmazzák, ütlegelik őket, gúnyolódnak rajtuk, táncolnak és diadal­üvöltéseket hallatnak körülöttük, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezzel a Jézussal együttérző, elszigetelt kis csoporttal nem keveredhetnek, s nem vigasztalhatják, nem védhetik őket, hanem az ott nyüzsgő embermassza rejtekébe kell meghúzódniuk, mert ez az érdekük. Nos, következhetnek a kérdések.

Temetői csend lett. Hosszas hallgatás után két bátortalan hang bejelentette, hogy lemondja a túrát, és kéri a befizetett előleget.

8.

Eljött az indulás pillanata. Olyan zökkenőmentes volt, hogy leginkább sikamláshoz hasonlíthatnám. Lehunytam a szemem, és úgy éreztem: kicsusszantunk abból az összevisszaságból, amiben eddig vergődtem, és az a filozófiai gondolatom támadt, hogy a Semmivel egyenlő csodálatos Valamibe suhantunk át. Az egész a szó szoros értelmében szemvillanásnyi volt, mert amikor kinyitottam a szemem, eltűnt az űrgép utastere, és ismeretlen tájon álltam, illetve baktattam a többi turistával és termé­szetesen családommal együtt.

Forró homokban lépkedtünk, egy kecskenyáj hulladékát követve, mintha a kis fekete bogyók irányjelzőként szolgálnának. A többiek abban a csoportosításban haladtak, amilyen az eredeti ülésrend volt a gépen, csak a helyzetünk volt sokkal kényelmetlenebb. Senki nem volt közöttünk, aki valaha is ehhez hasonló hepehupás, apró, de éles kövekkel megtűzdelt úton gyalogolt volna. A többség bukdácsolva erőlködött, hogy előre haladjon. Perzselte nyakunkat a tűző nap, és Juli lányomat szinte cipelnem kellett, hogy le ne roggyanjon. Távolban a hőségtől délibábosan remegő település látszott. Azt mondta az idegenvezető, hogy az Jeruzsálem.

Elsőként ő érte el a várost. Megbeszélt ismertetőjele loboncos, csapzott haja volt, valamint öltözékként viselt, leginkább a piszoktól szürke rongyai, meg egy hosszú, göcsörtös bot, amelyre haladtában támaszkodott. Az is megállapodás volt, hogy senki nem zaklathatja kérdésekkel, mint a turisták az idegenvezetőt szokták; a tájba és a korba illő kecskepásztorok voltunk, akik vásárra terelik nyájaikat.

A gyaloglás fáradalmai mellett külön gyötrelmes volt, hogy az idegenvezetőhöz hasonlóan durva vászonból készült, elrongyolódott kaftánokat kellett viselnünk. Ez a durva daróc mihamar kidörzsölte a gyerekek bőrét, és többségük siránkozott miatta, no meg az alig elviselhető hőség miatt is. Kenderből font kaftánjainkhoz szakadozott szíjazató szandálokat viseltünk, amelyek használata szintén keserves volt. Mellettem lihegő sógorom azt súgta: – Szerintem ezeket az öltözékeket élelmes idegenvezetőnk vásárolta leértékelt áron az előző csoporttól.

Meglehet, de a szandálosok még így is jól jártak azokhoz képest, akiket arra tanítottak meg a felkészülés folyamán, hogy miképpen közlekedjenek mezítláb.

– A szó legtökéletesebb értelmében „gyorstalpaló” tanfolyamon készítették fel őket – mondtam sógoromnak, egy mezítlábasra bökve, akinek a felkészítés folyamán ugyan megszarusodott a bőr a talpán, de így is vér serkedt ki a sarkából.

– Ezek a külsőségek azt a célt szolgálják – szólt ránk feddően a feleségem –, hogy belsőleg, tehát lelkileg is azonosuljunk, és aztán megértsük majd Krisztus szenvedéseit, látva, hogy a mi szenvedéseink eltörpülnek az övéi mellett.

Bosszankodva botladozó sógorom nem állhatta meg, hogy ezt az áhítatosnak ható megjegyzést le ne rombolja a maga tárgyilagos módján: – Nem a mi lelkünkkel törődik az utazási ügynökség, hanem a saját érdekei szerint kalkulál. Azzal, hogy lelkileg is „megdolgoz” bennünket, elejét veszi majd az utólagos reklamációknak…

Amint elértük a város szélső házait és bekanyarodtunk egy keskeny, poros utcába, végtelenül sovány, de annál mérgesebb kutya kezdett csaholni és nyargalászni körülöt­tünk. Ez volt az első valóban korabeli és helybeli élőlény, akivel találkoztunk Jeruzsá­lemben. Feleségemen ismét áhítatos érzés futott végig, megérintette a vállamat, és átszellemülten emelte rám szemeit: – Látod ezt?… Megértük végre!…

Az előkészítés szakemberei ragaszkodtak hozzá, hogy feleségem kék szemét feketére operálják a túra idejére, s most úgy csillogtak ezek a fekete szemek, hogy eséllyel indulhatott volna velük egy cigány szépségversenyen. Bizonyára félreértette a gesztust, amellyel rácsodálkoztam, és nem gyanította, hogy pimasz gondolat rejtőzik mögötte. Azt hihette: kolonctalanul tiszta lélekkel és szerelemmel nézem. Hozzám simult, arcon is csókolt, és a fülembe súgta héberül: – Most már te is belátod, ugye, hogy jól döntöttünk, amikor ezt a túrát választottuk?

Elhúzódtam és megvontam a vállam.

– Korai lenne végleges nyilatkozatot adnom – feleltem őszintén, komor és némiként aggódó modorban.

Roggyant vályogházak sorfala közt haladva, eljutottunk végre a város főterére. A torzonborz idegenvezető azonnal körbeadta a hírláncot: – Elvegyülni!

Összevissza keveredtünk, mindamellett gondosan ügyeltem rá, hogy együtt tart­sam a családomat, és olyan helyet harcoltam ki magunknak, ahonnan mindent jól szemügyre vehettünk. Sógorom, aki fizikailag jóval gyöngébb volt nálam, kétségbeesve küzdött, hogy azon az ösvényen, amelyet a tömegben vágtam, utánam nyomuljon övéivel.

9.

Egy kőépület mellvédjén a mi rongyainkhoz képest díszes ruhájú, igen értelmes arcú ember szónokolt. Rosszkedvűnek vagy talán betegnek láttam, és izgalom feszült a latinul mondott szavaiban.

– Miről beszél? – kérdeztem sógoromat, mert tudtam, hogy valaha ókori latint is tanult.

– Azt kérdezi, kit engedjen szabadon? – dörzsölte verejtékező homlokát sógorom, azután türelmetlenül hozzátette: – Ne kérdezősködj, hiszen ismered a sztorit. Minden úgy zajlik, amint írva van a Bibliában. Ö Pilátus.

– Aha – bólintottam bosszúsan, mert nem szerettem, ha oktatnak. Én is izzadtam, és ingerülten elhessentettem arcomról a szemtelenül támadó legyeket. Úgy határoztam, hogy nem faggatom ezek után a sógoromat, hanem Jancsi fiamat kérdezem, akinek a tananyagában szintén szerepelt bizonyos ókori latin, amit nagyon kedvetlenül tanult, sőt: szerintem többnyire átaludta az órákat, de valami csak ráragadhatott.

Éppen készültem is, hogy hozzá fordulok, mint tolmácshoz, mert a mellvéden álló férfiú megint mondott valamit, de úgy láttam a fiamon, mintha aludna, mintha iskolai latin óráin aludna. Mielőtt azonban feltehettem volna neki kérdésemet, sarkig nyílott a szeme, dühös fény villant benne, és visító, kamasz fejhangon felordított: – Barabbás!

Visszhangzott vékony hangja a téren, majd mintha vulkán robbant volna, ijesztően felmorajlott a tömeg, fiamat ismételve: – Barabbás! Barabbás!

Bármennyire rémített is a moraj, voltaképpen örültem neki, mert most már mindenki a saját akaratával, a saját mondandójával, illetve kiabálásával volt elfoglalva, és nem figyeltek az első hang forrására, így nem derülhetett ki az iszonyat, hogy az én fiam lett az egész emberiség további sorsát befolyásoló esemény kezdeményezője.

Én viszont remegve álltam, aztán elfojthatatlan felindulással megragadtam fiam vállát, és ráordítottam: – Miért tetted ezt?! Mondd, miért csináltad?!

Fiam is felindult volt, éreztem, hogy egész teste remeg, és tágra nyílt szemével könyörgőn fordult felém.

– Nem tudom… – dadogta. – Talán mert így olvastam a Bibliában… Talán ezt várta mindenki… Nem tudom, hogyan történt.

Feleségem rögtön fia védelmére kelt. Megsimogatta a könnybe lábadt szemű gyerek fejét, és vigasztalni próbálta. – Ne gyötörd magad… Igazad van, hogy akkor is ez történt. Minden így történt. A kezdeményezőt ma sem ismerjük, és bizonyára nem te voltál.

Magához húzta a szánnivalóan összetört idegzetű gyereket, aki érthetetlen szavakat mormogott. A közelben álló sógorom is megszólalt, meglehetős eréllyel: – Hát csak vigyázz, hogy semmit ne kezdeményezz a továbbiakban! Mert akkor feltűnőkké válhatunk, s az utazási ügynökség nyomatékosan felhívta a figyelmünket az ebből fakadó veszélyekre.

– Tedd magad túl a történteken – duruzsolta ismét feleségem a fiúnknak, de ez már szükségtelen volt, mert az események voltak azok, amelyek túlléptek rajtunk. Hullámzott, hömpölygött és félelmetesen üvöltött a rongyos tömeg.

Az utazási ügynökség előírásától eltérően, mi nem kiáltoztunk. Dermedten, tanács­talanul álldogáltunk, s tétlenségünknek az vetett véget, hogy Juli lányom elájult. Ez kényszerűen mozgósított bennünket. Ölbe kaptam a gyereket, és halálra rémült felesé­gemmel meg Jancsi fiammal kiverekedtük magunkat a tömegből. Annyira sebesen csörtettem, hogy sógoromék ezúttal nem tudtak követni.

10.

Láza van – tapogatta és törülgette feleségem a kislány gyöngyöző homlokát. – Ki tudja, mennyi és miféle járvány van itt? Könnyen lehet, hogy valami járványos betegséget kapott. Mitévők legyünk?

– Tenném, ha tudnám! – mordultam fel ingerülten, s a teret övező szélső házak egyikének árnyékában földre tettem a gyereket. Túl azon, hogy magam is kétségbeesett voltam, lelkifurdalásom is támadt, amiért annakidején elspóroltam az előkészítő tanfo­lyam egy részét. Bizonyára adtak tanácsokat ilyen esetekre is, de azokról nem tudtam.

– Éáza van – ismételte meg a feleségem, azután saját homlokát is megtapogatta. – Atyaisten! Én is lázas vagyok! – Imára kulcsolt kézzel fordult hozzám: – Kérlek, tegyél valamit…

– Lehet, hogy csak a melegtől gyöngültetek el – próbáltam vigasztalni. Az a kétségbeesett ödetem támadt, hogy a vakolatlan vályogház külső árnyékából megpróbá­lok bekéredzkedni a ház belsejébe, ahol bizonyára jóval hűvösebb van, s talán a háziak segítségével valami gyógymódra is lelek.

Valódi ajtó helyett csak egy pokróccal takart nyílás volt a vályogfalba vágva. Odaóvakodtam, és elhúztam a pokrócot.

Amint benéztem, valóban kellemes hűvösség csapott az arcomba, s amikor hozzá­szokott a szemem a belső homályhoz, asztalt láttam a helyiség közepén. Különböző korúak és neműek ülték körül, s valamennyien összekulcsolt kézzel az asztal fölé hajoltak. Némák voltak, és ünnepi hangulatot árasztottak. A legidősebbnek vélt férfi észrevett^ és kérdőn rám tekintett, de annyira zavarban voltam, hogy szó nélkül visszahúzódtam. Úgy gondoltam, fontos családi eseményt háborgattam volna, ha belépek, s ezt nem akartam. Azzal vigasztalódtam, hogy másik háznál próbálkozom.

Foszlott sarum talpán keresztül is úgy égetett a forró homok, mintha parázson lépkednék, de elóvakodtam a legközelebbi házig, ahol azonban ugyanolyan intim családi együttlétet láttam.

– Elnézést – motyogtam, s helyére engedve a hol pokrócból, hol szalmaféleségből font függönyt, siettem a következő házhoz, azután a negyedikhez, ötödikhez, de minde­nütt hasonló látványra leltem.

Elfulladva nyargaltam vissza családomhoz, és feleségem szenvedő, kérdő tekintetére azt feleltem: – Itt valami nagyon furcsa és nagyon érthetetlen történik. Itt minden házban emberek sokasága van. Mintha valamennyien családi összejövetelen lennének… De miért? Miért nincsenek a téren? Végigjártam az utcát, és mindenki otthon van…

– Talán ez… másfajta utca – próbált reményt meríteni feleségem. – Talán… másfajta emberek.

– De hiszen helybeliek. És korabeliek…

– Mégis… hátha máshol – kapaszkodott feleségem egy lehetséges reménybe.

– Szomjas vagyok – nyögött fel Fél-aléltságából kislányom, és könyörgőn nyújtotta ki a kezét.

– Itt nem ihatsz, gyermekem – csitította anyja. – Itt biztosan fertőzöttek a vizek.

– És akik igazából itt élnek? – kérdezett vissza a gyerek szipogva.

– Azok már megszokták – érveltem ezzel a badarsággal, s jobb híján hátamra kapva a gyereket, rohanni kezdtem új sikátorok útvesztőiben. Minden eddiginél erősebb hőhullám vágott az arcomba, az én szám is kiszáradt a szomjúságtól, szúró fájdalom hasított a szemembe, porral kevert, szutykos nedvesség csicsogott a lábujjaim között – de rohantam az utcákon át arra, amerről a szitkozódással, ordítozással, fütyüléssel elegy lárma hallatszott.

Amikor már nem bírtam tovább a rohanást, bevártam a fiamat és a feleségemet, s miközben szennyes-rongyos kaftánommal törülgettem izzadságban fürdő szemöl­dökömet, feleségemhez fordultam: – Nem tűnt fel neked, miféle tömeg tipródott a téren?

– Miért kérdezed? – csodálkozott rám a feleségem, s remegett a hangja.

– Nem ismertél fel közöttük arcokat az előkészítő tanfolyamról?

– De igen – bólintott, el nem leplezhető riadtsággal a tekintetében. – Elég sokat…

– Mind a tanfolyamról valók voltak! – üvöltöttem fel.

11.

Ismét ölbe vettem lányomat, és zihálva igyekeztem tovább, arrafelé, amerre a hátbor­zongató ricsaj csapott az égre. Néhány tovahaladó alakot meg is láttam a távolban.

Egyszerre síri csönd támadt. Feleségem felsikoltott, és vállamra hullajtottá a fejét.

– Megölték – zokogta. – Bevégeztetett…

Fogytán volt már az erőm, ezért lassan lépegettem. Szandálom szíja elszakadt, kicsúszott belőle félig a lábam, és minden egyes lépésnél éles kövek szúrtak a talpamba, sarkamba. Testi fájdalmaimnál azonban valami sokkal erősebb fájdalom szorongatta a torkomat, és küszködve próbáltam visszatartani könnyeimet. És belső fájdalmamhoz valami rettenetes félelem is társult.

Utolértük a percekkel korábban még önkívületben üvöltő tömeget, amely most már döbbent és tanácstalan csöndben állott. Meggyötörtén, kimerültén, porban, mocsokban fürödtek valamennyien, és dermedten egy irányba néztek.

Egyszercsak sógorom szólalt meg mellettem.

– Odanézz – mondta csendesen. – A kereszt…

Lehorgasztott fejjel állt feleségem, és alig hallhatóan súgta: – Le kellene vennünk…

– Nem tehetjük – nedvesítette meg szétrepedezett szája szélét sógorom. – Nem tehetjük… Ismeritek a történetet. Minden úgy történt… Megölték.

– Nem – ingattam a fejem, és lehunytam a szemem, hogy ne láthassam a keresztet, mert attól féltem: amint meglátom, a porba roggyanok. – Nem – ismételtem. Nézzétek ezt a tömeget! Nézzetek szét, és mondjátok meg: kik ezek? Tucatnyi házban jártam, és mindenütt otthon vannak. Ezek itt mind alkalmi turisták. Felfogjátok a borzalmat?

Felfogjátok, hogy mi feszítettük meg Isten Fiát? Felfogjá­tok, hogy ez így volt az előző csoport esetében is, és így lesz az utánunk jövők esetében is? Mi mindannyian, az egész turista emberiség bűnös ezért a halálért. Mindannyiunk vállára nehezedik ez a bűn!

Mellére horgasztotta fejét sógorom, és azt mondta: – Mindörökké így volt, így van, és így lesz, amíg világ a világ, ámen.

12.

Arra ébredtem, hogy egy simára nyalt frizurájú férfi hajolt az arcomba, és megrázta kissé a vállam.

– Elnézést, hogy megvárakoztattam, uram – szabad­kozott. – Hálistennek jól megy az utazási irodánknak, rengeteg a jelentkező. Kérhetném, hogy fáradjon be az irodámba?… Igazán remek és olcsó ajánlataink vannak. Ismét elnézést, ha megzavartam a szunyókálásában…

Derűs akart lenni, de én úgy tekintettem rá duzzadt szemeimmel, hogy megijedt és hátrább lépett. Várakozá­sától eltérően azonban jámbor maradtam.

– Köszönöm – emeltem fel elhárítóan a kezem. – Most jut eszembe, hogy a családommal még sok részletet nem tisztáztam. Előbb jól át kell gondolnunk… Majd máskor jövök. Viszontlátásra!

– Bármikor legyen szerencsénk – hajolt meg. – Az év minden szakában kiváló ajánlatokkal szolgálhatunk.

Noha az utazási ügynökség várakozó helyisége csicsás volt, az épület külseje lehangolóan viharvertnek tűnt. Vi­haros volt az idő is. Fekete felhőrongyok rohangásztak, szemerkélt az eső, és a távolból villámlás morajlott. Fázó­san fejemre húztam esőkabátomat, és hülyének látszóan, ugra-bugrálva kerülgettem a tócsákat az épület előtti, macskaköves téren.

Aggodalommal gondoltam feleségem szemrehányá­saira, hogy nem intézkedtem az utazási ügynökségnél, és elfogadható kifogásokon törtem a fejem.

BARANYI FERENC

Bukott angyal

                              Czinke Ferenc grafikájára

Zuhanás? Ez a mélybe-szárnyalás? Ez?
E diadalmas út a fold szivéig?
Valami magma húz, akár a mágnes,
melyben vulkánok kitörése érik.

A föld gyomrában biztos, hogy pokol van?
S a kék egek fölött van a mennyország?
Miért nem ott a bal, ahol a jobb van?
Kitől függ, hogy Istent hová sorolják?

Zuhanva válik emberré az angyal
és legnagyobb győzelmét így aratja,
amikor végre szabad akarattal
a fóldhözkötöttséget elfogadja

s bár hetven évgyűrű – megannyi hínár –
fonódik rá, vitája nincs velük sem:
odahúzzák, ahová maga is száll
az égi angyaloknál nagyszerűbben.

Felhők és vonat

                              Markovics Ferenc fotójára

Megy a gőzös, megy pöfögve,
haragos az ég fölötte.

Megy a vonat, sebesen megy –
s mintha üldözné a felleg,

ott gomolyog a nyomában
sötét garabonciásán.

Megy a vonat, megy a vonat.
Honnan jön és merre halad?

Ceglédre tart? Csillaghegyre?
S nem hagyja a felleget le?

Lement hatvan kilométer
s most is versenyt fut a vésszel.

Megy a vonat s arra vár csak,
hogy kísérője kifárad,

s végre sugarakban ázva
ér be a végállomásra.

KASSAI FRANCISKA

Az Isten könnyei

„Jöjjön el a te országod, legyen meg
a te akaratod…”
Isten, kit az emberi magány teremtett!
Valóban, nem ezen a Földön van a
te országod.
Erre a Földre csak a könnyeid hullnak.
S miképpen lehet ott, a mennyben?
Ki törli le az Isten könnyeit?

Ki törli le az Isten könnyeit?
Csüggedten, árván, megverve félelmekkel
minden lélek hozzá fohászkodik.
Mert egyedül vagyunk mi mindannyian,
Mennyei Atyánk!
Az ember Istent keres, vagy valami mást…
nyugalmat, eszmét, békét, s oly nagy
a nyomorúság.

Mert nem ez a te országod.
Erre a Földre csak a könnyeid hullnak.
A poklot többször is megjárjuk itt a Földön.
Mert egyedül hagytunk téged mi mindannyian,
Mennyei Atyánk!

És nincs, aki letörli az Isten könnyeit.

Az Isten könnyei II.

Jó lenne elszunnyadni az Isten ölében
– erre gondoltam elalvás előtt.
Álmomban gyermekként karjába vett engem.
Láttam, hogy sír. Jaj, ki vigasztalja őt?

Ki törli le az Isten könnyeit?
Csüggedten, árván, megverve félelmekkel
minden lélek hozzá fohászkodik,
de egyedül hagyta őt az ember.

FEKETE JÁNOS

Az író halála

Fura egy szélütés volt, az már szentigaz. Az író reggel arra ébredt, hogy bal arca teljesen érzéketlen, mégcsak nem is zsibbad, s az ujjával, tenyerével hiába lapogatta. Elfeküdtem – gondolta. Ettől már-már megnyugodott, amikor rádöbbent, hogy a bal szemét egyszerűen képtelen behunyni. Ez itt most egészen más, mint amit a kórházban, annak idején, szerencsésen átélt!

A föltápászkodás is nehezebben sikerült, mint máskor, de azért odavánszorgott a mosdó felett lógó tükörhöz. A látvány ijesztette meg csak igazán. Ajka bal felől élettelenül lefittyedt. A bal orrlika csaknem elcsöppent – furcsa, eddig észre sem vette, a tekintetéből valami merev rettenet sugárzott rá vissza, és ahogy az üveghez közelebb hajolt s megpróbált pislogni, a félbe ráncolt homlok alól egy vénember kacsintgatásával kellett szembenéznie.

Arcidegbénulás – riadt meg a látványtól. Első ijedelmében tüstént orvosért kiáltott volna, de ami ez után következett, az még jobban ráijesztett: csak artikulátlan nyögések buktak ki engedetlenné vált s felemásan nyíló ajka ferde résén. A beszédközpont is megsérülhetett! – kezdte felfogni végre torzult állapotát a maga teljességében. Tudomá­sul kellett vennie, hogy eszerint a telefont sem tudja használni, a felesége rendbe rakott – rekamiéja pedig arról árulkodott, hogy az asszony már jó ideje elindult a munkahelyére, ahol nyugdíjasként is igényt tartottak rá. Valami történt, elkezdődött az agyamban – ez a felismerés fonódott össze a minden porcikáját megdermesztő jeges riadalommal, hogy talán utolsó perceit éli, s mindenki magányosan hal meg. De ez a következtetés mindjárt meg is nyugtatta.

Voltaképpen így érezte rendjénvalónak. Torkában lüktető szívverése egy-egy tak­tust kihagyott még ugyan, de csakhamar vissza csendesült normál tempójára. Történjen minden úgy, ahogy az ember kiszolgáltatottsága megköveteli, a mindenség átláthatatlan törvényszerűségeinek hálójában.

Nyomorult volta ellenére úrrá lett rajta ismét a beidegzett kötelességtudat, hogy neki mindenről számot kell adnia, ami vele történik, hogy Radnóti is papírra vetette még utolsó menetelése halállal viaskodó verseit, amíg lélegzik, egyetlen haditudósító sem hajíthatja el a fényképezőgépét úgy, mint menekülő katona a fegyverét. .

Szerencsére a hű barát, az írógép ott szürkéllett az íróasztalon. A szárnyaszegett író köntösébe bújt, s a játszótársa elé kuporodott. Az megértette, kimondott szavak nélkül is.

A papír szinte magától fűződött rá a gumihengerre. A krómozott sortovábbító kar jóindulattal simult a keze alá. Az estéről maradt félpohár vizet óvatosan emelte a szájához, jobbra szegett fejjel, hogy így félre csücsörítve csak megnedvesíthesse a nyelvét meg a torkát. A tányérka, melyet még az asszony készített gondosan a pohár alá, alig csörrent meg, amikor visszahelyezte rá.

Nehezen indult a munka. A fekete betűk vonakodtak szavakat formálni, összeakadt a lábuk, botladoztak, bakugrásokkal próbáltak ellenszegülni, nehogy híven tükrözzék a gondolatait. Hát még ők is? Rájuk se számíthat többé? Utolsó társaim az emberségben és a szolgálatban, hát ti is elhagytok engem? Aztán mégiscsak erőt vett rajtuk.

…Tegnap még a sorsukkal kiegyezett, mondhatni boldog emberek közé tartoztam – kezdett hozzá a kegyetlen kopácsoláshoz. – Megajándékozott az élet kínnal és öröm­mel, két marékkal, de az öröm mindig kárpótolt a kínokért. Nem tagadom, sok mindenbe belefáradtam, de nem röstellem erőlködve is tartani a lépést, s játszani a hetedik bőrömig belémnőtt .jóember” szerepét, aminek nap mint nap beseperhettem jutalmát, szeretet-köszönetét.

…Amire vállalkoztam, amire szegődtem, úgy éreztem, hogy abban mindmáig helytálltam. Sorsommal és egyéni történelmemmel, magyar-zsidó hagyományaim terhé­vel és szárnyaló örökségével, az évek érlelő bölcsessége megtanított reszketés nélkül szembenézni. Úgy vélem, hogy már semmiféle tükör előtt nem kell leszegnem a tekintetemet, akik körülvettek, szűkebb és tágabb környezetem megnyilvánulásai több­nyire önbecsülésre biztató megértést, sőt elismerést sugároztak felém. így hát jogosnak hittem s vallottam életem vezér-gondolatát: „Ahogy éltem, éltem. Amit tettem, tettem, de nem bántam meg semmit.” Fanyar humorral persze hozzáfűztem, mintegy önhittségem mentségéül, hogy „hiába is bánkódnék bármin, ami volt – volt, ami megtörtént, azon az Isten se változtathat többé”.

Vagy talán volna mégis megoldás?

…Most érintett meg a halál szele először, ilyen közelről. Mi volt ehhez képest a saját monitoromon megjelent néhány perces egyenes vonal, a Nagy Nihil, amiből csak a lankadatlan szívmasszázs és a sorozatos áramütések tudtak visszarángatni! Az – ha fényes látomásokkal nem is gazdagított —, legalább nyugalmat adott. A minapi váratlan csapás – amiről biztosan tudom, hogy a most észlelt lélek-félbénulásom eredendő oka volt – olyan fájó űrt hagyott maga után, mint egy dum-dum golyóval belém robbantott seb, s én csak vergődöm, levegő után kapkodva. Csak abban bízhatom, hogy a Nagy Nyugalom most Öt borítja be, Öt burkolja fekete selyempalástjába, s Neki végre nem dagad a lába, nem szúr a szíve, nem aggódik senkiért, s megszűnt minden fájdalma egyszer s mindenkorra.

…Nem mondhatom, hogy senki nem állt mellém a bajban. Gyerekeim jobban éreztetik megértő szeretetüket, mint eddig bármikor. Drága párom, aki ugyancsak megszenvedte életünk minden fonákját, s akinek a derűs napok árnyékából is bőven kijutott, tiszta szívvel vigasztal, ahelyett, hogy türelmetlen lenne vívódásaimmal szem­ben, vagy elégtétellel töltené el a riválistól való megszabadulás káröröme. És nemcsak jó barátok, de ismerős ismeretlenek is megsimogatnak tekintetükkel, tenyerükkel vagy együttérző soraikkal – tehát nem szabadna egyedül éreznem magamat.

…Én azonban csak a kárhoztatok ostorcsapásait érzem, amelyek akkor is a velőmbe hasítanak, ha a hátam megett, érintőlegesen sustorognak. „Miért kény­szerítette Őt erre a depresszióra késztető magányos életre?” „Miért nem hívott Hozzá orvost – időben?” „Miért nem akarta, hogy boncolás tisztázza a halál pontos okát s körülményeit?” S végül: „Miért döntöttek úgy az elhunyt felnőtt gyermekeivel együtt, hogy nemcsak a nyilvánosságot, de a tisztelőket és a barátokat is kizárják a végtisztesség megadásából?”

…A saját életét rendezni képtelen emberek egész sora veszi a bátorságot, hogy erkölcsbírámmá tolja fel magát s ítélkezzék fölöttem. A gyanú árnyéka rám vetődött, s ez már-már megkérdőjelezi egész korábbi életünket. Minden közös alkotásunkat. A gyengébb jellemű, bűnbakképzésre hajlamos és a fülbesúgó szóbeszéddel könnyen meg­ingatható „híveink” szemrebbenés nélkül változtatnak korábbi véleményükön, hamisítják meg akaratlanul is emlékképeiket, s fordítanak hátat – nekem. Agyukban, tekintetükben igy lesz a megsebzettből vétkes, az áldozatból – akár „gyilkos” is.

…A legjobban azonban a gyermekei fájnak. Látom kínlódásukat, és megértem, hogy kínjukban marnak belém, miközben én a nemlétből újra meg újra hallom az Eltávozott Társ annyiszor szívembe vésett kérését, intelmét, hogy csak a gyermekeire vigyázzak, ha van bennem lélek, hiszen Ő Maga is, egész életünkben adósnak érezte magát velük szemben… Uramisten! Hogyan birkózzam meg ezzel a lehetetlen feladattal?

…Mindig vallottam – s szentül hittem is hogy a baj összehozza azokat, akiket együtt sújt, hogy közös vész idején egymásnak tudjuk vetni a hátunkat, hiszen még a nácik lágerében is, a jeges Appelplatzon, pizsamányi vékony göncünkben fagyoskodva, egymásba kapaszkodva ringatóztunk, hogy a dermesztő órák ellenében, testmelegünket megosztva védjük közös, nyomorult életünket! Itt most… erre… semmi kilátás?!

Az író mind lassabban haladt a gépeléssel. Végefelé már csak a jobb kezével pötyögtetett, mert a vállában támadt zsibbasztó fájdalom miatt képtelen lett fölemelni a bal karját, s ahogy a dermedten semmit markoló, fehéredő ujjakra le-lepillantott, amelyekre a szervezetében (agyában? szívében?) zajló folyamat mintegy gumikesztyűt húzott, iszonyatos erőfeszítésébe került minden egyes betűnek a leütése, de utolsó pillanatáig tette a dolgát.

Ahogy meggörbedve, lassan lecsúszott végül a székéről, csíkos háziköntöse kibom­lott, és kusza, kacska kérdőjellé kunkorodott hűlő, inas teste, amely némán is az Égre kiáltott.

Így merevedett meg aztán, önmagából mintegy kifordulva. A sokat próbált hullaszállítók pedig csak szentségeitek, míg nagynehezen belefeszítették a Mindenki Bádogkasznijába.

KARAFIÁTH ORSOLYA

az Apáthy-szikla

alattunk a létezés
tenger zúgását
máshol nem hallani

a kő megtartja változásaid

vannak olyan helyek
amik csak éjszaka léteznek
mennyire itt vagyunk most
érzed besötétedett

nincsen zuhanás
és nincsen jelenlét sem
nem mozdulhat az idő
ha megállsz percei között
biztos végtelenség ez
ha akarod feltöltelek vele

élni hangtalan viharban
pihenni siető fények fölött

most nézz körül Bosch
látod csak utánzat ez a város
az eredetit te festetted

SZARKA ISTVÁN

Mért nem legyinték

KÖLCSEY, MEGMÉRTED. Immár égi
szőlőmben várlak. Nem elég,
hogy az utókor ítélt, valamit még
tőled szeretnék tudni, jó rokon
(A LEGSZEBB FIATALKA ÉDES
OLDALA MELLETT, hintós, étvágyhozó
határjárásról térve, diólevél-
szagú tornácomon, hol választhatsz pipát,
s evezhetsz vélem följebb, ha tudsz, A NAP FELÉ
ÚSZÓ SASOKKAL – jól hallod, igen,
nem-messziről ez Juditka zongorája),
hogy mondanád el:
recenziódnak posta-napján
mért nem legyinték, mondván, örüljünk akkor
márna valami másnak…

Lakatlan

Zsákok, hordók, ládák: vetőmag,
szerszám, fegyver, az életmentő készlet,
a Száz Könyv meg az Egyetlen Álom
várta vélünk a megváltó apályt.
S híre mehetett, hogy a SZIGET felé
behajóztunk, mert lopakodtak a népek
viseletes, kicsi hazákban,
otromba sorsban, méltatlan századokban;
és fölsurrant a fájdalom, a halál meg
könyörgőre fogta a dolgot. így esett.

Megélheted

E gazdasági polgárháború
másképp öl, mint a puskaporszagú:
apránként, lassan; megélheted
ezerpofájú nemlétedet
MAGÁT. Dzsuvás kis burzsoá ellen-
forradalom ez. Az ember ellen.

FUCHS KATALIN

Évforduló

Éjjel fél egy és két párna között
mikor magára marad a csend
s az ember nem figyeli folyton önmagát
odakúszom a küszöböd elé
meleg kávéra
józan beszélgetésre
reggel friss vizet
öntök a virággal teli vázába
mert két év elteltével sem
vagyok képes
a siroddal kiegyezni.

Február

vánszorog, odakint
bokrok ágyékáról szaggat
barna leveleket a szél,
a hó verejtékké olvad
az utcaseprő homlokán,
míg ajtóm előtt sepri a telet,
melyben úgy tűnik el
lassan az életem,
mint kabátzsebben
a fénykép.

Vigasz

Ha majd eljön az idő,
a bizonyos, melynek
majd jönnie kell,
nem én fogok meglógni vele,
hanem kínlódásaim,
vacogásaim,
kitartó kétségbeeséseim
hagynak majd el engem.

ROZSNYAI ERVIN

Keresni foglak

Fölfeslett ég alatt
hallani véltem
néhanap
vagy inkább
bőrömön éreztem
hangodat
mint hűs emlékét
egy tenyérnek –

de szétpattant
a pillanat
nem tudja senki
merre vagy
s én tapogatva
mint a vak
keresni foglak
míg csak élek

Csomagolás

Ha majd útra készülök, becsomagolom,
ami a legszükségesebb:
nyáresti ég
kendőnyi kékjét, moccanó
fűszál neszét,
meg egy bársonysötét
darabka felleget,
mely őrzi még
hallgatagon a rejtett zenét,
villámok sistergő üzenetét.

Életkép

Tegnap leült a tegnapelőtt
a mának asztalához,
felfalni holnapunkat.

HEGEDŰS VIKTOR

Késő ősz

Újságpapírba tekert csomag repül be az ablakon.

Tikkasztó melegben leltároznak egy lakásban, ahonnan német SS-ek magyar rend­őrök asszisztálásával egy zsidó családot hurcoltak el.

Mire kinéznek a tárva nyitott ablakon, csak egy pár ugrálva futó lányt látnak, jobbára csak színes, lebegő szoknyákat, már közel az utcasarokhoz. Egyikük egy pilla­natra hátranéz. Egyébként sehol senki. Az üres, poros kisvárosi utcán csak a homokot forgató szellők mutatják, hogy valami megmozgatta az álló levegőt.

– Bontsd ki – mondja Tóni. Hegyes ádámcsutkája úgy szaladgál le-fel, mintha fizetnének érte. Valószínűleg fél, hogy valami robbanóanyag lehet a csomagban. Jobb, ha nem ő robban.

Az újság alatt, barna csomagolópapírban egy ropogósra sült csirke illatozik.

Jóska a vezetőjükhöz fordul.

– Szemlész úr, talán a maga szeretőjétől jött az ajándék? Nem hiszem, hogy manapság bárki is sült csirkét dobálna zsidók után.

– Nem tudom, kik lehettek – válaszolja meglepetéstől leesett állal Szabó, a kissé pocakos, nagyon jóindulatú pénzügyőr. A városban ugyan csak fináncoknak hívták őket.

Jó íze volt a csirkének. Szabó még kiszaladt hideg sörért is. Nem hajtotta a fiúkat. Azért délutánra befejezték ezt a lakást is. Mindent szabályosan leltárba vettek. Rá lehetett verni a nagy zöld pecsétet a bejáratra.

Azután őrizete alatt hazatértek körletükbe a fiúk, Szabó meg a családjához.

Magukra maradva az esti órákban, hagyják, hogy fantáziájuk játsszon velük. Jóska nadrágja alig takarja bokáját. Hosszú karjaival idegesen hadonászik. Mintha mindkettőn három könyök lenne. – Illegális kommunisták üzenete volt a csomag. Különben lett volna hozzá levél is – mondja túlfűtött, kipirosodott arccal. Nem vagyunk egyedül! Figyeljünk mától minden jelre. Az oroszok már megfordították a hadiszerencsét. Talán megmenekülünk a komcsik segítségével.

– Mit hülyéskedsz? – torkollja le Tóni, a legidősebb közülük. – Majd pont fiatal, heprecsóré lányokat választanak ilyen célra? Azt hiszem, az egyiket ismerem is látásból. Cigány. Azokat sem tartják embernek a nácik.

Marci nem tudja mire vélni a nagylelkűséget, de 17 éves szíve máris beleszeretett mindkettőbe. Főleg abba, amelyik hátrafordult. Lányoktól ez merész tett volt. Magában azt gondolja, bár soha se hagyná el a száját ennek a csirkének az íze.

– Gyerekek – mondja –, nem tudom melyikeknek van igaza, de nekem a szívembe is belecsinált ez a csirke.

– Romantikus marha – adja meg Tóni Marci jellemzését.

– Mondom, hogy a vörösök voltak – erősködik Jóska.

– Akárki fia-borjáról van szó, nekem ez akkor is ünnepnap – jelenti ki végül Marci. – Azelőtt még ment valahogy, de március 19. óta csak ezek a derék fináncok vesznek emberszámba bennünket. És most hirtelen valakik, szabad akaratukból, egyfajta szoli­daritást fejeznek ki velünk. Mert én csak annak tudhatom be azt, ami történt.

– Hú-ha, most már szentimentális is lettél! Hogy lehet életveszélyben ilyen állatian érzelgősnek lenni? Megettük, ízlett, és slussz-passz. Ha – Jóska szerint – a csirke még azt is jelenti, hogy olajra léphetünk, mielőtt a labancok kinyírnak, az csupa előny. Most pedig kuss.

Tóninak ez az utilitarista kirobbanása ugyan leállítja Marcit, de meg nem győzi. A kis göndör fiú nem tudja kiverni fejéből a nap eseményét. Vajon ő megtette volna hasonló esetben? A lányok szinte hősökké, Jeanne dArc-okká nőnek fantáziájában. Pedig a német megszállás más hősöket – nagyobbakat – is teremtett. Szarka, folyamőr szakaszvezető titokban követi az elhurcoltak útját egészen a magyar határig, hogy a még ittmaradottaknak hírt tudjon adni sorsukról. És akik segítik őt – a névtelenek. Aztán Szabó Feri bácsi, aki nem fél veszélybe vinni az egész pénzügyőrséget, hogy néhány zsidó fiút megmentsen az életnek. Csak a németek ne lássanak át tervén! Még őt is megölnék. Alárendeltjei meg úgy leltároztatják a fiúkká! az elhurcoltak vagyonát, hogy a szerencsétlenek, visszatérésükkor, az utolsó zsebkendőig mindent megtaláljanak. Ki gondolta volna még akkor, hogy többségük sohasem tér vissza?

Hihetetlen, milyen rövid időbe telik, míg az emberek megváltoznak. Sárga karsza­laggal menetelnek a fiúk minden reggel munkába. Feri bácsi szerint ez valamivel magasabb státust jelenthet, mint a csillag. Fegyveres finánc kíséri őket. Mintha csendőr kísérne bűnözőket.

– Kutya harapását, kutya szőrével – mondja Feri bácsi. Egymás után találkoznak osztálytársaikkal, kikből alig akad egy-kettő, aki legalább egy biccentéssel jelzi, hogy ismeri őket. Felnőttek is elfordítják fejüket, mintha pestistől félnének. És mindez két hónap leforgása alatt történt. És most már ők is megszokták. Oda se hederítenek. A félelem is lassanként hétköznappá szürkül a megszokás hatalma alatt. Meg a szív is megkövesedik. A fiúk képesek néha még a deportáltak éléskamráiból is dézsmát szedni, mikor Szabó elszundít kicsit a fullasztó hőségben.

– Te, Tóni – mondja Marci másnap, zavarában kicsit dadogva —, nekem édesmind­egy, hogy kiröhögsz vagy sem, de én beleszerettem az egyikbe… tudod, a tegnapi lányok közül. Azt hiszem, a karcsúba…

– Mondtam már, hogy bolond vagy, kölyök – nevet Tóni. – Különben is csak vigyázz, a fajgyalázási törvény miatt!

Így telnek a napok. Munkában, tompán sajgó félelemmel. Mikor állítanak be németek a financiára, és viszik el őket? Feri bácsi most már állandóan díszegyenruháját viseli. Díszesebb az egy német generálisénál is. Főleg a görbe karddal. Reméli, hogy azt talán respektálják a német katonák. Azok túlzottan is tisztelik a külsőségeket. Vagy két hete egy német százados jött be az irodájába, zsidó lakást igényelni magának és a puccerjának. Feri bácsi jó németségével ráordított. – Még azt sem tudja, hogy egy tábornok előtt vigyázzban kell állnia? Hátra arc! Indíts! – Ilyen merészen és sikeresen.

A csirkés nap után, szalmazsákján heverve, Marci szinte minden éjszaka a kisebbik karcsúról álmodik. Nappal meg szégyelli. Apját elhurcolták, családi életük felbomlott. Életveszély a nap huszonnégy órájában. Ö meg szerelmi ábrándokat szövöget. A fiúknak már el sem meri mondani. Álmodozásai közben a lány arca meg egész teste is lassan megszületik. Ugyancsak kívánatosra sikerül! Az egynegyed csirkével – mert csak annyi jutott rá – a lány megfogta Marcit. Legalábbis az álmait.

Lassan beállít az ősz. Az oroszok már Szeged előtt állnak. Ezt abból is tudni, hogy reggelenkénti menetelésükkor egyre több ember ismeri fel már őket. Még a sarki rendőr is megpöccenti a sapkája ellenzőjét. Talán arra gondol, hogy ez a kis mozdulat jó lesz valamikor, valamire.

A fináncok szerint egyre kevesebb német egyenruhát látni az utcákon. Szabó Feri bácsi szerint menekülnek a Dunántúlra. Erről eszébe jut Tóninak, de jó is lenne szabadon kiugrani a Duna-partra, pláne evezve. Reménykednek. Talán most már megússzák. Még nagyobb óvatosságra van szükség. Feri bácsi is inti a fináncokat. – A csapdába szorított állat veszélyesebb, mint gondolná az ember.

– Legalább a nevét tudnám – fohászkodik Marci. – Mondd, Tóni, azt állítottad, hogy az egyik lányt ismered. Melyiket? Tudod a nevét? Vagy, hogy hol lakik?

– Mondtam már, hogy ne hülyülj! A vékonyabbikat. Elsősorban is öregebb nálad. Másodsorban, a nevét nem tudom. Adj neki magad egy nevet, például Afanázia jó lenne. Amikor végre ideérnek a muszkák, jó hasznát lehet venni egy ilyen névnek – és megint nevet bambán és utálatosan. – Különben, ha muszáj tudnod, alvégi lány.

A reggelek hűvösebbek lettek. Körletük udvarán már sárga faleveleket sepregetnek munkába indulás előtt. Feri bácsi kijelenti. – Holnaptól kezdve bezárlak benneteket. Nem mehettek ki többé az utcára, amíg a németek itt vannak.

Így hát Marcinak még véletlen esélye sincs, hogy szerelmével találkozzon. Pedig most már szinte egy percre sem hagyja el gondolatvilágát. Látszik is rajta az álmodozás.

– Tegnapelőtt az amerikaiak végre lebombázták a Duna-hidat. Az oroszok meg szinte itt állnak a határban. Te meg mintha részeg lennél – hányja szemére Jóska. Homlokán kidagad egy ér, mint mindig, amikor haragszik.

- Gondolod, hogy megtébolyodtam? – kérdezi Marci leverten.

A napok felőrölik a türelmüket. Egyre több a civakodás közöttük. Nem látnak ki még az utcára sem. Nyári ruhájukban minduntalan dideregnek. Vacsora után a priccsükre bújnak melegedni.

Egyik reggel Tóni vacogva ébred. Kérlelve nyögi, áthozná valamelyiktek a reggelimet? Piszokul érzem magam. Alighanem lázas is vagyok.

Jóska öltözködik. Kidugja orrát az ajtón. Szin­te szimatolja a kopogós hideget.

Egyszerre csak valami zörgést hall a kerékpár­raktár felől. Odanéz. Egyenruhás katona kutat a fészerben. Az is meghallhatott valamit. Szemrebbenésnyi idő alatt fordul sarkon, és a lendülettel már géppisztolyát is lövésre készen tartja. Sapkáján öt­ágú vörös csillag.

PAPP LAJOS

Esti zsoltár

Kint dörömböl a félelem,
(én-istenem! Ma-légy-velem)
Virtusom fogy reménytelen.
Pártfogold esztelen perem.

Lesunyt fejű őreimmel
s kevély felbérelőimmel:
(perelj-uram perlőimmel)
s mind, a hazug, cifra „ímmel”;

minden visszavonó „ámmal”.
Vállamon vastüskés hámmal,
nyaggató kinzószerszámmal:
nyilván vess számot hibámmal.

Gyarlóságaim nevesd ki,
de tenszívedből ne vess ki!
Kétségeimben elveszni
ne küldj, elbukni, elesni.

Gyermek-hitem igazadnak,
átadom magam magadnak.
Akik magukra maradnak,
jobb náluk erdei vadnak.

Légy vadász a zöld berekben,
madarász a fellegekben;
galamb bár sólyomtól retten –
(tarts-meg-uram közeledben)

Ott híves álom dorombol.
Kilépnék zűrös koromból,
hol silányság trónol s rombol;
Illésként, küllős korongról.

De nem látok fényajtódig!
Két szemem zárul-csukódik.
A homály nő, s homály bódít.
(uram! tégy csodát-valódit)

Fogyatkozom, reád várva.
Mutatkozz meg e félárva
nép közt, magad elénk tárva!
Kívül minden ajtó zárva.

Kőbe-jégbe zárva minden.
Fagy lüktet zsigereimben.
(ne hagyj el megtartó isten)
Elmúlok szeretteimben.

Múlok fogyó falatonként,
s bor a kehelyből, kortyonként;
vedd el tőlem e gyötrő kínt!
Elveszek kószáló szóként.

(pislákoló hitvány lámpa
reményem kihúnyó lángja
talán-nem-voltam-hiába
bámulok az éjszakába)

Szonett Helgának

Egy év megint… A fények úgy fakulnak,
mint régi szentkép fogyó aranya.
Hunyorgó szemünk jövendővel múltat
összevegyít; emlék és vágy laza

szövedékében vergődik a lélek.
A homály odván gyilkos csönd lapul.
Sikolt az idő, s a részvétlen Élet
tükröt tart elénk, kínzó ablakul.

Ölelvén tudod: őrizlek s szeretlek.
S erőnk bár fonnyad túl az ötvenen,
míg élünk, veled akarok maradni.

Én jól tudom, hogy sorsom mint követted.
Egyként örvendtél s kínlódtál velem.
Egy-életüknek egy halált kell halni

Buga Jakab üzen

                                                  Cz. F.-nek, születésnapján

Immár semmink sincsen; sem jövőnk, sem múltunk.
Kenyeres pajtásom! hitben megavultunk,
mint kevés szalonnánk a zörgő iszákban.
Nyeldeklünk. Keserű epe a nyál szánkban.

Futván, labanc idő kerget egyre messzebb
otthon-hűségünkből; tegnapra növesztett
reménykedéseink hová halványodtak?…
Hallgatunk: szólani a rossznál is rosszabb.

Maszkabál volt vajon minden vitézségünk?
A harcunk, a munkánk, verejtékünk s vérünk
vásári mutatvány, kimázolt parádé?
Hull szavak esője, mentségé s önvádé…

Borzongunk, pajtásom! szúrós jég-esőkben
szélborzolta árnyak, szürkülünk a ködben.
Fagyos éjszakákon csillagokat nézünk,
s elfogyó vágyakat dadogva idézünk.

Hol van bátorságunk, s hol a vakmerőség?
Körülvett, gúzsba köt fojtó keserűség;
ha jajt kiáltanánk, úgysem hallja senki.
A vészben mind magát s a magáét menti.

Új prédálók vannak! varjuszárnyon jöttek,
s reánk telepedvén szívbéli erőnket,
romlandó gerincünk károgva alázzák;
mécsláng-reményünket mindegyre gyalázzák.

Megrajzolt szent igék s megírt ikon-képek
tüzekbe vettetnek; szóródó szemétnek
mocskával fertezve szanaszét hányódnak.
Elsározzák műved s nevét hiányodnak!…

Kiszolgált katonák lettünk, obsit nélkül.
Fonnyadó szánk haló hajnalokba kékül.
Ej, a fene bánja! Október híg napja
ha csillan, szívünket meg s feldobogtatja.

Délidőn, amíg langy verőfény cirógat,
az avarra vetjük nehéz condráinkat.
Meztelen hasunkat fürdetjük a fényben.
S kínunk csillapul tán e testi edényben.

Hisz vagyunk s leszünk még, kenyeres pajtásom,
harcban, bujdosásban szegénylegény társam.
Millióan élünk, s ha kell, talpra állunk.
Van erő túlélni keserves halálunk.

                                        1996. október

TABÁK MIKLÓS PÉTER

Egy komoly fiatalember

A játszótéren hintákat fújt a hideg szél. A hintákban nem ült senki, magukban nyikorogtak, fáradtan a hosszú lógásban. Tegnap még magasra hajtották őket a gyerekek, akik játszani szoktak velük, persze anélkül, hogy tudnának róla. Néha így egészen közel tudtak kerülni egymáshoz, máskülönben majd másfél méterre himbálództak egymástól. Egyszer előfordult, hogy egy óvodás fiú összetekerte kettőjüket, és úgy hagyta őket éjszakára.

Megnyújtotta az amúgy homokba rajzolódó lépteit. Sietett, bár nem tudta, hány óra van pontosan. Visszanézett, és elmosolyodott a hátrahagyott nyomokon, melyeket a szél szépen lassan szétfújt. Hátat fordított a menetiránynak, becsapta a múló időt, arra ment, amerről jött, és ahol azelőtt még sosem járt. így érkezett el a nyikorgó hintákhoz. Találomra kiválasztott egyet, beleült és lóbálni kezdte a lábát.

Gyerekkorában nem tudta magasra lendíteni magát, így mindig megkért valakit, hogy lökje meg. Most azonban meglepődött, milyen könnyedén hajtja magát. Jókedvűen váltakoztatta a lendület nagyságát, majd magabiztosan kipróbálta a másik hintát is.

A szabadságon kezdett töprengeni. Mennyire irigyelte régen a többi gyereket, akiknek nem kellett segítség, akik eldönthették, milyen magasra lendülnek, akik moso­lyogva és sikoltozva játszottak, míg ő csak kérlelte a mögötte állót, hogy erősen lökdösse! Ugyanakkor az adott dolgok közül választani, eldönteni, hogy melyiket akarjuk, mégsem egyenlő a szabadsággal. A szabadság nem a kiválasztás lehetősége, hanem a választás létrehozásának a lehetősége, vagyis az alkotás. Persze, ha nincs új hintára igény, akkor megteszi a régi is.

Sajnos, amire elérkezett odáig rövid élete során, hogy igényei lehettek volna, a világ azt mondta neki, hogy minden igényét kielégíti, csak választania kell. Ő meg persze azt választja, ami éppen drága, így az energiája a pénzszerzésre összpontosul. Márpedig egy pulóver addig igazán szép, amíg a kirakatban van. Az a pulóver pedig, amit magának csinál az ember, már kiment a divatból. A divat az a szó, amely előbb született meg, minthogy kimondták, mert mindent és mindenkit megelőz.

Sietnie kellett, hétre haza akart érni. Zsebre vágta a kezét, az izzadságot a bélésébe törölte. Egyre jobban kezdett besötétedni, egyre szembetűnőbbé vált az utcalámpák fényében szitáló ónos eső. Eleinte finoman szitált, ősziesen, lassacskán, majd erősödni kezdett, lakkot kent az utakra, mire mindenki nyakába szedte a lábát, szaladtak a buszok után, vagy egy-egy fedett megálló felé.

Ö egy gyorsétkezdébe menekült. Miután belépett, körülnézett, mérlegelte, hová is került, és lassan belátta, hogy itt valamit rendelnie kell. Az elkövetkezendő negyed órát egy véres csirkecomb és egy – a friss tapasztalat birtokában egyáltalán nem kiábrándító – hideg tea társaságában töltötte. Mikor már kezdte beenni magát az égett zsírszag a ruhájába, úgy döntött, elrohan a legközelebbi buszmegállóig, és egyenesen hazamegy. Rajta kívül még sokezer ember döntött hasonlóképpen, így nem csoda, hogy csak a harmadik buszra fért föl. Hiába, a tömegközlekedés az a szó, amely ritkán cáfol rá önmagára.

Miután fölszállt, ázott hajszag csapta meg az orrát. Nem dezodor, nem kitalált illat, egyszerű, ősidőktől létező emberi szag. Mégis mindenki lehorgasztott fejjel, szégyenkezve fogta a hideg kapaszkodót, mintha nemsokára valaki fényképet készítene erről a büdös társaságról.

A tejüveggé változott ablakokon csak a lámpákat lehetett látni. Az élelmesebbek egy gyors vonással felírták kedvenc focicsapatuk nevét, míg a dilettánsak letörölték a párát, és megbizonyosodtak róla, hogy még áll az éppen látható ház.

Kezdeti magabiztossága kezdett elszállni. Egy-két megálló után már ő is utassá érett, vége volt a külső, nagyképűsködő szemlélődésnek. Mi mást tehetett volna, lehorgasztotta a fejét, szorított egyet a kapaszkodó azon kis részén, ami neki jutott, és várt. Remegni szeretett volna, de uralkodott magán. Lassan nyelni sem mert, pedig már régóta gyülemlett a nyál a szájában. Az elveszett jogosítványára gondolt. A tömeg egyre nőtt. Le kell szállnia, amíg le tud szállni! Átverekedte magát az embereken, és leugrott a legközelebbi megállóban.

Elindult a külvárosi, kis utcák között, céltalanul, mint egy turista, mint egy kóbor kutya, lenyalta az ajkára hullott esőcseppeket, és hirtelen naiv vágyat érzett arra, hogy átölelje az összes embert, akikkel utazott, akikkel együtt volt, akiktől az imént még fejvesztve menekült. Elmosolyodott saját magán, meg aztán egyre inkább kezdték csiklandozni az esőcseppek, melyeket már-már mazochista módon hagyott előbb az ajkára, majd onnan az állgödrébe gurulni. Hogy honnan jött ez a mosoly, azt ő sem tudta pontosan, és nem is akarta kideríteni. Jobb, ha titokban marad, mi okozza a boldogságot. Hirtelen arra a következtetésre jutott, hogy mindenkinek lehetősége van boldognak lenni, gazdagnak és szegénynek egyaránt. Ha valaki gazdag volt, majd később szegénnyé lett, nos, azon az emberen attól még ugyanazoktól a dolgoktól fut át a melegség. Olyan ez, mint egy dzsentri fúga, amely körbe-körbe forog a koncertterem­ben, és mindig ugyanazt köpi ki végül a nyitott ablakon. Mintha előre mindenkinek ki lenne mérve egy adag boldogság, olyan befolyásolhatatlan ez az érzés. Elkerülhetetlen és elérhetetlen.

Egyszer jön egy óvodás, és egy éjszakára összetekeri a hintákat.